2018 januárja van, így az év elején egy kicsit könnyedebb témákkal indítok, de azért érdemes elgondolkodni rajtuk. A főszerepben persze továbbra is a kecske áll. 1. oldal (összes: 5)
2. oldal (összes: 5)
Olvastam valahol a neten, hogy kutatók bebizonyították, a kecskék legalább olyan jól kommunikálnak (illetve, szeretnének kommunikálni) az emberekkel, mint a kutyák vagy a lovak. Végeztek egy kísérletet, amikor kecskéknek egy lezárt dobozból kellett kivenniük a jutalomfalatot. Néhány alkalommal ember is volt a helyszínen. A kecskék hamar megtanulták, melyik dobozból és hogyan is kell kivarázsolni a finomságot. Amikor sikerült nekik, olyan dobozt tettek eléjük, amivel hiába próbálkoztak, nem tudták kinyitni. A nyithatatlan dobozos kísérleteknél már egy ember is jelen volt. És itt jön a dolog lényege: a kecskék, amint rájöttek, hogy egyedül nem megy, egyre többet pislogtak, tekintgettek és fordultak a jelen lévő ember (segítő) felé, mindenféle kecske oldalról könnyen értelmezhető jelzést küldve, hogy ugyan már, gyere és segíts. Keresték a szemkontaktust, segítséget vártak, ahogy egy kutya, esetleg egy ló tenné. (Hozzáfűzném, hogy a lovak nagy része ezt talán idegen emberrel nem is teszi meg, kevésbé bizalmasok, mint a kecskék, akik egy-két jó falattal egész jól lekenyerezhetők). A kísérlet igazolta, amit egyébként minden kecsketartó tud: a kecske nem is olyan buta sőt, kifejezetten intelligens, tanulékony állat. (A kísérletet a Queen Mary University of London mezőgazdasági karán végezték, a www.smithsonianmag.com [1] oldalon rákereshető, eredményekkel és fényképekkel). Néhány éve egy sor kifejezetten igényes fénykép látott napvilágot kecskékről, (2017. július, The Guardian) műtermi körülmények között készített fotók, amilyen macskákról, kutyákról és lovakról rengeteg van, miért ne lehetne kecskékről is ilyet készíteni? De vannak, akik (már Magyarországon is) kecskék szabad idomításával foglalkoznak, és akár bemutatókat is tartanak, a közönség nem kis örömére. Nem annyira újsütetű dolgok ezek, mint gondolnánk: régen a cirkuszokban is felléptek kecskék, vagy húzták a kis gazdáik kocsiját Valahogy elfelejtettük ezt a felét a dolgoknak. Terápiás haszonállat? Miért is ne? Ha a lovak, ezek a kisgyerekhez képest hatalmas termetű állatok, lehetnek terápiás állatok (nem kifejezetten a mozgásterápiára, hanem az agresszivitás, a depresszió és egyéb lelki panaszok kezelésére gondolok itt), vagy a kutyák, akiktől amúgy sok ember fél, akkor egy kistestű, békés, tökéletesen szociális növényevő állat miért nem? Miért ne lehetne bevezetni a kecsketartást a felzárkóztató iskolákban, a szeretetotthonokban és minden olyan helyen, ahol lelkileg sérült gyermekek, felnőttek fordulnak meg, próbálnak magukra találni? Szerintem egyszerűbb kecskét tartani, mint kutyát vagy lovat (négy kutyám, lovunk és tehenünk van, és persze kecskénk), és a kecskék legalább annyira tudnak kapcsolatot teremteni az emberrel, mint a felsorolt társállatok. És persze a kecske hozadéka sem megvetendő: ahogy a kutyáé a puha, kanapé mellett lábunkhoz simuló meleg test, a házőrzés, a lóé a lovaglás élménye, nos, a kecske tejet ad. Megfontolandó haszon ez például egy családnál, vagy olyan intézménynél, ahol emberekkel foglalkoznak, akiket egészséges élelmiszerrel is el kell látni. Én látom benne a lehetőséget és tudom, hogy többen így vannak ezzel. El is kezdődött valamilyen formában a kecskék terápiás célra való használata, de sajnos, megrekedt az állatsimogatónál és bár ez is fantasztikus dolog, semmiképp sem becsülöm le, de azért ennél több is kihozható lehetne ebből az állatból. Engedély, engedély, pénz, pénz, pénz Úgy gondolom, sok kecsketartó és tenyésztő szívesen felvállalna néhány gyerekcsoportot, különösen, ha nincs miért szégyenkeznie a saját gazdaságában, mert az állatok tiszták és egészségesek. Én legalábbis szívesen veszem a látogatókat, örülök nekik, és mindenkit bíztatok, jöjjön be velem az állatok közé a karámba. Ez mindenkinek jó, leginkább nekem. Kialakul egyfajta bizalom felém, látják az állatokat, a kezességüket, a füljelzőt (ha nem tudják, mi az, elmagyarázom, azt is, miért kell, hogy a fülükben legyen), és ez mindenképp jót tesz az üzletnek. 3. oldal (összes: 5)
Jó a vevőknek, mert saját szemükkel győződhetnek meg arról, hogy az állatok egészségesek, kedvesek, nem fáj nekik a fejés (valami oknál fogva ez sarkalatos kérdés a városi emberek szemében, legtöbbjük meg van arról győződve, hogy a fejés fájdalmas és kellemetlen, kényszer), és arról is, hogy a kecskék nem büdösek. A döntésnél sokakat az érzelmük is befolyásol, nemcsak a pénztárcájukat vagy az egészségüket tartják szempontnak. És jót tesznek az állatoknak is a látogatások: kikapcsolódnak, megtörik a napi rutinjuk, amire a kíváncsi kecskék mindig jól reagálnak. Azok az állatok, akik nem szeretik az idegeneket, csak félrehúzódnak, a bohócok pedig bezsebelik a figyelmet, a simogatást és kényeztetést. Ha ezt a simogatósdit szeretnénk hivatalossá tenni, ugyanabba ütközünk, mint egyéb más ügyek intézésénél. Engedélykérésbe, kötelezettségekbe és elvárásokba. Mivel ez egyfajta vendéglátásnak, illetve rendezvénynek minősül, a kézmosóhelyiségtől az illemhelyig mindenfélét kell biztosítanunk a vendégeknek, még ha csak kéthavonta egyszer, 10 percre esik be egy vidám gyerekcsoport, vagy egy kiránduló. Megértem én ezt is persze, de a józan paraszti ész azt mondja, hogy ha az állatok tejtermelésre alkalmasak (egészségesek), és ehhez rendelkeznek a megfelelő dokumentációval, ha a tartási hely megfelel a hatóság követelményeinek állattartás szempontjából, sőt, a gazdaság a tejfeldolgozás szigorú előírásainak is eleget tesz, akkor miért ne felelne meg néhány látogató karámon belüli kis bámészkodásának? Na, mindegy, ez az én józan paraszti eszem gondolkodása, a való világ sajnos, más. Azt gondolom azonban, lenne jövője annak, hogy kecskéink ne csak tejtermékkel, hússal, kiskecskével vagy netalántán bőrrel boldogítsák az embereket, hanem igazi élménnyel is, és ezek az állatok is elnyerjék egyszer hivatalosan is a társ illetve a terápiás jelzőt. Szerintem megérdemlik. Persze, addig sok víz lefolyik még a Dunán, ezt is ki kell harcolniuk a tenyésztőknek, tartóknak, szép és tiszta, egészséges állományokkal bizonyítani, ami persze pénzbe kerül, hiszen papíron, tehát hivatalosan is bizonyítanunk kell. Más utakon Manapság a mezőgazdasági iskolákban alig-alig tanítanak valamit a kecskékről, legyen az középiskola, agrár vagy állatorvosi képzés. Az alapoktatásban esetleg érintik az állatot, a hallottunk róla kategóriába tartozik. Mi lenne, ha néhány lelkes kecsketartó, tenyésztő, venné a bátorságot és az oktatási intézmény faliújságján keresne magának gyakornokot? Mindig jól jön a segítség! Mi lenne, ha megkeresnénk az általános iskolákat, az óvodákat, és meghívnánk őket magunkhoz, egy kis nézelődésre? Ez, úgy vélem, csak rajtunk, az intézményen és a diákokon múlik, és talán nem engedélyköteles, amíg számlát nem állítunk ki róla. De ha a helyi kisiskolások amúgy is ott mennek el előttünk, akkor miért ne jöhetnének be az állatok közé, vagy a legelőre? Mindannyiunk érdeke ez lenne, úgy gondolom. Megszűnnének az előítéletek a kecskével szemben, és sok gyerkőc megbarátkozna az állattal, a legelővel, a szabad ég alatti munkával. A nagyobbak meg beletanulnának a fejésbe, az állattartás mindenféle napi gondjaiba, még akkor is, ha a lótól-marhától esetleg félnek, a disznó büdös nekik, a tollra meg allergiások (mert sajnos vannak ilyen agrárhallgatók és állatorvos jelöltek is). Tehát meg lehet a kecske témát közelíteni máshogy is, nemcsak a terápiás vagy a tejtermelési oldaláról. A többi meg leginkább a kecskéken múlik, de ahogy ismerem őket, vannak olyan érzékenyek és jópofák, hogy kezelni tudják a helyzetet. És ahogy egyre népszerűbbé válnak kecskéink, úgy lesz egyre népszerűbb a tartásuk, nő az állat renoméja, a termékek iránti kereslet, és felemelkedhet a szegény ember tehene kissé lenézett, kissé degradáló kategóriából. Amerikában elvonóprogramokon, egyes fegyintézetekben és kiskorúak javító intézetében már évek óta használnak kecskéket, sőt, az ottani kecskés szervezetek az állammal karöltve kifejezetten támogatják ezeket a programokat. 4. oldal (összes: 5)
Gyerekek a Hoegger farm honlapján És létezik olyan kecskefajta, amit kifejezetten erre ajánlanak: a nigériai törpekecske. És persze vannak, akik terápiás célra tartanak kecskéket, eredményeiket rendszeresen publikálják, mint például a Hoegger Farmyard. Mondhatnánk, Amerika a lehetőségek hazája de mi sem vagyunk kevesebbek, megvan a tudásunk, a tapasztalatunk hozzá, maximum a tartók igényességén kéne még csiszolni. A jövő A jövő az, ami ködbe vész, de úgy hiszem, hogy a felelős kecsketartó elindul ebbe az irányba (is). Ahhoz, hogy életben maradjunk, hogy működjön a gazdaságunk, hogy eltartsa a családunkat, több lábon kell állnunk. Ha kihasználjuk ezt a kis pluszt, amit a kecskék érzékenységükkel, barátságosságukkal nyújtani tudnak, akkor eggyel több szalmaszálba kapaszkodhatunk, ha szükséges. Miért ne? Az egész csak rajtunk múlik de ez persze ott kezdődik, hogy állataink alkalmasak legyenek erre a feladatra, ahogy említettem, szelídek, kezesek, egészségesek. Minden elkezdődik valahol, és minden feladatot el kell kezdenünk egyszer. Ez miért ne lehetne az új év egyik újabb feladata? Pallagi Zsuzsanna GerecseKecske, Neszmély Szerző: Pallagi Zsuzsanna Közzététel ideje: 2018. 02. 11., vasárnap, 09:13 A forrás webcíme: http://magyarmezogazdasag.hu/2018/02/11/kovetkezo-evtizedek-tarsallata 5. oldal (összes: 5)