Adj egy ötöst! A pályázatban való részvételről szinte egyöntetű volt az osztály véleménye. Arról, hogy ki legyen a partnerünk, elfogadták a javaslatomat, mert a szomszéd intézmény szinte kínálta magát. Bár közel vagyunk, a gyerekek mégis csak annyit tudtak, fogyatékkal élőket gondoznak ott. Rögtön volt három jelentkező, akikkel átmentünk az intézményvezetőhöz, ismertettük vele az Adj egy ötöst! programot. Örült a megkeresésnek és bevonta az intézmény vezető pedagógusát, aki végig segítette tevékenységünket. A gyerekek úgy léptek ki a kapun, hogy akkor is megcsináljuk a közös programot, ha nem kerülünk a legjobbak közé! Az osztályban némi vita után alakult ki a közös délután terve: mesét játsszunk el, és labdázzunk a gyerekekkel. A program közvetlen előkészítésére Nyilasné Kertész Julianna a VESZSZ vezető pedagógusa látogatott hozzánk és a fogyatékossággal élőkről beszélgetett a gyerekekkel. Új ismeretekkel gazdagodtunk és megosztottuk, pontosítottuk a meglévőket. Válaszokat kaptunk a minket foglalkoztató kérdésekre. Miért lettek betegek a gyerekek? A válasszal kapcsolatban az osztály tanulói elgondolkodtak azon, hogy végül is bárki lehet balesetből eredően fogyatékkal élő, akár közülük is, mint ahogyan a gondozottak között is van ilyen.
Meg fognak gyógyulni ezek a gyerekek? Tapintható volt a csend, amikor hallották, hogy ez egy állapot, ahol, ha van is, minimális a gyógyulás esélye. Nem akarták, nem szeretik őket a szüleik, azért kerültek ide? Mélyen megérintette őket, hogy a szülők ápolni, gondozni nem tudják, ezért voltak kénytelenek az intézetre bízni őket, de ugyanúgy szeretik, és amikor csak tudják, látogatják gyerekeiket. Etika és osztályfőnöki órán kisfilmeket néztünk meg a fogyatékossággal élők mindenapjairól, az őket érő kihívásokról. Átéreztük nehézségeiket, beszélgettünk a segítségadás lehetséges módjairól. Iskolánk pszichológusa is bekapcsolódott az érzékenyítésbe: olyan játékos foglalkozást tartott, ahol a gyerekek kipróbálták, hogyan bízhatják magukat vakon az őket vezető társukra, milyen érzés felelősség, vezetni valakit. Mozgáskorlátozottként kellett helyet változtatniuk, szavak nélkül kellett elmondaniuk érzéseiket. A Mese-játék próbáin nagy izgalommal készültünk. A főpróbára meghívtuk a 2. osztályosokat, akik élvezték a közös mese-játékot, kíváncsiak voltak, hová készülünk és miért. Elmeséltük, és innen az ő szüleik évfolyamtársaik is vitték hírét a rendezvénynek. Eddig a szomszéd intézmény lakóit többnyire a rácsok mögül figyeltük, ha átesett a labda, vagy hallottuk a Szivárvány zenekar műsorát.
2017. május 31.- a program megvalósításának napja Eljött a mi időnk, hogy megismerkedjünk az odaát élőkkel. Egy utolsó leltár: megvan minden: jelmezek, labdák, innivaló. A 30 megilletődött gyerek, fényképezővel, videóval felszerelve meglátogattuk a mellettünk lévő intézményben élő középsúlyos fogyatékossággal élő gyerekeket. A kezdeti tartózkodás lassan oldódott. A karkötők és kitűzők alapítványi mentorunk, Kata jóvoltából a résztvevőkre kerültek. A Szivárvány zenekar előadását még egymás nézegetésével és tapssal kísérték. Mindent megtettünk, hogy ne legyen akadálya a közös éneklésnek
A Szeretitek a mesét? kérdés volt a varázsszó- a jelmezek hamar gazdára találtak, valami elindult... A teknős és a nyúl meséjét együtt játszották el valamennyien, hangosan bíztatva hol egyik-hol másik versenyzőt. Sárgarépa, káposzta, nyuszi lesz a bajnok ma! - Béka hátán nehéz teknő, a versenyben ő lesz első! A közös ünneplésnél már mindenki bekapcsolódott a körbe. A tikkasztó forróságot sikeresen enyhítettük a finom szörppel. Az ajándék lufik felfújása után kezdetét vette a játék:
Hármasban csoportban, dobva, ütve, focival, jelelve, vagy csak mutatva kialakultak az együtt játszók csapatai. Közben gyorsan eltelt a délután.. Az Adj egy ötöst! molinója előtt közösen fotózkodtak párokban az új barátokkal, és mi valamennyien, akik részese lehettünk ennek a délutánnak.
Gergő jött oda hozzám: Tessék elképzelni, azt mondta nekem Lacika, hogy szeretlek, mikor jössz legközelebb? Mit válaszoltam? Amikor szeretnétek átjönni, szóltok, és jöhetünk. Péterné Nagy Ágota