1. Közös kül- és biztonságpolitika az Európai Unióban Legfontosabb jogforrások EUSz 21.-46. cikkek A Tanács 2004/551/KKBP együttes fellépése az Európai Védelmi Ügynökség létrehozásáról (2004. július 12.) A Tanács 2010/427/EU határozata az Európai Külügyi Szolgálat szervezetének és működésének a megállapításáról (2010. július 26.) Egy biztonságos Európa egy jobb világban Európai Biztonsági Stratégia, Európai Tanács, Brüsszel, 2003. december 12. Tárgyszavak: közös kül- és biztonságpolitika, közös biztonság-és védelempolitika, közös védelem, az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője, döntéshozatal, petersbergi feladatok, békefenntartó és válságkezelő missziók 1.1. Bevezetés A közös külpolitikai fellépés az integráció kezdetekor az együttműködés magját jelentő tevékenységek körén kívül esett, tekintettel arra, hogy a külpolitika alakítása a tagállamok szuverenitásának és identitásának olyan lényegi elemét képezi, amelyről csak vonakodva és korlátozott mértékben hajlandók lemondani. A kezdeti nyugateurópai, védelmi típusú együttműködési kísérletek kudarca után csupán a 70-es években, a külpolitikai tárgyú Európai Politikai Együttműködés (EPE) kereteiben kezdődik meg a külpolitikai kooperáció a tagállamok között, majd fokozatos fejlődést követően a Lisszaboni Szerződéssel bevezetett reformoknak köszönhetően a közös kül- és biztonságpolitika (a továbbiakban: KKBP) az Európai Unió tagállamai együttműködésének fontos terepévé vált. Az EU külpolitikája a Lisszaboni Szerződést követően is a kormányközi jellegű együttműködés keretein belül maradtt, ugyanakkor lehetővé teszi a hatékonyabb együttműködést a tagállamok között. Jelen fejezet azt tárgyalja vázlatosan, hogy 2) az EU külső tevékenységét milyen elvek határozzák meg, 3) miképpen alakult ki az EU külpolitikája 4) mi jellemzi a KKBP működését, 5) milyen reformokat vezetett be Lisszaboni Szerződés külpolitika hatékonyabbá tétele érdekében és 6) mik határozzák meg az EU külpolitikájának védelmi dimenzióját. 1.2. Az Európai Unió külső tevékenységeit érintő alapvető megfontolások Az Európai Unió külső tevékenységeire vonatkozó elveket a Lisszaboni Szerződés egységesítette és azok az EUSz V. cím I. fejezetében (21-22. cikkek) határozta meg. Az EU külső tevékenységének két fő iránya van, egyrészről a közös kül- és biztonságpolitika (KKBP), amelyre vonatkozó szabályok az EUSz V. cím II. fejezetben (23-46. cikkek) kerültek rögzítésre, valamint az Unió külső tevékenységeit érintő közös politikák, amelyre vonatkozó szabályok az EUMSz V. részében (208-222. cikk) találhatóak. Ismert, hogy a Lisszaboni Szerződés megszűntette a korábbi három pilléres rendszert amelyet még a Maastrichti Szerződés vezetett be ugyanakkor az egykori második pillér, a KKBP eltérő szabályozása, és önálló rezsimként történő funkcionálása fennmaradt. A KKBP-ra vonatkozó elkülönült működés legfontosabb vetülete a főszabályként egyhangú döntéshozatalban, elkülönült jogforrási rendszerben, illetve az EU egyes intézményeinek csekély szerepében ragadható meg. A KKBP-ben tehát továbbra is a kormányközi megközelítés uralkodik, így a szupranacionális döntéshozatal nem érvényesül. Jelen fejezet kapcsán fontos elhatárolni a külső tevékenységek kapcsán használatos fogalmakat. Míg a külpolitika a politikának az a területe, amelyik a nemzetközi környezettel, illetve más aktorokkal foglalkozik azzal a céllal, hogy a saját értékeit és céljait előmozdítsa (az EU esetében ennek színtere a KKBP); addig a külkapcsolatok fogalma alapvetően a nemzetközi aktorokkal történő kapcsolattartás eszközeire, formáira vonatkozik (az EU-ban jellemzően a külső tevékenységeket érintő közös politikák). Ilyen módon, a külpolitika egy dinamikus politikaalkotási folyamaton alapuló tevékenység, míg a külkapcsolatok mint a külpolitika megvalósítására szolgáló, döntően civil eszközrendszer inkább statikus megközelítést feltételező fogalomkör. A külkapcsolatok jelenti a tágabb fogalomkört annyiban, hogy az a külső tevékenységeknek a nemzetközi életben való részvétellel kapcsolatos általános jellemezően civil eszközeit is magában foglalja, amelyek túlmutatnak a külpolitikai irányvonalak mentén meghatározott befolyásolási szándékon. 1 A fentiek alapján tehát az EU külső tevékenységének két alapvető, egymást kiegészítő, de működését tekintve eltérő területe van. Egyfelől a KKBP és ahhoz kapcsolódóan, annak részeként a közös biztonság- és Pünkösty András, PPKE-JÁK. 1 Az Európai Unió külkapcsolatainak elméleti megközelítésű elemzését lásd: Simon Zoltán: Az uniós külkapcsolatok természete és elmélete. In SIMON ZOLTÁN (szerk.): Az Európai Unió a világban. Budapest, L Harmattan. 2017. 45-70.
védelempolitika (a továbbiakban: KBVP), amely az EU külpolitikája alakításának elsődleges színtere. Az EU külső tevékenységeinek másik területe külső tevékenységet érintő közös politikák, amelyek jellemzője, hogy ott az uniós (szupranacionális) döntéshozatal szabályai érvényesülnek, és ezek betagozódnak az EU további szakpolitikái közé. Ezek a külkapcsolatok lényegét érintő, egyben külpolitikai vonatkozású uniós politikák a következők: közös kereskedelempolitika (EUMSz 206-207. cikkek); együttműködés harmadik országokkal és humanitárius segítségnyújtás (208-2014. cikkek); korlátozó intézkedések (EUMSz 205. cikk); nemzetközi megállapodások (EUMSz 216-219. cikk); az Unió kapcsolatai nemzetközi szervezetekkel és harmadik országokkal és az Unió küldöttségei (EUMSz 220-221. cikkek); szolidaritási klauzula (EUMSz 222. cikk). Jelen fejezet nem tárgyalja az Unió külső tevékenységét érintő közös politikákat, jóllehet helyenként a közös politikák eszközeivel is megvalósít az EU külpolitikai célokat is, különös tekintettel a korlátozó intézkedésekre. Ezen túlmenően a nemzetközi szervezettekkel való kapcsolattartást, valamint az Unió küldöttségeit a főképviselő felügyeli az Európai Külügyi Szolgálat 2 (EKSZ) vezetőjeként, így itt is átfedés mutatkozik a KKBP által elérni kívánt célokkal. Megjegyezendő, hogy a Lisszaboni Szerződés módosítása során kifejezett cél volt a KKBP hatékonyabb működésének megteremtése és a külső tevékenységeket érintő fellépések nagyobb koherenciájának garantálása. 3 Igen nagy jelentősége van továbbá külpolitikai szempontból a közös kereskedelempolitikának is amely az EU egyik legkidolgozottabb struktúráját képező belső piac külső dimenzióját szabályozva kizárólagos uniós hatáskörbe tartozik történelmileg közvetlenül járult hozzá az EU nemzetközi szinten történő elismeréséhez. Mindazonáltal fontos hangsúlyozni, hogy a KKBP és a külkapcsolati politikák együtt képezik az EU külső tevékenységeinek az egészét, amelyre vonatkozóan a Lisszaboni Szerződés egységesíti az alapelveket és célokat. 1.3. Az Unió külső fellépését meghatározó elvek Az EUSZ 21. cikk (1) bekezdése rögzíti az EU nemzetközi szintű fellépése kapcsán irányadó elveket, amelyek megegyeznek az EU létrehozására, fejlődésére és bővítésére vonatkozó elvekkel. A Lisszaboni Szerződés az Unió értékeit is meghatározta, 4 ebből következően a külső tevékenység egységes elvi megalapozására is sor került. Az EU arra törekszik, hogy a külső tevékenysége alapjául szolgáló elvek érvényesülését a világ többi részén is előbbre mozdítsa. Ezek az elvek: a demokrácia, a jogállamiság, az emberi jogok, az alapvető szabadságjogok oszthatatlan volta, az emberi méltóság tiszteletben tartása, az egyenlőség és a szolidaritás elvei mellett, az Egyesült Nemzetek Alapokmányában foglalt elvek, és a nemzetközi jog tiszteletben tartása. Ezek az elvek tehát egyaránt vonatkoznak a KKBP-re és az EU külső tevékenységeit érintő politikáira is, és szoros átfedést mutatnak az EU értékeivel és céljaival is (EUSZ 2. és 3. cikkek). Az EU külső tevékenységének céljait a 21. cikk (2) bekezdés a következőképpen határozza meg: Az Unió közös politikákat és tevékenységeket határoz meg és hajt végre, és a nemzetközi kapcsolatok minden területén magas szintű együttműködés kialakításán munkálkodik annak érdekében, hogy: a) megvédje értékeit, alapvető érdekeit, biztonságát, függetlenségét és integritását; b) megszilárdítsa és erősítse a demokráciát, a jogállamiságot, az emberi jogokat és a nemzetközi jog elveit; c) összhangban az Egyesült Nemzetek Alapokmányának céljaival és elveivel, valamint a Helsinki Záróokmány elveivel és a Párizsi Charta céljaival beleértve a külső határokhoz kapcsolódókat is megőrizze a békét, megelőzze a konfliktusok kialakulását, és erősítse a nemzetközi biztonságot; d) elősegítse a fejlődő országok fenntartható gazdasági, társadalmi és környezeti fejlődését, elsődlegesen a szegénység felszámolása céljából; 2 További információ az Európai Külügyi Szolgálat munkájáról elérhető itt: https://eeas.europa.eu/headquarters/headquartershomepage_en 3 Azzal, hogy az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselőj ellátja a Külügyek Tanácsának elnöki tisztjét, javaslataival hozzájárul a közös kül- és biztonságpolitika kidolgozásához, és gondoskodik az Európai Tanács, illetve a Tanács által elfogadott határozatok végrehajtásáról (lásd EUSz 27. cikk), egyúttal hivatalból a Bizottság egyik alelnöke is, a KKBP és a szupranacionális uniós működés közötti koherencia lényegesen emelkedett a Lisszaboni Szerződés elfogadását követően. 4 Az EUSz. 2. cikke határozza meg az Unió értékeit. A korábban alapelveknek nevezett koncepciókat a Lisszaboni szerződés értékeknek nevezi, ezzel is hangsúlyozva az integráció érték-orientált jellegét.
e) előmozdítsa valamennyi ország bekapcsolódását a világgazdaságba, egyebek mellett a nemzetközi kereskedelemben érvényesülő korlátozások fokozatos megszüntetése révén; f) hozzájáruljon olyan nemzetközi intézkedések kidolgozásához, amelyek a fenntartható fejlődés biztosítása érdekében a környezet minőségének és a világ természeti erőforrásaival való fenntartható gazdálkodásnak a megőrzésére és javítására irányulnak; g) segítséget nyújtson a természeti vagy ember által okozott katasztrófákkal sújtott embercsoportoknak, országoknak vagy régióknak; és h) előmozdítsa egy erősebb többoldalú együttműködésen és a világ felelős kormányzásán alapuló nemzetközi rendszer létrejöttét. 1.4. A közös kül- és biztonságpolitika kialakulása A közös európai külpolitika megvalósításának előfeltétele egyfajta közös identitás, illetve a közös érdek és értékrend meghatározása, amely a közös külpolitikai hozzáállás kialakításának alapját képezheti. A II. világháborút követő rendkívül bizalmatlan nemzetközi légkörtől a Maastrichti Szerződéssel létrehozott struktúra második pilléreként létrejött KKBP kialakulásáig hosszú folyamat vezetett el. Ebben fontos mérföldkő volt Marshall-segély, illetve annak felhasználása 5, amely elősegítette a nyugat-európai államok közötti kapcsolatok normalizálódását, amely elvezetett a Schuman-nyilatkozat 6 elfogadásához, illetve az Európai Szén-és Acélközösség létrehozásához 7. Az integráció kibontakozásának kezdetén több elképzelés is született arra vonatkozóan, hogy az európai államok közötti integráció védelmi típusú együttműködésként funkcionáljon. A védelempolitikai együttműködésre vonatkozó elképzelések ugyanakkor nem jártak sikerrel. Az egyik ilyen elképzelés a Pleven-terv 8, amely szupranacionális együttműködést hozott volna létre a résztvevő államok között. A Pleven-terv nemzetek felett álló európai hadsereg felállítását is magába foglaló Európai Védelmi Közösség létrehozását 9 célzó francia kezdeményezés, ami végül éppen a francia nemzetgyűlés ellenállásán bukott meg. Így az európai integráció a Római Szerződés aláírását követően, az Európai Gazdasági Közösség, valamint az Európai Atomenergia Közösség létrehozásával civil struktúrában fejlődött tovább. Megemlítendőek a francia diplomácia ismételt kezdeményezései, amelyet De Gaulle újbóli hatalomra jutását követően Christian Fouchet terjesztett elő 1961 és 62-ben, azzal a céllal, hogy az EGK mellett létrejöjjön a külpolitikát előtérbe helyező entitás. Tekintve, hogy a kezdeményezés mögött az integrációs partnerek elsősorban francia hegemóniatörekvéseket láttak, illetve az EGK struktúráinak kiüresedésétől tartottak, a Fouchet-tervek kudarcba fulladtak. 10 Az integrációban részt vevő tagállamok a Római Szerződésben nem tűztek ki célul külpolitikai együttműködést, azonban az EGK növekvő gazdasági súlyának és civil, elsősorban gazdasági kapcsolatok mentén egyre bővülő külkapcsolati következtében a 70-es évekre megérett a politikai akarat a külpolitika területén történő együttműködésre is. Az 1969-es hágai csúcstalálkozó többek között De Gaulle távozása okán is igen optimista légkörben folyt, ahol felkérték a külügyminisztereket, 11 hogy vizsgálják meg politikai egységesülés terén elérhető legjobb megoldásokat, figyelemmel a bővítés lehetőségére is. Ennek eredményeként a külügyminiszterek 1970-5 Stephan Keukelire megállapítása szerint azzal, hogy az Egyesült Államok a Marshall-segélyek felhasználásával összefüggésben kikötötte azt, hogy az európai szövetséges államoknak maguknak kell megszervezni a segély felhasználását amelynek a keretét az Európai Gazdasági Együttműködés Szervezete adta, alapvetően járult hozzá ahhoz, hogy az államok között a bizalom helyreálljon, a kapcsolatok normalizálódjanak és így megnyílt az út a mélyebb együttműködés irányába. Cf. Stephan KEUKELEIRE Tom DELREUX: The Foreign Policy of the European Union. Palgrave Macmillan, 2014. 35-38. 6 1950. május 9. ld. https://europa.eu/european-union/about-eu/symbols/europe-day/schuman-declaration_hu 7 Balázs Péter meglátása szerint az Európai Szén-és Acélközösség nyíltan védelmi karakterű volt, amely azzal garantálta Németország és Franciaország tartós megbékélését, hogy a megelőző világháborúk hadiiparának alapját képező acélgyártást közös felügyelet alá rendelte. Vö. BALÁZS Péter: Az Európai Unió külpolitikája. Budapest, Wolters Kluwer, 2016. 121. 8 A Pleven-terv 1950. október 24-én született, amely a Schuman-tervhez hasonlóan támaszkodott J. Monet elképzeléseire. A terv Nyugat-Németország újrafelfegyverzésével összefüggésben amely az amerikaiak által már eldöntött tény volt azt képviselte, hogy az európai keretben történjen és csak az ESZAK létrejöttét követően, így elkerülhetővé lehet tenni a francia és amerikai feszültség kialakulását, illetve a németeket továbbra is érdekelté téve az együttműködésben. Vö. GAZDAG Ferenc: Európai integráció és külpolitika. Budapest, Osiris Kiadó, 2005. 135. 9 Az Európai Védelmi Közösség létrehozására vonatkozó szerződést 1952. május 27-én írták alá Párizsban az ESZAK-ot létrehozó hat állam külügyminiszterei. 10 Sikertelen volt a Christian Foucet nevét viselő bizottság által készített 1961. október 19-én előterjesztett jelentés is, amely a De Gaulle tábornok hat államra kiterjedő politikai Európa vízióját, illetve a 1962. január 18-án az átdolgozott Fouchet II. terv alapján az Egyesült Államoknak ellenállni képes Európa képét, valamint a nemzetek feletti intézményeket ellenőrizni képes nemzeti politika erősítését közvetítette. A partnerek a nemzetek Európáját megtestesítő tervben a francia vezető szerep, illetve többi európai állammal való kapcsolat lehetséges konzerválódása miatt nem támogatták a kezdeményezést. Vö. GAZDAG i.m. 200-201. 11 Ld. az 1969. december 1-2-án Hágában tartott csúcstalálkozó záró kommünikéját: http://www.cvce.eu/content/publication/1997/10/13/33078789-8030-49c8-b4e0-15d053834507/publishable_en.pdf
ben elfogadták a Luxemburgi Nyilatkozatot 12, amely a tagállamok közötti politikai együttműködés fokozásának szükségességét hangsúlyozta, hogy az egész világ számára nyilvánvalóvá váljék, hogy Európának van politikai célja. A jelentés alapján bontakozott ki az Európai Politikai Együttműködés (a továbbiakban: EPE), amely kormányközi alapon megvalósított külpolitikai koordináció lett. Az EPE keretében a tagállamok külügyminiszterei évente két alkalommal, illetve a tagállamok külügyminisztériumainak politikai igazgatói Politikai Bizottság néven negyedévente találkoztak. Ez utóbbi fórumok készítették elő a miniszteri találkozókat és felhatalmazást kaptak arra, hogy bármely különleges kérdéssel kapcsolatban munkacsoportot hozzanak létre. 1973-ban megszületett a Koppenhágai Nyilatkozat az Európai Identitásról, 13 amely igyekezett feltárni a közös európai identitás fundamentumait, egyúttal formálisan is rögzítette a megelőző években kialakult találkozók gyakorlatát, sűrítve azokat. Az 1981-ben kiadott Londoni Nyilatkozat némileg önkritikusan vonta meg az immár tíz tagállam külpolitikai kooperációjának mérlegét és hangsúlyozta, hogy az együttműködés további mélyítésére van szükség annak érdekében, hogy súlyuknak megfelelő mértékben vegyenek részt a nemzetközi kapcsolatok alakításában, egyúttal erre vonatkozóan további eljárási és kapcsolattartási szabályokat rögzítettek. 14 A közös külpolitikai koordinációt az Alapszerződések szintjén az Egységes Európai Okmány rögzítette első ízben. A Maastrichti Szerződés második pilléreként létrejött közös kül- és biztonságpolitikának, amely az Amszterdami Szerződés kapcsán egészült ki a védelempolitikai dimenzióval (közös biztonság- és védelempolitika), az EPE keretében megvalósított külpolitikai konzultáció és együttműködés jelenttette a közvetlen előzményét és vetítette előre annak kormányközi jellegét. 15 A Lisszaboni Szerződés módosításakor a külpolitikai együttműködés kapcsán fontos célként fogalmazódott meg a terület koherenciájának és egységességének fokozására. 1.5. A közös kül- és biztonságpolitika jellemzői 1.5.1. Az EU külpolitikájának meghatározása és annak kontextusa Az EU külpolitikája tágan értelmezve nem egyenlő a KKBP-val, vagy az európai külpolitika-alkotás általános irányvonalaival (foreign policy), illetve a tagállamok által megvalósított külpolitikákkal, hanem egy, az ezek eredőjeként megvalósuló, összetett rendszerről van szó. 16 Jelen fejezetben az EU külpolitikájának legjellemzőbb aspektusa, a KKBP kerül tárgyalásra. Ahhoz, hogy azt megfelelően el tudjuk helyezni a világpolitikai kontextusban, érdemes előzetesen kitérnünk a nemzetközi kapcsolatokat érintő egyes változások főbb irányaira. Az európai integráció külpolitikájának fejlődését olyan szempontok is befolyásolják, mint a globalizációs folyamatok következtében az aktorok bővülő köre, az európai integráció és az atlanti szolidaritás hangsúlyaiban bekövetkezett változások, a civil hatalom és a katonai hatalom fogalmának és eszközeinek megváltozott jelentősége, és az európai integráció külpolitikája kapcsán felmerülő külső célok, és azzal párhuzamosan az identitásképző belső célok egyensúlya. A külpolitika hagyományos (konvencionális/realista) szemléletével szemben egy nemzetközi aktor képessége egy másik szereplő befolyásolására akként, hogy az olyan magatartást valósítson meg, amelyet egyébként nem tenne (relációs hatalom), megjelent egy új típusú külpolitikai koncepció, amelynek középpontjában olyan hosszú távú célok állnak, amelyekkel a biztonság fenntartása mellett a nemzetközi milieu-t kívánja befolyásolni (strukturális külpolitika). Ennek következtében felértékelődik annak a jelentősége, amennyiben egy nemzetközi szereplő megfelelő autoritás birtokában képes a nemzetközi kapcsolatokat érintő alapelveket és szabályokat meghatározni, amelyek irányt szabnak a nemzetközi folyamatoknak, egyúttal ebben a kontextusában képes meghatározni azt, hogy egy másik szereplő miképpen cselekedjen (strukturális hatalom). Míg a konvencionális külpolitika alapvető eszköze a katonai képesség fenntartása, addig a nemzetközi környezet strukturális változásait a civil hatalom is képes befolyásolni. Az EK/EU vonatkozásában a katonai fellépés képessége a Lisszaboni Szerződéstől válik hangsúlyosabbá, azt megelőzően a civil hatalomra jellemző eszközrendszer állt a Közösség rendelkezésére. 17 12 A7 1970. október 27-én elfogadott Luxemburgi Jelentést szokás Davignon-jelentésként is emlegetni a jelentést előkészítő bizottság vezetője után. A jelentést ld. http://www.cvce.eu/content/publication/1997/10/13/33078789-8030-49c8-b4e0-15d053834507/publishable_en.pdf 13 Immár kilenc állam fogadta el 1973. december 4-én Koppenhágában az Európai Identitásról szóló Nyilatkozatot. Ld. http://www.cvce.eu/content/publication/1999/1/1/02798dc9-9c69-4b7d-b2c9-f03a8db7da32/publishable_en.pdf 14 Az Európai Politikai Együttműködésről szóló jelentés, London, 1981. október 13. Ld. http://www.cvce.eu/content/publication/2002/1/18/869a63a6-4c28-4e42-8c41-efd2415cd7dc/publishable_en.pdf 15 A kormányközi jelleg elsőrorban a döntéshozatal során mutatkozik meg, mivel a KKBP-ben a tagállamok főszabály szerint egyhangúan hozzák meg a döntéseiket és az Unió szuprenacionális intézményrendszere csak igen korlátozott mértékben vesz részt a külpolitika alakításában. 16 Vö. Stephan KEUKELEIRE Tom DELREUX: The Foreig Policy of the European Union. Palgrave Macmillan, 2014. 11-14. 17 Stephan KEUKELEIRE Tom DELREUX: The Foreign Policy of the European Union. Palgrave Macmillan, 2014. 27-30.
1.5.2. A közös kül- és biztonságpolitika működése A kormányközi alapon működő KKBP és a szupranacionális uniós rezsim között az egyik legfontosabb eltérés a döntéshozatal különbözősége. A KKBP területén az egyhangú döntéshozatal az irányadó (kormányközi megközelítés), amely a külpolitikai döntéshozatal fórumain, így, mind az Európai Tanácsban (a továbbiakban: EiT), mind a Külügyek Tanácsában érvényesül. A kormányközi jellegből fakadóan a KKBP területén az uniós intézmények szerepe rendkívül szűk, így az Európai Bizottságnak is igen korlátozott szerepe van, illetve az Európai Bíróság sem rendelkezik joghatósággal a KKBP-t érintő jogforrások tekintetében. Az KKBP területén irányadó egyhangú döntéshozataltól két esetben lehetséges eltérés. Az eltérés egyik lehetséges módja a konstruktív tartózkodás intézménye, amely alapján valamely tagállam tartózkodása nem akadálya az adott tanácsi határozat meghozatalának. Amennyiben egy tagállam tartózkodása esetén formális nyilatkozatot tesz, nem köteles az adott határozatot alkalmazni, de elfogadja, hogy a határozat köti az Uniót (és a többi tagállam is tiszteletben tatja az ő álláspontját). A döntéstől távol maradó tagállam a kölcsönös szolidaritás szellemében tartózkodik minden olyan tevékenységtől, amely hátráltatja az EU adott határozatán alapuló fellépését. A konstruktív tartózkodásnak van egy kritikus határa, amely alapján a tartózkodással érintett határozatokat csak abban az esetben lehet elfogadni, ha a tartózkodó tagállamok száma nem haladja meg a tagállamok létszámának egyharmadát, amely egyúttal az uniós népesség egyharmadát is képviseli. Az egyhangú döntéshozataltól való eltérés másik lehetséges módja a minősített többséggel történő döntéshozatal, amelyre a Szerződés négy esetben ad lehetőséget. Ezek köre a következő: amennyiben a Tanács az EiT-nek az EU stratégiai érdekét és célkitűzését megállapító határozata alapján hoz döntést; amikor a Főképviselő javaslatára dönt a Tanács (amely javaslat kidolgozására az EiT kérte fel a Főképviselőt); amikor a Tanács az EU valamely fellépését vagy álláspontját megállapító határozat megvalósítására vonatkozó határozatot fogad el; illetve, ha a Tanács a Főképviselő javaslatára különleges képviselőt nevez ki. A minősített többségi döntéshozatal korlátjaként létezik egy eljárási vétó, amellyel bármelyik tagállam megakadályozhatja a határozat meghozatalát, amennyiben egy tagállam számára kulcsfontosságú, általa megnevezett nemzeti okból ellenzi azt. Ebben az esetben a Főképviselő az érintett tagállammal intenzív konzultációt folytat a tagállam számára elfogadható megoldás felkutatására. Amennyiben ez nem jár sikerrel, a Tanács minősített többséggel eljárva kérheti, hogy az ügyet terjesszék az EiT elé annak érdekében, hogy az egyhangúlag hozzon határozatot az adott kérdésben 18. Ez az eljárási vétó lényegében egy luxemburgi kompromisszum jellegű vétó lehetőségével ruházza fel a tagállamokat. A tagállamok közötti külpolitikai együttműködésre 19 nagy hangsúlyt fektet a Szerződés, amely a KKBP vonatkozásában kifejti, hogy az a tagállamok közötti kölcsönös politikai szolidaritás továbbfejlesztésén, általános érdekű ügyek azonosításán és a tagállamok fellépései közötti egyre növekvő fokú összhang megvalósításán alapul. 20 A tagállamoknak a KKBP alapján egymással szemben is vannak kötelezettségeik (működésüket nemzetközi szervezetek keretében összehangolják, tájékoztatják egymást), valamint az EU-val szemben is lojálisak, minthogy a tagállamok a KKBP-t a lojalitás és a kölcsönös szolidaritás jegyében, tevékenyen és fenntartások nélkül támogatják és tiszteletben tartják. 21 A KKBP területén jogi aktusok elfogadása kizárt. Ezzel együtt a Bizottság, a Bíróság 22 és az Európai Parlament hatásköre csak igen szűk körben érvényesül. Az EP az EU költségvetésének felügyeletén keresztül tud ellenőrzést gyakorolni a KKBP területein. Minthogy meghatározott esetekben lehetőség van arra, hogy a tagállamok befizetéseiből létrehozott ún. induló alapból közvetlenül finanszírozzanak KKBP fellépéseket az EP kontrolljának a jelentősége tovább csökkent. A tagállami és az uniós diplomáciai képviseletek együttesen járulnak hozzá a KKBP működéséhez. Az Európai Külügyi Szolgálat (EKSz) átvette az EK korábbi képviseleteinek (delegációinak) irányítását és a klasszikus államközi diplomáciai kapcsolatokból ismert gyakorlat alapján gondoskodik az Európai Unió egységes diplomáciai megjelenítéséről. 1.5.3. A Lisszaboni Szerződéssel bevezetett jelentősebb reformok a KKBP területén A Lisszaboni Szerződés KKBP vonatkozásában bevezetett módosításainak alapvető célja az EU külpolitikai fellépésének nagyobb koherenciája megteremtésén túl egy működőképesebb, hatékonyabb politika-alkotási és 18 EUSZ 31. cikk (2) bekezdés. 19 EUSz 25. cik c) pont. 20 EUSz. 24. cikk (2) bekezdés. 21 EUMSZ 24. cikk (3) bekezdés. 22 Az Európai Unió Bírósága nem rendelkezik hatáskörrel a közös kül- és biztonságpolitikára vonatkozó rendelkezések, valamint az azok alapján elfogadott jogi aktusok tekintetében, kivéve egyes hatásköri kérdéseket, illetve természteses- vagy jogi személyeket érintő korlátozó intézkedés felülvizsgálatát (lásd EUSz 24. cikk. (1) bekezdés, illetve EUMSz 275. cikk).
döntéshozatali struktúra kialakítása volt. A Lisszaboni Szerződés számos új eszköz bevezetésével igyekezett elősegíteni a hatékonyabb külpolitikai érdekérvényesítést. Ebben a körben is utalni kell az Európai Tanácsot érintő változásokra, amely önálló intézményi rangot, illetve állandó elnököt kapott. 1.5.3.1. Az Európai Tanácsot érintő reformok külpolitikai aspektusai A Lisszaboni Szerződés jelentős, az egységesség irányába mutató eredménye, hogy hatályba lépése óta az állandó elnökkel rendelkező Európai Tanács határozza meg az EU azon stratégiai érdekeit és célkitűzéseit, amelyek a KKBP-ra, valamint az EU külső tevékenységének egyéb területeire is vonatkoznak, és ezzel kijelöli a külpolitika főbb irányait. Az EiT ilyen típusú határozatai az Unió egyes országokkal vagy térségekkel fenntartott kapcsolataira vagy meghatározott tárgykörökre vonatkozhatnak. 23 Ezen határozatok alapján dolgozza ki a Tanács a közös külés biztonságpolitikát, valamint a az Unió külögyi ás biztonságpolitikai főképviselővel együtt biztosítja az EU fellépésének egységességét, koherenciáját és eredményességét. 1.5.3.2. Az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője Az Európai Tanács állapítja meg az EU stratégiai érdekeit, határozza meg a KKBP célkitűzéseit és az arra vonatkozóan általános iránymutatásokat határoz meg, 24 amellyel kapcsolatban már itt fontos rögzíteni, hogy az Európai Tanács döntéseit egyhangúlag hozza meg a KKPB területén. 25 A szerződésmódosítás bevezeti az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselő (Főképviselő) tisztségét, létrehozza az Európai Külügyi Szolgálatot, amelyet szintén a Főképviselő vezet, így az Európai Tanács mellett a Főképviselő az EU külpolitikai irányításának legfontosabb szereplője. A Főképviselő pozíciójának súlya abból is következik, hogy egyszemélyben három jelentős tisztséget lát el egyszerre. Egyrészről ő a Bizottság egyik alelnöke, mely minőségében részt vesz a Bizottság ülésein és a külkapcsolatokért, illetve a szomszédságpolitikáért felel a testületen belül. A Főképviselő státusa a Bizottságban meglehetősen erős, mivel hivatalból tagja a testületnek, akit a Bizottság elnökének egyetértése mellett az EiT választ meg és nevezi ki minősített többséggel. 26 A Főképviselő felelős a Bizottság külkapcsolatokkal összefüggő feladatainak ellátásáért és az Unió külső tevékenysége területeinek összehangolásáért. A Főképviselő a Bizottságon belüli feladatainak ellátása során a Bizottság működésére irányadó eljárási szabályok szerint jár el, de csupán annyiban, amennyiben az összeegyeztethető a további funkcióival (EUSZ 18. cikk). Mint a Bizottság külkapcsolatokkal összefüggő feladatainak ellátásáért felelős személy, a Főképviselő gyakorolja az irányítást az Európai Külügyi Szolgálaton keresztül a Bizottság nemzetközi delegációi felett, amelyek számos országban és nemzetközi szervezet mellett működnek, és amelyeket a Lisszaboni Szerződés nyomán az EU diplomáciai képviseleteinek nevezünk. A Főképviselő második fontos tisztsége a Külügyek Tanácsa elnöki pozíciójának betöltése. 27 A Főképviselő ebben a feladatkörében javaslatokat tehet külpolitikai kérdésekben a Tanácsnak, amelynek egyúttal elnöke is, valamint jogosult összehívni a Külügyek Tanácsának rendkívüli üléseit. Harmadízben a Főképviselő tisztsége felváltja az Amszterdami Szerződéssel létrehozott kül- és biztonságpolitikai főképviselői pozíciót, amelyet korábban a Tanács Főtitkárságával együtt egy személy látott el. Ebben a körben számos további jogosultsága és kötelezettsége van a Főképviselőnek, úgy mint az Európai Parlamenttel történő rendszeres konzultáció, az EU különleges képviselőinek kinevezésére történő javaslattétel és az ő munkájuk felügyelete, az EU külső képviseletének ellátása beleértve a Biztonsági Tanácsban való képviseletet, politikai párbeszéd folytatása harmadik államokkal, és annak elősegítése, hogy a tagállamok a KKBP-t a lojalitás és a kölcsönös szolidaritás jegyében tevékenyen és fenntartások nélkül támogassák, stb. 1.5.3.3. Az Európa Külügyi Szolgálat létrehozása A Lisszaboni Szerződés a külpolitika, illetve az Európai Unió diplomáciai képviseletének koordinálása érdekében létrehozta az Európai Külügyi Szolgálatot 28 (a továbbiakban: EKSz), amely támogatja a Főképviselőt feladatainak ellátásában. Az EKSz a tagállamok diplomáciai szolgálataival együttműködésben tevékenykedik. Személyzete a Tanács Főtitkárságának, valamint a Bizottság megfelelő szervezeti egységeinek tisztviselőiből, továbbá a nemzeti diplomáciai szolgálatok által kirendelt személyzetből áll. 29 Az EKSz felállítása nem történt zökkenőmentesen: az 23 EUSZ 22. cikk (1) bekezdés. 24 EUSZ 26. cikk (1) bekezdés. 25 EUSZ 24. cikk (1) bekezdés. 26 EUSz. 18. cikk (1) bekezdés. 27 EUSz 18. cikk (3) bekezdés. 28 https://eeas.europa.eu/headquarters/headquarters-homepage_en 29 EUSZ 27. cikk (3) bekezdés.
újonnan csatlakozott tagállamok részéről az a kritika merült fel, hogy azok EKSz diplomatáinak kinevezése kapcsán nem érvényesült megfelelően a földrajzi arányosság elve, és így alulreprezentáltak a szervezetben. Annak érdekében, hogy ezt a helyzetet elháríthassák, a visegrádi négyek közösen léptek fel amely érdekérvényesítési eljárásmód a fontosabb külpolitikai kérdésekben gyakorlattá is vált a földrajzi arányosság elvének kikényszerítése érdekében, amellyel viszonylagos eredményeket tudtak elérni. Az EKSz szervezeti és működési szabályzatát a Tanács 2010/427/EU határozata (2010. június 26.) állapította meg. A Lisszaboni Szerződés elfogadásakor nem lehetett még pontosan látni, hogy az új szabályok kapcsán, amelyek a Főképviselő mellett az EiT állandó elnökét is helyzetbe hozzák a külpolitikai fellépés terén, nem válik-e ez egyfajta konfliktusforrássá a két szereplő között. Rendkívüli nemzetközi fejlemények esetén ugyanis az EiT elnöke jogosult összehívni az Európai Tanácsot annak érdekében, hogy az kidolgozza az EU által követendő politika stratégiai irányvonalait. Emellett az EiT elnöke is elláthatja az EU külső képviseletét a KKBP-hez tartozó ügyekben, ugyanakkor a kialakult gyakorlat azt mutatja, hogy mind Catherine Aston első ízben kinevezett főképviselő asszony, a jelenleg hivatalban lévő aktív szerepet vállaló Federica Mogherini főképviselő asszony hivatali ideje alatt kiegyensúlyozott az együttműködés az Európai Tanács mindenkori elnökével, akik egymás feladatainak és hatásköreinek tiszteletben tartásával látják el feladataikat. 1.5.3.4. A jogforrási rendszer tisztázása és döntéshozatal A döntéshozatal kapcsán a Lisszaboni Szerződéssel bevezetett újítások közé tartozik a minősített többséggel elfogadott határozatok körének bővítési lehetősége is (passerelle klauzula). Az EiT a fent ismertetett Szerződésben biztosított lehetőségeken túl további területekre is kiterjesztheti a minősített többségen alapuló határozathozatalt, ha az EU állam- és kormányfői egyhangúlag rendelkeznek erről. 30 Ez azt jelenti, hogy átfogó, valamennyi tagállamra kiterjedő politikai összhang elérése nélkül nem lehetséges az egyhangúról a minősített többségi döntésre való áttérés. Szintén a lisszaboni reformhoz tartozik a KKBP eszközök osztályozásának pontosítása, amely alapján a korábbi differenciáltabb megnevezésekhez képest a KKBP eszközök (iránymutatás, határozat) jellegükön keresztül ragadhatóak meg. A KKBP eszközeit az EUSZ 25. cikke az alábbiak szerint szabályozza újra: A közös kül- és biztonságpolitika folytatására az Unió: a) általános iránymutatásokat határoz meg; b) határozatokat fogad el, amelyek meghatározzák: i. az Unió által végrehajtandó fellépéseket, ii az Unió által képviselendő álláspontokat, iii. az i. és ii. pontban említett határozatok végrehajtásának szabályait; és c) erősíti a tagállamok közötti rendszeres együttműködést politikájuk folytatásában. 1.5.3.5. A Lisszaboni Szerződéssel bevezetett további reformok a KBVP területén A KBVP-t illető változások közül igen jelentős a kölcsönös segítségnyújtási klauzula Szerződésbe való beiktatása, bármely tagállam elleni fegyveres agresszió esetén. Ez alapján a tagállamok valamelyikének területe elleni fegyveres támadás esetén a többi tagállam az Egyesült Nemzetek Alapokmányának 51. cikkével összhangban köteles minden rendelkezésére álló segítséget és támogatást megadni. 31 A kötelezettségvállalás nem érinti azon tagállamokat, amelyek hagyományosan semleges státuszúak, illetve annak összhangban kell lennie a NATO tagállamok vállalt kötelezettségeivel is. Jellegét tekintve a kölcsönös segítségnyújtási klauzulához nagyon hasonló a szolidaritási klauzula (EUMSZ 222. cikk), amely az EU külső tevékenységeit szabályozó közös politikák közé került beiktatásra. A szolidaritási kötelezettség alapján a tagállamoknak minden rendelkezésre álló eszközzel segíteniük kell azt a tagállamot, amelyet terrortámadás ér, illetve, amely természeti vagy ember okozta katasztrófa áldozatává válik. A Lisszaboni Szerződés révén életbe lépett új szabályozás annak lehetőségét is rögzíti, hogy a Tanács olyan külön eljárásokat határozzon meg, amelyek következtében sürgős feladatok finanszírozására szolgáló előirányzatokhoz való gyors hozzáférést tesz lehetővé a KBVP területén. Ez lényegében azt jelenti, hogy sürgős fellépés igénye esetén közvetlenül a tagállamok befizetéseiből az uniós költségvetés igénybevétele nélkül finanszírozhatóak bizonyos műveletek. Egyes vélemények szerint ez a kitétel elvezethet akár egy önálló közös védelmi költségvetés kialakulásához is. Lehetőség nyílott arra is, hogy a Tanács valamely misszió végrehajtásával az abban részt venni szándékozó, és annak ellátásához szükséges képességekkel rendelkező tagállamok egy csoportját is megbízhatja. 30 EUMSz 31. cikk (3) bekezdés. 31 EUSZ 42. cikk (7) bekezdés.
Ezek a tagállamok a Főképviselő részvétele mellett egymás között megállapodnak a misszió végrehajtásának feltételeiről. Ezen túlmenően az egyes tagállamok a KBVP területén történő szorosabb együttműködésének további lehetőségét is megteremtette a Lisszabon Szerződés azzal, hogy a magasabb követelményeket kielégítő katonai képességekkel rendelkező tagállamok állandó strukturált együttműködést (Permanent Structural Cooparation, PESCO) 32 alakíthatnak ki egymás között olyan missziók tekintetében, amelyek ilyen képességet feltételeznek. Ez a megoldás igen nagy hasonlóságot mutat az uniós területen lehetséges megerősített együttműködés lehetőségével. A Lisszaboni Szerződés alapszerződési szintre emelte továbbá az Európai Védelmi Ügynökséget, ezzel is hangsúlyozva a védelmiképesség-fejlesztési, kutatási, beszerzési és fegyverzeti kérdésekkel foglalkozó ügynökség szerepét. 33 1.6. A közös biztonság- és védelempolitika A közös biztonság- és védelempolitika (KBVP) általánosságban úgy jellemezhető, mint a KKBP operatív része. A KBVP kiterjed az EU biztonságát érintő valamennyi kérdésre, beleértve a védelmi politika fokozatos kialakítását, és végső soron a közös védelmet is. A védelmi politika alapvetően az új biztonsági kihívásokkal szembeni megelőző fellépésekkel kapcsolatos eszközöket foglalja magában, amelyek döntően nem az EU területén jelentkeznek, hanem harmadik országokban. A közös védelem a tagállamok hagyományos értelemben vett katonai eszközökkel történő közös védelmét jelenti, amely kialakulásának lehetőségét a KBVP magában foglalja. 1.6.1. A védelmi és biztonságpolitikai dimenzió kialakulása A Maastrichti szerződésben a tagállamok egyetértettek abban, hogy az EU célja identitásának nemzetközi szintű megerősítése, különösen egy közös kül- és biztonságpolitika megvalósítása útján, beleértve végső soron egy közös védelmi politika kialakítását, amely idővel közös védelemhez vezethet (B. cikk). Ennek megfelelően a tagállamok megállapodtak abban, hogy az Unió felkéri a Nyugat-európai Uniót (NyEU) amely az Unió fejlődésének szerves része, hogy dolgozza ki és hajtsa végre az Unió védelmi vonatkozású határozatait és fellépéseit 34 ; így az EU második pilléreként létrejött KKBP védelmi dimenziójáért a Nyugat-európai Unió vált felelőssé. Ehelyütt érdemes érdemes felidézni, hogy a NyEU 1955. május 6-án jött létre a Brüsszeli Szerződés (1948) módosítása kapcsán azzal a céllal, hogy a tagállamok gazdasági, politikai és kulturális együttműködését, valamint a közös védelmet elősegítse. A NyEU tevékenysége a védelmi kérdésekre szűkült, miután az Európa Tanács a további területeken történő együttműködésnek megfelelőbb fóruma lett. A NyEU tovább vesztett a jelentőségéből NATO létrejöttével. Az európai biztonság kérdése az európai államok hozzáállásából adódóan is jelentős mértékben az USA szerepvállalásától függött. Mindazonáltal számos érv szólt amellett, hogy a Maastrichti Szerződéssel a NyEU újra hangsúlyosabb szerephez jusson az európai védelmet illetően, hiszen a NATO alapvetően nem európai szervezet és a hidegháború elmúltával csökkent az USA elkötelezettsége az európai védelmet illetően. Ezen túlmenőn számos EU tagállam nem tagja a NATO-nak, és az önállóbb európai szerepvállalás mellett szól az is, hogy erre az időszakra kidolgozásra kerültek a NATO és a NyEU egymás mellett történő működésének a feltételei. 1992-ben a NyEU tagállamai külügy- és hadügyminisztereinek Bonn melletti találkozóján döntés született a szervezet további céljait illetően. Ezek a találkozónak otthont adó szálloda neve után petersbergi feladatokként vonultak be a köztudatba, az alábbiak szerint: válságkezelési feladatok; humanitárius és mentési feladatok; harcoló alakulatok válságkezelési feladatai, beleértve a békefenntartást. Az amszterdami szerződésmódosítás beemelte a petersbergi feladatokat az EUSZ-ba, így bármelyik tagállam függetlenül attól, hogy tagja volt-e a NyEU-nak részt vehetett ezen feladatok megvalósításában. 1996-ban a NATO tagállamainak külügyminiszterei döntöttek egy Európai Biztonsági és Védelmi Identitás létrehozásáról, amely együttműködés számos szerződés megkötése mellett elvezetett odáig, hogy a NyEU az EU nevében bizonyos műveletek elvégzésére igénybe vehette a NATO kapacitásait. Mindazonáltal a balkáni háború tapasztalata hozzájárult ahhoz, hogy az EU védelmi politikájával kapcsolatos felfogás megváltozzon, és a felek elmozdultak egy hangsúlyosabban önálló európai védelmi identitás kialakítása irányába. Ennek egyik fontos előzménye a St. Malo-i Nyilatkozat (1998), amelyben az európai védelmi kérdésekben hagyományosan eltérő álláspontot képviselő 32 https://eeas.europa.eu/headquarters/headquarters-homepage/34226/permanent-structured-cooperation-pesco-factsheet_en 33 EUSz. 42. cikk (3) bekezdés. 34 Nyilatkozat a Nyugat-európai Unióról I. 1. 2. (2).
angol és francia fél között egyetértés született arról, hogy az EU-nak önálló védelmi kapacitással kell rendelkeznie. Ezt követően a kölni EiT csúcson döntést hoztak arról, hogy az EU-nak képessé kell válnia a petersbergi feladatok önálló ellátására. A csúcson arról is döntöttek, hogy a NyEU az EU-ba tagozódik; így a petersbergi feladatok a KBVP részévé váltak (később a NyEU formálisan is megszűnt). 2003-ban a KKBP Főképviselő és a NATO Főtitkára között levélváltás formájában megállapodás született arról, hogy az EU hozzáférhet bizonyos NATOképességekhez, amennyiben a Tanács úgy dönt, hogy a NATO képességeinek igénybevételével kíván műveletet indítani ( Berlin pluszos művelet ). A megállapodás a minősített információk kölcsönös átadásáról, tervezési, kollektív eszközökhöz és a parancsnoki lánc bizonyos elemeihez való hozzáférésről szólt. A KBVP három összetevője a katonai, a civil és a válságkezelési komponens. 1.6.2. A közös biztonság- és védelempolitika katonai aspektusa Az 1999. decemberi helsinki EiT ülésen a tagállamok részletes tervet fektettek le a petersbergi feladatok ellátására alkalmas, gyorsreagálású katonai képességek felállítására vonatkozóan (European Rapid Reaction Force). Ennek alapján a tagállamok legkésőbb 2003 végére vállalták, hogy képesek lesznek teljes hadtest szintű (50 000-60 000 főből álló) erő telepítésére 60 napon belül, oly módon, hogy az rendelkezzen az önálló művelethez szükséges valamennyi képességgel, és hogy a művelet legalább egy évig fenntartható legyen (Headline Goal). 2004 májusában a tagállamok védelmi miniszterei az Európai Biztonsági Stratégiának megfelelő új képességfejlesztési célokat fogalmaztak meg (Headline Goal 2010), amely különös hangsúlyt fektetett a minőség kérdésére. A tagállamok ún. képességfelajánlási konferenciákon rendezték a rájuk eső kötelezettségvállalásokat. A hadtest első missziója amely során a Berlin Plusz keretében NATO-képességeket is igénybe vettek a macedóniai Concordia művelet volt 2003-ban, amelynek során az EU békefenntartási tevékenysége eredményesnek bizonyult. Azóta számos EU békefenntartási műveletet hajtottak végre, illetve számos ilyen művelet van folyamatban. 35 A katonai komponens további fontos eleme az ún. harccsoportok kialakítása volt, amelyek gyorsan telepíthető kisebb alakulatok. A harccsoportos műveletek esetében a Tanács határozatától számított legkésőbb 10 napon belül meg kell történnie a telepítésnek. A 2004. novemberi képességfelajánlási konferencián a tagállamok 13 harccsoport kialakítására vállaltak kötelezettséget, amelyeket váltott sorrendben bocsátanak az EU rendelkezésére. A katonai aspektus fontos eleme még az EU keretein kívül létrejött, az uniós országok szárazföldi, tengeri vagy rendfenntartó alakulataiból összeállítható erők, amelyek vonatkozásában az új alapszerződési rendelkezések (lásd fentebb) megnyitják az utat ahhoz, hogy ezeket az EU keretei közé illesszék. 1.6.3. A közös biztonság- és védelmi politika civil komponense A 2000. júniusi feirai EiT-re beterjesztett tanácsi javaslatok értelmében az EU polgári válságkezelésének a következő céljai vannak: válságok kitörésének és eszkalációjának megelőzése, az átmeneti időszakokban a béke és biztonság konszolidálása, valamint a petersbergi feladatok keretében megvalósuló válságkezelés katonai és polgári aspektusainak összehangolása. A polgári képességfejlesztési célkitűzés (Civilian Headline Goal 2010 36 ) megvalósítását a Politikai és Biztonsági Bizottság felügyeli. 2005 júniusában került elfogadásra a Polgári Reagáló Erők (Civilian Response Team) koncepciója, amely a válságkezelés polgári aspektusainak gyorsreagálású eszközét jelenti. A polgári válságkezelési missziók számára a prioritások a következőek: rendőri missziók, beleértve a helyi rendőrség támogatására irányuló műveletet; a jogállamiság megerősítését célzó missziók (bírák, ügyészek képzése béketámogató műveletekben való részvételre); a polgári közigazgatás megerősítése; polgári védelem a válságkezelési műveletek keretében. 1.6.4. Válságkezelési feladatok A válságkezelési feladatok típusairól az EUSZ 43. cikk (1) bekezdése rendelkezik, amelynek végrehajtása során az EU a fent ismertetett polgári és katonai eszközöket vehet igénybe, valamint közös leszerelési műveleteket, humanitárius és mentési feladatokat, katonai tanácsadói és segítségnyújtási feladatokat, konfliktusmegelőzést és 35 https://eeas.europa.eu/headquarters/headquarters-homepage/430/military-and-civilian-missions-and-operations_en 36 http://www.europarl.europa.eu/meetdocs/2004_2009/documents/dv/sede250608civilianheadlinegoal2010_/sede250608civi lianheadlinegoal2010_en.pdf
békefenntartást, a harcoló erők válságkezelésben kifejtett feladatait beleértve a béketeremtést is és a konfliktusok lezárását követően a helyzet stabilizálására irányuló műveleteket ( ) hajt végre. Áttekintő összegzés Az európai integráció külpolitikai aspektusa jelentős lemaradással követte a gazdasági téren megvalósított szoros együttműködést a tagállamok között, amely külpolitikai dimenzió a politikai akarat megjelenését és az identitás közös elemeinek deklarálását követően indult fejlődésnek. Az EK a nemzetközi viszonylatban igen komoly potenciállal rendelkező civil hatalomként alapvetően a struktúrák befolyásolásán keresztül volt képes külső tevékenységének megjelenítésére. Az EU létrejöttével és a második pillérként működő közös kül- és biztonságpolitika megjelenésével az integráció külpolitikája minőségileg új szakaszába lépett, amelyet fokozott az, hogy az Amszterdami Szerződés révén az uniós külpolitikát védelmi dimenzióval erősítették meg. A Lisszaboni Szerződés a KKBP hatékonyabb működőképessége érdekében reformokat vezetett be, amelynek következtében a külpolitika a tagállamok politikai egyetértése esetén akár az integráció egyik mozgatórugójává is válhat a jövőben. Jogesetek jegyzéke C-22/70 Bizottság kontra Tanács ügy (AETR/ERTA) ECLI:EU:C:1971:32