Tudomány és történet Szerkesztette Forrai, Gábor és Margitay, Tihamér

Átírás

1 Tudomány és történet Szerkesztette Forrai, Gábor és Margitay, Tihamér

2 Tudomány és történet írta Forrai, Gábor és Margitay, Tihamér Szerzői jog 2002 Typotex Kft.

3 Tartalom 1. Fehér Márta köszöntése... 1 I. Módszer Vámos Tibor: Az episztémé lehetősége Margitay Tihamér: Quine, megismerés és kognitív szabadság* Az objektíve meghatározott tudás Szabadság és tudás Hit és tudás A tudás objektíve meghatározott szabadság nincs Aluldetermináltság és holizmus Az elméletek aluldetermináltsága Holizmus Ismeretelméleti holizmus Szemantikai holizmus Megfigyelési-elméleti Kognitív szabadság Negatív szabadság Módszertan, szabályok és kritériumok A tudás meghatározatlansága Pozitív szabadság Elméletek Normák és elméletek közötti választás Kognitív autonómia Kényszerek Logikai kényszerek Előfeltevések A felülvizsgálat módja a tapasztalati tartalom megőrzése Kognitív kényszerek Kognitív képességek, biológia Tudás és cselekvés, szelekciós kritérium Társadalmi kényszerek Társas együttműködés Szemantikai felemelkedés Nem propozicionális tudás Implicit normák és módszertan Az eredetiség dicsérete Interszubjektivitás és megbízhatóság Normatív ismeretelmélet A kényszerek jellege Jegyzetek Irodalom Laki János: A tudomány története - a történet tudománya (A tudományos forradalmak igézete) A tudománytörténész Történeti tények Szemantika Fordítás Hermeneutika Nyelvtanulás A tudós Szótlan tudás A visszatekintés perspektívája A tudományfilozófus Jegyzetek Irodalom Alan Soble: A szexus, az anatómia története és a reflexív tudományfilozófia* Ákos és Gáspár, Anikó és Emese iii

4 Tudomány és történet 2. A nem társadalmi konstrukciója A biológiai nem, a társadalmi nem és a politika A nem és a tudományfilozófia Epilógus Jegyzetek Irodalom Kampis György: A tudás egysége és a naturalista alternatíva a filozófiában* A naturalizmus pökhedisége és látszólagos alkalmatlansága Mi tehát a naturalizmus? Ráció és természet A naturalizmus mint tudáskövetési eszköz és mint integrációs elv Jegyzetek Irodalom II. Fogalom David Bloor: A szociálkonstruktivizmus mint Hume, Mill és Carnap örököse* Bevezetés Hume Mill Tudásszociológiai esettanulmány Carnap Befejezés Jegyzetek Irodalom Hronszky Imre: Kuhn -értelmezések egy részben félreértett és egy figyelmen kívül hagyott szerzőtől Margaret Mastermann paradigmatudománya Joseph Rouse két Kuhnja Jegyzetek Irodalom Pléh Csaba: A transzparencia: a gondolkodás köznapjaitól a kognitív tudományig Transzparencia a köznapi gondolkodásban Az ikonikus reprezentáció igénye Szimbolika Az intencionális hozzáállás segítségével történő magyarázat Magyarázat és áttetszőség A fenomenális tudat és a jelentés Jegyzetek Irodalom Békés Vera: A reziliencia-jelenség avagy az ökologizálódótudományok tanulságai egy ökologizált episztemológia számára* A reziliencia A reziliencia mint megbirkózási képesség (fostering resilience) A családi reziliencia Episztemológiai következtetések Jegyzetek Irodalom III. Történet Benedek András: Válasz Zénónnak? Bevezetés Paradoxonok és ellenvetések Nem-sztenderd számok és a paradoxonok Az érvek felépítése Az episztemológiai elvek és a mozgás leírása Klasszikus kinematika és az egyszerű matematikai mozgáselmélet Jegyzetek Irodalom Ropolyi László: Az egyenlőség eszméje Newton harmadik törvényében Newton harmadik mozgástörvényének előtörténete A harmadik törvény Newton munkáiban A dinamikai elméletek társadalomtörténetéről iv

5 Tudomány és történet 4. Newton harmadik törvényének ideológiai jelentősége Jegyzetek Irodalom Forrai Gábor: Locke, a mechanika és Isten* I II III IV V Jegyzetek Irodalom Ludassy Mária: Magánhangzók és matematika (Rousseau és Condorcet történelemfilozófiája nyelvelméletük tükrében) Jegyzetek Irodalom Tanács János: Egyedül nem megy?!* (Az euklideszi ötödik posztulátum direkt bizonyításainak rehabilitációja - egy kollektív episztemológia szemszögéből) Bevezetés A direkt bizonyítások és előfeltevéseik Kinek a hibája? A hiba a direkt bizonyítás létrejöttében van? Bizonyítás az örökkévalóságnak? Beszélni vagy beszélgetni? Individualizmus és kollektivizmus a matematikai elméletek elfogadásában Individuális és kollektív elemek a direkt bizonyítások sorozataiban A direkt bizonyítások sorozata az episztemológiai és metodológiai kollektivizmus szemszögéből A direkt bizonyítások értéke a Bolyaiaknál Az ötödik posztulátum direkt bizonyítási kísérlete Bolyai Jánosnál Az ÖP direkt bizonyításainak azonnali, kollektív falszifikációja Összegzés Jegyzetek Irodalom Zemplén Gábor: Megroppant szivárvány? I II III IV V Jegyzetek Irodalom v

6 Az ábrák listája 1. Herivel (1965), 159. oldal, 5. ábra alapján vi

7 1. fejezet - Fehér Márta köszöntése Megtiszteltetés és öröm számomra, hogy e néhány sorral csatlakozhatom azokhoz a hazai és külföldi kollegákhoz, akik hatvanadik születésnapja alkalmából Fehér Mártát köszöntik. Mivel is lehet méltóbban köszönteni egy tudóst és filozófust, mint olyan írásokkal, melyek a vele való együtt gondolkodás eddigi közös munkáját folytatják, s maguk is tudományos kutatás és filozófiai elemzés eredményei. A Fehér Mártának átnyújtandó Festschrift pontosan ennek a kritériumnak tesz eleget: úgy köszönti őt, hogy sokak számára válhat hasznos olvasmánnyá, és érdemben járul hozzá az általa felvetett tudományfilozófiai problémák tovább gondolásához. Magyarországon a tudományfilozófia ügye évtizedek óta összekapcsolódik Fehér Márta nevével, az ő kutatói, tanári, iskolateremtő és tanszékvezetői tevékenységével. Néhányad magával hadd említsem itt korábbi szerzőtársát, Hársing Lászlót vagy két nemzedéktársát, Altrichter Ferencet és Bence Györgyöt az elsők között kezdett foglalkozni a tudományfilozófia posztpozitivista fordulata által felvetett kérdésekkel. Megkésettségünk folytán ez lényegében azt is jelentette, hogy magát a tudományfilozófiát, legalábbis elismert és önálló diszciplínaként, ő honosította meg nálunk. Fehér Márta egyszerre tudós és filozófus.tudós abban a kettős értelemben, hogy a tudományok felől érkezett a filozófia területére, s a filozófiát is tudósként, a tudós racionalitásával műveli. Filozófus a szónak abban a klasszikus, manapság sokszor szem elől tévesztett értelmében, hogy számára a filozófia nem csupán szakma, nem csupán az akadémiai munkamegosztás egyik ága, hanem felelős gondolkodás. Ennek köszönhető írásban és szóban egyaránt megnyilvánuló, sokak által irigyelt pontossága. Aki felelősséget vállal gondolataiért, nem tűrheti a homályt, árnyalatnyi kétséget sem hagyhat a felől, hogy mit gondol, s hogy pontosan azt gondolja, amit mond. Személyiségéből fakadó gondolkodói precizitása bizonyosan szerepet játszik az analitikus filozófia iránti elkötelezettségében. Amennyire meg tudom ítélni, Fehér Márta sohasem sem vallotta magát látványosan és hivalkodóan egyik filozófiai iskola hívének sem, de Altrichter Ferenccel és Nyíri Kristóffal kétségtelenül sokat tett azért, hogy a magyar filozófiai életben meggyökeresedjen az analitikus gondolkodási mód. Anélkül, hogy a filozofálás bármely módját előbbre- vagy hátrábbvalónak tartanánk a többivel szemben, joggal számíthatunk arra, hogy az analitikus filozófia meghonosodása javára válik filozófiai kultúránknak, s talán szélesebb értelemben vett művelődésünknek is. Nem árt újra és újra elismételni az analitikus filozófusoknak azt a tanítását, hogy a doktrínáknál fontosabbak az érvek. Minden csökönyösségnél és hithűségnél fontosabb, hogy képesek legyünk fontolóra venni az észérveket, s készek legyünk arra, hogy vallási és ideológiai elfogultságok nélkül vitassuk meg filozófiai és nemcsak filozófiai problémáinkat. Tulajdonképpen nem is megengedő módban kell fogalmaznunk. A világ újra és újra eszünkbe idézi, hogy vitális érdekünk lenne az ésszerűség parancsának betartása. Maximaként ezt akkor is elfogadhatjuk, ha a Fehér Márta által oly mesterien közvetített tudományfilozófiai vitáknak az a tanulságuk, hogy nincs szabatos meghatározása annak, amit tudományos vagy általános értelemben racionalitásnak nevezünk. Fehér Márta persze sohasem fogalmazna ilyen patetikusan. Sohasem akart általános igazságokra okítani, hanem mint egyik legnagyobb lélegzetű munkájában, A tudományfejlődés kérdőjeleiben tette az általa vizsgált konkrét kérdésekre igyekezett választ találni. E majdnem húsz éve megjelent, de több mint húsz évvel ezelőtt írt könyvében ki is dolgozta a maga körültekintő, és ma is tartható megoldását a tudományos elméletek összehasonlíthatóságának problémájára. Számos írása közül azért idézem éppen ezt, mert valaha azt írtam róla, hogy önálló tudományos eredményein túl kézikönyvként is sokáig lesz haszonnal forgatható. Nem az én érdemem, hogy a jóslat bevált. Kelemen János 1

8 I. rész - Módszer

9 Tartalom 2. Vámos Tibor: Az episztémé lehetősége Margitay Tihamér: Quine, megismerés és kognitív szabadság* Az objektíve meghatározott tudás Szabadság és tudás Hit és tudás A tudás objektíve meghatározott szabadság nincs Aluldetermináltság és holizmus Az elméletek aluldetermináltsága Holizmus Ismeretelméleti holizmus Szemantikai holizmus Megfigyelési-elméleti Kognitív szabadság Negatív szabadság Módszertan, szabályok és kritériumok A tudás meghatározatlansága Pozitív szabadság Elméletek Normák és elméletek közötti választás Kognitív autonómia Kényszerek Logikai kényszerek Előfeltevések A felülvizsgálat módja a tapasztalati tartalom megőrzése Kognitív kényszerek Kognitív képességek, biológia Tudás és cselekvés, szelekciós kritérium Társadalmi kényszerek Társas együttműködés Szemantikai felemelkedés Nem propozicionális tudás Implicit normák és módszertan Az eredetiség dicsérete Interszubjektivitás és megbízhatóság Normatív ismeretelmélet A kényszerek jellege Jegyzetek Irodalom Laki János: A tudomány története - a történet tudománya (A tudományos forradalmak igézete) A tudománytörténész Történeti tények Szemantika Fordítás Hermeneutika Nyelvtanulás A tudós Szótlan tudás A visszatekintés perspektívája A tudományfilozófus Jegyzetek Irodalom Alan Soble: A szexus, az anatómia története és a reflexív tudományfilozófia* Ákos és Gáspár, Anikó és Emese A nem társadalmi konstrukciója A biológiai nem, a társadalmi nem és a politika A nem és a tudományfilozófia

10 Módszer 5. Epilógus Jegyzetek Irodalom Kampis György: A tudás egysége és a naturalista alternatíva a filozófiában* A naturalizmus pökhedisége és látszólagos alkalmatlansága Mi tehát a naturalizmus? Ráció és természet A naturalizmus mint tudáskövetési eszköz és mint integrációs elv Jegyzetek Irodalom

11 2. fejezet - Vámos Tibor: Az episztémé lehetősége Miért olyan vonzó egy filozófus számára a tudománytörténet, különösen akkor, ha ez a filozófus a természettudományokból indult el gondolkodói útján? A válasz talán az út maga, azaz annak mába és jövőbe is mutató tanulsága. Ez az út kevéssé hasonlít a politikatörténet elbeszélő áramára, valójában mai gondolkodásunk önreflexiója. Ha egyáltalán lehetséges, úgy érdemes itt e gondolkodástükröt keresnünk, mint ahogy az egyén is a maga történetében keresi önképét. Így válik a tudománytörténet narratív érdekességből mára csiszolt kritikává, azaz akár gyakorlati módszertanná persze az avatott kézben, sőt inkább fejben. Az emberi gondolkodás története talán az ember legfontosabb története, hiszen a gondolkodás az, ami az embert emberré tette. Ez a történet integrálhatja leginkább materiális gyökereit is, a technika-, a gazdaság- és az életmódtörténetet, kikerülve az uralkodók és csaták mesekönyveit. Az újra nyitott gondolkodásnak, azaz a folytonosan materializálódó szellemi haladásnak az alapja a réginek az átértelmezése, a folyamatnak folyamatként való megértése. A történetben való szemlélet alkalmas arra, hogy a mát se tekintse véglegesnek, lezártnak, a tévutakon aratott diadalnak, de a jelen gondolkodás frusztrálódásai nyomán se terjesszen lemondó kétségbeesést. A megismeréselmélet, az episztemológia és annak történeti folyamata talán e tekintetben a legérdekesebb számunkra. Ez a történet valóban a legjellegzetesebben emberinek tűnik, hiszen a világról nyert tudatunk, azaz a világ bennünk lévő reprezentációja és énünk tudata közötti viszonyról szól, azaz a világ és önmagunk viszonyának számunkra legizgalmasabb részéről. Bár a világ és magunk összevetése során kiterjedésében, bonyolultságában, időbeliségében a viszony végtelenül aszimmetrikus, mégis két, a matematikából jól ismert nagyságrendi különbözőségű végtelennel találkozunk, amiből az egyik végtelen a magunk kívülről véges, belülről végtelen életvilága. A tükrözés tudata és nem a puszta tükrözés az emberi, és számunkra a kritikus vizsgálat tárgya ez a tükrözéstudat, az emberi megismerés önbírálata. A világmodell és annak részmodelljei már kezdettől különös növekményekkel gazdagodtak. Az égi mechanikához kapcsolódó misztika és a számmisztika is ilyen kiágazás az absztrakció felé, de ez a folyamat jelentkezik a modellek minden metamodelljében, így a kvantumfizikában és a kozmológiai elméletekben egyaránt, az ún. szellemtudományoknak pedig a többsége metamodell, voltaképpen világszellemek építésének egymásutánja. A kezdeti tárgyi megfigyelések leíró összegzését követték azok a struktúrákkal épített rendezések, amelyek például az egyiptomi Rhind-papirusz tudományától az euklideszi geometriáig vezettek, és az utóbbi a máig használt és bővített logikai struktúrákat, következtetési módszereket alapozta meg. Így váltak a visszatérő, megfigyelésekből összeálló alakzatok tudományai modellrendszerekké, a geometriában immár jó 2300 éve, az orvoslásban alig több mint egy évszázada. Ezek a modellek úgy épültek, hogy jó összhangban voltak az adott korban lehetséges megfigyelésekkel, így a modell az adott korban érvényes volt, tehát a modellből hipotéziseket lehetett felállítani az addig nem ismert, például jövőbeli jelenségekre. Így lett képes a megfigyelő ember naptárt készíteni, napfogyatkozást előrejelezni. A modell addig volt érvényes, amíg ennek a megfigyelés - modell - hipotézis - újabb megfigyelés visszacsatolt láncnak a működése a modellt igazolta. A korábbi időszakokra jellemző volt, hogy az azelőtt érvényesnek tekintett és túlhaladott modelleket az emberi tudás gyermekkorának naivitásaként nézték, így léptek túl a ptolemaioszi világképen, a flogiszton és az éter modelljein, sőt részben a newtoni mechanikán is. Ezért is volt lehetősége a tudomány különböző indíttatású bírálóinak, fundamentalista hívőknek, sarlatán szemfényvesztőknek, de osztályharcos szociológusoknak is arra, hogy az adott és érvényesnek elfogadott modelleket és az azokhoz kapcsolódó kutatókat úgy támadják, hogy az egész folyamatban rendüljön meg a bizalom. Nem az egyes modelleket támadták meg az említett megfigyelés - modellépítés - hipotézis lánc eszközeivel, hanem magának a módszernek az érvényét tették kérdésessé. Így lett szemükben és lett az olcsó tömegtájékoztatás demagógiájában a tudomány egésze a hitek, rítusok egyike és emelkedtek fel a tudományhoz hasonló rangra a mindenféle hitek és rítusok. Válasszuk élesen külön a megismerés állandóan működő önkritikáját ettől a furcsa és kártékony csemegétől! 5

12 Vámos Tibor: Az episztémé lehetősége Jogos a kérdés, hogy elfogadható-e olyan, az itt idézett lánctól, a tudomány metamodelljétől eltérő metamodell, amely nem tart szükségesnek kellő mennyiségű megfigyelést a modellépítéshez és ugyancsak kellő mennyiségű, reprodukálható megfigyelést a modell érvényesnek tekintéséhez. (Ez utóbbi folyamatrészhez tartozónak tekinthetjük a cáfolatokkal kapcsolódó feltételeket.) Természetes, hogy egy nagyon lényeges megkötéssel igen, hiszen semmilyen metamodell nem lehet meggyőződési kényszer. A különböző hitek gyakorlatilag mind többékevésbé az ilyen eltérő metamodelleken keresztül adnak világmagyarázatot. A tudomány metamodellje nem gyakorolhat erőszakot. (Általában!) A tudományok viszont valóban a fenti metamodell alapján működnek. Még a matematika is, amely a maga tovább emelt, absztrahált metaszintje révén kicsit eltérőnek tűnik. Lényegében azonban nem tér el a metamodelltől, hiszen végső lebontásban a matematika is a tapasztalati valóság általánosítása. Erről ugyan folyamatos a vita, erős matematikusok hisznek egy a valós világtól független matematikai fogalmi világban. A matematikának az ideák világába való költöztetése azonban egyfelől nehezebben bizonyítható, mint a jelzett visszavezetés a mindennapi élmények geometriai-formai, aritmetikai-számolási és mechanikai mozgási világához. Másfelől amint a matematika a valós világot modellezi és ez a matematikai modellezés minden tudományág egyik legfőbb törekvése és fejlődési útja kiderül, hogy a matematikai absztrakció a tudományos metamodell lánc legerősebb elemévé válik. A metamodellekkel szembeni liberalizmus határa a modellek és hipotézisek alkalmazásának hatása, azaz etikai kérdés. Árt-e a(z akármilyen) metamodell akármilyen alkalmazása a másik embernek, másik embercsoportnak, a természeti környezetnek? Persze itt is van egy csapdánk. Ugyanis a hatás ellenőrzését a tudomány metamodelljében vizsgáljuk. Mást nem tehetünk, hiszen a hatás mások objektív világában jelentkezik, őket veri rabláncra, őket öli meg, nekik okoz szenvedést vagy esetleg boldogságot, vigaszt. A világ onnan nézve relatív objektivitása a tudományon is túllépő etikai probléma, bajlódva az önreflexivitás, a magunk világába zártság feloldhatatlanságaival. Sajnos vagy szerencsére ettől vagyunk emberek és itt tér vissza az a gondolat, hogy az episztémé talán a legemberibb valami, út az etikai döntésekhez. Nem véletlenül, a tudományos metamodell elvetői is megvilágosodásnak nevezik modelljeik forrását. Eddig szép és egyszerű. Tartjuk a tudományos metamodell megismerési sémáját. A nehézség ott kezdődik, sőt folytatódik, amikor az episztémé sémája az egyes tudományterületek gyakorlatában éppúgy szétszakad, mint ahogy az egységes világmagyarázó filozófia széttöredezett a megismerések diszciplináris praxisaiban. Az elegendően nagyszámú tapasztalatok mögött minden valós területen ott állnak a mintavétel bizonytalanságai. Ilyenek az adott, pillanatnyilag elérhető mérési pontosság, a reprodukálás körülményeinek lehetőségei és azonossági feltételei, a mintavétel módja, benne nem csak a heisenbergi, de valószínűleg mindentudományterületen fellépő mérési-beavatkozási kölcsönhatás-bizonytalanság. Gondoljunk csak a szociológiai kérdőívek problémáira vagy a folyamatok szabályozási-megfigyelési kölcsönhatásaira, ezek optimálisnak tekinthető időviszonyaira, az ergod problémáira, azaz az egyidejűleg végzett sok mérés (ha ez egyáltalán lehetséges) vagy az egymás utáni sokszoros egyedi mérés azonosságának kérdésére. Van mérés, amiben a mikron milliomodrésze az elfogadott hibahatár, van, ahol fényévnyi távolságok. Lényeges befolyásoló a megfigyelésben annak költsége és haszna, ezek pillanatnyi viszonya. A meghatározások is változnak. Nem is olyan nagyon régen a vírus olyan kórokozó volt, amit mikroszkóppal nem lehetett látni, sőt szűrni sem lehetett az adott eszközökkel, olyan volt, mint a Hold túlsó oldala, tudták már, hogy van, és valami bajt okoz. Ma a finomszerkezete is elemi tankönyvek anyaga. A genetikai kód ismerete a paleontológia és a kriminalisztika episztéméjét is gyökeresen átalakította. A matematikában is finomodtak a bizonyítások elfogadásának feltételei. A 18. század legnagyobb matematikusainak tételei mögött megfogalmazott bizonyítások jelentős része a 20. században újrafogalmazásra, újraértelmezésre szorult. Ezáltal a metamodell dinamikus folyamattá válik, egyáltalán nem meglepő módon. Így tudjuk tisztelni a tegnap tudását, így leszünk szerények a maival szemben és nyitottabbak a holnap tudására. Végül, ha az episztémé maga is relativizálódik, időben és szakterületek szerint is, marad-e egy valamennyire is egységes episztemikus normánk? Mint példaként említettük, az orvostudomány ma kezd elérni az episztemikus szigorúság azon szintjére, amelyen a geometria több mint két évezred előtt állt. Megfogalmazhatunk egy relatív minimumot, az episztémé minimax elvét. Ez megőrzi a tudomány racionalizmussal kialakított metamodelljét, és megvédi a változások, bizonytalanságok folytonos rongálásaival szemben. Sőt ezt a dinamikát úgy integrálja a rendszerében, hogy az eredeti racionális célkitűzést folytonosan, nyitott módon erősíti. Az adott szakterületen az adott időpontban az adott ismeretek alapján elérhető maximális tapasztalatnyerés és ellenőrzés a metamodell minimális normája. Ennyire vagyunk okosak, pragmatikusak és etikusak. 6

13 Vámos Tibor: Az episztémé lehetősége Fehér Márta egész eddigi és még távolról sem lezárt életműve az én értelmezésemben ebben az irányban haladt, a szabadgondolkodásban a minimax elv szerint, valamint annak pragmájában és etikájában. Egyedi tudománytörténeti vizsgálatai e modellhez gyűjtöttek tapasztalatot, ezt ellenőrizték tudományos szempontból. Folytatása következik. 7

14 3. fejezet - Margitay Tihamér: Quine, megismerés és kognitív szabadság* [19] Két alapvető tapasztalatot minden ismeretelméletnek szem előtt kell tartania. Egyrészt, az emberek meglehetősen különböző, inkompatibilis nézeteket vallanak azaz tekintenek tudásnak, másrészt, úgy tűnik, mégsem lehet bármit gondolni a világról, azaz nem fordul elő minden logikailag lehetséges nézet. Ezt a két szempontot összekapcsolhatjuk, ha az ismeretelmélet alapkérdéseit mi a tudás, és hogyan dönthető el egy hitről, hogy tudás-e? a szabadság segítségével fogalmazzuk meg. Mennyiben áll szabadságunkban azt tekinteni tudásnak, amit akarunk, illetve azt tudni, amit akarunk? Nyilván már csak az előzőek alapján is feltételezhetjük, hogy bizonyos kényszerek, illetve feltételek korlátozzák e szabadságunkat. Ebben az összefüggésben az ismeretelméleti elemzés feladata e korlátok, feltételek felderítése, és a kognitív szabadság értelmezése. Milyen korlátok akadályozhatják meg, hogy a legvadabb képzelgéseinket tudásnak tekintsük, és milyen szabadság áll az alkotó fantázia rendelkezésére? Az alábbiakban Quine filozófiáját interpretálva mutatom meg, hogyan működik ez a megközelítés. 1. Az objektíve meghatározott tudás 1.1. Szabadság és tudás A szabadság kategóriái fizikai esetleg mentális cselekedetekre, kiváltképpen választásokra, vonatkoznak, míg a tudás propozicionális tartalmakra. Úgy tűnik, mintha itt egy kategoriális hiba, de legalábbis távolság lenne: a tudást akarnánk a megismerőnek a tudáshoz való viszonya segítségével jellemezni. Mintha a kalapálás minőségeivel (szorgos, hangos, ügyetlen stb.) akarnánk jellemezni a kalapácsot (kemény, nehéz, kézre álló stb.). A szabadság kategóriái csak akkor használhatók az episztemológiai kérdések termékeny újrafogalmazásához, ha kiderül, hogy episztemológiai szempontból a hitek tartalma nem ítélhető meg a megismerő személy hozzájuk fűződő viszonya nélkül. A modern episztemológia a hitekre, a meggyőződésekre, vélekedésekre (belief) vonatkozóan értelmezi a tudást, és figyelmen kívül hagyja annak nem propozicionális formáit. A hármas definíció alapján a tudás előfeltétele a megismerő megfelelő viszonya az adott hithez, nevezetesens-nek azt kell hinnie, hogy p, hogy tudhassa, hogy p. Ezen felül azonban objektív, a megismerő hiteitől független kritériumok határozzák meg, hogy S tudja, hogy p vagy csak tévesen hiszi azt, hogyp. A szabadság kategóriájának alkalmazásához azt kell megmutatni, hogy ezek az objektív feltételek önmagukban nem, csak a megismerőnek a hozzájuk, illetve más hiteihez való viszonyában képesek meghatározni a hitek kognitív értékét. Egy hit akkor és csak akkor minősül tudásnak, ha azt a megismerő(k) megfelelő feltételek között a szabadság és a kényszerek később meghatározandó együttese mellett elfogadja (elfogadják), vagy elveti(k). Meg kell tehát vizsgálni, hogy tartható-e az a hagyományos ismeretelméleti nézet, hogy a hitek objektív mérce szerint megítélhetők Hit és tudás A tudás mibenlétére vonatkozóan nagyon eltérő nézetekkel találkozhatunk a filozófiai vitákban, de a kortárs episztemológiák, abban egyetértenek, hogy az episztemológia célja, azoknak az általános feltételeknek a meghatározása, amelyek mellett egy hit tudásnak minősül. 2 [19] Ez lenne a tudás fogalmának a tisztázása. Persze mit sem ér a fogalom, ha nem tudjuk, hogy a konkrét helyzetben, egy adott hit kapcsán használhatjuk vagy sem. A tudás elméletének tehát kritériumokat kell szolgáltatnia, amelyek alapján legalább elvileg el lehet dönteni, hogy egy adott hit, egy adott episztemológiai szituációban tudásnak minősül-e. A kritériumok így egyben azt is meghatározzák, hogy mi marad meg abból, amit a hétköznapi nyelvhasználat tudásnak tekint. A tudáselmélet által kidolgozott általános kritériumok, valamint a konkrét episztemológiai szituáció együtt legalább elvileg meghatározzák, hogy egy hit tudásnak tekinthető-e. Episztemológiai szituáció alatt értem azokat, az adott helyzetet meghatározó körülményeket, amelyek a tudáselmélet alapján a tudásra vonatkozó döntés szempontjából relevánsak. Ha tehát működik ez a modell, akkor a tudáselmélet elméletként működik a szándékolt alkalmazási területén, a hitek halmazán. 8

15 Margitay Tihamér: Quine, megismerés és kognitív szabadság* Nem jelent lényeges különbséget, hogy normatív vagy deskriptív episztemológiáról beszélünk. Mindkét esetben kell ugyanis alkalmazási eseteket találni a való életben, mindkét esetben diszkriminatívan kell működnie az elméletnek. Akkor értelmes az elmélet, ha legalább néhány tudásnak tekintett hitünk kiállja a próbát, és ha felmutat olyan hiteket, amelyek tudásnak minősülnek, és olyanokat, amelyek nem A tudás objektíve meghatározott szabadság nincs Ha rendelkeznénk egy ilyen tudáselmélettel, akkor minden szituációban minden hitről objektíve el lehetne dönteni, hogy tudás-e, attól függetlenül, hogy a személy, akinek a hitéről szó van, mit gondol felőle. Nem maradna semmiféle meghatározatlanság vagy választási lehetőség arra nézve, hogy mi számít tudásnak az adott körülmények között. Csak abban dönthetnénk, hogy mit akarunk tudni, milyen tárgyú ismeretekre óhajtunk szert tenni. Ekkor az egymással inkompatibilis rivális meggyőződések közül csak az egyik lehet tudás. Ezért csak abban van választási lehetőségünk, hogy a tudást vagy a nem tudást választjuk, a tudást tekintjük tudásnak, vagy tévesen hisszük valamiről, hogy tudás, miközben nem az. Abban azonban nincs, hogy mit tekintsünk tudásnak, azaz hogy inkompatibilis meggyőződések közül, melyiket tekintsük tudásnak. 3 [19] 2. Aluldetermináltság és holizmus A quine-i ismeretelmélet kiindulópontja hogy a világról szóló tudásunknak meg kell felelnie a tapasztalatnak. A tapasztalat nyelvileg tagolt és megfigyelési állítások formájában áll rendelkezésre. Vagyis az érzékelést, észlelést stb. a megfigyelési állítások kapcsolják a többi szintén nyelvileg tagolt hiteinkhez. 4 [19] A tapasztalatnak való megfelelés ezek után azt jelenti, hogy a tapasztalat alapján kialakított meggyőződéseinkből adódó, a tapasztalatra vonatkozó elvárások megfelelnek a tapasztalatnak. Ez egyben az elméletek ellenőrzése is. Egyéb szokásos megfontolásokkal együtt ennyit és nem többet kell feltennünk (másként fogalmazva, kell elfogadnunk Quine filozófiájából) ahhoz, hogy a két meghatározatlanságot eredményező tézishez az elméletek aluldetermináltságára és az ismeretelméleti holizmusra vonatkozó tézishez eljussunk. Ezeket a kapcsolódó további alaptézisekkel együtt rekonstruálom. Tartsuk szem előtt, hogy Quine célja a fenti empirista előfeltevések alapján megválaszolni azt a kérdést, hogy hogyan lehet az elméleteket a megfigyelések segítségével ellenőrizni. Ezt a kognitív szabadság szempontjából így fogalmazható meg: mennyiben határozza meg a tapasztalatnak való megfelelés követelménye az elméleteinket, vagyis azt, hogy mit gondoljunk a világról? 2.1. Az elméletek aluldetermináltsága Aluldetermináltsági tézis azt állítja, hogy a lehetséges empirikus adatok nem határozzák meg egyértelműen az elméleteket. Két elmélet leírhatja ugyanazokat a tapasztalatokat, miközben egymásnak ellentmond, illetve fogalmilag nem feleltethető meg egymásnak. A világnak egymással inkompatibilis, de tapasztalatilag teljesen egyenértékű leírásai röviden, a világ empirikusan ekvivalens rendszerei 5 [19] lehetségesek. A tudomány története több empirikusan ekvivalens rivális elméletre is példát szolgáltat, közülük talán a legrészletesebben kidolgozott és biztosan nem egymásba transzformálható a Lorenz Jánossy-féle, illetve az Einstein-féle speciális relativitáselmélet. Az aluldetermináltság hátterében az indukció általános problémája húzódik meg. Az elméleti összefüggések túlmutatnak a megfigyeléseken. Logikai szempontból ez azt jelenti, hogy az elméleti általánosítások és a megfigyelések között aszimmetrikus viszony áll fenn. Az elméleti állítások megfigyelési állításokat implikálnak, de fordítva ez nem igaz, a megfigyelések vagy az adatok semmilyen halmaza nem határozza meg különösen nem egyértelműen és logikai érvényességgel, milyen összefüggés, elméleti általánosítás kapcsolja egybe őket. 6 [19] Biztosan több különböző szabály képes ugyanazokat az adatokat leírni. Az aluldetermináltság tehát az általánosítás és az egyedire vonatkozó megfigyelések közötti logikai aszimmetria miatt áll elő, és azt fejezi ki, hogy a tapasztalat és a logika nem határozza meg a tapasztalatról szóló elméletet és annak tapasztalati értelmezését. Mivel a probléma logikai természetű, az adatok mennyiségének növelésével nem lehet úrrá lenni rajta. A logikai kapcsolatból következik, hogy az elméleteket nem csak az aktuális adatok nem határozzák meg egyértelműen, hanem az összes lehetséges adat sem. 7 [19] 2.2. Holizmus 9

16 Ismeretelméleti holizmus Margitay Tihamér: Quine, megismerés és kognitív szabadság* Az ismeretelméleti holizmus azt jelenti, hogy az általánosításaink nem önmagukban vannak kitéve a velük összeegyeztethetetlen megfigyelések kritikájának, hanem csak az elméletek keretében. Ezt is a megfigyelési és az elméleti állítások közötti logikai kapcsolat indokolja. Csak elméletek képesek megfigyelési állítást implikálni, 8 [19] egyetlen teoretikus állítás önmagában nem. Még az olyan primitív megfigyelési állításokból alkotott megfigyelési kondicionálishoz, 9 [19] mint a Ha itt és most holló, akkor itt és most fekete foltot látok is hozzá kell tennünk, hogy A szokásos egyéb feltételek fennállása esetén. E logikai kapcsolat azt hozza magával, hogy a megfigyelések nem képesek egyértelműen és logikai érvényességgel cáfolni egy meghatározott elméleti általánosítást. A vártnak ellentmondó megfigyelés esetén tehát az elmélet bármely állítását megtarthatjuk, miközben másokat megfelelően módosítunk. 10 [19] Az ismeretelméleti holizmus doktrínája, mint Quine többször hangsúlyozza, nem azonos az aluldetermináltság tézisével, noha érvként szolgálhat az utóbbi mellett. Ha ellentmondó tapasztalatokkal szembesülve az elméletünk különböző adekvát módosításai között mindig szabadon választhatunk, akkor feltehetően az összes lehetséges megfigyelés is kevés, hogy az elméletet egyértelműen meghatározza. 11 [19] Szemantikai holizmus A jelentés egy konkrét fogalmának tisztázása nélkül is megfogalmazhatjuk a szemantikai holizmus tételét. A mondat a minimális használati egység, amely önálló jelentéssel bír. A mondat jelentése a benne előforduló szavak jelentésétől függ, ugyanakkor a mondat használatának, igaznak tartásának körülményei hozzá is járulnak a benne előforduló szavak jelentéséhez. A szavak jelentését az határozza meg, hogy milyen igaz mondatokban fordulnak elő. Így egy mondat jelentése, igazságértéke a nyelv többi mondatához fűződő viszonyán múlik, amelyet a szavak határoznak meg. Általánosabban, egy nyelvi egység jelentése a nyelv jelentésrendszerének egészében elfoglalt helyén múlik. Ha tehát egy mondat jelentése, igazságértéke megváltozik, akkor más mondatok jelentése, igazságértéke is változni fog. A fenti tézis semmi esetre sem jelenti azt, hogy nyelven kívüli tényezők ne gyakorolnának befolyást a jelentésre. De a nyelven kívüli faktorok, a világ, a nyelvhasználók konvenciói stb. csak a nyelv egészén keresztül működnek, és nem lehet őket egyes nyelvi elemekhez hozzárendelni a többi nyelvi elemhez történő hasonló hozzárendelésektől függetlenül. A mondatoknak, szavaknak csak egy nyelven belül van értelme vagy azon a nyelven belül, amelyekhez tartoznak, vagy amelyre az adott nyelv lefordítható Megfigyelési-elméleti A fentiekben úgy tettünk, mintha a megfigyelési és a teoretikus állítások nyelvtől függetlenül világosan és egyértelműen elkülöníthetők lennének. A szemantikai holizmus szerint ez távolról sincs így. A tapasztalat ugyanis mindig egy elméleti keretet feltételez nem csak szemantikai, de módszertani szempontból is, és ezért általában nem független attól az elmélettől, amelyet megerősíteni vagy cáfolni hivatott, röviden, elmélettel terhes. Szemantikai szempontból a megfigyelési és elméleti állításokban nagyrészt közös a szókészlet, amely jellemző az elméletre, és a szemantikai holizmus szerint a szavak jelentésüket a nyelv struktúrájában elfoglalt helyük alapján nyerik. Tehát a megfigyelési állítások szavai hordozzák az elméleti állításoktól kapott jelentéseket is. A megfigyelési-elméleti elkülönítésnek szigorúan csak egy nyelven belül van értelme. Következésképp az aluldetermináltsággal összefüggésben az empirikus ekvivalencia értelmezésével kapcsolatban nehézségek merülnek fel. A tapasztalati egyenértékűség ezért általában csak annyiban értelmezhető, amennyiben a két elmélet tapasztalatai egy közös nyelven megfogalmazhatók. A jelen dolgozat vizsgálódásai szempontjából nem is szükséges, hogy két elemélet empirikus következményeinek halmaza teljesen egybe essen, elég, ha átfedés van közöttük és egyik sem tartalmazza a másikét. A logikai összehasonlíthatóság már így is biztosított. 12 [19] Ekkor a számunkra elegendő aluldetermináltsági tézis úgy szól, hogy egy adott alkalmazási területen tapasztalatilag ekvivalens, de összes empirikus következményeit tekintve egymással nem helyettesíthető és egymásnak a közös alkalmazási területen ellentmondó elméletek alkothatók. A megfigyelés és az elmélet közötti különbség még inkább elmosódik, ha megnézzük a tudós vagy akár a laikus gyakorlatát, amikor az elvárásainak ellentmondó megfigyeléssel találkozik. Gyakran ugyanis a megfigyelést vizsgálja felül és nem az elméleti állítások valamelyikét. De makacs konfliktus esetén, hosszútávon a 10

17 Margitay Tihamér: Quine, megismerés és kognitív szabadság* megfigyelést szoktuk elfogadni, és az elméleti feltevéseket felülvizsgálni. Ez az elfogultság az, ami a természettudományt tapasztalati tudománnyá teszi. 13 [19] Az állítások között legfeljebb fokozati különbség van, ezt metaforikusan úgy értelmezhetjük, hogy bizonyos állítások közelebb vannak az érzékszerveinkkel szerezhető tapasztalatokhoz, míg mások távolabb vannak tőlük. 14 [19] 3. Kognitív szabadság A következőkben vizsgáljuk meg, hogy a fenti, különböző meghatározatlansági tézisek milyen kognitív szabadságot eredményeznek, és milyen kényszerek meglétét feltételezik a megismerés működéséhez! 3.1. Negatív szabadság A negatív szabadság a szabadság valamitől, azt fejezi ki, hogy cselekvésünk, választásunk valamifajta kényszertől, befolyástól mentes Módszertan, szabályok és kritériumok Az ismeretelméleti holizmus miatt az egyértelmű empirikus racionális módszertani szabályok és kritériumok működésképtelenné válnak. Világos, hogy azok az elméleti állítások, melyekből az előrejelzés származott és az előrejelzésnek ellentmondó megfigyelési állítás egyszerre nem lehetnek igazak. De arra nincs előírás, hogy az ellentmondás feloldásához mit és hogyan módosítsunk a hiteink rendszerében. Az aluldetermináltság egy másik szempontból mentesít minket a módszertani szabályok és a kognitív kritériumok kényszerétől azáltal, hogy az empirikusan egyformán adekvát elméletek közötti választás kérdését veti fel. Mivel az elméletek ellentmondanak egymásnak, a kettő nem lehet egyszerre igaz. Ugyanakkor elvileg nem maradt a választáshoz semmi további támpont, ha az igazságot a tapasztalatnak való megfelelésként értelmezzük. Továbbá a hiteink aluldeterminált és holisztikus rendszerében elvileg fundamentumként rögzített hitek sincsenek, hiszen a tapasztalat nem implikál, azaz logikailag nem kényszerít ránk egyet sem, és a rendszer megengedi, hogy bármelyiket felülvizsgáljuk, feltéve, hogy megfelelően módosítunk más hiteket is. Elvileg nem tud kritériumot szolgáltatni az igazság vagy az igazolás koherenciaelmélete sem. Nem jelenthet kritériumot a rivális elméletek koherenciája a többi elméletünknek, hiszen az aluldetermináltság a mindent magukba foglaló globális elméletekre, világok rendszerére is igaz. Végül nem jelenthet kitüntetett koherenciakritériumot az elmélet belső koherenciája sem. Még a logikai törvények is úgy léteznek, mint a rendszer bizonyos további állításai, amelyek, ha úgy adódik, felülvizsgálhatók. 15 [19] A felülvizsgálat tehát érintheti a holisztikus egészet jellemző koherencia standardjait és normáit is, éppúgy, mint a megbízható hitekre azaz tudásra vezető megismerési módszereinket. Az aluldetermináltság és a holizmus biztosítja a megismerő számára a módszertani kényszerektől és a tudás normáitól való mentességet A tudás meghatározatlansága Ezzel visszatértünk ahhoz a korábbi kérdéshez, hogy vajon milyen szabadságunk van abban, hogy saját szánk íze szerint értelmezzük a tudás fogalmát. Hiszen ha meghatározott, hogy mi számít tudásnak, akkor csak a tudás tárgyát illetően van szabad választásunk, egyébként csak tudás és nem tudás között választhatunk. A quine-i tézisek következtében azonban a tudás szokásos meghatározásai nem jelentenek kognitív kényszert. Sem az igazság korrespondencia- és az igazolás fundácionalista elméletei, sem az igazság és az igazolás koherenciaelméletei nem szolgáltatnak olyan különleges státuszú elméleteket, amelyek a többi meggyőződésünkhöz való viszonyunkat bármely más hitünknél erősebben kényszeríthetné ránk. Hasonlóan nem jelenthetnek intellektuális kényszert az empirikus, externalista tudáselméletek normái sem. Hiszen ezek tapasztalati megalapozottsága vagy felülvizsgálattal szembeni ellenállóképessége sem kitüntetett. Éppen ellenkezőleg! A tudáselméletek metaszintű elméletek, amelyek a világra vonatkozó tudásunkra vonatkoznak. Quine metaforájával szólva, messze vannak a tapasztalattól, továbbá meglehetősen izoláltak, nem játszanak közvetlen szerepet a tapasztalatra vonatkozó elméletekben, következésképpen viszonylag fájdalommentesen felülvizsgálhatók. Ez már abból is látszik, hogy milyen jól megvagyunk vagy egy tucat egymásnak ellentmondó elmélettel, amelyek közül még feltételesen sem kell elfogadnunk valamelyiket. Összegezve, ha elfogadjuk, hogy a tudás alapvető kritériuma a tapasztalatnak való megfelelés, és független feltevésként elfogadjuk a szemantikai holizmust, akkor adódnak a fenti meghatározatlansági tételek, amelyekből 11

18 Margitay Tihamér: Quine, megismerés és kognitív szabadság* következik, hogy a tudásnak a kiinduló feltevéseken túl nem is lehetnek rögzítettismeretelméleti kritériumai. Ami persze nem jelenti azt, hogy más tényezők megismerő mechanizmusaink, társas kapcsolataink, morális kötelezettségek stb. ne korlátozhatnák, mit gondolunk a világról, mint ezt később megmutatjuk. Ha nincs a tudásnak episztemológiailag rögzített kritériuma, akkor nincs alapvető különbség egyfelől a hitek és meggyőződések, másfelől a tudás között. Ez a különbség csak fokozati lehet, szilárdabb, mélyebb és felületesebb, hit vagy meggyőződés között. Végül is a platóni hármas definícióból kiinduló, azt javító tudásdefiníciókból, illetve tudáskritériumokból csak az első, a személyességi feltétel marad meg: S azt hiszi, hogy p. Ez a feltétel mindössze annyit mond, hogy a tudás, bármi legyen is az, mindig valakinek a tudása, egy személyé. Továbbá itt van még az empirikus adekvátsági követelmény: hiteink feleljenek meg a tapasztalatnak. Abban minden tudáselmélet egyetért, hogy ezek szükséges feltételek, ugyanakkor nem elégségesek. Ennek ellenére ennél többet, úgy látszik, általános érvénnyel nem lehet mondani. A fenti eredmények összecsengenek Polányi megállapításával, amely minden igazoláselmélet, és jusztifikácionista igazságelmélet korlátjára rámutat. A miértekre egy ponton túl már csak azt tudom válaszolni, mert így hiszem. 16 [19] Az igazolásnak, beleértve az igazság- és az igazoláselmélet indoklását is, egy ponton véget kell érnie, ha az indoklást egyáltalán nem szolgáltató végtelen regresszust vagy a körbenforgást el kívánjuk kerülni. A személyes meggyőződés, a másik kettővel ellentétben, képes garanciát szolgáltatni egy meggyőződés megbízhatósága mellett persze nem objektív, a hiba lehetőségét kizáró és végleges garanciát. Mindazonáltal erre a jótállásra a tudományban és a hétköznapi életben egyaránt támaszkodunk Pozitív szabadság A pozitív szabadság fogalma a valamire való szabadságra utal: kezdeményezhetjük és megvalósíthatjuk, amit tenni akarunk Elméletek Az aluldetermináltsági tézis szerint, ha létezik egy elmélet, amely helyesen ad számot a megfigyelések egy halmazáról, akkor alkotható egy másik is, amely lefedi pontosan ugyanezeket a megfigyeléseket, és összeegyeztethetetlen az eredeti elmélettel. Általánosítva: figyelembe véve, hogy a tapasztalat nem elméletfüggetlen, ha a tapasztalatainkat értelmezni tudjuk a világ egy rendszerével, akkor készíthetünk egy ettől lényegileg különböző másikat, ami ugyanúgy összhangban van a tapasztalatokkal. A világ egymásnak ellentmondó és radikálisan különböző fogalmi apparátust használó, különböző dolgokról szóló rendszereit hozhatjuk létre, amelyek tapasztalati szempontból egyaránt megfelelők, és választhatunk magunknak közülük. 17 [19] Normák és elméletek közötti választás Az elméletek kialakításának módszerei és standardja, valamint a közöttük történő választás normái ugyancsak elméletek ráadásul a megfigyelésektől viszonylag távol eső elméletek, mint a tudáselméletek kapcsán megállapítottuk, melyek az aluldetermináltság hatálya alá esve szintén tág határok között szabadon alakíthatók ki. Következésképpen az egy adott területen empirikusan egyformán adekvát elméletek közötti választáshoz a normákat és a választás értékrendjét mi alakíthatjuk ki. Ha az elméletek ellentmondanak egymásnak, a kettő nem lehet egyszerre igaz, de mint láttuk a meghatározatlansági tézisek miatt útmutatás nélkül maradtunk abban a tekintetben, hogy hogyan kell az ellentmondást feloldani, és az adott alkalmazási területen mikor, melyik elméletet válasszuk. Quine szerint azonban nem szükséges abban az értelemben választani, hogy az egyiket elfogadjuk, míg a másikat elvetjük. Megtarthatjuk mindkét rivális elméletet, és céljainknak megfelelően használhatjuk őket, akár váltakozva is. 18 [19] Ez a javaslat azonban nem oldja meg a választás problémáját, hanem csak eltolja azt. Természetesen rendelkezünk különböző céloknak megfelelő, az empirikus adekvátsághoz képest másodlagos kognitív értékekkel, mint az egyszerűség, elegancia, termékenység stb. Semmi okunk azonban azt hinni, hogy ne lehetne tapasztalatilag egyenértékű és a kitűzött célnak egyformán megfelelő elméletet készíteni. Hiszen az említett és más hasonló tulajdonságok logikailag általában sokkal kevésbé határozzák meg az elméletet, mint a tapasztalatnak való megfelelés vagy az igazság. 12

19 Margitay Tihamér: Quine, megismerés és kognitív szabadság* Továbbá ezek a szempontok homályosak, és ugyanúgy nem kényszerítőerejűek, mint mások, és valószínűleg egymásnak ellentmondó következtetések adódnak belőlük. Ezeknek vagy más lehetséges értékeknek az alkalmazása inkább személyes mérlegelés, személyes preferenciák eredménye. De akármilyen gyakorlati céloknak megfelelően választunk is, mégiscsak választunk, és a pragmatikai cél a választást módszertanilag nem alapozza meg. 19 [20] 3.3. Kognitív autonómia Miután az empirikus-racionális módszertan, valamint a tudás- és igazságkritériumok nem működnek, nekünk kell kitalálni, hogyan válasszunk az elméletek között. Kognitív autonómiával rendelkezünk a tapasztalati adekvátság követelménye által kijelölt határokon belül. Mi határozhatjuk meg az elméletek kialakításának és a közöttük történő választás normáit és módszerét. Ez azonban nem csak lehetőség arra, hogy kognitív preferenciáinkat játékba hozzuk, hanem kényszer is, hogy szabadságunkat gyakorolva a választás módszereit és normáit kialakítsuk, hiszen választanunk kell, ha akármilyen értelemben használni akarjuk az elméleteinket, és nincsenek szabályok, amelyekre támaszkodhatnánk. Mi vagyunk saját tudásunk számára a törvényhozók. Hasonló következményekkel jár a holizmus tézise is. Fel kell oldani az ellentmondást, ami az előrejelzésnek ellentmondó megfigyelési állítás és azon elméleti állítások között van, melyekből az előrejelzés származott. De mint említettük hiányzik a szabály, hogy az ellentmondás feloldásához a hiteink rendszerében mit és hogyan módosítsunk. Esetről esetre kell meghatározni a módosítások szempontjait és kidolgozni a változtatás módszerét. Hiába vannak általános kognitív vagy gazdaságossági szempontok, mint az egyszerűség, termékenység, a minimális módosítás elve stb., ezek először is általában egymásnak ellentmondó feltételeket tartalmaznak, másodszor alkalmazásuk, a belőlük következő lépések nem egyértelműek, harmadszor maguk is aluldeterminált elméleti általánosítások. Itt ismét a józan eszünkre és személyes preferenciáinkra támaszkodhatunk és csak ezekre tudunk támaszkodni. 4. Kényszerek A fenti megfontolások a szabadság különböző formáit az állítások, illetve igazságértékük meghatározásában logikai alapon biztosítják. Úgy tűnik mindez Feyerabend mellett szól: minden mehet, bármit állíthatunk, bármit tagadhatunk, és bármit igazolhatunk (indokolhatunk). Korántsem ez a helyzet. Ellenkezőleg, talán az egyik legelemibb tapasztalatunk és meggyőződésünk, hogy nem hihetünk bármit a világról. 20 [20] Valószínűleg ez a hit egy igazi kulturális univerzálé, minden normális ember meggyőződései között megtalálható. Nem is ez az igazi ismeretelméleti probléma. Sokkal inkább az, hogy hogyan lehet meghatározni, hogy mit lehet és mit nem, és milyen kényszerek miatt nem lehet bizonyos dolgokat gondolni. Azt szeretném megmutatni, hogy a szabadság és kényszer fogalmi összefüggésrendszerében termékenyen lehet tárgyalni ezt a kérdést is. Nézzük tehát, mi lehet ennek az univerzálénak az alapja, milyen logikai, kognitív, társas és morális kényszerek korlátozzák a parttalan kognitív szabadságot! Ezek a kényszerek mind egyszerre vannak jelen, és mindössze az a közös bennük, hogy korlátozzák a lehetséges hiteket. A szokásos megközelítések szerint tárgyalásukhoz nagyon különböző fogalmi-elméleti apparátus kell, amelyek egyszerre nem alkalmazhatók, így meglehetősen körülményes együttes korlátozó szerepüket egyszerre vizsgálni Logikai kényszerek Előfeltevések A meghatározatlansági tézisekhez vezető megfontolásoknak előfeltevését és előfeltételét jelenti az a meggyőződés, hogy nem gondolhatunk bármit a világról. Azért indulunk ki a megfigyelési állításokból és vizsgáljuk, milyen a logikai kapcsolata az elméleti állításokkal, mert az az előfeltevés, hogy a megfigyelési állítás a világról szól. Ez annyit jelent, hogy nem teljesen tőlünk függ, vagyis kényszereket eredményez. Alkalmazzuk metaszinten Popper követelményét! Az az elméletalkotási módszertan, amelyik nem zárja ki egyetlen elmélet megalkotását sem a szintaktikailag lehetségesek közül, illetve az a felülvizsgálati módszertan és koherenciára vonatkozó norma, amely semmilyen szintaktikailag lehetséges módosítást nem zár ki, nem a világról szól. Hiszen nem szólhat a világról a hiteink rendszere, ha bármilyen a világra vonatkozó hitet megenged, mert a szolipszista felfogást leszámítva az az előfeltevés, hogy a világ tőlünk legalább részben független. Fordítva, nem a világról szól a hitek egy rendszere, ha nem következik belőle, hogy bizonyos világra vonatkozó meggyőződések hamisak. A gondolatmenetünk pedig előfeltételezte, hogy az elméleteink a világról szólnak, ezért az ilyeneket ki kell zárnunk. 13

20 Margitay Tihamér: Quine, megismerés és kognitív szabadság* A felülvizsgálat módja a tapasztalati tartalom megőrzése A holizmusból adódik a koherencia kényszere. A felülvizsgálat során helyre kell állítani a hitek rendszerének koherenciáját. Természetesen a koherencia normái, standardjai nincsenek előre rögzítve, de a standardok kialakításának és alkalmazásának kényszere következik mind az ismeretelméleti, mind a szemantikai holizmusból. Az ismeretelméleti holizmus szerint az elméleti állítások egy csoportja ugyanis megfigyelési következményt von maga után bármilyen logikai jellege legyen is ennek a kapcsolatnak. Noha ez az állítás is a fenti gondolatmenet alapján elvileg felülvizsgálható, de ezt a kapcsolatot mint koherenciakritériumot mégis értelmesnek tűnik fenntartani, ha egyáltalán a tapasztalati alapon történő felülvizsgálat értelmét azaz a tapasztalat episztemológiai jelentőségét meg kívánjuk őrizni, mint azt kiindulásként feltételeztük. Valójában ezek a logikai kényszerek maradtak meg abból, hogy a hiteink feleljenek meg a tapasztalatnak. Ezen ismeretelméleti követelmény kifejtéseként ezek jelentik azt, ami módszertani szinten általánosan objektíve rögzíthető. Idáig azonban nem vettük figyelembe a tapasztalatra hivatkozásból adódó összes ismeretelméleti kényszert. Quine gondolatmenetének erőssége, hogy a tapasztalat helyett megfigyelési állításokból indul ki. Ez lehetővé teszi az állítások, azaz a hiteink közötti összefüggések feltárását. Ugyanakkor ez a korlátja is, hiszen nem lehet vizsgálni azt a kérdést, hogyan viszonyulnak az állítások a megfigyelésekhez, tapasztaláshoz, illetve a megfigyelési, tapasztalási mechanizmusainkhoz. Quine ezeket a kérdéseket a kognitív pszichológia, fiziológia stb. illetékességébe utalja. Ez azonban csak akkor jogosult, ha a kérdést az empirizmus segítségével lecsupaszítjuk, és azt vizsgáljuk, hogyan határozza meg az inger (input) a tudományosan-empirikusan vizsgálható értelemben vett nyelvi viselkedést (output). A kognitív pszichológia közvetlen nem ad megoldást viszont arra a kérdésre, hogyan határozzák meg a szituációk (a világ) vagy akár az ingerek a vizsgálati alany hiteit, amelyekhez közvetlenül semmilyen tudományos eszközzel nem tudunk hozzáférni, csak interpretáció útján. 21 [20] Ha elfogadjuk ezeket az érveket, akkor valószínűleg a kognitív tudomány nem lesz képes megmondani, hogy mit, és miért hisz az ember, hiába törekszik erre. Egy más szerepre azonban alkalmas lehet, hogy tudniillik kijelölje azokat a kereteket, kényszerfeltételeket, amelyeken belül különböző meggyőződések lehetségesek Kognitív kényszerek Kognitív képességek, biológia Kognitív képességeink, vagyis természet adta megismerési eszközeink és módszereink biológiai szinten korlátozzák hiteink lehetséges rendszereit. Véges észlelési és feldolgozási képességgel rendelkezünk, ami összehasonlíthatatlanul kevesebb elméleti konstrukció megalkotását teszi lehetővé, mint amennyi szintaktikailag lehetséges, de ami a legfontosabb, hogy hitek rendszerében stabilitásra kényszerít. A változtatás és a következmények átvezetése jelentős feldolgozási igényt jelent. A megfigyelési képességeink korlátozott mivolta is a stabilitás megőrzésére ösztönöz. Az észleléselméletek szerint az észlelések egy része föntről lefelé irányú, azaz az elvárások, előzetes ismeretek orientálják az észlelést, az észlelések egy része elmélettel terhes. Minél változékonyabb az elméleti háttér, annál változatosabb, kognitív képességeinket megterhelő észlelési feladatok merülnek fel. A konzervativizmus nem pusztán pragmatikai megfontolás, hanem kognitív kényszer is. A megismerő ember fizikai felépítése is szolgáltat feltételeket a lehetséges meggyőződéseire vonatkozóan. Tegyük fel, hogy a hitek szuperveniencia kapcsolatban állnak az agyi fiziológiai folyamatokkal. Különböző hitekhez, különböző fizikai konfigurációk tartoznak. Fordítva, azonos fizikai állapotokhoz, eseményekhez nem tartozhatnak különböző meggyőződések. Ha tehát azt tapasztaljuk, hogy vannak olyan észlelési szituációk, amelyekben az embernek egy embernek az élete során végig, illetve különböző kultúrákban élő embereknek mindig ugyanazok az idegsejtjei aktívak, akkor ezekhez nem tartozhatnak különböző észleletek, illetve hitek. 22 [20] Kísérletek szerint tényleg vannak ilyenek. 23 [20] Ekkor két alternatíva áll előttünk. Vagy áttérünk az atomizmusra, miszerint az ember bizonyos megfigyelésekre vonatkozó hitei nagymértékben függetlenek a többi hitétől, vagy megtartjuk a holizmust, de akkor fel kell tételezni, hogy a hitek kialakítása és felülvizsgálata során csak olyan konfigurációkat hozunk létre, amely az adott fizikai konstellációhoz tartozó hitet, illetve annak referenciális tartalmát változatlanul hagyják. Akármelyik lehetséges magyarázatot választjuk is, mindenképpen az a következtetés adódik, hogy bizonyos hitek méghozzá Quine szavaival a tapasztalathoz közeli hitek, megváltoztatását a biológiai struktúra kizárja, ezeknek a hiteknek a nem hivése, vagy felülvizsgálata nem lehetséges, azok számára, akik az adott ingerekkel találkoznak. Persze nem lehetetlen, hogy egy megfigyelési állítást hamisnak minősítünk, azért mert a mögötte álló megfigyelést illúziónak tekintjük. A korlát akkor működik, amikor át kívánjuk értelmezni az állítás tartalmát. 14

21 Margitay Tihamér: Quine, megismerés és kognitív szabadság* Tehát nem pusztán elfogultság vagy pragmatizmus az, hogy hajlamosak vagyunk az empirikus állítás javára dönteni makacs konfliktus esetén, 24 [20] hanem alkalmasint kognitív kényszer Tudás és cselekvés, szelekciós kritérium Ha a hitek a cselekvések motívumaként és alapjául szolgálnak, akkor felmerül egy szelekciós kritérium is. Nem lehetnek olyan hitek, amelyek a hitek birtokosának létét fenyegető cselekvések motívumai és alapjai. Ezeknek a hiteknek a túlélési értéke a birtokosuk számára alacsony, és így kicsi valószínűséggel terjednek a populációban Társadalmi kényszerek Társas együttműködés A megismerés társas vállalkozás. Kooperációra van szükség, hogy a nyelv, valamint a hétköznapi kultúrában és a tudományban előforduló elméletek létrejöjjenek. Az együttműködés feltételez egy közös alapot, a hitek egy közös rendszerét, ez utóbbi pedig feltételeket jelent az egyének hiteire nézve. A közös alapot a nevelés, a jutalmazás és a büntetés mechanizmusai alakítják ki és tartják fenn. Ez utóbbiak egy része biológiai meghatározottságainkra épülnek (étel adása mint jutalom, fájdalom okozása mint büntetés), mások elvont, bonyolult társas értékeket tételeznek fel (akadémiai tagság mint jutalom, állásában meghagyva teljes fizetéssel oktatástól való eltiltás mint büntetés). Tegyük az interpretációs problémát most félre, és vizsgáljuk meg, hogyan működnek, hogyan tudnak egyáltalán működni a társas kényszerek, amikor minden elmélet aluldeterminált. Amennyire meggyőzőnek tűnik első látásra a hitek egyértelmű rögzítéséhez a neveltetésre, a társas kényszerekre hivatkozni, annyira homályos is. Ugyanis bármi legyen a nevelési eszköz, a jutalom vagy a büntetés, mindenképpen tapasztalatként jelentkezik. Hogyan tud ez a tapasztalat a nevelés, a társas kényszer mégis meghatározni, kikényszeríteni egy elméletet a rivális lehetséges elméletek közül? Közelebbről szemügyre véve három mechanizmus kínálkozik a jelzett ismeretelméleti feladat megoldására Szemantikai felemelkedés Az első esetében a meghatározás lehetőségét a szemantikai felemelkedés teremti meg. A megfigyelési kategórikusokban 25 [20], amelyek számomra a kényszereket közvetítik, nyelvi megnyilatkozások szerepelnek. Például: Valahányszor H helyzetben azt mondom A, akkor jutalom (vagy büntetés) lesz. Ebben a sematikus képben a megerősítés vagy az elutasítás ha az interpretációs problémától eltekintettünk közvetlenül az állításhoz kapcsolódik, legyen az akár a legelvontabb elméleti jellegű állítás. Így a meghatározatlanság korábban említett okai nem merülnek fel. Az A állítás közösségi értékelése azonban mindig egy komplex szituációban születik meg, és így elvileg nem mentes attól a holisztikus problémától, hogy sohasem egyértelmű, melyik állítás váltotta ki az értékelést. Így nem csak a tapasztalat, hanem a közösség kritikájától is mentesíthetjük az állításokat, ha a szituációkat megfelelően (át)értelmezzük. 26 [20] Még ha egyértelműnek tekintjük is, hogy melyik állítás váltotta ki a közösség elismerését vagy elutasítását, ez a mód akkor is meghagyja a hitek rendszerei közötti választás lehetőségét. Most már nem csak a világok empirikusan ekvivalens rendszerei között kell választani, hanem ezeket a velük járó szankciókkal vagy jutalmakkal együtt kell mérlegre tenni. A választás azonban egyébként sem tisztán kognitív értékek alapján történik. A mérlegelésnél ezután egy további nem episztemológiai, az empirikus adekvátságon és a logikai konzisztencián túlmutató szempontként a közösség elismerése is megjelenik a többi szempont mellett. Vegyük észre, hogy elvileg a közösség minden egyes tagja választhat disszidens nézeteket, de ez nem jelenti azt, hogy a közösség összes tagja egyszerre megteheti ezt. A nagyfokú konszenzus a kultúra és így az egyéni választás előfeltétele. Itt felmerül a közösségi választás problémája. Csak akkor választhat valaki más nézeteket, ha a többség a közös nézeteket választja. A többség számára tehát nincs választási lehetőség, de azért lehet küzdeni, hogy valaki a választással rendelkező kissebséghez tartozzon Nem propozicionális tudás 15

22 Margitay Tihamér: Quine, megismerés és kognitív szabadság* A második megvizsgálandó eljárás, hogy a közösség a nem propozicionális tudás korlátozásán keresztül korlátozza az egyén számára elérhető hiteket. A képzés során olyan gyakorlati képességekre, jártasságokra teszünk szert, amelyek a közösség által preferált hiteket erősítik. Ha a tudás ismeretelméleti szempontból a világban (önmagunkat is beleértve) való tájékozódásunk eszköze, akkor azt kell mondanunk, hogy a propozicionális tudás nem a legalapvetőbb és nem is önmagában megálló tudásforma. A nyelvhasználati, valamint az azzal összefüggő észlelési, megfigyelési képesség kapcsolja a mondatokat a világhoz, továbbá a nyelv által tagolt világ elemei között találunk további nem propozicionális képességeket és készségeket is.propozicionális jellegű hiteink egy bizonyos rendszere feltételezi a nem propozicionális képességek egy bizonyos rendszerét. Tegyük ehhez hozzá, hogy a nyelv és a nem propozicionális tudásaink között kétirányú a kapcsolat, nem csak az utóbbiak meghatározóak az előbbire nézve, hanem a nyelv mint a világ tagolásának általános elmélete is befolyásolja a készségeinket, és így hiteink is befolyásolják nem propozicionális tudásunkat. Az elsajátított nyelvhasználati, érzékelési stb. képességek támogatják a hitek egy bizonyos rendszerét, mások kialakítását rendkívül megnehezítik, hiszen az azokhoz szükséges képességeket még külön meg kell szerezni. A quine-i meghatározatlansági tézisek csak a propozicionális tudáskészleten belül működnek, a társadalmi kényszerek egy része viszont készségszinten működik. Egy gyakorlatot (így szoktuk csinálni) interiorizálunk, nem propozicionális tudásunk részévé tesszük, és annak megfelelően cselekszünk (például nem guggolunk a széken, hanem ülünk rajta). Ez ad lehetőséget a közösség számára, hogy orientálja az egyén hiteit és meggyőződéseit. A közösség csak olyan nyelvhasználatot tanít meg, csak olyan típusú észlelési és manipulációs képességeket alakít ki és gyakoroltat az új generáció tagjaival, amelyek a közösség által preferált hitek és meggyőződések kialakításához és elfogadásához kellenek. A megfelelő nem propozicionális tudás hiánya, illetve elsajátításának nehézsége képes megnehezíteni új, szakadár meggyőződések kialakítását, de kétséges, hogy maga a nem propozicionális tudás meg tudja-e határozni, hogy segítségével mi gondolható, mi hihető a világról. Valószínűbb, hogy a propozicionális attitűdök emergens tulajdonságok a nem propozicionális tudások felett. Az utóbbiak csak szükséges, de nem elégséges feltételt jelentenek az előbbiek számára. Így a közösség készségek képességek kialakításán keresztül legfeljebb csak orientálni tudja tagjainak meggyőződéseit, de meghatározni nem. 27 [20] A gyakorlati tudás hiánya, illetve a hiányzó képességek és készségek megszerzésének nehézsége valójában pragmatikai szempontként merül fel az elméletválasztásban mint a kognitív erőforrások ésszerű felhasználásának kérdése Implicit normák és módszertan A közösségi nyomásgyakorlás harmadik lehetséges módszere szerint az elméletalkotásban és -választásban olyan módszertani normákat adnak meg, és várják el, hogy az egyén kövesse őket, amelyek a közösség által preferált meggyőződésekhez vezetnek. A módszertan és a normák maguk is mint meggyőződések szerepelnek a hitek rendszerében. Tehát ha rámutatással vagy minták segítségével a közösség számomra egyértelműen meghatározza őket aminek az aluldetermináltság elvi korlátokat szab, akkor ezek a továbbiakban úgy tekinthetők, mint az első eset. Itt az aluldetermináltság, azt jelenti, hogy különböző és a közösségi gyakorlatnak tapasztalatilag egyformán megfelelő módszertanokat és normákat tulajdoníthatok a közösségnek, amelyekről egyaránt joggal feltételezhetem, hogy azokat várják el tőlem és egymástól a többiek. De ha már propozicionálisan megfogalmaztuk őket, akkor a közösség viszonyát egy módszertanhoz vagy normarendszerhez az első eset alatt tárgyaltaknak megfelelően lehet ellenőrizni Az eredetiség dicsérete Végül, de nem utolsó sorban, ne feledkezzünk el arról, hogy a közösség nem csak a meglévő hiteket vagy az azok által kijelölt kereteket akarja tagjaira kényszeríteni, hanem mindig preferálja az újítást, az eredetiséget is, a vallás- és kultúraalapítókat, a zseniket jóllehet különböző korokban különböző mértékben és különböző formákban. Itt, ha lehet, még nehezebb általánosságban bármit is mondani arról, hogy mi számít eredetinek, zseniálisnak és mi elmebajnak vagy egyszerű hóbortnak. Igaz azonban, hogy történetileg nem az elmebaj és az újító zsenialitás felcserélése tűnik fel, hanem az eredetiség értékelésének a sokfélesége. Szókratészről még az elítélői is elismerték zsenialitását, csak károsnak tekintették. Összegezve, a társas befolyás a nevelés, a jutalmazás, a büntetés eszközeivel nem képes meghatározni egy preferált elméletet, és kikényszeríteni annak választását. Csak azt tudja elérni, hogy különböző pozitív értékeket 16

23 Margitay Tihamér: Quine, megismerés és kognitív szabadság* rendeljünk az elméletek egy továbbra is meghatározatlan csoportjához és negatív értékeket egy másik ugyancsak többé-kevésbé meghatározatlan csoporthoz. A továbbra is fennmaradó meghatározatlanságon túlmenően az elméletválasztásban a közösségi értékek kényszerítő ereje sem egyértelmű. A velük járó szankciók vagy jutalmak orientálnak, néha nagyon durván és fájdalmasan, de nem képesek arra, hogy eliminálják a nem preferált elméleteket. Az új eszmék hirdetőit néha megégetik, de eszméiket nem irtják ki. 28 [20] 4.8. Interszubjektivitás és megbízhatóság Az interszubjektív tapasztalat két okból tűnik fontosnak az episztemológia számára. Egyrészt az ismeret megbízhatóságát hivatott a szubjektív esetlegességtől, önkénytől védeni, másrészt a megismerésbeli együttműködés előfeltétele. Bármi legyen is az interszubjektivitás alapja, a publikus megfigyelés, a megismételhető kísérlet, a közös tapasztalat vagy a megegyezés a megfigyelési állítások igazságértékében stb., mindenképpen a megismerők valamilyen helyettesíthetőségére épül. Hiszen ha nincs ismeret a megismerő nélkül, akkor a közös alapot sem lehet megismerőtől függetlenül meghatározni. Az interszubjektív tapasztalat azt jelenti, hogy bárki kerülne az én helyzetembe, ugyanazt látná (ugyanazt találná igaznak stb.), amit én. Ez feltételezi, hogy a közös tapasztalati alap szempontjából a biológiai eltérések és a korábban kialakított hitek elhanyagolhatók. Ha a kooperáció feltételezi, hogy a megismerő csereszabatos, akkor ezzel komoly korlátokat állít a megismerők szabadságával és a kognitív szempontból releváns egyéni biológiai különbségekkel szemben. Az interszubjektivitás annyiban jelent garanciát az ismeret megbízhatóságára vonatkozóan, amennyiben a közösségi ellenőrzést és a közösség általi ellenőrizhetőséget biztosítja. Nyilvánvaló azonban, hogy a különböző emberek jóváhagyása, egybehangzó bólintása ugyanazokban a szituációkban nem jelent semmiféle garanciát arra, hogy a hiteik megfelelnek a tapasztalatnak! Az empirikus adekvátság szempontjából az egyetértés nem elégséges, de nem is szükséges. Előfordult, hogy többségi egyetértéssel találkoztak a kortárs közösségi tapasztalatnak ellentmondó állítások, pusztán azért, mert a korabeli felfogás szerint nem az empirikus adekvátság volt az elfogadás (a megismerés és az igazság) alapvető szempontja. Ebből a szempontból akkor a kizárt kisebbségi vélemény volt a helyes. Az egyéni és a kollektív tévedés között ismeretelméletileg semmi különbség: sok ember ugyanúgy tévedhet egy irányba, mint egy. Az egyetértés a megfigyelési állítások igazságában csak akkor jelenthet a véletlennel, az esetleges szubjektív hibákkal szemben biztosítékot, ha minden ember elkötelezett az empirikus adekvátság mellett, ha mindenki megpróbálja kognitív eszközeit és képességeit ennek érdekében a lehető legjobban használni. (De a közösség ismeretelméleti szerepe ekkor sem az egyetértésben, hanem a vélemények különbözőségében, a kritika sokszínűségében van.) Az empirikus adekvátság melletti elkötelezettség nélkülözhetetlen az empirikus adekvátsághoz, és valószínűleg ez a legtöbb, ami általánosságban előírható. Hiszen ha végül is minden tudás személyekben realizálódik, akkor a helyettesíthetőség elve által biztosítani hivatott közösségi ellenőrzés is csak akkor adhat bármiféle garanciát a tudás megbízhatóságára, ha az ellenőrző közösség minden tagját az igazság megismerésére (tapasztalati adekvátságra) való őszinte törekvés vezeti. Az interszubjektivitás önmagában nem garancia, ha a közösség tagjai nem törekszenek az igazságra, és nem tesznek meg minden tőlük telhetőt annak megismerésére. 29 [20] 5. Normatív ismeretelmélet Ha a normatív ismeretelmélet kerül szóba, akkor olyan szabályokra és kritériumokra gondolunk, amelyek előírják, hogyan kell eljárni az ismeretek megszerzése során. Az episztemológia által javasolt ilyenfajta előírások, módszertanok azonban, mint korábban láttuk, nem képesek az ismeret standardjait szolgáltatni, mert ezek semmilyen a tapasztalat alapján indokolható feltételt nem adnak, illetve semmilyen biztosítékot nem jelentenek, annak az alapvető és kevéssé vitatható ismeretelméleti célnak az elérésében, hogy a hiteink megfeleljenek a tapasztalatnak. Persze mi megtehetjük őket mércének, de ugyan ilyen joggal választhatunk másokat is. Végső soron minden standard a mi választásunkon alapul. Minden tudás tehát választáson alapul. A választás pedig etikailag releváns cselekvés, sokféle érték motiválhatja, és következményi számos értékszempontból megítélhetők. Ebben az új értelemben normatív az ismeretelmélet. 17

24 Margitay Tihamér: Quine, megismerés és kognitív szabadság* Mint az alternatív választási lehetőségekkel való összehasonlításból kiderült, ilyen általános etikai értelemben normatív a korábban említett elkötelezettség, hogy hiteinket a tapasztalatnak megfelelően alakítsuk ki. És így ezen az etikai normán nyugszanak a logikai típusú kényszerek is. Hasonlóan a társas kényszerek is ilyen, nagyon általános értelemben vett etikai normaként orientálják a hitek rendszerei közötti választást. További kényszerek következnek az általános etikai normákból az ismeretelméleti választásokra nézve, ha megfontoljuk, hogy a hiteink a cselekvéseink alapját jelentik. Különböző meggyőződésekből különböző cselekedetek következnek. Lehet, hogy egy passzív megfigyelő, és egy passzív ismeretelmélet számára Homérosz istenei és a fizikai objektumok ismeretelméleti szempontból egyformák, de másképp cselekszünk, ha az istenekben hiszünk (imádkozunk hozzájuk, szidjuk őket, áldozunk nekik stb.), és másként, ha a fizikai objektumokban hiszünk (kísérletezünk, kutatóintézetet hozunk létre templom helyett stb.). Ha hitekből folyó cselekedeteket is figyelembe vesszük, és az elmélet empirikus következményeinek tekintjük és miért ne tekintenénk annak, akkor pusztán empirikus szempontból sem ekvivalens a két elmélet. De ha cselekedeteket esetleg más jellegű tapasztalati következményeknek tekintjük is, mint amiről eddig szó volt, még akkor is különböznek az elméletek episztemológiai szempontból. Hiszen a hitek különböző, de empirikusan ekvivalens rendszerei történetileg más elméletekre, másfajta megismerésre vezetnek. De térjünk vissza a hitekből folyó cselekedetekhez. Ha a cselekedetekért felelősek vagyunk, akkor felelősek vagyunk azokért a hitekért is, amelyek megalapozzák azokat már amennyiben választhatunk különböző hitek között. Vagyis morális felelősséggel tartozunk azért, amit gondolunk. E morális kényszer általában szintén csak holisztikusan korlátozza a megengedhető hiteket. Ugyanis a cselekedetek ugyanúgy általában nem izolált meggyőződésekből, hanem csak a hitek egy csoportjából következnek, mint az elméletek más megfigyelhető következményei A kényszerek jellege A fenti tárgyalás a kényszerek és az értékek forrásainak és típusainak jellemzésére szorítkozott, konkrét kényszerek és értékek elemzése helyett. A kényszerek és értékek olyan forrásait és típusait tekintettük át, amelyek részint a szabadságot megalapozó quine-i elméletből adódnak, részint pedig a megismerő és a megismerés általános körülményeiből. Összességében háromféle kényszer adódott, amelyek különböző típusú és keménységű kényszert jelentenek arra vonatkozóan, hogy mit gondolhatunk a világról. A logikai-episztemológia kényszerek a kognitív szabadságot megalapozó ismeretelmélet előfeltevéseiből adódnak, és ezért logikai kényszerfeltételként jelennek meg. A biológiai felépítésünkből és a kognitív mechanizmusainkból adódó kényszerek fizikai kényszerek, és mint ilyenek áthághatatlanok. 30 [20] A kényszerek harmadik típusa etikai normaként jelentkezett. Jellegüket tekintve ezek kényszerek, hiszen definíció szerint nem lehet helyes olyan hitet választani, ami a normáknak ellentmond. Ezek azonban a gyakorlatban csak annyiban bírnak kényszerítő erővel, amennyire bármely norma. A tárgyalt kényszerek függetlenek a választható elméletektől, abban az értelemben, hogy nem az alternatívák közötti választással együtt, annak részeként választjuk őket. De persze nem függetlenek a hiteink teljes rendszerétől. Itt metaszintű elméletekből adódó kényszerekkel van dolgunk, amelyek a tudásra, a megismerőre és a megismerésre vonatkozó elképzeléseinkből származnak, és ilyen szempontból függetlenek a tárgyszintű elméleteinktől, és viszonylagos stabilitással rendelkeznek az utóbbiakhoz képest. A felhasznált metaszintű elméletek, feltevések három csoportra oszthatók. A quine-i episztemológia alapfeltevései (empirikus adekvátság, holizmus) transzcendentális jellegű, ugyanezen alapfeltevések alapján felül nem vizsgálható feltevések, és ezért a belőlük folyó kényszerek sem képezhetik felülvizsgálat tárgyát. Ellenben a második csoportba tartozó, a kognitív kényszerek alapjául szolgáló, a biológiai felépítésünkre, a szelekcióra és a szupervenienciára vonatkozó empirikus elméleteket önkényesen rögzítettem és választottam minden további elmélet választásának alapjául. A harmadikba az erkölcsi normák jellegére és a választást meghatározó szerepére vonatkozó etikai elmélet tartozik. Az utóbbi két csoportba tartozó feltevések tehát éppúgy felülvizsgálhatók, mint a többi. Ami harmadik kategóriát illeti, elképzelhető a hitek olyan rendszere, amelyben a megismerésbeli felelősségről vagy a megismerésben való együttműködésről egészen más feltevések szerepelnek. A hitek ilyen rendszerének választásával kapcsolatban egy újabb metaszinten felmerülnek szociobiológia, szelekciós, etikai stb. kényszerek. De ezek már az etikai elméletek közötti választással kapcsolatos kényszerek körébe esnek. A második csoportba eső feltevések kiemelése, lévén maguk is empirikus elméletek, önkényesebbnek tűnik. Ezek felülvizsgálata során eljuthatunk oda, ha például a szuperveniencia helyett egy redukcionista eliminatív materialista elmeteóriát választunk, hogy nincs is semmiféle kognitív szabadságunk. De szerencse, hogy amíg Quine meghatározatlansági tézisei menthetők, meggyőzőerejük megőrizhető, addig feltehetjük magunknak a kérdést, 18

25 Margitay Tihamér: Quine, megismerés és kognitív szabadság* hogy akarunk-e egy ilyen redukcionista világban élni. Vagy akarunk-e egy olyanban élni, ahol az embernek nincs semmiféle felelőssége azzal kapcsolatban, hogy mit gondol a világról, ahol mindig a tapasztalat mögé lehet bújni. 31 [20] Ez az alapvető választás tudniillik, hogy választhatjuk Quine-t és a hasonló ismeretelméleti álláspontokat a kognitív szabadság fundamentuma és legfontosabb példája. Végső soron tehát a tudás és azon belül az ismeretelmélet több ponton is az etikán nyugszik. A tudás, azaz a világ egy rendszerének kiválasztása etikai kérdés és nem fordítva. Nem az etika, vagy éppenséggel annak lehetősége múlik azon, hogy milyen a világ az értékválasztást megelőző, az etikailag semleges megismerésben. 6. Jegyzetek * n Fehér Mártának, aki egész lényével azt sugározza, hogy felelősek vagyunk azért, amit gondolunk. 1 Köszönet a cikk írása során nyújtott OTKA és MÖB támogatásért. 2 Ebben egyetértenek velük a nem hagyományos tudáselméletek is, mint a tudásszociológia. 3 Itt egyszerűsítettem, hiszen elképzelhető, olyan tudásra vonatkozó feltétel rendszer, amelyik bizonyos episztemológiai körülmények között bizonyos hitekre meghatározatlannak tekinti, hogy tudást reprezentálnak-e. Azonban ekkor sem áll szabadságunkban, arról dönteni, hogy ezeket tudásnak tekintsük. 4 Vö.: Observation sentences... are reports not of sense data still, but of ordinary external circumstances Hence their epistemological significance as a link between our sensory stimulation and our theories about the world. (Quine 1990a,. 2.). 5 Quine Vö. Quine 1975, 313. és Goodman Valójában az egyedi eseményre vonatkozó megfigyelési állítások, melyek alkalmi (occasion) mondatok, azaz bizonyos esetekben igazak, máskor hamisak, csak a konjunkciójukat, azaz alkalmi mondatokat implikálnak, és egyetlen állandó (standing) mondatot sem, vagyis egyetlen nem egyedire vonatkozót sem még a belőlük képzett kondicionálist sem. Ez mutatja, hogy hol a határ az elméleti és a megfigyelési között, mi az, ami megfigyelhető. 7 Quine 1975, Az elmélet fogalma a tudományos elméletek esetén többé-kevésbé kielégítően megragadható a szemantikai nézőpont keretei között. (lásd pl. Balzer et al ). A hétköznapi tudásunk szempontjából adott összefüggésben elméleten azon állítások halmazát értjük, amely az adott megfigyelési állítás levezetéséhez kell, leszámítva a kezdőfeltételekre vonatkozó megfigyelési állításokat. 9 Quine 1975, Quine 1990a, Quine 1975, Ez biztosítja az elméletek közötti logikai összehasonlíthatóságot is. Fehér 1983, Quine 1975, Quine Quine 1999, Polányi 1992, I. köt Itt nem foglalkozunk azzal az esettel, amikor az elméletek megfelelő logikai transzformációval egymásba alakíthatók, vagyis amikor pusztán különböző megfogalmazásokról van szó. 18 Különböző opciókat sorol fel, amelyek logikailag konzisztens módon teszik lehetővé, hogy későbbi céljainkra megtartsuk a rivális elméleteket. Quine 1990a,

26 Margitay Tihamér: Quine, megismerés és kognitív szabadság* 19 Igaza van Quinenak, amikor azt mondja, hogy a fizikai tárgyak... ismeretelméletileg Homérosz isteneihez hasonlíthatók. Az ismeretelméleti vonatkozásban azonban a fizikai objektumok és az istenek csak fokozatilag, de nem de nem fajtájukban különböznek. Az entitások mindkét fajtája csak mint kulturális feltételezés jelenik meg gondolkodásunkban. A fizikai tárgyak mítosza episztemológiailag a legmagasabbrendű, mivel bebizonyosodott, hogy eredményesebb, mint a többi mítosz, mint egy eszköz arra, hogy a tapasztalat folyamába egy kezelhető struktúrát vigyünk bele. (Quine 1999, 149.) Igaz, még csakde fokozati különbség sincs legalábbis soha nem bizonyosodhat be! A bizonyításhoz szükség lenne az eredményesség és a kognitív hatékonyság, mind a homéroszi istenek, mind a fizikai objektumok esetén működő elméletére. A látszat ellenére nem egy módszertanilag megalapozott pragmatikus választásról van szó, hanem esetleges egyéni (vagy közös) preferenciák műkődnek. 20 Itt a tudásról van szó. Más szempontból, triviális értelemben persze teljesen szabadok vagyunk azt hinni, amit akarunk. (álmodozás, tévedés, véletlen ráhibázás, költészet, gyermeki tudat, pszichiátriai kórképek). Legfeljebb csak pszichológiai korlátok merülnek fel: mennyiben vagyunk képesek intencionálisan befolyásolni, hogy mit hiszünk. 21 Ezzel a gondolatmenettel kapcsolatban lásd Davidson érvét. Davidson Természetesen ezzel nem állítom, hogy az idegi aktivitás alapján meg lehetne mondani, hogy mit észlel, érez stb. a vizsgált személy. 23 Úgy tűnik, így működnek az úgynevezett kérgi vonásdetektorok, amelyek szelektíven bizonyos szögben álló élekre, vonalakra reagálnak. Lásd például Atkinson et. al, 1997, Lásd fent és Quine 1975, A megfigyelési kategorikus(observation categorical) Quine szerint a megfigyelésekből összetett legelemibb állandó mondat (standing sentence), amelyen keresztül az elmélet megfigyelésekhez kapcsolódik (implikálja őket). Általános formája: Valahányszor ez, akkor az. (Whenever this, that.) Quine 1990 b Ez például a félreértéseken alapuló szerelmi komédiák alapvető eszköze. 27 A vallásos meggyőződések kialakulását nyilván segíti a vallási gyakorlat, és nehezíti annak hiánya, de nem teszi lehetetlenné. 28 Érdekes, hogy míg a fizikai kényszerek evolúciós szelekciós hatása meggyőzőnek tűnik, addig a társas kényszerek nem rendelkeznek ilyen szelekciós hatással. Hiába pusztítja el a közösség az eszmék hordozóit ez nem jelent hátrányt az eszmék terjedésére nézve. Néha pedig éppen az ellenkező hatást váltja ki. 29 Vagyis először azt kell elfogadni mint azt a 2. pont elején feltettük, hogy az igazságot a tapasztalatnak való megfelelésként értelmezzük. De esetleg lehetne másként is. Sok kultúrában egy személy, hagyomány, írás, párt tekintélye fontosabb volt a tudományos közösség számára is, mint a világ megismerésére való törekvés. Itt az interszubjektivitás semmiféle garanciát nem jelent a tudás megbízhatóságára. 30 De ez csak addig érvényes, amíg nem hozunk létre olyan mesterséges intelligenciát, ami kibővíti a mozgásterünket. A szelekciós kényszer azonban talán még a mesterségesen létrehozott intelligenciára is kötelező érvényű marad. 31 Persze, a fortiori Quine elméletének meghatározatlansági téziseinek feladása is erkölcsi állásfoglalás. 7. Irodalom Atkinson, R.L. et al Pszichológia, Budapest, Osiris. Balzer, W. Moulines, C. U. Sneed, J. D An Architectonic for Science, Dordrecht, Reidel. Davidson, D Inquiries into Actions and Events, Oxford, Oxford UP. Fehér M A tudományfejlődés kérdőjelei, Budapest, Akadémia. Goodman, N Fact, Fiction and Forecast, Fourth ed. Cambridge, MA.: Harvard UP. 20

27 Margitay Tihamér: Quine, megismerés és kognitív szabadság* Polányi M Polányi Mihály tudományfilozófiai írásai, I.-II. köt., Budapest, Atlantisz. Quine, W. v.o Word and Object, Cambridge, Mass., M.I.T. Press. n1975. On Empirically Equivalent Systems of the World. Erkenntnis, vol. 9., p. n1990a. Three Indeterminacies. In R. B. Barrett, R. F. Gibson (eds.):perspectives on Quine, Cambridge, Mass, Blackwell, p. n1990b. Pursuit of Truth. Cambridge, Mass., Harvard UP. n1995. From Stimulus to Science. Cambridge, Mass., Harvard UP. n1999. Az empirizmus két dogmája. In Forrai G. Szegedi P. (szerk.): Tudományfilozófia szöveggyűjtemény. Budapest, Áron, p. 21

28 4. fejezet - Laki János: A tudomány története - a történet tudománya (A tudományos forradalmak igézete) A Tudományos forradalmak szerkezetének (TFSz) bevezetésében nem kevesebbet állít Thomas Kuhn, mint hogy az addig megírt munkák torzképet adtak a tudomány történetérol, mi több, kialakítottak egy téves tudományfölfogást, mely fogva tart bennünket. Célként egy egészen más tudományfogalom körvonalazását jelöli meg, mégpedig olyanét, amelynek forrása magának a kutatói tevékenységnek a története. 1 [36] Azt állítja, hogy a korrekt módon megírt tudománytörténet gyökeresen átalakíthatja jelenlegi tudományfölfogásunkat.2 [36] Az írásait kicsit is ismerők, persze pontosan tudják, milyen élmény áll e kijelentések hátterében ben, egy tudománytörténeti kurzusra készülve, Arisztotelész Fizikáját próbálta értelmezni, s megdöbbenve állapította meg, hogy a nagynevű szerző nemcsak tudatlan volt, de számos ponton cserbenhagyta a józan ész is. Nem akarván elfogadni e sommás megállapítást, Kuhn a szöveg másféle értelmezéseivel próbálkozott, eladdig, míg végül: hirtelen új rendbe álltak össze fejemben a töredékek, s egyszerre minden a helyére került. 3 [36] Az értelmezés e látványos sikere az Arisztotelész által használt, egymással összefüggő fizikai fogalmak ( mozgás, minőség stb.) átértelmezésének eredménye volt. Kuhn ebből arra következtetett, hogy a tudomány történetében bizonyos esetekben globális változás következett be ama módban, ahogyan az emberek a természetet szemlélték és a nyelvet leírására alkalmazták.4 [36] Arra a megállapításra jutott, hogy a szokásos tudománytörténeti munkák elfedik e globális változásokat, s olyan torzképet rajzolnak a tudomány fejlődéséről, amilyennel az arisztotelészi fizika esetében ő is próbálkozott: a jelen tudományának fogalmait alkalmazzák a múltra, s ami ezek fényében értelmesnek látszik, azt tekintik eredménynek, ami pedig nem, azt a korabeli tudósok tudatlanságának és irracionalitásának tudják be. Ezen eljárásnak köszönhetően, a tudomány története egyenes vonalú, a jelenhez vezető fejlődési vonalként ábrázoltatik, s teljesen kimaradnak belőle a globális fogalmi változások. Az így megrajzolt tudománytörténet azután szorosan összefonódik azzal a tudományfölfogással, mely szerint nem az a mód az elsődleges, ahogyan a tudósok a természetet szemlélik, s nem azok a fogalmak fontosak, melyeket leírására alkalmaznak, hanem az, hogy mennyit ismernek a tényekből, s mennyire igaz elméleteket alkalmaznak ezek rendezésére és értelmezésére. Ez az a tudománytörténeti torzkép és téves tudományfölfogás, melynek gyökeres megváltoztatását Kuhn célul tűzi ki. De vajon mennyire nevezhető sikeresnek e cél megvalósítása? Bár Kuhnt (és a TFSz-t) a tudományfilozófia történeti tudatosságának hőseként szokás ünnepelni, egyes történészeket mégis elgondolkodtatják a fent idézett program bizonyos implikációi. a. Levonható-e a történésznek az Arisztotelész-értelmezés során bekövetkezett megvilágosodásából az a következtetés, hogy annak idején a tudósok is ilyen Gestalt-switch -szerű fogalomváltáson mentek át, azaz a tudomány ugyanúgy változik, ahogy a történész rá vonatkozó értelmezése? A történész aha-élmény -t él át, de ez nem jogosítja fel annak kijelentésére, hogy az út, melyen én az írott szövegek segítségével visszafelé haladtam, nagyjából ugyanaz, mint amelyet korábban a tudósoknak - nem szövegek, hanem a természet vezetésével - előrefelé kellett megtenniük. 5 [37] b. Ha meg is történt ez egyszer, a modern értelemben vett tudomány kialakulásakor, vajon nem egyszeri esemény volt-e? Honnan tudjuk, hogy efféle fogalmi forradalmakból állt a tudomány változása az évszázadok során, s ezért nemcsak ezen epizódot kell másként értelmezni, de újra kell gondolni a tudomány egész fejlődéséről alkotott elképzeléseket? 1. A tudománytörténész Kuhn a tudomány új felfogását egyszerűen a tudománytörténetből kirajzolódó kép közvetlen következményének tekintette: az új tudománytörténet néhány következményének kifejtésével új tudományképet kell körvonalazni (kiemelés - L. J.).6 [37] Az általa körvonalazott tudománykép elfogadását persze csakis akkor tekinthetjük mindenki számára kötelezőnek, ha az nem véletlenszerűen igaz, hanem beláthatóan érvényes következtetés konklúziója. Ennek fontos feltétele lenne a premisszák igazságának, azaz annak megmutatása, milyen is volt valójában a tudomány története. 22

29 Laki János: A tudomány története - a történet tudománya (A tudományos forradalmak igézete) Erre vonatkozólag Kuhnnak van egy explicit megállapítása és egy implicit föltevése. Explicit módon arra hivatkozik, hogy a tudománytörténészek egy része érzi, hogy egyre nehezebben képes eleget tenni azoknak a feladatoknak, amelyeket a fejlődést az ismeretek és eljárások felhalmozódásával azonosító felfogás rájuk ró. Egyre kevésbé képesek megfelelni annak az elvárásnak, hogy egy növekedési folyamat krónikásai legyenek, hogy a tudomány fejlődését egyes felfedezések és feltalálások felhalmozódásaként írják le.7 [37] Ez a válság azonban lehet a tudománytörténet-írás belügye: a tudomány fejlődésére eddig alkalmazott egyenes vonalú fejlődés -modell egy aprólékosabban kidolgozott történeti anyagra nehezen alkalmazható. Ebből azonban csak az következik, hogy differenciáltabb történészi szemléletmódra van szükség. Azt, hogy a régi ( whig ) modell alkalmazása azért nehéz, mert nincs összhangban a tényekkel, csak akkor mondhatjuk, ha föltesszük, hogy e történészek (ellentétben az esetleg valamiképp finomított egyenes vonal híveivel) valóban azt tárják föl, ahogyan a tudomány ténylegesen fejlődött. Okkal gyaníthatjuk, hogy Kuhn hallgatólagosan elfogadta ezt a feltevést es élményére úgy emlékezett vissza, hogy belebotlottam a tudományos forradalom fogalmába.8 [37] Belebotlott, azaz önkéntelenül észrevett egy ott lévő, objektív tényt. Más helyütt azt írja, megállapította, hogy a hagyományos tudományfilozófia alapvető dichotómiáit (leíró - normatív, felfedezés - igazolás, kognitív - szociológiai stb.) nem lehet az ismeretek szerzésének, elfogadásának és alkalmazásának valóságos körülményeire vonatkoztatni (kiemelés - L. J.).9 [37] Ami azt a megállapítást illeti, hogy a tudománytörténészek egyre kevésbé tudnak megfelelni annak az elvárásnak, hogy a tudás folyamatos felhalmozódásaként írják le a tudomány történetét, a TFSz megjelenése óta eltelt negyven év inkább cáfolatnak, mintsem igazolásnak tekinthető. A hivatásos tudománytörténészek ugyanis nemigen találják a tudománytörténetben sem a paradigmákat, sem a forradalmakat. Mi több, tudománytörténeti munkáiban maga Kuhn is meglehetősen hagyományos, jellegzetes tudományfilozófiai fogalmait mellőző szerzőnek bizonyul. Még meglepőbb, hogy amikor a tudomány valóságos történetéből fakadó tudományfilozófiai nézeteit fejti ki, akkor is megmarad az igencsak vázlatos, inkább illusztráló, mintsem bizonyító példáknál, a részletes esettanulmányok helyett. Miért nem mutatta meg Kuhn, hogy milyen felismerések vezették e nagyszabású reformra? Miért nem mutatta meg, pontosan hol is történtek forradalmi változások a nyugati tudomány fejlődésében? Nehéz elhessegetni (s többen nem is próbálták elhessegetni) a kínálkozó választ: azért, mert nem tudta megmutatni. Ez azonban csupán az elsődleges diagnózis. Ha részletesebben belemegyünk Kuhn tudományfilozófiájának vizsgálatába, azt találjuk, hogy helyenként éppenséggel e tudományfilozófia zárja ki, hogy a tudománytörténet és a tudományról alkotott nézetek között egyszerű következményviszony álljon fönn Történeti tények Némiképp sarkítva, Kuhn állítása az, hogy az általa föltárt objektív történeti tények azt mutatják, a tudományban nincsenek objektív tények, a tapasztalatok függenek a szemléletmódtól és a használt fogalmaktól. Semmi meglepő nincs tehát abban, hogy Scheffler öncáfolónak nevezi Kuhn álláspontját, kijelentvén, hogy ha a történészek képesek túllépni a partikuláris paradigmákon, s képesek azokat neutrális evidenciákra hivatkozva értékelni, akkor ugyanezt megtehetik a tudósok is. 10 [37] Ez pedig azt jelentené, hogy nincsenek paradigmák és forradalmak, vagyis a tudományfölfogásunk gyökeres átalakításának egész kuhni javaslata elhibázott. A másik lehetőség annak elismerése lenne, hogy a történész gondolkodását is paradigmák határozzák meg, de Kuhn ezt nyilván nem választhatja, részben azért, mert ez ellen a nézet ellen hadakozik, részben azért, mert ezzel relativizálná a tudománytörténetről általa adott rekonstrukció érvényét. Ezek azonban csupán logikai lehetőségek, a valóságos helyzet az, hogy Kuhn nem tisztázza a történettudomány ismeretelméleti pozíciójával kapcsolatos nézeteit, s erre vonatkozó megnyilatkozásaiból különböző koncepciók olvashatók ki: A. Bármily meglepő, találhatók Kuhnnál olyan szöveghelyek, melyek azt mutatják, hogy a történettudományt pozitivista szellemben fogta föl. Eszerint a történettudomány neutrális tényeket gyűjt, s ezekre építi elméleteit. Putnamtől Hackingig nem is egy vitapartnere nevezte őt pozitivistának, olyan megjegyzéseire hivatkozva, hogy a történész hipotéziseket alkot, s megnézi, megerősítik vagy cáfolják ezeket az adatok. Kétségtelen, hogy Kuhn szerette úgy beállítani a dolgot, hogy meglátásai leíró állításoknak, tudománytörténeti tények általánosításainak tűnjenek. Amikor szemére vetették, hogy tudománytörténeti munkáiban nem használja jellegzetes fogalmait és fejlődési sémáját, azt válaszolta, szándékosan mellőzi ezeket, hogy hagyja szóhoz jutni magát a történetet. Mindazonáltal - írja - amikor visszatekintek, általában nagyon is elégedett vagyok azzal, amennyire narratívám megegyezik A tudományos forradalmak szerkezetében megadott fejlődési sémával. 11 [37] A tények mintegy magukért beszélnek, függetlenek az értelmező sémáitól, s képesek azokat korrigálni. Ez a magától értetődőnek tekintett feltevés jelenik meg abban az állításban, hogy Kuhn mintegy szemügyre vette a tudomány valóságos történetét. De ha a tények 23

30 Laki János: A tudomány története - a történet tudománya (A tudományos forradalmak igézete) valóban magukért beszélnek, hogyan és miért esett tévedésekbe a korábbi tudománytörténet, miért írták le egyenes vonalú fejlődésként a tudomány történetét? Erre a kérdésre a fejlettségbeli különbözőség adna választ. Ez az előbbi tétel neopozitivista változata: a történelem abban különbözik a fizikától, hogy egyelőre nem sikerült kidolgozni az adatgyűjtés standard eljárásait és nem sikerült megtalálni az érvényes törvényeket. A humán- és társadalomtudományok ugyanolyan tudományok, mint a természettudományok, de még preparadigmatikus állapotban vannak.12 [37] Ez az állítás azt jelentené, hogy a hagyományos tudományfelfogás egyik (nem is mellékes) tételét, az egységes tudomány neopozitivista koncepcióját változatlanul hagyják a tudománytörténeti felismerések. Azzal, hogy a történettudományt a fejletlen tudományok közé sorolja, Kuhn arra a paradox álláspontra helyezkedik, hogy a fejletlenebb történettudomány szállítja azokat a tényeket, melyekre hivatkozva gyökeresen át kell alakítanunk a fejlett tudományok által megismert tények státuszára vonatkozó episztemológiai meggyőződéseinket. Ez az önmagában véve is furcsa következmény rögtön elfogadhatatlanná válik, amint eszünkbe idézzük, hogy a fejletlenség Kuhn szerint azt jelenti, nincsenek módszertani standardok, kritériumok arra vonatkozólag, hogy mit is kell ténynek tekinteni. Iskolák harca zajlik, s az egyes iskolákhoz tartozó történészek különböző tudománytörténeteket rekonstruálnak, különböző tényeket prezentálnak. E következmény elkerülése érdekében feltehetnénk, hogy egyszer a történettudomány is eléri a természettudományok fejlettségét, de a kuhni keretben ez azt jelenti, hogy a jelenlegi preparadigmatikus stádiumból eljut a paradigmatikus stádiumba. Ez semmit sem segít, hisz ennek eredményeképp a különböző paradigmákhoz tartozó történeti iskolák által előállított tudománytörténetek az összemérhetetlenségig különböznének egymástól. Az utolsó lehetőség: a történettudomány idővel odáig fejlődik, hogy képes lesz rekonstruálni a valóságos tudománytörténeti folyamatot - ahogyan az valóban volt. Ez lenne az a pont, melynél a tudományfejlődés kuhni felfogása végképp falszifikálódna, hiszen ez azt mutatná, van egy tudomány, mely független a mindenkori paradigmáktól, magukat a tényeket képezi le, mégpedig egyre pontosabban. Kuhn természetesen kísérletet sem tesz egy efféle történeti metodológia kidolgozására, s erre jó oka van: ha sikerülne is e történelemmetodológiát létrehozni, igencsak nehéz lenne épp egy ilyen objektív, realista tudománnyal demonstrálni, hogy a tudomány mint olyan, nem képes arra, hogy magukat a tényeket ismerje meg. Ezzel a kör bezárul: ha a történettudomány nem képes neutrális történeti tényeket szállítani, a kuhni tudományfölfogás ezért nincs igazolva, ha képes, akkor azért. Természetesen ez a konklúzió elfogadhatatlan. Annál is inkább, mert ha valakinek, hát a tudománytörténésznek igencsak szüksége lenne objektív tényekre vagy legalább széles konszenzusra abban a tekintetben, hogy mely történeti tények tekinthetők a valóságos történeti folyamat elemeinek. Ugyanis a Kuhn által a tudománytörténet elé állított cél sokkal szigorúbb, mint amit a természettudományoknak el kell érniük. Az utóbbiak esetében nem az elméletek igazsága, a realitáshoz való közelsége az elfogadás kritériuma, hanem az, mennyire alkalmas rejtvényfejtő eszközök. Ezzel szemben, a tudománytörténész ideális célja annak föltárása, amit az általa vizsgált kor tudósai valóban gondoltak, amilyen értelmet valóban kapcsoltak szavaikhoz. Azaz, a tudománytörténeti leírásnak egy a természettudományosnál sokkal szigorúbb értelemben igaznak kell lennie! Miközben a fejlett természettudományok vonatkozásában Kuhn teljesíthetetlenül erősnek tartja a realizmus követelményét, a preparadigmatikus állapotból kikászálódni nem tudó tudománytörténet elé nem szabhat egy erős realizmusnál kisebb célt! Talán ez az ellentmondás magyarázza, hogy Kuhnt egyszer-egyszer megkísérti a B. módszertani dualizmus gondolata. Történészi munkájának kezdetén, mint filozófiai érdeklődésű fizikusnak, az volt a véleménye, hogy a történelmet a természettudományokhoz hasonlóan, azaz az átfogó törvények modelljét alkalmazva lehet művelni.13 [37] Ahogyan azután tapasztalatokat szerzett a történészi munkáról, rádöbbent, bármilyen előnyei legyenek is az átfogó törvény modelljének a természettudományban, szinte tökéletesen használhatatlan a történelemre alkalmazva.14 [37] A történésznek, mint egy gyakorlatban elsajátítható képesség birtokosának, a történeti megértés autonómiáját 15 [37] (kiemelés - L. J.) kell oltalmaznia, elismerve, hogy a történeti megértésnek olyan autonómiája (és integritása) van, mely ellenáll annak, hogy általános formulákra redukáljuk.16 [37] A történész más viszonyban áll vizsgálatának tárgyával, mint a természettudós. Mivel a hipotézisek sokkal pontatlanabbak, kevésbé egyértelműek, mint a tudományban, mindig vitatott, hogy a hipotéziseket megerősítik az adatok vagy sem. Ha az előzetes 24

31 Laki János: A tudomány története - a történet tudománya (A tudományos forradalmak igézete) elvárások nem egyszerűen értelmetlenek, akkor az őket képviselő történész rendszerint képes azokat igazolni (can make a case), anélkül, hogy adatait tudatosan meghamisítaná. 17 [37] Ahogy a természettudósok megfigyelései, úgy a történeti adatok is képesek (s engedni kell őket) visszahatni az elvárásokra, szerepük van azok átalakításában. Ez a mechanizmus azonban eltérően működik a tudományban és a történetírásban, s ez döntő különbséget eredményez ezek optimális kutatási stratégiájában. 18 [37] (kiemelés - L. J.) A történész adatai ugyanis rendkívül halkan beszélnek. Csönd szükséges ahhoz, hogy egyáltalán meg lehessen őket hallani. 19 [37] Ez a csönd azt jelenti, a történésznek kísérletet kell tennie arra, hogy megszabaduljon előzetes ítéleteitől és elvárásaitól,20 [37]azaz, mintegy ki kellene lépnie paradigmájából. A korábbiakban úgy látszott, az, hogy a történettudományok fejletlenek, vagyis nem rendelkeznek paradigmával, csupán kontingens történeti tény. Most azonban azzal a megfontolással szembesülünk, hogy - az adatok halk voltából következően - a létező paradigmától is meg kellene szabadulni. Más kutatási stratégiára van szükség, vagyis a természet- és történelemtudomány módszertani különbözősége a vizsgált adatok természetéből következő szükségszerűség. A történetei adatok ezen elismert puhasága nehézséget jelent a tudományfölfogás átalakítását a tudománytörténetre alapozó érvelés szempontjából, hiszen, ha az adatok nagyon ki vannak szolgáltatva az interpretációknak, akkor nincsenek tények, illetve ellenkező interpretációk is ugyanúgy (esetleg ugyanazokra) a történeti tényekre támaszkodhatnak. Kuhn éppen azt veti a kézikönyvtörténet szemére, hogy a paradigmaváltás után újraszelektálja, újrarendezi és átértelmezi a tudománytörténeti tényeket, új történetet hoz létre, láthatatlanná téve így a tudományban bekövetkezett forradalmakat.21 [37] Ha most elismeri, hogy a történész szinte mindig képes adatokkal igazolni prekoncepcióját, akkor milyen alapon veti el a hagyományos tudománytörténetet? Honnan tudja, hogy ő a valódi történetet látja, s nem ugyanúgy egy változatot, mint azok, akik whig történetet írnak? Erre a kérdésre már nemigen lehet racionális módszerre hivatkozó választ adni, de néhány alkalommal Kuhn odáig is elmerészkedik, hogy a történész és a múltbeli tudós közötti közvetlen kapcsolatra céloz: B.a. Az Einfühlung-elmélet a módszertani dualizmus szélsőséges, a tudomány racionális előírásaival már nem sok kapcsolatot tartó változatának tekinthető, mégis ilyesfélére utal az a megjegyzés, hogy a történésznek csöndre, odahallgatásra, mondhatni valamilyen speciális kifinomultságra van szüksége annak meghallásához, mit is mondanak az adatok. A történész és a tudós optimális kutatási stratégiájában mutatkozó döntő különbség eszerint az, hogy a történész nem annyira szabályok, a természettudományokéhoz hasonló vagy azoktól különböző módszerek szerint jár el, hanem szabályok nélkül: a történettudománynak nincsenek általános módszerei, a történész inkább személyes érzékenységére, intuícióira hallgat. Nem tudni minek köszönhetően, de a ránk maradt dokumentumokat vizsgálva egyszer csak helyére kerül minden, ahogyan ez Kuhnnal is megesett, mikor Arisztotelész Fizikája fölött töprengett. E megvilágosodás eredményeként, megtanultam bizonyos mértékig úgy gondolkodni, mint egy arisztoteliánus fizikus - írja.22 [37]n Kuhnban - jórészt a pszichoanalitikus terápiája során szerzett tapasztalatai, valamint Freud bizonyos művei hatására - kialakult az a meggyőződés, rendelkezik azzal a történészi képességgel, hogy be tud hatolni más emberek elméjébe (to climb into other people's heads).23 [37] Úgy vélte, ez fontos technika, mely lehetővé teszi annak kiderítését, hogyan gondolkodtak [a régi tudósok], miért hitték, amit hittek, s miért változtatták meg meggyőződésüket. 24 [37] Mivel ez a technika tiszta gondolatok dinamikus kölcsönhatásának 25 [37] vizsgálatában áll, a tudománytörténésznek nem is kell figyelembe venni semmiféle külső körülményt. Állítása szerint, amikor a TFSz-t írta, úgy gondolta, eljárása kizárólagosan internalista.26 [37] Ameddig csak arról van szó, hogy a vizsgált történeti személy vagy korszak gondolkodásmódjával való azonosulás Kuhn egyéni próbálkozása a múlt megközelítésére, addig ez csupán az ő személyes heurisztikája, s ennyiben mások számára érdektelen. De nem mindig áll meg ezen a ponton, s ebből származnak történészi naivitást tükröző kijelentései. Számos alkalommal ugyanis úgy állítja be a dolgot, mintha a (tudomány)történészek által követendő módszerről lenne szó: a történészeknek bele kell képzelniük magukat a vizsgált közösség világába (situate themselves imaginatively in its world).27 [37] (kiemelés - L. J.) Természetesen nem akarom azt sugallni, hogy Kuhn tudatosan a század fordulóján divatos Einfühlungelmélet -et tekinti a történettudomány adekvát módszerének. (A TFSz megjelenése utáni kritikákban felmerült az a gondolat is, hogy Kuhn a megértés- belehelyezkedés-elmélet képviselője lenne, de ő elhatárolta magát ettől.28 [37]) Inkább arra utalok, hogy valójában nincs egy igazán átgondolt történészi módszertana, s ennek következménye, hogy időnként naiv megállapításokat, nem operacionalizálható javaslatokat tesz. Amikor úgy fogalmaz, a történésznek azt a kérdést kell feltennie, mit gondolt az általa vizsgált tudós arról, hogy mit fedezett fel, s mit tekintett e felfedezés alapjának,29 [37] természetesen a tudománytörténetre utólag ráerőltetett interpretációktól óv. Az az előírása, hogy újítókkal foglalkozva, a történésznek meg kell próbálnia úgy 25

32 Laki János: A tudomány története - a történet tudománya (A tudományos forradalmak igézete) gondolkodni, ahogyan ők gondolkodtak,30 [37] elfogadható heurisztikus előírás. A baj inkább az, hogy egyik sem ad semmiféle szabályt vagy kritériumot ahhoz, hogyan is kellene megállapítani, mit gondolt a vizsgált tudós, hogyan gondolkodtak ők, és a történész erre vonatkozó elgondolása vajon helyes-e, vagy pusztán számára evidens. Ugyanezt jelzi az is, hogy a történész eljárásához nem annyira a tiszta intellektust, értelmet jelöli meg eszközként, hanem egy másik mentális képességet: a képzeletet. Ennek (ellentétben az értelemre alkalmazható logikával) valóban nincsenek racionális szabályai. Ha a történész valóban be tudna hatolni az általa vizsgált személyek elméjébe, képzelete segítségével közvetlenül azonosítani tudná, mit is gondoltak, ez egyfajta választ adna Scheffler ellenvetésére. Azt mondhatná ugyanis Kuhn, hogy a természettudományokban a paradigmatikus szemléletmód begyakorlása következtében nincsenek neutrális tények, vagyis éppen azért, mert az individuális tudósra a képzés során rákényszerítik egy közösség szentesített látásmódját. A történelem azonban ebben az értelemben nem tudomány, itt nincsenek paradigmák, a tudósok mintegy szabadon lebegve, individuumokként, direkt módon kerülnek kapcsolatba a tényekkel. A történész ilyen eljárásának meglenne az az előnye, hogy a felismerések nem módszerek és nem fogalmak közvetítésével történnek, így ez a megismerés független a fogalmi sémák és módszerek történeti változásaitól. Másfelől azonban meglenne az a hátránya, hogy a történész által talált tények a legcsekélyebb univerzalitásra sem tarthatnának igényt, így bizonyítóerejük a nullához közelítene. Ez a megoldás lehetővé tenné, hogy különböző történészek különböző tényeket azonosítsanak, s Kuhnnak pontosan ezt kell elkerülnie, ha azt állítja, hogy a tudománytörténet és a tudományfilozófia között következményviszony áll fenn. Összefoglalva: a tudománytörténet és a tudományfilozófiai nézetek közötti következménykapcsolat premisszáit Kuhn ismeretelméleti értelemben egyáltalán nem tisztázza. Ha a tudománytörténet nem tudományos módszerekkel dolgozik, akkor azért nem tud szállítani olyan tényeket, melyek egy efféle következtetés premisszái lehetnének. Ha van valamilyen módszere, akkor azt ki kellene dolgozni, meg kellene mutatni, hogy az miért mentes attól a történeti meghatározottságtól, melytől a természettudomány módszerei nem mentesek. Erre azonban kísérlet sem történik. Különböző, kidolgozatlan és egymással összeegyeztethetetlen ismeretelméleti elgondolások bukkannak föl, de egyik sem bizonyul alkalmasnak arra, hogy neutrális történeti tényeket biztosítson a tudományfelfogás gyökeres átalakításához. A zűrzavar arra utal, hogy Kuhn nem tud mit kezdeni e probléma ismeretelméleti vonatkozásaival, s inkább kikerüli, mintsem megválaszolja az ezekre irányuló kérdést Szemantika Fordítás Ellentétben a történeti tények ismeretelméleti státusza iránti viszonylagos közömbösségével, ugyanezen kérdés szemantikai vetületének komoly figyelmet szentel Kuhn. Felfedezése ugyanis nem pusztán az, hogy a tudományos gondolkodásban időnként karakterisztikus változások következnek be, s ennek eredményeként megváltozik az igaznak tekintett állítások halmaza. Azt is állítja, ezzel együtt radikálisan megváltozik a jelenségek leírására és értelmezésére használt fogalomkészlet is, a változások összemérhetetlen nyelveket, s ezzel az egyes korszakok között kommunikációs zárlatokat eredményeznek. Az az állítás, hogy a régiek egészen más fogalmakban gondolkodtak, mint mi ma, nemcsak azt a kérdést veti föl, vajon történeti tényekről számol-e be Kuhn, hanem egyúttal azt is, hogy amennyiben igen, akkor hogyan képes e beszámolóra, hogyan juthat annak egyszerű megállapításánál tovább, hogy a régiek érthetetlen zagyvaságokat beszélnek? Ehhez a kérdéshez kapcsolódik a Kuhn-kritika egy másik vonala, mely szerint az új tudományfilozófia nemcsak episztemológiailag körben forgó, de szemantikailag is öncáfoló. Ismét arról van szó, mint az ismeretelméleti kérdésnél: Kuhn elfelejti önmagára, s egyáltalán a történészre vonatkoztatni tézisét. Ha ugyanis igaza van abban, hogy az egymást felváltó paradigmák képviselői egymással összemérhetetlen fogalmi készleteket használnak, akkor ugyanez a helyzet a mindenkori történész és a korábbi paradigmák nyelvét használó tudósok viszonylatában is. Miközben kommunikációs zárlatról, s a különböző paradigmákban használt nyelvek összemérhetetlenségéről beszél, a 20. századi nyelvvel mégis kifejezi a régi korok elméleteit. Putnam szerint, ha az inkommenzurábilitás valóban létezne, akkor más kultúrák tagjait, beleértve a 17. századi tudósokat, csak úgy tekinthetnénk, mint ingerekre reagáló állatokat Azt mondani, hogy Galileinek a mieinkkel összemérhetetlen fogalmai voltak, s azután részletesen leírni azokat, teljesen inkoherens eljárás. 31 [37] (kiemelés az eredetiben) Arról van szó, hogy amennyiben Kuhn elmélete helytálló, akkor el sem juthatunk az ismeretelméleti kérdésig, vagyis addig, képes-e tényekkel alátámasztani állításait, mivel meg sem tudja értelmesen fogalmazni a tézist. A történész mondhatja, hogy a régi korok tudósai furcsa, sőt értelmetlen dolgokat írtak le, de ennél többet nem.32 [37]n 26

33 Laki János: A tudomány története - a történet tudománya (A tudományos forradalmak igézete) Eleinte mintha kissé félvállról vette volna Kuhn az efféle ellenvetéseket, s a dolgot elintézhetőnek tekintette azzal, hogy a kommunikációs csőd részesei különböző nyelvi közösségek tagjának fogadják el egymást, és fordítóvá válnak. 33 [37] Úgy gondolta, a fordítás lehetségességét három tényező biztosítja: a nyelvhasználók idegrendszerének és az őket érő ingereknek az azonossága, valamint az, hogy rendelkezésükre áll egy metanyelv (a közös mindennapi szókészlet 34 [37]). Az első feltétellel kapcsolatban nincs is semmiféle kétség, ami azonban a másik kettőt illeti, ott súlyos kifogások emelhetők. a. A közös mindennapi szókészlet természetesen csak az azonos kultúrában vagy azonos történeti korszakban élők számára adott. A tudománytörténész nincs ebben a helyzetben. b. A kommunikációs csőd szereplői nem férhetnek hozzá a környezet neutrális leírásaihoz, így nem sokat ér az a kuhni javaslat, hogy mindegyikük megpróbálhatja kideríteni, mit látna és mit mondana a másik, ha olyan inger érné, amelyre az ő szóbeli válasza más volna.35 [37]n Annak ellenére, hogy fogalmi összemérhetetlenségről beszél, Kuhn mintha csak elemi technikai feladatok megoldását várná a fordítótól: azonosítsa a kommunikációs zavart okozó kifejezéseket, állapítsa meg, milyen tapasztalati körülmények között használják ezeket, majd helyettesítse be azokkal a kifejezésekkel, melyeket azonos körülmények között ő használna.36 [37] Ennek az eljárásnak az lenne az eredménye, hogy a fordító képes lesz a saját nyelvén leírni azt a világot,37 [38] mely a sajátjával összemérhetetlen elméletben megjelenik. A fordítás eszerint csak az azonos fogalmakat jelölő nyelvi jelek behelyettesítéséből állna. Ezzel az elgondolással az a fő baj, hogy éppenséggel a fogalmi összemérhetetlenség hiányzik belőle. A fordítás fenti két feltétele ugyanazt a szerepet lenne hivatott betölteni: biztosítaniuk kellene egy paradigmafüggetlen, neutrális nyelvet, melyen leírható, mire is referálnak, mit is jelentenek a paradigmafüggő, s ezért összemérhetetlen nyelvek kifejezései. Csakhogy egyik sem felel meg a függetlenség kritériumának. A tapasztalható helyzetek leírásai nem ingerekre, hanem az ezek hatására kialakult észleletekre referálnak, vagyis a használat empirikus környezetének leírása már fogalmilag formált. Miért szűnne meg a fordítás kísérleténél Kuhn azon fontos tételének érvényessége, hogy nincs tiszta megfigyelési nyelv? Ugyanígy, a köznapi nyelv sem valamiféle antropológiai adottság, hanem valamely kultúra vagy korszak köznapjainak kialakult nyelve. Feltehetjük, hogy e két feltétel valamennyire működőképes az egyidejűleg fennálló, összemérhetetlen tudományos paradigmák közötti fordításnál, hiszen ott a kultúra egy körülhatárolt résznyelvéről (a tudomány nyelvéről) van szó, miközben a tágabb értelemben vett köznapi és észlelési nyelv a résztvevők számára egyformán van definiálva. A történész és az általa vizsgált távoli történeti kor nyelve között azonban nem ez a viszony, így Kuhn minden alap nélkül tekinti a két helyzetet azonosnak, mikor kijelenti, nemcsak a kortárs tudós fordít, rendszerint a tudománytörténész is ezt teszi, amikor idejétmúlt tudományos elméletekkel foglalkozik.38 [38]n Azt, hogy mennyire csupán ad hoc ötlet, s nem átgondolt koncepció a fordítás e leírása, jól mutatja, hogy ugyanabban az időben Kuhn arról is beszél, hogy az elméletek közötti fordítás azért problematikus, azért nem feleltethetők meg egymásnak egyszerűen a szavak, mert a nyelvek különbözőképp szeletelik föl a világot.39 [38] Ezt a gondolatot fejtette ki azután a nyolcvanas években, mikor a fajták taxonomikusan szervezett hálózatáról beszélt, s arról, hogy e fajtafogalmak segítségével rendezzük egymással kölcsönösen összefüggő kategóriákba a benyomásokat. A fajtákat és ezek egymáshoz való viszonyát nyelvileg megtestesítő lexikonok másként állapítják meg az egyes fajták határait, illetve más fajtákat alkalmaznak, s ezért más entitásokat azonosítanak. Ennek következtében az inkommenzurábilitás... egyfajta fordíthatatlansággá válik, mely arra a területre lokalizálódik, ahol a két lexikai struktúra különbözik.40 [38] (kiemelés - L. J.) Látható, hogy a TFSz megjelenése utáni vitákban két elgondolás elemei keveredtek a fordítással kapcsolatban. Míg az egyiknek az volt a konzekvenciája, hogy megállapíthatók szinonimitás viszonyok, s ezért a fordítás viszonylag egyszerű feladat, a másikból ennek épp ellenkezője következett Hermeneutika A hetvenes évek második felétől föl-fölbukkan Kuhn írásaiban az a gondolat, hogy az összemérhetetlen fogalomrendszerek közötti közvetítés eszköze a hermeneutikai értelmezés. Arisztotelésszel kapcsolatos tapasztalata óvatosságra intette azokkal szemben, akik úgy oldják meg a szöveggel kapcsolatos értelmezési nehézségeket, hogy a tudóst alvajáróként állítják be, olyan emberként, aki nem egészen értette, mit is csinált.41 [38] Úgy vélte, az értelmezőnek azt kell megmutatnia, bizonyos gondolatok hogyan tűnhettek valaha értelmesnek egy intelligens ember számára.42 [38] Ezzel hermeneutikájának alapjává a jóindulat elvét 43 [38]teszi. A történésznek abból kell kiindulnia, hogy a régebbi korok tudósainak vélekedései nem a mai racionális vélekedések tudatlanságból és tévedésekből származó elődei voltak, hanem olyan nézetek, melyeknek 27

34 Laki János: A tudomány története - a történet tudománya (A tudományos forradalmak igézete) megvolt a saját racionalitása. A jóindulat elvéből következik Kuhn legfontosabb hermeneutikai meggyőződése: a textuális anomáliák mesterséges képződmények, a félreértelmezés termékei.44 [38] (kiemelés - L. J.) Minthogy a szöveg látszólagos értelmetlenségéért gyakran nem a szerző, hanem az értelmező a felelős, az első explicit hermeneutikai előírás az, hogy a látszólag értelmetlen pontokat kell keresni, mert ezeknél vehető észre a szerző és az értelmező által használt fogalomkészlet különbözősége. A textuális anomália egy másféle értelmezés szükségletét jelzi, olyan értelmezését, mely helyreállítja a szöveg konceptuális koherenciáját.45 [38] A jóindulat elvéhez kapcsolódik tehát az a föltevés, hogy a vizsgált vélekedések és jelentések összefüggő egységet alkotnak, a feladat egy koherens értelemösszefüggés megtalálása. A szerzőnek olyan nézetrendszert és gondolatmeneteket kell tulajdonítani, melyben nincsenek megmagyarázhatatlan ugrások, az egyes nézetek összefüggenek, a fogalmak között nincsenek üres terek. Az értelemtulajdonítások kölcsönösen támogatják egymást, egy fogalom átértelmezése szükségessé teszi más fogalmak átértelmezését, s több fogalom átértelmezése teljesen új jelentést ad a szövegnek, új vélekedéseket tulajdonít a szerzőnek.46 [38] A koherencia mellett Kuhn természetesen azt is kiköti, hogy a jelentések és vélekedések konzisztens rendszert kell alkotniuk. Arra kell törekedni, hogy az értelmezés olyan állításokat adjon a szerző szájába, melyek nem mondanak ellent egymásnak, s összhangban vannak a korabeli ismeretekkel. Ugyanakkor a tulajdonított vélekedéseknek plauzibiliseknek is kell lenniük: a történész feladata, hogy megalkosson egy plauzíbilis narratívát, mely elfogadható motívumokat és viselkedéseket tartalmaz. 47 [38]Bírálható egy történész narratívája oly módon, hogy nem történhetett így, mert így csak egy őrült viselkedne, s semmivel nincs indokolva az a feltevés, hogy a király őrült volt. 48 [38] A jóindulat elve, a látszólag értelmetlen pontokra való koncentrálás, koherencia, konzisztencia és plauzibilitás keresése olyan előírások, melyek fölvázolnak (de valóban csak vázolnak ) egy értelmezéselméletet. Ezt az elméletet Kuhn gyakran nevezi hermeneutikának, de alighanem igaza van Hackingnek: ha ismerte volna, ellenszenvesnek találta volna Gadamer hermeneutikáját.49 [38] Gadamer ugyanis amellett érvel, hogy az értelmező nyelv és az értelmező fogalmak is a megértés belső struktúramozzanatai, s elfogadja, hogy a hermeneutika feladata a szöveg értelmének hozzáidomítása ahhoz a konkrét szituációhoz, melyben a szöveget értelmezik.50 [38] Mivel a megértésben a megértendő szöveget valamiképpen mindig alkalmazzák az interpretáló jelenlegi helyzetére, ha a szöveget saját igénye szerint akarjuk megérteni, akkor minden konkrét szituációban újból és másképp kell érteni.51 [38] Gadamer meggyőződése szerint a megértés történeti mozgás és nem annyira módszer, melynek segítségével a megismerő tudat egy általa választott tárgy felé fordul és objektíve megismeri, hanem inkább a benne állás valamilyen hagyományfolyamatban.52 [38] Kuhn éppenséggel egy ilyen egységes hagyományfolyamat létét kérdőjelezi meg azzal a megállapítással, hogy a tudománynak nincs folytonos története. A tudománytörténész nem hagyatkozhat a hagyományra, megértését nem a történeti változás mozgatja előre, hanem az időtlen módszertan szabályai. Ez egyfelől kizárja a kuhni hermeneutikából az alkalmazás problémáját (s ez teljesen egybevág azzal a szándékával, hogy az új paradigmával mindig újrakezdődő, a tudománytörténetet a mindenkori szituáció fogalmaival értelmező, azt egyenes vonalúvá alakító kézikönyvtörténetet diszkreditálja), másfelől azonban megkérdőjelezi annak alapvető újdonságát: a történetiséget. Miközben Kuhn leíró tudományfilozófiai programja a tudományos gondolkodás történeti szituáltságát állítja szembe a neopozitivisták történetietlen racionális rekonstrukciójával, a tudománytörténész gondolkodásának történetisége teljesen kívül marad látókörén. A kuhni tudománytörténész a történeti folyamaton kívül áll, értelmezései nincsenek változásnak kitéve, hanem (ha betartja a módszertani szabályokat) időtlenül helyesek, az utókor csak pontosíthatja, kiegészítheti azokat. Míg a tudomány története nem kumulatív, diszkontinuus folyamat, a tudománytörténet nagyon is az. Érthető, miért nevezi Hacking Kuhn hermeneutikáját pozitivistának.53 [38] Ugyanakkor a hermeneutikai értelmezés pozitivisztikus felfogása felől válik világossá, mi is volt az igazi baj a történeti tény kuhni felfogásával. Ha a tudománytörténésznek felül kell emelkednie saját jelenének hermeneutikai horizontján, nem állnak rendelkezésére a releváns történeti tények kiválasztásának irányelvei. Világos, hogy a történeti megértés voltaképpeni tárgyát nem események képezik, hanem azok jelentősége.54 [38] (kiemelés - L. J.) Márpedig az, hogy milyen jelentőséget tulajdonítunk a tudománytörténet korábbi szerzőinek, elméleteinek, leírt kísérleteinek és megfigyeléseinek, nyilvánvalóan nem függetleníthető az éppen érvényes paradigmától. Amennyiben Kuhn mindenképpen el kíván tekinteni a mindenkori jelen értelmezési horizontjától, tudománytörténészének nem lesznek szelekciós kritériumai, arra a lehetetlen feladatra lesz kárhoztatva, hogy minden (egyformán jelentősnek látszó) tényt megpróbáljon leírni. Ily módon nem objektív történeti tényeket rögzítő, a tudomány valóságos történetét megmutató leírások keletkeznek, hanem kezelhetetlen felsorolások, végtelen és rendezetlen adathalmazok. Ha a történeti megértésből kiiktatjuk az alkalmazást, az értelemnek a megértő hermeneutikai szituációjára való konkretizálását, akkor nem marad más a kezünkben, mint általános logikai szabályok. Azzal, hogy a hermeneutikai módszert a jóindulat elvével kapcsolja össze, Kuhn a racionalitás meglehetősen általános fogalmát vezeti be. Függetlenül attól, hogy bizonyos kultúrákban vagy történeti korszakokban mit értettek 28

35 Laki János: A tudomány története - a történet tudománya (A tudományos forradalmak igézete) racionális alatt, bizonyos általános elveknek (koherencia, konzisztencia) érvényesülniük kellett, sőt, ugyanazt kellett jelenteniük mindig (ez utóbbi feltevés nélkül az értelmező nem alkalmazhatná ezeket az elveket, nem tulajdoníthatna az értelmezett tudósoknak olyan nézeteket, melyeknek az ő mércéje szerint konzisztensnek és koherensnek kell lenniük). Ez persze nem jelent többet olyan nagyon általános logikai törvények tiszteletben tartásánál, mint a nem ellentmondás elve, márpedig az bőven megengedi, hogy valamely értelmezett szöveg állításait többféleképpen rendezzük koherens és konzisztens egésszé, azaz többféle értelmet tulajdonítsunk neki. Konzisztenciát sokféleképp lehet előállítani még olyan nézetek között is, melyeket fix jelentésű terminusokból álló állítások fejeznek ki. De ha a konzisztencia érdekében még a jelentéseket is változtathatjuk, elég kevés kritériumunk marad annak megítélésére, hogy azt a világképet állítottuk-e elő, mely az adott szerzőké volt. Természetesen ennél még sokkal kevesebb eligazítást ad a plauzibilitás és koherencia kritériuma. Ezekkel kapcsolatban már akkor is nagyon bizonytalanul nyilatkozik Kuhn, amikor először veti föl a gondolatot, hogy a tudománytörténésznek hermeneutikai módszert kell alkalmaznia: a szövegek plasztikus volta nem tesz mindenolvasatot egyenlővé, mivel némelyikük (reméljük, végül csupán egyikük) olyan plauzibilitással és koherenciával bír, amilyennel a többiek nem.55 [38] (kiemelés - L. J.) Összefoglalóan azt mondhatjuk, Kuhn nem válaszolt igazán meggyőzően az elgondolását szemantikailag öncáfolónak minősítő kritikákra. Az a próbálkozás, hogy a fordítást (melynek alkalmazhatatlanságát maga is felismerte) a hermeneutikai interpretáció fogalmával váltsa ki, nem volt sikeres. E próbálkozással kitette magát annak a kritikának, mely a korábbi tudományfilozófiák egyik - általa is említett - hibáját veszi célba: az interpretálás emberi folyamat, mely semmiképp sem azonos mindenki számára: különböző individuumok várhatólag különbözőképpen interpretálják a tényeket.56 [38] Nyelvtanulás Ismeretes, hogy a 19. század antropológiájában két jelentős változás következett be. Egyrészt, végképp elfogadhatatlanná vált a korábbi karosszék antropológia, alapvető módszertani normává vált, hogy nem lehet másodkézből származó adatokra támaszkodni, az antropológus csak akkor vehető komolyan, ha leírásait tényleges terepmunkára alapozza. Másrészt (s egyáltalán nem függetlenül attól, hogy az antropológusok előítéletekkel telt hódítók és misszionáriusok beszámolói helyett, a valóságban tanulmányozták az idegen népek életét) világossá vált, hogy meglehetősen különböző érték- és normarendszerek léteznek, melyek nem vezethetők vissza egymásra. A Boas utáni antropológusok abból indultak ki, hogy különböző kultúrák vannak, melyek nem helyezhetők el egyetlen fejlődési skálán, s a nyugati kultúra 19. századi mércéi nem alkalmazhatók annak megállapítására, hogy mely népek primitívek. Ezzel többé-kevésbé analóg folyamat bontakozott ki a 20. század közepén a tudományfilozófiában. Egyfelől véget ért a valóságos tudományos kutatási folyamatot racionális rekonstrukció -val helyettesítő karosszék tudományfilozófia, polgárjogot nyert a tudomány által biztosított tudás történeti szemlélete. Másfelől, a tudománytörténeti vizsgálatok azt mutatták, a régi korok tudósai nem csupán abban különböztek a 20. századiaktól, hogy sok mindent nem tudtak, s tele voltak tévedésekkel, hanem gyakran abban, hogy más módon szemlélték a világot. E szemléletmódbeli változásra utal Kuhn, amikor úgy ír, hogy a történészek olyanok, mint egy idegen kultúra tagjainak látszólag következetlen viselkedését megérteni és leírni próbáló etnográfusok.57 [38] (kiemelés - L. J.) Nem egyszerűen történeti szemléletmód került be tehát a tudományfilozófiába, hanem egy speciális történeti szemléletmód, melynek alapelve, hogy a tudománytörténésznek úgy kell néznie a múltra mint idegenre (past as alien),58 [38] nem pedig úgy, mint saját gondolkodásmódjának elődjére. Ez a szemléletmód megóv az etnocentrikus olvasásmódból 59 [38] származó torzításoktól, de a múltban alkalmazott fogalmi struktúrák idegensége végképp reménytelenné teszi a fordítást. Ezért a 80-as évek elejétől, Kuhn egyre többet emlegette a nyelvtanulást. Míg a fordítás célja fogalmak megfeleltetése, s így szükségszerű a kudarc, ha a két nyelv fogalmi struktúrái nem feleltethetők meg egymásnak, a nyelvtanulás célja egy addig a tanulóban nem létezett fogalmi szerkezet kialakítása. Ennek lehetőségét biztosítandó, Kuhn két irányból közelít a megoldáshoz: egyfelől gyengíti az összemérhetetlenséget, másfelől megpróbálja vázolni a régi kor nyelvét elsajátító történész eljárását. A nyolcvanas évektől kezdve hangsúlyozza, hogy az összemérhetetlenség mindig lokális, a használt fogalmaknak csak kisebb csoportjára terjed ki. A lexikon jelentős része velünk született (genetically determined), más része abból következően univerzális, hogy a természeti környezet bizonyos alapvető determinánsai mindenkultúra és korszak számára azonosak (species universal). A lexikon harmadik része közösségenként változhat, de nem akárhogyan, ez is függ az adott közösség speciális szükségleteitől.60 [38] Az összemérhetetlenség e körülhatárolásának köszönhetően, a nyelvtanuláshoz mindig megvannak a hídfők,61 [38] azaz a közös fogalmak. Mindez azt az érzetet kelti az olvasóban, hogy az összemérhetetlenség egész jelensége 29

36 Laki János: A tudomány története - a történet tudománya (A tudományos forradalmak igézete) nemhogy nem annyira tragikus, mint korábban látszott, de inkább jelentéktelen. Az utóbbi években hangsúlyoztam - írja Kuhn -, hogy a nyelvtanulás és a fordítás nagyon különböző folyamat: az előbbi eredménye kétnyelvűség, s a kétnyelvűek gyakran számolnak be arról, hogy vannak dolgok, melyeket az egyik nyelven ki tudnak fejezni, de a másikon nem. 62 [38] (kiemelés - L. J.) Eszerint a sikeres nyelvtanulás legföljebb technikai problémát hagy maga után: a történész mindent pontosan ért, de nyelvében nincsenek meg a tudásának kifejezéséhez szükséges szavak. Ezzel Kuhn ismét a fogalmi összemérhetetlenséggel nem szembesülő fordításra redukálja a problémát: a nehézség csupán a közös tudásnak megfelelő kifejezés behelyettesítésében áll. Azonban, ha a nyelvtanulás valóban eljuttat a tartalom felfogásához, a kifejezés megtalálása már nem jelenthet komoly nehézséget. A tudományos szövegek esetében ugyanis nem az az elvárásunk, hogy a fordító a szöveg szavait és szókapcsolatait szisztematikusan helyettesítse egy másik nyelv szavaival és szókapcsolataival, hogy ezáltal egy az eredetivel egyenértékű szöveget hozzon létre.63 [38] Az egyenértékűség itt mindenekelőtt az állítások propozicionális tartalmának visszaadását, s nem szükségképpen a tömörséget és az eleganciát jelenti. Nem lehet egyszerű behelyettesítéssel fordítást létrehozni, mert nem állnak rendelkezésére az eredetivel azonos jelentésű kifejezések, a fogalmak összefüggése és egymást kölcsönösen definiáló voltakövetkeztében egy bizonyos terminust egyik kontextusban 'a'-val, másikban 'b'-vel kellene fordítani stb. De miért ragaszkodna a tudományos szöveg fordítója a meglévő kifejezésekhez? Miért nem vezethetne be definícióval újat, miért ne alkalmazhatna magyarázó jegyzeteket, körülírásokat, kommentárokat stb.? Amikor Kitcherrel szemben úgy érvel Kuhn, hogy az effélék egyáltalán nem részei a fordításnak,64 [38] az embernek az az érzése támad, hogy az irodalmi műfordítás fölöslegesen szigorú, s ezért inadekvát követelményeit alkalmazza a tudományos szövegekre. A propozicionális tartalom visszaadása lehet nehézkes, sőt körülményes is, az ismeretlen fogalmak megvilágítására alkalmazhatók részletes magyarázatok. Mondhatni, ez a tudománytörténész feladata. Mindez persze csakis akkor lehetséges, ha a nyelvtanulás valóban kétnyelvűséget eredményez, s csupán a kifejezés problémáját veti fel. Úgy látszik, Kuhn fenntartás nélkül elfogadja ezt: bármi, ami egy nyelven elmondható, azt fantáziával és némi erőfeszítéssel megértheti egy másik nyelvet beszélő ember.65 [38]n (kiemelés az eredetiben.) Ha így van, akkor a történész nem szembesül elvi nehézséggel, az egész probléma közel sem annyira súlyos, mint ahogyan Kuhn feltünteti. Ha a különbségek mindig lokálisak, az értelmezéshez mindig rendelkezésre állnak hídfők, s az értelmezés mindig lehetséges, az egész probléma jóval kisebb súlyú, mint amilyennek eleinte látszott. Közös vonása Kuhn két próbálkozásának, hogy egyaránt túlegyszerűsítik az összemérhetetlenség problémáját. A fordítás korábban felvetett lehetősége gyakorlatilag nem létezővé teszi, a tanulás általi megoldás pedig bagatellizálja. Nem jelenti-e ez azt, hogy a tudománytörténet hatására talán nem is kell gyökeresen átalakítani a tudományról kialakult hagyományos képet? Nem az-e a helyzet, hogy időnként vannak forradalmak a tudományban, de ez legföljebb egy kis technikai változtatást tesz szükségessé: megtanuljuk az új fogalmakat és kész? De hogyan is képzeljük el ezt a mindent megoldó nyelvtanulást? A történeti kutatás az időben végbemenő változásokat tárja föl, a történész megtanulja, hogyan használtak olyan fajtaneveket, melyek már nem léteznek, illetve olyanokat, melyek még léteznek, de használatuk már más.66 [38] Arra nézvést, hogyan is történik ez a tanulás, nem sok támpontot kapunk. Kuhn legalábbis nem említ semmit, amiből arra gondolhatnánk, hogy a történésznek van valami speciális tanulási módszere. Márpedig, ha azt az általános tanulási modellt vesszük alapul, mely Kuhn írásaiban több helyütt is szerepel, azt kell mondanunk, hogy a tanulás nem valódi alternatíva a történész számára. Az eljárás ugyanis - akár arról van szó, hogyan tanulja meg a gyerek a kacsa, liba és hattyú szavak jelentését,67 [38] akár arról, hogyan tanulják meg a tudósjelöltek a szimbolikus általánosításokat kapcsolatba hozni a természettel,68 [38] akár arról, hogyan tanulja meg az antropológus a Gavagai kifejezés használatát -69 [39] mindig igényli a nyelven kívüli környezet és a kompetens nyelvhasználók jelenlétét és aktív közreműködését. A tanulás a próba-szerencse, valamint a korrekció és megerősítés módszerének kombinációja: a tanuló megfigyeli, milyen tapasztalati körülmények között használnak bizonyos terminusokat, majd maga is próbálkozik, s a kompetens nyelvhasználók e próbálkozásokat hol jóváhagyják, hol elutasítják. Ily módon, a tanulók alkalmazásaikkal együtt és azokon keresztül ismerkednek meg a fogalmakkal. A tudósjelöltnél egy elmélet elsajátításának folyamata az alkalmazások tanulmányozására támaszkodik, s a kulcsfogalmak megtanulását nem annyira a tankönyvében szereplő definícióknak köszönheti, hanem sokkal inkább annak, hogy problémák megoldása során részt vevő megfigyelőként működött közre e fogalmak alkalmazásában.70 [39] (kiemelés - L. J.) Magától értetődik, hogy a nyelvtanulásnak ezek a segédeszközei nem állnak rendelkezésére, mivel a használati szituációktól és használóktól időben és térben távoli történész az esetek nagy részében csupán írott szövegekkel és tárgyakkal találkozik. Így azután - ellentétben az antropológiával - a történelem nem kísérleti tudomány. Ha igaz, hogy egy második lexikon elsajátításához lényeges, hogy a tanuló képes legyen azon partikuláris dologra vagy szituációra vonatkozó hipotéziseket alkotni és tesztelni, melyre a lexikon használója referál, amikor egy bizonyos szót vagy kifejezést használ,71 [39] akkor Kuhnnak meg kellene mondania, hogyan teszteli 30

37 Laki János: A tudomány története - a történet tudománya (A tudományos forradalmak igézete) hipotéziseit a történész. Mivel nem támaszkodhat a használati szituációkra és a nyelvhasználók visszajelzéseire, a nyelven belül mozog: a referenciára és jelentésre vonatkozó hipotéziseit csupán az erősíti meg vagy cáfolja, hogy általa olyan értelmezés alakul-e ki, mely a legkevesebb értelmetlennek tűnő kifejezést és állítást hagyja a szövegben. Ez azonban olyan kritérium, mely igen sok jelentéshipotézist megenged. Láttuk, Kuhn is elismerte, a történész mindig képes előzetes elvárásait igazolni, s nem adott olyan hermeneutikai módszert, mely biztosítaná az egyetlen helyes értelem megtalálását. Azt kell mondanunk, egy idegen fogalomrendszer értelmezésekor az antropológus egészen más helyzetben van, mint a történész. A nyelvtanulás történészi módszerének kidolgozása helyett, Kuhn ugyanazt a csúsztatást követi el, melyet annak idején a fordítás lehetőségével kapcsolatban: anélkül, hogy ezt világossá tenné (talán anélkül, hogy egyáltalán észrevenné) áttér a probléma szinkron vetületére. Amikor azt az elgondolást fejtegette, hogy az összemérhetetlen nyelveket beszélők fordítóvá válhatnak, a közös mindennapi szókészlet -re hivatkozott, holott az a távoli kort kutató történésznek csak igen korlátozottan áll rendelkezésére. A tanulás lehetőségével kapcsolatban pedig a történész helyett mindig az etnográfus vagy antropológus nyelvtanulásának módszerét taglalja. Persze a dolog nem csupán az antropológus és a történész helyzetének e különbségén múlik. A referencia kifürkészhetetlenségével kapcsolatos, ismert quine-i megfontolások megmutatták, még az antropológusnak sem olyan könnyű azonosítani, a sok elgondolható közül mire is referál a Gavagai kifejezés. Ugyanaz az ingerösszesség felbontható számtalan módon, a beszélők viselkedése értelmezhető sokféleképpen. Ugyanazon megfigyelésekkel nagyon sok (esetleg végtelen sok) interpretáció egyeztethető össze, az ingerek nem mutatják meg, hol vannak valamely tárgy vagy esemény határai, a törzs tagjai milyen elvek szerint individuálnak. A világ felszeletelésében mutatkozó, Kuhn által is említett különbségeket az antropológus sem tudja egyszerűen átlépni. Ráadásul Kuhn a quine-inál sokkal erősebb követelményt támaszt az interpretátorral szemben. Quine ugyanis csak az ingerhelyzetek és nyelvi reakciók szabályszerű kapcsolatainak föltérképezéséről beszél. Kuhn ellenben abból indul ki, hogy a történeti szövegek beszámolnak arról, amit a múltbeli tudósok hittek,72 [39] s a tudománytörténésznek az a feladata, hogy előbb (antropológusként) ezeket a hiteket azonosítsa, majd a vélekedések változását nyomon kövesse. Amennyiben azonban hitekről, vélekedésekről van szó, a helyzet már nem quine-i: akkor a kifejezéseknek van egy meghatározott referenciája (nevezetesen az, amire a beszélő referálni szándékozik), s a történésznek éppen ezt kellene azonosítania. Itt - szemantikai változatban - ismét felbukkan a tényekkel kapcsolatban említett erős realizmus igénye, s ugyanúgy teljesíthetetlen. A történész és az antropológus értelmezési szituációjának különbözőséget Kuhn egy másik csúsztatással mossa el: szinonimaként használja az interpretáció és a tanulás kifejezést. Az azonosság látszatát az kelti, hogy mind az interpretálás, mind a tanulás olyan folyamat, melyben feltárunk egy addig nem ismert fogalomrendszert. Amellett azonban, hogy a tanulás lehetősége nem áll fönn a történész számára, van még egy igen fontos különbség: az interpretáció eredménye az a képesség, hogy saját nyelvünk mint metanyelv segítségével (körülírásokat, analógiákat, metaforákat stb. alkalmazva) le tudjuk írni, mások számára érthetővé tudjuk tenni a másik fogalomrendszert. Ezzel szemben, a nyelvtanulás eredménye a másik fogalomrendszer használatára való képessé válás. Az értelmezésnek lehet része a tanulás, de nem helyettesítheti azt, s a tanulás támaszkodhat tudatos értelmezésre, de nem azonos vele. Sem az antropológus, sem a történész nem végezné el a maga munkáját, ha egyszerűen megtanulná egy idegen törzs vagy távoli korszak nyelvét, azaz képessé válna egy fogalomkészlet használatára, anélkül, hogy egyben képes lenne azt saját nyelvén visszaadni. Az antropológusi és történészi munka célja nem az, hogy művelője asszimilálódjon a vizsgált gondolkodásmódba, hanem az, hogy közvetítse azt kultúrája vagy kora olyan emberei számára, akik nem tanulják meg azt a fogalomrendszert. Világos, hogy a tudománytörténet sajátunkkal összemérhetetlen fogalmi struktúrái nem tárhatók fel az antropológus tanulási módszerével, de Kuhnt ennek felismerésében megakadályozza az előbbi kettő összegződéseként előálló harmadik fogalmi pontatlanság: egy történeti narratíva a múlt valamely periódusa releváns aspektusainak etnográfiai vagy hermeneutikai rekonstrukciójával kezdődik - írja.73 [39] (kiemelés - L. J.) Az etnográfiai és hermeneutikai rekonstrukció -t szinonimaként kezeli, holott a kettő céljai és eszközrendszere különböző. Az etnográfus egyidejű, részt vevő megfigyelőként működik, benne van a tanulmányozott nyelvjátékban, s célja a vizsgált nyelv és kultúra elsajátítása, annak aktív alkalmazására való képesség megszerzése. A hermeneutikai rekonstrukció ellenben kívülről történik, fontos eleme az időbeli távolság: nem egyidejű megnyilvánulásokra irányul, hanem ezek dokumentációjára. A vizsgálattal egyidejű nyelvhasználatot tanulmányozó etnográfusnak más, jobb eredményeket biztosító módszerek állnak rendelkezésére, mint a múlt maradványainak hermeneutikai interpretálásával megelégedni kénytelen történésznek. A szinkron és diakron jelenségekre irányuló értelmező erőfeszítés, a tanulás és interpretálás különbözőségének, valamint a valóságos beszélőktől és nyelvhasználati szituációkból származó visszajelzések és a halk 31

38 Laki János: A tudomány története - a történet tudománya (A tudományos forradalmak igézete) dokumentumok értelmezése közötti jelentős különbség figyelmen kívül hagyása fejeződik ki a rekonstrukció elnagyolt, a tanulást és értelmezést egybemosó fogalmának használatában. 2. A tudós 2.1. Szótlan tudás Kuhn azonban nem csupán a történész és az antropológus, hanem a történész és a tudós helyzetét is analógnak tekinti. Azt állítja, a történész értelmezőmunkája mintegy a tudóssal történtek megfordításaként fogható föl: a történész azért ismer fel hirtelen nagyobb fogalmi összefüggéseket, mert ugyanilyen változáson ment át annak idején a tudós. Éppen kettejük analóg helyzete teszi lehetővé, hogy a tudománytörténeti felismerésekből következtetéseket vonjunk le a tudományra nézvést. Pontosabban, Kuhn nem is száraz tudománytörténeti adatokból von le következtetéseket, inkább abból a módból, ahogyan ő mint történész rádöbbent, hogy a múlt tudósai más fogalmakban gondolkodtak. Sajátos pszichologizálásról van itt szó: mivel a történész betörése a hermeneutikai körbe, azaz a vizsgált korszak fogalmi világába, úgy történik, hogy egyszer csak helyére kerül minden, nyilván ugyanez történt annak idején a tudóssal is, vagyis egy Gestalt-switch -nek köszönhetően, hirtelen más fogalmakban kezdett gondolkodni. Ez az analógia azonban nem egyeztethető össze a történésznek és a tudósnak a fogalmakhoz való viszonyában mutatkozó különbözőséggel. Kuhnnak a nyelvtanulásról alkotott elképzelése értelmében, az adott korszak tudósa számára a jelentés nem különálló mentális entitás, hanem belesimul a tudomány nyelvjátékába. A terminusok nem egzakt kritériumok, pontos definíciók által nyernek jelentést, hanem manipulatív eljárások és folyamatos diskurzus szövetének részeként. A történész viszont csak a múltból ránk maradt szövegekkel kerül kapcsolatba, így viszonya egy másik lehetséges fogalmi sémához alapvetően intellektuális. Kettejük hermeneutikai szituációja tehát alapvetően különbözik. A tudós gyakorlással tanulja meg a nyelvet, így nem definíciók vannak a fejében, hanem (ahogy a Gestalt-pszichológiából vett metaforával Kuhn mondani szereti) egy látásmód. A természetre vonatkozó tudás jelentős része csakis szótlan begyakorlottság formájában, s nem artikulált, propozicionális szerkezetű ismeretek formájában tárolható. A törvény verbális megfogalmazása önmagában gyakorlatilag hasznavehetetlen (kiemelés - L. J.),74 [39] és a tanuló számára csak akkor válik értelmessé, ha a törvény megismerése előtt megtanul valamit arról, milyen helyzetek fordulhatnak elő a természetben, s milyenek nem. Ilyen ismeretekre nem tehetünk szert kizárólag verbális eszközökkel, inkább úgy alakulnak ki, hogy a szavakat és használatuk módjának konkrét példáit együtt sajátítjuk el.75 [39] Ez az a szótlan tudás, amely inkább a tudomány művelése, mint a tudomány művelésére vonatkozó szabályok elsajátítása révén szerezhető meg.76 [39] A történész, aki reflexióval, szabályok, szavak használatának szükséges és elégséges feltételeinek feltárása által alakítja ki a múlt nyelvének értelmezését, ezek szerint nem rendelkezhet ugyanazzal a tudással, mint a tudós. A jelentésszabályok, általánosítások és explicit definíciók legföljebb részét képezhetik a nyelvi kompetenciának, s talán nem is a legfontosabb részét, hiszen a legtöbb nyelvhasználó anélkül használja a nyelvet, hogy képes lenne ilyen definíciókat megadni. Mivel az azonos csoportba tartozó tudósok gondolkodásának közös elemét a szocializáció útján elsajátítható paradigmatikus látásmódban találta meg, Kuhn beleütközik abba a ténybe, hogy akik nem mentek keresztül egy szocializációs folyamaton, nem alakítottak ki gyakorlással egy készséget, utólag, puszta reflexióval nem képesek szert tenni e látásmódra, s a vele járó nyelvi kompetenciára. Másfelől pedig, azok, akik gyakorlással sajátítottak el egy fogalomkészletet, nem tudnak attól valamilyen felismerés hatására egy csapásra megszabadulni, azt újjal váltani föl. Nem is meglepő, hogy amint a történeti megértéssel kapcsolatban, úgy itt is felbukkan a rövidre zárt, direkt megoldás gondolata. Ott az a gondolat kísértette meg Kuhnt, hogy valamiféle közvetlen beleérzés segítségével azonosulni lehet a történeti szereplők lelkiállapotával. Itt az a gondolat bukkan fel, hogy a szemantikai tartalmakat nem reflektált értelmezéssel, hanem közvetlen átéléssel sajátítaná el a tudós. Eszerint, egy másik fogalomrendszerre való áttérés első lépése lehet az arról való meggyőződés, hogy az jobb a mienknél, ehhez járulhat még az e fogalmakat felhasználó elméletek teljes fordítása is, de van egy a meggyőzéstől és fordítástól egyaránt különböző mozzanat, mely nem függ belátásunktól: a megtérés, melynek megtörténte nem a rendelkezésünkre álló információktól függ.77 [39] Vegyük azonban észre, hogy az egy pillanat alatt végbemenő megtérés tekintetében alapvető különbség van a történész és a tudós között. A történész azt vizsgálja, hogyan használt bizonyos kifejezéseket egy régi tudós. Kezdetben nem lát szabályosságot, úgy érzi, a tudós nagy hibákat követett el, inkonzisztens volt és figyelmen kívül hagyott fontos empirikus adatokat. Azonban, ha részletekbe menően vizsgálja azokat az eseteket, melyekben a tudós e fogalmakat használta, hirtelen észreveheti a szabályszerűséget, megtörténhet vele a váltás, melyben egyszerre minden a helyére kerül. Az efféle belátásnak köszönhetően, a történész valóban egy pillanat alatt szert tehet egy fogalomrendszerben kompetenciára, de ez más jellegű kompetencia lesz, mint 32

39 Laki János: A tudomány története - a történet tudománya (A tudományos forradalmak igézete) amire a tudósnak szüksége van. A múltbeli használatból elvonatkoztatott szabályok ugyanis csak ezekre a múltbeli esetekre érvényesek, s nem mutatják meg, hogyan alkalmazza a nyelvet a tudós a következő problémára.78 [39] Ez azt jelenti, hogy a történész és a tudós nyelvi kompetenciája különböző: míg a tudós megelégedhet egy (a múlt szabályszerűségeinek rekonstruálásán alapuló) passzív nyelvtudással, a tudósnak a fogalmi készlet aktív használni tudására van szüksége. Az előbbi intellektuális belátáson alapuló tudás, s mint ilyen, a megfelelő előkészítés után megszerezhető egy pillanatnyi felismeréssel, az utóbbi gyakorláson alapuló készség, melynek kialakítása folyamat. Ezt a különbséget lenne hivatott megszüntetni a megtérés. A tudósokra vonatkoztatva nincs pszichológiailag motiválva az a feltevés, hogy a váltás hirtelen Gestalt-shift, hiszen a begyakorlottság, a látásmód megszerzésének hosszúsága arra utal, hogy ezt nem lehet egyik pillanatról a másikra egy új látásmóddal fölváltani, különösen nem puszta intellektuális belátások hatására. Vagyis, pszichológiailag nagyon implauzibilis (s így a kuhni hermeneutika értelmében elvetendő interpretáció), hogy a megtérés hatására hirtelen elveszíti hatását a begyakorlás és teljesen új fogalomrendszer kel életre. Sőt, Kuhn nem is csupán annyit állít, hogy egy tudóssal megeshet ilyen hirtelen váltás, hanem mindjárt azt, hogy ez egyidejűleg egy egész tudományos közösséggel történik meg. Ugyanis a feltevés, hogy a tudomány történetében időnként forradalmak történnek, csakis akkor értelmes, ha nem csupán egyetlen tudós fogalomkészlete változik meg, hanem egyidejűleg a tudós közösség jelentős részéé. Ha nem így történik, nincs forradalom, csak magányos tudósok zseniális felfedezései vagy tévedései. Elméletének ezen eleme pszichológiailag nem is egyszerűen implauzibilis, hanem valóban irracionális mozzanat, melynek tarthatatlanságát kénytelen volt ő maga is elismerni. A szemléletmód, fogalomkészlet egy csapásra történő megváltozása ugyanis csak akkor terjeszthető ki a tudós közösségre, ha feltételezzük valamiféle csoportelme létezését. E föltevést azonban semmi sem támasztja alá. Egy individuum tapasztalhat alakváltást, de kategóriahiba ilyen tapasztalatot tulajdonítani egy csoportnak - látta be Kuhn, felismerve, hogy az efféle hibák a szükségesnél sokkal nehezebbé tették azon eljárások leírását, melyek elméletválasztásnál a vitatkozó felek rendelkezésére állnak.79 [39] Miközben értjük, miről beszél Kuhn, amikor úgy írja le az arisztotelészi fizika fogalomrendszerének történészi megértését, mint megvilágosodást, alig tudunk mit kezdeni az efféle állításokkal: két ember, akik között a diskurzus egy ideje nyilvánvalóan teljes megértéssel zajlott, hirtelen azon kaphatja magát, hogy ugyanazon ingerekre összeegyeztethetetlen leírásokkal vagy általánosításokkal válaszol. Egyszerűen azért, mert egyikük sem mondhatja»az 'elem' (vagy 'keverék', vagy 'bolygó', vagy 'akadályozatlan mozgás') szót ilyen és ilyen kritériumok által meghatározott módon használom«, rettenetesen nehéz lehet izolálni és kiküszöbölni a beálló kommunikációs zárlat okát. 80 [39] (kiemelés - L. J.) Ha két tudóscsoport, melyek között mindeddig teljes értékű kommunikáció volt, hirtelen azon kapja magát, hogy ugyanazon ingerekre összeegyeztethetetlen leírásokkal vagy általánosításokkal reagál, akkor nem azt állapítják meg, hogy kommunikációs zárlat alakult ki, hanem azt, hogy valamelyikük téved, s vitát kezdenek. Szó sincs tehát készségek, szemléletmód működéséről (aminthogy nem is lehet, hisz ennek kialakítására sem elég idő, sem kidolgozott gyakorlási mechanizmus nem áll rendelkezésre). Vita folyik, melyben fölhívják egymás figyelmét megfigyelhető tulajdonságokra, döntőnek szánt kísérleteket és megfigyeléseket végeznek. Könnyen lehet, hogy (az empirikus aluldetermináltság következtében) nem jutnak egyetértésre, de a jelen kérdés vonatkozásában ez irreleváns. Jelenleg ugyanis az a kérdés, képesek-e megérteni egymás szempontjait, képesek-e explikálni a leírásokhoz használt ilyen és ilyen kritériumaikat, s ha közös ingerekről beszélnek, semmi okunk azt hinni, nem. Különösen, ha az összemérhetetlenség lokális, a konceptuális háló viszonylag kis, jól meghatározott területére korlátozódik. Az a csoport, mely hirtelen megszakítja az eddig nyilvánvalóan teljes megértést eredményező kommunikációt, s elkezd radikálisan másféle leírásokat és általánosításokat alkalmazni, magyarázattal tartozik a változtatásra, mert ha nem tud beszámolni ennek okairól, változtatása a kuhni racionalitás-fölfogás értelmében is ad hoc -nak minősül. Ez azt mutatja, hogy a történész másként viszonyul a már lezajlott paradigmaváltáshoz, mint a tudós, aki e váltásban részt vesz A visszatekintés perspektívája Viszonyulásuk eltérése kettejük hermeneutikai helyzetének különbözőségéből adódik. Egyfelől, a tudós olyan helyzetben van, mint az antropológus: rendelkezésére áll a másféle fogalmi eszközökkel leírni próbált környezet és kétoldalú kommunikációs kapcsolatban van az új fogalmakat használó csoporttal, vagyis képes valódi tanulásra. Másfelől, a történész egy befejezett átalakulási folyamat végeredményével, egy kész fogalomrendszerrel szembesül, míg a tudós az átalakítás elemi lépéseivel, s az azokat kísérő vitákkal, a módosítások mellett és ellen szóló racionális érvekkel is. Mivel a történész egy csapásra fogja fel a történetileg kisebb lépésekben végbement változások sorát (kiemelés - L. J.),81 [39] ami számára a vélekedésrendszerek és fogalmi eszközök radikális különbségeként tűnik föl, az a tudós számára apró lépésekből álló átalakulási 33

40 Laki János: A tudomány története - a történet tudománya (A tudományos forradalmak igézete) folyamat. A tudós benne van ebben a folyamatban, míg a történész csak a változások összegződött eredményével találkozik: a történeti perspektíván belülről az értékelendő változások mindig kicsik. Visszatekintve némelyikük gigantikusnak látszik [39] (kiemelés - L. J.) A történészt tehát megcsalja a visszatekintés perspektívája. Több, összegződő lokális változás eredményével szembesül, így számára a változás gigantikusnak látszik, de valóban csak látszik, mégpedig azért, mert megpróbálja egyetlen ugrással legyőzni azt a távolságot, mely a múlttól elválasztja. Ebből az következik (teszi meg a jelentős engedményt Kuhn), hogy legalább a történész átél forradalmakat. 83 [39] Ha igazán élesen akarnánk fogalmazni, azt kellene mondanunk: csak a történész él át forradalmakat, a tudós nem. Nyilvánvaló, az a tény, hogy a távoli múltba visszaugró történész interpretációs erőfeszítése milyen pszichológiai mozzanatokat tartalmaz, semmiképp sem adhat elégséges alapot arra a következtetésre, hogy ugyanez történt annak idején a tudóssal. Mindez világosan mutatja, hogy a történész és a tudós hermeneutikai szituációja nem analóg. A tudós a fogalmak adott helyzetekben való alkalmazását gyakorolja be, így aktív, de implicit nyelvi kompetenciával rendelkezik, míg a történész utólagos reflexióval, explicit jelentéskritériumokat keres. A történész átélhet alakváltást, amikor hirtelen megvilágosodik előtte egy fogalomrendszer és szemléletmód, de ez a pszichológiai esemény nem történhet meg egy csoporttal. A történész visszatekintve látja a tudománytörténet valamely epizódját, a tudós pedig benne áll egy történeti folyamatban. De ha csak a történész, a tudós nem él át nagy fogalmai váltásokat, akkor a forradalom - normál tudomány egész gondolata elhibázott, csupán a nem megfelelő módszereket alkalmazó történész illúziója. A tudomány egész történetét végigélő halhatatlan tudós e folyamatban nem tapasztalna radikális váltásokat, de hosszabb időszakok után visszanézve azt látná, hogy teljesen más lett a tudomány, más világban él. Ennek a folyamatnak lehet pandanja a vélekedések és fogalmak e változásait részleteiben leíró tudománytörténet: Mire a narratíva végéhez ér, e változások jelentősek lehetnek, de a folyamatban apró gyarapodások történtek, minden változás történetileg egy az őt megelőzőtől némiképp különböző klímába helyezve ment végbe. 84 [39] A feketetest elméletről írott könyve fontos érdemének azt tekinti Kuhn, hogy az ott rekonstruált narratíva kontinuusabb, mint elődje. A fundamentális újításhoz vezető út több lépcsőből áll, mint ahogy korábban látszott, s e lépcsők egyenként kisebbek, kidolgozottabbak 85 [39] Ezek szerint, egy jól kidolgozott narratíva (s nemcsak ebben az esetben, hisz Kuhn utal Newton, Galilei, Darwin és Freud történetének új, alaposabb verziójára) folyamatosnak mutatja a tudomány fejlődésének azon szakaszát is, mely korábban (a tudáshiányból következően) szakadásosnak látszott. Amíg a történész nem rendelkezik részletes ismeretekkel a vizsgált tudós gondolkodásának változásáról, a réseket hirtelen megvilágosodásokra vonatkozó utalásokkal tölti ki. Viszont az újrainterpretálás által megjelenített Planck jobb fizikus - nem annyira alvajáró, mélyebb és koherensebb gondolkodó -, mint a standard történet Planckja.86 [39] Levonhatjuk a következtetést: minél alaposabb a történetíró, minél részletesebben felderíti a tudománytörténetet, az annál folyamatosabb lesz. Mivel a tudomány története kontinuus, a történésznek is ilyenként kell megjelenítenie, s ha saját korától visszafelé halad, ezt meg is teheti. Nem lesz szüksége egyetlen nagy ugrásra, lépésről lépésre feltérképezheti a tudománytörténet apró és lokális változásait. Csak akkor keletkezik a forradalom látszata, ha a történész közvetlenül a távoli korhoz lép vissza. A visszatekintés csalóka perspektívájából ered az a tévedés, hogy a történésznek etnográfusként kell, és lehet kezdeni munkáját: egyetlen ugrással a múlt általa választott, tetszőlegesen távoli korszakában terem, mint az antropológus valamely idegen kultúrában élő törzsnél. Az idegen kultúrában használatos fogalmak valóban nem közvetíthetők történetileg, mivel nem elődei az antropológus gondolkodásának, viszont megtanulhatók, értelmezhetők a fent leírt módon. A történész nem tanulhat antropológus módjára, ellenben lehetséges számára a múltbeli gondolkodásmód történeti megközelítése, hiszen a tudomány egyetlen kultúra terméke, így a jelent összeköti a múlttal egy hatástörténeti sor. Összekapcsolódik tehát, s egyaránt tarthatatlan a történész-tudós és a történész-antropológus analógiája. Az a módszertani előírás, hogy a múltat mint idegent kell kezelni, kétszeresen is szerencsétlen: amikor Kuhn egy idegen fogalmi struktúra etnográfiai rekonstruálásával bízza meg a történészt, egyfelől lehetetlen feladat elé állítja, másfelől viszont elfedi előle a feladat történészi megoldásának lehetőségét. 3. A tudományfilozófus Mindent összevéve, azt kell mondanunk, tudományfogalmunk tudománytörténeti tényekre alapozott átalakításának kuhni programja eredeti formájában teljesíthetetlen. 1. Nem történeti tényeken alapuló konklúzió, inkább személyes élmény, ebből fakadó igézet. A tudomány fogalmi rendszerének megváltozása inkább folyamatos, s csak a visszatekintő történész számára látszik 34

41 Laki János: A tudomány története - a történet tudománya (A tudományos forradalmak igézete) hirtelen, strukturálatlan eseménynek. A történész hermeneutikai élménye nem keverendő össze a tudós kognitív folyamataival. 2. A tudományos forradalom hátterében nem csak a történészi módszer hibája áll, hanem egy pszichológiai tévedés is, melynek következtében Kuhn individuumként kezel egy csoportot, pillanatnyi eseményként egy folyamatot. Ezt a logikai hibát később ő maga is felismeri, és visszavonja a forradalom pszichológiai magyarázatát, valamint azt a feltevést is, hogy az körülhatárolható esemény lenne. Arról beszélni - ahogyan többször magam is tettem -, hogy egy közösség»gestalt switch«-en megy át, annyi, mint egy elnyúló változási folyamatot egyetlen pillanattá sűríteni össze, és nem hagyni teret azoknak a mikrofolyamatoknak, melyek által a változás végbement. 87 [39] (kiemelés - L. J.) 3. A tudományos forradalmak létezését sohasem sikerült faktuálisan igazolni, Kuhn tudományfejlődés-elméletét sem a tudománytörténészi szakma nem támasztotta alá, sem saját tudománytörténeti munkái. Ami tudományfilozófiai nézeteinek alapos történeti elemzésekkel való igazolását illeti, Kuhn kétségtelenül kielégítetlenül hagyta a várakozásokat. Míg a TFSz-ben legalább vázlatos esettanulmányok szerepeltek, az idő előrehaladtával a tudománytörténet helyét mindinkább filozófiai fejtegetések foglalták el. Nem igazán jóindulatú föltevés szerint, félt, az eredmény nem lesz kedvező filozófiai sémája számára.88 [39] Kuhn viszont egyszerűen bevallja: Nem áll hozzám elég közel a tudománytörténet. Sőt: ahogy az utóbbi tíz-tizenöt évben megpróbáltam valóban kifejteni filozófiai álláspontomat, egyszerűen abbahagytam a tudománytörténet olvasását.89 [39] Ennek részben az lehetett az oka, hogy valójában mindig inkább filozófus szeretett volna lenni.90 [39] Van azonban a tudománytörténettől való elfordulásnak, tudományfilozófiája dehistorizálásának 91 [39] elvi oka is: felismerte, a filozófus és a történész különböző mesterséget folytat, nem létezik a tudomány története és filozófiája nevű egységes kutatási terület.92 [39] A korábbiakban azt láttuk, a tudománytörténész nem tud objektív tényeket bocsátani a tudományfilozófus rendelkezésére. Most abba a megállapításba ütközünk, hogy nincs is kettőjük számára közös terület, mindketten mást és másként keresnek a tudományban. Mi marad hát a tudománytörténet és tudományfilozófia összekapcsolásának eredeti programjából, hogyan értendő az a megállapítás, hogy a hatvanas évek elején létrejött a történeti tudományfilozófia? E kérdés megválaszolásához mindenekelőtt egy fogalmi pontatlanságtól kell megszabadulnunk. A történeti beállítottságú tudományfilozófiát gyakran azzal különböztetik meg elődjétől, hogy leíró jellegű, míg a neopozitivista tudományfilozófia normatív volt. A leíró - normatív szembeállítás azt a látszatot kelti, hogy a történeti tudományfilozófia első lépésben megállapítja, hogyan is működik valójában a tudomány, majd e megállapításokra épít filozófiát. Miközben úgy gondolta, sikerült meghaladnia a hagyományos tudományfilozófia dichotómiáit, a leíró - normatív megkülönböztetést hosszú ideig maga Kuhn is érintetlenül hagyta. Amikor következményrelációként jelenítette meg a tudománytörténet és tudományfilozófia kapcsolatát, azzal a feltevéssel élt, hogy a tudománytörténeti leírás biztosítja e következtetés premisszáit, a filozófiai koncepciótól független tényeket. A hagyományos tudományfilozófia e maradványára hívják föl a figyelmet azok a kritikák, melyek episztemológiailag vagy szemantikailag öncáfolónak nevezik a kuhni nézeteket. Minthogy tiszta leírást, objektív történeti tényeket nem tudott produkálni, Kuhn védtelen volt e támadásokkal szemben. Bár nem ezekkel a szavakkal fogalmazott, pályájának utolsó szakaszában kétségtelenül felismerte ezt: Visszatekintve, úgy látom, félrevezetett bennünket, hogy a történelmet elsődlegesen adatok forrásaként kezeltük. 93 [39] (kiemelés - L. J.) Az, hogy a tudománytörténetet már nem tekinti adatok forrásának, megmagyarázza, miért fordult el Kuhn a tudománytörténet művelésétől. Elfordulása azonban nem jelenti azt, hogy elfordult volna magától a tudománytörténettől is, s ebben az értelemben egyáltalán nincs igaza Canevának, amikor a kuhni tudományfilozófia dehistorizálódásáról beszél. Inkább a tudománytörténet szerepének megváltozásáról van szó. Nem a történelmi események részletei bizonyultak lényegesnek - írta Kuhn -, mint inkább az a perspektíva vagy ideológia, melyet a történelmi eseményeknek szentelt figyelem magával hoz.94 [39] (kiemelés - L. J.) A tudomány történetét teljesen figyelmen kívül hagyó tudományfilozófiai gondolkodást a tudomány történeti jelenség volta iránti vakság jellemezte. Időtlennek tűntek az olyan alapfogalmak, mint a tudás, racionalitás, tény, igazság. Az egyszer helyesen megállapított tény vagy megfelelően igazolt állítás mindörökre megőrizte ezt a státuszt, s ezért kritériuma lehetett a mindig és mindenhol azonos racionalitásnak; a tudás mindig ugyanaz volt, legföljebb mennyiségileg gyarapodott. E felfogás megváltoztatására nem annak elfogulatlan leírása ösztönöz, hogyan is történt valójában, mint inkább a fenti alapfogalmak értelmezésének módosulása. 35

42 Laki János: A tudomány története - a történet tudománya (A tudományos forradalmak igézete) A tudománytörténeti kurzusait látogató történész és filozófus hallgatók hozzáállásában Kuhn már régen megfigyelt egy fontos különbséget. Utóbbiak mindig azt vizsgálták, mennyiben helyesek a tudománytörténet alakjainak érvei és elméletei, előbbiek viszont arra koncentráltak, mit gondoltak ezek az emberek, hogyan jutottak ezekre a gondolatokra, s milyen következményeik voltak e gondolatoknak rájuk, kortársaikra és követőikre nézve.95 [39] Ez az a szemléletmód, melyet a tudományfilozófusnak el kell tanulnia a tudománytörténésztől: a tudás nem időtlen igazságok fölhalmozása, hanem konkrét történeti kontextusban gondolkodó emberek által kialakított gondolatok rendszere. A történeti szemléletmódot magáévá tevő tudományfilozófus igazi felfedezése az, hogy a tudomány által biztosított tudás nem statikus, hanem dinamikus képződmény.96 [39] Az igazolás időtlen normái helyett, a konkrét episztémikus szituációra kell koncentrálni. Arra, hogy az adott kontextusban milyen fogalmakkal írják le a világot, milyen magyarázati módok számítanak bevettnek, milyen adatok állnak rendelkezésre, miféle mintázatokat mutat a gondolkodás, milyen hatásra módosítják e mintázatokat. A tudományt dinamikus képződménynek tekintő tudományfilozófia centrális kérdése nem az lesz, hogy egy adott korszak vélekedései racionálisak, objektívek-e, s milyen evidenciák szólnak mellettük, hanem az, hogy a folyamatos változásban lévő tudomány vélekedéseinek megváltoztatása, a tudósoknak az adott időszakban rendelkezésére álló adatok fényében, racionálisnak tűnt-e vagy sem. Így a történeti tudományfilozófia középutat talál a szélsőséges relativizmus és a hagyományos felfogás abszolutizmusa között. Megváltoznak az elméletek mellett vagy ellen szóló evidenciákra kirótt követelmények. Abszolút neutrális tények helyett, az elmélet elfogadásával vagy elvetésével kapcsolatos döntést meghozó csoport tagjai számára közös tudás játssza az igazolásban vagy cáfolásban a főszerepet. Ugyanígy, a megfigyeléseknek nem minden előzetes vélekedéstől kell függetlennek lenniük, hanem csak azoktól, melyekkel kapcsolatban fölmerül a változtatás lehetősége. Mivel ez mindig csak a vélekedések körülhatárolt csoportja, az adott pillanatban változatlanul maradó vélekedések biztosítják a racionális diszkusszió lehetőségét. Természetesen ezek a vélekedések sem tekinthetők öröknek, a későbbiekben ezek módosítására is sor kerül, de a fontos az, hogy konkrét helyzetekben mindig van egy olyan közös készlet, mely biztosítja, hogy az adott helyzetben rendelkezésre álló ismeretek fényében a tudósok racionális döntéseket hozzanak. Ahogyan a történeti szemléletű tudományfilozófus a vélekedések megváltoztatásának racionalitását az adott történeti szituációra vonatkoztatja, úgy a vélekedések igazsága sem abszolút, hanem más, versengő vélekedésekkel való összehasonlításon alapszik. A tudás fogalmának a történeti szemlélet térhódításából fakadó dinamizálódása teszi lehetővé Kuhn számára, hogy a nyolcvanas évek második felétől visszatérjen a tudományfejlődésnek a TFSz végén kifejtetlenül hagyott evolucionista fölfogásához. A tudomány mindig konkrét szituációk konkrét kérdéseire válaszol, vagyis nem előre (az abszolút igazság felé) törekszik, inkább mintegy hátulról tolják a megoldatlan problémák. Az elméleteket mindig eszközökként kell értékelni, azt vizsgálva, adott feladatra inkább vagy kevésbé hatékonyak. Időtlen igazságok felhalmozódásának folyamata helyett, a történeti szemléletű tudományfilozófus számára a tudomány úgy jelenik meg, mint egyre komplexebb, s a felmerülő problémákra egyre hatékonyabban válaszoló rendszer. A speciális problématerületekhez speciális eszközrendszerek fejlődnek ki, melyek mindegyike racionálisan változik, azaz úgy, hogy egyre jobban alkalmazható, egyre pontosabb, egyszerűbb és konzisztensebb lesz. A tudománytörténet nem biztosít objektív tényeket, de világossá teszi, hogy a tudomány történeti jelenség. Ez a belátás teljesen hiányzott a hagyományos tudományfelfogásból: A tudományok a kreatív diszciplínák között egyedülálló mértékben vágják el magukat múltjuktól, s helyettesítik azt egy szisztematikus konstrukcióval. 97 [39] Meglehetősen hosszú ideig tartotta fogva Kuhnt annak igézete, hogy e konstrukció helyett a tudomány valódi történetét kell feltárni, mely megmutatja, hogy rendszeresen történtek nagy konceptuális váltások. Végül ráébredt, hogy a tudománytörténet és tudományfilozófia között inkább indirekt kapcsolat van: a történeti szemlélet alkalmazása átalakítja az olyan alapvető fogalmainkat, mint a tudás, racionalitás vagy fejlődés. Ebben az értelemben, a 60-as évek elején (s részben még ma is) feltétlenül igaz a TFSz nyitómondata: a tudománytörténet gyökeresen átalakíthatja jelenlegi tudományfölfogásunkat. 4. Jegyzetek 1 n Kuhn 1984 [1970], n Uo. 3 n Kuhn 1998 [1987], n Kuhn 1977, xiii. 36

43 5 n Kuhn 1998 [1987], 139. Laki János: A tudomány története - a történet tudománya (A tudományos forradalmak igézete) 6 n Kuhn 1984 [1970], n Kuhn 1984 [1970], n Kuhn 1977, xvi. 9 n Kuhn 1984 [1970], n Scheffler, n Kuhn 1984, n Vö. pl. Kuhn 1984 [1970], 11, 35; 42, n Kuhn 1977 [1968], n Kuhn 1977 [1968], n Kuhn 1977 [1968], n Kuhn 1977 [1968], n Kuhn 1980, n Kuhn 1980, n Kuhn 1980, n uo. 21 n Vö. TFSz, XI. fejezet. 22 n Kuhn 1977, xii. 23 n Vö. Kuhn 2000, n Kuhn 1983b, n Uo. 26 n Kuhn 1983b, n Kuhn 1987, n Vö. Suppe 1974, n Kuhn 1977, n Uo. 31 n Putnam 1981, n Vö. Davidson 1984a, 185. és 1984b, n Kuhn 1984 [1969], n Vö. Kuhn 1984 [1969], n Kuhn 1984 [1969], n Uo. 37

44 37 n Kuhn 1984 [1969], 267. Laki János: A tudomány története - a történet tudománya (A tudományos forradalmak igézete) 38 n Uo. 39 n Kuhn 1970, n Kuhn 1991, n Kuhn 1987, n Kuhn 1974 [1969], n Az elnevezés Davidsontól származik, aki az elvet kissé másként értelmezte, mint Kuhn. 44 n Kuhn 1990, n Kuhn 1987, n Vö. Kuhn 1971, 142. és 1987, n Kuhn 1977 [1968], n Kuhn 1971, n Vö. Hacking 1979, n Gadamer 1984, n Gadamer 1984, n Gadamer 1984, n Hacking 1979, n Gadamer 1984, n Kuhn 1977, xii. 56 n Kuhn 1992, n Kuhn 1987, n Uo. 59 n Kuhn 1987, 15, n Kuhn 1987, n Kuhn 1987, n Kuhn 1993, n Kuhn 1983, n Kuhn 1983, 9. lábj. 65 n Kuhn 1989, n Vö. Kuhn 1993, n Kuhn 1977 [1974], n Kuhn 1984 [1970],

45 69 n Kuhn 1983, Laki János: A tudomány története - a történet tudománya (A tudományos forradalmak igézete) 70 n Kuhn 1984 [1970], n Kuhn 1987, n Kuhn 1983a, n Kuhn 1987, n Kuhn 1984 [1969], n Kuhn 1984 [1969], n Uo. 77 n Vö. Kuhn 1984 [1969], n Vö. Kuhn 1977 [1974], n Kuhn 1987, 35., 2. lábj. 80 n Kuhn 1970, n Kuhn , 2. lábj. 82 n Kuhn 1992, n Kuhn 1983a, n Kuhn 1992, n Kuhn 1984, n Kuhn 1984, n Kuhn 1989, n Caneva 2000, n Kuhn 2000, n Vö. Kuhn 2000, 268. és n Caneva 2000, n Kuhn 2000, n Kuhn 1987, n Kuhn 1991, n Kuhn 1977 [1968], n Vö. Kuhn 1992, n Kuhn 1989, Irodalom Caneva, K. L Possible Kuhns in the History of Science: Anomalies of Incommensurable Paradigms. Stud. Hist. Phil. Sci., vol. 31., no

46 Laki János: A tudomány története - a történet tudománya (A tudományos forradalmak igézete) Davidson 1984a. On the Very Idea of a Connceptual Scheme.n Inquiries into Truth and Interpretation. Oxford, Clarendon Press. Davidson 1984b. Radical Interpretation. Inquiries into Truth and Interpretation. Oxford, Clarendon Press Gadamer Igazság és módszer. Egy filozófiai hermeneutika vázlata. Budapest, Gondolat. Hacking Review of The Essential Tension. History and Theory, vol. 18. Kuhn, T. S Reflections on My Critics. Lakatos, I. - Musgrave, A. (eds.): Criticism and the Growth of Knowledge: Proceedings of the International Colloquium in the Philosophy of Science. London 1965, vol. 4. nn -n1971. Notes on Lakatos. PSA 1970: In Memory of Rudolf Carnap, Proceedings of the 1970 Biennial Meeting of the Philosophy of Science Association (Studies in the Philosophy of Science, vol. 8.). Dordrecht and Boston, D. Reidel. nn -n1974 [1969]. Hozzászólás a tudományos elméletek szerkezetéről tartott szimpóziumon. In Suppe 1974, nn -n1977 [1968]. The Relations between the History and the Philosophy of Science. Kuhn 1977, nn -n1977 [1974]. Second Thoughts on Paradigms Kuhn 1977,. nn -n1977. Essential Tension. Selected Studies in Scientific Tradition and Change. nn -n1980. The Halt and the Blind: Philosophy and History of Science. Brit. J. Phil. Sci., vol. 31. nn -n1983a. Commensurability, Comparability, Communicability. Asquith, P. - Nickles, T. (eds.): PSA 1982: Proceedings of the 1982 Biennial Meeting of the Philosophy of Science Association. vol. 2. East Lansing, MI: Philosophy of Science Association. nn -n1983b. Reflections on Receiving the J.D. Bernal Award. 4S Review: Journal of the Society for Social Studies of Science, vol 1. nn -n1984 [1969]. Utószó. Kuhn 1984 [1970], nn -n1984 [1970]. A tudományos forradalmak szerkezete. Budapest, Gondolat. nn -n1984. Revisiting Planck. Black-Body Theory and the Quantum Discontinuity Chicago, University of Chicago Press. nn -n1987. The Presence of Past Science. The Shearman Memorial Lectures. London, University College (kézirat, melyhez Fehér Mártának köszönhetően jutottam hozzá). nn -n1989. Speaker's Reply (a Possible Worlds in History of Science c. előadást követő vitában elhangzottak). Allen, S. (ed.): Possible Worlds in Humanities, Arts and Science. Berlin - New York, Walter de Gruyter, nn -n1998 [1987]. Mik is azok a tudományos forradalmak? Laki J. (szerk): Tudományfilozófia. Budapest, Osiris - Láthatatlan Kollégium, nn -n1990. Dubbing an Redubbing: The Vulnerability of Rigid Designation. Savage, C. W. (ed.): Scientific Theories (Minnesota Studies in Philosophy of Science, 14.). Minneapolis, University of Minnesota Press. nn -n1991. The Road since Structure Fine, A. - Forbes, M. - Wessels, L. (eds.): PSA 1990: Proceedings of the 1990 Biennial Meeting of the Philosophy of Science Association. vol. 2. East Lansing, MI, Philosophy of Science Association. nn -n1992. The Trouble with the Historical Philosophy of Science. Robert and Maurine Rothschild Distinguished Lecture, 19. November Occasional Publications of the Department of the History of Science, Cambridge, MA, Harvard University Press. nn -n1993. Afterwords. Horwich, P.(ed.): World Changes: Thomas Kuhn and the Nature of Science. Cambridge, MA, MIT Press. 40

47 Laki János: A tudomány története - a történet tudománya (A tudományos forradalmak igézete) nn -n2000. A Discussion with Thomas Kuhn by Baltas, A., Gavroglu, K. and Kindi,V. Conant, J. - Haugeland, J. (eds.): The Road Since Structure. Th. S. Kuhn. Philosophical Essays, , with an Autobiographical Interview. Chicago, The University of Chicago Press, Putnam, H Reason, Truth and History. Cambridge, CUP. Scheffler, I Science and Subjectivity, Indianapolis-New York-Kansas City, The Bobbs-Merrill Co. Suppe, F. (ed.) The Structure of Scientific Theories. Urbana - Chicago - London, University of Illinois Press. 41

48 5. fejezet - Alan Soble: A szexus, az anatómia története és a reflexív tudományfilozófia* [51] 1. Ákos és Gáspár, Anikó és Emese A Homo sapiens fajnak hány neme létezik? A magától értetődő választ minden gyerek már az óvoda előtt ismeri: kettő. A nő vaginával, mellekkel, és az ezekkel járó anatómiával és biokémiával rendelkezik (a hosszú haja és a Barbie-babája itt nem számít). A férfinek hímvesszője és heréi vannak és általában nagyobb (a körömpiszok és a játékpuska itt nem számít). Természetesen vannak kétértelmű esetek: egyes emberek anatómiája hiányos vagy éppen túlburjánzó, egyik nemhez sem, vagy mindkettőhöz tartoznak.1 [51] Az ilyen, születéstől fennálló anatómiai furcsaságok ellenére a hímnem és nőnem biológiai kategóriája meglehetősen stabil, szemben az olyan, erősen vitatott kategóriákkal, mint a társadalmi nem (gender), szexuális identitás, szexuális irányultság. Általában nem okoz nehézséget felismernünk két könnyen elkülöníthető nemet, a mindennapi környezetünket benépesítő pasikat és csajokat, pedig a nemek között az intellektusbeli hasonlóság jóval nagyobb a különbségeknél, valamint a transzvesztiták és a transzszexuálisok megzavarják az azonosítást. Szintén nem okoz komolyabb gondot, némi képzés után, a hím- és nőnemű hörcsögök és teknőcök elkülönítése. Legalábbis így tűnik a megfontolatlan kívülállónak. Making Sex ( A nem-csinálás ) című könyvében Thomas Laqueur a biológiai nemet vizsgáló tudomány történetét írja meg.2 [51] A bonyolult történet az emberi nem elméletének, mint társadalmi képződménynek a kialakulásáról szól. Laqueur állítása szerint a bioorvostudományon belül két elképzelés létezett és létezik az ember nemi anatómiájával kapcsolatban. Ezek egyike sem alapszik empirikus bizonyítékokon, létrejöttük (konstrukciójuk) nem tudományos tényezőknek köszönhető. Az egy nem elmélet gyökerei az ókorig nyúlnak vissza (Laqueur anatómiatörténetét a görögséggel kezdi), és nyomaiban, még ma is felfedezhető. A modell szerint egyetlen nem létezik, amelynek paradigmája a hímnem. Ezzel ellentétes a humán nemiség két nem -modellje. A tizennyolcadik században feltűnő elképzelés a férfiről és nőről alkotott mai biológiai képünk alapja. A két nem -modell szerint két, biológiailag különböző nem létezik: az uralkodó nézet a tizennyolcadik század óta az, hogy két állandó, összemérhetetlen, szembenálló nem létezik. 3 [51] A két nem -modell esetében a biológiai elmélet úgy tűnik, végre konvergál nem tudományos józan eszünkkel. Vagy inkább így helyesebb: a biológiai tudományok által terjesztett és intézményesített (vagy pusztán intézményesített ) elmélet meghatározta, befolyásolta vagy megfertőzte mindennapi tudatunkat? Ebben az esetben lehet, hogy nem csak a biológiai nem elmélete konstruálódott társadalmilag: az emberi nemről alkotott mindennapos képzeteink is lehetnek társadalmilag konstruáltak. Tehát az a könnyű kérdés, amelyre azt hisszük tudjuk a választ ( Hány neme van valójában az emberiségnek? ) nem ártatlan, hanem beugrató kérdés.4 [51] Laqueur számára nincs is válasz a kérdésre. Talán erre utal sokféleképp értelmezhető megjegyzésével: A nem természete nem a biológiából származik, hanem abból a szükségletből, hogy beszéljünk róla. 5 [51] Az egy nem -modellben csak egy humán nem létezik, a hímnem. Az antikvitástól a reneszánszig csak egyetlen kanonikus test létezett, és ez a férfitest volt.6 [51] Annak ellenére, hogy úgy tűnik nyilvánvaló megfigyelések támasztották alá a női nem különbözőségét, mint például a nők képessége, hogy teherbe essenek, szüljenek és új emberi lényeket tápláljanak - vagy talán pont ezen, a férfi gondolkodók számára tudat alatt rémisztő tulajdonságok miatt - a görög gondolkodók (férfiként) a női nemet csak a hímnem alacsonyabb rendű változatának tartották. Hogyan lehet a férfi és a nő egyforma? Ebben a modellben, például, a hüvely befelé irányuló hímvessző, kifordított pénisz, a méh pedig belső herezacskó. Évezredekig közhelynek számított, hogy nőknek a férfiakéval azonos nemi szerveik vannak, azzal a különbséggel, hogy»azok a testen belül és nem kívül találhatók«, ahogy Nemeziusz fogalmazott. Galénosz nevéhez fűződik a leghatásosabb és legtovább fennmaradó modell a férfi és női nemi szervek identitásáról [valamint] részletekbe menően demonstrálta, hogy a nők alapvetően férfiak. 7 [52] Az egy nem -modell létét bizonyítandó Laqueur figyelmesen boncolgatja a reprezentatív biológiai szövegeket (Arisztotelész, Galénosz és mások írásait); ősrégi illusztrációkat tesz közzé, ahol az ábrákon a hüvelyt péniszhez hasonló képletként ábrázolták, szemben azzal, amit puszta szemmel is megfigyelhetünk (mindeközben huncut 42

49 Alan Soble: A szexus, az anatómia története és a reflexív tudományfilozófia* pillantást vetek az olvasóra); valamint felfedi a sok mindenről árulkodó nyelvhasználatot. A görög kaulosz szó például egyszerre jelentette a hímvesszőt és a hüvelyt.8 [52] Továbbá: Két évezreden keresztül az ováriumra nem is létezett külön elnevezés. Galénosz ugyanazzal a szóval jelöli, amellyel a férfi heréket: orkheisz. Heophilusz az ováriumokat didümoinak hívja (ikrek), amely bevett görög kifejezés a herékre. 9 [52] Az egy nem -modell fennmaradt a mindennapi angol szóhasználatban, ahol a male és female szavakat használják a nemek megjelölésére. Bár hogyan is kell értenünk a fe előtagot? A férfinem (male) modifikációját ( egy nem elmélet) jelöli avagy a férfinemtől való különbséget ( két nem -modell)? Ugyanezzel a problémával találkozunk az angol man és woman szavak esetében.10 [52] Úgy tűnik nem adható egyértelmű válasz az ilyen kérdésekre. Laqueur értékelné ezt a nyelvi gubancot, hiszen a biológiai nemmel kapcsolatban nagyon hasonló eredményre jut: empirikusan nem meghatározott, hogy a Homo sapiens egy- vagy kétnemű faj.11 [52] 2. A nem társadalmi konstrukciója Laqueur amellett érvel, hogy az ember nemiségének előbb említett modelljei nem a biológiai tudományok megfigyelésein alapultak. Az ókoriak, és reneszánsz utódjaik, akikhez az egy nem -modell elterjesztése kapcsolódik, ezt a nézetet sokszor még cáfoló tárgyi bizonyítékok ellenére is vallották, empíriára nem visszavezethető okokból kifolyólag. Például a csikló felfedezésének, a hímvesszőhöz való hasonlatossága folytán, gondot kellett volna okoznia az egy nem -modell számára. Ehelyett könnyen beépült az»egy nem«- modellbe. Az egy nem -modell szívósságából Laqueur a következő tanulságot szűri le:12 [52] Miért gondolkodtak továbbra is úgy a párzószervek anatómiájáról kompetens megfigyelők, akik tudatosan a pontosság és a természethű ábrázolás mellett kötelezték el magukat, ahogyan az mai szemünkkel nyilvánvalóan hibásnak és hajmeresztően intuícióellenesnek tűnik?13 [52] Ami itt kockán forog, annak jelentős része empirikusan nem eldönthető - Hogy a klitorisz vagy a vagina női pénisz, vagy hogy van-e a nőknek pénisze, vagy hogy ez egyáltalán számíte: ezek nem olyan kérdések, amelyeket további kutatások akár elméletileg is meg tudnának válaszolni. A reneszánsz anatómia története azt mutatja, hogy a nő és férfi anatómiai ábrázolása a reprezentáció és illúzió kulturális politikáján múlik, nem pedig szervekről, véredényekről, csövecskékről szerzett bizonyítékokon. 14 [52] Hasonlóképp a két nem -modell feltűnése nem esett egybe az anatómiai illusztrációk és a boncolási technika finomodásával.15 [52] Sőt, mivel időben meg is előzte azt, a két nem -modell nem magyarázható ezzel a fejlődéssel.16 [52] A modell elfogadása jóval az elégséges empirikus bizonyítékok megléte előtt megtörtént. Így, valamikor a tizennyolcadik század folyamán találták fel a nemet, ahogyan azt mi ismerjük,.17 [52] (Kiemelés a szerzőtől.) A két, összemérhetetlen nem megjelenésének hátterében sem ismeretelmélet, sem tudományos fejlődés nem állt. A háttér politikai volt. 18 [52] Vagyis a nemiség új biológiai elmélete, éppúgy, mint az ezt megelőző, szociális, politikai, vallásos, metafizikai, filozófiai, összefoglalóan kulturális tényezők révén jött létre. A teoretikusok azért kerestek empirikus bizonyítékokat, hogy ezzel támogassák a nemiség valamelyik modelljét, amelyet már előzőleg elfogadtak, legyen ez akár az egy nem akár a két nem -modell: Természetesen volt előrehaladás a szaporodás anatómiájának és fiziológiájának megértésében. Mindentudománytörténetnek fel kell ezt ismernie, akármennyire is a társadalmi, politikai, ideológiai, esztétikai tényezőket hangsúlyozza. Mindezeket távolról sem szeretném tagadni, sőt inkább kiemelem szerepüket. A szaporodás élettanában bekövetkező fejlődést vizsgálva szeretném demonstrálni, hogy ez nem vezetett a nemi különbségek egyfajta felfogásához, a»két nem«-modell előtérbe kerüléséhez. Az anatómusok máshogy is tekinthettek volna a testre - például a pénisztől eltérő képletnek is tarthatták a vaginát - de ezt alapvetően kulturális okok miatt nem tették. Hasonlóképp a tapasztalati adatokat nem vették figyelembe, mert nem illettek bele sem a tudományos, sem a metafizikai paradigmába. 19 [52] Az elmélet elszigetelődése lehetséges megfigyelési vagy tapasztalati alapjától Laqueur szerint olyan nagymértékű volt, hogy a potenciálisan hatásos bizonyítékoknak nem volt hatásuk az egyébként igen bizarr egy nem elméletre: A tizenkilencedik századi előrelépés a fejlődéstan területén (a csíralemezek fejlődésének elmélete) a nemek közös eredetére mutatott rá az hímnős embrióban. A hím és női nemi 43

50 Alan Soble: A szexus, az anatómia története és a reflexív tudományfilozófia* szervek galénoszi izomorfiáját az 1850-es évekre újrafogalmazták, mint homológiát az embrionális szinten. Így tudományos bizonyíték támogathatta volna a régi elképzelést, ha kulturális relevanciával bírt volna. 20 [52] A tizenkilencedik század közepének tudományos látképét szemlélő idegen gyaníthatná, hogy az összemérhetetlen nemi különbség az új felfedezések ellenére, nem pedig azok miatt jött létre. A magzati fejlődés részletes elemzése a régi, hímnős feltételezések hitelét erősítené, ez esetben nem mítoszokra vagy metafizikára, hanem a természetre hivatkozva. 21 [52] Az egy nem -modellt tehát ez a tudományos infúzió sem menthette meg: a halálos ítéletet a kulturális erők már aláírták.22 [52] Alice Dreger, aki teljes mértékben egyetért Laqueur fő állításával, miszerint az anatómiai és fiziológiai nemiség is»konstrukció«, éppúgy, mint a társadalmi nem,23 [52] mindazonáltal úgy tartja, hogy a tizenkilencedik századi embriológia nem támasztja alá Laqueur azon meggyőződését, hogy a két nem -modell teljes mértékben kiszorította az egy nem -modellt.24 [52] Melyik történeti értelmezés helyes - vagy, ahogy a szociálkonstruktivista írná: helyes? Laqueur tétele, mi szerint az egy nem -modell annak ellenére szorult háttérbe, hogy az embriológiai felfedezések támogatták, vagy Dregeré, amely azt állítja, hogy az embriológia fejlődése új életet lehelt az egy nem -modellbe? Mondhatnánk Laqueur stílusában, hogy az ilyen történeti kérdés nem dönthető el egyértelműen. Lehet, hogy mindkét állítást elsősorban kulturális hatások hozzák létre és az empirikus adatok nagyrészt irrelevánsak. Ez esetben meg kellene vizsgálnunk azokat a kulturális hatásokat és személyes beállítottságokat, amelyek következményeként Laqueur és Dreger az adatokat különbözőképpen értelmezte. Mellesleg ugyanerre az embriológiára hivatkozva Stephen Jay Gould amellett érvel, hogy sem az egy nem sem a két nem felfogás modellje nem»helyes«, bár mindkettő megragadja az anatómiai igazság bizonyos elemeit.25 [52] Az egy nem -modell helyesen tekinti embriológiai szempontból azonos szerveknek a külső nemi szerveket, a hím herezacskóját és a női nagyajkakat, valamint azonos struktúráknak a hím péniszét és a női csiklót. De a két nem -modell helyesen vélekedik legalábbis a belső nemi szerek egy részéről: a női petevezeték és a férfi ondóvezeték különböző szervek, hiszen más az embriológiai eredetük.26 [52] 3. A biológiai nem, a társadalmi nem és a politika A Making Sex tehát a biológiai nem elméletének történetét mondja el, ahogyan az a tudományon kívüli tényezők által társadalmilag konstruálódott. De mi történt mindeközben a tudományokonkívül, ami az empíria helyett megalapozta a modellekbe vetett hitet? Laqueur egyebek mellett a következőket írja az egy nem -modell többletjelentéséről: Az egynemű test, a maga különböző változataiban, amelyet legalább két különböző nem alapjának tekintettek, azért jelent meg az ókorban, hogy felértékelje a patriarchátus és az apa rendkívüli kulturális követeléseit az anya érzékileg evidensebbnek tűnő igényével szemben. 27 [52] Egy olyan társadalomban, ahol a nyilvánosság döntően a férfiak osztályrésze volt, az»egy nem«-modell csak azt juttatta kifejezésre, ami már amúgy is nyilvánvalóan jelen volt az adott kultúrában: mindeneknek mértéke a férfi, a nő nem létezik ontológiailag elkülönült kategóriaként. 28 [52] Az»egy nem«-modell tekinthető úgy, mint az Apa megőrzésének a kísérlete, azé az apáé, aki nem csak a rendért, hanem az egész civilizáció létezéséért felel. 29 [53] A két nem -modell többletjelentéséről és tudományon kívüli megalapozásáról Laqueur a következőket írja: 1800 körülre a legkülönfélébb írók azt keresték, hogyan alapozható felfedhető biológiai különbségekre a számukra alapvetőnek tűnő különbség hím- és nőnem, és így férfi és nő között. Égetően szükségessé vált a testi különbségek kibontása. 30 [53] A férfiak és nők politikai, gazdasági és kulturális élete, nemi szerepeik részben ezeken a»tényeken«alapulnak. A biológia - az állandó, ahistorikus nemiségű test - szolgáltatja az episztemikus alapot a társadalmi rendre vonatkozó előírások számára. 31 [53] Mindkét esetben a nemiség modellje a hímnemet a nőnem fölé, pontosabban a férfit a nő fölé emelte. Ugyanaz a kulturális feladat, amelyet az egy-test modellben a társadalmi nem látott el, [a két-test modellben] áthárult a biológiai nemre. 32 [53]Mindkét modell célja a nemi egyenlőtlenség igazolása és fenntartása volt: egy olyan rangsoré, ahol a férfiak intelligensebbek, hatásosabban irányítják a világot és hoznak létre társadalmi 44

51 Alan Soble: A szexus, az anatómia története és a reflexív tudományfilozófia* intézményeket és általában majdnem minden területen többre képesek, ami megalapozza kiváltságaikat, hatalmukat és immunitásukat. Ezek alapján el kell tűnődnünk vajon egy feminista vagy nem szexista tudomány eredményesebb lett-e volna a biológiai nemiség vizsgálatakor, amennyiben a hangsúlyt az empirikus megfigyelésre helyezte volna a férfi és női képességek és kulturális helyzetre vonatkozó előítéletek helyett. Miért nem tudták a biológiai nemiség jobb, kulturális előítéletektől mentes leírását adni az eltökéltebb és becsületesebb tudósok? Laqueur számára ez hiú ábránd: Való igaz, hogy számottevő nőellenes elfogultság volt és van a nők biológiájának kutatásában De ebből nem következik, hogy az objektívabb vagy akár feministább tudomány igazabb képét adná a nemi különbségeknek bármilyen kulturálisan fontos értelemben. Nem szervek és hormonok hatásával kapcsolatos biológiai kérdések forognak kockán, hanem a nő természetére vonatkozó kulturális és politikai kérdések. 33 [53] Laqueur azt sejteti, hogy a feminista tudomány sem jutott volna többre. Hiszen, mint mindenki más, a feminista tudósokat is az foglalkoztatja, ami kockán forog, ti. a férfiak és nők társadalmi viszonyai. Ennélfogva ők is társadalmi és politikai célokat szem előtt tartva közelítenék meg a tudományos kérdést. Így szól Laqueur legborúlátóbb kuhniánus hangján. Egyfajta Gestalt-váltás történik az egyik modellből a másikba történő átlépéskor, hasonlóan a wittgensteini kacsanyúl jelenségéhez: pontosan ugyanazokban a testekben egy vagy két biológiai nemet láthatunk: A szexuális különbséget stabilizáló és meghatározó arkhimédeszi pont híján az egy nem állandó feszültségben van a két nemmel: élesen elkülönülő pólusok, köztük a világosság és a sötétség árnyjátékával. Bizonyos társadalmi, politikai és kulturális körülmények kedvezhetnek valamelyik megerősödésének, de egyik nézet sem némul el teljesen, egyik sem jut végleges nyugvópontra. 34 [53] Az egy nem - és a két nem -modell azonban nem pusztán a nemek számában tér el. Az ellentét mélyebben gyökerezik. Laqueur történetében a biológiai nemiséget nem tekintették mindig végső, természetes anyagi alapnak, mely a kulturális tényezőkkel együtt meghatározza a társadalmi nemet. A társadalomtudományok nem mindig látták a nőt és férfit (társadalmi szerepükkel együtt) a hím és női biologikum, valamint a társadalmi normák és elvárások közös termékeként. Ma a nemet, a hím- és nőnemet leginkább olyan alapnak tekintjük, amelyre a társadalmi nemi szerep kultúránként változó felépítménye kerül. A görögöknél Laqueur szerint a társadalmi nem - a társadalmi előjogokkal járó maszkulinitás és az alacsonyabb helyzetű femininitás - elsődleges és egyben természetes volt.35 [53] A társadalmi nem kulturális értéke komoly szerepet játszott a görögöknél abban, hogy az élettudomány területén egy nemű testet tételeztek fel és találtak is meg. A sors szabja meg az anatómiát - ahogyan Laqueur frappánsan fogalmaz. Az ókori egy nem -modell képviselői a mélyen beágyazott társadalmi nemi hierarchiát nem magyarázták a biológiai hierarchia létével. Ellenkezőleg: a biológiai rangsor szolgált a társadalmi rangsor magyarázatául. A férfiak nyilvánvaló társadalmi felsőbbrendűségéből következtették ki, hogy a hímnem a női felett áll. Korunk tudománya ezzel ellentétben úgy tekint a testiségre, mint természetes, változatlan dologra, amely a társadalmi tényezőkkel közösen teszi magyarázhatóvá a társadalmi nemi különbségeket. Az anatómia szabja meg a sorsot. Laqueur számára így az egy nem és a két nem -modell közötti világnézeti szakadék akkora, mint a kuhni értelmezésben a newtoni és einsteini fizikát elválasztó. A két nem -modell nemcsak tagadta az egy nem -modellt, hanem a feje tetejére állította. Az egy nem -modellben: A nem vagy test epifenomenálisnak tekintendő, míg a társadalmi nem az elsődleges vagy»valódi«, jóllehet ezt volnánk hajlamosak kulturális kategóriaként kezelni. A társadalmi nem - férfi és nő - nagy jelentőséggel bírt. Férfinak vagy nőnek lenni egyet jelentett bizonyos társadalmi rang és helyzet birtoklásával. A nem a tizenhetedik század előtt társadalmi és nem ontológiai kategória volt. 36 [53] Ezzel ellentétben a nem a két nem -modellben alapvetően ontológiai kategória. A társadalom immár nem a meghatározó emberi kategória, nem explanans, hanem epifenomenális explanandummá süllyed. A két modell közötti fogalmi különbség, ti. hogy miként látják az anatómiai és kulturális nemi kapcsolatát, érthetővé teszi Laqueur alábbi kijelentését: 45

52 Alan Soble: A szexus, az anatómia története és a reflexív tudományfilozófia* A fizika helyett az anatómia szolgáltatja Thomas Kuhn érvének paradigmatikus példáját, miszerint a forradalom előtti és utáni elméletek közti fordítás lehetetlen. 37 [53] Ez súlyos állítás. De nem vagyok arról meggyőződve, hogy Laqueur érvelése teljesen alátámasztaná. Az átmenet az egy nem -modellből a két nem -modellbe lehet, hogy nem is volt olyan forradalmi valamilyen szigorú kuhni értelemben. Legalábbis védhető álláspont az, hogy a két nem -modell feltűnése óta a biológia még mindig világosság és sötétség árnyjátékának preparadigmatikus fázisban van, ahol még egyik nézet sem némul el teljesen, egyik sem jut végleges nyugvópontra. Mindkét modellen párhuzamosan tovább dolgoznak, mintha nem lenne egyik sem uralkodó, bár a résztvevők ezt a helyzetet nem fogalmazzák meg nyíltan. Mindazonáltal felmerül a kérdés, hogy a két nem -modell egyáltalán miért tűnt fel és hogyan volt képes elődjével sikeresen versenyre kelni. Milyen társadalmi igény jelentkezett, amely szükségessé tette az eltérő beszédmódot az emberi nemmel és testtel kapcsolatban. A választ részben az adja meg, hogy a modern korban a világutazások révén tudatossá vált a nemek társadalmi változatossága. Már nem lehetett társadalmi nemet elsődleges kategóriaként kezelni. Valamit életre kellett hívni, ki kellett találni, ami megmagyarázza és igazolja a nemek rangsorát. A két nem -modell képviselői új alapot kerestek a társadalmi nem, s az ebből fakadó társadalmi különbségek számára: A két biológiai nemet azért találták ki, hogy a társadalmi nem alapjául szolgáljon.38 [53] Továbbá, miközben az egy nem -modell, megfelelően alkalmazva, támogatta a nemek közti hagyományos különbségeket, emellett gyökeresen eltérő társadalmi és politikai célok szolgálatába is állítható volt - ezért is vált népszerűvé. A társadalmi nem megszűnt humán ontológiai kategóriának lenni, szerepét az emberi létezés alapjaként a nemmel rendelkező emberi test vette át. Amint ez bekövetkezett a társadalmi nem és a nemek közti viszonyok képlékennyé és vitathatóvá váltak, s lehetőség nyílt a hagyományos minták megváltoztatására.39 [53] A Nyugat történetének egy szakaszában, amikor az egyenlőség, szabadság és demokrácia központi társadalmi és politikai értékké vált, a két nem -modellt kétértelmű és bizonytalan következményei vonzó alternatívává tették. A két nem -modell ugyanis mind a nemi hierarchia védelmében, mind ellenében felhasználható:...a nőiség redukálása egy szervre [a petefészekre], amely most, első ízben a nemek felcserélhetetlenségét jelölte önmagában semmilyen logikai következménnyel nem járt a nők társadalmi vagy politikai helyzetére nézve. 40 [53] A kozmikus rangsor biológiája átadta helyét az összemérhetetlenség biológiájának, amelyben a nő és a férfi viszonya nem egyenlőségként vagy egyenlőtlenségként jelentkezett, hanem különbözőségként, amely rászorult az értelmezésre, és így fegyverré válhatott a kulturális és politikai harcban. 41 [53] A férfiak és nők közötti helyes kapcsolatokról és a társadalmi nemiséggel rendelkező emberek jellemzőiről folytatott politikai és társadalmi viták arra vonatkoztak, ami kockán forgott. A különféle nézeteket valló felek szükségleteik szerint, opportunista módon használták fel a nemmel foglalkozó biológiai elképzeléseket. Ebben a vitában a biológiai nem pontosan a társadalmi nem hatalmának csökkenése miatt bukkan fel lépten-nyomon.42 [53] Napjainkban hasonló vitákkal találkozhatunk az ismeretelmélet és a morális fejlődés pszichológiáján belül. Ha nők és férfiak megismerési módjai különböznek, az következik-e ebből, hogy a férfi megismerők a nőieknél magasabb rendűek, vagy az, hogy a férfiak a nők ismerőiként alacsonyabb rendűek, vagy akár az, hogy kognitív képességeik különbsége értéksemleges, s talán éppen megfelelő módon egészítik ki egymást, ami mindkét fél számára megfelelő. Ha a férfiak és nők a moralitás kérdését különbözőképpen közelítik meg - a férfiak a jogok és az igazság, a nők a törődés és a kapcsolat fogalmai révén - azt jelenti-e ez, hogy a moralitás kérdéseit jobban értik a férfiak, vagy a nők, vagy azt, hogy mindegyik a maga módján hozzá járul az emberi lét egyik hihetetlenül sokrétű jelenségéhez?43 [53] Az amorf és rugalmas két nem -modell egyszerre forrása és következménye ama vitának, amely a különböző, de egyenlőtlen és a különböző, de egyenlő politikájának képviselői között folyt. 4. A nem és a tudományfilozófia Laqueur írása a nemiség biológiájának történetéről sok mindenre fényt vet. De tudományfilozófiai megállapításai problematikusak. Történeti munkájának komoly filozófiai felhangot próbál adni: Az a gondolat, hogy a tudományos előrelépések, a pusztán anatómiai felfedezések, önmagukban magyarázatot adnak a késő tizennyolcadik és tizenkilencedik század szokatlanul erős érdeklődésére a szexuális kétalakúság iránt, nem csak empirikusan helytelen, hanem filozófiailag is téves. 44 [53] 46

53 Alan Soble: A szexus, az anatómia története és a reflexív tudományfilozófia* Laqueur történeti beszámolója szerint a bio-orvostudomány empirikus ténykedésének valójában kevés köze van az egy nem - és a két nem -modell alátámasztásához és elfogadásához. Csakhogy egészen mást állít, amikor azt mondja, hogy az empíriának elvileg sem lehetett jelentős szerepe e nézetek alátámasztásban vagy a köztük folyó vita eldöntésében. A tudományos haladás még elméletileg sem lehetett oka a férfi és női testek értelmezésében bekövetkező változásnak. 45 [53]Csábító tétel. De ha az egy nem -modellről a két nem - modellre váltás még elméletileg sem lehet az empirikus ismeretek növekedésének következménye, nem teljesen érdektelen-e Laqueur történeti konklúziója, amely megmutatja, hogy az empíria valóban lényegtelen volt? Ha valami lehetetlen, akkor nem történt meg. Ha a tudomány logikája szerint az empirikus adatok hatástalanok és irrelevánsak, akkor tudományfilozófiánk alapján már előre tudjuk, amit az anatómiai nem történetét feldolgozó bármilyen történeti munka számunkra nyújthat. Laqueur úgy gondolja, hogy részletes anatómiatörténete valami fontosat tár fel a nem biológiai elméletével kapcsolatban. De lehet, hogy ehelyett csupán már a vizsgálat előtt is ismert végkövetkeztetések parányi részleteinek fényesre sikálásával küszködik. Miért is hiszi Laqueur, hogy az empirikus adatok hatástalanok és irrelevánsak a nem két modellje közti választáskor? A Laqueur által megjelölt fő ok nem az, amire gondolnánk. Nem az a baj, hogy az elméletek kifejtése túl homályos, vagy hogy értelmetlen vagy ellenőrizhetetlen állításokat tartalmaznának. Ilyeneket egyébként olykor Laqueur is megemlít empíria elégtelenségének okai között: A további bizonyítékok nem cáfolhatják, s nem bizonyíthatják ezeket a nyilvánvalóan képtelen kijelentéseket, hiszen nem a szervek vagy a hormonok hatásával kapcsolatos biológiai kérdések forognak kockán, hanem a nő természetére vonatkozó kulturális és politikai kérdések. 46 [53] Ehhez kapcsolódóan Laqueur helyenként egy szerényebb és korlátozottabb tételt képvisel a nemek anatómiájával foglalkozó kérdések értelmességéről és ellenőrizhetőségéről: meglátásom szerint a nemmel kapcsolatos új ismeretekből nem következtek a nemi különbségekkel kapcsolatos kijelentések, amelyeket rájuk hivatkozva terjesztettek elő. Egyetlen felfedezés sem tette szükségessé a két nem«-modell elterjedését, ugyanazon okból kifolyólag, amiért a reneszánsz anatómiai felfedezései sem ingatták meg az»egy nem«- modell helyzetét: a nemi különbségek nem alkalmasak az empirikus ellenőrzésre. Logikailag függetlenek a biológiai tényektől, mert a társadalmi nem nyelvezete már eleve bele van épülve a tudomány nyelvébe. Más szóval, a legkonkrétabbaktól eltekintve, a nemre vonatkozó kijelentések elejétől fogva hordozzák az általuk teljesítendő kulturális feladat terhét. A két összemérhetetlen nem ugyanúgy a kultúra terméke, mint az»egy nem«-modell. 47 [53] Ezzel szemben léteznek Laqueur szerint empirikus módszerekkel megközelíthető és megválaszolható kérdések, mind az egy nem -, mind a két nem -modellben,48 [53] és ezeken kívül a biológiában általában. Például: A nemi és anatómiai különbségektől eltérően az a kérdés, hogy a nők orgazmus nélkül teherbe eshetnek-e egyértelműen megválaszolható. Hasonlóan ahhoz a kérdéshez, hogy lezárhatja-e a női orgazmus a méhet. Az empirikus bizonyítékok bonyolultabb és problematikusabb területek esetében is döntő jelentőségűek: van-e általában orgazmusa a nőknek a nemi érintkezés során, vagy vannak-e egyáltalán erős heteroszexuális késztetéseik. 49 [53] Laqueur áldását adja egyes biológia területek empirikus voltára, de ez ütközni látszik kedvenc érvével, mely az empíria irrelevanciáját hivatott alátámasztani. Ez az érv jóval radikálisabb: az anatómia ellenőrizhetetlenségének oka az ismeretelméletben vagy magában a tudomány logikájában keresendő. Az általa Quine-Duhem tételnek nevezett tanítás magyarázza meg szerinte, miért nem lehet a tapasztalat segítségével a biológiai nem változatai között igazságot tenni. De ez a filozófiai arzenál, ahogyan azt Laqueur maga is észreveszi, az empíria döntésképtelenségét erősen kiszélesíti, ha éppen nem teszi teljesen általánossá. Saját példájához, a női orgazmus vitájához visszatérve: ha a nemi politika érzékelhető szerepet játszik az anatómiai nem körüli vitákban, ahogyan azt állítja, akkor saját nézete szerint az orgazmussal kapcsolatos kérdések esetében is szerephez jut a nemi politika. Figyeljük meg a női orgazmusvita egyik résztvevőjének kijelentését: Valójában, senki nem tagadja, hogy az orgazmus olykor-olykor előfordul a nőknél Nyilvánvaló, hogy az orgazmusra való képesség univerzális Szinte minden nő, megfelelő előkészület és ingerlés hatására orgazmust él át, bár ez nem szükségszerűen a közösülés vagy egyedül a közösülés hatására jelentkezik. 50 [53] 47

54 Alan Soble: A szexus, az anatómia története és a reflexív tudományfilozófia* Mily csodás példája ez a jól körülbástyázott falszifikálhatatlanságnak! Milyen káprázatos kulturális tartalmú állítás, amely megtévesztően empirikusnak hat, holott valószínűleg politikailag motivált. Éppúgy, mint az egy nem - és a két nem -modellek esetén, itt is a női szexuális gyönyör lehetőségének és jogosságának sok vihart kavaró kérdése forog kockán. A megfelelő előkészület döfés azoknak az érzéketlen férfiaknak, akik az előjátékra kevés figyelmet fordítanak, vagy éppen semennyit sem. Azoknak, akik a női megítélés szempontjából legalábbis - vagy kizárólag ebből a szempontból - érzéketlenek a nemek harcában. A nem szükségszerűen a közösülés pedig azokon a férfiakon döf egyet, akik számára a cunnilingus ízléstelen vagy éppen nincs türelmük hozzá - márpedig ezt az örök harc női oldalai szerint bizony meg kell tanulniuk (mert különben!). Laqueur figyelme elsiklik egy olyan terület felett, ahol történeti megközelítése - az empíria befolyását megzavaró kulturális hatások keresése és feltárása - mindenképpen gyümölcsöző lenne. Egy olyan terület felett, ahol Duhem, Quine (és az agg Feyerabend) követői sikert sikerre halmoznának. Ami megdöbbentő, hogy ezt a kuhniánus szemüvegét viselő Laqueur nem veszi észre! Bár Laqueur helyenként a biológia egyes területeire korlátozza Duhem-Quine típusú reflexióit, inkább hajlik a Duhem-Quine tétel legerősebb és legtágabb értelmezésére, mely szerint az empíria a tudomány minden területén hatástalan: Az»egy nem«-modell empirikusan ellenőrizhető állításai nem azért nem tudták megingatni a modellt, mert az ilyen adatokat elhallgatták, hanem mert ezek az állítások egy sokkal általánosabb, bonyolultabb, szerteágazóbb testfelfogás részei voltak, amelyeket sem egyenként sem összességükben nem lehet közvetlenül falszifikálni. Willard Quine filozófiai alapokon állva mutatja meg, miért ez a helyzet. Hiteink összessége»ember csinálta szövedék, amely a tapasztalattal csak a peremek mentén érintkezik.«[ ] A testről és a gyönyörről kialakult ókori kép olyan mélyen ivódott bele a reneszánsz orvosi és fiziológiai elméletek alapjaiba, a politikai és kulturális rendbe, hogy semmilyen logikailag meghatározó módon nem került a tapasztalattal kapcsolatba, semmilyen lehetőséget nem hagyva az explicit ellenőrzés számára. Ez mára a tudományfilozófia és tudománytörténet olyannyira standard [!] érvévé vált, hogy külön neve is van: Duhem-Quine tétel. Ennek ellenére két okból is érdemes megismételnünk. A régi modell empirikusan tesztelhető állításai a mai tudományos képzelet számára olyannyira idegenek, hogy komoly erőfeszítésünkbe telik megértenünk, hogy értelmes emberek hogyan gondolhatták valaha is ezt. Érdemes megtennünk ezt az erőfeszítést, ha másért nem, azért hogy a nemi különbségekről kialakított saját nézetünket megingassuk egy másik nézőpont tartópilléreinek megmutatásával, s hogy beláthassuk, hogy azok a különbségek, amelyek számítanak, történetileg meghatározottak. Másrészt, ha a modell stabilitása egyéb diszkurzív elemeken keresztüli védettségének tudható be, akkor bukását sem kell egy drámai felfedezés vagy akár komoly társadalmi átrendeződés számlájára írnunk. Ehelyett a kétnemű test konstrukciója vizsgálható a nemi és egyéb diskurzusok miriádnyi új fajtáján belül és ezek között. 51 [53] A Duhem-Quine megfontolások alapján Laqueurnek igaza van abban, hogy az egy nem -modell bukását sem kell egy drámai felfedezés vagy akár komoly társadalmi átrendeződés számlájára írnunk. De ezzel újfent igazolja korábbi meglátásom: ha a Duhem-Quine tétel általában igaz, akkor nem volt értelme ezen a részletes történelmi munkán dolgoznia. Saját és doktorandusai kemény munkája semmi igazán érdekeset nem tárhatott fel azzal kapcsolatban, hogy a nem biológiai elméletét érintetlenül hagyják a tények. Amit talált, azt kellett találnia. Laqueur így ugyanabba a kuhni csapdába esik, mint a hüvelyt befordult hímvesszőként ábrázoló egy nem anatómusok: azt találta, amit találni remélt.52 [53] Sőt, ha nem ezt találta volna, kudarcot vallott volna. Munkája során nem érhetett el többet annál, mint hogy sikeresen elkerülje a kudarcot - ennél több semmiképpen sem sikerülhetett volna. Laqueur Kuhn-Quine-Duhem ihlette közelítése a nem biológiai elméletéhez bizonyos fokig izgalmas. Az ókori és reneszánsz egy nem anatómusok, akik a hüvelyt hímvesszőszerűen ábrázolták, nem alapos boncolásokon alapuló nyers megfigyeléseket közöltek, így az utókorra hagyták annak bizonyítékát, hogy megfigyeléseik elméletterheltek. A bonyolult testből annyit rajzoltak le, amennyit látni kívántak: Az új anatómia eddig nem tapasztalt erővel tárta fel ama»tényt«, hogy a hüvely valóban hímvessző. 53 [53] 48

55 Alan Soble: A szexus, az anatómia története és a reflexív tudományfilozófia* Minél többet boncolták, vizsgálták és ábrázolták grafikusan a reneszánsz anatómusok a női testet, annál jobban és meggyőzőbben látták azt a férfi test változatának. 54 [53] Az ideológia, és nem a megfigyelés pontossága határozta meg, minek látszanak. 55 [53] Keveset számít, ha a női elefánt nemi szervei [az ábrázolásokon] hímvesszőszerűek, mert az elefántok neme általában keveset számít számunkra. Különleges és megdöbbentő, ha ugyanezt a trükköt saját fajtánkkal kapcsolatban is bevetik, ahogyan ez megszokott volt a reneszánsz ábrázolásokon. 56 [53] Bár az előbbi szakaszban a hímvesszőként ábrázolt vaginát Laqueur trükknek nevezi, jó kuhniánusként nem ítéli ezt el, és szinte vég nélkül ismételgeti a Duhem-Quine gondolatot a tények aluldetermináltságával kapcsolatban, illetve azt, hogy az empíriából nem következik semmilyen elmélet:57 [54] A hüvely pénisz volta elleni érvek a mai képzelet számára még az eredeti állításnál is különösebben hatnak. A férfiak és nők közötti megfelelések keresésének nyilvánvaló kudarca legegyszerűbben egyfajta vágyteljesítő gondolkodással volt leküzdhető - ami a normál tudományban mindennapos eljárása a jelenségek megőrzésére. A forradalmi válság pillanataitól eltekintve mindig van kiút. 58 [54] Mindig van kiút - ez Laqueur számára az általános Duhem-Quine tétel megfelelő kifejtése, s ez egyben megmutatja, hol követi el a tévedést. Akkor, amikor azon jól körülhatárolt állítást, hogy a biológiai nem elmélet történetének alapos empirikus vizsgálata megmutatja, hogy a résztvevők nem helyeztek komoly hangsúlyt az empíriára a jóval általánosabb Duhem-Quine-féle megfontolások fényében értelmezi, amely nem pusztán az általa kiválasztott szűk területre vonatkoznak, hanem a tudomány egészére. A könyv végén Laqueur jogosan állíthatja, hogy alapjában véve, a nemi különbségekről mondottak tartalmát a tények nem befolyásolják, és olyan szabadon szárnyalhat, mint a gondolat.59 [54] Ez elfogadható, ha a bármi elmegy tételét a biológiai nem elméletére vagy egyéb, jól körülhatárolt tudományterületre alkalmazza. Laqueur azonban nem elégszik meg ezzel a korlátozott tézissel, és úgy gondolja, hogy jó illusztrációját találta a tudomány egyik nagy igazságának. Ezzel túl messzire megy, és veszélybe sodorja saját tudományos-történeti nézőpontját. Ha ugyanis globálisan tekintjük a Duhem-Quine tételt, Laqueur zárómondatát újrafogalmazhatjuk: alapjában véve, a nemi különbségek történetéről mondottak tartalmát a tények nem befolyásolják, és olyan szabadon szárnyalhat, mint a gondolat. Amit Laqueur a biológiai nemi elméletéről mond, annak igaznak kell lennie a biológiai nemi elméletének történetére is. Hiszen a történettudományban nincsenek nyers megfigyelési adataink az eseményekről, csak ezen események nyomait (például szövegeket) értelmezhetünk, s így csak elméletterhelt megfigyeléseink lehetnek. Nézete szerint tehát nincsen semmilyen empirikus történeti módszer, amellyel az ő olvasata és mások értelmezései között dönthetnénk. Mindig van kiút. Azzal, hogy globális tézisként fogadja el a tudomány kulturális befolyásoltságát és az empíria irrelevanciáját és hatástalanságát, Laqueur történeti munkája a saját maga ásott verembe esik. Tudományfilozófiai ismeretei ellenére Laqueur nem érzékeny a Kuhn-Duhem-Quine-t elfogadó tudománytörténészre leselkedő önreferencia problémára. Laqueur olyan nyelvet használ, amely illik egy olyan szerzőhöz, akit lenyűgöz a Duhem-Quine tétel mélysége és hatóköre, aki már tisztában van azzal, hogy a társadalmi, a politikai és a metafizikai befolyás üti a tapasztalati kártyákat, amikor sok forog kockán, és aki azt vallja, hogy az elméletek konstruálását társadalmi és személyes igények vezérlik: Kétféle állítást teszek. Többségük tagadó: minden erőmmel igyekszem megmutatni, hogy a történetileg rendelkezésre álló, a nemmel kapcsolatos tények semmilyen halmazából nem következik, hogy az adott kor a nemi különbségeket hogyan értelmezte és ábrázolta, és ezt a bizonyítékot használom azon általánosabb állítás alátámasztására, hogy a különbségek semmilyen halmazából soha nem következik kényszerítő erővel semmilyen adott leírás. 60 [54] (Kiemelés - A. S.)...a testekkel kapcsolatos vitathatatlan tényekből történetileg nem következik a nemi különbségek semmilyen adott értelmezése. Korán felfedeztem, hogy a női megtermékenyülés során átélt női gyönyör leírása akkoriban tűnt el az orvosi tankönyvekből, amikor a női testet már nem a férfi gyengébb változatának tartották (»egy nem«modell), hanem a férfi test összemérhetetlen ellentétének (a»két nem«-modellben) le kellett vonnom azt a megdöbbentő következtetést, hogy azok számára, akik a különbségekről gondolkoztak, mindig is létezett egy»egy nem«- és egy»két nem«-modell, és tudományosan sohasem lehetett választani a kettő közül. 61 [54] (Kiemelés - A. S.) 49

56 Alan Soble: A szexus, az anatómia története és a reflexív tudományfilozófia* Ha Laqueur azt hiszi, hogy mutat valamit számunkra, hogy tények támasztják alá tézisét, és hogy valódi következtetésekre jut a biológiatörténet vizsgálatakor, akkor jobban teszi, ha feladja a globális Duhem-Quine tételt. És jobban teszi, ha korlátozza azon elképzeléseinek érvényességi körét, hogy az elméletek társadalmi konstrukciók, és hogy a társadalmi és politikai tényezők ütik az empíriát, ha nagy tét forog kockán. 5. Epilógus A Laqueur-kór ragályos. Főbb tünetei a tudomány jóhiszeműségének kritikája, ennek képzeletszülte okokra való alapozása, és azon felismerés elmulasztása (önámítás? hamis tudat? rosszindulat? emésztési zavar miatt?), hogy e tudománykritika a beteg saját történeti munkájára is érvényes. Okai a csodált és hasonlóan fertőzött kollégák csoportjának nyomása valamint az agykéreg néminemű lágyulása. Racionális gyógymód nem ismert, bár egy alapos fenékberúgással próbálkozhatunk; a beteg (mint mindahányan) idővel elhalálozik. A Laqueur-kór bizonyítékaként vessük pillantásunkat egy az MIT elfekvőjében fekvő prominens tudósra. A feminista kutató Evelyn Fox Keller elmarasztalja a tudományos állításokat, mivel a tudomány társadalmilag jött létre vagy lett csinálva. Amilyen erős hatást gyakorol a tudományra az azt létrehívó társadalom befolyása - márpedig erős hatást gyakorol -, olyan mértékben vall az elkerülhetetlenül kudarcot a természet hűséges ábrázolásában. A tudomány, mondja Keller reprezentációként a természet kulturális transzformációját nyújtja. Azok az eszközök, elméletek és értékek, amelyeket a tudósok a természet ábrázolására tett kísérleteik során felhasználnak, visszatükröződnek a laboratóriumokban és az íróasztaloknál kialakított természetfelfogásban. 62 [54] Keller szerint továbbá a szavak túlontúl korlátozott eszközöket jelentenek még akár saját tapasztalataink ábrázolásakor is, hát még a természeti jelenségek hatalmas területének leírása során. 63 [54] A természet hű ábrázolásának egyik fő akadálya tehát kultúránk egyik konkrét elemében, a nyelvben keresendő. Mivel a»természet«csak reprezentációin keresztül közelíthető meg számunkra, és mivel a reprezentációk nyelvileg (tehát kultúra által) strukturáltak, a valóságnak egy reprezentáció sem felelhet meg. 64 [54] Ez tetszene Laqueurnek, aki az anatómiai nem elméletét azért veti el, mert az a nyelv kényszerzubbonyába van erőltetve. Bár bizarr, hogy Keller a Nobel-díjas Barbara McClintockra úgy tekint, mint aki csodás, dicséretre méltó, sőt igaz genetikai tudományt művel,65 [54]valahogyan kikerülve vagy megkerülve a kultúra, nyelv és értékek hatását. Ezek a megfontolások - ti. hogy a tudás részben tudományon kívüli társadalmi tényezők által jön létre, valamint hogy a nyelv a természeti világról alkotott reprezentációnkat megfertőzi - Keller saját történeti állításaira is érvényesek kell, hogy legyenek. Kellerrel szólva mondhatnánk, hogy, mivel a társadalmi nem és a tudomány közötti kapcsolatokról való tudása bevallottan nyelvileg (és így társadalmilag) strukturált reprezentációkból ered, könyveiben66 [54] tett történeti kijelentései sem felelhetnek meg a társadalmi nem és a tudomány közötti valódi kapcsolatnak. Mindenki szereti a kulturális relativizmust, de saját magát igyekszik kivonni alóla. A fizikus atomját, a történész tényeit akarja megmenteni. 67 [54] Laqueurhöz hasonlóan Kellernek is megvan a maga külön bejáratú filozófiája, amelyet vitathatatlannak tart:...az elmúlt huszonöt évben forradalom zajlott le a tudománytörténet és a tudományszociológia területén, kisebb léptékben pedig még a tudományfilozófiában is. A természettudósok kivételével az akadémiai világban ma már kevesen hisznek a tudomány feltétel nélküli, elkerülhetetlen vagy legalábbis tiszta igazságaiban A tudománytörténészek bebizonyították, hogy a tiszta tudomány ideálja maga is történeti konstrukció. 68 [54] (Kiemelés - A. S.) Keller, bár megkérdőjelezi a tudomány tisztaságát, ugyanakkor dicsérően szól a történelem erejéről, amely rámutathat bizonyos jelenségekre a tudománnyal kapcsolatban, elfelejtve (vagy ez az emésztési zavar?), hogy a tudománytörténet, ha szavahihető, akkor maga is tudomány. Fordítsuk komolyra a szót: Keller tudománytörténete pontosan az a terület, ahol különösen vigyázni kellene a kultúra, nyelv és értékek hatásaival. Ha véglegesen eltemettük a tudományos igazság tisztaságát, minden más tisztaságnak, így saját történelmi kutatásainak is lőttek. Keller, úgy tűnik, nem veszi észre, hogy tudománykritikája ördögi körként saját munkájának is kritikája, és még azt sem találja különösnek, hogy a történelemről úgy beszél, mint ami valamit 50

57 Alan Soble: A szexus, az anatómia története és a reflexív tudományfilozófia* bizonyítani képes. Laqueur sem. ő is elhiszi, hogy a biológiai nem történetét feldolgozó munkája igazságokat bizonyít, s hogy eredményei nem pusztán abból fakadó csinálmányok, hogy tagja egy társadalomnak, amelynek oksági ráhatása ahhoz vezetett, hogy nyilvánosságra hozta szeretett agyszüleményeit.69 [54] Keller egy lábjegyzetet fűz életrajzi beszámolójához arról az időszakról, amikor elfordult a naiv realizmustól a relativizmus irányába, s átmenetileg elvesztette érdeklődését a tudomány céljai iránt:70 [54] ami azt sugallta, hogy talán a történelem, filozófia vagy a szociológia sem immunisabb s társadalmi és politikai érdekektől, mint maguk a természettudományok. Ez megdöbbentő elmaradottság. Már régóta kiváló okaink vannak azt gondolni, hogy a történelem, szociológia, pszichológia és filozófia örökös veszélyben vannak, és bármikor megfertőződhetik őket a kultúra, a nyelv és az értékek hatásai. Reméltük, hogy a kemény empirikus tudományokkal más a helyzet. Végül is a történelem jobban ki van téve a társadalmi hatásoknak, mint a természettudományok, és így kultúrafüggőbb: a történelem nem kísérleti tudomány. Kijelentéseit nem húzhatjuk a baconi kínpadra, hogy kiküszöböljük a kultúrát, a nyelvet, az értékeket. Keller, biológiai és fizikai tanulmányok után ma tudománytörténésznek, tudományfilozófusnak tartja magát. Valóban felemelkedett élete során saját megítélése szerint a kulturálisan szörnyen befolyásolttól a kulturálisan talán befolyásoltig? Egy helyen Keller bevallja: Lehet, hogy a feministák (és mások) sem képesek»elmondani az igazságot«a tudománnyal kapcsolatban, éppúgy ahogyan a tudós sem tudja»elmondani az igazságot«a természettel kapcsolatban. 71 [54] Dicséretes kijelentés, összeegyeztethető általános tudáskritikájával. (Nem vizsgálom meg, hogy aláássa-e önmagát.) De Keller azonnal visszavonja engedményét, hiszen így folytatja: Mindenesetre lehetséges a feminista és egyéb kritikák számára, hogy kötelezettséget vállaljanak a tudománnyal kapcsolatos»valótlanságok«elkerülésére. Egyrészről úgy tűnik, hogy a valótlanságok elkerülése, saját leírása alapján, csak úgy érhető el, ha (a Tractatus 7.0-t komolyan véve) hallgatunk. Másrészről, ha Keller tudománytörténetét kimenthetjük az ismeretelméleti körforgásból oly módon, hogy komolyan vesszük a hamis állítások elkerülésére tett ígéretét, ugyanez a védekezési lehetőség a tudomány számára is lehetséges, mindazzal szemben, amit Keller mond. Tudtán kívül Keller posztmodern tudományfilozófusból (vagy antitudomány-filozófusból) átvedlett tradicionális popperiánussá. Hisz mi mást is mondana Sir Karl Popper (a tudományfilozófia patriarchája, ha van ilyen), mint hogy metodológiánk alapja a hamis állítások kimutatása és így elkerülése. (fordította Zemplén Gábor) 6. Jegyzetek * n Nagyon sokat köszönhetek Fehér Márta professzorasszonynak. Csodálatos személy és csodálatos hölgy. Egy olyan időszakban, amikor a tudományfilozófia iránti szenvedélyem éppen lankadóban volt, arra provokált és inspirált, hogy megkétszerezzem erőfeszítéseimet. Mi több, nem akarta, hogy eltávolodjak a szexualitás filozófiájától - ennek eredménye ez az esszé is, ahol a magam sütögette pecsenyét el is fogyasztom. Számomra, mint faragatlan amerikai számára, Fehér Márta a magyar kultúra és civilizáció, mi több az egyetemes kultúra és civilizáció mintaképe volt. Az az év, amelyet környezetében, szárnyai alatt töltöttem ( ) meggyőzött arról, hogy egy filozófus egyszerre lehet finom, meleg, segítőkész, szórakoztató és intelligens. Mily lelkesítő reveláció. 1 n Lásd Fausto-Sterling 1993 és Dreger n Laqueur n Laqueur 1990, 6. 4 n Dreger, a hermafroditizmus tudós elemzését követően már nem tudja az anatómiai nemet (vagy bármi mást) korábbi gyermeki ártatlanságával megközelíteni: Drasztikusan megváltozott a világképem. Azon kívül, hogy tanárom kérdésére»hogyan tudod megmondani, hogy fiú vagy-e vagy lány?«egyáltalán nem tudok másként válaszolni, csak történetekkel, úgy gondolkozom a plasztikai orrsebészetről, a»homoszexuális génekről«, a méhfolyadék-vizsgálatról, a Huntington-kórról, a lélegeztető gépekről, a prenatális gyógyszerekről és apám hordozható tolókocsijáról, ahogy korábban sohasem tudtam volna. Ráébredtem, hogy milyen bonyolult tud az élet lenni, ha az ember teste vagy a lénye különbözik a többiekétől. És nem ilyenek vagyunk mindahányan? Bizonyára mindnyájan, így vagy úgy hasonlítunk a hermafroditához, aki nem fér a megszokott keretek közé. (Dreger 1998, 14.) Sosem láttam jobb érvet arra, miért ne foglalkozzon valaki tudományos elméletekkel. 5 n Laqueur 1990, n Laqueur 1990,

58 7 n Laqueur 1990, 4. Alan Soble: A szexus, az anatómia története és a reflexív tudományfilozófia* 8 n Laqueur 1990, n Laqueur 1990, n A magyar férfi és nő szavak vajon azt mutatják-e, hogy a magyar nyelv a két nem -modell szerint épül fel? Talán nem, ha a férfi és a nő alapvetően a társadalmi nemire és nem a biológiai nemre vonatkoznak. Ez esetben a magyar a társadalmi nemet tekinti elsődlegesnek, mint az egy nem -modell (lásd alább). 11 n Laqueur 1990, viii. 12 n Laqueur 1990, 66. Laqueur elemzi a csikló felfedezését övező vitákat (Laqueur 1990, 98; lásd még 65). Ez a komikus kérdés - képzeljük csak el a férfi tudósokat, amint egy olyan szerv felfedezésén vitáznak, amelyet a nők (és sok figyelmes férfi) Éva óta ismer - ez nevetséges reductio ad absurdum a a biológiai nem szociálkonstruktivista megközelítésének. Ezzel összevetve Thomas Kuhn kérdése (Kuhn 1962) - ki fedezte fel az oxigént? - komoly kérdés, amelynek van filozófiai és történeti értelme, éppúgy, mint annak a kérdésnek, hogy ki jósolta meg a Neptunusz létét. Ennek oka, hogy a hímvesszőktől és csiklóktól eltérően az oxigén nem tartozott hétköznapi nyelvünkhöz. Másképp fogalmazva a hímvesszők és csiklók - szemben az oxigénnel - nem teoretikus entitások, hanem mindennapi világunk részei. 13 n Figyeljünk csak oda: Laqueur számára a mai szemünkkel a hangsúlyos, nem a hibás. A hüvely péniszként való ábrázolásait nem szabad pusztán azért hibásnak tekintetnünk, mert egy olyan kapcsolatot hangsúlyoznak, amely a tizenhetedik század óta az anatómusok döntése nyomán nem fontos; és megfordítva a tizennyolcadik századi ábrázolások nem helyesebbek attól, hogy nem hangsúlyozzák ezt a kapcsolatot. (Laqueur 1990, ). 14 n Laqueur 1990, n Laqueur 1990, n Hasonlóképpen a heliocentrizmus azelőtt szorította ki a geocentrizmust, mielőtt empirikusan alá lett volna támasztva. (Lásd Kuhn 1959.) 17 n Laqueur 1990, 149. Egyes történeti bizonyítékok ellentmondanak Laqueur kronológiájának. A Teremtés könyvének elején mind az egy nem, mind a két nem modellel találkozhatunk: Éva teremtése Ádám oldalbordájából egy nem történet (Gen 2:21-22), még Ádám és Éva külön (de egyenlő?) teremtése két nem történet (Gen 1:27-28). 18 n Laqueur 1990, n Laqueur 1990, n Laqueur 1990, n Laqueur 1990, n Laqueur nem azt gondolja, hogy az egy nem modell kimúlt, hanem hogy halálos betegként tengődik. Míg az egy test nem halt meg a két különálló és ellentétes nemet egyre inkább beleolvasták a testbe. (Laqueur 1990, 148.) 23 n Dreger 1998, 209, 61. lábj. 24 n Dreger 1998, n Gould 1991, n Uo. 27 n Laqueur 1990, n Laqueur 1990,

59 29 n Laqueur 1990, 58. Alan Soble: A szexus, az anatómia története és a reflexív tudományfilozófia* 30 n Laqueur 1990, n Laqueur 1990, n Laqueur 1990, n Laqueur 1990, n Laqueur 1990, n Laqueur 1990, 8, n Laqueur 1990, n Laqueur 1990, n Laqueur 1990, n Laqueur 1990, n Laqueur 1990, 216. Hasonlóképp: Éppúgy, mint a társadalmon belüli versengéssel kapcsolatban az evolúció biológiájából minden nézet, vagyis semmilyen nézet sem következik a nemi különbségekre nézve. (Laqueur 1990, 293, 36. lábj.) 41 n Laqueur 1990, n Laqueur 1990, n Ezen kérdések vizsgálatáról és férfi és női objektivitás közti feltételezett különbségről lásd Soble 1994 és n Laqueur 1990, n Laqueur 1990, n Laqueur 1990, n Laqueur 1990, n Laqueur 1990, n Laqueur 1990, n Hrdy 1981, 166. Lásd Laqueur Hrdyról: Laqueur 1990, 288, 78. lábj. 51 n Laqueur 1990, n Laqueur teljesen leleplezi munkájának védtelenségét a kuhni mechanizmusokkal szemben: Aline Rouselle... amellett érvel, hogy a férfi orvosoknak nagyon kevés lehetőségük volt nőket (élve vagy holtan) tanulmányozni. Így a női fiziológiát és gyönyört érintő információkat női betegeiktől vagy bábáktól szerezték. Bár ezt a nézetet konkrét bizonyítékok nem támasztják alá, szeretnék igazságába hinni, hiszen ez azt jelentené, hogy mindaz, amit e könyvben leírok nem csak a szűk körű, férfi orvosi hagyományra vonatkozik, hanem a nők képzeletgazdag világára is. (Kiemelés - A. S.) (Laqueur 1990, 255, 37. lábj.) 53 n Laqueur 1990, n Laqueur 1990, n Laqueur 1990, n Laqueur 1990,

60 57 n Laqueur 1990, viii, 19, 153. Alan Soble: A szexus, az anatómia története és a reflexív tudományfilozófia* 58 n Laqueur 1990, n Laqueur 1990, n Laqueur 1990, n Laqueur 1990, viii. 62 n Keller 1991, n Keller 1992, n Keller 1992, 5. Keller rémületjelei (scare quotes) a természet előtt és után azt mutatják, hogy nem biztos abban, létezik-e ilyesmi. 65 n Lásd Keller n Keller 1985; n Bloom 1987, n Keller 1992, n Dreger is Laqueur-kórban szenved: olyan történész, aki a történelem bizonyító erejét dicsőíti: Én... a hüvelyt mindig lyukként képzeltem el, nem pedig összetett, érzékeny szervként. Annak ellenére tettem így, hogy éveken keresztül foglalkoztatott Thomas Laqueur lelkesítő kritikája a nagyon is jelenlevő, fallikus, szárnyas vagináról, amilyennek a reneszánsz anatómus Vesalius azt képzelte. Laqueur ezzel a példával bizonyította, hogy a nemi szervekről alkotott elképzeléseink társadalmilag konstruáltak. (Dreger 1998, 256, 33. lábj.) 70 n Keller 1992, n Keller 1989, Irodalom Bloom, A The Closing of the American Mind. New York, Simon and Schuster. Dreger, A. D Hermaphrodites and the Medical Invention of Sex. Cambridge, Mass. Harvard University Press. Fausto-Sterling, A The Five Sexes. The Sciences, vol. 33/3-4., p. Gould, S. J The Birth of the Two-Sex World. New York Review of Books, June 13, p. Hrdy, S. B The Woman That Never Evolved. Cambridge, Mass., Harvard University Press. Keller, E. F A Feeling for the Organism: The Life and Work of Barbara McClintock. San Francisco, W. H. Freeman. nn -n1985. Reflections on Gender and Science. New Haven, Conn., Yale University Press. nn -n1989. The Gender/Science System: Response to Kelly Oliver. Hypatia, vol. 3/3, p. nn -n1991. The Wo/Man Scientist: Issues of Sex and Gender in the Pursuit of Science. In H. Zuckerman - Cole, J. R. - Bruer, J. T. (eds.): The Outer Circle: Women in the Scientific Community. New York, Norton. nn -n1992. Secrets of Life, Secrets of Death: Essays on Language, Gender and Science. New York, Routledge. Kuhn, T. S The Copernican Revolution. New York, Vintage. 54

61 Alan Soble: A szexus, az anatómia története és a reflexív tudományfilozófia* nn -n1962. The Structure of Scientific Revolutions. Chicago, University of Chicago Press. (Magyarul: A tudományos forradalmak szerkezete. Budapest, Gondolat, 1984.) Laqueur, T Making Sex: Body and Gender From the Greeks to Freud. Cambridge, Mass., Harvard University Press. Soble, A Gender, Objectivity, and Realism. The Monist, vol. 77/4, p. nn -n2002. Keller on Gender, Science and McClintock: A Feeling for the Orgasm. In C. Pinnick - Koertge, N. - Almeder, R. (eds.): Feminist Epistemology: Evidence and Test. Rutgers University Press. 55

62 6. fejezet - Kampis György: A tudás egysége és a naturalista alternatíva a filozófiában* [61] 1. A naturalizmus pökhedisége és látszólagos alkalmatlansága Naturalizmus alatt azt a felfogást szokás érteni, amely szerint a természet elvei alapján a világ valamennyi jelensége magyarázható.1 [62] E felfogás radikális következményei az elme és a társadalom kérdéseinek tanulmányozásakor válnak a leginkább nyilvánvalóvá, ezért éppen ezek a naturalizmus hagyományos vitaterületei. Úgy tűnhet, kevés nagyzolóbb és alkalmatlanabb filozófiai megközelítés létezik a naturalizmusnál. Miközben egyetemességre tör, számos bírálója szerint megfeledkezik a hagyományos filozófiai kérdések jó részéről, vagy nem megfelelő mélységben beszél róluk. Kétségtelen, hogy a naturalisták egy része egyáltalán nem filozófus (e sorok írója is legfeljebb munkajogi értelemben nevezhető annak), másokat - különféle okok folytán - a filozófusok nem tekintik igazán maguk közül valónak. Utóbbira közismert példa D.C. Dennett, akit (noha Quine és Ryle tanítványa, és számos eredeti filozófiai javaslat kidolgozója a tudat, az érzetminőségek, az intencionalitás, a személyes identitás és az emlékezet stb. témakörében) nem övez a (szintén Quine tanítvány) Davidsonéhoz hasonló feltétlen tisztelet: régi barátai magánbeszélgetésekben azt mondják, otthagyta a filozófiát a tudomány kedvéért, és ezzel félreérti mind a kettőt.2 [62] Vagy ott van Paul Churchland, akinek a filozófiai mondanivalója mindössze annyi, hogy a tudomány fejlődik, és majd egyszer mindent megold, a filozófiai kérdéseket is.3 [62] Minden mást ebből vezet le, például azt a radikális tézisét, hogy a tudattal és az érzetminőségekkel kapcsolatos szavakra egyáltalán nincsen szükség (vége tehát a fejfájásnak, mondhatnánk Churchland szerint nyilván szó szerint, hiszen, mint pont most beszéltük meg, ezekre a szavakra nincs szükség). Hernád István, alias Stevan Harnad megfogalmazásában4 [62] a két fülünk között zajló eseményeket Churchland és követői (például John Bickle5 [62]) szerint majd az agykutatásra alkalmazott biokémia és biofizika fogja megmagyarázni, és ott nincsenek elmére és érzetekre vonatkozó szavak. Reflektálatlan tudományos realizmus és redukcionizmus (pontosabban elimináció) mindez a javából, a legtökéletesebb út a naturalista látásmód lejáratására, ami - meg kell mondani - a naturalista táboron belül is kevesek lelkesedését váltja ki. Arra nézve, hogy a naturalisták sokszor csakugyan nem filozófusok, de beledumálnak a filozófiába, Konrad Lorenz, a későbbi Nobel-díjas magatartáskutató példáját érdemes felidézni. Többszörösen is érdekes hivatkozás ez, hiszen Lorenz valódi nagyság, nemcsak afféle vonalon kívüli játékos. A társadalomtudományokra gyakorolt hatása ma már egyértelműen látható. Lorenz olyan gondolatokat fogalmazott meg, amelyek később - részben rá hivatkozva, részben tőle teljesen függetlenül - a fő-árambeli hivatásos filozófiában is megjelentek, előbb Popper és Quine munkáiban, majd ezek nyomán másutt.6 [62] Lorenz mindamellett cseppet sem nevezhető véletlen figurának. A harmincas évek végén azért utazik Königsbergbe, hogy Kant katedráját elfoglalva a kanti életmű általa megsejtett nagyszabású folytatásának, a naturalizációnak szentelhesse magát. Naplójegyzeteinek tanúsága szerint mindvégig a kanti a priori mögött megbújó természeti tartalmat keresi. Szemléletünk biológiai alapjait kutatja az állat és az ember közös magatartásbeli, evolúciós gyökereinek vizsgálata révén. A ma közismert naturalizált a priori, naturalizált ismeretelmélet, evolúciós episztemológia és rokon fogalmak eredete tehát Lorenznél keresendő. Lorenz hatása igen szerteágazó: a filozófián kívüli (de filozófiai igényű) naturalizmus mai vezéralakjai és mozgalmai, így a szociobiológus Wilson7 [62] vagy az evolúciós pszichológusok (például Tooby és Cosmides)8 [62] áttételesen szintén sokat köszönhetnek neki. Lorenzről tehát sok jót lehet elmondani. Egyet biztosan nem: hogy filozófus lett volna. Régóta ismert érv, hogy a tudomány felől indulva a filozófia fontosabb kérdéseihez el sem juthatunk. George Edward Moore óta naturalista hibának nevezik az erkölcs és a természet kérdéseinek mindennemű keverését.9 [62] Egybecseng ezzel Wittgenstein figyelmeztetése a Tractatusban: nem tudunk jóról és rosszról ugyanúgy beszélni, mint a világ észlelt tényeiről. Ez valószínűleg igaz, még akkor is, ha a Tractatus indokait eredeti formájukban nem tesszük a magunkévá. A következőkben mégis amellett fogok érvelni, hogy a naturalizmus, bár lehet, hogy szerénytelen és némileg kívülállók által művelt, ám mégis önálló filozófia. Sajátos, átfogó 56

63 Kampis György: A tudás egysége és a naturalista alternatíva a filozófiában* filozófiai mondanivalója van, ami nem helyettesíti, hanem folytatja és kiteljesíti a hagyományos filozófiát éppúgy, mint magát a tudományt, és ezzel a tudás egészén belül egy mélyebb egységet hoz létre és fejez ki (hogy a hagyományos filozófia mit jelent, azt itt meg sem kísérlem értelmezni, tekintsünk most minden nem naturalista filozófiát annak). 2. Mi tehát a naturalizmus? Ezt nem könnyű megválaszolni (hacsak meg nem elégszünk az írás első mondatában felcsillantott színes üveggyöngyökkel), mégis illendő néhány megjegyzést tenni. A téma irodalmának hagyományos nézeteit jórészt követve, kismértékben azonban felrúgva egyenlőségjelet teszek most a naturalizmus, a materializmus és a (tágan értelmezett) fizikalizmus között.10 [62] Ezek közös nevezőjeként és kiindulópontjaként a természettudományokra utalok, pontosabban a természettudományokkal való fogalmi és módszertani folytonosságra mint olyan szempontra, amely - látni fogjuk - alkalmas a naturalizmusnak nemcsak a vele versengő vagy a hozzá éppenséggel hasonló megközelítésektől való megkülönböztetésére, hanem arra is, hogy annak segítségével az utóbbiakkal - jelesül például az analitikus filozófiával - jól összerúgjuk a port. Naturalizmus és materializmus azonosságát sokan vitatják, így például Quine és nyomán Davidson is. A kérdés jórészt szemantikai: vajon mit értünk anyag alatt - a fizika által már megismert tulajdonságokkal meghatározott anyagot-e, vagy pedig mindazt, ami a természetet alkotja? Quine a telepátia és a jövőbelátás problémáit a naturalizmuson (és a tudományon) belülre, de a materializmuson kívülre helyezte, és nem látott okot arra, hogy a naturalista szemléletet eleve a fizikai világ tárgyaira korlátozza (főleg, hogy az utóbbiak alatt térben és időben rögzíthető, érzeteinkkel kapcsolatba hozható objektumokat értett). A mostanában terjedő, kissé csalás ízű kettős aspektus vagy tulajdonságdualista elméletek ugyanehhez a ponthoz kapcsolhatók. Talán szó szerint értve az angol tudományos közmondást ( What is mind? No matter. What is matter? Never mind. ) azt tételezik fel, hogy anyag és elme a természet két különálló, de együtt járó, és ezért külön vizsgálatra nem szoruló aspektusát alkotja. Davidson különös monizmusát eddig elsősorban csak bírálói gyanúsították azzal, hogy efféle kettős aspektus elmélethez vezet,11 [62] Dave Chalmers12 [62] vagy (a tudat problémáinak bűvöletében élő világhírű matematikai fizikus) Roger Penrose13 [62] viszont már büszkén felvállalja ezt. A nyílt vagy rejtett dualizmust a naturalizmuson belül ekképpen megengedő tornamutatványokkal szemben én azok felfogását követem - másutt és ebben az írásban is -, akik szerint a naturalizmus egyben materialista monizmust is jelent, ám ez megengedi menetközben az anyagra vonatkozó alapvető elképzelések fölülvizsgálatát. Ez egyébként a tudománnyal való valódi folytonosság záloga is egyben, hiszen a tudomány ontológiai felfogása sohasem lehet végleges (nem térek ki itt azokra a közkeletű félreértésekre, amelyek szerint ebből következik, hogy a tudomány világképe hibás vagy önkényes volna). Az anyagról vallott alapvető elképzelések folytonos változását jól mutatja, hogy - mérnöki oldalon a számítástechnika, fogalmi oldalon a funkcionalizmus térhódításának következtében - ma nem kötelező egy fizikai értelemben létező entitásra mint térben és időben kiterjedt dologra gondolni. Elegendő - mint például egy szoftver adott állapota, az életjáték egy fecskéje vagy egy forgalmi dugó esetén -, ha az a térben és időben kiterjedt objektumok predikátumainak terében realizálható. A materialista módon felfogott naturalizmus meghatározó kapcsolatban áll a redukcionizmus eszméjével. Ennek oka csupán részben történeti, részben azonban a vállalkozás belső sajátosságaiból fakad, ki kell tehát térni rá. Történeti azért, mert a tudományra való hivatkozás a tudományok egy szűken értelmezett fizikalista modelljéhez való kapcsolatot sugall, vagy legalábbis ezt sugallta a huszadik század elején. Ennek keretében kerültek kidolgozásra azok a fogalmi eszközök is, amelyek a naturalista szókincs mai elemeit alkotják. A gondolatkört jegyző logikai pozitivizmus számára a materialista pózban tetszelgő tudományok módszertani eszményképe - mint közismert - a fizika volt, méghozzá egy képzeletbeli fizika. Ezért aztán természetesen merült fel a kérdés, hogy vajon a külön tudományok 14 [62]n valóban szükségesek-e, vagy pedig (mint egyik ambiciózus fizikus ismerősöm pár évvel ezelőtt maga mondta) a biológia tulajdonképpen nem más, mint rossz fizika (a többiről előzékenyen nem is említem, mit tartott). A szűken értelmezett fizikalizmusra, vagyis más szóval arra a nézetre, hogy a tudomány egyenlő lenne a fizikával (utóbbi alatt persze azt értve, amit az adott pillanatban a fizika tanszékeken éppen hisznek és csinálnak) több szót most nem érdemes vesztegetnünk. A redukcionizmussal fennálló kapcsolat belső előzménye az érdekesebb. Itt két tényt kell figyelembe venni. Egyrészt azt tapasztaljuk, hogy a teljes redukció szinte sohasem következik be. A legzajosabb redukcionisták (és a hozzájuk közel álló eliminativisták) példatára roppant szegényes, a hallgatót ásítás fogja el már a hő kinetikus elmélete (sikertörténet I.) vagy a flogisztonsztori (sikertörténet II.) puszta említésére. (Közelebbi vizsgálattal egyébként még ezekben az esetekben is kimutatható, hogy a redukció az egyikben, az elimináció a másikban közel sem olyan fokú és nem olyan 57

64 Kampis György: A tudás egysége és a naturalista alternatíva a filozófiában* mértékben megy végbe, mint ahogy azt a népszerű tankönyvek sulykolják). A különböző szintű és módú leírásokkal együtt élni tehát a tudomány szokásos állapota. Ugyanakkor, és ez a másik tény: az összes eddigi tudományos felfedezés arra utal, hogy a redukcióra váró, vagyis magasabb szintű jelenségek önállósága, ha van, legfeljebb részleges. Az ugyanis nem fordul elő, hogy mondjuk két, biológiai jegyeiben egymástól eltérő biológiai rendszer ugyanakkor kémiailag vagy fizikailag mégis teljesen azonos legyen (a fordított eset viszont előfordulhat). Ez más szóval azt jelenti, hogy a biológiai szint (a mentális szint, a társadalmi szint és a többi - a példák vég nélkül sorolhatók) egyedül nem tudhat olyasmit csinálni, amit a kémiai, a fizikai, egyszóval az alsó szintek már ne csinálnának. Márpedig ott, az alsó szinteken a fizikai (kémiai, stb.) törvények határozzák meg, hogy mi történjen. A legtöbben úgy értelmezik a helyzetet, hogy a fizikai és a kémiai törvények teljesek, abban az értelemben, hogy már egyedül is elegendőek az alsó szintű állapotok teljes meghatározásához - ezek viszont az eddig mondottak értelmében szintén automatikusan meghatározzák a fölső szintű állapotokat.15 [63] Mármost akkor lehetséges-e a redukció, mint azt az imént megrajzolt, a felső szintek értelmét megkérdőjelező kép sugallja, vagy pedig nem, ahogy inkább a tapasztalatunk mutatja? Melyiknek higgyünk a kettő közül, mi itt az elméleti helyzet? E megkerülhetetlen kérdésben van a naturalizmus és a redukcionizmus közötti tartós szeretet-gyűlölet viszony kulcsa. A megoldási javaslatok köre az eliminatív, reduktív, módszertani reduktív, illetve nem reduktív (típusazonossági, példányazonossági, kompozíciós stb.) materialista nézetek sokaságát foglalja magába.16 [63] Közös azonban bennük, hogy - és itt ismét a tudománnyal való folytonosságra kell utalni - számukra a materializmus előfeltétel, nem pedig igazolásra szoruló tanítás. Az élet, az elme vagy a társadalom kérdéseit tanulmányozó naturalista számára a különböző jelenségszintek tudománytól, tehát materializmustól független autonómiája - akármilyen nézetet vall egyébként a redukcióról - fel sem merülhet, hiszen a materialista alapállást a tudományos magyarázatok (és nem csak a fizikában, hanem a nem reduktív elméletek számos tartományában is) naponta konfirmálják, az adatok és a problémák sikeres kezelési módjának köszönhetően. A naturalizmus közelebbi tartalma nem valamilyen elméleti alap, hanem ez a módszertani egység. A következőkben egy példán keresztül szeretném megmutatni, hogyan működik a naturalista érvelés a gyakorlatban. 3. Ráció és természet Gadamertől kölcsönözve e résznek frivolul azt a címet is adhatnánk: igazság és módszer. Arról lesz benne szó, hogy a racionális ész működésének naturalizálása, vagyis az észhasználat módszerének tudományos vizsgálata hogyan módosítja és egyben gazdagítja az ésszel kapcsolatos hagyományos kérdésfeltevéseinket. Azért választottam ezt a példát, mert véleményem szerint a naturalizmus elleni gyakori racionalista tiltakozás (gondolhatunk itt a már emlegetett Alvin Plantingára,17 [63]illetve általában az analitikus vallásfilozófusok népes táborára,18 [63] vagy bizonyos fokig Thomas Nagelre19 [63]) a naturalizmus által kínált alternatíva lényegi félreértéséből fakad. A tiltakozás egyik forrása, úgy tűnik, az igazság fogalmának sajátos szerepéből származik, továbbá abból, hogy az igazság fogalmát alapvetően másképpen kezeli a racionalista filozófiai hagyomány (ezért az azzal szoros kapcsolatot tartó analitikus filozófia) és másként a tudomány. Az igazság iránti vágy az általunk örökölt kultúrában feltétlen igény 2500 év óta.20 [63] Brutus megölte Caesart, Esik az eső, Jancsi szereti Marit - szeretnénk érteni ezeket a mondatokat. Illetve úgy gondoljuk, hogy nagyon is értjük őket, és ez egy feladatot ró ránk azzal kapcsolatban, hogyan fogjuk föl az igazságot és a jelentést. Számtalan alakban bukkan fel ezért újra meg újra az a gondolat, amelyet most rövidre zárt formában adok elő: eszerint Brutus megölte Caesart azt jelenti, hogy Brutus megölte Caesart, és akkor igaz, ha Brutus megölte Caesart. (Miért, mi mást jelenthetne? - tudjuk, e kérdés éppolyan veszélyes, mint amilyen csábító.) Mindez azt sugallja, hogy a megértés és az igazolás elvei függetlenek kell legyenek egyéni vagy társas szokásainktól, hagyományainktól, elfogultságainktól, de függetlenek kell legyenek képességeinktől vagy azok hiányától is - végül is Brutus vagy megölte Caesart, vagy nem. Itt gyökerezik, vagy legalábbis itt érhető tetten, a hit a feltétel nélküli racionalitásban, az ész valamiféle tiszta és elvont, elsődleges elveiben, amelyek nincsenek alávetve semmi egyébnek, így például nincsenek kitéve - mondjuk - pszichológiai korlátoknak vagy egyéb esetlegességeknek. Itt pillantható meg a logika egyetemes érvényességének eszméje, amely oly általános, és amelyet hívei oly mértékben elsődlegesnek tekintenek. Előszeretettel mutatnak rá, hogy amikor az ész ellen érvelünk, vagy amikor a racionalitást másra hivatkozva próbáljuk megalapozni, akkor is csak az ész elveinek felhasználásával tehetjük. Más szóval, amikor tagadjuk, akkor is felhasználjuk, vagyis jobban tennénk, ha tagadás helyett állítanánk, vagy egészében csendben maradnánk. 58

65 Kampis György: A tudás egysége és a naturalista alternatíva a filozófiában* Az igazság fogalma ugyanakkor szoros összefüggésben áll a bizonyítás fogalmával, hiszen amiről nem tudjuk, hogy igaz, az - a mi szempontunkból - akár hamis is lehetne. (Verifikáció nélkül az igazság értéktelen. Ha az igazságnak birtokában lennénk is, nem tudnánk felismerni - mondja a verfikációt elvető Popper.21 [63]) Igazság és bizonyítás ilyetén összefüggése alól nem kivétel még a kinyilatkoztatott igazság sem. Ott éppen a kinyilatkoztatás az a módszer, amely szerepét tekintve bizonyításként, vagy a kétely azzal egyenértékű kizárásaként működik. Hogy tehát az igazság ebben az értelemben mindig feltételes (mert egy módszer foglya), az megkerülhetetlen tény, mint arra a matematikán és a logikán belül elsőként talán Lewis Carroll (vagyis Charles Dodgson) mutatott rá az Achilles-paradoxon segítségével22 [63]. A racionalista valamiféle ideálisnak feltételezett igazolási eljárásokra hivatkozik, eközben azonban (amikor az érveit kifejti, akkor is) konkrét emberi lényként konkrét gondolati műveleteket végez.23 [63] A naturalista felfogást követve nem mondunk mást, mint hogy a kognitív pszichológia és az evolúció empirikus és elméleti eszközei révén remélhetjük, hogy konkrétan kimutathatók azok a sajátosan emberi, tehát pszichológiai és biológiai működésmódok, ahogyan a (félig tréfásan) igazságtermelésnek 24 [63]n nevezhető emberi tevékenység konstituálódik, más szóval azt, ahogyan - és amilyen mértékig - maga a racionalitás a racionális gondolati tevékenységben megvalósul. A modern naturalista szemléletet képviselő kognitív tudomány álláspontja szerint az ezekkel a pszichológiai tényezőkkel és az értelmezés biológiai alapjaival való racionalista szembenállás nem más, mint a tudomány 19. századi állapotához való visszatérés, egy olyan szélmalomharc, amely a korai pszichologizmus viták Frege-Meinong-Husserl vonalát emeli át a mai tudomány kontextusába. A naturalista elképzelés szerint azonban a pszichológiai tényezőkre való utalás ma nem vezet szubjektivizmushoz vagy pszichologizmushoz (mint a mai racionalisták szellemi elődei hitték), mert nem ez jelenti az utolsó szót. Inkább olyan empirikus problémára utal, ami további kutatást tesz lehetővé, ezzel továbblendíti a racionalitás, az érvelés, a megbízhatóság, az értelmezés stb. fogalmaira vonatkozó tudásunkat. Ezzel a stratégiával szembeállítani azt az érvet, hogy a pszichológia nem lehet képes megalapozni a racionalitást, mert már maga is felhasználja, üres fogás csupán, mert a fentiek szellemében a pszichológia maga is megalapozható, és így tovább, vég nélkül. Felvethető természetesen, hogy - számos lépésen keresztül - ez a stratégia körkörösséghez vezet, ez azonban nem hibás, hanem termékeny kör: circulus fructuosus. A hibás és a termékeny körök jellemzése nem a mostani írás feladata, legyen elég annyi, hogy a hibás körök rövidek és nem informatívak, a termékeny körök ezzel szemben hosszúak és informatívak. A naturalizmus körkörössége annak kifejezője, hogy valóban mindent bevonunk az elemzésbe. Erre rámutatni nem leleplezés, hanem éppen hogy a naturalista megismerésben rejlő új lehetőségek felmutatása.25 [63] 4. A naturalizmus mint tudáskövetési eszköz és mint integrációs elv A racionalizmus példáját felhasználva kicsit konkrétabban is érdemes nyomon követni a naturalista gondolkodásmód lépéseit. Az első lépés ez: tudjuk, hogy az ész nem követi a logikát, vagy más szóval nem követi saját elveit. A kognitív pszichológia által feltárt szisztematikus tévesztések másfajta feldolgozási elvekre utalnak. A szisztematikus tévesztések legendás példái ma minden tankönyvben megtalálhatók, köztük olyan elemi logikai feladatok vannak, amelyekkel, egyszerűségük ellenére, egy logikaprofesszor is térdre kényszeríthető - és ha formális eszközökkel akarja megoldani, annál inkább (Philip Johnson-Laird egy nevezetes példája legalábbis ezt mutatja26 [63]). A legtöbb mai teoretikus szerint a fejben nincsenek absztrakt szabályok, és akik szerint vannak, még azok sem tételezik fel, mint pár évtizede Piaget, hogy e szabályok a logika saját szabályai lennének. A jelenleg leginkább elterjedt konnekcionista modellek egészen más irányból közelítik meg a kérdést. Ezek a modellek asszociációs tárolású, elosztott reprezentációkról szólnak, ahol a következtetések tartományspecifikus emléknyomok szerteágazó aktivációja révén mennek végbe, legtöbb elemük pedig tanult, s ebből kifolyólag akár hibás is lehet. A kognitivista szemlélet szerint a szabályok a posteriori leírások a létrejövő emergens (vagy szerényebben mondjuk így: kollektív) viselkedések invariáns mintázatainak durvaszemcsés jellemzésére a következményhelyes viselkedések esetében. E néhány mondattal egyszersmind a terület szlengjéből is kaptunk egy kis ízelítőt. Más szavakkal e modellek azt sugallják, hogy nem azért következtetünk helyesen, mert a helyes következtetés képességével rendelkezünk, hanem mert rendelkezünk egy olyasfajta általános tanulási képességgel, amely lehetővé teszi azt is, hogy következtetéseket tanuljunk - a formális logika szempontjából nézve helyest és helytelent egyaránt. 59

66 Kampis György: A tudás egysége és a naturalista alternatíva a filozófiában* Egy hasonlattal segíthetjük megértetni a szemléletbeli váltást: az, hogy tudunk űrhajót vezetni, nem azt jelenti, hogy űrlények vagyunk, sokkal inkább azt, hogy még ezt a marhaságot is megpróbáljuk, annak minden kockázatával együtt. Na meg azt, hogy a szervezetünk eléggé flexibilis ahhoz, hogy úgy-ahogy kibírja az űrhajós kiképzést - és a logika órákat. Persze genetikai háttér nélkül mindez semmit sem érne. Ma már mindennaturalista tudja, hogy a tanulásra való hivatkozás a nature-nurture (vagyis természet vagy nevelés) vitákban nem a megoldást, hanem a probléma részét jelenti. Egyszóval gördül tovább a spirál: ha azt mondjuk, a logikus következtetés egyes elemei tanultak, az a tanulást segítő genetikai elemekre tereli a gyanút, a következő állomás tehát a molekuláris örökség evolúciós vizsgálata lesz majd. Ez arra is választ kínál, hogy miképpen lehetséges mégis, hogy mindannyian többé-kevésbé hasonló módon gondolkodunk, hogyan lehetséges, hogy ez néha többé-kevésbé megfelel a formális logika által megköveteltnek, és hogy az állatok (akik nem járnak logika órákra, és anyukájuk sem tanítja őket szabályok követésére) szintén képesek lehetnek következményhelyes akciókra. Ráció helyett tehát tanulás és biológiai cselekvés. Második lépés: a természettudomány ilyetén bevonása a racionalitás problémakörébe közel sem annyira feltételes opció, mint gondolhatnánk. Quine közismert kontinuitási tézisére hivatkozom.27 [63] Eszerint - szabad értelmezésben fordítva - nem húzható demarkációs vonal a humán és a reál tudományok között. Quine másutt28 [63] a köznevek és a kategorizáció filozófiai elemzése közben vette elő a nyelvhasználat és a nyelvtanulás empirikus kérdéseit, és kapcsolta össze mindazzal, amit arról a biológiában és a pszichológiában tudunk. E stratégia pontos jellemzésére az átható, enyhe tudományos realizmus kifejezés használható. Lehet ugyanis, hogy van kétely a tudományos ismeretek véglegességét tekintve, de ezek az ismeretek mégis alapvetően áthatják mindennapi beszédünket és gondolkodásunkat, mégpedig olyan mértékben, hogy az ettől függetlenül nem is értelmezhető. Nem más a helyzet az önmagát antinaturalistának valló filozófiák esetében sem. A kéz, az asztal, a tévékészülék vagy az elektron legalábbis adat minden filozófiai példatár számára. Holott, amikor ezekről a dolgokról beszélünk, ezzel a lehetséges individuációs stratégiák nagy univerzumának radikális beszűkítése mellet szavazunk, egy olyan világképet fogadunk el, amelynek alapvető elemeit a hétköznapi élet és a vele szoros kapcsolatot ápoló tudomány közvetíti felénk. A felsorolt dolgok valamiféle naiv, de jórészt a tudományból örökölt vagy - másfelől nézve - a tudományt megalapozó ontológiának a részei, akárcsak a gravitáció. Efféle dolgokat jelölő szavak nélkül pedig még a racionalista (ergo antinaturalista) filozófiák steril példamondatai sem fogalmazhatók meg. Az, hogy mennyi tudomány rejlik még az olyan ártatlan példamondatok mögött is, mint a there is a cat on the mat, akkor derül ki valójában, ha játszva az értetlent, rákérdezünk, mi is az, hogy matrac (mat). Minimális barkochbázás után arra jutunk, hogy itten mindenféle kristályos szerkezetű fémrugókról, meg szerves fonalakból szőtt szövetekről és hasonlókról van szó. Azt, hogy a tudomány tárgyai ily módon szemléletünk közvetlen részei, David Armstronggal szólva29 [63] nevezhetjük, mondjuk, utólagos realizmusnak (a tudomány adta, tehát azóta - és attól - létezik), vagy nevezhetjük a Sellars-i nyilvánvaló kép és tudományos kép30 [63] homályos összjátékának, ez most mindegy - a lényeg mindenképpen az, hogy a tudomány nyújtotta tudást ezek szerint nem lehet nem felhasználni a filozófiai elemzésekben. (Világosan értsük meg: ez nem tiltás, hanem helyzetfelmérés.) Ha viszont így áll a helyzet, akkor - legalábbis egy következetesen alkalmazott naturalista álláspont figyelembe vételével - nem lehetségesek olyan filozófiák sem, amelyben felfelé esnének a kövek. (Hiszen nemcsak azt tudjuk, hogy miből van a fémrugó, hanem azt is, hogy a kövek lefelé esnek. Persze jöhet majd még olyan faramuci fizikai felfedezés, ami megengedi majd ennek az ellenkezőjét, és akkor hirtelen értelmes lesz sok minden, ami most nem az.) A lehetséges világokról és a szellem hasonló, szomorú torzszülötteiről, a zombikról és egyebekről szóló végtelen eszmefuttatások ugyancsak üresek. És ugyanígy nem lehetséges olyan filozófia sem, amelyben a racionalitás szent tehén volna, hiszen tudjuk, hogy nem vagyunk racionálisak, vagy nem úgy vagyunk azok, ahogy néha szeretnénk. Ha most egy kicsit pontosabban akarunk fogalmazni: azért nem lehetséges - vagy nem kívánatos - tehát olyan racionalizmus, amely figyelmen kívül hagyja az észről és az elméről szóló tudományos ismereteket, mert ez a stratégia szétszakítaná a tudás hálóját. A kontinuitási tézis egyben a tudás egysége mellett is érvel, illetve ennek az egységnek a fennállására mint tényre utal. Nem lehet egyetlen szemet kiragadni a láncból, és kivonni a hétköznapi tudás és a tudomány közös ellenőrzése alól. Nem tehetek úgy, mintha nem tudnám, hogy a matrac rugókból és szövetekből áll, és nem tehetek úgy sem, mintha nem tudnám, hogy a kövek lefelé esnek. De akkor úgy sem tehetek, mintha az elme nem a természet terméke volna. Ez az egész egyetlen rendszer; csak együtt kapható. Kétségtelen ugyanakkor, hogy nincs olyan érv, amely megakadályozhatná, hogy a többinek homlokegyenest ellentmondó tudományos elméletek megalkotható legyenek. Sőt, a dolog fordítva áll. Ha a kérdést tág általánosságban vizsgáljuk, lehet, hogy épp a tudás teljes revízióját kényszerítő, az elméletek sokaságával 60

67 Kampis György: A tudás egysége és a naturalista alternatíva a filozófiában* ellentmondásba keveredő és lavinaszerűen mindet bukásba taszító elmélet lesz a helyes (miért is ne?). Előzetes, végleges kizárása súlyos hiba volna. Mégis, egy sikeres elmélet mindig a többivel való harmonizációt igényli (s ez alól, vegyük észre, nem mentes a fenti forradalmár példa sem, csak ott a harmonizáció fordított irányba halad). Az elmélethálók együtt mozognak, összefüggő egészet alkotnak, miközben a belső hálószemek lakatosi értelemben védettek a behatoló, velük ellentmondó elméletekkel szemben. Inkonzisztencia esetén ezért többnyire a behatolót áldozzuk fel, és ezt jó okkal tesszük (vagyis, ne féljünk a szótól: racionálisnak tartjuk feláldozni). Valóban különleges eseményre volna szükség ahhoz, hogy egy, a többivel ellentmondásban álló elmélet vagy javaslat kedvéért mindent fenekestül felforgassunk. A korlátlanul szabad racionalitás hipotézisének helyzete ebből a szempontból a kreácionizmuséra emlékeztet. A fajok külön teremtésének tézise közvetlenül csak a leszármazásnak mond ellent. De aki a leszármazást tagadja, annak - láncreakciószerűen - sok egyebet is tagadnia kell: azt, hogy a Föld régi, hogy a fizikai kormeghatározási módszerek helyesek, hogy az atomfizika és az elektrodinamika, amelyek révén e módszerek működnek, érvényes. A racionalitás tudománytól való függetlenségét állítani, ehhez hasonlóan, látszólag csupán a pszichologizmus csapdájának kikerülése, ami ártatlan dolognak, sőt ügyes húzásnak tűnik, valójában azonban annyit tesz, mint az egész naturalizmust tagadni - még a saját vadászterületén belül, a tudományban is (mint ahogy láttuk: a kreácionista is végül az egész atomfizika tagadásáig kénytelen eljutni). Ezt pedig nem szívesen kockáztatjuk meg. A választási lehetőségek ezzel beszűkülnek. Összefoglalva, a naturalista kutatási stratégia követése annak az állításnak az elfogadását jelenti, hogy az ész tekintélye nem valamilyen önkényes hipotézisből, hanem más tudáselemekre való hivatkozás révén nyeri a forrását. Így pontosan annyira válik kétségbevonhatatlanná (vagy kétségbe vonhatóvá), mint az eközben felhasznált alap maga. Előbbi aspektus a rációt egy hatalmas, évmilliárdokat átívelő evolúciós ív részeként helyezi el, utóbbi pedig szerénységre int minden emberi tudás (így ennek részeként az észről szóló tudás) túlzott önbizalommal való mérlegelésével szemben. E gondolatmenet záró megjegyzéseként megjegyzendő, hogy azért óvakodni kell az így adódó kép túlzott lebecsülésétől is, mondván, hogy ezzel az apodiktikust a kontingesre cseréljük, és rossz üzletet kötünk (ez Plantinga álláspontja például Nozick evolúciós naturalista érvelésével szemben31 [63]). Nem így áll a dolog. Már utaltam arra, hogy a tudományra építő naturalizmus robusztus, míg az önmagában álló ráció szinguláris - valójában tehát a naturalista perspektíva felvállalásával egy ingatag, a tudás hálójába nem illő alapot cserélünk le egy olyan alapra (vagy inkább most már: belső láncszemre), amely szervesen együtt lélegzik és mozog mindazzal, amit tudunk - bármit is érjen ez - a kezekről, a tévékészülékekről, a matracrugókról és az elektronokról. 5. Jegyzetek * n Ezt az írást Fehér Márta 60. születésnapjára ajánlom. Sajnálnám, ha nem sok mindennel értene belőle egyet, hiszen - mint a magyar tudományfilozófusok többsége - e szakmáról a legtöbbet én is tőle tanultam, és ebben a szakmában a legtöbbet neki köszönhetem. Az olyan korszakos hatású gondolkodókat, mint Kuhn vagy Bloor, vagy akár Berger és Luckmann, elsősorban Fehér Márta révén ismerte meg a magyar szakmai közönség, így e sorok akkor még elméleti biológusi pályára készülő írója is. Egy olyan időszakban történt mindez, a hetvenes, korai nyolcvanas években, amikor a mainál jobban lehetett számítani a tudományok saját alapjukat kereső elméleti érzékenységére. A kulturális relativizmus és a szociálkonstruktivizmus felszabadító hatású volt sokunk gondolkodására, megmutatta, hogy a különböző gondolkodási rendszerek között fennálló, annyiszor megélt szakadék elméletileg is megalapozható az összemérhetetlenség fogalma és más eszközök segítségével. Megmutatta azt is, hogy a tudomány nem mindenható; hogy nem kell mindent elhinni, amit a tanszékekre és szakokra specializált intézményes tudomány képviselői önmagukról és tudományukról terjesztenek; hogy amit ma tudománynak nevezünk, az pár száz évvel ezelőtt nem volt, vagy nem lett volna az, és valószínűleg néhány száz év múlva újra nem fog annak számítani. Meglepő lehet tehát, hogy most mégis a tudás folytonosságáról és a tudomány kitüntetettségéről írok. A hangsúly, úgy gondolom, a mégis szócskán van. Én úgy látom, hogy a relativizmus nem ellentéte a realizmusnak, a szociális konstrukció nem ellentéte a bizonyosságnak. A tudás összemérhetetlen köreiről való beszéd nem végállomása a tudományról és a tudásról való gondolkodásnak, hiszen végső soron minden tudás alapja közös: a bennünk rejlő biológiai háttér és az életünknek keretet adó cselekvés. Mindkettő, bár más-más módon, a tudomány, végső soron pedig a filozófiai naturalizmus folytatását teszi lehetővé a tudás mélyebb elemzésével. Írásomban erről a mélyebb egységről szólok. Másutt (Kampis 2000) már kifejtettem a kuhni paradigmafogalom és a tudás egysége közötti viszonyról néhány észrevételemet. A mostani írás polémikus elemeinek célpontja ezért egészen más: az antinaturalizmus másik alternatívája, a racionalizmus. 61

68 Kampis György: A tudás egysége és a naturalista alternatíva a filozófiában* 1 n Egy másik megfogalmazás: Naturalism as a general view is the sensible thesis that all facts are facts of nature. (Harman 1977, 17.) Csakhogy: mi az, hogy természet? A kérdésre visszatérünk. 2 n Kampis n Churchland n Harnad n Bickle (1998). Bickle az eliminatív felfogás Rorty-val és Feyerabenddel kezdődő vonulatának mai képviselője, aki a neurobiokémiai felfedezések fényében a típusazonossági elméleteket éleszti fel. A típusazonossági elméletek szerint a mentális események egyes típusainak (pl. emlékezés, tanulás, következtetés) fizikai-kémiai események egyes típusai felelnek meg (pl. mindig egy bizonyos molekuláris folyamat). 6 n Lorenz sajnálatosan kevesek által ismert művének már a címe is kifejező: A kanti apriori tanítása a modern biológia fényében (Lorenz 1941, 1975). Lásd Popper 1972, Quine 1969a. Filológiai értelemben az eszme régebbi. Az evolúciós naturalizmus ötletének elsőbbségéért igen nagy a tülekedés, a jelöltek között szerepel (hogy néhány egészen különböző nevet említsünk) H. Bergson (1987 [1908]), P. Bridgeman (1927), R.W. Sellars (1920). Lásd a naturalizált ismeretelmélet és az evolúciós ismeretelmélet két friss áttekintését: Feldman 2001, Bradie és Harms n Wilson n Tooby és Cosmides 1992, lásd Kampis n Moore 1903; szokták van - kell illetve tény - érték különbségként is emlegetni. Moore szerint a tudomány azzal foglalkozik, ahogyan vannak a dolgok, az etika pedig azzal, ahogyan lenniük kellene (legalábbis az emberi világon belül). 10 n A probléma igen szerteágazó. Meg kell különböztetni a módszertani és a metafizikai értelemben vett naturalizmust (pl. Plantinga 2001). Fizikalizmus alatt gyakran ez utóbbit értik, máskor azonban - mint Moser és Trout (1995) - a reduktív materializmust, más szóval azt az erősebb tézist, hogy a világ nemcsak anyagilag egységes, hanem az alkalmazandó leírás eszközeiben is az. Mint David Papineau is megjegyzi, gyakori a naturalizmus/fizikalizmus egyszerűen antidualizmusként való felfogása: For some philosophers, the defining characteristic of naturalism is the affirmation of a continuity between philosophy and empirical science. For others the rejecti on of dualism is the crucial requirement. Yet others view an externalist approach to epistemology as the essence of naturalism. (Papineau 1993.) nn Definiálható aztán a naturalizmus a szupernaturális erők tagadásaként is: What the Naturalist believes is the ultimate Fact, the thing you can't go behind, is a vast process in space and time which is going on of its own accord. Inside that total system every particular event (such as your sitting reading this book) happens because some other event has happened. All things and events are so completely interlocked that no one of them can claim can claim the slightest independence from 'the whole show'. (Lewis 2001 [1963].) nn Vagy durvábban: The Cosmos is all there is, all there has been and all there ever will be. (Sagan 1980.) nn Rorty felfogásában pedig naturalistának lenni annyit tesz, mint: to be the kind of antiessentialist who, like Dewey, sees no breaks in the hierarchy of increasingly complex adjustments to novel stimulation - the hierarchy which has amoeba adjusting themselves to changed water temperature at the bottom, bees dancing and chess players check-mating in the middle, and people fomenting scientific, artistic, and political revolutions at the top. (Rorty 1991.) 11 n Például Thomas Nagel (1995). Mások, mondhatni épp ellenkezőleg, Davidsont epifenomenalizmussal vádolják, azt állítva, hogy az általa elképzelt elme valójában nem csinál semmit, ezért önálló léte nincs. 12 n Chalmers (1996) Leibniz gondolatait fejleszti tovább. 13 n Penrose n Lásd Fodor

69 Kampis György: A tudás egysége és a naturalista alternatíva a filozófiában* 15 n Ez a ráépülés vagy szuperveniencia problémaköre; a kapcsolódó hatalmas irodalom egy részét pl. Chalmers (2001) tekinti át. 16 n Az általánosan elterjedt vélekedés szerint (Kim 1989 nyomán) a szuperveniencia és a nemreduktív materializmus inkompatibilis. Legújabban azonban ő maga is ennél árnyaltabb nézeteket vall (Kim 2000). 17 n Plantinga n Pl. Swinburne-re (1998). 19 n Nagel n Nyíri (2001) meggyőzően kapcsolja össze ezt az írott nyelv szerepének megjelenésével a görög ókorban. 21 n Bár a mondatot szószerint sehol nem találtam, álljon itt két hasonló: The quest for certainty... is mistaken... though we may seek for truth... we can never be quite certain that we have found it. (Popper 1945, 2:375.). There cannot exist a general criterion of truth... No claim can be made for absolute certainty: we are seekers for truth but we are not its possessors. (Popper 1972, 47.) 22n Carroll n Ez természetesen nem más, mint a racionalista érvelés megfordítása. 24n Vö. truthmaking: az angol kifejezésnek a magyarhoz hasonló hátborzongató aurája van. 25n Ez a kérdés ugyancsak megérdemelne egy részletesebb kifejtést. Miközben a racionalizmus képviselői (így például a lehetséges világok teoretikusai) a naturalizmust érintő cirkularitás-vádat rendszerint valami fontos felfedezésként mutatják be, a naturalisták számára a körkörösség olyannyira magától értetődő, hogy nem is igen térnek ki rá, legfeljebb folyosói beszélgetésekben hallani elejtett megjegyzéseket, kis vállvonogatással kísérve, hogy hát persze. 26n Minden bankár atléta. Egy kancellár sem bankár.mi következik e két állításból, ha egyik halmaz sem üres? Johnson-Laird (1993) könyvének megjelenése óta a programozó matematikus hallgatók százain teszteltem le a belőle vett feladatot, körülbelül a szerzőével azonos eredménnyel: mindössze nagyjából 5 százalék adja meg a helyes választ (van atléta, aki nem kancellár). Ugyanezt a feladatot másképpen felírva azonban mindenki megoldja. A természetes következtetés elméletei, köztük Johnson-Laird saját munkái az efféle különbségekkel foglalkoznak. 27n Quine 1999 [1951]. 28n Quine 1999b [1969]. 29n It is the task of total science, conceived of as total enquiry, to determine what universals there are. The view defended is therefore a scientific realism about universals. It might also be called a posteriori realism... (Armstrong 1978.) 30n Sellars n Idézi Nagel Irodalom Bergson, H [1908]. Teremtő fejlődés. Budapest, Akadémiai. Bickle, J Psychoneural Reduction: The New Wave. Cambridge, Mass., MIT Press. Bridgman P. W The Logic of Modern Physics. New York, Mac Millan. Carroll, L What the Tortoise Said to Achilles. Mind, vol. 4, No. 14 (April), p. Chalmers, D. J The Conscious Mind: In Search of a Fundamental Theory. Oxford, Oxford University Press. 63

70 Kampis György: A tudás egysége és a naturalista alternatíva a filozófiában* nn -n2001. Contemporary Philosophy of Mind: An Annotated Bibliography. 3.1 Supervenience: Churchland, P. M Eliminative Materialism and the Propositional Attitudes. Journal of Philosophy, vol. 78, p.; reprinted in Lycan 1990, p. Feldman, R Naturalized Epistemology. In Zalta, E. N. (ed.): The Stanford Encyclopedia of Philosophy: Fodor, J Special Sciences, or the Disunity of Science as a Working Hypothesis. Synthese, vol. 28; reprinted in Boyd, R. - Gasper, P. - Trout, J. D. (eds.): The Philosophy of Science (Cambridge, Mass., MIT Press, 1991) p. Harman, G The Nature of Morality. Oxford, Oxford University Press. Harnad, S Other bodies, other minds: A machine incarnation of an old philosophical problem. Minds and Machines, vol. 1, p. Kampis Gy Dennett és az evolúció. Replika, vol. 36, p. nn -n2001. A gondolkodó test. Magyar Tudomány, megjelenés alatt. Kim, J The Myth of Nonreductive Materialism. Proceedings and Addresses of the American Philosophical Association, vol. 63, p. nn -n2000. L' émergence, les modeles de réduction et le mental. Philosophiques, vol. 27, p. Lewis, C. S [1963]. Miracles, Lorenz, K Kants Lehre vom Apriorischen im Lichte gegenwärtiger Biologie. Blätter für Deutsche Philosophie, vol. 15, p. nn -n1975. Kant's Doctrine of the A Priori in the Light of Contemporary Biology. In Evans, R. I. (ed.): Konrad Lorenz, The Man and His Ideas. New York, Harcourt, Brace, and Jovanovics. Lycan, W. G. (ed.) Mind and cognition: A Reader. Cambridge, Mass., Blackwell. Moore, G. E Principia ethica. Cambridge, Cambridge University Press. Moser, P. K. - Trout, J. D General Introduction: Contemporary Materialism. In Moser, P.K. - Trout, J.D. (eds.): Contemporary Materialism. New York, Routledge. ( Nagel, Th Double Aspect Theory. In The Oxford Companion to Philosophy. Oxford, Oxford University Press. ( nn -n1998. Az utolsó szó. Budapest Európa. Nyíri K Túl az iskolafilozófiákon, Magyar Tudomány, megjelenés alatt. Papineau, D Philosophical Naturalism. Oxford, Blackwell. Penrose, R The Emperor's New Mind. Oxford, Oxford University Press. Plantinga, A The Nature of Necessity. Oxford, Clarendon. nn -n2001. Methodological Naturalism? In Popper, K. R The Open Society and Its Enemies. London, George Routledge a Sons. nn -n1972. Objective Knowledge: An Evolutionary Approach. Oxford, Clarendon Press. 64

71 Kampis György: A tudás egysége és a naturalista alternatíva a filozófiában* Quine, W. v. O [1951]. Az empirizmus két dogmája. In Forrai G. - Szegedi P. (szerk.): Tudományfilozófia p. nn -n1999a [1969]. Naturalized Epistemology. In Forrai G. - Szegedi P. (szerk.): Tudományfilozófia. Budapest, Áron Kiadó, p. nn -n1999b [1969]. Natural Kinds. In Forrai G. - Szegedi P. (szerk.): Tudományfilozófia. Budapest, Áron Kiadó, Rorty, R Objectivity, Relativism, and Truth: Philosophical Papers. Vol. 1. Cambridge, Cambridge University Press. Sagan, C Cosmos. New York, Random House. Sellars, R. W Evolutionary Naturalism and the Mind-Body Problem. Monist, vol. 30, p. Sellars W Science, Perception and Reality. New York, Humanities Press. Swinburne, R Van Isten? Budapest, Kossuth Kiadó. Tooby, J. - Cosmides, L. 1992: The Psychological Foundations of Culture. In: Barkow, J. K. - Cosmides, L. - Tooby, J. (eds.): The Adapted Mind. Oxford, Oxford UP, p. Wilson, E. O Sociobiology: A New Synthesis. Boston, Harvard UP. 65

72 II. rész - Fogalom

73 Tartalom 7. David Bloor: A szociálkonstruktivizmus mint Hume, Mill és Carnap örököse* Bevezetés Hume Mill Tudásszociológiai esettanulmány Carnap Befejezés Jegyzetek Irodalom Hronszky Imre: Kuhn -értelmezések egy részben félreértett és egy figyelmen kívül hagyott szerzőtől Margaret Mastermann paradigmatudománya Joseph Rouse két Kuhnja Jegyzetek Irodalom Pléh Csaba: A transzparencia: a gondolkodás köznapjaitól a kognitív tudományig Transzparencia a köznapi gondolkodásban Az ikonikus reprezentáció igénye Szimbolika Az intencionális hozzáállás segítségével történő magyarázat Magyarázat és áttetszőség A fenomenális tudat és a jelentés Jegyzetek Irodalom Békés Vera: A reziliencia-jelenség avagy az ökologizálódótudományok tanulságai egy ökologizált episztemológia számára* A reziliencia A reziliencia mint megbirkózási képesség (fostering resilience) A családi reziliencia Episztemológiai következtetések Jegyzetek Irodalom

74 7. fejezet - David Bloor: A szociálkonstruktivizmus mint Hume, Mill és Carnap örököse* [73] 1. Bevezetés A következőkben az empirista tradícióból merített eszmék mai tudásszociológiai munkákban, különösen a tudományos tudás szociológiájával foglalkozó munkákban történő megjelenésének három módját kívánom ecsetelni. Nem áll szándékomban meggyőzni az olvasót arról, hogy az empirista eszmék hatása örvendetes, sem arról, hogy a kérdéses neoempirista doktrínák igazak. Történetesen azt gondolom, hogy a hatások örvendetesek és a kérdéses doktrínák igazak - ám ezek más kérdések. Fő célom egyszerűen annyi, hogy megmutassam: az empirista tradíció bizonyos sajátságai elevenek és egészségesek - még akkor is, ha álnevek alatt élnek tovább. Ha találunk valódi folytonosságokat, akkor ezek léte előtt fejet kell hajtanunk. Amennyiben az empirista tradícióról vagy a jelenlegi tudásszociológiáról józan és pontos véleményt szeretnénk alkotni, ezeket a kapcsolódási pontokat számításba kell vennünk. Ez azzal kettős haszonnal járhat, hogy így az empirista tradíció sokkal érdekesebb és jelentőségteljesebb színben tűnik fel, a tudásszociológia pedig érthetőbbé válhat a filozófusok számára - ám ez talán hiú ábránd. Elsőként a mesterséges hume-i fogalmát vizsgálom - úgy, ahogyan a mesterséges erényekről szóló előadásában szerepel. Ezt a szociálkonstruktivizmusról folyó (és bizonyos fokig rosszhírű) beszédmóddal fogom összekapcsolni abban a formában, ahogyan az a tudásszociológusok között helyet kap. Másodszor, a részlegesről részlegesre haladó következtetés J. S. Mill-féle eszméjét fogom megvizsgálni és ezt azzal fogom összekapcsolni, amit a tudásszociológusok a fogalomalkalmazásról mondanak. Harmadszor, továbbra is történelmi időrendben haladva, Carnap indukcióról szóló munkájának egy érdekes vonását fogom vizsgálni. Célom itt az lesz, hogy megmutassam, Carnap hogyan különítette el induktív gyakorlataink szociológiai dimenzióját. Ez tehát teendőim jegyzéke: Hume, Mill és azután Carnap - habár Mill csak meglehetősen kurta szerepet fog játszani annak a következtetésnek az aláhúzásában, amit Hume kapcsán vonok le. 2. Hume Hume az Értekezés III. könyvében nem egyszerűen egy morális pszichológiát, hanem egy morális szociológiát kínált nekünk.1 [73] Központi tézise, hogy az erkölcsi élet tényeit úgy, ahogyan azok a megfigyelés számára megmutatkoznak, egy morális pszichológia önmagában nem képes igazolni. A III. könyv fő érvelése valószínűleg ismerős lesz az Olvasónak, mégis hadd ismételjem meg, hogy az álláspontom alátámasztásához szükséges főbb pontokat megvilágítsam. Nem kétséges, hogy Hume a pszichológiával kezdi. Mi mindannyian természetünknél fogva rendelkezünk különféle, többé-kevésbé szeretetre méltó jellemvonásokkal, és természetünknél fogva reagálunk pozitívan mások hasonló jellemvonásaira. Ide tartozik a kedvesség, a nagylelkűség, a részvét, a bátorság és a sor tovább folytatható egyéb, úgynevezett természetes erényekkel. Ám a természetes erények társadalmi megosztottsághoz éppúgy vezetnek, mint társadalmi kohézióhoz. Működésük helyi, vagy ahogy Hume nevezte, korlátozott jellegű; emellett ingadozóak és részlegesek -- egyszóval szubjektívek. Mivel ezek a pszichológiai jellemvonások szubjektívek, így nem biztosítanak kellő alapot az erkölcsiség objektív kényszereinek magyarázatához. Honnan származnak az objektív kényszerek, szükségszerűségükkel, külsődlegességükkel és általánosságukkal együtt? A tradicionális válasz az, hogy Istentől; Hume azonban tagadta ezt. Ez nem lehetett válasz olyasvalaki számára, akinek célja bevallottan a tapasztalati módszerek bevezetése volt a moráltudományokba. Hume Isten helyébe a Társadalmat tette. Számára az erkölcsiség bizonyos fontos tulajdonságai - olyanok, mint objektivitása és szükségszerűsége - társadalmi karakterükből vezetendők le. Hume elgondolása az volt, hogy szükségünk van a konvenció fogalmának bevezetésére. A konvenciók nem csupán a rögzültté vált természetes egyéni hajlamok megnyilvánulásai; az egyéni hajlamokkal közvetett módon állnak kapcsolatban, és olyan kimondott vagy hallgatólagos kalkulációk révén közvetítődnek, amelyek hatással vannak a társadalmi kölcsönhatás alakulására. Konvenciók akkor keletkeznek, amikor az emberek stratégiailag 68

75 David Bloor: A szociálkonstruktivizmus mint Hume, Mill és Carnap örököse* cselekszenek: amikor számításba veszik, hogyan kell vagy lehet másoknak viselkedniük - és saját viselkedésüket ennek függvényében alakítják. A kölcsönhatás minden résztvevőjét stratégiailag és feltételes módon cselekvőként kell elgondolni, a végeredményt pedig emiatt nem tekinthetjük egy természetes hajlam közvetlen származékának. Hume ezt a következőképpen fejezte ki: a valóság, amellyel kapcsolatban állunk (tehát a társadalmi valóság) egy mesterséges jellemvonással rendelkezik; a valóság egy közösségi műalkotás, amit közösségileg építünk fel, állítunk elő. Az ígéretek betartásának és a tulajdon tiszteletben tartásának kötelezettségeit, vagy az uralkodókkal szembeni állampolgári engedelmességet Hume egyaránt az új mesterséges valóság példáiként láttatta. Az a sajátos szükségszerűség, amelyet engedelmességnek vagy erkölcsi kötelezettségnek neveznek, ebből a mesterséges szerkezetből eredeztethető, és ennek révén gyakorol hatást kívülről az individuumra; tényleges forrását és természetét pedig azért nehéz azonosítani, mert hajlunk arra, hogy inkább az individuális elmét, mint a társadalmat tekintsük székhelyéül. Az eddig elmondottakat a következőképpen foglalhatjuk össze: Hume megmutatta, hogy a tulajdon, valamint az állampolgári engedelmesség és az ígéretek betartásának kötelezett-sége egyaránt társadalmi konstrukció. Hume a morális intézmények dolgában szociálkonstruktivista volt. A szociálkonstruktivizmus fogalma, természetesen, a 20. század végének szociológiai zsargonja - egy gyakorta lenézett kategória, főként a filozófusok között. Ez azonban nem sokban különbözik a Hume által használt 18-ik századi szociológiai zsargontól. Hume műalkotásokról beszélt, mi konstrukciókról beszélünk - de az elgondolás ugyanaz.2 [73] Talán az Értekezés III. könyvének legérdekesebb részei azok a hosszú lábjegyzetek, amelyek a római jogi komplikációkkal és hóbortokkal foglalkoznak. Hume itt azt vizsgálta, hogy a jogi elveket hogyan alkalmazzák a nehéz esetekre; például, tegyük föl, hogy valaki más fémjéből készít kancsót, vagy más fájából épít hajót, és tegyük föl, hogy a fém vagy a fa tulajdonosa visszaköveteli javait.3 [73] Vajon van jogcíme a kancsóra vagy a hajóra? Proculus egy bizonyos módon, Sabonius egy másikon, míg Trebonianus egy harmadik módon érvelt.4 [74] De mi a kapcsolat ezek között a kézzelfogható jogi problémák és Hume társadalmi konstrukcióról szóló általános tézise között? Hogyan függenek össze az igazságosság mesterséges jellegével? A válasz részben az, hogy Hume mindenáron meg akarta érteni az azonossági ítéletek esetlegességeit, valamint az általános maximák vagy elvek egyedi esetekre történő alkalmazásának esetlegességeit. Hume ezt az esetlegességet a képzelőerő és az ideák összekapcsolása szavakkal fejezte ki az ilyen esetekben betöltött szerepük alapján. Hume jellemzően amellett érvelt, hogy az ideák valamiféle korábbi összekapcsolódása az, ami az ilyen komplikáltabb helyzetek változatos megoldási javaslatainak hitelét adja. Az elménkben található asszociációk erősségére támaszkodva látjuk őket meggyőzőnek vagy érezzük valószínűtlennek. Ha a különböző asszociációk erőssége kiegyensúlyozza egymást (mint ahogy ez bonyolultabb helyzetekben gyakran megtörténik), akkor újra önkényes és szeszélyes javaslatokhoz kényszerülünk vissza, hogy valamerre elbillentsük a mérleg nyelvét. Vajon azt jelenti ez, hogy Hume egyszerűen egy pszicho-lógiai megközelítést tett magáévá? Nem, egyáltalán nem! Képzelőerőnk és asszociációink konvencionalizált precedenseket hasznosítanak. Pszichológiai képességeink a konvenciók keretén belül és a konvenciók hátterével szemben működnek. Ez kétféleképpen lehetséges. Egyfelől bizonyos egyének kiváltságos státuszra tehetnek szert: nekik megengedik, sőt tőlük megkívánják, hogy döntéseket hozzanak. Képzettársításaik ekkor speciális szerephez jutnak; hatalmukban áll döntéseket hozni, például ítélkezni. A hatalom maga, természetesen, konvención alapul. Miután meghozták döntésüket, bármennyire szeszélyes is legyen az, a döntés precedens értékűvé válik és segít a maxima vagy a törvény jelentését meghatározni. Az, hogy pszichológiai folyamataink hogyan működhetnek még a konvenciók keretén belül, kiderül abból, amit Hume az állampolgári engedelmességről vagy az uralkodókkal szembeni kötelességeinkről mond. Miért terjesztjük ki általában az uralkodóval szemben tanúsított lojalitásunkat az uralkodó fiára is? Miért tűnik ez természetesnek? Részben a képzettársítások miatt, ám részben amiatt is, mert rendszerint előttünk állnak a lojalitás átruházásának korábbi példái. Mások szintén természetesnek találják, mi pedig tőlük várjuk el, hogy természetesnek találják; ez pedig megerősít bennünket abban, hogy természetesnek találjuk, és ez így megy tovább. Mindezek alapja, hogy mindannyian arra számítunk, hogy mások is arra számítanak, hogy mindenki ésszerűnek fogja találni - a rendszer így erősíti és stabilizálja önmagát. Jobban tesszük, figyelmeztet Hume, ha nem megyünk bele az egész igazolási folyamatba túl mélyen. Ezektől a mechanizmusoktól nem szabad elvárnunk, hogy olyan eredményeket szolgáltassanak, amelyek engedelmességünk tárgyainak szigorú erkölcsi próbáját is kiállják; és valóban, az erkölcsi szigorúság vesztükre lenne. Hadd mutassak ezzel kapcsolatban egy, a mai tudományszociológiából vett párhuzamot. Gondoljuk végig a következő kérdést: miért diadalmaskodik a piacon az egyik technológia a másik felett? Miért inkább az egyik és 69

76 David Bloor: A szociálkonstruktivizmus mint Hume, Mill és Carnap örököse* nem egy másikfajta videorendszer szerzi meg a piac oroszlánrészét és válik piacvezetővé? A válasz nyilvánvalónak tűnhet: a fejlettebb technológia győz. De vajon tényleg minden esetben győz? Elképzelhető, hogy csak azért tűnik fejlettebbnek - vagy azért fejlettebb -, mert győzött? Amikor a történészek és a szociológusok ezeket a dolgokat tanulmányozzák, gyakran egyáltalán nem nyilvánvaló számukra, hogy a győztes technológia tényleg a fejlettebb technológia volt.5 [74] Vegyünk egy egyszerű esetet, kizárólag a helyzet dramatizálása kedvéért: az órák vajon miért az óramutató járásának jelenlegi iránya szerint járnak, amikor éppúgy járhatnának az ellenkező irányban is! Van valami belülről fakadó előnye annak, ahogy ma óráink járnak? Kétlem. Gyakran csak annyi látszik történni, hogy az esélyek ingadozása az egyik technológiát egy kis előnyhöz juttatja. Ez a technológia azután pozitív visszacsatolást kap; és mivel többet adnak el belőle, ez mások számra önmagában indokká válik arra, hogy előnyben részesítsék. Az egyéni preferenciák és kalkulációk készségesen reagálnak mások múltbeli preferenciáira és kalkulációira - az egész folyamat így táplálja magát. Csupán a végeredmény késztet bennünket arra, hogy azt gondoljuk: a győztesnek egész végig jobbnak kellett lennie; miután pedig előnyre tett szert, természetesen jobbá is tudott válni, hiszen olyan anyagi lehe-tőségek és erőforrások váltak számára elérhetővé, amelyek a többiek számára nem. A későbbi siker hatására jelenlegi tulajdonságaikat visszavetítjük a múltba: úgy a technológiák, mint a királyok esetében. Ahogyan Hume mondta: Franciaország mai királya jogszerűbbé teszi Capet Hugónak az uralkodását, mint amilyen Cromwell uralkodása volt.6 [74] De ugyanarról a retrospektív érzékcsalódásról van szó. Ez csupán egy érintőleges példa volt, amelynél azonban mélyebbre tudunk és kell mennünk. Az érvelés elmélyítésének eszközéül szolgál, ha látjuk: amit Hume az erkölcsi intézményekről megállapított, az általánosságban a kognitív intézményekre is vonatkozik. Ezt egy Milltől vett szövegrészleten fogom bemutatni. 3. Mill Mill jól ismert tanításai közül éppen csak kiemelni kívánok egyet - azt a gondolatot, hogy a következtetés a részlegestől a részleges felé halad. Következzék tehát Mill Logikájának egyik sokat idézett részlete, ahol ez a gondolat kifejtésre kerül:7 [74] A nevek kezdetben csak egy tárgyat jelölnek, nem pedig tárgyak valamely osztályát; a jelölés csak átmenetek során terjed ki újabb és újabb dolgokra - és nem azonnal, előre megfontolt szándék szerint.8 [74] Jellemzően az a helyzet, hogy a tárgyak osztálya lezáratlan és bizonyosan nem áll nyitva sem az áttekintés, sem a betekintés számára. Mivel mi egy potenciálisan végtelen vagy megha-tározatlan osztálynak csak egy véges szeletét figyeljük meg, minden fogalomhasználó egy kiirthatatlan problémával találja szemben magát: a múltbeli alkalmazásoktól az új alkalmazások felé való mozgás problémájával. Mill ezt jól érzékelhetően általános problémaként állítja elénk. Természetesen Hume problémájának is ez volt a lényege, és ez az, amit jogi példáival illusztrálni kívánt: az új esetek kialakult elvek alapján történő asszimilásának potenciális problémáját - amely (egy asszociácionista számára) a régi és az új esetek közötti hasonlóságok és analógiák problematikus vonását jelentette. Szükségem van azonban egy olyan példára, amely ezt a tézist mélyebben meg tudja világítani. A tudomány esetében a folyamatot működés közben kell bemutatnom, és meg kell mutatnom azt is, hogy a tudásszociológusok hogyan elemzik az ilyen eseteket. Ennélfogva most egy olyan tudásszociológiai esettanulmány következik, amelyik megvilágítja egy fogalom korábbi esetéről új esetre történő kiterjesztésének néhány olyan összetevőjét, amelyekre Hume és Mill utal. A példa a kémiából származik egészen pontosan az ipari kémiából. A tanulmányt eredetileg Henk van den Belt készítette,9 [74] a mostanit megelőzően pedig már Barnes, Bloor és Henry is elemezte.10 [74] 4. Tudásszociológiai esettanulmány A 19. század közepén felvirágzó szintetikus festékanyag-ipar történetének egyik epizódjáról lesz szó, amely egy bizonyos, a festési folyamatban szerepet játszó kémiai anyag azonossága felett zajló vitát érint. Az anyag végül az anilin vörös elnevezést kapta. Az anilinből származó vörös festékeket először 1860 körül állították elő, főként Franciaországban. A fukszin nevű festékanyag előállításának szabadalmi jogát Renard Fréres francia vállalata szerezte meg 1859-ben. Ezalatt más cégek az anilinből más vörös festékeket állítottak elő és más név alatt, például azalein vagy analein, árusították őket. Senki sem állította, hogy ezek a festékek azonosak volnának; bizonyos körülmények között az egyiket, máskor a másikat tudták hatékonyabban alkalmazni. Mindazonáltal Renard Fréres-ék bírósághoz fordultak, azt állították, hogy szabadalmi jogukat megsértették. 70

77 David Bloor: A szociálkonstruktivizmus mint Hume, Mill és Carnap örököse* Habár a teljes történet meglehetősen hosszú és bonyolult, a végeredmény az lett, hogy a pert megnyerték. A bíróság a többi anyagot is lényegében a fukszin nevű anyaggal azonosnak ítélte. A bíróságot végül A. W. Hoffmann kémikus bizonyítéka győzte meg, aki megmutatta, hogy a színezékek a különböző festékanyagokban mind ugyanannak a szerves bázisnak a sói; a bázist Hoffmann rozanilinnak nevezte el. Így nem különböző festékek vagy különböző vörösek teljes választéka, hanem kizárólag a rozanilin festék volt jelen a piacon: a szennyező anyagokkal különböző mértékben vegyített anilin vörös. Itt áll előttünk egy fogalom alkalmazásáról (tudományos alapon) meghozott döntés - van tehát egy azonossági ítéletünk. De hol itt a társadalmi konstrukció és hol van itt a konvencionális elem - vagy, Hume szóhasználatával: a mesterségesség? Ez az azonossági döntésben leledzik. Az, ami megalapozásra került, a fogalom alkalmazásának konvenciója volt. Egy szabályt alkottak az anilin vörös azonosságára. Ha ez csupán egy konvenció volt, akkor egy tőle különböző is lehetett volna. Ám hogyan lehetett volna mindez másként, ha egyszer Hoffmann, a tudós szakértő szabta meg irányát? Először is Hoffmann egy sajátos tudományos megközelítést választott, egyet a lehetséges más megközelítések közül. Realista beszédmódot használt. A dolog benső lényegéről beszélt, és azt állította, hogy elkülönítette egy bázis sóinak halmazát - megkülönböztetve a szennyeződésektől, amelyeket lényegtelennek ítélt. De sok tudós, főként a kor francia kémikusai, akik empiristák és pozitivisták voltak, meg tudták volna indokolni - és meg is indokolták -, hogy miért kellene sokkal inkább a kérdéses anyagok empirikus tulajdonságaival törődni, mint állítólagos belső szerkezetükkel.11 [74] Miért kellene az úgynevezett szennyeződéseket háttérbe szorítani? Másodszor, a bíróság beidézhette volna a technológusokat, és használhatott volna technológiai kritériumokat; foglalkozhattak volna a festékek gyártása során használatos technológiai különbségekkel; foglalkozhattak volna a festékek használatához kapcsoló különböző technológiákkal; jelentőséget tulajdoníthattak volna annak a követelésnek, hogy ezek gyakorlatilag különböző anyagok, amelyek különböző ipari folyamatok és eljárások során készülnek. Harmadszor, kételyeket fogalmazhattak volna meg Hoffmann tudományos eredményeit illetően. Engedjük meg, hogy a bíróság számára Hoffmann eredményei voltak az elérhető legjobbak! A bíróság azonban érezhette volna úgy is, hogy további kutatások szükségeltetnek, vagy úgy, hogy bölcsebb lenne, ha nem tulajdonítanának túl nagy súlyt egyetlen személy véleményének. Ha szkeptikusok lettek volna, habozásuk később ténylegesen is igazolást nyert volna ban Hoffmann beszámolóját Emil és Otto Fischer munkája megkérdőjelezte. Ezek a kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy egyszerű rozanilin bázis nincs, hanem csak hasonló anyagok egy családja létezik. Az eset alapján kiderült, hogy a kereskedelmi használatban található vörös anilin festékek összetett és változékony keverékek. De akkorra már túl késő volt. Miután a történész és a szociológus elfogadta, hogy másként is lehetett volna, természetesen továbbra is szeretnék tudni, hogy miért éppen ez a sajátos döntés született. Milyen esetlegességek járultak hozzá ahhoz, hogy Hoffmann munkájának ilyen feltűnő súlyt biztosítottak a bírósági eljárás során? Hoffmannt eredetileg Renard Fréres ellenfelei vonták be a bírósági eljárásba ban Hoffmann a karmazsin szín megjelenésére hivatkozott egy olyan kísérletsorozatban, amelyben az anilint szén-tetrakloriddal kezelte. Mivel Renard Fréres amellett érvelt, hogy csak egyetlen vörös festék van, amely az anilinből állítható elő és Hoffmann megfigyelése megelőzte bejelentésüket (1859), úgy látszott, mintha Hoffmann lenne az igazi felfedező. Hoffmann munkája tehát, mint a felfedezés megelőlegezése keveredett bele a vitába. Hoffmannt kifaggatták, és ő azt válaszolta, hogy végeredményben két felfedezési folyamat van: ő a tudományos, de nem az ipari felfedező - azt mondta, hogy az ipari felfedezés Renard Fréres teljesítménye volt. Hoffmann-nak így a kiváltságos értelmező figyelemreméltó szerepét szánták, és ő inkább az egyiknek, mint a másiknak felelt. Amint Hume megfogalmazta: ilyen körülmények közepette az ügy szeszélyes módon tud eldőlni. Ez nem azért van, mert az egész folyamat pszichológiai - korántsem; azért van így, mert a szociológiai folyamatok megengedik, hogy bizonyos pszichológiai folyamatok döntő jelentőségűvé váljanak. Mindehhez három megjegyzést szükséges hozzáfűzni. (a) Az elemző szociológus mindezen megfontolások kifejtése során nem a bíróság kritikáját végzi el. A bíróságnak tennie kellett valamit, és bármit tett volna, problémával találta volna szemben magát. (b) A bíróság tagjai tevékenységük során nem csupán a valóságra reflektáltak; a párbeszéd és joggyakorlat rendelkezésre álló konvenciói közül válogattak, ezáltal pedig hozzátettek valamit e konvenciókhoz, alakították őket. (c) Végül az az állítás, hogy itt konvenciók egy körével van dolgunk, nem mond ellent annak, hogy ezek a folyamatok a valós világgal állnak kapcsolatban és a valós világra reagálnak - éppen ellenkezőleg. Az ilyen és hasonló tanulmányok megmutatják, hogyan a valósággal való kapcsolatunkat mennyire közösségileg alakítjuk. Van den Belt kiváló tanulmányát elég hosszan ismertettem, hogy megpróbáljak egyfajta érzékletes beszámolót és elemzést adni arról, ami jelenleg a tudásszociológia vagy a szociálkonstruktivizmus címkéje alatt folyik. Azért is választottam e tanulmányt, hogy az Értekezés jogi eseteinek hume-i elemzésével mutatkozó hasonlatosságokat a legnagyobb mértékben kihasználjam. A kérdés mindkét példában teljesen általános volt: a fogalom alkalmazásának problematikus és vitatható jellege, valamint a folyamatok konvencionális 71

78 David Bloor: A szociálkonstruktivizmus mint Hume, Mill és Carnap örököse* aspektusainak kihangsúlyozására irányuló szándék. Ezeket, természetesen, általános érvényű eredményeknek gondolom - a jogi keret csupán megvilágítja és dramatizálja őket. Most szeretnék irányt váltani egy kissé, és beleszőni Carnapot a történetbe. 5. Carnap Érvelésem mindeddig Hume empirizmusa valamint a jelenleg is művelt tudásszociológia között húzódó folytonosság megvilágítására irányult. Megpróbáltam az eddigieket úgy beállítani, hogy azok Hume morális tudásszociológiája és a mai tudományos tudásszociológia, vagy Hume szociálkonstruktivizmusa és a mai szociálkonstruktivizmus közötti folytonosságként mutatkozzanak meg. Esetleg az a benyomásunk támadhat, hogy e folytonosság abból a tényből ered, hogy a 18. és 19. századi empiristák nem szigorúan filozófiai empiristák voltak. Nem műveltek szigorú filozófiát - egyre-másra összekeverték a logikát és a pszichológiát. Talán ez szolgál a folytonosság alapjául - e folytonosság a gyengeségek folytonossága. Vajon mi történt volna a folytonossággal, ha szigorú és logikai empirizmust dolgoztak volna ki? Talán elillanna - vagy legalábbis elhalványulna? Ez a várakozás abból a széleskörűen elterjedt feltételezésből ered, hogy ahol a logika szóhoz jut, ott a szociológia számára nincs hely. A logikát és a szociológiát gyakran egymás riválisaiként és egymást kölcsönösen kizáró tudományokként látják. Úgy gondolom, ez a dualizmus és ez a manicheizmus mindenféle okokból kifolyólag téves - itt azonban csak egyet szeretnék megmutatni ezekből. Vegyük fontolóra Carnap logikai és formalista empirizmusát - ezen belül is főként impozáns kísérletét, hogy felépítsen egy induktív logikát és logikai definíciót adjon a konfirmációra.12 [74] Bizonyos, hogy Carnap nem volt szubjektivista. Nem az érdekelte, hogy az emberek mennyire bizakodóak; őt inkább az érdekelte, hogy mennyire kellene bizakodóaknak lenniük. Carnap az indukciót vezérlő racionális elveket akarta meghatározni. Arra akart racionális mértéket, hogy valamely h hipotézis és evidenciaállítások valamely e halmaza mellett e milyen mértékben konfirmálja h-t; olyan logikai kapcsolatot akart az állítások között találni, amely adott e esetén a h-ban való racionális hit fokának mértéke lehetne. Ebből a célból megvilágító és szellemes, de egyszerűsített modelleket dolgozott ki. Bizonyos fajta, egyszerű és szigorú nyelv által leírt világokat képzelt el, majd definiálta annak mértékét, amilyen mértékben az evidenciát leíró állítások a világról szóló hipotéziseket leíró állításokat lefedik vagy következményükként vonják maguk után. Itt azután egy kutatási program következett és egy olyan jellegű filozófiai fogékonyság, amely teljességgel szemben állni látszik azzal a deskriptív, kvalitatív, pszichológiai és szociológiai empirizmussal, amelyet mindeddig jellemeztünk. Ám mi történt végül? Idealizált modelljeinek keretei között dolgozva Carnap ragyogó és elgondolkodtató eredményre jutott.13 [74] Úgy találta, hogy nem egyetlen induktív módszer létezik, és még csak egy legelőnyösebb induktív módszerről sem lehet beszélni, hanem az induktív eljárások teljes kontinuuma, teljes végtelenségük áll fenn. Bizonyos fajta világokhoz egyesek jobbak, mint mások. Ha modellvilágába jelentős homogenitást épített be, akkor egy bizonyos fajta induktív stratégia volt a leghatékonyabb, ha ellenben inhomogenitást épített be modellvilágába, akkor egy másik induktív stratégia volt a leghatékonyabb. Amint Carnap teljesen tisztában volt vele, ezek közül egyik sem oldotta meg az indukció klasszikus problémáját, amennyiben a probléma azt jelenti, hogy hogyan következtessünk? - mert a következtetés elkezdése előtt nem tudjuk, hogy milyen fajta világban élünk. A világot csak valamilyen induktív stratégián keresztül ismerhetjük meg és nem fordítva, a stratégiát a világon keresztül. Azt a paramétert, amely az induktív stratégiák kontinuumát definiálta, Carnap '?'-val jelölte, ahol.? megjelent a konfirmációs függvényt definiáló formulákban:?=0 Reichenbach közvetlen szabályát,?=2 az öröklődés Laplace-féle szabályának egy formáját adja, míg?=? adja vissza Wittgenstein Tractatusában az 5.15 alatt található kijelentés induktív szabályát. Amíg? nem nyer konkrét értéket, addig Carnap kérdésére sem kapunk határozott választ - arra nevezetesen, hogy adott e mellett mennyire racionális h-ban bízni? Ugyanis h-nak e-re vonatkozó aránya? függvénye. Mi is voltaképpen?? Mit jelképez a megismerés tényleges terminusaiban? Amellett fogok érvelni, hogy a társadalmi szerveződés egy tulajdonságát jelképezi. Tisztában vagyok vele, hogy ez? nagyon sajátos interpretációjának tűnhet. Carnap maga azt mondja, hogy annak a relatív súlyát jelképezi, amit ő az indukció logikai alkotóelemének nevez, és amely különbözik az empirikustól -, de az úgynevezett logikai alkotóelem valójában társadalmi alkotóelem. Ez azért van így, mert? értékét közösségileg kell meghatározni, és konvenció révén fenntartani. Bármely adott induktív stratégia elfogadása döntés kérdése, kollektív döntés a kutatók közössége részéről. Ahhoz, hogy érvelésemet konkrétabbá tegyem, hadd tekintsem a tudomány társadalmi szerveződésének két jól ismert képét, amelyeket Popper, illetőleg Kuhn szolgáltatnak. Ezek világosan megmutatják nekünk, hogy a közösség számára hogyan fest a különböző induktív stratégiák elfogadása. Popper azt kívánja a tudománytól, 72

79 David Bloor: A szociálkonstruktivizmus mint Hume, Mill és Carnap örököse* hogy a kritika maximalizálásának és az eszmék versengésének megfelelően szerveződjön.14 [74]Popper szemében a veszély a tradicionális eszmék kritika nélküli továbbadásában, a kritika elől történő elmenekülés vagy kitérés megengedésében áll. Ha ezt megengedik, akkor soha nem fogják felfedezni az újdonságokat, valamint az új eszméket és az új tényeket. A tudósok meg fogják úszni a régi eszmék alapos kimunkálásával és az újdonságok kimagyarázásával. Szükségünk van a versengés, a változatosság és a pluralizmus ösztökéjére. Hasonlítsuk ezt össze a normál tudomány Kuhn-féle víziójával, amely a tradíció eszméjére épül.15 [74] Ez olyan társadalmi forma, amely a létező eszméket sokkal inkább méltányolja, alkalmazza, oltalmazza és kimunkálja, mintsem hogy megdöntésükön munkálkodna. Természetesen csak Kuhn normál tudományáról beszélek. A tudás e két szemlélete nem csupán elvont meghatározások: a tudomány társadalmi szerveződésének, a tudományos élet formájának vízióit is szembeállítják egymással. Vegyük észre, milyen különböző válaszokat adnak az anomáliával, a létező teljesítmények megbízhatóságával, a jövőbeni tudományos felfordulás valószínűségével, valamint annak valószínűségével kapcsolatban, hogy az újdonságok mennyire lesznek problematikusak a fennálló gyakorlat szemszögéből! Azt állítom, hogy ennek következtében tekinthetőek úgy, mint amelyek különböző? értékeket testesítenek meg. A fennálló tudással szemben tanúsított magatartása miatt Kuhn?-ja közel van a 0-hoz, míg Popper a fennálló tudással szemben tanúsított magatartása alapján közelebb van a?=?-hez. Ahogy a tudósok a társadalmi interakció eltérő mintázatainak betartására kényszerítik egymást, úgy vagy a tradíció tiszteletét tartják életben, vagy az újdonságot bátorítják. Mindkét társadalmi formának, mind a tradicionálisnak, mind a versengőnek megvannak az előnyei és a hátrányai. A tradíció túl csekély tisztelete tartalékaink feléléséhez vezet, míg túlzott mértékű tiszteletével az innovációt fojtjuk el. Valahol e két véglet között kell elboldogulnunk. Ahogy beleilleszkedünk egy társadalmi mintázatba, úgy rögzítjük az induktív stratégiát, amelynek elfogadására készek vagyunk. Ha tudnánk előzetesen, hogy milyen fajta világban élünk, akkor tudnánk, hogyan érhetjük el a legjobb eredményeket. De nem tudjuk. Mi csak azt tudjuk, hogy milyen fajta társadalomban szeretünk vagy nem szeretünk élni - és ez az, ahogyan a gyakorlatban? értékét eldöntjük. Carnap, miközben a konfirmációra próbált egy tiszta logikai definíciót találni, egy mély igazságot fedett fel: az induktív eljárás számára nem lehetséges logikai definíciót adni egy olyan szociológiai folyamat nélkül, amely azt megtestesíti és szilárdan megtartja. Ez az igazság vált nyilvánvalóvá azon a paraméteren keresztül, amelyet Carnap '?'-nak nevezett.? az implicit tudásszociológia volt Carnap tudáslogikáján belül, és az indukció logikájának egész vállalkozását felforgatta. Kísérlete, hogy megszökjön Hume tudásszociológiájától, csupán azt erősítette meg, hogy ez kivitelezhetetlen. 6. Befejezés A jelenkori tudásszociológusok megpróbálják Hume példáját követni és a kísérleti módszert meghonosítani a morális és az episztemológiai tárgyakban - azaz kérlelhetetlen empirikus kíváncsiskodás tárgyává tenni őket. Mindezek alapján úgy vélem, hogy az empirizmus örökségének tekintélyes részére tarthatnak igényt. Ha tanulni óhajtunk inkább az empirista tradíciótól, mintsem pusztán csodálni, vagy teljes egészében tagadni azt, akkor ennek legmegfelelőbb módja, hogy méltányoljuk, ahogyan Hume, Mill és Carnap megközelítése folytatásra lel és kiszélesedésre kerül a tudományos tudás szociológiájában. (fordította Tanács János) 7. Jegyzetek * n Ez az írásmű annak az előadásnak kibővített változata, amelyet eredetileg Az empirizmus öröksége című, legutóbbi edinburgh-i konferencián tartottam. Megőriztem az előadás informális jellegét. Fehér professzorasszony örvendetes, ám valamelyest rendkívüli példája az olyan filozófusnak, aki a tudásszociológiával rokonszenvezően tevékenykedik. Remélem, hogy a szociológiai és a filozófiai átfedések valamint egymás kölcsönös erősítésének cikkbeli hangsúlyai helyeslésével fognak találkozni. (A fordítás elkészítését az OTKA F számú pályázata támogatta.) 1 n Hume n E fogalmat ebben az értelmében először, tudomásom szerint, Sir Frederick Bartlett használta 1932-ben, aki mint a kísérleti pszichológia professzora Cambridge-ben szociálkonstruktivistának deklarálta magát. Lásd Bloor n Értekezés III könyv, II. rész, 3. szakasz: A tulajdont meghatározó szabályokról. Hume 1976, 695., lábjegyzet. 73

80 4 n Hume 1976, 695. David Bloor: A szociálkonstruktivizmus mint Hume, Mill és Carnap örököse* 5 n Ezt az elemzést a matematikai közgazdász Brian Arthur fontos és lenyűgöző munkájára alapozom. Lásd például Arthur 1989 és n Hume 1976, n Mill n A fordítás során, tartalmi okokból, eltértem Szász Béla fordításától. V. ö. Mill 1874, 224. (Megjegyzés: a ford.) 9 n Belt n Barnes et al n Shinn n Carnap n Carnap n Popper 1997 [1959]. 15 n Kuhn Irodalom Arthur, B Competing Technologies, Increasing Returns, and Lock-in by Historical Events. The Economic Journal, vol. 99, p Positive Feedbacks in the Economy. Scientific American, February, p. Barnes, B. - Bloor, D. - Henry, J A tudományos tudás szociológiai elemzése. Fordította Faragó Péter és Tanács János. Budapest, Osiris Kiadó. Belt, van den H Action at a Distance. In R. Smith - B. Wynne (eds.): Expert Evidence. London, Routledge. Bloor, D Whatever happened to social constructiveness? In Saito (ed.): Bartlett, Culture and Cognition. London, Psychology Press. Carnap, R Logical Foundations of Probability. Chicago, Univ. of Chicago Press. -n1952. The Continuum of Inductive Methods. Chicago, Univ. of Chicago Press. Hume, D Értekezés az emberi természetről. Fordította Bence György. Budapest, Gondolat. Kuhn, T. S A tudományos forradalmak szerkezete. Fordította Bíró Dániel. Budapest, Gondolat. Mill, J. S A deductiv és inductiv logika rendszere, mint a megismerés elveinek és a tudományos kutatás módszerének előadása. Fordította Szász Béla. Budapest, Ráth Mór kiadása. Popper, K [1959]. A tudományos kutatás logikája. Fordította Petri György és Szegedi Péter. Budapest, Európa. Shinn, T Orthodoxy and Innovation in Science: the atomist controversy in French chemistrye. Minerva, vol. 18., p. 74

81 8. fejezet - Hronszky Imre: Kuhn - értelmezések egy részben félreértett és egy figyelmen kívül hagyott szerzőtől Közhely, hogy Thomas Kuhn munkásságát élete közel negyven évében, lényegében A tudományos forradalmak szerkezete megírásától haláláig, a tudományfejlődés koncepciójának továbbfejlesztése mellett az autenticitás megőrzésére tett, a félreértőkkel szembeni, a nem autentikus értelmezést és továbbfejlesztést kizárni próbáló szüntelen harc jellemzik. Ugyanakkor saját továbbfejlesztési kísérletei arra irányultak, hogy autentikusnak tekintett mondanivalóját újraértelmezze és pontosítsa. Áttekintve ezt a sokágú erőfeszítést, úgy látom, hogy ma már láthatóvá vált, hogy Kuhn tudományfejlődés-modellje részben túl komplexnek bizonyult az eltérő mélységű olvasatok számára, s paradox módon, mindaz amit intuitívan rendkívül mélyen megjelenített, talán részben saját maga számára is. A felkínálkozó, kvázi-poétikus stílusú felületes olvasás hamis redukciókat eredményezett. (E felületes olvasás tette a mindennapi értelmiségi szóhasználatot gazdagabbá a paradigmaváltás kifejezéssel, melynek köznapi értelme már csak nyomokban hasonlít az eredetire.) Ugyanakkor posztdarwiniánus kantianizmusa, ahogy munkásságát később sokszor jellemezte, elfogadhatatlan maradt bizonyos racionalista tudományfilozófiák számára, mivel, a feltételezés szerint, túl messzire ment, helyet adott az irracionalizmusnak. Azok számára viszont, akik úgy találták, hogy Kuhn éppen a legalapvetőbb kérdésekben, a gyakorlatiság és a tudomány társadalmi konstrukciójának kérdésében, a legjobb esetben, félúton megállt, a tudomány forradalmainak szerkezetéről szóló munkája a tudomány önfejlődéséről szóló koncepciójával a hibás, dogmatikus demarkácionizmus példaesete. Popperiánus ellenfeleinek vagy L. Laudannak az inkommenzurábilitás feltételezett irracionális jellege volt a fő problémájuk. Akik szerint viszont Kuhn nem ment elég messzire, azoknak általában nem az inkommenzurábilitással volt bajuk, azt természetes ténynek vették. Nekik Kuhn gyakorlat vagy társadalmi konstrukció perspektívája volt elfogadhatatlanul szűk, általában mind leíró mind normatív-elméleti értelemben. Tapasztaltuk az elmúlt évtizedekben, hogy A tudományos forradalmak szerkezete eléggé fontosnak mutatkozott ahhoz, hogy a legtöbb tudományfilozófiai iskola számot vessen vele. őket nevezném szakmai dekódereknek. Ezek a szakmai dekóderek természetesen saját olvasatukat hozták létre. Kuhn egész, a Tudományos forradalmak megjelenése utáni életében lényeges munkát ölt abba, hogy elválassza nézeteit másokétól, a szakmai dekóderektől, hogy kimutassa az egyszerű félreértéseket1 [88] és felhívja a figyelmet arra, hogy munkáját, kiindulási perspektívájuk alapján más irányzatokat képviselő tudományfilozófusok szisztematikusan félreértelmezik. Elmondhatjuk, hogy (bizonyos vonatkozásokban lényegesen változó) nézeteinek általa megőrzött magját mindig rendkívül határozottan és nagyon alaposan védelmezte. Ugyanakkor az is igaz, hogy viszonylag kevéssé vette észre és igyekezett elismerni mások hasonló nézeteinek rokon jellegét, a hasonló irányba mutató törekvéseket. Ha tudomásul is vette hasonlóságukat, inkább az eltérésekre akart rámutatni: viszonyulása hozzájuk gyakrabban volt elválasztó, mint egyesítő. Az alábbiakban e tanulmány két olyan kísérletet vesz szemügyre, amelyeket a szerzőik abban a hitben dolgoztak ki, hogy ezzel Kuhn tudományfejlődés koncepciójának fejlődéséhez járulnak hozzá. Tehát be akartak állni Kuhn követőinek sorába, és hitük szerint ezt meg is tették. Margarite Mastermann és Joseph Rouse Kuhn adaptációjáról van szó.2 [88] Mastermann hitte, hogy ha kisebb továbbfejlesztéseket végez Kuhn modelljén, az elsők között járulhat hozzá a modell alapvetően új mondanivalójának megértéséhez. Rouse az igazi Kuhnt akarta rekonstruálni és továbbfejleszteni, akár bizonyos értelemben Kuhnnal szemben is, de mindenekelőtt annak popperiánus tudományfilozófus félreértőivel szemben. Ismeretes, hogy Kuhn már a hatvanas évek végére módosította nézeteit a tudományos forradalmak szerkezetéről, ahogy az is, hogy volt, akinek ezek a módosítások a hajdani forradalmi Kuhn megnyugtató megszelídülését jelentették.3 [88] Életének utolsó tizenöt-húsz évében nézetei további viszonylag lényeges átalakulásokon mentek keresztül. Alapvető eredményei ebben a korszakában - a lefordíthatatlanságnak felfogott inkommenzurábilitás probléma mint kiindulópont mellett - a tanulási probléma megértésére, elsősorban talán az osztályozásoknak és megváltozásaiknak a vizsgálatára vonatkoznak a nyelv-természet elsajátítás során.4 [88] Kuhn, későbbi korszakában többször leírta, hogy intellektuális történésznek, analitikus történésznek tekinti magát. Ez két dolgot is jelenthetett. Az egyiket nagyon határozottan mondta. Eszerint őt, mint kutatót a tudományfejlődés intellektuális oldala érdekelte. A másik lehetséges értelmezés szerint Kuhn 75

82 Hronszky Imre: Kuhn - értelmezések egy részben félreértett és egy figyelmen kívül hagyott szerzőtől felfogásában a tudomány története alapvetően egy sajátos konceptuális gyakorlat története. Azt hiszem, hogy Kuhn ezt is vallotta. A következőkben szemügyre vesszük, hogyan értelmezte az említett két szerző A tudományos forradalmak szerkezetében e sajátos konceptuális gyakorlatról kifejtett nézeteket. Mastermann tanulmánya a legkorábbi Kuhn nézeteinek alapvető újdonságát felismerő állásfoglalások közé tartozott. A fogalmi modellalkotó tevékenységre vonatkozó, Kuhnt bizonyos helyeken kritizáló, más helyeken pontosító és továbbfejlesztő nézetével reprodukálta a kuhni mondanivalót és javaslatokat tett annak bizonyos továbbfejlesztésére. Kuhn maga, mint látni fogjuk, csak nagyon korlátozottan vette igénybe Mastermann ajánlkozását. Mastermann próbálkozása más követőre nem talált, maga a szerző pedig nem tudta folytatni a munkát. Rouse viszont azt kívánta hangsúlyozni, hogy a tudományfejlődés mint lokálisan sikeres tárgyi-elméleti gyakorlatok kiterjesztésére tett erőfeszítések sorozata mára megizmosodott, noha válságoktól szabdalt irányzatok központi mondanivalója. Ezek az irányzatok viszont már a hetvenes évek végétől Kuhnnal szemben, tőle elhatárolódva fogalmazták meg mondanivalójukat. Amennyire tudom, Kuhn maga sohasem reagált arra, sem írásban, sem előadáson, ahogy Rouse rekonstruálta nézeteit. Ennyiben tehát, noha mindkettőjük vonatkozó nézete eredetiségről, továbbgondolásra érdemességről tesz tanúbizonyságot, mind Mastermann mind Rouse esetében epizodikus dolgokról, a tudományfejlődés elméletek további fejlődését nem befolyásoló nézetekről van szó. Úgy érzem azonban, hogy munkájuk mégis jelentősebb ennél, és érdemes arra is, hogy a magyar olvasóközönség is megismerkedjen velük, legalább egy könnyed történeti visszatekintés során. 1. Margaret Mastermann paradigmatudománya Margaret Mastermann egyetlen tanulmányt írt a tudományfejlődés elmélete területén.5 [88] Ez Thomas Kuhnnak A tudományos forradalmak szerkezetében kifejtett tudományfejlődés-modelljével foglalkozik és sokáig a legtöbb, Kuhnra hivatkozó, őt elemző szerzőnél említésre került. Ezek a hivatkozások, kivéve magát Kuhnt, mind futólagosak és notóriusan félrevezetők. A mintegy népítéletté egyszerűsödött értékelés szerint Mastermann az a szerző, aki rámutatott, hogy A tudományos forradalmak szerkezetében Kuhn a paradigma terminust legalább 21 értelemben használja.6 [89] Néhányan megemlítik, hogy Mastermann a legalább 21 értelmet 3 csoportra bontja. E perspektívából a szorgalmas olvasó előtt Mastermann képe bontakozik ki, aki bosszantóan pedáns viselkedésével hagyott nyomot a paradigmakoncepció irodalmában.7 [89] Noha alkalmanként maga Kuhn is, mintha félreértené Mastermann teljesítményét, utal arra, hogy ő az, aki legalább 21 jelentést gyűjtött össze, ennél az összegyűjtésnél valójában mégis sokkal többet vett észre Mastermann tanulmányában. Mastermann érdemének vélte annak a gondolatnak a kikristályosodását, hogy a paradigma koncepció szerint elmélet hiányában a kutatás valamely konkrét mintát, analógiát követő jelleggel működik. Kuhn többször reagált elismerően arra, ami számára Mastermann rekonstrukciójából elfogadható volt, mégis kevesebbet tulajdonított neki annál, amit Mastermann igazából tett. Arról van szó ugyanis, hogy miközben elkötelezte magát Kuhn modelljének alapgondolatai mellett, Kuhn koncepcióját néhány vonatkozásban pontosította vagy továbbfejleszteni javasolta, és ezzel olyan alapértelmezést adott e koncepciónak, amely már lényegesen eltért Kuhn felfogásától, annak egy alapvető variációját nyújtotta. Mastermann ugyanis konzekvensen végigvitte azt a Kuhn munkáján alapuló gondolatát, hogy a tudomány fejlődése analógiák megtalálásán keresztül megy végbe, ezeket az analógiákat eszközként működtetik, ami hagyománnyá alakuló látásmóddá válik. Ezért a tudományfejlődés sajátosságai az analogikus modellalkotás logikáján nyugodnak, tehát a tudományfejlődés kuhni elmélete számára követendő út, ahogy ezt Mastermann a hatvanas évek végén látja, a kuhni mű bizonyos pontatlanságainak, tévedéseinek kiküszöbölése mellett, e modellalkotás törvényszerűségeinek alaposabb kikutatása lenne. Mastermann ezzel olyan konkrét értelmezését adta A tudományos forradalmak szerkezetében kifejtetteknek, amit Kuhn ha meg is értett, nem tartott jelentőségteljesnek, bizonyos momentumokat viszont talán észre sem vett Mastermann mondanivalójában. Szembeállítva Kuhnt a popperiánusokkal, Mastermann, ahogy Kuhn maga is, a normáltudomány fogalmának kidolgozását tekinti Kuhn legalapvetőbb eredményének, éppen azt, amit azok, saját perspektívájukból az eltévelyedés forrásának vélelmeztek. Szerinte ezzel tette ugyanis lehetővé Kuhn, hogy kifejtse, mi történik a tudomány tényleges gyakorlatában, mondja. Hogy van normáltudomány az egyértelmű: a tudomány általában szokás irányította rejtvényfejtő, nem pedig filozófiai tevékenység. 8 [89] Szemben Kuhnnal - véli Mastermann - a korábbi tudományfilozófiák s különösen Popper, elkövetik azt a hibát, hogy a tudományt filozófiai tevékenységként, valamely metafizika működtetéseként és nem tudományként jellemzik, és a tudományfilozófusok e filozófiainak felfogott tevékenység helyes módját kívánják normatívan kifejteni. Mastermann szerint a lehető legfontosabb, hogy Kuhn a tudományt ténylegesen megvalósuló önkorrekciós rendszernek tekinti. Ezért a tudományfilozófusnak helyesbítenie kell saját feladatvállalását, mindenekelőtt meg kell figyelnie a tudomány történeti gyakorlatát. A normáltudomány tevékenysége ennek az önkorrekciós 76

83 Hronszky Imre: Kuhn - értelmezések egy részben félreértett és egy figyelmen kívül hagyott szerzőtől gyakorlatnak az alapvető része.9 [89] A normáltudomány koncepciójának az a tudományfilozófiai jelentősége, mondja Mastermann, hogy rámutat arra a konkrét vívmányra, amely lehetővé teszi a tudósok normális, válságok nélküli munkáját. Ez éppen a paradigma, ami, működésmódját tekintve, rejtvényfejtő eszközként működni képes szerszám. Kuhn megmutatta, hogy ezt az eszközként működést kell megérteni - és ez Mastermann alapvető álláspontja. Rámutat, hogy Kuhn, proliferálva az összehasonlításokat, amelyekkel a tudományos paradigma általa megalkotott terminusát bevezeti, nemcsak kvázi költői stílusban ír, mint néhányan szemére vetik, hanem, többszörös meghatározással a tudományos paradigma működésének több rétegét teszi világossá. De csak a paradigma eszközfunkciójának megértéséből kiindulva válik világossá, hogy miért határozta meg Kuhn a paradigmát többszörösen, éppen három értelemben, s milyen alapvető összefüggés van a három értelem között. Kuhn ugyanis, állítja Mastermann, a paradigmát éppen három alapvető értelemben használja A tudományos forradalmak szerkezetében, és ezeket az értelmeket tudatos elrendezésben használja. Lássuk ezeket a sajátos paradigmákat. Kuhn, mondja Mastermann, a paradigmának mindenekelőtt szociológiai definíciót ad. Ezzel teszi egyáltalán lehetővé, hogy tapasztalatilag azonosítsunk paradigmákat a tudományos kutatás gyakorlatában.10 [89] Ugyanis, ha a tudományfilozófus kísérletet tesz arra, hogy megmagyarázza, hogyan működik a tudomány, a szociológiai paradigma feltárásának kell az azonosító munka első lépésének lenni. Eszerint ugyanis a paradigma tudományos (intellektuális, verbális, viselkedési, mechanikai, technológiai) habitusok valamely tapasztalatilag azonosítható halmaza. Az a fontos, hogy a paradigma konkrét vívmány, nem valamely absztrakt elmélet - hangsúlyozza Mastermann Kuhn mondanivalóját e vonatkozását. S e konkrét vívmánynak, ahogy Kuhn rámutat, folytatja Mastermann, konkrétsága miatt prioritása van az elmélettel szemben. Ebben a vonatkozásban jelenik meg az is, amit Mastermann, szerintem, a felfedezés örömével fogalmaz meg: a paradigma lehetővé teszi a tudományos kutatást, amikor még nincsen elmélet. 11 [89] (Miután a félreértések egy része mondanivalójának éppen erre a kitételére vonatkozik, erre később még részletesen kitérek.) Mastermann értelmezése szerint a paradigmának Kuhnnál metaparadigma, világnézet, látásmód jelentése is van. Végül a paradigma a tudományos kutatás mint rejtvényfejtés konkrét eszköze. Mastermann szerint a három megközelítés jól elrendezett. A paradigma szociológiai koncepciója teszi lehetővé, hogy azonosítsunk paradigmákat, mint működő eszközöket. A paradigma alapvető értelme, szerepe viszont szerszám, mesterséges eszközként való működése, hiszen a tudomány paradigma vezérelte kutatás. A paradigma azonban sajátos eszköz. Megfejtendő ugyanis az is, mondja Mastermann, hogyan lesz a kutatás folyamatában ez az eszköz metafizika, világnézet. A paradigma a kutatás elindítója, de egyben látásmód és konkrét kép is, amit analogikusan lehet és kell is használni. Ezt az analogikus felhasználást a paradigma alapvető tulajdonságai - konkrétsága, feldolgozatlansága, finomítatlansága, nem befejezettsége - teszik lehetővé.12 [89] Ugyanakkor ez csak így lehetséges, a paradigma a kutatást ugyanis csak konkrétan képes irányítani. Mastermann szerint Kuhn alapvető előnye más tudományfilozófusokkal szemben, hogy nem pusztán a fejlett tudományok, hanem azok keletkezése is érdekli. Nem előfeltételezi tehát a fejlett tudomány létezését és mond le elemzéséről, és nem próbálja meg kitalálni, hogyan kell a fejlett tudománynak ésszerűen működni, hanem a tudomány fejlődését keletkezésétől végigköveti. Kuhn tudományfejlődés koncepciója ezért a lehető legérdekesebb az új területeken, így saját maga mint a számítástudomány és a nyelvészet határán dolgozó kutató számára. Ugyanis a nem érett tudományra vonatkozó elemzésekkel tényleges segítséget nyújt az ilyen területeken kutatóknak. Miben áll Mastermann szerint ez a segítség? Mastermann szerint a fejletlen tudományban még nincsen elmélet vagy éppen nagyon sok részelmélet található. Kuhn paradigmakoncepciója viszont megvilágítja, tudatosítja saját gyakorlatukban azokat a problémákat, melyeket az elmélet hiánya vagy éppen nagyon sok, inkompatíbilis részelmélet bevonása okozhat, és tudományfejlődési modellje segítségével saját szakterületükre vonatkozó összehasonlításokat és értékelést tesz lehetővé. Felmerülhet a kérdés: ha a tudomány önkorrekciós rendszer, ami működik, azaz, olyan rendszer, aminek nem a tudományfilozófiától kell megtanulnia, hogy milyen a helyes tudományos viselkedés, akkor miben állhat a tudományfilozófia szerepe a tudományos kutatás gyakorlata számára? Mastermann válasza a következő: a tudományfilozófia megvilágítja, hogy mi a tudomány mechanizmusa és ennek megfelelően megfogalmazza, hogyan kell annak működnie. Ezzel lehetőséget teremt arra, hogy igazolják és kiigazítsák a tudomány ténylegesen folytatott tevékenységét. Mastermann szerint ugyanis, s ezt tulajdonítja, szerintem helyesen, Kuhnnak is, a tudomány sikere abban áll, hogy önfejlesztő mechanizmusa ténylegesen működik. Szerinte Kuhn felfedezte, hogy ez a ténylegesen működő önfejlesztő mechanizmus abból áll, hogy ismételten képes kidolgozni rejtvényfejtő tevékenységként használható eszközöket, paradigmákat, és miután rátalál a rejtvényfejtő rendszerek (paradigmák) megalkotásának útjára, ezt az utat tudományos forradalmak közbeiktatásával képes is bejárni. Ennek az egész erőfeszítésnek viszont igazolni is kell tudni magát. Ez az önigazolás mint önálló tevékenység elveszíti jelentőségét a normáltudományos kutatás során, legalábbis láthatatlanná válik, mivel a tevékenység sikere nyilvánvaló. Adott kutatás kezdetén viszont döntő jelentőségű egyrészt valamely trükk, embrionális technika vagy kép, vagyis modell megtalálása, amelyről egyszersmind belátják, hogy 77

84 Hronszky Imre: Kuhn - értelmezések egy részben félreértett és egy figyelmen kívül hagyott szerzőtől alkalmazható az adott területen.13 [89] Ez a belátás arról győz meg, hogy érdemes az utat folytatni, hogy a már elért eredmény gyakorlati fontosságú. Mivel nincs még meg az eredményként adódó elmélet, és a pontosabb technika (az érett tudomány jellemzői), az önigazolás abból áll, hogy kimutatják, hogy a már elvégzett kutatás olyan eredményekhez vezetett már és ezért feltehetően továbbra is vezethet, amelyek másképpen nem juthattak volna.14 [89] Mastermann kiinduló meggyőződése az, hogy a paradigmák tudományos szerepének megértéséhez meg kell fordítani a szokásos kérdésfeltevés módját. Ha azt kérdezzük, mi a paradigma, akkor nehézségekbe ütközünk, mondja, ha azt, hogy mit csinál, ezek a nehézségek eltűnnek.15 [89] Szerinte Kuhn így tette fel a kérdést. E nézőpontból a kutatás normáltudományos működését és a paradigma eszköz szerepét kell mindenekelőtt megfejteni. Ugyanis a normáltudomány szokásos működése során rejtvényeket állít fel és fejt meg. A rejtvény viszont mindig mesterséges tárgy, mondja Mastermann, és csak eszközökkel lehet megoldani. A normáltudományos kutatás alakítja át a problémákat rejtvényekké és teszi ezzel (pontosan) megoldhatóvá. Mastermann kiemeli, hogy a normáltudományos tevékenység nem egyszerűen problémamegoldás, hanem rejtvényfejtés.16 [89] Rejtvénnyé alakítani egy problémát ugyanis azt jelenti, hogy a probléma megfogalmazása segítségével biztosítjuk, hogy az megoldható legyen (vagy hogy a vele való foglalkozás válsághoz s ezzel átmenethez vezessen el. Ez utóbbi során folytonosság jön létre abban az értelemben, hogy a kutatás képes továbbhaladni, és kiküszöbölve a válságot, újra rejtvényfejtő struktúrához jut.) A tudomány alapvető sajátossága, ahogy Kuhn kimutatta, hogy ismételten képes paradigmákat, mint eszközöket kialakítani, amelyekkel rejtvényként felvethetővé és megoldhatóvá alakítják a problémákat az adott területen.17 [89] Vannak-e szabályok, kérdezi Kuhn, amelyek e rejtvényfejtő tevékenységet segítik? Kuhn válasza nemleges, Mastermann viszont pontosítja ezt a véleményt. E pontosítás megértéséhez térjünk vissza az analogikus modellépítéshez, melyet Mastermann a paradigma működésére jellemzőnek tekintett. Egy modell felhasználása, mondja Mastermann, úgy történik, hogy a modell pozitív analógiáiból kiindulva a modellek ún. semleges területét vetik alá vizsgálatnak.18 [90] Itt mind az analógia kezdeti alkalmazásakor intuitív artikulációról, mind, ha már matematikailag megfogalmazott elmélet áll rendelkezésre, szabály vezérelte munkáról is szó van. Mastermann joggal veti Kuhn szemére, hogy ebben a vonatkozásban homályos maradt. Kuhn tudományfilozófus ellenfelei, mondja Mastermann, a paradigmákat nem rejtvényfejtő funkciójukban, nem mint eszközt vizsgálják elsődlegesen, hanem elméletnek tekintik, s ezzel alapvetően félreértik Kuhn mondanivalóját. Miért gondolják más tudományfilozófiák, hogy a paradigma elsődleges funkciója az, hogy konceptuális leképezésnek felfogott elméletként funkcionáljon? - kérdezi. Értékelése meglehetősen lakonikus: a jelenlegi filozófiai elfogultság olyannyira arra irányul, hogy azt vizsgálja, ami konceptuális, hogy a filozófusok nem is veszik számba azt, ami gyakorlati.19 [90] Popper, amikor azt elemzi, hogyan bontakozott ki a tudomány a metafizikából és a filozófiából, mutat rá Mastermann, hangsúlyozza a tudományként működő metafizika falszifikálhatóságának döntő jelentőségét, de nem veszi észre azon technikai trükk relevanciáját és nélkülözhetetlenségét, ami minden új tudomány kezdeténél ott van. Kuhnnál viszont, állítja Mastermann, a kezdet a modell vagy eszközparadigma megtalálása, aminek a működésmódja a trükk, azaz valamely analóg modell alkalmazhatóságának felismerése. Látni kell ennek időbeli primátusát is, hogy helyesen tudjuk értelmezni a tudományos kutatás kezdetét. Ha ezt észrevesszük, akkor láthatóvá válik a metafizika és a modell használatának kölcsönös viszonya. Meg kell fordítani azt a kérdést, mondja Mastermann, amit a popperiánusok nem tudtak megválaszolni, vagyis hogy, hogyan lehet metafizikai rendszert - konkrét jelenségek értelmezésére - modellként használni. E megfordításnak megfelelően, Mastermann értelmezésében Kuhn most azt kérdezheti: Hogyan lehet, hogy a rejtvényfejtő konstrukció metafizikailag használható? Hogyan lehetséges, hogy a konstrukció paradigma»látásmóddá«válik? 20 [90] Ha úgy tesszük fel a kérdést, ahogy Kuhn tette, megszűnik annak minden rejtélyessége. Ugyanis nem új metafizikai rendszer alakul ki az ész szabad játéka folytán, hanem valamely működőképessé váló új gyakorlati trükk kap metafizikai jelentőséget, válik a sikeres rejtvényfejtés területén a valóság képévé - állítja Mastermann. A tudomány keletkezése iránt érdeklődőkben felmerül az a kérdés, véli Mastermann, hogy hogyan működik a tudományos kutatás gyakorlata, amikor még nincsen elmélet: mi van a paradigma előtt?. Véleménye szerint Kuhn ebben a vonatkozásban zavaros és elemzése hiányos A tudományos forradalmak szerkezetében, mivel nem tudott három dolgot megkülönböztetni. Ezek, Mastermann elnevezésével, a nem paradigmatikus tudomány, a többszörös paradigmával, illetve a duális paradigmával bíró tudomány.21 [90] Mastermann szerint tehát a Kuhni paradigmafogalom szintetikus definíciója az, hogy a paradigma interpretálható eszköz, ami elfogadott társadalmi intézménnyé és konkrét látásmóddá válik. Fontos észrevenni, hogy amikor Kuhn látásmódról beszél, mondja Mastermann, akkor nem az eszköz, hanem az eszköz használatának a természetéről beszél: a paradigmák ténylegesen működő, analogikusan használt eszközök. Kuhn 78

85 Hronszky Imre: Kuhn - értelmezések egy részben félreértett és egy figyelmen kívül hagyott szerzőtől paradigmája valamely A objektum A' képe, amit analogikusan felhasználnak arra, hogy valamely másik konkrétumot, B-t B'-ként leírjanak. A trükk ebben az, mondja Mastermann, hogy egy ismert konstrukció, egy mesterséges tárgy válik»kutatási edénnyé«, ami, ha sikeres, ugyanabban a pillanatban paradigmává válik, azáltal, hogy új dologra, nem nyilvánvaló módon használják. 22 [90] Ebből adódnak Mastermann szerint a paradigma logikai jellegzetességei. Mivel konkrét analógia, ezért csak véges módon kiterjeszthető, ugyanakkor összehasonlíthatatlan bármely más konkrét analógiával, és kiterjesztése nem egzakt illesztéssel történhet csak meg. Ez utóbbi azt jelenti, hogy esetről esetre kell megvizsgálni a kiterjeszthetőséget, mivel az alapul szolgáló hasonlósági reláció nem tranzitív. A paradigmaként működő analógiára kettős meghatározottság hat, kettős konkrétságot nyer el a kutatás gyakorlatában. Ugyanis A képe, s ennek révén van megfelelő szervezettsége, de B-re alkalmazzák. A replikáció hasonlósági relációra támaszkodva történik. Az általánosításhoz igényelt művelet, a kiterjesztés ugyanis feltételezi, mondja Mastermann, hogy valamely, fő jellegzetességet határozzunk meg és annak replikációját végezzük el. Ez viszont érthetővé teszi, hogy ugyanazon paradigmából kiindulva hogyan lehet egymástól alapvetően eltérő alkalmazásokhoz is eljutni. Érdemes még megjegyezni, hogy Mastermann felfogásában a kettős, A-konkrétság illetve B-konkrétság együttes fennállása valamely B objektum leírásában azt jelenti, hogy a róla szóló beszámoló egyszerre számol be annak A-szerűségéről a generáló analógia terminusaiban, illetve B-szerűségéről operacionálisan és adatokkal. Említettem már, hogyan fogja fel Mastermann az önigazolás problémáját. Érdemes utalni arra, noha ő nem fejti ki, hogy e mögött egy másik esetben ugyanaz a gyakorlati szükségszerűségre hivatkozó érvelés látszik meghúzódni, amiről Kuhn annak kapcsán beszél, hogy működő paradigmát nem hagynak el, mivel elmélyülő válság nélkül és komparatívan nincs erre indok, hiszen az még működik.23 [90] Mastermann hasonló gyakorlati szükségszerűségről beszél még a kifejlett paradigma előtt, a trükk megtalálásának szakasza kapcsán, tudniillik, hogy a kutatók, ha már rátaláltak, ragaszkodnak a megtalált trükkhöz, s nem keresnek tovább, hiszen az már működik. A trükk igazolásának problémája ekkor illik a gyakorló természettudósok problémái közé, ahogy a válság megoldódásának értékelése is, és ugyanúgy pragmatikus szükségszerűségre hivatkozik. Azt hiszem, hogy a megtalált trükk modell szerepét valószínűleg a Simon-féle korlátozott racionalitásnak megfelelően érdemes értelmezni. A trükk jó működése komparatív előnyt ad azokkal szemben, akik megragadnak problémák felvetésénél az adott területen, fejlődése és e fejlődés értékelése pedig irányt nyújthat és segíthet abban, hogy a vizsgált probléma elméletét elkezdjék kidolgozni. Miközben Mastermann kiemeli, hogy a paradigma kuhni szociológiai fogalmának eredetisége abban áll, hogy a paradigma akkor is működik, amikor még nincsen elmélet, sajnálatos módon, nem tér ki egy fontos részre Kuhn elemzésében. Alig beszél ugyanis arról, hogyan változik meg az eredeti analógiák szerepe az érett tudomány esetében, amikor már létezik elmélet. (Gondoljunk például a kvantummechanikához vezető analógiákra.) Megelégszik azzal, hogy utaljon rá - feltételezve Campbell hasonló véleményét - hogy még az absztrakt matematika mögött is van valamilyen modell, illetve hogy célzást tegyen az analógiák logikájának vizsgálatakor az analógiák és a rajtuk alapuló kutatás bizonyos sajátosságaira, mint olyanokra, amelyek a tudományfejlődés dinamikájának általános meghatározottságait nyújtják. Mivel nem részletezi analogikus modell(ek) és elmélet viszonyát fejlett paradigma, normál kutatás esetén, Mastermann koncepcióját könnyen úgy lehet értelmezni, mintha arról szólna, hogy mi a helyzet akkor, amikor még nincsen elmélet. Ugyanakkor Mastermann természetesen nem téveszti szem elől a fejlett tudományra jellemző paradigmában megtalálható elméleti struktúrát. Mastermann Kuhn koncepcióját az elméletek hipotetikus-deduktív koncepciója hagyományába illeszkedőnek, ilyen szerkezettel működő elméleti eszköznek tekinti, ahogy, azt hiszem, Kuhn is. Egy szempontból érdekes, ahogyan Mastermann a paradigmatikus elméletet hipotetikus-deduktív konstrukciónak tekinti, mivel nyilvánvalóan szembe kerül Kuhnnal a verifikáció problémája tekintetében. Noha csak egy megjegyzéssel, de felrója Kuhnnak, hogy az elméletek technológiai alkalmazásának nem tulajdonít tudományfilozófiai jelentőséget. Mastermann szerint ezek az alkalmazások verifikáló tényezők.24 [90] Foglaljuk össze az eddigieket. Mastermann rekonstrukciója szerint gyakorlati nézőpontból, amiről feltételezi, hogy Kuhn sajátja, a paradigma működő minta, ami sikeres rejtvényfejtő tevékenységként, normál tudományként működik. A paradigmaváltás pedig az eszköz analogikus természetéből eredő kimerülés következtében szükségszerűvé váló, újabb eszközre való áttérés. A tudomány éppen az a fajta tevékenység, ami képes vizsgálati módját, ismételt diszkontinuus változáson keresztül rejtvényfejtéssé alakítani. A minta, a példa (exemplar) különösen fontos, amikor még nincsen elmélet. Egy trükk, tehát valamely analógia nem triviális alkalmazásának segítségével válik egy objektum ismerete mintává a másik megismeréséhez. Ez a trükk olyan analógia megtalálását jelenti, ami a problémákkal való vívódást és az egymás nézeteinek falszifikációjára koncentrálást előrehaladó, rejtvényfejtő tevékenységgé képes átalakítani. Az analógiáknak vannak bizonyos logikai sajátosságai, ezek felelősek a paradigmaváltásért, teszik azt érthetővé. Az analógiák működésének 79

86 Hronszky Imre: Kuhn - értelmezések egy részben félreértett és egy figyelmen kívül hagyott szerzőtől logikai vizsgálata lehetne az a terület, mondja Mastermann 1969-ben, ahol a tudományfejlődésre vonatkozó ismeretek Kuhn alapján tovább mélyíthetők. Mint említettem, megítélésem szerint Mastermann Kuhn-rekonstrukciója egy variációt eredményezett. Kezdjük a részletekben végrehajtott kis módosításokkal. Egyértelműbben megfogalmazott rejtvény -analógiát használ, mint Kuhn, aki a rejtvény kifejezést hol szó szerint, hol képletesen értelmezi (rejtvényként létezni azt jelenti, hogy a megoldhatóság garantált), és lépést tesz annak kifejtésére, hogy mikor nem szabálykövető és mikor szabálykövető a rejtvényfejtés. Ez összefügg azzal, ahogy az analogikus modellálást és a matematikailag kifejezett elmélet működését értelmezi. Eszerint a kezdetben intuitíve bevezetett analóg modell matematikailag egzakt dedukció keretében végzett szabálykövető rejtvényfejtéssé, a rejtvény egzakt rejtvénnyé alakul át. Több figyelmet szentel Kuhnnál az érett tudomány keletkezésének. Ez egyrészt Kuhn eredeti modelljétől eltérő, de annak modelljével könnyen összeegyeztethető finomításra vezette (paradigma nem létezésének illetve többszörös paradigma létezésének állapota), másrészt arra, hogy Kuhnnál élesebben rámutasson, hogy a preparadigmatikus állapot tekinthető azon területnek, ahol a falszifikáció, más nézőpontok falszifikációjára való törekvésként alapvető jelentőséget kap. Harmadrészt, s ez már lényeges módosítás, Mastermann noha Kuhnnak tulajdonítja a trükk szerepének felismerését, a trükk problémáján keresztül visszavezeti a paradigma koncepciót arra a területre, amikor még nincsen elmélet, illetve, hogy a modellálás központi jelentőségét előtérbe állítja. További eredménye, hogy bevonta az analogikus modellekre vonatkozó tudást a paradigma koncepció értelmezésébe. Három aspektus rendezett viszonyaként foglalta össze Kuhn jellemzéseit a paradigmáról, kiemelve mindhárom önálló jelentőségét. Végül pedig megfogalmazta, hogy a tudomány fejlődését önfejlesztő mechanizmusként megértve a tudományfilozófia számára (tágabban azt mondhatjuk, hogy a tudománykutatás, tudománytörténet stb. számára) e mechanizmus feltárása a feladat, és ezáltal a tudományfilozófia hozzájárul a tudomány fejlődésének igazolásához. Mastermann-nak a tudományfilozófia fejlődésére vonatkozó másik tézise viszont szembeállítja Kuhnnal, aki figyelembe veszi azt is, ami gyakorlati, nemcsak ami konceptuális, amikor számot ad a tudomány fejlődéséről, és radikális szakításnak értékeli munkáját. Lássuk Kuhn reakcióit. Élete során többször is beszél Mastermann stimuláló tanulmányáról, például mikor a híres-hírhedt 1965-ös konferencián, a popperiánusokkal való vitára reagál, majd egy az élete végén adott interjújában. Elismeri, hogy Mastermann helyesen hangsúlyozza a falszifikáció szerepét a kutatás korai szakaszában: Ahogy Mastermann megfigyeli a filozófia számára ezek éppen azok a területek, amelyeken a legjobban látszik, hogy a kutatók a futó hagyományt nehézkesnek tartva azért harcolnak, hogy szakítsanak vele, és rendszeresen keresik saját stílusukat, filozófiai nézőpontjukat. 25 [90] Egyetért azzal, hogy a trükk megtalálása előtti szakaszban érvényesül a falszifikáció, ahogy Mastermann gondolja. Kuhn álláspontja az, hogy vannak hagyományok a művészetben is, és itt a popperi módszer uralkodik. Ezek azok a területek, ahol az állandó kriticizmus és az új gyakorlati módszerek állandó proliferációja nélkül nem volnának forradalmak, teszi hozzá. Mastermann elfogadható fő mondanivalójának Kuhn azt látja, hogy a paradigmák már funkcionálni képesek, amikor még nincs elmélet. 26 [90] A paradigmáknak [mint minta példáknak - H. I.] osztenzív funkciójuk van, mondja Kuhn. Ez hasonlít ahhoz, ahogy a nyelvtanulás történik, ahogy erre Mastermann kisasszony rámutatott, aki elmélyülten vizsgálta meg a paradigma koncepciót. 27 [90] Kuhn egyetért Mastermann gondolatával a szociológiai paradigmáról is. A tudományos forradalmaknak egy új verzióját a közösségi szerkezet diszkussziójával nyitná - mondja 1969-ben. Miután izoláltam az individuális specialisták egy csoportját, utána azt kérdezném, mi volt közös a tagjaiban, ami képessé tette őket a rejtvények megoldására A»paradigma«vagy a»paradigmák halmaza«az a válasz, amit könyvem erre a kérdésre ad. Ez Mastermann kisasszony szociológiai jelentésű terminusa. Erre most már valamely más terminust kellene előnyben részesítenem, talán a»diszciplináris mátrixot«. 28 [90] Néhány szót részletesebben arról, hogyan látja Kuhn a paradigma mint analogikus eszköz szerepét. A normál tudományos kutatásnak az is fontos része, hogy problémahelyzeteket egymáshoz hasonlóaknak tekintik, amelyekre hasonló technikák alkalmazhatók. 29 [90] Kuhn példának azt említi, ahogy Galileitől Bernoulliig eljutottak oda, hogy a kifolyási sebességet analógiák segítségével kiszámítsák, anélkül, hogy segítségül fordultak volna Newton törvényeihez. Ezek a példák megmutatják, hogy mire gondol Mastermann kisasszony, amikor arról beszél, hogy a paradigma alapvetően eszköz a problémák rejtvényekké alakításához és megoldásához - még adekvát elmélet hiányában is. 30 [90] Kuhn tehát részlegesen igazat ad Mastermann megjegyzéseinek. A szociológiai paradigmáról mondottakat már említettem. Megjelenik a paradigma mint példa, modell, analógia is, osztenzív szereppel a tanulónál, vagy segédeszközként a kutatásban. Szerepe mindenekelőtt akkor lehet, amikor nincs adekvát elmélet. 80

87 Hronszky Imre: Kuhn - értelmezések egy részben félreértett és egy figyelmen kívül hagyott szerzőtől Ismeretes, hogy Kuhn a hatvanas évek végére átdolgozta a pre- és posztparadigmatikus szakaszra vonatkozó gondolatait. Figyelembe veszi azt is, amit Mastermann hangsúlyoz (a trükk szükségességéről), de azt emeli ki, hogy a korábbi preparadigma szó használata inadekvát volt, hogy a preparadigmatikus szakaszban is vannak paradigmák, csak iskolákhoz tartoznak.31 [90] A korábban preparadigmatikusnak ábrázolt szakasz dinamikája ezzel egyértelműen kettős lesz. Egyrészt az egymással szembenálló iskolák kölcsönös falszifikáló törekvése jellemzi, másrészt egy-egy iskolán belül a paradigmakövető kutatás. Hogy pontosabbak legyünk, hiszen ekkorra már Kuhn a paradigma terminust, a diszciplináris mátrixszal cseréli fel, ezek az iskolák más-más diszciplináris mátrixot követnek anélkül, hogy egységesen képesek lennének jellemezni a kutatott területet. Láthattuk a felsorolásból, hogy Kuhn alaposan szemügyre vette Mastermann tanulmányát és több részletben fontos mondanivalót talált. De elfogadta-e, egyáltalán megértette-e Mastermann alapvető üzenetét, ha, mint látjuk, abból csak részletek felelnek meg Kuhn későbbi módosításainak. A válasz, azt hiszem, egyértelmű nem. Vegyük azt, hogy a három paradigmadefiníció jól rendezett rendszert alkot, ahol az eszköz funkció a döntő, a sikeres eszköz, az egyedi esetben sikerrel alkalmazott analógia lesz világkép, és nem a próbaként bevezetett világkép lesz elfogadott eszköz, ha már sikerre vezetett. Kuhn egyszerűen nem reagál arra, hogy a paradigma mindig eszköz, s ezen eszközt először szükségszerűen egyedi esetekre vetik be valamely analógia felismerésével, másrészt, hogy mint analogikus képalkotás kerül nem csak kezdeti trükként bevezetésre, hanem Mastermann-nak arra a meglátására sem, hogy az elmélet funkcionálása mögött analógia áll, s képként való funkcionálása eszközként való funkcionálásának következménye. Döntő eltérés nézeteik között a mesterséges eszköz jelleg átfogó jelentőségére vonatkozó feltevés. Kuhn szerint a mesterséges eszköz jelleg konkrét mintaként csak akkor lényeges, amikor nincs elmélet. Mastermann szerint a paradigma mindenekelőtt problémamegoldó eszköz, elmélet formájában is, ami mögött ekkor is modell áll. És ez a fontos. Akár igaza volt Mastermann-nak, akár nem, senki sem kutatta tovább ezt az utat. Szerinte a tudományos forradalmak sajátosságai a normálkutatás egészének lényegi sajátságát adó analogikus modellezés logikai sajátosságaiból (véges kiterjeszthetőség stb.) adódnak. Mastermann implicit módon amellett érvelt, hogy a tudományfejlődés, az analógiák szükségszerű szerepe miatt nem lehet folytonos. Kuhn ezt egyszerűen semmibe veszi. Mastermann számára viszont a gyakorlat perspektívája ezt is jelentette. Kuhn számára viszont a gyakorlat perspektívája, amelynek elfogadását Mastermann joggal feltételezi róla, úgy gondolom, alapvetően azt jelentette, hogy a tudományban ismételt konceptuális leképezési próbálkozások jönnek létre, fejlett formában elméletekként, illetve kísérletekkel kapcsolatos megfigyelésekre vonatkozó elvárásokként. Ezeket az eszközöket, noha leképezési próbálkozások, mint egymással versengő rejtvényfejtő eszközöket kell értelmezni, s csak válság esetén vizsgálják őket a falszifikáció szempontjából. Bizonyos perspektívákból Kuhn koncepciója valóban részben veszélyesen dogmatikusnak, részben veszélyesen irracionálisnak mutatkozik. Hiszen ha valaki a reprezentacionalista nézőpontból (mely szerint az elmélettel való reprezentációs próbálkozások adják a tudományfejlődés lényegét) rekonstruálja a paradigma és a paradigmaváltás koncepcióját, valóban azt mondhatja, hogy Kuhn elfogadható érvelés nélkül látott bele a tudományfejlődés dinamikájába egyrészt normál szakaszokat, majd inkommenzurábilitáshoz vezető forradalmakat, vagyis egy részről elfogadhatatlan dogmatizmust, más részről elfogadhatatlan irracionális ugrást. Kuhn a gyakorlat perspektíváját, amit Mastermann joggal tulajdonított neki, a konceptuális fejlődés által irányítottnak fogta fel, s később az osztályozás problémáját vizsgálva ment el az akár nem konceptuális mentális eszközök figyelembevételének irányába. Tekintettel arra, hogy gyakorlat alatt valamiképpen ember és tárgyi világ kölcsönhatását értjük, a Kuhn szerint értelmezett tudományfejlődés gyakorlata mentális reprezentációk működtetésének, keresésének, fejlesztésének és ellenőrzött helyzetekben való megfigyelésének és a megfigyelésekkel való összhang kialakításának ismétlődő esetei folyamatából áll. Mastermann is a konceptuális fejlődés által irányítottnak fogja fel a tudomány fejlődését, és mechanizmusát analogikus modellezésként igyekezett konkretizálni. Mastermann feltette Kuhnról, hogy Kuhn meglátta, hogy az új tudományos kutatás a preparadigmatikus szakaszban észrevett trükk megtalálásával indul el, és analogikus jellegét az egész kutatási folyamat során megőrzi. Ez a gyakorlat a reprezentációk, működtetésük és a megfigyelések közötti viszonyként ad számot a tudományos kutatás fejlődéséről. Rouse problémafelvetésénél látni fogjuk a gyakorlat egy más szemszögű értelmezését (a hermeneutika vonatkozásában nyelvi hermeneutikai közelítés helyett Heideggerből kiinduló közelítésmódot), s annak felvetését, hogy Kuhn tudományfejlődés modelljét, talán részben saját szándékai ellenére, mennyiben lehet kiindulópontnak tekinteni egy alapvetően tárgyielméleti, nem a mentális reprezentációk által vezérelt gyakorlatnak. Érdemes néhány szót vesztegetni Kuhn és Mastermann találkozásának körülményeire. Az 1965-ös konferencia idején, értelmezési kapcsolatokat keresve a popperiánusokhoz, Kuhn minden elismerés ellenére viszonylag visszafogottan nyilatkozik Mastermannról, egyetlen támogatójáról a konferencián. Arról, aki úgy kötelezte el magát kuhniánusnak, hogy alapvető filozófiai perspektívaváltást látott bele Kuhn munkájába, mégpedig Kuhn sajátjáként. Mastermann szerint a perspektívának ez a különbözősége fosztotta meg a popperiánusokat attól, 81

88 Hronszky Imre: Kuhn - értelmezések egy részben félreértett és egy figyelmen kívül hagyott szerzőtől hogy meglássák a kuhni forradalmat a tudományfilozófiában. Mastermann tehát éppen hogy segítette volna Kuhn elhatárolódását, miközben Kuhn igyekezett a tudomány fejlődésének értelmezésében a közte és a popperiánusok közötti távolságot csökkenteni. Emellett több lényeges helyen rámutatott arra, ami Kuhn könyvében zavaros volt, s olyan továbbfejlesztéseket ajánlott, amelyeket Kuhn csak részben tudott elfogadni. Ebben a helyzetben lehet mégis értékelni, hogy a rendkívül alapos Kuhn miközben közeledni igyekezett ellenfeleihez, a kötethez írt utószóban bizonyos részben mégis elismerte Mastermann elemzésének érvényességét. Talán nem értelmetlen, hogy megpróbálok néhány megjegyzést tenni Kuhn személyiségével kapcsolatban az 1995-ös vele folytatott beszélgetés alapján diszkusszióban, és ezt kapcsolatba hozom Mastermannról adott értékelésével. Ha azt kérdezzük, hogy Kuhn rokonszenvvel fordult-e a hangos csajhoz, aki - ahogy Kuhn visszaemlékezett - kiment a pódiumra és zsebre dugott kézzel, hosszan ecsetelte, hogy miért forradalmi Kuhn koncepciója (és hozzátett néhány, nem elhanyagolható javítást), akkor érdemes egy kitérőt tennünk. A mindig megkülönböztetetten udvarias Kuhn, az életéről adott 1995-ös interjúban, azzal vezeti be Mastermann-nal való találkozásának epizódját, hogy elmondja, miként figyelmeztették előre, hogy Mastermann őrült.32 [90] Szerintem Mastermann szabálytalan felszólalásában ezt részben igazolva látta. Visszaemlékezése szerint hátulról a publikumból előrejött Mastermann33 [90] és lehetetlenül hosszú ideig ecsetelte, hogy mi a paradigmakoncepció jelentősége, miközben ő valami máson töprengett: Ott ültem, s azt mondtam: Istenem, ha másfél órát beszéltem volna, mindezt elmondtam volna, vagy sem. De igaza volt. És amire sajátosan emlékszem, noha nem vagyok képes teljesen működtetni, de egészen mélyen a dologhoz tartozik:»a paradigma az, amit akkor használnak, ha nincs elmélet«. Legalábbis utólag, harminc évvel később Kuhn mégis elrendezte az epizódot: Utána többször kapcsolatba léptünk, amíg ott [Londonban - H.I.] tartózkodtam. A tudományfilozófiában egytanulmányos szerző, Mastermann recepció történetéhez talán hozzátartozik, hogy Kuhn számára nem túl elfogadható modorban Mastermann arról is meg akarta őt győzni, mégpedig abban a tévhitben, hogy ez éppen az, amit Kuhn alapvetően tesz, hogy Kuhn nagyobb forradalmat valósított meg a tudományfilozófiában annál, mint ahogy saját maga gondolta: megvalósította a reprezentacionalizmus hagyományával szemben a gyakorlati szempontot, ami, Mastermann értelmezésében, az analógiák mint kutatási eszközök átfogó felhasználásából és a sikeres analógiák szemléletmóddá változásából áll. Kuhn viszont továbbra is a természetre vetített reprezentációk egymást követő, egymáshoz inkommenzurábilisan viszonyuló változataiban és egymást váltásukban értelmezte a tudománytörténet menetét, ahol a reprezentációk bizonyos történeti szakaszokban a normális kutatás eszközeiként funkcionálnak. Mastermann konkrét megjegyzéseiben így csak kisebb jelentőséget tulajdonított ezeknek, és vagy félreértelmezte azokat, vagy érvényességüket csak szűkebb értelemben fogadta el. Azt mondhatjuk, hogy Kuhn más metatudományos kutatási perspektívát választott, s ennek megfelelően tette egyértelműbbé A tudományos forradalmak szerkezetének, legalábbis bizonyos interpretációs perspektívából ingadozó mondanivalóját. Számos ok összejátszása vezethetett el erre. A tudományos forradalmak szerkezete első kiadásának (1962) utáni életében többek között azzal a számára nem jelentéktelen feladattal foglalkozott, hogy részletesen elutasítsa műve bizonyos értelmezési lehetőségeit, amelyek a számára döntőnek tekintett inkommenzurábilitás jelentőségét kérdőjelezték meg. Ugyanakkor úgy érezte, néhány terminust - mint például a tudományos paradigmát -, amelyek kicsúsztak ellenőrzése alól mással kell helyettesítenie. Másrészt ismételten tisztáznia kellett, ahogy később kihangsúlyozta, hogy nem a történelem valószerű modelljét akarta megalkotni, hanem a történelmet vizsgálva tudományfilozófiailag fontos felismerésre jutott, melyet kezdetben a problematikus inkommenzurábilitás, később pedig a lefordíthatatlanság fogalmával írt le. Később Kuhn mind jobban az inkommenzurábilitás lingvisztikailag adekvát értelmezésére és tanulási folyamatként kidolgozására összpontosított. Mind jobban hangsúlyozza az elméletek, a leképezés problémáját, ami összefüggésben van azzal, hogy életének megjelenés utáni szakaszában önmagát intellektuális történésznek, az analitikus eszmék történészének jellemzi. Reprezentacionalizmust gyakorlati nézőponttal keverő könyvének kisugárzását, amennyiben hatással tudott lenni erre a kisugárzásra, később a reprezentacionalista olvasás, például valamely osztályozás szükségszerű működtetésének szerepe felé igyekezett módosítani. Kuhn számára idegen maradt a tudományfejlődést olyan gyakorlatnak felfogni, amely az intellektuális fejlődés sematikája szerint ugyan, de nem leképezési próbálkozásokként, hanem elsődlegesen analógiatalálási és -alkalmazási gyakorlatként létezik, amelyből kifejlődik az elméleti reprezentáció, mint olyan leképezés, ami kettős konkrétságot hoz létre, amikor valamely A dolog képét alkalmazva B megértésére az analógiát mint feltárási eszközt konkrét korlátaiban tisztázza a B dolog vizsgálatára alkalmas operacionalizáción keresztül. Mastermann pedig az lett, aki rámutatott legalább huszonegy értelmezésre, három értelmezéscsoportra, meg a paradigma jelentőségére, amikor még nincsen elmélet. 2. Joseph Rouse két Kuhnja 82

89 Hronszky Imre: Kuhn - értelmezések egy részben félreértett és egy figyelmen kívül hagyott szerzőtől Joseph Rouse a tudomány és a politika viszonyát vizsgáló könyvének a tudományfilozófia fejlődését elemző első részében abból indul ki, hogy Kuhn tudományos forradalmakról kifejtett álláspontjának két, egymásnak ellentmondó értelmezése alakult ki.34 [90] Az értelmezések szerinte abból adódnak, hogy a tudományt elsősorban mentális reprezentációnak vagy gyakorlatnak tekintjük. Az első felfogás szerint, mondja Rouse, a tudomány reprezentálja a világot a róla alkotott kép formájában, a másik szerint pedig a tudomány egy olyan gyakorlat, ami újraformálja a világot. Ez utóbbi esetben megérteni a tudományt, annyit jelent, hogy be tudunk számolni azokról a készségekről és gyakorlati tudásokról, amelyek létrehozzák és stabilizálják a jelenségeket, és képessé teszik arra a tudósokat, hogy informatív módon beavatkozzanak és manipulálják a jelenségeket. 35 [91] Ha a tudományt elsősorban mentális reprezentációnak fogjuk fel, a kutatás helye és szimbóluma az obszervatórium, míg a második esetben a (preparatív) laboratórium. A laboratóriumra koncentrálás segít megérteni azt a transzformációs kapacitást, mondja Rouse, amit a tudomány kifejleszt, illetve ráirányítja a figyelmet arra, hogy milyen transzformációkon kell a tudományos folyamatoknak keresztülmenni, amikor az átalakított tudományos objektumokat beépítik a külvilágba.36 [91] E két felfogásnak megfelelően Kuhnt is kétféleképpen értelmezhetjük - mondja Rouse. Ha a tudományt gyakorlatnak fogjuk fel, akkor egészen eltérő lesz A tudományos forradalmak szerkezetének mondanivalója attól, ami a reprezentacionalista nézőpontból adódik. Rouse Kuhn közismert megjegyzéséhez csatlakozik. Kuhn a már emlegetett 1965-ös konferencián, a popperiánusokkal vitatkozva, két Kuhnt különböztetett meg. Rouse szavaival, létezett az a Kuhn, aki A tudományos forradalmak szerkezetét megírta, akit Rouse radikális Kuhnnak, az eredeti kuhni kifejezésre utalva Kuhn 1-nek nevez.37 [91] A radikális Kuhn a tudományt, Rouse szerint (látni fogjuk később, hogy fontos ez a megkülönböztetés), lényegében a Rouse szemléletének megfelelően tekinti gyakorlatnak. Ezzel áll szemben a (popperiánus tudományfilozófusok) filozófusok Kuhnja, Kuhn 2. Ebben az értelmezésében valamely paradigma elméleti doktrínák halmazát testesíti meg, és ez egy világnézetet tükröz. Rouse összefoglalásában a filozófusok Kuhnjánál (Kuhn 2), a tudomány fejlődésére a következő interpretáció adódik. A paradigma világnézet, reprezentáció, s ebben a minőségében számos fontos funkciót teljesít a normáltudomány iránt elkötelezettek számára mind az elmélet, mind a megfigyelések vonatkozásában. Így bizonyos alapvető hiteket előír vagy elkerülendőnek tekint. Meghatározza, hogy mely tényeket fontos tudni, s bizonyos általános elvárásokat ad e tényekre vonatkozóan. Ezek az elvárások azonban nem mindig teljesülnek. Az ilyen kudarcok vagy anomáliák hozzák létre azokat a rejtvényeket, amelyekkel a normáltudomány foglalkozik. A normáltudomány lényegében olyan rejtvényfejtés, amelynek során megpróbálják csökkenteni a paradigmatikus világnézet és a megfigyelések közötti eltérést, és kitölteni az üres helyeket, amelyeket a világnézet eredeti vázlatos kifejtése üresen hagyott. Az ilyen rejtvényfejtésnek az a megkülönböztető jegye, hogy nem képes megkérdőjelezni a paradigma fundamentális hiteit. A paradigma, ebben az értelmezésben azon sérthetetlen elméleti doktrínák együttese, amely a tudományos közösség tagjai közös elméleti elkötelezettségeit alkotja. Egy tudományos közösség, vagyis ugyanazon elméleti reprezentációnak elkötelezett emberek csoportja, nem tolerál fundamentális nézetkülönbségeket, ezért maximális konszenzusra törekszik. Rouse szembeállítja a filozófusok Kuhnjával (Kuhn 2) a radikális Kuhnt (Kuhn 1). Nézete szerint lényegében ez a valódi Kuhn; noha Rouse feltételezi, hogy Kuhn maga nem értene ezzel teljesen egyet. A normál tudomány, a radikális Kuhn értelmezésében kutatás, amelynek során a tudósok tudják, hogy merre kell haladniuk. Tapasztalatuk és gyakorlatuk van abban, amivel foglalkoznak, és tudják, hogy milyen tényezők befolyásolhatják azt, hogyan ismerhetik meg a válaszokat a kérdéseikre, és mit kezdhetnek a válaszokkal. Ez az önbizalom egy vagy több paradigma gyakorlati alkalmazásából adódik, azokból a konkrét tudományos vívmányokból, amelyek feltárják a lehetséges kutatások mezejét. A paradigmák elsődlegesen nem elméleti elkötelezettségek, amiben a tudósok megegyeztek, hanem a sajátos tapasztalati kontextusokban való konceptualizálás és beavatkozás mintaként szolgáló útjai. Valamely paradigma elfogadása jobban hasonlít valamely ügyesség elsajátítására és alkalmazására, mint elméleti állítások megértésére és elfogadására. Használata egyszerre többféle jártasságot is megkíván: fogalmak, matematikai technikák alkalmazását (nem csak számítások elvégzését, hanem a helyes matematikai módszer kiválasztását és korrekt alkalmazását valamely tapasztalati helyzetre, korlátainak és közelítő jellegének ismeretét stb.) Igényli egyfajta eszközrendszer felhasználását és annak felismerési képességét, hogyan kell változtatni és beavatkozni sajátos elméleti és gyakorlati helyzetekben. 40 [91] Paradigmatikus elmélet helyett itt a hangsúly a kutatás vezérlésében mintául szolgáló példán van (ami természetesen nem jelenti, hogy az elméletnek nincs jelentősége). Rouse szerint Kuhn azért hangsúlyozza az analógiák szerepét, mert ügyességet igényel, hogy az új helyzeteket régiekhez hasonlókként kezeljük, hogy ezekkel is megtehessük, amit már megtettek a példákként szolgáló esetekben. A normáltudományban megnyilvánuló közösséget tehát ugyanazoknak a paradigmáknak a használata jellemzi. A közös paradigmák használata más közös jellegzetességekhez is vezet a normáltudomány gyakorlatában. Ezek közös fogalmak, szimbolikus általánosítások, kísérleti és matematikai technikák, sőt elméleti igények. De ezekről lazább megegyezés is lehetséges és maga a megegyezés folyamata problematikus lehet. 41 [91] 83

90 Hronszky Imre: Kuhn - értelmezések egy részben félreértett és egy figyelmen kívül hagyott szerzőtől Fontos megjegyezni, hogy Rouse úgy gondolja, Kuhn maga gyakorlatként értelmezi a könyvét. A normáltudomány ebben az értelemben közös gyakorlatot jelent, és nem pedig a hitek feletti konszenzusra, illetve a hitek és tények közötti megegyezésre való törekvés. Ezek a közös gyakorlatok a műveleteknek valamely közös területén folynak, amit Kuhn újabban»diszciplináris mátrixnak«nevezett el - mondja. A diszciplináris mátrix az a mező, amelyen belül alkalmazzák a közös fogalmakat, szimbólumokat, apparátusokat és elméleteket. Ez megnyitja a tárgyak egy területét a megértés, a manipuláció és a beavatkozás előtt. [ ] Fontos, hogy jelentős nézetkülönbségre van lehetőség ezen a területen belül, gyakran nagyon alapvető kérdések tekintetében is. De mindenki tudja, hogy miről van szó, az miért fontos, és mit kell tenni, hogy a problémáikat megoldják. Ez az egyetértés nem csupán összeegyeztethető nézetkülönbségek fennállása esetén lehetséges. Éppen ez teszi az ilyen nézetkülönbségeket intelligibilissé. Interpretációja alátámasztására Rouse olyan helyre hivatkozik Kuhnnál, ahol Kuhn azt mondja, hogy a tudósok képesek valamely paradigma identifikálására, anélkül hogy megegyeznének annak teljes értelmezésében vagy racionalizációjában, vagy akár kísérletet tennének rá. A standardokra vagy a szabályokra való, megegyezésen alapuló redukció nem akadályozza meg a paradigmát abban, hogy a kutatást vezesse. 42 [91] Amíg az egyik értelmezés szerint a tudomány elsődlegesen elméleti konszenzust alkotó kutatók kutatási tevékenysége, amelyet az értelmezési oldal dominál, a másik értelmezés szerint - ez az, amelyet Rouse helyesnek tart, de, úgy gondolja, hogy Kuhn csak felemás módon dolgozott ki - a tudomány mindenekelőtt paradigmatikus gyakorlatok váltakozása. E paradigmatikus gyakorlatok mindenekelőtt tárgyi előállító tevékenységek. Ugyanakkor jellemző, hogy az elméleti modellálás lényegesen eltérő elméletekhez vezethet a paradigmán belül. A normál tudományt, mondja Rouse, a radikális, az autentikus Kuhn szerint is, rejtvényfejtésnek lehet tekinteni, azonban a gyakorlati nézőpont szerint nincs olyan egyedüli jellemzése annak, hogy mi a rejtvény, mint a reprezentacionalista Kuhnnál (Kuhn1), ahol a rejtvény elmélet és evidencia meg nem egyezése. Rouse radikális Kuhnja szerint viszont a rejtvények értelmezése gyakorlati tevékenység. A fő cél inkább a gyakorlati tudás terjedelmének és erejének kiterjesztése, mintsem, hogy megszabaduljanak a felmerülő ellenvetésektől. Az anomáliák normálisan nem ellenvetések Kuhn1 szerint, mivel szerinte a tudomány inkább elméletfejlesztő, mintsem elméletértékelő tevékenység. 43 [91] Rouse radikális Kuhnja szerint a tudományos közösség tagjai elsősorban nem a világ közös értelmezését alakítják ki, hanem közös gyakorlati munkát végeznek. Ezért képesek arra, hogy eltűrjenek alapvető nézetkülönbségeket, ezért ritkák az alapvető kérdésekről zajló viták, hiszen a kutatás képes arra, hogy koherens és intelligibilis módon haladjon előre, anélkül hogy előzetesen meg kellene oldani a nézetkülönbségeket. A közösen vallott paradigmák képessé teszik a tudósokat arra, hogy azonosítsák, mit érdemes tenni, mi lett vagy nem lett elvégezve, anélkül hogy megegyeznének abban, hogyan kell leírni az anyagot. 44 [91] Rouse így folytatja a szembeállítást: szerinte Kuhn azt mutatta meg A tudományos forradalmak szerkezetében, hogy tudományos forradalmak után nem azért veszik semmibe a tudósokat, vagy taszítják ki a közösségből, mert nem értenek egyet velük, hanem mert munkájuk nem illeszkedik ahhoz, amit mások tesznek. Értékelve mások munkáját (sőt eldöntve, hogy egyáltalán elolvassák-e) a tudósok azt kérdezik, hogy»van-e annak értelme a számomra?«,»figyelembe tudom-e venni, vagy szükségem van-e rá a munkámban?«45 [91]Rouse szerint a radikális Kuhn kimutatta, hogy a tudósok fenntarthatnak szokatlan vagy népszerűtlen hiteket, mindaddig, amíg olyan kutatást végeznek, amelyet mások saját terminusaikban figyelembe venni és használni tudnak. Az számít csak, hogy munkájuk releváns-e és megbízható-e mások ítélete szerint. 46 [91] Rouse helyesen látja, hogy nagyon jól megmutatkozik a paradigmát létrehozó közösség kétféle interpretációjának ellentétessége abból a perspektívából, amit konfliktuselméletinek nevezhetünk. A reprezentacionalista elkötelezettségű közösség doktriner hajlamú, azaz maximális konszenzusra, azonos világképre törekszik. A gyakorlati elkötelezettségű közösség megengedő, arra a minimális konszenzusra törekszik, amelyet még szükségesnek lát a sikeres munkához. Az előbbi példák - a szembeállításból adódó értelmezési különbségek említésével - csak utalnak arra, hogy Rouse rendszeresen szembeállítja a két értelmezésben a kutatókról előfeltételezett ítélőképességet. Így az anomáliáknak is más az értelmük és a szerepük. A reprezentacionalista értelmezés szerint ítélkező kutatók az anomáliákat ellenpéldáknak tekintik az elméletekkel szemben. Ez a helyzet teoretikus átlátását előfeltételezi. A gyakorlati értelmezés szerint viszont az anomáliák annak a tudatosítását jelentik, hogy valami jelentőset nem értenek, vagy nem adekvát módon kezelnek, de még nincs meg annak a világos tudata, hogy mi is a probléma. Rouse szerint Kuhn látja, hogy a probléma az elmélet kiigazításával kapcsolatban az, hogy még nem lehet tudni, vajon mit jelent az anomália, és mit lehet vele tenni. A tudósok reakciója ilyen helyzetben, mondja Rouse, 84

91 Hronszky Imre: Kuhn - értelmezések egy részben félreértett és egy figyelmen kívül hagyott szerzőtől gyakorlati. Állásfoglalásuk attól függ, hogy a probléma lokalizálhatónak tűnik-e. Az olyan anomáliától könnyedén el lehet tekinteni, amely más kontextusokban nem jelenik meg, vagy úgy látszik, hogy nem szorosan kapcsolódik azokhoz dolgokhoz és technikákhoz, amelyeket rendszeresen alkalmaznak. Ennek fordítottja esetén az anomáliák komoly problémát jelentenek. Rouse így foglalja össze Kuhn ismert példáját A tudományos forradalmak szerkezetéből, a röntgensugár felfedezését. A szokatlan sugárzást meg kellett vizsgálni, mivel a katódsugárcső fontos eszköz volt. A váratlanul sugárzó ernyő azt sugalmazta Roentgennek, hogy nem tudta teljesen megragadni, hogy mi ment végbe a kutatási apparátusában.47 [91] Az anomáliákkal való foglalkozás, mutat rá Rouse, néha az elmélet felülvizsgálatát, néha a technika vagy az eszközök megváltoztatását kívánja meg. Emellett, Rouse szerint, az anomáliákat a kutatók abban a mértékben oldják meg, ami ahhoz szükséges, hogy a kutatást folytatni tudják. Ha az anomália eléggé obstruktív vagy saját jogán eléggé érdekes, akkor helyettesítheti az eredeti kutatási területet. Érdekes lehet kitérni arra, hogy Rouse értelmezésében az anomáliák megoldására egyfajta gyengített tesztelés megy végbe. Véleménye szerint, a normálkutatás során nem arról döntenek, hogy valamely elmélet sikeres-e vagy éppen kudarcot vall, hanem arról, hogy a megfigyelésekkel való összehasonlítás során megmutatkozik-e, hogy az elméletet milyen mértékben szükséges artikulálni vagy finomítani. A kérdés ekkor az, hogy mennyire pontos az elmélet, és nem az, hogy korrekt-e. 48 [91] Ellentétes a két értelmezési mód a válságok természetének értelmezésében is.49 [91] Az egyik felfogás szerint válság idején nem lehet tudni, hogy mely elméleti tételeket kell érvényesnek tekinteni, a másik szerint nincs olyan minta, amelynek alapján mindezt meg lehetne tudni, s tovább lehetne haladni, és meg lehetne kezdeni új paradigma kiépítését, paradigmatikus mintának tekinteni valamely megoldást. Hasonlóan különböző a válság megoldódásának értelmezése is. A filozófusok Kuhnja szerint a válság megnyit egy új értelmezési és megfigyelési területet, a radikális Kuhn szerint pedig egy manipulációs és intervenciós területet. Az előbbinél a teoretikus konzisztencia, a disszenzus eltüntetésére törekvés a tét, az utóbbinál a közös gyakorlat, a kísérleti vizsgálat folytathatósága. Amíg az első esetben elmélet és evidencia viszonyában értelmeződik az anomália mint ellenpélda, illetve a hozzávezető útként a rejtvény, a másodiknál a gyakorlati nehézség a kutatás folytatása. Hasonlóan eltérő értelmezés jelentkezik a kutatás eredményéről. Az egyik értelmezés szerint az eredmény mindenekelőtt új elméleti tudás, elméleti konverzió, a másik szerint valamely konkrét vívmány, s ezzel a kutatás szervezésének új módja. Rouse úgy látja, szerintem helyesen, hogy Kuhn egyoldalúan túlhangsúlyozta az elméletek szerepét a kutatásban. Az ő kuhniánus interpretációja szerint nincs kitüntetve az elméleti oldal a tudományfejlődés adott szakaszának meghaladásában. Példái szerint a rekombináns DNS vizsgálatok a biológiában drámaian megváltoztatták a feltehető kérdéseket, ahogy a várható válaszok fajtáit is. Hasonló dolgok történtek például a nagy energiájú fizikában is, amikor előtérbe kerültek a leptonsugarak, vagy a biológiában a negyvenes évek genetikai forradalmában, amikor megváltoztatták azt az organizmus típust, amelyet modellként vizsgáltak. Minden ilyen esetben a paradigmaváltás ösztönzése a kísérleti technika fordulatából indult ki.50 [91] Rouse szerint tehát két alapvető értelmezés adható Kuhn tudományfejlődésről vallott nézeteiről. Az egyik a reprezentacionalista értelmezés, amely Rouse szerint abból áll, hogy a tudományfejlődést egymást váltó elméleti reprezentációk kifejtésére tett erőfeszítések sorozatának tekintjük. A közösség az elméletről alkotott konszenzusra alapozódik. Rouse joggal mutat rá arra, hogy a tudományfejlődés - mint gyakorlati problémamegoldó folyamat - nézőpontjából túl sokat követelne meg a kutatói közösségtől, hogy a közösséget az elméleti konszenzusra alapozzák. Ugyanakkor tudjuk, hogy Kuhn valóban tett bizonyos lépéseket a tudomány gyakorlati értelmezése felé. A tudományos forradalmak szerkezetében valóban találkozunk olyan értelmezési lehetőséggel, mely szerint a tudomány mindenekelőtt olyan kutatók közössége, akik a mintákban való megegyezés minimumát megvalósítva képesek közösen végzett problémamegoldó gyakorlatokat kialakítani. De találkozunk olyan értelmezési lehetőséggel is, mely szerint a normáltudomány az elmélet és a tények maximális összhangját valósítja meg. Jogosan értelmezhető-e Kuhn műve mindkét irányban, és segítséget nyújthatnak-e a tudomány történetének feltárásában ezek a modellek, pontosabban a bennük megtestesülő attitűdök? (Most eltekintünk attól, hogy Kuhn szerint csak az egyik Kuhn, visel azonos nevet A tudományos forradalmak szerkezetének szerzőjével, a másik valójában a Rouse által radikalizált Kuhn) Két gyanú mindenképpen felmerül Rouse Kuhn- értelmezésével, Kuhn radikalizálásával kapcsolatban. Az egyik az, hogy nem érdemes-e mint fontos kutatási eszközt megtartani a tudományfejlődésnek normáltudományos és válságszakaszokon keresztül végbemenő folyamát mint elmélet és megfigyelés összhangjának növelésére tett erőfeszítések sorozatának a képét, ha nem is mint a tudományfejlődés átfogó modelljét, hanem mint ami bizonyos részfolyamatokat valóban jól megközelíteni képes. Másrészt felmerül az a gyanú, hogy Kuhn problémamegoldó közössége egészen alapvető szinteken is eltér attól, amit Rouse a radikális Kuhn problémamegoldó közösségének tulajdonított. Eltér, mégpedig két irányban is. Az egyik eltérés az, hogy A tudományos forradalmak szerkezetében vázolt tudományfejlődési modell tartalmaz Kuhn 1nés 85

92 Hronszky Imre: Kuhn - értelmezések egy részben félreértett és egy figyelmen kívül hagyott szerzőtől Kuhn 2nelemeket is, anélkül, hogy Kuhn erőfeszítéseket tett volna ezek viszonyának rendszeres tisztázására. Kuhn maga hol azt emeli ki, hogy a tudomány normáltudományos szakasza valamely tudományos vívmány alapján folyó gyakorlati problémamegoldó tevékenység, hol azt, hogy a normáltudományban a reprezentációként megjelenő elmélet és a tapasztalat összhangjának növelése folyik. Nem arról van tehát szó, amit Mastermann alapján kellene mondanunk, hogy a sikeresnek bizonyuló analogikus modell mint eszköz látásmódként funkcionál. Az elmélet Kuhnnál bizonyos értelemben reprezentációként, a kutatás fejlődése a paradigmán belül pedig a reprezentáció pontosításaként értelmeződik, a normáltudományos munka fő célja a reprezentáció tapasztalattal való összhangjának lehető legnagyobb növelése (az értelmezési terület kiterjesztésére törekvés mellett).51 [92] A másik eltérés az, hogy Kuhn aligha szándékozott volna követni Rouset a gyakorlati jellegnek a Rouse által adott értelmezésében, ahogy erre különben Rouse is utal. Ehhez ugyanis a forradalmi Kuhnnak nem csupán az inkommenzurábilitáshoz kellett volna ragaszkodnia. Ezt, annak változó értelmezést adva, egész életében megtette. Ezen kívül azonban a tudomány fejlődését nem elsődlegesen intellektuális gyakorlatnak kellett volna felfognia, ahogyan ezt korábban szinte minden tudományfilozófus - egy nyolcvanas évekbeli tudományfilozófus-csoport megjelenéséig tette -, hanem elsődlegesen tárgyi gyakorlatnak, ahogyan ezek a filozófusok a nyolcvanas évek elejétől kezdve ezt értelmezni kezdték, mely értelmezéshez Rouse is hozzájárult. Ebben a felfogásban a tudomány mindenekelőtt nem intellektuális gyakorlat, amelynek során hipotetikusan kidolgozott elméleti konstrukciók alkalmazása történik a világ feltárására (akár popperi akár kuhni módon értelmezzük ezt a folyamatot), hanem bizonyos példakövetésen alapuló konceptualizálási és anyagi tárgyátalakítási út kidolgozása sajátos kontextusokban, konceptuális és tárgyi gyakorlati komplexum, amely példaszerű esetek és kezelésük kidolgozásához vezet. Ahogy Rouse is említi, s ahogy az egész szociálkonstruktivista irodalom tárgyalja a folyamat során ezen példák kiterjesztésére történik próbálkozás, arra hogy az adott, lokálisan már érvényesnek talált összefüggés más helyekre is érvényesnek bizonyuljon. Ezek a szabványosítások vonatkoznak mind a tárgyi, mind az elméleti elemekre. 52 [92] A tudományos forradalmak Kuhnja, ahogy a későbbi Kuhn is, azt próbálta megtalálni - alapvetően mentális modelleket fejlesztve ki -, hogy a konceptuális sémák és a megfigyelések egymáshoz való viszonyítása miképpen hoz létre újabb és újabb mentális modellekkel szabványosított utakat a tudomány fejlődésében, szabványosított utakat, amelyeket ben még normáltudománynak hívott. Rouse viszont, szerintem, részben mást vetített bele Kuhnba. Ennek a Kuhnnak a felfogása szerint a tudomány gyakorlati-elméleti viszonyulás lenne, amelyben a jelenségeket kísérleti úton hozzák létre, azzal a hatalommal, ami ezzel létrejön ugyanazon mechanizmus másik megjelenéseként, amelyik létrehozza a tudását ezeknek az alapvetően létrehozott jelenségeknek. Tegyünk egy nagyobb kitérőt. Annak eldöntésekor, hogy mit is értsünk gyakorlati megközelítésen, hajlamosak lehetünk arra a kérdésre összpontosítani, hogy mennyiben látja el a technika a tudományt vizsgálati tárgyakkal, vizsgálati eszközökkel, feladatokkal, értékelési szempontokkal? Noha azt hiszem, hogy végletes redukcionista tévedés a tudomány gyakorlati jellegét az ipar technikai szükségleteinek kielégítésében látni, ugyanígy hiba lenne azt tartani, hogy ez az igény lenne az, amely a tudományos megismerés módját meghatározza. Még e közvetlen kapcsolatok feltételezésével összefüggésben is érdemes utalni legalább néhány mozzanatra.53 [92] Ahogy Bencze György joggal mutatott rá 1973-ban, az ún. technikai empirizmus továbbélése, reprodukálódása a fejlett tudomány bázisán még a fejlett tudomány korában is rendszeresen magyarázandó jelenségekkel látja el a tudományt.54 [92] Azt hiszem, hogy e magyarázandó jelenségek mellett rendszeresen jelenik meg tudományosan megvizsgálandó kérdésként, hogy az adott technikai fejlesztés, amely általában több tudomány együttműködését követeli meg, szükségszerű bütyköléssel, ad hoc megoldásokkal valóban sikeres megoldásokhoz vezet-e. Másrészt, ha már létezik egy jól fejlett tudomány, annak lehetséges alkalmazási modelljei közül érdemes lehet elsősorban azt fejleszteni, amelyik gyakorlati fontossággal kecsegtet. Solla Price utolsó tanulmányaiban - melyek Kuhnt, félig-meddig félreértve támadták, hogy utat nyissanak, s hangsúlyossá tegyék a mérőműszerek fejlődésének történeti és tudományelméleti értelmezését - a tudományt és a technikát olyan táncospárnak láttatja (a metafora Price-é), amely a mérőműszerek zenéjére táncol. Noha azt hiszem, hogy ez az elméletek zenéjére való táncolás mellett egy másik egyoldalú felfogás, a történetkutatás és a tudományfilozófia kiegyensúlyozásában mégis fontos szerepe lehet.55 [92] Rouse azonban nem ebben a leszűkített, közvetlen értelemben szeretné a tudomány fejlődését gyakorlatinak láttatni. Így látja bele Kuhnba alapvetően jogtalanul (még ha tud is erről) saját elképzeléseit. Ő ugyanis Heideggerre, Foucault-ra, Dreyfussra hivatkozik, mások mellett, amikor kialakítja saját koncepcióját a tudományról, mint gyakorlatról. A tudomány, ebben a felfogásban, egyrészt alapvetően gyakorlati tevékenység, azaz fejlődésében döntőek azok a gyakorlati ügyességek és manipulációk, s ezzel együtt a Polányiféle néma tudás (tacit knowledge) is, amelyeket kifejleszt, másrészt mindenekelőtt jelenség létrehozásán alapszik, hiszen leegyszerűsített és ellenőrzött»mikrovilágokat«hoz létre. 56 [92] Érvényes ez az elméleti tevékenységre is. Még az elmélet is gyakorlatibb és hasonlóbb a mesterségbeli tevékenységhez, mint ahogy azt a 86

93 Hronszky Imre: Kuhn - értelmezések egy részben félreértett és egy figyelmen kívül hagyott szerzőtől filozófusok elismerik - foglal állást Rouse.57 [92]Ebben a felfogásban a kísérlet jelenségek létrehozásaként és manipulálásaként foglalja el a döntő helyet (amelyhez párosul az elmélet mint a jelenségek elméleti modelljének létrehozásaként és manipulálásaként felfogott elméleti gyakorlat). Ugyanis a kísérletek segítségével lesznek képesek valamely konkrét tárgyi helyet kialakítani, és itt általánosságra igényt tartó tudást kezdenek kifejleszteni együttes, gyakorlati tárgyátalakító és fogalmi-modelláló tevékenység során. Ennek az általánosító tevékenységnek (amely nem indukción alapszik) további központi elemét képezik azok a szabványosítási próbálkozások és ezek eredményei, amelyek a mindenkori elméleti és tárgyi gyakorlati ügyességekkel együtt a tevékenységben kialakított tárgyra vonatkozó tudást alkotják. Rouse ugyanis nemcsak episztemológiai fordulatot akar észrevenni Kuhn tudományfilozófiai tevékenységében (amelyet Kuhn csak felemás módon hajtott végre), hanem antropológiai fordulat keretében végrehajtott episztemológiai fordulatot is. Ez a felemásság, azt hiszem valóban tetten érhető Kuhnnál, amikor hol elmélet és evidencia összhangját növelő elmélet által irányított kutatásokra hívja fel a figyelmet, hol pedig arról beszél, hogy a kutatás normáltudományos szakaszában a mintakövető magatartások lényegesen eltérő konceptualizálási gyakorlatokhoz vezetnek. Eléggé nyilvánvaló, hogy Kuhn nem ilyennek látja a tudomány fejlődését. Elsősorban a rejtvényfejtő eszközöknek felfogott konceptuális sémák és a világ (többek között kísérletileg kialakított ellenőrzött helyzetekben való) megfigyelése együtteseként működő normáltudomány és válságai sémájában gondolkodott. Ezért Rouse két Kuhnjáról való elmélkedésünket, tulajdonképpen az általa jelzett úton, Rouse három Kuhnjának bemutatásává kell átdolgoznunk. Ezek közül Kuhn 2 a nem autentikus Kuhn, Kuhn üzenetének reprezentacionalista modifikációja. Kuhn 1 (ahogy Kuhn maga el is magyarázta például a Kritikusaimnak adott reflexiókban ), viszont gyakorlati fordulatot tett a reprezentacionalista nézőponttal szemben. Ez nem ment túl a konceptuális gyakorlat mint rejtvényfejtő tevékenység, és annak forradalmi meghaladása mint konceptuális gyakorlat által vezérelt tudományos kutatás sémán. Eközben - nem mindig következetesen - a konceptuális gyakorlatot sokszor az elmélet és a tapasztalatnövekvő megegyezéseként értelmezte, tehát részben nem valósította meg Rouse Kuhn1-ét. Viszont Rouse Kuhnja, nevezzük Kuhn 3 -nak, Kuhn üzenetének következetesen gyakorlati nézőpontú befogadójaként, nemcsak ismeretelméleti, hanem antropológiai fordulatot is tett. Az ő tudományos kutatói közössége tárgyi és elméleti gyakorlat szimbiózisát valósítja meg, egy megismeréscélú tárgyi gyakorlatot, amelynek során kétfajta műtárgyak, objektumok és fogalmi struktúrák kerülnek sorozatosan összehasonlításra. Ennek a tevékenységnek a során a tudomány tudományos tudást - amelyben az elméleti tudás másodlagos -, és tudományos tárgyi világot, hatalmat hoz létre. Hasonlítsuk össze ezt még tovább azzal, amit Kuhn mond. Mit kínál a tudomány, kérdezi egy helyen Kuhn, a»permanens forradalom«helyett? Válasza az, hogy felszabadítja a tudósokat, hogy a természetet ezoterikus mélységben és részletességgel kutassák ki. Rouse radikális Kuhnja viszont kihangsúlyozza, hogy vannak technikailag rendkívül fejlett tudományos gyakorlatok, de vannak olyanok is, amelyek ipari technikai megvalósítása nem lehetséges. De a tudomány ipari technikai alkalmazása inherens képessége a modern tudománynak, hiszen ugyanaz a struktúra hordozza ennek lehetőségét, ami a tudományos megismerés képességét biztosítja. A csak megfigyelhető objektumokhoz való gyakorlati viszonyulásunkat, amely számos tudomány keretét jelenti, ez ennek a modellnek a tudományfilozófiai üzenete, a komplex tárgyi gyakorlati tevékenységből kiindulva kell megérteni. Térjünk vissza oda, hogy A tudományos forradalmak szerkezetéről két végigvihető értelmezés is adható, amelyek egymásnak alapvetően ellentmondanak. Létezik a tudományfejlődésről adott kuhni leírásnak egy váza, amely értelmezhető mind a reprezentacionalista, mind a gyakorlati perspektívából. Természetesen a két értelmezés, az alapvető perspektívák ellentétességének megfelelően, ugyanazon struktúra alapvetően ellentétes dinamikával való megvalósulását eredményezi. Ez érv lehet amellett, hogy ez a zseniális munka eklektikus, de amellett is, hogy az interpretációnak ez a kettős lehetősége a folyamatok komplexitására utal, ráadásul a rövid terjedelme által megengedhető kvázi-poétikus stílusban, hogy ezek az egymással szembekerülő interpretációk e komplex folyamat lehetséges egyoldalú, konzisztenssé tett leképezéseit nyújtják. Az egyik lehet például az elméleti fizikus nézőpontja, amikor meghatározott strukturális helyeket mint elméleti leképezések és evidenciák közötti megegyezéseket vesz szemügyre, mégpedig reprezentacionalista nézőpontból, azaz mint megegyezéseket, vagy ellenpélda lehetőségeket elmélet és gyakorlat között, nem mint elméleti gyakorlati nehézségeket, mint egy elméleti analógia kiterjesztési problémáját újabb esetek sikeres, például matematikai uralására.58 [92] A másik lehet a kísérleti fizikus nézőpontja, amely az anomáliákat mint tárgyi gyakorlati akadályokat azonosítja. S az elméleti fizikus is viselkedhet gyakorlati módon, ahogy a kísérleti fizikus is megpróbálkozhat valamely ad hoc reprezentációval. Úgy tűnik, hogy Kuhn hol az egyik, hol a másik nézőpont felé mozdul el, amikor kifejti mondanivalóját: A tudományos forradalmak szerkezetében a normáltudomány gyakorlata hol gyakorlati nehézségek elhárítására irányul, hol reprezentációkat igyekszik adekvátabbá tenni, attól függően, hogy milyen perspektívából viszonyul e gyakorlathoz.59 [92] 87

94 Hronszky Imre: Kuhn - értelmezések egy részben félreértett és egy figyelmen kívül hagyott szerzőtől Azt hiszem, hogy Kuhn maga arra már nem volt képes, hogy az általa megragadni kívánt komplexitást, a tudomány önszervező rendszerét ne csak a paradigmák működésének és a paradigmaváltásnak a gyakorlataként, hanem az e gyakorlathoz fűződő és e gyakorlatot bonyolító perspektíváknak az ismétlődő kölcsönhatásaként vesse fel. Ebben az esetben az elméleti fizikusi és a kísérleti fizikusi, illetve a reprezentacionalista és a gyakorlati perspektívát a négy lehetséges változatba rendezhetjük. A kuhni tudományfejlődési vázban így a normáltudományos és a forradalmi típusok kölcsönhatása bonyolódott volna egy folyamatban, a tudományos kutatásban az említett négy tipikus törekvés által létrehozott dinamikus feszültséggel, eltérő irányulásokkal. Például olyan szakaszokban, amikor az elméleti fizikusok reprezentacionalista közelítésmódja túlsúlyossá válik, akkor a normáltudomány inkább afelé halad, hogy létrehozza az elméletek jól rendezett szerkezetét, harmóniába hozza őket a megfigyelésekkel. Ezzel szemben olyan szakaszokban, amikor a kísérleti fizikusok közelítésmódja válik túlsúlyosabbá, ahol ez történik, ott ugyan a Mastermann-féle értelemben vett kidolgozatlanabb elméletek felhasználásával, de új jelenségeket próbálnak meg előállítani, elhanyagolva vagy talán csak zárójelezve az elméleti konzisztencia követelményét. A tudomány fejlődését sokszor reprezentacionalista elkötelezettségű - a közös alaphitekben való konszenzusra, de normáltudományos fejlődést követő kutatások összehasonlításán alapuló - gyakorlatnak láttató munkájában sokszor átsüt egy másik perspektíva is, amelynek gyakorlati elkötelezettsége szerint a sikeres tudományos munkához szükséges minimális konszenzusra alapozva hoznak létre és folytatnak továbbvihető tudományos gyakorlatot, újabb és újabb mesterségesen létrehozott jelenségek létrehozásával, a tudomány belső tárgyi praxisaként. Ez azután perspektívaváltást indukálhat, és előtérbe kerülhet e jelenségek elméletének kidolgozása, az elmélet és a megfigyelések közötti összhang növelésére való törekvések stb. Valamely tudományterület talán abban is különbözhet a másiktól, hogy jellemző lehet az elméleti és a gyakorlati perspektívának ez a változása és konkrét meghatározódása a történelmi és strukturális konkrét hatások következtében. De e sejtés megvizsgálása már szociálkonstruktivista megfontolásokat és empirikus kutatást is igényelne, amelyre e rövid tanulmányban végképpen nincsen lehetőség. 3. Jegyzetek 1 n Bizonyos értelemben ezzel is kapcsolatos az a megjegyzése, hogy a hatvanas évek végére a paradigma terminus kicsúszott az ellenőrzése alól, ezért lemond a használatáról. 2 n Mastermann 1970, Rouse n Emlékeztetek Musgrave ismert megjegyzésére, amelyben egyszerre nyugtázta örömmel, hogy a hatvanas évek végére szerinte eltűnt a forradalmi Kuhn, másrészt megengedte magának azt a fenegyereknek kijáró elismerő gesztust, hogy ha nem lett volna, akkor fel kellett volna találni. A hatvanas évek végének Kuhnja megszolgálta ezt a dicséretet; ekkor már el akarta kerülni, hogy a paradigma kvázi misztikus entitásnak tűnjön, kerülte a Gelstalt-switch analógiáját, stb. Ugyanakkor keresni kezdte az inkommenzurábilitás elfogadhatóbb értelmezését és jellemzését. (Lásd A. Musgrave: Kuhn's Second Thoughts. In : Gerry Gutting n James Conant és John Haugeland szerint négy fő területen őriztek meg folytonosságot Kuhn korábbi, A tudományos forradalmak szerkezetében vallott nézetei, miközben lényeges átalakuláson mentek keresztül. A tudomány, Kuhn szerint, mondják Conant és Haugeland, sajátos módon halad, mivel rejtvényfejtő tevékenysége állandóan javul, és e javulás világos, jól meghatározott értékelési hagyományhoz kötött szabványok standardok rendszerének sorozatában megy végbe. (Nincs itt hely arra, hogy ennek az állításnak a félreérthető jellegét tisztázzuk.) Másrészt a tudományt Kuhn alapvetően társadalmi vállalkozásnak tekintette, abban az értelemben, hogy az hagyományok kialakításán és megváltoztatásán keresztül fejlődik. A társadalmi tudományos hagyomány az, amely képes a konceptuális kockázatokat csökkenteni, ami lehetetlen lenne bármely egyén számára, és ami mégis előfeltétele a tudomány hosszú távú életképességének. A harmadik terület a tudomány haladása és a biológiai evolúció közötti analógia. Kuhn a kataklizmatikus, alkalmi forradalmak helyett később már arról beszél, hogy a fejlődés koherens hagyományon belüli periódusait alkalmanként olyan fajképződési szakaszok váltják fel, amelyben némileg különböző kutatási területek két megkülönböztetett hagyománya képződik. A negyedik terület pedig az, amire igazán összpontosított, az inkommenzurábilitás értelmezése - mutatnak rá helyesen Conant és Haugeland. Itt Kuhn az eredeti értelmezést leszűkítette a nyelvi struktúrák közötti inkommenzurábilitás problémájára, s ennek sajátosságait vizsgálta. (Vö. Conant - Haugeland 2000, ) 5 n Lásd. az 1. lábjegyzetet. 88

95 Hronszky Imre: Kuhn - értelmezések egy részben félreértett és egy figyelmen kívül hagyott szerzőtől 6 n Néhányat felsorolok a 21 értelemből: (1) univerzálisan elismert tudományos eredmény, (2) kézikönyv vagy klasszikus munka, (3) egész hagyomány, bizonyos értelemben modell, (4) analógia, (5) sikeres metafizikai spekuláció, (6) eszközforrás, (7) eszköz vagy instrumentáció típus, (8) szervezőelv, (9) új látásmód, vagy amit Mastermann megemlít, de nem tett be a tételes felsorolásba: térkép. A paradigma szó jelentésének összehasonlítása szerepel továbbá például, mint anomáliás kártyacsomag, vagy mint a közjogban elfogadott eszköz. A Kuhn könyvével nem ismerős olvasónak azon kell elgondolkoznia, hogy vajon Kuhn óriási és sikeres erőfeszítéseket tett-e arra, hogy alapvetően újnak tekintett gondolatát számos analógián keresztül világítsa meg, hogy van-e közös nem mögöttük, vagy beleesett a szinonimasémák puszta sokszorozásának divergenciához vezető csapdájába. 7 n Vannak viszont kiemelkedő kutatók, akik a jelentéseknek e sokféleségében, az egyértelmű definiálás hiányában Kuhn alapvető gyengeségét látják (mint például a neves logikus Hintikka), és Mastermann felsorolását evidenciának bizonyítéknak tekintik arra, hogy miért nem érdemes Kuhnt komolyan venni. 8 n Mastermann 1970, n Ebből következően félrevezető, mutat rá Mastermann, amikor Kuhn eredményét deskriptív fordulatnak tekintik a tudományfilozófiában. Felteszem - mondja -, hogy a tudomány, ahogy művelik, lényegében olyan, mint ahogy művelni kell, másképpen nem is lehetne ténylegesen megvalósítható normatív szabályozásokat javasolni. (Lásd Mastermann 1970, 60.) Mastermann kétféleképpen, implicit és explicit módon is érvel amellett, hogy Kuhn a normáltudomány létének középpontba állításával alapvető jelentőségű eredményt ért el. Egyrészt azt állítja, hogy mindez megfelel a tudomány tényleges történetének, másrészt - hivatkozva az analogikus modellálás természetére - azt, hogy a paradigmamodell a tudomány fejlesztésének megfelelő módja. 10n Mastermann kiemeli, hogy Kuhnnak nem kellett volna kizárólag a történelemre hivatkozni, hiszen minden még nem fejlett jelenlegi tudomány is hivatkozási alapul szolgálhatott volna. 11 n Például, ahogy Mastermann a popperiánusokkal szemben kritikusan említi, hogy szerintük a tudományos kutatás az értelem szabad szárnyalásával kidolgozott elméleti konstrukcióval szembeni következetes falszifikacionista magatartás, amely konstrukció, tehetem hozzá mint Mastermann vonatkozó megjegyzésének értelmezését, egyszerre hihetetlen a felfedezés kontextusa vonatkozásában, és követel túl sokat követelő az igazolás kontextusában. 12 n Mastermann itt a crude szót használta, amelyet én három szóval adtam vissza. Részletesebb elemzéssel meg lehetne mutatni, hogy mindhárom értelmezésében szerepel nála. (Mastermann 1970,n 67. old.) 13 n Mastermann 1970, n A feltalálás ún. védett tereire vonatkozó kutatásokkal összevetve azt mondhatjuk, hogy az önigazolás jusztifikáció egy kutatóközösség képződését és együtt maradását elősegítő ideológiaként, ideológiai védett térként működik. 15 n Mastermann 1970, n Mastermann felhívja a figyelmet arra, hogy ő Kuhnnál egyértelműbben, de szándéka szerint Kuhn használatának megfelelően kezeli Kuhn rejtvény metaforáját. Kimutatja, hogy könyvében Kuhn ezt általában szó szerint érti, de néha visszahúzódik a metaforikus jelentés által megengedett pontatlanabb használathoz. 17 n Rá kell mutatnunk, hogy tudományos rejtvények bizonyos fajtái, noha megfogalmazhatók, nem oldhatók meg. Legalább két vonatkozásban jelenik ez meg. Az egyik, hogy, bár a probléma világosan a paradigma értelmezési területére tartozik, túl bonyolult a rejtvény ahhoz, hogy a megoldás, nem triviális módon megfogalmazható legyen vagy tényleges megoldási utat lehessen adott időpontban kidolgozni hozzá. (Lássunk egy példát a megoldási út bejárhatóságának problémájára. Dirac ismert megfogalmazása szerint a kémia benne van a kvantummechanikában. Ezt a húszas évek közepétől tudjuk. Ettől még, megfelelő számítástechnika hiányában az elvileg jól ismert módon rejtvénnyé fogalmazandó probléma még nem vált lényeges ismeretekhez vezető megoldható rejtvénnyé vagy legalábbis nem olyanná, amelynek megoldását a területre vonatkozó ismeretek szerint realisztikusnak lehet tekinteni. Noha a kvantumkémiát használhatóvá tevő Born-Oppenheimer leegyszerűsítést viszonylag hamar megalkották, nagy vegyületcsoportokra a kvantumkémia még ma is alig használható.) A másik vonatkozás az, amit Alvin Weinberg, 1972-ben tudományon túli problémáknak nevezett el. Ezek lényege az, hogy olyan vizsgálatot követelnek meg, amely, noha vannak 89

96 Hronszky Imre: Kuhn - értelmezések egy részben félreértett és egy figyelmen kívül hagyott szerzőtől eszközeink, gyakorlatilag végrehajthatatlan, például mert túlságosan hosszú ideig kellene a vizsgálatot végezni. Sem Kuhn, sem Mastermann nem tett még különbséget az elvileg rejtvénnyé fogalmazható, de gyakorlatilag, legalábbis ideiglenesen megoldhatatlan és a gyakorlatban tényleg meg is oldható, értelmes problémamegoldásokhoz vezető problémák között. 18 n Mastermann itt lényegében Mary Hesse eredményeit használja fel. (Vö. Hesse 1963.) Érdekes, hogy Kuhn A tudományos forradalmak szerkezetére vonatkozó elemzéseket referálva nem hivatkozik Hessére, noha személyes megbeszéléséket is folytatott vele a paradigma koncepcióról szóló könyve és Hesse recenziójának megjelenése után. 19 n Mastermann 1970, n Mastermann 1970, n Uo. Mastermann arra mutat rá, hogy az ügyek tudomány előtti és filozófiai állapota éles kontrasztban áll azzal, amit ő többszörös paradigmával rendelkező tudománynak nevez. Példái erre a pszichológia, a szociológia és az informatika. Itt vannak paradigmák részterületeken, normáltudományos tevékenység folyhat, de az ezen paradigmatechnikák által meghatározott alterületek annyival triviálisabbak és szűkebbek, mint az intuitívan meghatározott terület, és az egyes technikák által adott operacionális meghatározások annyira diszharmonikus viszonyban vannak egymással, hogy megmarad az alapok feletti diszkusszió, és (szemben a lokális haladással) a hosszú távú haladás kudarcot vall. Kuhn későbbi koncepciójában a hatvanas évek szerint jelzettek alapján, már nincs szükség preparadigmatikus és többszörös paradigmával rendelkező tudomány ilyen éles megkülönböztetésére. 22 n Mastermann 1970, n Kuhn paradigmaváltás koncepciójának központi magva az, hogy a váltáshoz vezető értékelés összehasonlításon alapszik. Ez szükségszerűen előfeltételezni látszik az előzetes válságot, amelyből megoldásként bukkan ki az új. Kuhn bizonyos megjegyzései mutatják, hogy ő maga ennél óvatosabb, hiszen egy megjegyzésben megengedi máshol már kidolgozott paradigma átvételét is. 24 n Rouse nézetét elemezve visszatérek erre a pontra. 25 n Lakatos - Musgrave 1970, n Lakatos - Musgrave 1970, n Uo. 28 n Lakatos - Musgrave 1970, 271. Sem Kuhn nem mondja, sem én nem akarom ezzel illetve a még felsorolandó néhány részlettel, ahol Kuhn igazat ad Mastermannak, azt sugallni, hogy Kuhn Mastermann nézeteinek hatására változtatott volna nézetein. E szöveg végén jegyzi meg Kuhn, hogy elvesztette a paradigma szó feletti ellenőrzést. Az ellenőrzésnek az elvesztése miatt, noha azt, amit Mastermann kisasszony nagyon sokat mondóan kifejezett, legszívesebben problémamegoldás paradigmáknak nevezne el, most már inkább példáknak fog hívni. Lakatos - Musgrave 1970, n Lakatos - Musgrave 1970, n Uo. 31 n A preparadigmatikus szakasz átértelmezésével kapcsolatban mondja Kuhn: Mindebben az egész problémában Mastermann kisasszony megjegyzései számomra nagyon sokat mondónak tűnnek. Lakatos - Musgrave 1970, n Conant - Haugeland, n Akit, tegyük hozzá, meghívtak a konferenciára hozzászólónak, de súlyos betegsége miatt nem készíthette el felszólalását. 34 n Rouse

97 35 n Rouse 1987, 20. Hronszky Imre: Kuhn - értelmezések egy részben félreértett és egy figyelmen kívül hagyott szerzőtől 36 n A Rouse Kuhn rekonstrukcióját motiváló szerzők között feltétlenül ki kell emelni Ian Hacking, Karin Knorr- Cetina és Endrew Andrew Pickering munkásságát, akik a kísérleti tudomány sajátosságait a kutatás elméleti oldalának túlhangsúlyozásától megszabadulva kezdték rekonstruálni a nyolcvanas évek elején. 37 n Rouse 1987, 27. Az eredeti kuhni megkülönböztetést lásd Lakatos - Musgrave 1970, n Rouse 1987, n Fontos, hogy figyeljünk arra, a kutatói közösségek ilyen modellje nem teljesíti azt, amit Kuhn mint a paradigmák elsődlegességét hangsúlyoz az elméletekkel szemben, hogy ugyanazon paradigmához eltérő elméletek tartozhatnak, ezért alapvetően eltorzítja Kuhn mondanivalóját. 40 n Rouse 1987, n Uo. 42 n Kuhn idézete: a 44. oldalon, Rouse hivatkozása: Rouse 1987, n Rouse 1987, n Rouse 1987, n Uo. 46 n Uo. 47 n Rouse 1987, n Rouse elfogadja ezzel, hogy a verifikáció és falszifikáció mint a minta gyakorlati használhatóságának ellenőrzése bizonyos szerepet megőriz a paradigmán mint elfogadott mintákkal való gyakorlati manipuláción belül. Ezzel lépést tesz abba az irányba, hogy a tudományfilozófia új módon értelmezze a műszaki tevékenységnek a tudománnyal szembeni viszonyát mint igazság-problémát. Hiszen ekkor már nem arról van szó, a tudományon belül sem, hogy a tudás alkalmazhatósága csak instrumentális hatékonyságként vethető fel, ami definíciója szerint közömbös az igazságtartalom iránt. Az igazságtartalom kérdése ilyenkor a gyakorlati alkalmazhatóságon keresztül vetődik fel. Még egy megjegyzést kell ehhez fűzni. Mindez összefügg azzal is, hogyan fogjuk fel az alkalmazott tudomány és a technika viszonyát. Bunge szerint a technika egyszerűsítés, és pontatlanabb a tudományhoz képest. Ekkor az alkalmazás nem adhat igazságtartalmat a tudományhoz. Ha viszont arra gondolunk, hogy rendszeresen dolgoznak ki működő technikákat ma is, amelyek létrehozatalakor hiányzik a megfelelő elmélet. Ilyen példa a sikeresen megvalósított tranzisztorok előállítása a hetvenes évek elején. Ilyen esetekben az ilyen technikai alkotások bonyolultabbak, mint a megfelelő tudományos terület(ek). Így kitűnik, hogy a tudományos elmélet kihívás elé állítható, melynek lényege abban áll, hogy dolgozza ki lényegesen új műszaki területek, műszaki alkotások tudományos elméletét. Ezek a kihívások a létező paradigmák finomítására való ösztönzések, amikor a (műszaki célra való) alkalmazás csak a meglevő paradigmák finomítását és/vagy kiterjesztését követeli meg. Világos, hogy a műszaki empíria, ahogy a tudományon belüli kísérleti empíria is rendszeresen állíthat elő elméleti magyarázatra váró jelenségeket mint kihívásokat. 49 n Ilyen helyzetre, a válsághelyzet ilyen értelmezésére adhat mintát, amikor arra gondolunk, hogy Planck már megírta azt a tanulmányát, amely mint pusztán mentális segédeszközt, az akusztikus analógia alapján bevezette az energia kvantálását, de még nem írta meg a másodikat, ami a kvantálásnak fizikai értelmet ad. Ekkor a rezonátorokként bevezetett entitások oszcillátorokká változtak át, arra ösztönözve, hogy belekezdjenek az analógia kiaknázásába, egészen az első elméletépítési próbálkozásig. Planck írásainak értelmezésével kapcsolatban lásd Kuhn 2000, n Ez a kísérleti oldal paradigmatikus változásai felé tett fordulat, mint említettem már, segíthet abban, hogy elinduljunk annak feltárásában, hogy a tudomány rendszeresen kaphat ösztönzést lényegesen új technikai területek megnyitásától paradigmatikus fordulatra a tudományos kutatásban is. A már sokat emlegetett tranzisztor esete példa erre. 91

98 Hronszky Imre: Kuhn - értelmezések egy részben félreértett és egy figyelmen kívül hagyott szerzőtől 51 n Ekkor, azt mondhatjuk, a mai munkamegosztásnak megfelelően az elméleti természettudós nézőpontja jelenik meg, abban az értelemben, hogy az elméleti természettudós erőfeszítéseket tesz valamely átfogó leképezésre. Kuhn, mint közismert, későbbi korszakában az inkommenzurábilitást lefordíthatatlansági problémaként, elsősorban általános sémák, osztályozás kialakításának, megtanulásának problémájaként kutatta. Későbbi értelmezésében a paradigmák inkommenzurábilitása valamely, a kutatás gyakorlatát irányító, elsődleges általános sémák közötti viszonyként kapott megfogalmazást, nem paradigmák mint minta példák inkommenzurábilitásaként. 52 n E mérnöki tevékenységre is hasonlító gyakorlat sikerességét fejezi ki szerintem a zárt elmélet heisenbergi koncepciója. Eszerint ugyanis, ahol a zárt elmélet esete áll fenn, a tudósok tudják, hogy mit kell tenni, hogy az elméleti és tárgyi modell megfeleljen egymásnak. 53 n B. Hesszen vulgármarxista Newtonja, úgy mond tudatosította magában a kor kihívását a tudománnyal szemben: a műszaki fejlődés továbbhaladásához a 17. század közepén a mechanika elméletének kidolgozása vált a tudomány feladatává. Mint a tudománypolitikát irányító meggyőződést, közvetlen kapcsolódás lehetőségének ilyen felfogása általános meggyőződés volt, osztotta Sztálin és Bucharin is, és ha jól sejthető, az alkalmazkodni igyekvő Hesszen kidolgozta ennek egyik történeti bizonyítékát. 54 n Még egyszer utalok olyan példákra, mint a tranzisztor előállítása, amely alapvetően hatott a szilárdtest-fizika fejlődésére. 55 n Lásd Price, De Solla: in: Rachel Laudan 1984, n A társadalom felé: a tudomány azzal, hogy mikrovilágokat hoz létre egyrészt modelleket és stratégiákat nyújt arra, hogy rekonstruáljuk a körülöttünk levő világot, másrészt, ahogy Rouse nevezi termelő hatalomként működik. Rouse alapvető problémája éppen ez a fajta hatalom, mint megvalósítási képesség és kényszerek együttese. Vizsgálni kezdi azokat a kényszereket, amelyek tudományosított világban (én használom a tudományosítás kifejezést) annak következtében hatnak a felhasználóra, hogy e kényszerek, fegyelem, ellenőrzés stb. a tudomány mint gyakorlat megvalósulásának belső összetevői. Annak következményei, hogy a tudomány lokális jelenségek gyakorlati uralása. Ez sajátosan, szabványosítással kiterjeszthető különböző lokális kontextusokra, azok speciális redukciójával. Ezek a belső kényszerek összekapcsolódnak a hatalom szokásos értelmezése szerint adódó uralmi problémákkal. 57 n Rouse 1987, XI. 58 n Az utóbbi, mint praktikus elméleti magatartásra, az elméletnek mint gyakorlati modellnek a hasznosítására csak egy szélsőséges esetet jelentő példával utalunk, amikor az elméletnek csak instrumentális jelentőséget tulajdonítanak. Legyen erre példa, hogy megalkotják egy makromolekula fémmodelljét, mert ez egyszerű számításokat tesz lehetővé, noha tudják, hogy a makromolekulák nem fémszerűek. 59 n Ahogy jellemzi azokat, Kuhn háromfajta normáltudományos tevékenységének mindegyike az elmélet és a megfigyelés összhangjának növelésére szolgál. Az első, mint ismeretes, az elmélet szempontjából fontosnak mutatkozó tények meghatározása, vagy a meghatározás pontosítása. A második az elméletek szempontjából fontos tények és az elméleti predikciók közötti összhang növelése. A harmadik az ún. paradigma artikulációja, fizikai állandók meghatározása, törvény általánosítások kidolgozása, paradigmatikus megoldások kiterjesztése. Mindezek a tevékenységek megfontolhatók a gyakorlati tudás növelése szempontjából is. Ekkor a hangsúlyok, s ezzel a kutatás dinamikája eltérőek lesznek. 4. Irodalom Conant, J. - Haugeland, J. (eds.) The Road Since Structure, Thomas S. Kuhn, Philosophical Essays, , with an Autobiographical Interview. Chicago, University of Chicago Press, Gutting, G. (ed.) Paradigms and Revolutions. Notre Dame, Indiana, University of Notre Dame Press. Hesse, M Models and Analogies in Science. Kuhn, T What are Scientific Revolutions? In Conant - Haugeland. 92

99 Hronszky Imre: Kuhn - értelmezések egy részben félreértett és egy figyelmen kívül hagyott szerzőtől Lakatos I. - Musgrave A. (eds.) Criticism and the Growth of Knowledge. Cambridge, Cambridge University Press. Mastermann, M The Nature of a Paradigm. In Lakatos - Musgrave 1970, p. Rouse, J Knowledge and Power, Toward a Political Philosophy of Science. Ithaca - London, Cornell University Press. 93

100 9. fejezet - Pléh Csaba: A transzparencia: a gondolkodás köznapjaitól a kognitív tudományig Transzparencián ebben a dolgozatban egyszerűen azt értem, hogy az emberi gondolkodás számára kézenfekvőnek tűnő megfelelés van egy megismerő rendszer modelljében felvett elemek és/vagy viszonyok és az általa lefedett rendszer elemei és/vagy viszonyai között.1 [98] A reprezentáció, hogy a mai kognitív elméletalkotók egyik kedvelt kifejezését elegyítsem egy klasszikus terminussal, a reprezentált rendszerre nézve izomorf. A dolgozat második felében visszatérek majd rá, hogy milyen gondok vannak e látszólag egyszerű megfogalmazással, mely Smolensky és Clark írásaira megy vissza,2 [98] és korántsem triviális: elkötelezettséget foglal magába ugyanis arról, hogy mik is az elemek, s kinek számára érvényes az áttetszőség, egyáltalán van-e ilyen feltételezett valaki. Először azonban arra mutatnék rá, hogy maga a transzparens viszony feltételezéséhez nem kellett várnunk a kifinomult kognitív modellek megjelenésére. 1. Transzparencia a köznapi gondolkodásban Az emberi, ha úgy tetszik hétköznapi gondolkodásra igencsak jellemző valamiféle transzparencia iránti igény: igény arra, hogy maga a gondolatok rendje megfeleljen a dolgok rendjének. Ha szabad kicsit szabadon értelmezni a Foucault bevezette fogalmakat,3 [98] olyan elképzelés ez, amelyben a reprezentációk és a dolgok között valamiféle megfelelés tételeződik. Ez a köznapi áttetszőség többféle dolgot jelent, s valójában rajta keresztül megragadható az is, hogy hogyan befolyásolja a tudományos gondolkodás fejlődését egy adott területen a transzparens köznapi modellek sokszor rejtett megléte, s a gőggel teli igény azok meghaladására. Lényegében három jellegzetes mozzanat van. Az első kettő a hasonlósággal, s ennek megfelelően az észlelés-elvonatkoztatás kontinuummal, míg a harmadik az emberi cselekvés jellegzetes modelljeivel kapcsolatos. 2. Az ikonikus reprezentáció igénye Gondoljunk csak azokra a klasszikus percepcióelméletekre, ahol képek válnak le a tárgyakról, vagy Gulliver egyik világának szemiotikájára, ahol a tárgyak másai funkcionálnak jelekként. De mi alapján is talál reprezentációs viszonyokat a sok aktív észlelési modellben még ma is ott bujkáló rejtett megfigyelő? Valamiféle feltételezett természetes hasonlóság alapján. Ez a hasonlóság igény munkál az alaklélektanos gondolkodásban, csak ott a hasonlóság három mezőt is érint: a külvilágot, az élményt s az agykérgi leképzést. Ma már persze tudjuk, például a kognitív tudomány, a filozófia és a pszichológia kép vitái alapján is, hogy a hasonlóság korántsem triviális kérdés. Mint Nyíri megfogalmazza a viták filozófiai összegzéseként,4 [98] a gondolati megjelenítésben szereplő kép teoretikus konstrukció. Más szimbólumoknál még inkább felmerül a Gombrich exponálta kérdés:5 [98]mennyire kell áttetsző viszony legyen a hasonlósághoz, s mekkora konvencionalizáltság van az ikonikus leképezésekben is? A naiv hasonlóság a transzparencia határesete: itt az áttetszőség nem a reprezentációs rendszer s a reprezentált rendszer, hanem a két rendszer elemei között lenne érvényes. A tudományos elméletekre való áttérés egyik mozzanata az, hogy elveszítjük ezt a felhőtlen hitet az áttetszőségben. Gondoljunk csak a természetes geometria vitáira a korai modern percepció elméletekben és az önkényes felfogás győzelmére. A diadalmas 19. századi tudományban Helmholtz kérdőjelezte meg ezt a lokális transzparenciát.6 [98] Számára a perceptuális reprezentációk jelek, s mint jelek a transzparenciát illetően önkényesek, és befolyásolja őket a tanulás: Érzékleteink, ami minőségüket illeti, csak jelek, melyek sajátos jellege egyedül saját magunk felépítésétől függ. Nem szabad azonban puszta látszatként elvetnünk őket, mivel éppen valaminek a jelei. 7 [98] A teljesség kedvéért érdemes megemlíteni, hogy ez Helmholtznál valójában csak arra vonatkozik, amit ma az észlelés kései összetevőinek nevezünk. A transzparencia a korai összetevőkben ettől még meglehet, mint azt Hatfield részletesen bemutatja Helmholtz elméleteit térbeli mozzanatokra alkalmazva.8 [98] Ilyen transzparens mozzanatot képviselnek mai felfogásunkban a retinotópiás leképezések a látórendszer egészében. 94

101 Pléh Csaba: A transzparencia: a gondolkodás köznapjaitól a kognitív tudományig A transzparens mozzanatról az analitikusra való áttérés, az ikonok felváltása hieroglifákkal nem könnyű lépés a gondolkodás számára. Szeretnénk megtartani a naiv tudat egységes, a vélt hasonlóságon alapuló rendjét. Emlékezzünk csak arra, milyen haragot váltott ki Vlagyimir Iljicsből Helmholtz hieroglifaelmélete,9 [98] s bírálatában mennyire benne volt rejtve a naiv ikonicitás és transzparencia iránti igény. Lenin egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy egy realisztikus és monisztikus elméletben nincs szükség az egyszerű és leegyszerűsített hasonlósági gondolatra ahhoz, hogy lehorgonyozzuk az észlelést.10 [98] Érdemes megemlíteni ugyanakkor, mert jól mutatja a kutatási logika és az elméleti tartalom lehetséges eltérését, hogy a percepció jelelméletét kidolgozó, a transzparenciát elvető Helmholtz mint tudós nagyon is hasonlósági gondolkodású volt. Helmholtz képalkotását s alkotómódszerét alapvetően meghatározta az analogikus gondolkodás. Képalkotásában jellegzetes példa erre a hallás helyelmélete, ahol az alaphártya húrjai zongoraszerűen rezonálnak a hangokra, így képezik le a hangmagasságot. Alkotómódszerére pedig az alkotó opportunizmus, a különböző területek közötti áthallások keresése a jellemző. A hangok fizikája, matematikája, élettana és lélektana között keresi például a kapcsolatot, s a fizikai modellt kiterjesztve jönnek létre kreatív megoldásai. E tekintetben a területek közti áthallást a határok jelentőségét hirdető kreativitáskoncepciók egyik kedvenc példája.11 [98] A lokális hasonlóságon alapuló transzparens gondolkodás mint köznapi irányító tényező, hogy egy másik példát vegyek, igaz a személyiség testi alapjaira is. A klasszikus fiziognómia magyarázataiban kétszeresen is a hasonlóságra alapoz. Aki olyan, mint a ló, az olyan, mint a ló. Másrészt felteszi, hogy bizonyos testi jegyek és személyiségvonások között is hasonlóság van, afféle fiziognómiás összhang, ami már a szimbolikus mozzanat. A személyiséglélektan azóta eltelt évszázadai, már ami az egyéni különbségek biológiai megalapozását illeti, fokozatos távolodást hoztak a lokális hasonlóság elvétől. Ebben az értelemben fontos, ha akarjuk tudományos fordulat volt a frenológia. Nemcsak azért, mert a viselkedési eltéréseket az aggyal magyarázza, hanem azért is, mert e lépés következtében magyarázatai önkényesekké válnak. Nem átláthatóak a hétköznapi gondolkodás számára, hiszen bizonyos agyrészek fejlettsége és például a lopási hajlam között nehéz hasonlóságot látni.12 [98] Ugyanakkor a metaforikus hasonlóságkeresés mint igény később is sokszor megjelenik. A tipológiákban például kezdetben a mintázati hasonlóság irányítja a tulajdonságok keresését, azután megjelennek azok az elméletek, mint például Kretschmer tipológiája13 [98], amelyeknek már csak kiindulópontja a testalkat és a személyiségvonások közötti fiziognómiás összhang. A piknikus alkatra a kedély, a hangulat központi szerepe, míg az aszténiásokra a világtól eltávolodó gondolkodásmód jellemző. A magyarázat azonban már nem transzparens: a feltételezett hormonális folyamatoknak már nincs áttetsző közük a személyiséghez. Az utóbbi évtizedek személyiségtipológiájában azután még tovább megy ez a távolodás a magyarázatokban: nehéz hasonlóságot látni például az extroverzió és az agytörzsi izgalmi rendszerek között. 3. Szimbolika A transzparencia elvontabb, következő lépése az, amikor az áttetszőség szimbolikus kapcsolatok rekonstrukciójával teremthető meg. Ennek jellegzetes esete a pszichoanalitikus irányultsága, a projektív eljárások világa, vagy egyáltalán maga a pszichoanalitikus értelmező munkája. A beavatott számára a pszichológiában például egy foltértelmezési próbában a barna ütközés (fennakadás, válaszelmaradás, metakommentár egy barna foltnál) úgy értelmeződik, mint valamilyen anális komplexum megjelenési formája. Sokszor nevetünk az ilyen értelmezéseken, sőt, a technikailag kifinomult pszichológiai méréselmélet számos ilyen mozzanatot leleplez mint érvénytelen általánosítást. Az érvelések elmélete szempontjából azonban az az érdekes, hogy az efféle értelmezés nem induktív általánosításokon alapszik. Ehelyett az értelmező és a tünetet produkáló közös kulturális értelmezőrendszerén, az erőfeszítéssel, de mégis megteremthető transzparencián. Az elegánsnak az önkényest, a nem áttetsző összefüggést tartó tudós számára az ilyen szimbólumértelmezés leleplezendő naivitás. Valamilyen értelemben azonban önmagában megállóan igaz ez a szimbolizáció. Hiszen a klinikus valójában azt a laza asszociatív áramlást rekonstruálja, melyben a kliens fejében éppenséggel transzparens viszonyok érvényesülnek. Az értelmező szaktudására nem azért van szükség, hogy a szimbólumok mintegy kiemelkedjenek, hanem ahhoz, hogy megadja azt a fejlődési és konfliktusmodellt, melyhez a szimbólum illeszthető, például az anális fejlődési szakasz fogalmát. 4. Az intencionális hozzáállás segítségével történő magyarázat 95

102 Pléh Csaba: A transzparencia: a gondolkodás köznapjaitól a kognitív tudományig Az emberi ágensként, valamint antropomorfan kezelt dolgoknál a transzparancia igen sajátos esetéről van szó. Ahogy Dennett hangsúlyozza,14 [98] ezekben az esetekben az intencionális hozzáállást mint sajátos értelmezési keretet alkalmazzuk. A transzparens makrorendszert, a köznapi életünkben észlelt embert úgy tekintjük, mint amelynek bizonyos vélekedései és vágyai vannak, s cselekedetei a vélekedéseknek megfelelően behatárolt feltételek mellett a vágyak teljesítésének az általuk specifikált célok elérésének legracionálisabb (legegyszerűbb, leghatékonyabb) elérési módjai. Régen azt mondtuk volna e hozzáállásra, hogy a teleologikus gondolkodás világa.15 [99] Azt is tudjuk, hogy a külső világra alkalmazva a pozitív tudományosság nagy fordulatai voltak, amikor ettől megszabadultunk. A kő nem akar leesni, az állati viselkedést nem valamiféle természetfeletti szándék, hanem a vakon működő szelekciós mechanizmus magyarázza. Saját szakmámban, a pszichológiában is a visszatérő kérdés Darwintól egészen a behavioristákig az, hogy hogyan szabaduljunk meg a teleologikus beszédtől az állatról majd az emberről szólva.16 [99] Ha az intencionális beszédmód idiomájára alkalmazzuk, a dezantropomorfizációs kérdés úgy is átfogalmazható, mint igény az intencionális beszédmód felváltására a tervezet alapú, illetve mechanizmus elvű beszédmóddal. A kérdés több részre bontható arra a transzparenciára vonatkoztatva, mely azt sugallja, hogy az emberek szándékosak, és szándékaik valósak. a. Valóságosak-e az intencionális szemlélet tételezte objektumok, magára az emberi viselkedésre vonatkoztatva? Gyorsírásbeli kifejezések-e vagy redukálhatatlan valóságok, mint az Fodor és Dennett vitáiban ismételten felmerült.17 [99] Dennettből két értelmezés olvasható ki. A mentális világra vonatkozó entitások tudományos, valóságos státuszát illetően úgy véli, hogy hasonló absztrakciók ezek, mint a vegyérték, a súlypont vagy a gén. Nem mutathatók meg ( Hol az Egyenlítő? ), mégis hasznos absztrakciók, illetve egy másik elmélet (egy tervezet szintű elmélet, egy másik redukciós szint) keretében nyernek értelmezést, nevezetesen az evolúciós keretben.18 [99] b. Pragmatikus haszon. Ugyanakkor Dennett úgy is értelmezhető, mint akinél az intencionális stratégia sajátos instrumentális eljárás. A szándékok, a tudások és a racionalitás feltevése egy hipotézis, mellyel élve jól működünk. E szerint az intencionális hozzáállás nem triviális értelemben idióma, une facon de parler. Olyan hipotézisrendszer, világkép vagy életmód, melynek nem szubsztanciális igazságára kell kérdezni, hanem arra, hogy evolúciósan azért rögzült-e, hogy jól eligazítson mások viselkedésének jóslásában. Mint hasznos beszédmód akkor is fennmarad, ha a tudomány majd redukálni tudja nem transzparens dolgokra, idegrendszeri izgalmi mintákra és így tovább. A pragmatikus haszon irányából tekintett intencionális hozzáállás a mentális világ elsődleges realitása. Szemben a tárgyakra, főleg például a gépekre alkalmazott intencionális hozzáállással, itt ez nem metafora, hanem a tény, amelyet magyarázni kell. c. Intencionalitás mint tudományos metafora. Magát az intencionális beszédmódot ugyanis állandóan és visszatérően használjuk sok mindenre metaforikusan. Számítógépünk viselkedésének leírására, csecsemőkre, mesterséges s valódi ideghálózatokra, mikrofizikai eseményekre, a természet rendjére. Örök feszültség van itt annak tisztázásában, hol csak analógia ez, s hol valódi jellemzője a rendszernek. Hol belső az intencionalitás, s hol csak a néző szemében van. Gondolkodnak-e a gépek, szándéknak megfelelően értelmeznek s élnek-e a csecsemők (itt Gergely György s munkatársainak említett újabb kutatásai szerint a válasz igen)? 5. Magyarázat és áttetszőség A tudományos magyarázat többnyire tipikusan a transzparenciától való megszabadulást jelenti. Ez azonban csak részleges. Egyrészt vannak olyan esetek, amikor valójában transzparensek a viszonyok. Gondoljunk a kérgi projekciók kérdésére. A szomatoszenzoros vagy a motoros homunculus bizony igencsak transzparens leképezés, pedig tudományos elmélet. Hasonló módon, a látórendszer elemzésében az egyik döntő kérdés, hogy hol, mely szintig őrződik meg a retinotópiás elrendezés. De csalóka is lehet ez, hiszen az idegrendszerben akkor is van téri rend, amikor a lefedett fenomenális világban nincsen. A Corti-szerv a belső fülben a helyelmélet szerint térileg leképezi a hangmagasságot, a hangmagasság élményének azonban semmi téri referenciája nincsen. Ha már itt tartunk, érdemes megemlíteni, hogy egy fordított kérdés is állandóan felmerül. Számos esetben téri, dimenzionális reprezentációink vannak a tudományos magyarázatokban nem téri rendszerekről. Hírhedett példák a kognitív kutatásban a dimenzionális reprezentációt használó színelméletek, vagy a szemantikus differenciál képviselte háromdimenziós érzelmi jelentés elmélete, s általában a jelentéshasonlóságot távolsággal reprezentáló elméletek. Vajon szó szerint vegyük-e itt a dimenzionalitást, mint azt néha teszik. Amikor 96

103 Pléh Csaba: A transzparencia: a gondolkodás köznapjaitól a kognitív tudományig Churchland (1986) például a háromdimenziós retinex elmélet és a fenomenális színpiramisok közötti izomorfizmust hangsúlyozza mint érvet egy (transzparens) redukcionizmus mellett, akkor valójában sajátos csúsztatásban vétkes. A jelenségszinten analógiába állított rendszernél (színpiramis) is csak matematikai adatrendezési elv a dimenzionalitás, és nem azt jelenti, hogy maguknak az élményeknek téri referenciája lenne. Érdemes megemlíteni, hogy mikor Jerry Fodor (1998) harcba száll a szemantikai távolság modelljeivel, akkor nemcsak azért s arra hivatkozva teszi ezt, mert igen ritkán találunk egy-egy szemantikai területnek megfelelő kieséseket agysérülést követően (bár éppenséggel találunk), ami a szemantikai szerveződés természeti redukcióját sugallaná. Van szembennállásának egy tudományelméleti felhangja is: úgy véli, hogy a szemantikai távolságokon és dimenziókon alapuló rendszerek tévednek, amikor a matematikai reprezentációt valami áttetsző rendszer megfelelőjének tekintik. Azt mondhatnánk, hogy köznapi gondolkodásukat vetítik vissza az elméletbe. 6. A fenomenális tudat és a jelentés Az átélt transzparencia szempontjából központi érdekességű fenomenális tudat mindig a jelentésekre érzékeny. Megjelenik ez számos kézenfekvő dologban. Most csak saját területemre, a nyelvre nézve mutatok be példákat. Azért kézenfekvő példák ezek, mert jól mutatják, hogy a transzparencia világa mögött számunkra nem áttetsző tényezők munkálnak: a mechanizmusok nem hozzáférhetőek a tudat számára. a. Formafelejtés. Már néhány másodperc múlva sem emlékszünk az elhangzott anyag formájára, csak a jelentésére. b. A zavarok helyét nem tudjuk lokalizálni. Ezt mutatja a hangrestaurációs hatás, de például az a tény is, hogy a hezitációk kódolásánál mennyire szabályosítjuk azokat. Szabályszerű, nyelvtanilag indokolt helyekre tesszük (oda, ahol olvasásnál lenne). Olyan ez, mint a pedáns, tanáros szónok, aki tényleg, előadásaiban is oda teszi a szüneteket, ahová akkor tenné a szüneteket, amikor olvas. c. A gyermek beszéde felé irányuló korrekciók a tartalomra irányulnak, a gyermek mégis elsajátítja a formát! d. A metanyelvi játékok, már a gyermeknél is, igen jellegzetesen irányulnak a referenciális azonosság melletti variációra. Ugyanakkor az elme szintaktikai elmélete 19 [99] szempontjából - sőt, más mechanizmuselméletek felöl tekintve is - mindez, a jelentés közvetlensége látszat, mentális illúzió. Ami a legközvetlenebbnek tűnik, az a legközvetettebb, s ami a legtranszparensebb, az a leginkább másodlagos, hosszas komputációk eredménye. Fejünkben ugyanis nincsenek jelentések, csak puszta formák vannak. Ugyanúgy, ahogy a külső jelekről meg kell tanulnunk, hogy mi a referenciájuk, az észlelés szemiotikai, ha úgy tetszik hieroglifa -elméletének megfelelően a belső jelekről, a reprezentációkról is mindenféle fortélyos módon kell kiderítenünk a jelentésüket. A konnekcionista felfogások egyik nagy ajánlata, legalábbis kifinomult, többszintes változataikban, a transzparencia kérdésének új módszerű előtérbe állítása, mikor a nem áttetsző típusú megismerés modellálást valósít meg. Andy Clark értelmezésében áttetszők azok a modellek,20 [99] amelyek hétköznapi (népi) pszichológiánk terminusainak megfelelően kezelik a megismerés világát, vagyis a Fodor hirdette és más formában Dennett által is képviselt vélekedés-vágy koncepciónak megfelelően.21 [99] A kognitív modellálás ezzel kapcsolatos legfontosabb filozófiai implikációja a konnekcionizmus irányából: vajon a hálózatok keretében történő elemzés valóban redukálja-e a népi pszichológia terminusait, vagyis eliminálja-e a pszichológiai szintet, ahogy azt a neurofilozófia eliminatív materializmusa hirdeti,22 [99] vagy van-e egy elidegeníthetetlen s redukálhatatlan pszichológiai szint, ahogy azt például Fodor képviseli? Clark a Paul Smolensky megfogalmazta rendszert veszi kiindulásnak,23 [99] mely a kettős modellek egyik vezető formája. A szimbolikus és a szubszimbolikus modellek és elemzési szintek eltérésével a mi szempontunkból az ember fején belülre helyezi az áttetsző és nem áttetsző rendszerek elkülönítését. A szubszimbolikus szinten manipulált dolgok nincsenek kapcsolatban a lefedett terület szemantikájával. E szint működése, miközben maga nem gondolkodás és nem reprezentáció, létrehozná azokat. A nem transzparens transzparenssé válik. Szimbolikus szinten a terület szemantikája és a szimbólumátalakítás során manipulált objektumok izomorfak egymással. Vegyük észre, hogy itt az elem szintű transzparencia helyett a rendszerszerű kerül előtérbe. A szillogisztikus rendszerben, ahol olyan következtetéseket vonunk le, mint Ha a ponty hal, akkor a ponty vízben él, erre a szimbólumok közötti alá-fölérendelési viszonyok (hal - ponty; hal - vízben él) révén vagyunk képesek. A leképezett területen, a gerincesek világában és a naiv taxonómiában ugyanígy ezekről van szó, csak 97

104 Pléh Csaba: A transzparencia: a gondolkodás köznapjaitól a kognitív tudományig a metanyelv és tárgynyelv eltérését kell figyelembe venni, és mondjuk hal -ról és ponty -ról mint fogalmakról s nem mint szavakról kell beszélni. A szubszimbolikus szint azonban nem áttetsző. Az itt manipulált dolgok nincsenek megfelelésben a lefedett terület szemantikájával. Amikor például arról beszélünk, hogy a 2 és a 3, meg a 4, az 5 és a 6 eltérései hogyan írhatók le a számok vizuális jegyeivel, például úgy, hogy a 4-ben két függőleges és egy vízszintes vonal van, az 5-ben egy vízszintes és egy függőleges vonal stb., akkor ez a leírási szint nem lesz kapcsolatban a számok szemantikájával, azzal, hogy 2n+n3n=n5 és így tovább. Kiegészíti ezt egy másik kettősség is, mely sok szempontból hasonló: a kétféle tudás eltéréséről van szó. Az egyik az intuitív tudás. Funkciójában olyan ez, mint a Polányi által hangsúlyozott hallgatólagos tudás,24 [99] felépítése azonban nem ugyanolyan: nem készség szerveződésű, hanem inkább az információs mozzanatok sajátos elrendezése jellemzi. Az információs oldalt tekintve nem transzparens a terület szimbolikus leírására nézve, szemantikailag nem izomorf azzal, hanem mikrojegyeket használó tudásrendszer.25 [99] Olyan jegyekkel operál, melyek önmagukban nem vetíthetőek le a vizsgált területre. A másik végleten helyezkedik el a kulturális tudás világa. Ez többé-kevésbé transzparens, vagyis áttekinthető a személy számára, átvitt értelemben viszont fent van, a személyek egyéni rendszere felett, a személy által azonban tudatosítható. Ide tartoznának például az olyan szabályok, melyek az algebrai rendszerek axiomatikáját adják vagy az explicit nyelvtani szabályok. Ezeket a szabályokat valahol valaki expliciten megfogalmazhatja, mégpedig a lefedett terület logikájának megfelelő kifejezésekben. Ezek a szociális konvenciók mintegy irányítanák az egyén hálózatait, beállítják azokat. Valójában sok szempontból a kognitív kutatásban a transzparenciára vonatkoztatva is megjelenik a gyakorta felmerülő dilemma. Vajon transzparenciakereső hozzáállásunkat, a naiv gondolkodás szép zárt modelljeit a transzparens kulturális modellek alakították ki vagy az evolúciós beválás pragmatikája? Ez a mai kognitív elméletek egyik alapkérdése. Mindenképpen olyan modellekről van azonban szó, amelyek iránytűk, amelyek, úgy tűnik, önmagukban magyarázóerővel rendelkeznek. A tudomány kerülőútja pedig sokszor abban a legnagyobb, hogy ezek magyarázó értékét leleplezze. 7. Jegyzetek 1 n Van persze a kognitív gondolkodás történetében egy másik transzparencia kérdés is: mennyire áttetsző saját belső világa a megismerő számára. A kartéziánus hagyomány ez, amelyet Freudtól fogva megkérdőjelezünk. Nincs teljesen elválasztva a másik transzparencia kérdéstől: áttetsző belső világunk valahogyan értelmes is kell legyen számunkra, s ezt az értelmet adja meg az ironikus transzparencia. 2 n Smolensky 1996; Clark n Foucault n Nyíri n Gombrich 1980; lásd még: Horányi n Helmholtz n Helmholtz: Az észlelés tényei (Helmholtz 1977 [1921], 122.) 8 n Hatfield 1990, n Lenin 1964 [1908]. 10 n Pléh 2000, n Bartlett, n Pléh, n Kretschmer (1921/1978) 14 n Dennett 1987,

105 Pléh Csaba: A transzparencia: a gondolkodás köznapjaitól a kognitív tudományig 15 n Van persze ennek mai relevanciája is. Csibra és Gergely, akik 9 hónapos csecsemőknél megmutatták az intencionális hozzáállás relevanciáját perceptuális helyzetekben (Gergely et al. 1995), újabb modelljükben amellett érvelnek, hogy féléves kor körül ezt egy teleológiai hozzáállás előzi meg. A célok tulajdonítása megelőzné a szándékok tulajdonítását (Csibra - Gergely 1998). 16 n Pléh n Fodor 1992, Dennett n Dennett n Fodor n Clark 1994, n Fodor 1996, Dennett n Churchland n Smolensky n Polányi 1992, n Clark Irodalom Bartlett, F Thinking: An experimental and social study, London, Allen Unwin. Churchland, P Some reductive strategies in cognitive neuro-biology. Mind, vol. 124, p. Clark, A Associative engines, Cambridge, Mass., MIT Press. -n1996. A megismerés építőkövei, Budapest, Osiris. Clark, C. - Karmiloff-Smith, A The cognizer innards. Mind and Language, vol. 8, p. Csibra G. - Gergely, G A mentális viselkedésmagyarázatok teleológiai gyökereie: Egy fejlődési hipotézis. Magyar Pszichológiai Szemle, p. Csibra, G. - Gergely, G. - Biró, S. - Koós, O. - Brockbank, M Goal-attribution without agency cues: The perception of 'pure reason' in infancy. Cognition, vol 72, p. Dennett, D Consciousness explained, Boston, Little Brown. -n1996a. Szövegek, emberek és más készítmények értelmezése. Holmi, vol 8, p. -n1996b. Micsoda elmék, Budapest, Kulturtrade. -n1998. Az intencionalitás filozófiája, Budapest, Osiris. -n1999. Darwin veszélyes ideája, Budapest, Typotex. -n1987. The intentional stance, Cambridge, MIT Press. Fodor J In critical condition: Polemical essays on cognitive science and the philosophy of mind, Cambridge, MIT Press. -n1992. A theory of the child's theory of mind. Cognition, vol 44, p. -n1996. Fodor kalauza a mentális reprezentációhoz: Az intelligens nagynéni segédlete. In Pléh Cs. (szerk.): Kognitív tudomány, Budapest, Osiris. 99

106 Pléh Csaba: A transzparencia: a gondolkodás köznapjaitól a kognitív tudományig Foucault, M A szavak és a dolgok, Budapest, Osiris. Gergely, Gy. - Nádasdy, Z. - Csibra, G. - Bíró, S Taking the intentional stance at 12 months of age. Cognition, vol. 56, p. Gombrich, E. H Meditációk egy vesszőparipáról. In Horányi Ö. (szerk.): A sokarcú kép, Budapest, M.R.T. Tömegkommunikációs Kutatóközpont. Hatfield, G The Natural and the Normative: Theories of Spatial Perception from Kant to Helmholtz, Cambridge, Mass., MIT Press. -n1993. Helmholtz and classicism: The science of asthetics andn the aesthetics of science. In Cahan, D. (ed.): Hermann vonn Helmholtz and the foundations of nineteenth century science,n Berkeley, Ca., University of California Press, p. Helmholtz, H. Von Népszerű tudományos előadások, Budapest, Természetudományi Társulat. -n1878. The facts in perception. In Helmholtz 1977 [1921], p. -n1977 [1921]. Epistemological Writings, Dordrecht, D. Reidel. Horányi Ö. (szerk.) A sokarcú kép, Budapest, M.R.T. Tömegkommunikációs Kutatóközpont. Krestchmer, E Temperamentumok. In Halász L. - Marton L. M. (szerk.): Típustanok és személyiségvonások, Budapest, Gondolat. Lenin, V. I [1908]. Materializmus és empiriokriticizmus, Budapest, Kossuth. Nyíri K Mentális képek mint teoretikus konstrukciók. Magyar Tudomány, vol. 46. Pléh Cs Dennett hozzáállásai mint lehetséges rendező elvek a pszichológiatörténetben. Replika, vol. 36, p. -n2000. A lélektan története, Budapest, Osiris. Polányi M Filozófiai írásai I-II. Budapest, Atlantisz. -n1994. Személyes tudás I-II. Budapest, Atlantisz Smolensky, P A konnekcionizmus helyes kezeléséről. In Pléh Cs. (szerk.): Kognitív tudomány, Budapest, Osiris, p. 100

107 10. fejezet - Békés Vera: A rezilienciajelenség avagy az ökologizálódótudományok tanulságai egy ökologizált episztemológia számára* [105] Paul Ricoeur írja az idegtudóssal, Jean-Pierre Changeux-vel folytatott dialógusuk előszavában: ahhoz, hogy képesek legyenek párbeszédet folytatni, a filozófus részéről egy olyan diszciplína nárcizmusát kellett félretenni, mely saját túlélésével van elfoglalva, s mivel hatalmas örökségének nyomasztó terhe alatt él, általában kevéssé érdeklik a tudomány legújabb fejleményei. 1 [105] Ricoeur megállapítása érvényes az episztemológusok többségére is, jóllehet ők hivatásuk szerint a megismerés, szorosabban pedig a tudományos megismerés alapjait vizsgálják. Ez a helyzet annál is elgondolkodtatóbb, mivel a filozófia története során az episztemológia megújulása többnyire nem pusztán magából a filozófiából indult ki, és sohasem csak ott zajlott. Ez a helyzet ma is: az elmúlt néhány évtizedben egyre több, egymástól első látásra távoli tudományban érzékelhető egy olyan (paradigma)váltás, amit legrövidebben ökológiai fordulatnak lehet nevezni. Ez az episztemológus érdeklődésére feltétlen számot tartó folyamat - amely egyaránt jelent radikális tárgybeli és módszertani szemléletváltást - különösen várható következményeiben jelentős. Az ökológiai tudomány átalakulóban van. Korábban elszigetelt ökológiai iskolák kapcsolódnak össze A biológiai ökológia ötvöződik a környezettudományokkal és a társadalom- és gazdaságtudományos megértéssel. Ez olyan átalakulás, melyet az tett lehetővé, hogy összeérlelődött az elmélet, a módszerek és a példák. - foglalta össze C. S. Holling az általa 1995-ben Conservation Ecology címmel alapított elektronikus internetes újság beköszöntő vezércikkében, amelynek nem véletlenül választotta Az ökológia két kultúrája címet. Az ökológiai tudományoknak hallgatólagos episztemológiai előfeltevéseik alapján felismerhető egy gyengébb (redukcionista) és egy erősebb, stratégiai változata. Döntő különbség az episztemológiai beállítódásban van közöttük, s ez a vizsgálódás alapegységének megválasztásában a legszembetűnőbb. Alapegységen az ökológiában olyan entitást értenek, amely nem pusztán egyetlen organizmust foglal magában, hanem egy közeget, amely organizmusok rendszerét vagy hálózatát tartja fenn és viszont. Az ökológiai szemlélet gyengébbnek nevezhető - redukcionista - változata vizsgálódásának alapegységéül valamilyen organikus egységet (szisztémát) választ, és a környezetet, mellyel ez az egység kommunikációt tart fenn, külső objektumnak, és mint ilyet, kontingensnek tekinti. Olyannak, aminek vizsgálatától a tárgy kutatása során el lehet (esetleg el kell) tekinteni. Alapegysége tehát e tekintetben homogén szerkezetű. Az erősebb változat radikálisabb: az ökológiai kutatás alapegysége valamely, a környezetével koegzisztáló mintázat, egy olyan reaktív entitás, mely a rendszert érő hatásokra belső viszonyainak átrendezésével reagál. Az alapegység tehát egy holon, egy ökotóp, vagy még inkább egy ökotóp mező.2 [105] Episztemológiai szempontból ez azt jelenti, hogy bármely, a vizsgálódás tárgyaként izolálható alapegység, mely még mutatja az egész tulajdonságait, lényegileg heterogén (avagy hibrid - B. Latour) lesz. Ebben a felfogásban az adott környezet tehát az adott rendszerhez szükségképpen hozzátartozó, csak vele együtt jellemezhető konszubsztancia, nem kontingens velejáró, melytől a vizsgálódás során nem lehet tetszés szerint elvonatkoztatni.3 [105] Egy ilyen rendszer tulajdonságainak leírásához pedig olyan új (esetleg régi-új) fogalmakra van szükség, amelyek segítségével határozottan kiemelhetők azok a vonások, melyek az élet legkülönbözőbb területein megfigyelhető koegzisztáló mintázatok ( ökotópok ) közös jellemzői. Egy ilyen régi-új fogalom példáján szeretném szemléltetni azt, ahogyan a tudományok területén - ezúttal az ún. alkalmazott tudományokén - egy-egy alkalmas kategória felbukkan, és riválisait legyőzve, meghonosodik. Segítségével sikerült az ökotópok olyan tulajdonságait megragadhatóvá - sőt mérhetővé - tenni, melyek 101

108 Békés Vera: A reziliencia-jelenség avagy az ökologizálódótudományok tanulságai egy ökologizált episztemológia számára* korábban makacsul ellenálltak minden leírásnak. Miközben a fogalom használata analógiás úton átterjed más tudományterületekre is, egyre több konkrét tartalommal töltődik fel, s így készíti és segíti elő mindenütt a (paradigma)váltást. Egy-egy ilyen szerencsésen működésbe lendült fogalom mintegy átcsoportosítja a tudományok korábbi rendszerét: azon hasonló új vizsgálódási tárgyak, célok és módszerek alapján, melyeket éppen az ő segítségével lehetett mindenkorábbinál határozottabban megragadni. 1. A reziliencia Manapság egyre több tudományterületen találkozhatunk a reziliencia terminussal, mely a fejlődés- és neveléspszichológia, neveléslélektan, családterápia és persze mindenekelőtt az ökológia lényeges jelenségeinek újszerű megközelítésében ígéretes fogalom. Nem túlzás azt állítani, hogy ez az eredetileg a mérnöki fizikából vett kifejezés napjaink járványszerűen terjedő slágerkategóriájává lett. Jelentése: rugalmas ellenállási képesség, azaz valamely rendszernek - legyen az egy egyén, egy szervezet, egy ökoszisztéma vagy éppen egy anyagfajta - azon reaktív képessége, hogy erőteljes, meg-megújuló, vagy akár sokkszerű külső hatásokhoz sikeresen adaptálódjék. Először, a hetvenes években C. S. Holling, a rezilienciakutatás vezéralakja mutatott rá arra a két feszültségre, amely egyfelől egy rendszer teljesítőképessége, teherbíró képessége (efficiency) és állandósága vagy megmaradása (persistence) között adódik, másfelől az állandóság és változás, vagy az előre jelezhetőség és a megjósolhatatlanság között. E két ellentmondásnak megfelelően a rezilienciának az ökológiai irodalomban két eltérő fajta definíciója létezik. A különbség a stabilitás eltérő aspektusainak hangsúlyából adódik. Az első definíció értelmében a reziliencia annak a mértéktartománya, melyen belül a rendszer megőrzi a belső egyensúlyát a ráható erők ellenében. Ez a szűkebb vagy mérnöki értelemben vett reziliencia, ahol a reziliencia mértékét az adja, hogy egy rendszer a ráható erőnek mennyire áll ellen, és milyen gyorsan képes visszatérni korábbi egyensúlyi állapotába. A második definícióban átértelmeződik a stabilitás fogalma: a rendszer az őt a korábbi egyensúlyi állapotából kibillentő erőhatásra úgy reagál, hogy rugalmas módon új egyensúlyra tesz szert. Ez az átfogóbb, ökológiai értelemben vett reziliencia, melynek mértéke attól függ, hogy mekkora ráható erő szükséges egy reorganizációs folyamat beindulásához, amely a rendszert egy stabil állapotából egy másik stabil állapotba transzformálja.4 [106] Míg az első definíció egy rendszer hatékonyságára, teherbíró-képességére (efficiency), kontroll-állandóságára és az előreláthatóságra, a kiszámíthatóságra összpontosít; a második a szívósságra, a perzisztenciára, az adaptivitási készségre, a változékonyságra és a megjósolhatatlanságra. Az előbbiek egy rendszernek azok a tulajdonságai, melyek az üzembiztos, hibatűrő tervezés és az optimális teljesítmény iránti (mérnöki) igényből fakadnak, az utóbbiak az organizmusok jellegzetes vonásai, melyekkel az ökológiának kell számolnia. A reziliencia konszubsztanciális fogalom: külön elemzés nélkül, szétválaszthatatlan módon, egyszerre jelenti rendszerek belső stabilitásának és a megváltozott környezeti viszonyokhoz való alkalmazkodási ( túlélési avagy megbirkózási ) képességének küszöbtartományát. A reziliencia a rezisztenciának, az inerciának, a képlékenységnek és a stabilitásnak olyan dinamikus, holisztikus alternatívája, amely egyfajta képlékeny rugalmas megmaradást jelent, ugyanakkor tartalmilag nem rendelkezik, sőt ellentétes az ellenállás fogalmában rejlő rigiditással, a képlékenységnek a szokásos tetszőleges alakíthatóság értelmével, az inerciá -ban meglévő lomhaság, tehetetlenség fogalmával, vagy éppen a stabilitás megszokott jelentésével. A számunkra érdekes ökológiai reziliencia fogalmát végül, érdemes talán Juhász-Nagy Pál feledhetetlen görögös megszemélyesítésében is megidézni: Nos, fogjuk fel a Balatont afféle»reaktív személynek«, aki efféléket mond:»elvettétek tőlem a Kis-Balatont, a berkeket? Sebaj, megépítem magamnak az 'új Kis-Balatonomat' a Keszthelyi öbölben. Elvették tőlem természetes partjaimat? Bajnak baj, de kiépítek magamnak egy többé-kevésbé összefüggő nádas zónát, amelyben ismét már úgy-ahogy - biztosítva van a tisztulásom [ ] Belém engedtek mindenféle mérget, féceszt, hígtrágyalevet? Roppant kellemetlen, mi több gusztustalan! De megpróbálom mindezt - ahogy lehet a könológiai relációk, a táplálékhálózatok átrendezésével kompenzálni, már ameddig bírom.«5 [106] 2. A reziliencia mint megbirkózási képesség (fostering resilience) 102

109 Békés Vera: A reziliencia-jelenség avagy az ökologizálódótudományok tanulságai egy ökologizált episztemológia számára* Mint Livia Javor, Párizsban élő pszichoterapeuta, egy a rezilienciáról szóló nagysikerű hazai előadásban elmondta, John Bowlby, a mai gyermeklélektan egyik alapvető elméletének, az ún. korai kötődés elméletének kidolgozója figyelt fel talán elsőként arra a paradox jelenségre és kezdte tanulmányozni, hogy az általa megvizsgált súlyosan traumatizált csecsemőknek és kisgyermekeknek egy bizonyos hányada nemcsak hogy nem a szokásos és elvárt patologikus tüneteket produkálta, hanem, rendhagyó módon, átlagon felüli vitalitásról és kreativitásról tett tanúbizonyságot.6 [106] Ezt a - tegyük hozzá, a dajkák, gondozók és állattenyésztők által ősidők óta ismert - jelenséget Bowlby valamiféle fejlődési rendellenességnek tekintette. Az ún. korai kötődés elméletéből az következett ugyanis, hogy az a gyermek, akinek élete legkorábbi szakaszában nincs alkalma kialakítani gondozójával a biztonságos kötődést, az később sem lesz képes sikeres, boldog életet élni (ahogy ez az esetek nagyobbik hányadára igaz is). Tudományfilozófiai terminusokban úgy fogalmazhatunk, hogy a kötődéselmélet számára, amely egyébként méltán meghatározó jelentőségű, rendkívül fontos teória a gyermeklélektanban, a reziliencia jelenség először anomáliaként jelentkezett. Bowlby pályafutása végén kifejezést is adott annak a reményének, hogy az őt követő nemzedék behatóbban fog majd foglalkozni ezzel a paradox jelenséggel. Ma már a külső megfigyelő számára úgy tűnik, ez nem végzetes anomália, s nagyon érdekes figyelni, ahogyan a reziliencia mint kulcsfogalom átalakítja (s talán le is egyszerűsíti) az amúgy meglehetősen bonyolult kötődés elméletet.7 [106] Javor arra is rámutatott, hogy a jelenség egy másik aspektusát leírta már Ferenczi Sándor is, akinek tudományos jelentőségét ma már a pszichoanalízis keretein túl is egyre inkább felismerik: A megrázkódtatás után meglepő módon, mintegy varázsütésre, új képességek bontakoznak ki. [ ] A legnagyobb nyomorúság, különösképpen a halálfélelem, úgy látszik, hogy rendelkezik olyan hatalommal, hogy a még meg nem szállt, a megérésre nagy nyugalommal váró rejtett diszpozíciókat hirtelen felébresszen és működésbe hozzon. [ ] A számunkra közismert regresszióval ellentétben nyugodtan beszélhetünk traumatikus (kóros) progresszióról vagy koraérettségről. 8 [106] (Kiemelés - B. V.) Az utóbbi években a reziliencia fogalmát egyre gyakrabban használják a lélektan egyéb olyan területein is, ahol a fejlődést az egész további életre kiható meghatározó események osztják különböző stádiumokra, kötelező drámákra.9 [106] A reziliencia komplex jelenség a személyiség-lélektanban is, éppen ezért nem könnyű jól definiálni. Eleinte csak a szélsőségesen rossz helyzetek áldozataiban megmutatkozó meglepő megbirkózó-, öngyógyító képességet értették rajta. Az Ohio State University Bulletinjében összegyűjtötték össze a lelki reziliencia jelenségét kutatók meghatározásait:10 [106] 1984-ben Garmezy, Masten és Tellegen úgy határozta meg a rezilienciát, mint a gyermek kompetenciamegnyilvánulást az őt érő stressz-teli események ellenében ben Rutter szerint a reziliencia egy bizonyos stresszel való szembeszegülés, mely lehetővé teszi az önbizalom és a társadalmi kompetencia növekedését ben Masten meghatározása így szólt: A reziliencia az egyénben a kockázat és megpróbáltatások dacára való sikeres alkalmazkodásra utal... A reziliencia egy mintát, sémát jelent, mely a fejlődési kockázattal, az akut stresszkeltőkkel vagy krónikus viszontagságokkal szembeni sikeres adaptációval jellemezhető. Gordon 1995-ös definíciója szerint a reziliencia a viszontagságos körülményekkel szemben megnyilvánuló képesség a boldogulásra, az érlelődésre s a kompetencia növelésére. Ezek a körülmények lehetnek biológiai rendellenességek vagy környezeti akadályok. A viszontagságos körülmények továbbá lehetnek krónikusak és sűrűk vagy súlyos, nem gyakori válságok. Ahhoz, hogy az egyén boldoguljon, gyarapodjon, érlelődjön, kompetenciáját növelje, mozgósítania kell mindenerőforrását, legyen az biológiai, pszichológiai vagy környezeti. A különösen reziliens személyiség átlagon felül hajlamos egy helyzetnek, eseménynek a jövendőre nézve aluldeterminált voltát felismerni, a helyzetet újraértelmezni és a szükségből erényt kovácsolva a váratlan lehetőségeket megpillantani. Az újraértelmezés nem feltétlenül tudatos, sokkal inkább a Polányi által leírt Gestalt-típusú váltás, amikor a figyelem fókusza a helyzet megoldásának keresése során spontán átkerül az 103

110 Békés Vera: A reziliencia-jelenség avagy az ökologizálódótudományok tanulságai egy ökologizált episztemológia számára* addig járulékos elemek valamilyen csoportjára, s ezzel egy teljesen új perspektíva - a helyzetből való kiút - jelenik meg. A fenti meghatározások többsége első látásra jól beleillik bármely individuálpszichológiai elméletbe. Ez azonban nincs így, mert súlyos anomáliát jelent egy csakis intrapszichésen értelmezett reziliens reakció kiszámíthatatlan volta, különösen azokban az elméletekben, ahol a magyarázatokat egyetlen tényezőre szokás redukálni (például a felelős génekre vagy a szociális körülményekre). Az ökológiai szemléletű megközelítésben (ezt már Gordon definíciójában megfigyelhetjük) a személyiség rezilienciája nem csak magából a egyénből fakad. Olyan viszonyfogalom, amelyben az örökölt biológiai és pszichológiai adottságok és a - nem kontingens - környezeti tényezők (családszerkezet, anyanyelv, szociális, kulturális meghatározottságok, környezeti feltételek) együttese váltja ki az adaptív reakciót, és határozza meg reziliencia mindenkori mértékét, vagyis a kötelező drámákkal való megbirkózás sikerességét. Egy ilyen megközelítésben az illető személyt csak környezetével együtt lehet leírni, és nem létezik két egyforma eset. A kiszámíthatatlanság éppen azt jelenti, hogy egy olyan rendszer eseményeiről van szó, melynek az összes feltétele egymáshoz képest és együtt a tágabb környezeti feltételekhez képest változhat, így a várható reakció - legalább a megfigyelő szempontjából - aluldeterminált. Javor szerint a reziliencia legszélesebb értelemben olyan gyűjtőnév, melybe mindazon erőforrások, erények és ravaszságok beletartoznak, melyekre támaszkodva a halandó ember belekapaszkodik az életbe, elviseli a számtalan kötelező és egyéni traumát, újra meg újra visszakapaszkodik; szinte legyőzi a múló időt.11 [106] 3. A családi reziliencia A reziliencia mint a család megbirkózási képessége (nemcsak szélsőséges helyzetekkel) már régen helyet kapott az ökologizáló, rendszer-szemléletű családterápiás elméletben és gyakorlatban. Diagnosztikus kategóriaként alkalmazzák a mikrorendszer síkján.12 [106] Ez a széles spektrumú, társas megközelítésű terápiás forma, kialakulása, vagyis az ötvenes évek óta létharcot folytat individualista (intrapszichikus) riválisaival. A családterápiás megközelítés ugyanis bizonyos pszichoszomatikus betegségek kialakulását és fennmaradását már nem pusztán az egyes egyén intrapszichikus eseményének tekintik, hanem a családi környezettel való egyensúly fenntartásának bizonyos eszközeként. A családterápiás szemlélet (Böszörményi-Nagy Iván, Virginia Satir) részben a rendszer-elméletből (Luwig von Bertalanffy), részben a mélylélektan társas megközelítésű irányzatából (René Spitz, Erik Erikson) fejlődött ki. A családterápiás szemlélet, amely kezdettől fogva rendszerszempontú volt, a hetvenes évektől kiegészült az ökológiai szemlélettel:13 [106] individuum és család egy közösen fejlődő, koindividuációs ökoszisztémába szerveződik. Egy családi rendszert mint ökoszisztémát olyan episztemológiai fogalmakkal lehet leírni, mint a cirkuláris (kölcsönhatásos) okság, a nonszummativitás (vagyis az egész családi rendszer mindig több és más, mint tagjainak összessége), az ekvifinalitás (vagyis ugyanazt a végeredményt különböző folyamatok is létrehozhatják, illetve azonos folyamatok különböző egységekre különböző kimenetelű hatással lehetnek), vagy a morfogenezis (vagyis a külső és belső hatások nyomán a családi életciklus során a család a szerkezetében is változik, új normákat és szabályokat teremt annak érdekében, hogy létrejöjjön egy új egyensúlyi állapot).14 [106] Ez utóbbi jellemző, a család morfogenezisre való képességének mértéke a családi reziliencia. A alapegység, amelyre a terápia irányul, többnyire nem az individuum, hanem a család. Egy családtag tünetei a családi hálózat együttes zavarának sokrétű kifejeződései. A»betegnek«a családterápiás szemléletben új jelentése van, ő már nem a leggyengébb, hanem egyben a legerősebb is A [beteg] gyermek megpróbálja a családi egyensúlyt megtartani, sőt megváltoztatni A családterápiában nincs már olyan, hogy a»paciens - és a többiek az egészségesek«. Mi inkább a beteg családi kapcsolatok tünethordozójáról, a kijelölt vagy»index«- paciensről beszélünk. 15 [106] 4. Episztemológiai következtetések Sokszor elhangzik az ellenvetés egy-egy új avagy felelevenített divatos fogalom kapcsán - főleg, ha az különféle területeken ígérkezik hasznosnak - hogy alkalmazói túl sokat markolnak, de keveset vagy éppenséggel semmit sem fognak. Úgy gondolom, hogy árnyaltabb fogalmazás szükséges. Kategóriáink valóban agyoncsépelhetők és lejárathatók. Ám előfordulhat az az eset - és meggyőződésem, hogy a reziliencia fogalmára ez bizonyul majd érvényesnek -, amikor az új (szerencsés) módon használni kezdett megnevezéssel olyan régi, mindenki által hallgatólagosan elég jól ismert jelenséget vagy egymástól - a korábbi taxonómiák alapján - távol esőnek ítélt 104

111 Békés Vera: A reziliencia-jelenség avagy az ökologizálódótudományok tanulságai egy ökologizált episztemológia számára* jelenségek közös lényegi vonásait képes megragadni, ahogyan erre korábban nem volt lehetőség. Hogy különböző reaktív adaptációs rendszerek (legyenek azok ökoszisztémák, személyek, családi közösségek, vagy éppen tudományos meggyőződések egy adott rendszere stb.) eltérően reagálnak ugyanarra a hatásra (diszturbancia, trauma, anomáliák, politikai hatalmi beavatkozás stb.), ezt régóta és sokszor megfigyelték a különböző tudományágak élesebb szemű művelői. A jelenséget azonban általában csak mint paradoxont írták le. A reziliencia egy reaktív rendszer mérhető tulajdonsága. Segítségével észrevehetővé, sőt mérhetővé vált a többé-kevésbé autonóm rendszereknek egy olyan sajátossága, amelyről egy mechanikus, monokauzális leírás nem képes számot adni. A vizsgálódás tárgya ugyanis meglepő, kiszámíthatatlan, nem úgy reagál a környezeti kisebb-nagyobb sokkhatásra, mint ahogyan az a korábbiak illetve hasonló helyzetek ismeretében elvárható lett volna. Ezt a váratlanságot, kiszámíthatatlanságot korábban a természet (isten) kifürkészhetetlen bonyolultságai közé sorolták, és nem tartották tudományosan magyarázhatónak. Azok az éles szemű kutatók, akik egyáltalán elgondolkodtak egyes kirívóan váratlan esetekről, azokat jobbára meglepő paradoxonként, esetleg kóros jelenségként (Ferenczi, Bowlby) jellemezték, s további kutatásoktól várták az értelmezést. A reziliencia fogalom e rövid és teljességre igényt nem tartó bemutatása is azt a lényeges tendenciát jelzi, hogy fontos tudományterületeken viszonylag rövid idő alatt figyelemreméltó fogalom-átrendeződés zajlott le, illetve zajlik: a hagyományosan atomisztikus kategóriákat dinamikus, relacionalizált, szisztematizált, kontextualizált, ökologizált alternatívájukra cserélik fel. Ilyen új, relációs fogalmak jelentek meg és terjednek járványszerűen a legkülönbözőbb tudományokban. Ezekben az új típusú, gyakran eleinte még homályos tartalmú fogalmakban, láttuk, nem lehet, vagy nem érdemes élesen meghúzni az olyan korábban szentnek tekintett határokat, mint például a rendszert a környezetétől, a külsőt a belső hatástól vagy az élőt az élettelen szerveződéstől elválasztó határ. Ezek a változások többnyire spontánok, episztemológiai jelentőségüket ritkán ismerik fel. Az episztemológusok a saját küzdelmeikkel vannak elfoglalva, és nem fordítanak kellő figyelmet, sőt gyakran tudomást sem vesznek ezekről a fejleményekről. Holott ilyen típusú változások metaszinten is közelednek: a tudományos problémák ökologizálódása, azaz egyfajta holisztikus, relacionalista, röviden ökológiai szemlélet térnyerése (újjászületése) immár a tudományfilozófia metodológiai szintjén is jelentkezik,16 [106] s ez az episztemológia új (ökológiai) fordulatának lehetőségét hozza magával. A tudományfilozófia tudásszociológiai szemléletű szakirodalmában - mindenekelőtt Mary Hesse tipológiáját elfogadva - ma lényegében egyetértés alakult ki abban a tekintetben, hogy az episztemológiai törekvések mindegyike két fő típus valamelyikébe: vagy az úgynevezett naturalista (naturalizáló), vagy az úgynevezett szocializáló (szociologizáló) irányzatok körébe sorolhatók. Úgy gondolom, hogy az itt vázlatosan bemutatott reziliencia-jelenség, amely több tudomány kutatási tárgya manapság, nem meríthető ki sem egy naturalizált sem pedig egy szociologizáló ismeretelmélet alapján. Természetesen vannak olyan vonásai, amelyeket leírhatunk naturalizáló terminusokban, és vannak, melyeket a tudásszociológia tud feltárni. De bármelyik megközelítéssel próbálkoznánk, nagyon lényeges aspektusokat veszítenénk. Kísérletezhetünk a kétféle episztemológiai beállítódás valamiféle összehangolt munkamegosztásával. Úgy gondolom, hogy egy ilyen vállalkozás - egyebek között a naturalizmus gyógyíthatatlan metodológiai individualizmusa (M. Hesse) miatt, de nem csak amiatt - reménytelen. Egy konszubsztanciális fogalom, mint amilyen a reziliencia, olyan jelenséget takar, amit csak egy erre alkalmas új episztemológia segítségével lehet megragadni. Röviden fogalmazva: az episztemológia naturalizálása majd szociologizálása után érik egy újabb fordulat: szükség van az episztemológia - mondjuk így - ökologizálására: egy olyan szemléleti fordulatra, amelynek nyomán az episztemológia képes megjeleníteni és mintegy szinkronizálni mindazt a szemléleti változást, amely az utóbbi negyed században különböző, egymástól távol eső tudományokban kiérlelődött. 5. Jegyzetek * n Fehér Mártának sok szeretettel. 1 n Ricoeur 2001, 7. 2 n A holon Arthur Koestler javaslata, az ökotóp, ökotóp mező Juhász-Nagy Pálé. 3 n Az alapegységek megválasztásában mutatkozó lényegi eltérésekre és e különbségek történeti okaira Kurt Jax hívta fel a figyelmet: Jax

112 4 n Holling Békés Vera: A reziliencia-jelenség avagy az ökologizálódótudományok tanulságai egy ökologizált episztemológia számára* 5 n Juhász-Nagy 1984, 165. Érdekes, hogy JNP, aki kezdettől ismerte az ökológiai rezilienciát, s azt a jövendő szukcessziókutatások ígéretes kulcsfogalmának tartotta, még többet várt az utóbbi fogalomtól, ahol a szukcesszió az a folyamat, melyben a társulások egymásra következnek, mintegy felváltják, behelyettesítik egymást. (Juhász-Nagy 1984, 102.) Mára úgy tűnik, hogy a rezilienciakutatás, mely az ökotópot érő külső és belső, túl kicsi és túl nagy hatást, spontán természeti átalakulást és drasztikus mesterséges beavatkozást egyaránt képes tekintetbe venni és modellezni, jelentőségében felülmúlja a minden externális tényezőktől mentesíteni próbált szukcesszióvizsgálatokét. 6 n Javor 2001, 6. Javor egyébként így közelíti meg a reziliencia fogalmát: A reziliencia a fizikában az egyes fémek ellenállóképességét fejezi ki sokkhatással szembeni mértéke kg/cm2 egységben számítva. A haditengerészet szaknyelvében a tengeralattjáróknak az erős és állandó hullámmozgással szemben kifejtett ellenállóképességére vonatkozik. A reziliencia tehát olyan rugalmas (képlékeny) ellenállóképesség, amely a tárgy kohézióját a végsőkig fenntartja, a tárgyat a töréstől megóvja.»rugalmas ellenállóképesség«- ez lehetne a szó legadekvátabb fordítása. A szó gyökere a latin»salire«(ugrani) ige:»re-salire«, annyi, mint hátraugrani, hátrahőkölni, sőt, előre-hátra feszülni - oldódni, de nem eltörni. Abban a pillanatban, hogy törés áll be, megszűnik a reziliencia... 7 n Fonagy et al n Lásd Ferenczi Idézi Javor 2001, n Javor 2001, n Fostering Resilience in Children - Ohio Univ. Bulletin n Javor 2001, n Schlippe n Rendszerszemlélet és ökológiai szemlélet nem azonos. Analóg módon, rendszerszemléletű perspektívában a terápiás diagnózisokra és intervenciókra is felvethetjük az ökológiai érvényesség kérdését. Ennek megfelelően ökológiailag érvényesnek az olyan diagnózist tartjuk, amely a rendszerjellegű szervezet lehető legtöbb releváns síkját figyelembe veszi, valamint az olyan intervenciót, amelynek hatása több releváns síkon is felmérhető. Schlippe 1996, 254. Vö. Jax 1998, n Vö. Buda 1989, 34. Buda Béla N. Walsh alapján még további három jellemzőt ismertet. Ezek: kommunikáció (mindenviselkedésmód kommunikáció, melynek a tartalom közvetítésén kívül viszonyszabályzó funkciója is van, a családi (rejtett) szabályok, valamint normák homeosztázisa (ezek adják a családi rendszer állandóságát). 15 n Massing 1996, n Erre a szintkülönbségre Fehér Márta mutatott rá. 6. Irodalom Buda B A pár- és családterápia néhány szemléleti és gyakorlati alapkérdése. In Füredi J. (szerk.): Családterápiák. Budapest, Akadémiai. Böszörményi Nagy I A családterápia fejlődésének áttekintése. In Füredi J. (szerk.): Családterápiák. Budapest, Akadémiai. Changeux, J-P. - Ricoeur, P A természet és a szabályok. Budapest, Osiris. Fehér M Naturalizált versus szocializált episztemológia - a tudományos metodológiák szociológiai értelmezéséről. In Filozófiai Figyelő, p. Ferenczi S. (1971). Nyelvzavar felnőttek és gyerekek között. In A pszichoanalízis és modern irányzatai. Budapest, Gondolat. 106

113 Békés Vera: A reziliencia-jelenség avagy az ökologizálódótudományok tanulságai egy ökologizált episztemológia számára* Fonagy, P. - Steele, M. - Steele, H. - Higgitt, A., - Target, M The theory and practice of resilience. Journal of Child Psychology and Psychiatry and Allied Disciplines, vol. 35, p. Hesse, M Az episztemológia szocializálása In Filozófiai Figyelő, p. Holling, C. S Two cultures of ecology. Conservation Ecology. In Jax, K Holocoen and Ecosystem - On the Origin and Historical Consequence of Two Concepts. Journal of the History of Biology, vol. 31, p. Javor, L Reziliencia. A Lost Childhood c. konferencián (Budapest) - tartott előadás kézirata. Juhász-Nagy P Beszélgetések az ökológiáról. Budapest, Mezőgazdasági Kiadó. Massing, A A gyermek az analitikus családterápiában. In Petzold, H. - Ramin, G. (szerk.): Gyermekpszichoterápia. Budapest, Osiris. Masten, A. S Resilience in individual development: Successful adaptation despite risk and adversity. In Wang, M. C. - Gordon, G. W. (eds.): Educational resilience in inner-city America. Hillsdale, New Jersey, Lawrence Erlbaum Associates, Inc. Polányi M The Stability of Beliefs. British Journal for the Philosophy of Science, vol. 3, p. Schlippe, A. V A gyermek strukturális és fejlődésorientált családterápiája. In Petzold, H. - Ramin, G. (szerk.): Gyermek-pszichoterápia. Budapest, Osiris. 107

114 III. rész - Történet

115 Tartalom 11. Benedek András: Válasz Zénónnak? Bevezetés Paradoxonok és ellenvetések Nem-sztenderd számok és a paradoxonok Az érvek felépítése Az episztemológiai elvek és a mozgás leírása Klasszikus kinematika és az egyszerű matematikai mozgáselmélet Jegyzetek Irodalom Ropolyi László: Az egyenlőség eszméje Newton harmadik törvényében Newton harmadik mozgástörvényének előtörténete A harmadik törvény Newton munkáiban A dinamikai elméletek társadalomtörténetéről Newton harmadik törvényének ideológiai jelentősége Jegyzetek Irodalom Forrai Gábor: Locke, a mechanika és Isten* I II III IV V Jegyzetek Irodalom Ludassy Mária: Magánhangzók és matematika (Rousseau és Condorcet történelemfilozófiája nyelvelméletük tükrében) Jegyzetek Irodalom Tanács János: Egyedül nem megy?!* (Az euklideszi ötödik posztulátum direkt bizonyításainak rehabilitációja - egy kollektív episztemológia szemszögéből) Bevezetés A direkt bizonyítások és előfeltevéseik Kinek a hibája? A hiba a direkt bizonyítás létrejöttében van? Bizonyítás az örökkévalóságnak? Beszélni vagy beszélgetni? Individualizmus és kollektivizmus a matematikai elméletek elfogadásában Individuális és kollektív elemek a direkt bizonyítások sorozataiban A direkt bizonyítások sorozata az episztemológiai és metodológiai kollektivizmus szemszögéből A direkt bizonyítások értéke a Bolyaiaknál Az ötödik posztulátum direkt bizonyítási kísérlete Bolyai Jánosnál Az ÖP direkt bizonyításainak azonnali, kollektív falszifikációja Összegzés Jegyzetek Irodalom Zemplén Gábor: Megroppant szivárvány? I II III IV V Jegyzetek Irodalom

116 11. fejezet - Benedek András: Válasz Zénónnak? 1. Bevezetés1 [120] Amióta megszületett az infinitezimális analízis, azaz a valós számok nem-sztenderd modelljeinek logikailag megalapozott elmélete, azóta e modelleket formális eszközként egyaránt használják történeti érvek újraértékelésére, és annak a sztenderd matematikának a gazdagítására, mely maga is az infinitezimálisok és a végtelenül nagy számok és számosságok melletti és elleni érvek befolyása alatt fejlődött ki. A tárgyról született első bemutató monográfia, a Non-Standard Analysis utolsó fejezetében maga Abraham Robinson körvonalazta az elmélete által sugallt lehetséges alkalmazásokat, méghozzá mindkét irányban.2 [120] A nem-sztenderd analízist ma már széles körben használják fizikai jelenségek leírására a matematikai fizikában, a Brown-mozgás sztochasztikus elemzéseitől a polimerek modellezésén keresztül a kvantumtérelmélet mértéktereinek jellemzéséig. Egyre több fizikus hallgató tanulja a magasabb analízist nem-sztenderd fogalmi keretben, és nem csak a didaktikai kísérlet céljából. Ez ugyanis egyrészt új, érdekes kutatási területekkel teremt közvetlen kapcsolatot, másrészt elegáns bevezetést kínál a metrikus és algebrai topológiába azáltal, hogy olyan infinitezimális transzformációkat használ, melyek alkalmasak arra, hogy a fizikai elméletnek megfelelő sokaságokon reprezentálják a fizikus által használt vektortereket és operációkat. A nem sztenderd analízis anélkül legitimálja a fizikusok által az analitikus függvények deriváláskor és integrálásakor alkalmazott, gyakran hanyag dx,?x manipulációkat, hogy további érveket igényelne a mérések közelítőleges természetének és a vizsgált változások folytonosságának tekintetében, ugyanakkor pontos definíciót ad az infinitezimálisokra és a végtelenül nagy számokra - a 17. és 18. század infinitezimális analízisének hamis isteneire 3 [121] - egy kibővített, számszerű entitásokban gazdag matematikai logikai univerzumban. E fogalmak felelevenítése a szigorú matematikai nyelvezetben ahhoz vezet, hogy a klasszikus analízis ismerős fogalmai és módszerei új életre kelnek a nem sztenderd modellek logikailag megalapozott birodalmában, és ez jelentős hatással van mind a történetírásra, mind a klasszikus matematika sztenderd megalapozási kérdéseire. E változás Dauben megfogalmazásával élve mindazonáltal meglehetősen Janus-arcú, hiszen: Ha történeti szempontból nézzük, az infinitezimálisok és a végtelenek kettős fogalma mindig is a matematika alapjainak és válságainak középpontjában állt, az első»megalapozási válságtól«kezdve, amelyet egyesek, legalábbis, az irracionális számoknak (pontosabban szólva: az összemérhetetlen nagyságok) a preszókratikus püthagóreusok általi felfedezésével azonosítanak, egészen azokig a vitákig, melyek ma is folynak az intuícionisták és a formalisták - egyfelől Kronecker és Brouwer, másfelől Cantor és Hilbert követői - között. 4 [121] A végtelennel és a végtelen kicsivel kapcsolatos paradoxonok, melyek sorozatának Zénón ismert paradoxonjai kínálnak, ha mást nem, kezdőszeletet, ahhoz az egyre erősebb - és a 19. század közepén, Weierstrass aritmetizált analízisének születésével csúcspontra érkező - gyanúhoz vezettek, hogy ezek a fogalmak maguk ellentmondásosak. Mire az ellentmondásosság fogalma tisztázódott logikailag, és a végtelen nagyságokkal és a végtelen kicsiny mennyiségekkel kapcsolatos önellentmondás természete vizsgálódás tárgyává válhatott a szigorú megalapozásra vonatkozó elképzelésünk radikálisan átalakult, újrarendezve a matematika alapjaival kapcsolatos episztemológiai álláspontok demarkációs vonalait. Az infinitezimálisok rehabilitációjának alapul szolgáló modellelméleti technikák szorosan kapcsolódnak azokhoz a logikai fejleményekhez, amelyek megváltoztatták a matematikai igazsággal és a matematikai univerzummal kapcsolatos elképzeléseinket. Ezek közé tartoznak azok a módszerek, melyek a valós analízis szándékolt (klasszikus) modelljének kiterjesztésére irányulnak, vagy azok, amelyek a matematika nyelvét modellelméleti alapon relativizálják annak halmazelméleti univerzumához. Az eredményül kapott matematikai logikai modellekben a végtelenek és az infinitezimálisok jól viselkedő, számszerű entitásokká válnak, és segítségükkel olyan fizikai folyamatokat és entitásokat jellemezhetünk mennyiségként, melyek közül némelyik létezésének a görög Zénón megkérdőjelezte az ésszerűségét, kétségbe vonva a változás, mozgás, és a határtalan sokaság valós, vagy fogalmi létezését. W. I. McLaughlin és S. Miller (MaM) egy nemrég megjelent cikkükben megdöbbentő episztemológiai konzekvenciákat vonnak le a nem-sztenderd analízis, ún., belső halmazelméleti felépítéséből, és e konzekvenciák episztemikus hatékonyságát azzal kívánják, alátámasztani, hogy megmutatják, hogy 110

117 Benedek András: Válasz Zénónnak? segítségükkel több mint két évezrednyi erőfeszítés után sikerül választ adni Zénón mozgás ellen irányuló érveire.5 [121] Kifejtett episztemológiai elveiket egy az E. Nelson-féle belső (internális) halmazelméletre6 [121] alapozott, korlátozott nem-sztenderd kinematikára alapozzák, hogy elkerüljék a szokásos valós analízisre épített egyszerű matematikai mozgáselmélet hagyományos problémáit, amely szerintük nem kielégítő, minthogy nem ad választ Zénón ellenvetéseire.7 [121] Jelen írásban ezt a figyelemreméltó episztemológiai eredményt teszem elemzés tárgyává, különös tekintettel a szerzők állította ismeretelméleti összefüggésre a nem-sztenderd kinematika és Zénón Dichotómia, illetve Nyíl néven futó apóriái között, s ezért újfent megvizsgálom az MaM által felvetett, a mozgás matematikai leírásával kapcsolatos problémákat. Azt próbálom megmutatni, hogy bár MaM episztemológiai konstrukciójában a mozgás nem-sztenderd kinematikai leírása egy olyan, a nelsoni belső halmazelmélet által szabályozott nyelven fogalmazódik meg, amelyben egy mozgó tárgy trajektóriájának megfigyelhető, detektálható pontjai (csak) végesnek nyilváníthatók, ez a tény semmilyen ésszerű értelemben nem ad választ a Zénón által felvetett problémára. Kimutatom, hogy a bevezetett elvek episztemológiailag irrelevánsak a Zénón-paradoxonok szempontjából, és hogy a nem-sztenderd analízis episztemológiai használata inkább elrejti a paradoxonok által felvetett, a mozgás matematikai leírására vonatkozó problémákat, semmint hogy megoldaná őket. Javaslatom szerint el kell választanunk az episztemológiai elveket a kinematikai modelltől, és csak így tudjuk hasznosítani a belső halmazelmélet előnyeit a Zénón-paradoxonok elemzésekor. A Zénón-paradoxonok kapcsán felvetődő episztemológiai és történeti kérdéseket MaM nézeteihez képest meglehetősen eltérően értelmezem, ám azt remélem, hogy ez a különbség nem befolyásolja az alábbi elemzés érvényességét. Mivel MaM nem azonosítja az általa megoldandó episztemológiai problémát, és mivel nem veti fel azt a kérdést, hogy a Zénón-paradoxonok milyen történeti szerepet játszottak a mozgás matematikai leírásának fejlődésében, álláspontunk különbségének tárgyalása túlságosan sok interpretációval lenne terhes, és csak közvetett megfontolásokra alapozhatnám. Annak megmutatása érdekében azonban, hogy nem rejtegetek semmit a tarsolyomban, az elején fel kell tárnom kiinduló álláspontomat, hogy láthatóvá váljon, hol kezdődik a Zénón-paradoxonok megválaszolásával kapcsolatos törekvésünk divergenciája. Minthogy saját álláspontomat az azt követő kritikai megjegyzésektől függetlenül ismertetem, akik csak az érvek iránt érdeklődnek, nyugodtan átugorhatják a következő szakaszt. 2. Paradoxonok és ellenvetések Kiinduló álláspontom lényege abban foglalható össze, hogy a Zénón-paradoxonokat én paradoxonoknak tekintem és mind történeti, mind logikai értelemben, paradoxonként kívánom rekonstruálni. Gondosan megírt cikkükben MaM szándékosan kerüli a széles körben elfogadott paradoxon kifejezést, csakúgy, mint a Zénónkommentátorok többsége által használt apória terminust, és erre valószínűleg megvan a saját (jó) okuk. Ám a paradoxonok nemcsak nyelvi, hanem filozófiai értelemben is más kategóriába tartoznak, mint az - MaM által helyettük használt - ellenvetések, mely utóbbiak egy adott érvre támaszkodnak, és ha nincs minek ellene vetni őket, nem állnak meg a lábukon. A paradoxonok ellenben, mint önkifejező és önmagukba záródó érvelések, megállnak magukban is, és intuíciónkat illető reflexív megközelítést ösztönöznek és serkentenek. Természetesen sok különböző típusú paradoxonok létezik, de közös vonásuk éppen az, az eredendően reflexív attitűd, melyet az intuíció belsőleg ellentmondásos természetének kinyilvánításával ránk kényszerítenek. A paradoxonokat ezért fontos megkülönböztetnünk a hibás érvelésektől és a sokatmondó ellenvetésektől. Az érvelési hibák, mint következtetések, olyan igaz vagy hamis konklúzióhoz vezető érvek, melyek valamilyen okoskodás mentén jutnak az eredményhez, ám maga az okoskodás, a gondolatmenet (az eredménytől függetlenül) csak látszólag helyes, nem pedig valójában. Az ellenvetések sikeres vagy sikertelen cáfolatok, s - amennyiben gondolatmeneteket cáfolnak - gyakran nincs is szándékolt igazságtartalmuk, önmagukban nem állítanak semmit. A paradoxon viszont mindenek előtt egy lényegében helyes érvelés, melynek bár - épp ezért nehezen felfedezhető - implicit premisszái vannak, mégis adott formájában olyan ellentmondást tár fel, amely kétségessé teszi intuíciónk és explicit előfeltevéseink koherenciáját. Így kimondatlanul is intuitív (elő)feltevéseinkről állít valamit, és mint ilyet nem cáfolnunk kell, hanem megértenünk. Miután megértettük, általában igaz, bár többnyire meglepő tételekké, vagy axiómákká alakíthatjuk át, melyek kifejezik és pontosítják a rejtett premisszákat. Ám az érv ellentmondásos természete folytán időbe telik, míg saját jogú állításként megfogalmazzuk a háttérben meghúzódó feltevéseket, függetlenül azoktól a tudatosan provokatív következményeiktől, melyek dacolnak a - pusztán tényszerű, vagy logikailag félrevezető - cáfolatokkal. 111

118 Benedek András: Válasz Zénónnak? Ebben az értelemben Zénón érvei óriási heurisztikus értékkel bíró paradoxonok. Legalábbis annak bizonyultak: ma már igen sokat tudunk premisszáikról és következményeikről. Rejtett állításaikat mára független halmazelméleti axiómák, valamint a (sztenderd vagy nem-sztenderd) valós analízis modelljeinek jól meghatározott tulajdonságai fejezik ki. (Ezek némelyike, mint például a transzfinit indukció sémája, olyan nézeteket fogalmaz meg, melyeket meglehet, hogy Zénón kontraintuitívnek találna és visszautasítana annak a történeti távlatnak a hiányában, melyben tisztázni sikerült következményeiket.8 [121]) Ha a paradoxonokat axiómákká alakítottuk át, többé már nem lehet őket cáfolni, megoldani vagy megkerülni, hanem csak elfogadni vagy elvetni.9 [121] Hasonlóképpen, a paradoxonokhoz kapcsolódó elméletek modelljei csak aszerint értékelhetők, hogy vajon történetileg szándékolt (vagy másképpen, pl. komputációs szempontból hasznos) modellek-e, ám ez csak azután lehetséges, ha a paradoxont már racionálisan rekonstruáltuk és a kérdéses elméletekhez fűződő viszonyát meghatároztuk. Az ilyen elméletek megalkotásán keresztül viszont egy határozott értelemben választ adhatunk a paradoxonokra, és ez látszólag terminológiai egyetértést eredményez MaM szóhasználata, melyet az ellenvetés terminus érdekében mozgósítanak, és az enyém között. Le kell szögeznem azonban egy fontos megszorítást: hitem szerint a paradoxonokra csak akkor és annyiban adhatunk választ, amennyiben válaszaink az axiomatikus döntésekkel kapcsolatos kérdésekként fogalmazódnak meg. E meggyőződésem alapján íme fő ellenvetésem MaM ismeretelméleti eredményével szemben: Zénón problémáira adott válaszuk inkább összezavarja, mint tisztázza az axiomatikus kérdéseket és döntéseket. 3. Nem-sztenderd számok és a paradoxonok MaM nem tárgyalja Zénónnak a sok -kal, a sokasággal, szemben felhozott érveit, mondván, hogy céljaik szempontjából ezek érdektelenek,10 [121] bár Zénón azon érvei, hogy dolgok bármely sokaságának határozott számú dologból kell állnia, tehát szám szerint végesnek kell lennie 11 [121] nyilván segítséget nyújthatnának egy megfigyelés-finitista mozgáselmélet kidolgozásában, még ha az nem is történeti jellegű. Persze ha úgy vesszük Zénón érveit, hogy azok Az Egy parmenidészi elméletét védik a metafizikai végtelen elvetése által, akkor kivesszük a mozgással szembeni ellenvetés terminusnak és a megfigyelésre kihegyezett episztemológiai értelmezésének a méregfogát. MaM cikkének rezüméje szerint Zénón mozgással szembeni ellenvetéseit a nemsztenderd analízis egy verziójának, a belső halmazelméletnek a felhasználásával válaszoljuk meg, melyet empirikus kontextusban interpretálunk (kiemelés - B. A.), de nem könnyű rájönni, hogy pontosan mik is az ellenvetések egy empirikus kontextusban. Mivel nehéz olyan kommentátorokat találni, akik olyan episztemológiai problémaként értették a Zénón-paradoxonokat, melyet empirikus kontextusban kell megválaszolni, a paradoxonok ilyen értelmű rekonstrukciója számot tarthat az olvasó érdeklődésre. Ha az ellenvetések a végtelennel szembeni érvek, ahogy azt MaM cikkének 2. szakaszában tálalja, akkor hogyan lehetnek ezek ellenvetések az empirikus jelenséggel (megfigyelési tapasztalat), és nem pedig a (folytonos) változás vagy mozgás valós és fogalmi létezésével szemben, amikor maguk az ellenvetések világosan előfeltételezik e tapasztalat tényét? Egy szövegszerűen megalapozatlan legenda szerint a cinikus Diogenész, miközben egy hosszas szofizmát fejtett ki Zénón érveivel szemben, kifejezően járkálni kezdett fel s alá, ám azt a tanítványt, aki a zénóni érvre adott eme válasz miatt egyetértő nevetésben tört ki, pofonnal jutalmazta. Ám a belső halmazelmélet interpretációja az empirikus kontextusban szintén nem mentes a problémáktól. Mint alaposabb olvasásra kiderül, nem világos, mit ért MaM az interpretáció' terminus alatt. Világos, hogy a fogalmat nem hermeneutikai értelemben használják, de nem használhatják logikai (modellelméleti) értelemben sem, hiszen a helyhez kötött megfigyelési eseményeknek a sztenderd számok koordinátára való korlátozását a (nem-sztenderd) belső halmazelmélet egy interpretációjának nevezni meglehetősen szokatlan logikai terminológia lenne, még a tárgyalás nyelvének meglehetős rugalmassága mellett is. Mivel egyébként sem kapunk a szövegből túl sok explicit segítséget az interpretáció mibenlétével, sem tartalmával kapcsolatban, a problémák tárgyalása előtt talán a legjobb, ha idézem az interpretált érveket MaM megfogalmazásában: (Z1) Mozogjon egy pont egyenes vonalban A-tól B felé. Mielőtt a pont elérné B-t, meg kell tennie az A és B közti távolság első felét. Ezután meg kell tennie a maradék távolság első felét stb., ad infinitum. Mivel lehetetlen végtelen számú aktust véghez vinni, a mozgó pont sohasem érheti el B-t. ( Dichotómia ) (Z2) Mielőtt a mozgó pont eléri a felezőpontot, először meg kell tennie az A és B közti távolság első negyedét stb., ad infinitum. Ezért a pont bele sem kezdhet A-ból kiinduló mozgásába. ( Dichotómia, második változat.) (Z3) 112

119 Benedek András: Válasz Zénónnak? Mozogjon egy kiterjedt test, mint például egy nyílvessző, bármely pillanatban. Ekkor a vessző akkora teret foglal el, amelyik egyenlő a hosszával, és abban a pillanatban nem mozog. Így a vessző sohasem mozog feltételezett repülése alatt. ( Nyíl ) Ha ezek az ellenvetések (Z1, Z2) a mozgással szembeni indirekt érvek, akkor úgy tűnik, előfeltételezik a végtelent, ha viszont a végtelennel szembeni érvek, akkor előfeltételezik a mozgást. Ha indirekt érvek az (aktuális) végtelennel és a mozgással szemben (pl. a mozgás egy olyan fogalmával szemben, amelyik megköveteli az aktuális végtelent), akkor körkörösek, vagy mentesek az ellentmondásos konklúziótól azon ténybeli tapasztalat nélkül, hogy a nyíl megérkezik A-ból B-be. Bármelyik esetről legyen is szó, hasznos lett volna pontosítani az empirikus kontextus és az ellenvetés viszonyát, főleg annak fényében, hogy azt az interpretációt, mely szerint itt metafizikai érvekről és azok matematikai reprezentációiról (formális kezeléséről) van szó, gyakorlatilag minden kommentátor osztja.12 [121] Mivel a belső halmazelmélet MaM-féle használata empirikus kontextusban interpretálva egy olyan elmélethez vezet, amelyik összefoglalásuk szerint védett Zénón első két ellenvetésével szemben, ugyanis a lépések száma véges, és mind a megfigyelés tartományán kívül esik, és a jelenbeli mozgás hipotézisük szerint egy megfigyelhetetlenfolyamat, igen fontos lenne tudnunk, hogy miféle episztemológiai összegzés teszi lehetővé, hogy a Riemann-integrálban a mozgás ténye a lépések egy összegzésén (Riemann-integrál) keresztül válik láthatóvá.13 [121] (Kiemelés - B. A.) Mivel MaM interpretációval kapcsolatos kijelentései meglehetősen titokzatosak - mind Zénón érvei, mind saját válaszuk tekintetében - mielőtt elméletük részleteibe bocsátkoznánk, felvázolom az érveket, valamint azt, hogy az én értelmezésem szerint ezek milyen eredménnyel szolgálnak. 4. Az érvek felépítése Azt próbálom megmutatni, hogy mind MaM állítása, mely szerint megválaszolják Zénón ellenvetéseit, mind pedig az a mód, ahogyan alátámasztják ezt az állítást súlyosan félrevezető, annak ellenére, hogy a nem sztenderd kinematika belső halmazelméleti tárgyalása elég erős ahhoz, hogy használható válaszokat adjon bizonyos, a zénóni ellenvetésekkel kapcsolatos axiomatikai kérdésekre. Bemutatom, hogy a véges terminusnak a konstruktivitás analógiájára építő nem sztenderd kibővítése további pontosításokat igényelne, és expliciten kellene utalnia transzfinit eljárásokra. Mindazonáltal elismerem MaM válaszának belső konzisztenciáját, és nem kérdőjelezem meg a felkínált konstrukció formális érdemeit. Azt azonban megpróbálom világossá tenni, hogy megoldásuk elzárja a Zénón-paradoxonok episztemológiai dilemmáira és azok alternatív matematikai következményeire adható explicit, informatív megoldások útját. Az érvek felépítése - értelmezésem szerint - a következő: I. MaM fő célja az, hogy a nem sztenderd kinematikát olyan mozgáselméletként mutassák be, amelyik védett Zénón ellenvetéseivel szemben. II. MaM szerint egy elmélet akkor védett Zénón ellenvetéseivel szemben, ha a Dichotómia és a Nyíl elnevezésű érvek nem fogalmazhatók meg az elméletben.14 [121] III. Azt állítják, hogy a klasszikus valós analízis egyszerű matematikai mozgáselmélete képtelen választ adni Zénón ellenvetéseire. IV. Annak érdekében, hogy felállítsanak egy, a zénóni ellenvetésekre választ adó, episztemológilag megalapozott elméletet, három episztemológiai alapelvet fogalmaznak meg. (Lásd alább, E1-E3.) V. Az episztemológiai elvek vélt szerepe az elmélet felépítésében az, hogy meghatározzanak (a) egy olyan kizáró vagy korlátozó feltételt, amely mellett a konkrét (megfigyelési) esemény helye, lokalizációja, nem megállapított, és (b) egy szükséges (de megkérdőjelezhetően elégséges) feltételt arra, hogy a mozgás ténye megfigyelés révén megállapított. VI. Úgy gondolom, MaM szerint annak, hogy nem-sztenderd keretben válaszoljanak Zénón ellenvetéseire, szükséges feltétele az episztemológiai elvek elfogadása.15 [121] VII. Ha jól látom, akkor a cikkük legfontosabb eredményének azt tartják, hogy az episztemológiai elvekkel kiegészített és kisegített nem-sztenderd kinematika védett Zénón ellenvetéseivel szemben. A fenti pontokra a következő érvekkel igyekszem válaszolni, a megfelelő sorrendben: 113

120 Benedek András: Válasz Zénónnak? 1. Elismerem, hogy a nem-sztenderd kinematika a klasszikus valós analízis alternatíváját nyújtja, mely alkalmas arra, hogy keretében elkerüljük Zénón paradoxonjait, és az alább megfogalmazott kérdésekre tanulságos, jól használható válaszokat kínál. 2. Egyetértek azzal, hogy minden olyan, a halmazelméletileg interpretált és axiomatikusan megalapozott mozgáselmélet, amelyben a Zénón-paradoxonok nem fogalmazhatók meg, védett Zénón ellenvetéseivel szemben. 3. Úgy vélem, hogy e megállapodás értelmében a klasszikus valós analízis olyan matematikai mozgásleírást nyújt, amelyik védett a Zénón-paradoxonokkal szemben és konzisztens (a Zermelo-Fraenkel halmazelmélet konzisztenciájához relatíve), pontosan ugyanúgy, ahogy a nem-sztenderd kinematika olyan matematikai mozgásleírást kínál, amelyik védett a Zénón-paradoxonokkal szemben és konzisztens (relatíve a belső halmazelmélet konzisztenciájához). 4. Megkérdőjelezem (a) a felkínált elvek episztemológiai relevanciáját a Zénón-paradoxonok kontextusában és (b) az elvek, illetőleg a mozgáselmélet matematikai megfogalmazásának egymásrautaltságát. 5. Azt állítom, hogy MaM episztemológiai elvei nem adnak szükséges és elégséges feltételeket a megfigyelhetőségre, hanem megszorításokat tesznek a hely és a mozgás tényeinek lehetséges leírásaira. Amennyiben megengedjük, hogy a mozgás megfigyelhető (vagyis megállapított) legyen, akkor ezen elvek alapján a nem-sztenderd kinematika feltételezi a mozgás megfigyelhetetlen infinitezimális lépéseinek létezését, melyek a mozgás megfigyelhető tényévé összegződnek. 6. Megengedem, hogy MaM mindhárom episztemológiai elve lényeges saját konstrukciójuk szempontjából, de tagadom, hogy ezek az elvek szükségesek lennének ahhoz, hogy megválaszoljuk Zénón ellenvetéseit a nemsztenderd kinematika alapján. 7. Egyetértek MaM cikkének fő állításával, nevezetesen, hogy a nem-sztenderd analízis általuk véghez vitt episztemológiai használta olyan elmélethez vezet, amelyik védett Zénón ellenvetéseivel szemben, de úgy látom, hogy a nem-sztenderd kinematika eme védettsége egy olyan episztemológiai tabu bevezetésén múlik, amely elfedi a valódi okokat, amelyek miatt a nem-sztenderd kinematika ígéretes alternatívát nyújt a klasszikus egyszerű matematikai mozgáselmélethez képest. Azt állítom, hogy ebben az értelemben válaszuk nem sikeresebb válasz, mint a klasszikus felelet (volt akár MaM előadásában), mert sem elemzést - a fogalmi és axiomatikus alternatívák vizsgálatának lehetőségét -, sem pedig belső (a használt fogalmak interpretációján alapuló) az ellentmondást feloldó cáfolatot nem kínál a zénóni érvek tekintetében. Apró ellenvetések: A. MaM nem támasztja alá azon állítását, mely szerint a mozgás konvencionális matematikai leírása egyáltalán nem ad választ Zénón ellenvetéseire, valamint figyelmen kívül hagyják, hogy ez a leírás a Zénónparadoxonok ösztönző hatása alatt alakult ki, és így kiegészíthető a probléma matematikai logikai és történeti elemzésével. B. Úgy tűnik, MaM nem figyel fel arra, hogy amennyiben az, amit egyszerű matematikai mozgáselméletnek neveznek, elmélet a modellelméleti értelemben, vagyis modellje van (sőt, akár sajnos, akár szerencsére, több mint egy modellje is van), annyiban minden matematikai logikai, vagy halmazelméleti modelljének formális keretelmélete erejéig szükségszerűen mentes a paradoxonoktól, hiszen ebből következően mondjuk, hogy az elmélet konzisztens, vagyis paradoxonok nem vezethetők le ellentmondásként az elméletben (vagy annak nyelvében). C. Ha esetleg úgy gondolják, hogy a paradoxonok az elmélet lehetséges modelljeinek olyan tulajdonságaira vonatkoznak, melyek nem fejezhetők ki az elmélet nyelvén, akkor (amennyiben az elmélet axiomatizálható) arra a kérdésre, hogy az elméletnek vajon végtelen vagy csak véges modellje van-e, lehet igennel, vagy nemmel válaszolni, ám ehhez metalogikailag (a leíró logikai nyelvben) pontosítani (formalizálni) kell a feltételezett tulajdonságokat. A zénóni érvek rekonstrukciójának szempontjából döntő, hogy a végesnek lenni tulajdonság kétféleképpen is definiálható. Halmazelméleti értelemben a véges azt jelenti, hogy egy az egyhez megfeleltetésbe hozható a természetes számok egy részhalmazával. Ám a természetes számok fogalma (elmélete) egyfelől axiomatikus úton definiálható, és ez a definíció eltérő számosságú modelleket eredményezhet, melyeken belül értelmezni tudjuk a természetes számokat, ezáltal az egy az egyhez megfeleltetés különböző jelentései a modellek tulajdonságaitól fognak függeni. Másfelől viszont ahhoz is ragaszkodhatunk, hogy a természetes számokat 114

121 Benedek András: Válasz Zénónnak? konstruktív úton kell definiálni. Ha ez utóbbi módon értjük a véges terminust, akkor a konstruktív eszközök megadásával rögzítettük a jelentését, és ettől eltérő értelemben vagy csak parabolikusan, vagy csak megkülönböztető jelzéssel (pl. véges*) használhatjuk. Máskülönben (szándékosan vagy nem szándékosan) összezavarjuk az olvasót. 5. Az episztemológiai elvek és a mozgás leírása MaM a Zénón-paradoxonoknak egy a fent vázoltnál jóval egyszerűbb, köznapibb felfogásából indul ki, vagyis szó szerint annak értik őket, aminek látszanak: ellenvetéseknek azzal az állítással szemben, hogy létezik mozgás, vagy hogy a mozgás lehetséges. Ám sehol sem vetik papírra ezeket a mondatokat vagy ezek tagadását. ők óvatosan a mozgással szembeni ellenvetésekről beszélnek, per se. Annak eldöntése viszont, hogy a mozgást fogalomként kell-e érteni avagy mozgáselméletként, vagy esetleg metafizikai értelemben beszélünk-e a mozgásról, az olvasó belátására van bízva. Az ellenvetések természetének tekintetében is tanácstalanok maradunk. Vajon azt az (ontológiai) állítást cáfolja-e meg az érv, hogy létezik mozgás, vagy, és ez a valószínűbb, episztemológiai célzatú cáfolatnak kell-e tekintenünk? A paradoxonok interpretációja vagy racionális rekonstrukciója helyett három, különböző episztemológiai szinten elhelyezkedő mondatot kapunk: a mozgás befejezhetetlen, a mozgás megkezdhetetlen, valamint a mozgás ellentmondásos fogalom, és ezen túl a szakirodalomra kell hagyatkoznunk.16 [121] Úgy tűnik, a cikk episztemológiai (vagyis nem történeti vagy metafizikai) célzatú, ám episztemológiai álláspontja sem nyilvánvaló. Vajon az Zénón ellenvetéseinek lényege, hogy nem tudhatjuk, van-e mozgás, vagy pedig az, hogy nem tudhatjuk, mi a mozgás? És mivel szembe állítaná ezt Zénón? Mi lenne az ellen tétel? Annyi nyilvánvaló, hogy a cél egy ésszerű, ellentmondásoktól mentes mozgásleírás kidolgozása. Merész és csábító elgondolás: ha sikerrel járunk, azt gondolhatjuk, megmenekültünk az ellenvetésektől, hiszen megszabadultunk a negatív konklúzióktól, és nem a mi feladatunk, hogy magyarázattal szolgáljunk a mozgással kapcsolatos intuíciók problémáira. Ugyanakkor fontos megjegyeznünk, hogy MaM nem tesz kritikai megjegyzést Zénón ellenvetéseire vagy az érvek premisszáira - legalábbis abban az értelemben nem, hogy hibákat, elfogadhatatlan feltételezéseket vagy premisszákat stb. mutatnának ki. Nem teszik fel a kérdést, miért demonstrálja a Nyíl paradoxon azt az állítást, hogy a mozgás ellentmondásos fogalom, miért állít valami mást a Dichotómia, illetve ha mindkét érv ugyanennek a kimutatására szolgál, akkor miben különbözik a Nyíl a Dichotómiától. Egy következtetésre mégis juthatunk: úgy tűnik, a szerzők nem kérdőjelezik meg a zénóni érvek korrekt voltát. Elfogadják őket olyannak, amilyenek. Így nekünk sincs más választásunk, mint hogy azt gondoljuk, úgy értik a paradoxonokat, és szándékuk szerint nekünk is úgy kell érteni őket, ahogy azt - a fentiekben megadott - megfogalmazásukban ők kínálják. Ennyi kétségtelenül elég lehet annak kimutatásához, hogy létezik egy ésszerű mozgásleírás, amely nem esik áldozatul a jól megfogalmazott ellenvetéseknek. Sajnos azonban az ajtón kihajított kérdések visszajönnek az ablakon át, még akkor is, ha elfogadjuk a paradoxonoknak (ezt) az episztemológiai értelmezését. Mi a mozgás - vajon jelenségnek vagy fogalomnak kell tekinteni? Mi szolgálhat a mozgás (ésszerű) leírásául és mi számít a szerzők szerint annak? Vajon kísérletileg ellenőrizhető előrejelzések, vagy matematikailag kiszámítható koordináták alkotják? Amennyiben megfigyelések halmazáról van szó, milyen értelemben megfigyelések ezek? Mik továbbá leírásuk kritériumai? Mi tekinthető a mozgás önellentmondástól mentes fogalmának? Ha jelenség a mozgás, akkor egy vagy több esemény alkotja? Ha halmaz, akkor események, vagy inkább megfelelő reprezentációk halmaza? Mit nevezünk (logikai, matematikai, empirikus-megfigyelési értelemben) leírásnak, és mi köze van e leírásnak tapasztalatunkhoz és/vagy az intuíciónkhoz? A korábban már említett a szerzők által kínált episztemológiai elvek talán megóvhatnák a mozgásleírást az ellentmondástól, és várhatólag a tapasztalathoz és az intuícióhoz kapcsolhatnák. Sajnos azonban az ismeretelméleti kérdéseket illetően sokkal több információt nem nyújtanak: (E1) A téridő pontjainak azon halmaza, melyeken egy objektum helyet foglalhat (might be locatable), az egyszerű matematikai mozgáselmélet (EMM) által leírt pontok részhalmaza. (E2) 115

122 Benedek András: Válasz Zénónnak? Az a tény, hogy egy objektum a téridő egy pontján foglal helyet nem állapítható (established) meg, ha a pontot leíró koordináták nem-sztenderd valós számok. (E3) Egy objektum mozgásának ténye megállapított, ha az objektum két különböző térponton foglalt helyet. Már a megfogalmazásból kitűnik, hogy ezek az - észlelési megállapításokhoz hasonló, pozitivista ihletésű - episztemológiai elvek nem tekinthetők értelmesnek egy nem-sztenderd mozgáselmélet nélkül. Ám mielőtt episztemológiai természetükre vonatkozó konklúziókat vonnánk le, a cikk kifejtésének szerkezetét vizsgálva érdemes észrevennünk, hogy MaM számára egy egyszerűbb és hatékonyabb eljárás is rendelkezésre állt volna a fenti kérdések megválaszolására: nevezetesen a sztenderd keretben példákkal adott válasz. 6. Klasszikus kinematika és az egyszerű matematikai mozgáselmélet MaM cikke nem elemzi vagy cáfolja Zénón érveit, de egyfajta példát kínál a válaszra : egy mozgáselméletet, melyet egyszerű matematikai mozgáselméletnek (EMM) neveznek. Így lehetőségünk nyílna megállapítani, hogy e szerint milyen válaszok születhetnek a fenti kérdésekre. Sajnos azonban a szerzők rögtön elvetik azokat a válaszokat, melyek összhangban állnak az EMM kínálta megoldással, mondván, ezek nem válaszolják meg Zénón ellenvetéseit. Úgy tűnik, hogy ez az elmélet egy többé-kevésébe körülhatárolt töredéke a klasszikus analízis elméletének, amely magában foglalja a deriválást, az integrálást, az egyszerűbb differenciálegyenleteket és a sorok határértékének fogalmát, azokat amelyekre szükség van a klasszikus kinematikához. Az olyan elemi kinematikai mennyiségekkel történő (határérték) számítások formális leírását szolgáltatja, melyek kifejezhetők az x = vt egyenlettel. Miután tárgyalják azokat a sajátos mozgásjelenségeket, melyekre véleményük szerint a Zénón-paradoxonok vonatkoznak, azt állítják (még ha nem is vetik el az egyszerű matematikai mozgáselméletet ), hogy az elmélet elvetésre kerül (noha nem derül ki, hogy általuk, vagy a zénóni érvek által) a következő alapon:...az, hogy matematikailag képesek vagyunk végtelen sorokkal számolni, még nem szabadítja meg az EMM-t attól a terhétől, hogy végtelen sok objektumra van szüksége egy fizikai világban zajló folyamat leírásához....ami Z2-t illeti [a Dichotómia második fele], a 0-ból kiinduló első lépés lehetetlen, mivel a végtelen sornak nincs utolsó tagja Az EMM Z3-ra [a Nyíl ] adott válasza nem kielégítő, mert a derivált klasszikus definíciója egy pont környezetében vizsgált viselkedésre vonatkozik, és így ugyanazokkal a problémákkal kell szembenéznie, mint amelyek Z1 és Z2 kapcsán felmerülnek. Ennyire juthatunk a példából. Se hivatkozás, se indoklás, se bizonyítás, se magyarázat nem kíséri. Nem tudjuk meg, azt sem, hogy mindez miért nem ad választ Zénón ellenvetéseire. Ennek kifejtése helyett a szerzők nekilátnak, hogy általánosan felépítsék az (alternatívaként szolgáló) nem-sztenderd matematikai leírás belső halmazelméleti hátterét. Ha nem is kívánjuk helyettük elvégezni a munkát, érdemes belegondolni, hogy mi lenne az eredménye egy választ nem adó csupán feleselgető hipotetikus beszélgetésnek Leibniz, Euler, vagy Newton (LEN), és Zénón között. LEN a következő stílusban válaszolhatna Z1-re és Z2-re: - Pontosan hogyan jutottál arra a konklúzióra, hogy a mozgó pont sosem indulhat el, illetve hogy sosem érheti el B-t, abból a tényből kiindulva, hogy a pontnak először meg kell tennie a maradék távolság első felét, aztán a negyedét stb., ad infinitum? Miért véled úgy, hogy a mozgó pont sohasem érheti el a végpontot? MaM megfogalmazása szerint Zénón válasza valami ilyesmi lehetne: - mindez nyilvánvaló, hiszen lehetetlen végtelen sok aktust véghez vinni. LEN: - Úgy érted, véges időtartam alatt? 116

123 Benedek András: Válasz Zénónnak? Zénón: - Persze, hogyan máshogy? LEN: - Ez talán nyilvánvaló az olyan aktusok egy korlátlan sorára, amelyek végrehajtásához folyton ugyanarra az időtartamra van szükség, de vajon felfigyeltél-e arra, hogy az ellenvetésedben megfogalmazott mozgatásokhoz szükséges időtartam egyre kisebbé válik, ad infinitum? Zénón: - És mit számít ez, ha minden egymás utáni lépés véges növekménnyel bővíti a korábbiakat? (Zénón felkészült arra, hogy megkerülje az időpillanat kifejezésre vonatkozó ún. Geometriai Paradoxont.) LEN: - Ha jól értünk, azt mondod, hogy ezek mind véges hosszúságúak? Zenón: - Igen, bár azt gondolnám, hogy ez magától érthető. LEN: - Mi azt nem értjük, hogy a mind, vagy inkább a minden egyes terminus mire utal ebben a mondatban. Azt mondod, hogy ad infinitum, nos tehát, hány lépésről állítanád, hogy ezek mindegyike véges? Zénón: - Látod, rosszul használod a nyelvünket, mivel nem kérdezheted meg a végtelenről, hogy mennyi, hiszen az ad infinitum pontosan azt jelenti, hogy nincs ilyen szám. LEN: - De azt talán meg tudod mondani, hogy mit értesz azon: mind ezek, együtt, nem végesek? Meghatároznád esetleg azt, hogy véges? Zénón: - Ez bizony egyszerű: Ha sok dolog van, akkor szükségszerű, hogy pontosan annyi legyen belőlük, amennyien vannak, se több, se kevesebb. És ha pont annyian vannak, amennyien, akkor a számuk véges. LEN: - Látod, ez a definíciód (nevezzük úgy, hogy számban, vagy szám szerint véges: véges # ) nem segít ki bennünket a kátyúból. Tekintsünk két egységnégyzetet. Kezdjük félbevágni az egyiket úgy, hogy minden kapott téglalapot újra kettévágunk. Világos, hogy a kapott téglalapok területének összege nem lesz nagyobb, mint 1. A másik négyzetet úgy osztjuk fel, hogy kettévágjuk a felénél, az egynegyedénél stb., majd egymás mellé helyezzük a részeket. A kapott szeletek ebben az esetben is egyre kisebbek lesznek, de mit gondolsz, az így kapott egységnyi magas téglalapok összege, ha egymás mellé tesszük őket ad infinitum (végtelen # =nem véges # ), vajon nagyobb lesz-e a két egységnégyzet területénél? Ahelyett, hogy tovább követnénk azt a beszélgetést, amelyik ezen a ponton veszi kezdetét, és MaM szerint bizonyára válasz nélkül végződik, tételezzük fel, hogy a beszélgetők a következőkben egyetértésre jutnak: 1. az egységnyi magas téglalapok területe megfelel a Z1-ben és Z2-ben megfogalmazott lépések által lefedett távolságoknak, és 2. a Dichotómia minden N egymást követő lépéséhez létezik egy olyan n g N, hogy az n egyforma darabból összerakott téglalap területe 1-1/N-nél nagyobb, de 1-nél kisebb. Tegyük fel továbbá, hogy a beszélgetés résztvevői bevezetnek 3. egy terminológiai megkülönböztetést?(1/n) =?, illetve?(1/2 n ) l? a végtelen^ és véges^, azaz a korlátlan növekedő és a korlátos összegű sorok között. Ezek után térjünk vissza a beszélgetéshez, amely így folytatódik: LEN: - Ahogy megegyeztünk, az érvben szereplő minden véges sorozatnak megfelel az azonos területű téglalapok egy folytonosan összefüggő (érintkező) sorozata, ám e téglalapok területe (és száma) minden egyes lépéssel megváltozik: a sorozat növekedésével csökken az egyforma téglalapok területe. Mit gondolsz, hányfelé oszthatjuk fel az egységnégyzetet? Tegyük fel, hogy minden darabot egységnyi magasságú téglalappá alakítunk, mint ahogy azt megtehetjük az első négyzet felosztásával kapott síkidomokkal is. Ekkor vajon hány tartozik ezek közül az első fajtához, és hány a másodikhoz, vagyis hány lesz közülük véges^ és hány végtelen^? 117

124 Benedek András: Válasz Zénónnak? Szerinted, ha az első négyzet kettévágása után kapott téglalapok közül mindkettőt felosztjuk, akkor több részt nyerünk ezzel, mint ha mindig csak az egyik téglalapot osztanánk fel? És mi van akkor, ha minden lépésben mindig minden kapott téglalapot tovább osztunk: ekkor vajon több részhez jutunk? És amikor ezek annyian vannak, amennyien, akkor vajon szám szerint végesek? Összegezve, a hipotetikus beszélgetés kérdéseire, azaz a Dichotómiára adott klasszikus válasz a következő: A zénóni érvelés racionális rekonstruálva egy indirekt érv két indirekt előfeltevéssel: (D1) Az A-ból B-be való mozgás összefüggő lépéseknek egy olyan sorozata,17 [121] amelyik számban végtelen # lehet. (D2) Minden véges^ a ésa területű téglalappárra létezik olyan n (az összefüggő lépések száma), hogy az n (egyforma) a területű téglalap összege (melyeket az eredeti téglalap véges # felosztásával nyertünk) nagyobb, mint A. Vagyis a probléma átfogalmazódik a véges és végtelen összegek problémájává. Ezek alapján a következő kérdésekkel állunk szemben: 1. Véges^ téglalapok végtelen # összegzése vezethet-e véges^ összeghez? (Nyilván véges # -hez nem.) 2. Az olyan véges^ téglalapok végtelen # összegzésével kapott véges^ (területű) téglalap, melyek már eleve véges^ téglalapok végtelen # összegzésével adódnak, lehet-e (ugyanaz) a végtelen # összeg? 3. Ha kivonunk egy véges^ téglalapból egy véges^ téglalapot, akkor az maradhat-e méretében ugyan-akkora? 4. Ha kivonunk egy véges # számból egy véges # számot, akkor az maradhat-e számszerűleg ugyanakkora? Az MaM által elutasított sztenderd tárgyalást követő példában a fenti beszélgetésből láthatóan az a meglepő, hogy a mozgás egyszerű matematikai leírásához tartozó klasszikus megoldás, mely bevezeti a véges mértékű végtelen összeget látszólag episztemológiai elvektől mentes. Ez azonban nem feltétlenül van így, ami világossá válik, ha a nem-sztenderd alternatívával szembe állítva, összefoglaljuk e sztenderd megközelítés főbb jellegzetességeit: A klasszikus válasz elfogadja a mozgás végtelen (sorként történő) reprezentációjára vonatkozó indirekt feltevést, és belső cáfolatot ad, a végesnek két eltérő interpretációját tartalmazza: (1) számban véges és (2) mértékében, terjedelmében korlátos, különbséget tesz az összegezhetőség és a konvergencia között, magyarázatot ad?(1/n) =? és?(1/2 n ) l? különbségére, axiomatikusan megalapozott, ám az intuíció egy olyan axiomatikailag feltárt konfliktusát eredményezi, amelyik a rendtípusok problémájához vezet. Az EMM sztenderd keretei között is feltehetjük a kérdést, hogy a mozgás leírásnak van-e véges jellegű konstruktív modellje, hasonlóan ahhoz, ahogy ez a kérdés a belső halmazelméleti nem-sztenderd modellben felmerül. Negatív válasz esetén - ugyanúgy, mint a nem-sztenderd esetben, ahol az E1-E3 ismeretelméleti elvek, s köztük mindenek előtt E2, posztulálják a nem megállapítható, nem megfigyelhető lokációkat, mint a modell részét képező téridőpontokat - kereshetünk hasonló episztemológiai elveket a klasszikus kinematika kontextusában. Ilyen lehet például az alábbi három verzió E2-re: (E2') 118

125 Benedek András: Válasz Zénónnak? Az a tény, hogy egy objektum a téridő egy pontján foglal helyet nem állapítható (established) meg, ha a pontot leíró koordináták nem számíthatók ki olyan algoritmussal, vagy számítógépes programmal, amely rövidebb, mint a szóban forgó koordináták bináris reprezentációja. (E2 ) Tekintsük megállapíthatónak a [0,1] zárt intervallumban felvett 10 n egyenletesen elosztott valós koordinátájú téridőpontot, ahol ng0, pozitív egész szám. Az a tény, hogy egy objektum a téridő egy pontján foglal helyet nem állapítható (established) meg, ha a pontot leíró koordináták a szóban forgó megállapítható téridőpontok között foglalnak helyet. (E2' ) Tekintsük megállapíthatónak a [0,1] zárt intervallumban felvett 10 n egyenletesen elosztott valós koordinátájú téridőpontot, ahol ng0, pozitív egész szám és n?. Az a tény, hogy egy objektum a téridő egy pontján foglal helyet nem állapítható (established) meg, ha a pontot leíró koordináták a szóban forgó megállapítható téridőpontok között foglalnak helyet. Kétségtelen, hogy E2 n=0-ra abszurdnak tűnne, bár ez a szélsőséges eset mutatja talán a legjobban a MaM által kínált episztemológiai elvek támadhatóságát. Amennyiben a mozgáselmélet részévé tesszük ezeket a kritériumokat, a mozgó pont, vagy objektum eltűnik, majd megjelenik a megállapítható lokációkban. A nem-sztenderd analízis alapvető modellelméleti eredménye abban az állításban is megfogalmazható, hogy a geometriai vonal vagy kontinuum pontok egy gazdagabb halmazából állhat, mint a sztenderd valós számok. A valósok sztenderd, felűlről lefelé történő felépítésében Dedekind szeleteket vagy határértékeket használunk, melyekben konvergens sorozatok ekvivalencia-osztályainak feleltetjük meg őket. A szándékolt modellt kiválasztó kísérőfeltétel az, hogy ki kell tölteniük a valós vonalat. A nem-sztenderd analízis modellelméleti alapon bizonyítja, hogy a geometriai vonal elmélete (fogalomrendszere) egy ennél gazdagabb halmazt enged meg. A nem-sztenderd és hipervalósok felfedezése azon a megfigyelésen alapul, hogy a valós számok felépítésekor nem tettünk különbséget az egy ekvivalencia osztályba tartozó, különböző konvergencia tulajdonságokkal rendelkező konvergens sorozatok között, valamint hogy amikor a konvergencia és az aszimptotikus viselkedés különböző osztályainak feleltettük meg őket, akkor olyan új elemekhez juthatunk, melyekre teljesülnek a valós számok elméletének tételei. Ez azt jelenti, hogy az R teljes rendezett térhez létezik olyan *R (nem egyértelmű) saját elemi rendezett térbővítés, amelyik érvényesként tart meg minden, a valós számokra vonatkozó tételt, miközben R *R. Csakhogy R, amennyiben a végteleneket, vagy a végtelen kicsiny elemeket számszerűen akarjuk kezelni, távolról sem elegendő az analízis felépítéséhez, sőt még annak egy, az elemi kinematikához szükséges töredékhez sem. Szükség van az R-en értelmezett függvények halmazára, a halmazokat és számokat érintő bővített halmazelméleti hierarchiák néhány szintjére, melyet gyakran R szuperstruktúrájának, V(R)-nek nevezünk. Ezt a - technikai részletektől eltekintve - következőképpen definiálhatjuk: A valós számok teljes rendezett R teréhez létezik egy *R saját rendezett térbővítés, a hipervalósak. Ez a bővítés nem egyértelmű, viszont elemi, vagyis megőrzi azokat az R-ről szóló igaz állításokat, melyek kifejezhetők a rendezett valósok zárt terének L(R) nyelvén. Efelett megismételhetjük az EMM keretében megfogalmazott D2 definíciót: (D2') Minden, véges^ A és a területű téglalap(ok) *véges # összege esetére létezik egy n szám (az összefüggő lépéseké), valamint az a területhez vezető megfelelő egyenközű felosztás, úgy, hogy az n (egyforma) a területű téglalap összege nagyobb, mint A. Csakhogy ebben az esetben a *véges # kifejezés cum grano salis értendő, hiszen ezt a terminust újra definiáljuk a nem-sztenderd belső halmazelméleti keretben. Ahhoz, hogy a sztenderd EMM-nek megfelelő modellhez jussunk nem-sztenderd keretben iterálnunk kell a hatvány-halmaz operációt posztulálva az R *R kiterjesztést és az ennek megfelelő V(R) V(*R) beágyazást. Sajnos formális logikai elméletként nem teljesen világos, hogy MaM mit tekint EMM-nek. Annyit mondhatunk, hogy tartalmazza a végtelen sorozatok elméletét és a Z3 rekonstrukciójához szükséges derivált fogalmát. Ha EMM-et akár csak a legszűkebb ilyen formális elméletként fogjuk fel, akkor mivel R *R egy nem-sztenderd halmazelméleti kiterjesztés és az ennek megfelelő V(R) V(*R) egy beágyazás, EMM nem-sztenderd modelljének hatványhalmaza gazdagabb, mint a klasszikus analízis halmazelméleti modellje esetében. MaM Nelson 1977-es felépítésére hivatkozva kiemeli azt az idealizációs axióma segítségével származtatható belső halmazelméleti eredményt, hogy létezik egy olyan F véges halmaz, mely minden sztenderd elemet tartalmaz. (Nelson 1977, old.) A véges kifejezést azonban idéző jelek és annak kiemelése nélkül használják, hogy ez többé nem a zénoni értelemben vett véges # kifejezést jelenti. Eredményük, melynek E1 szükséges feltétele éppen azon múlik, hogy Z1, Z2 és Z3-al szemben a nem- 119

126 Benedek András: Válasz Zénónnak? sztenderd keretben felépített mozgáselmélet védett, mivel F F véges. A megfigyelő csak konstruktív értelemben kiszámítható pontokban találhatja (lokalizálhatja) a mozgó tárgyat, míg a többi nem-sztenderd pontja a mozgás pályájának ismeretelméletileg (E1-E3 alapján) nyilvánulnak feleslegesnek.18 [121] Mi több Zénón eredeti érveire (továbbra is a Z1-Z3 megfogalmazásban) hivatkozva, egy téridőpont lokalizálhatóságának szükséges és elégséges feltételeként úgy tekintik, hogy ehhez a pontnak verifikálható, azaz megállapítható téridőpontban kell lennie. Csakhogy sem az adott (Z1-Z3) megfogalmazások, sem a korábbi kommentátorok nem használják a verifikálható, vagy megáltapítható hely foglalás fogalmát. A paradoxonok szövege legalábbis megengedi azt az értelmezést, hogy Zénón egy olyan ponthalmaz (matematikai) definíciójában érdekelt, melynek pontjaiban a mozgó tárgy mindentovábbi megszorítás nélkül helyet foglal, miközben eljut a 0 kezdőpontból az 1 végpontba. Az érvelés kritikus pontja, hogy MaM nem-sztenderd keretben használja a konstruktív kiszámíthatóság fogalmát, melyen keresztül beépülnek az episztemológiai elvek (jelesül E2) a mozgáselméletbe, vagyis a mozgás - matematikainak tekintett - leírásába. Ez - noha a felépítés önmagában is érdekes és szép eredmény - nem teszi lehetővé, hogy az E1-E3 ismeretelméleti előfeltevésektől függetlenül rekonstruáljuk a Zénóni érveket, s belekényszeríti az olvasót a kínált mozgáselméleti felépítésbe az axiomatikus döntési lehetőségek áttekintése helyett. A hagyományos halmazelmélet két történetileg jelentős felfedezése lényegesen nagyobb szerepet játszott a paradoxonok értelmezésében, mint a végtelen halmazok létezéséről alkotott vélemények, vagy azoknak a leírás nyelvéből való kizárása. Az első abban a nagyon általános megfogalmazásban foglalható össze, hogy nem minden végtelen halmaz egyforma, mely általánosság első megfogalmazását Cantor adta rámutatva a legegyszerűbb módra, ahogy két végtelen halmaz különbözhet, nevezetesen a számosság értelmében vett méretükre. Különbözhetnek továbbá az eleme ( ) relációban, ami lineáris rendezés esetén rendszámokhoz, részleges rendezés esetén kombinatorikus halmazokhoz vezet. A második lényeges felfedezés az volt, hogy hogyan írjuk le a (végtelen) halmazokat számít. A tizenkilencedik századi Analízis egy speciális halmazosztálynak szentelt figyelmet: az analitikus halmazoknak. (Az X halmaz analitikus akkor és csak akkor, ha van olyan?(x,y,r) formula, ahol r egy rögzített valós szám, hogy? csak a természetes számokon kvantifikált és x X akkor és csak akkor, ha z, hogy?(x,y,r) teljesül.) Az a gondolat, hogy az analitikus halmazok körét bővíthetjük a modern halmazelmélet legfontosabb axiomatikus döntési lehetőségeinek vizsgálatához vezetett. Ezek meghatározó módin érintették a matematikai leírás és a halmazelmélet viszonyának matematikai logikai kérdéseit, mindenek előtt azt a kérdést, hogy milyen feltételekkel beszélhetünk egy jól definiált matematikai objektum létezéséről. Ha a Zénón paradoxonokat valóban paradoxonoknak tekintjük, nem pedig egy adott felépítéssel szembehelyezhető, vagy kizárható ellenvetéseknek, akkor mondanivalójuk éppen az lehet, hogy a matematikai leírás és ezen belül a mozgásleírás fogalmával kapcsolatos döntéseinkre irányítják a figyelmet. Ezt az álláspontot legalábbis alátámasztja az, az irodalomban meggyökeresedni látszó álláspont, hogy a Zénón paradoxonok összefüggő rendszert alkotnak. MaM figyelmen kívül hagyja a többi paradoxont, így a Stadion -t, a Sokaság -ot, és az Achilles és Teknős típusút, mondván, hogy ezek nem tanulságosak jelen célunk szempontjából, noha az utóbbit például gyakran tekintik a Dichotómia első verziójával ekvivalensnek.19 [121] Ha cél egy az ellenvetéseket kizáró mozgáselmélet felépítése volt a szerzők természetesen sikerrel jártak. Ha a Zénón paradoxonok megértése, és formális interpretációja, akkor már kevésbé, noha eredményük ebben az esetben is figyelemre méltó. (fordította Kutrovátz Gábor) 7. Jegyzetek 1 n A cikk e rövid magyar nyelvű változatában összefoglalom a Zénón paradoxonok nem-sztenderd keretben történő tárgyalásával kapcsolatos kritikai álláspontomat és fő tézisemet, elsősorban azt emelve ki, ami magához e kritikai állásponthoz vezetett. Nem bocsátkozom a nem-sztenderd keretekben történő tárgyalás belső problémáinak formális, matematikai logikai eszközökkel történő rekonstrukciójába. Így részben terjedelmi okokból a technikai terminusokhoz nem nyújtok magyarázatot, inkább a hivatkozott irodalomra hagyatkozom. A formális, technikai eszközöket használó tárgyalás a cikk részletesebb, angol nyelvű változatában található, az érvek kifejtését segítő fogalmak elemi tárgyalását nyújtó függelékkel együtt. 2 n Robinson A nem sztenderd analízis a modellelmélet teljességi és kompaktsági eredményein alapul, melyek biztosítják, hogy az R valós rendezett térnek egynél több nem izomorf modellje legyen. A nem sztenderd modellek története T. A. Skolem (1934) cikkével kezdődött, melyben szerepel, bár lényegében negatív eredményként, a nem sztenderd aritmetikai modellek létezésének bizonyítása ban Robinson 120

127 Benedek András: Válasz Zénónnak? nemcsak általánosította Skolem eredményeit a valós számokra, hanem arra is hatékony technikát dolgozott ki, hogy miként építhető fel az analízis a valós számtér nem sztenderd modelljében. 3 n Bell hozzáállása jellemző arra a klasszikus történetírásra, amely azt tartotta az analízissel kapcsolatban, hogy a szigor bevezetése előtt a matematikai analízis a hamis istenek panteonjául szolgált. (Bell 1937, 271. oldal.) A nem sztenderd analízis hatásáról a tudománytörténet-írásra lásd: Robinson 1967, Lakatos 1976, valamint az ennek nyomán kialakult vitát, különösen: Dauben (1987) versus Kitcher (1986). 4 n Dauben 1987, 4. 5 n McLaughin - Miller 1992, n Nelson n McLaughin - Miller 1992, n Személyes intuíciókról nem lehet vitatkozni, hanem csak megalkotni lehet őket. Annak a szubjektumnak a szabad, ám történetileg generált döntésihez nyújtanak hátteret, aki bizonyos típusú tevékenységeket intellektualizál. 9 n Az axiómákat néha kiegészítjűk. (Módosításuk elfogadásként és/vagy elvetésként is felfogható.) Mivel többnyire egynél több axiómával állunk szemben, a paradoxon összefüggésében az elfogadás vagy az elvetés nem egy egyszerű döntés kérdése. 10 n McLaughin - Miller 1992, 372. A sokaság (plurality) kifejezést itt természetesen nem matematikai teminus technicus-ként (manifold) használjuk. 11 n Lee, H. D. P. 1936, 31. A kommentátorok túlnyomó többsége osztja Lee értelmezését a sokaságérvvel kapcsolatban. 12 n Robinson kezdeti szándékát, hogy az infinitezimális változások és a végtelenek matematikai leírására nem sztenderd analízist dolgozzon ki, szintén szokás úgy tekinteni, mint a modellelméleti fogalmak és az analízis metafizikája közti viszony vizsgálatának igényét. Cf. Robinson, A. [1967] The Metaphysics of the Calculus in Lakatos [1967] és Válogatott írások, 2. kötet oldal. 13 n McLaughin - Miller 1992, n A cikkűkben csak e két paradoxonnal foglalkoznak, így a Zénón ellenvetései kifejezés csupán a Dichotómia és a Nyíl érvekre utal. Ha a Zénón-paradoxonokat egy egységes elmélet elemeiként tekintjük, akkor a védettség kérdése elméleten belüli viszonyok problémájává alakul át, mind történeti, mind analitikai értelemben. Annyit azonban elismerhetünk, hogy a fenti két ellenvetéssel szembeni védettség kérdése már önmagában érdekes a történeti kontextuson kívül és belül is. MaM azonban sehol sem indokolja a többi paradoxon figyelmen kívül hagyását. Pedig ha lenne erre okuk, azt jó lenne világossá tenniük, mert mint látni fogjuk, egy ilyen választás több szempontból is lényeges lehet. 15 n Valószínűleg úgy gondolják, hogy az elveik által képviselt episztemológiai álláspont általában véve a megfelelő megközelítést kínálja a Zénón-paradoxonokhoz, de szövegszerű bizonyítékok hiányában figyelmen kívűl hagyom a cikk általános (episztemológiai) következményeit. 16 n McLaughin - Miller 1992, 372. Sajnos a hivatkozott szakirodalomban olvasható interpretációk szintén nem egybehangzóak. Vlastos és Cajori interpretációja például nyilvánvalóan kűlönböző. A paradoxonok MaM általi megfogalmazása leginkább az arisztotelészi felfogáshoz áll közel. Platón Parmenidésze számottevően tágabb hermeneutikai kontextusba helyezi a Nyíl paradoxont az adott megfogalmazásnál. 17 n Az A és B közötti szakaszt összefűggő lépések fedik le, bár ezt a feltételezést az érv nem használja fel. 18 n I.m old. 19 n Ugyanis a Cauchy sorozatok konvergenciája megfelel a valós egyenest reprezentáló mozgási intervallum topológiai kompaktságának. V.ö. Moore 1991, 25. old. 8. Irodalom 121

128 Benedek András: Válasz Zénónnak? McLaughin, W. I. - Miller, S An Epistemological Use of Nonstandard Analysis to Answer Zeno's Objections Against Motion. Synthese, Moore, A. W The Infinite, Routledge, London. Nelson, E Internal Set Theory: a New Approach to Nonstandard Analysis. Bulletin of the American Mathematical Society, vol 83, p. Robinson, A Non-Standard Analysis. Amsterdam, North Holland. Skolem, T. A Über die Nichtcharakterisierbarkeit der Zahlenreiche mittels endlich oder abzählbahr unendlich vieler Aussagen mit ausschliesslich Zahlenvariablen. Fundamenta Math., vol. 23,

129 12. fejezet - Ropolyi László: Az egyenlőség eszméje Newton harmadik törvényében Évszázadok óta kétségtelennek tűnik, hogy a newtoni fizika minden idők legjelentősebb tudományos teljesítményei közé tartozik.1 [130] Korántsem nyilvánvaló azonban, hogy kiemelkedő értékelése valójában milyen adottságain, tulajdonságain vagy meghatározottságain alapul. Tudományfilozófiai elemzések sokasága kereste és keresi a newtoni fizika, illetve a newtoni gondolkodásmód sikerességének titkát. Amellett szeretnénk érvelni, hogy e sikerességben fontos szerepet játszottnewton harmadik - a hatás és ellenhatás egyenlőségéről szóló - mozgástörvénye. Ez a törvény ugyanis radikálisan szakított a dinamikai szituáció objektum-környezet viszonyának középkori, hierarchikus elképzelésével, s helyette a dinamika objektumainak egyenrangú viszonyát deklarálta. A dinamikai szituáció newtoni leírásában megjelenő (fizikai nyelven megfogalmazott) ideológiai tartalom teljes mértékben összhangban állt a korszak politikai harcait átható ideológiával, a társadalmi küzdelmekben résztvevő individuumok egyenlőségének deklarációjával, az egyéni szabadság és autonómia eszméivel. A harmadik törvény révén kifejeződhetett a politikai és természettudományos világkép értékrendjének összhangja, ami nagy mértében elősegítette, hogy a newtoni mechanika a korszak világképét meghatározó tudománnyá váljon. Ilyenformán a newtoni mechanika egyrészt jól tükrözte a korszak uralkodó világképét, másrészt hozzájárult annak megszilárdulásához is. Newton Principiája a modern tudomány klasszikus alkotása. Klasszikus mű abban az értelemben is, hogy mindenki beszél róla, de jószerivel senki se olvassa. Persze nem is volna könnyű olvasni. Clifford Truesdell szerint2 [130]legalábbis ez a helyzet: ha felütjük valahol, jó eséllyel tömény matematikával találkozunk, és ez nem teszi könnyen érthetővé. Ha hiszünk is Truesdellnek, esetleg arra gondolhatunk, hogy talán a mű megjelenése óta eltelt évszázadok okoznak nehézséget. Ámde ekkor eszünkbe juthat a 18. századi anekdota a cambridge-i diákról, aki szerint Newton az az ember, aki írt egy könyvet, amit sem ő maga, sem senki más nem ért meg.3 [130]Tulajdonképpen érthető: miért is ne volna egy jelentős tudományos mű minden kor számára nehezen olvasható?4 [130] Ami magyarázatot kíván, az inkább az, hogy ennek ellenére, vagyis nehéz matematikai nyelvezete és komoly tudományos mondanivalója mellett, mégis, miként válhattak a mű egyes gondolatai széles körben elterjedté és elfogadottá, milyen megértésen alapulhattak természettudósok, filozófusok, sőt művészek, társadalomtudósok és politikusok Newton teljesítményét elismerő vélekedései, valamint a newtoni eredmények megértésére és gondolkodásmód követésére tett erőfeszítések? Ráadásul, úgy tűnik, sikeres erőfeszítésekről beszélhetünk, hiszen a newtoni modellt követő mechanisztikus világkép gyorsan kiépült és évszázadokig sikeresen fungált, sőt, meghatározó szerepet töltött be a századi kultúra jóformán minden területén. A fent említett sajátságos folyamatra a következő magyarázatot adjuk: Newton tisztelőinek, propagátorainak és követőinek valójában nem feltétlenül kellett elolvasni és megérteni a nagy művet, különösen annak matematikai részleteit, hanem ehelyett elegendő volt ráismerni a Principiában a fizika nyelvén kifejeződő világnézeti, ideológiai értékrendre. Mivel a kérdéses értékrend kitűnően tükrözte a modern polgári társadalom értékrendjét a ráismerés biztosította a mű evidens érvényességét, modellértékét és intellektuális vonzerejét. Ilyenformán a Newton műve által inspirált tudományos teljesítmények sem annyira valamiféle sajátos mechanikai filozófiát követnek, hanem lényegében a newtoni mechanikában is megjelenő modernista polgári értékrendet reprezentálják. Magyarázatunk érvényessége jelentős részben azon múlik, hogy hitelesen be tudjuk-e mutatni a Principia fizikai megállapításainak ideológiai vonatkozásait; hogy világossá tudjuk-e tenni e megtalált ideológiai elemeknek a korabeli polgári értékekkel való összefüggéseit.5 [130] Ebbéli erőfeszítéseink szerencsére nem előzmények nélkül valók: az utóbbi évtizedekben számos hasonló próbálkozással találkozhattunk.6 [130] Mindazonáltal az efféle célokat követő tudományfilozófiai és tudománytörténeti (főként tudásszociológiai vagy szociálkonstruktivista megközelítésű) irodalom általában nem elégszik meg egy mű, vagy annak valamely jellemző részleteinek elemzésével, hanem gyakran jóval tágasabb összefüggéseket vizsgál. Így sokszor elsősorban nem is egy adott tudományos teljesítmény társadalmi összefüggésekbe ágyazott értelmezése a gondolatmenetek célja, hanem a tudomány és a társadalom működésmódjai között általánosan érvényesülő összefüggések felderítése és leírása, amelyhez egy adott korszak (ez esetben a 17. század) tudománya és társadalma közötti kapcsolat esetleg csak hasznos illusztrációként szolgál. (Más szóval: inkább tudományfilozófia, mintsem tudománytörténeti célokat követnek.) Lényegében ez a helyzet az 1930-as években Franz Borkenau, Henryk Grossmann és Borisz Hessen 123

130 Ropolyi László: Az egyenlőség eszméje Newton harmadik törvényében által publikált (több vonatkozásban is újdonságnak számító) tanulmányokkal,7 [130] de erre a megállapításra juthatunk Shapin és Schaffer lenyűgöző könyvével8 [130] kapcsolatban is. Éppen ezért talán indokoltnak tűnik, ha - különösen a newtoni fizika vonatkozásában - ezúttal is elfogadjuk az említett szerzők tudományfilozófiai eredményeit, és a továbbiakban megpróbáljuk valamiképpen alkalmazni azokat. Mindenekelőtt a Shapin és Schaffer által képviselt változat lesz fontos számunkra: a tudomány társadalmi kontextusa következtében a tudományos problémák megoldásai és a társadalmi rend problémáinak gyakorlati, politikai megoldásai jól megfeleltethetők egymásnak, adott korszak tudománya és politikája egyaránt a korszak értékrendjét követő emberi termékek, a tudomány és a politika története ugyanazt a terepet szállja meg.9 [130] A tudományfilozófiában bizonyos politikai és tudományos értékek összehasonlítása és az esetleges hasonlóságok jelentőségének hangsúlyozása teljesen természetes. Ugyanakkor Freudenthal10 [130] és bizonyos vonatkozásban korábban Hessen is11 [130] njelentős mértékben hozzájárultak a newtoni fizika társadalmi-politikai kontextusának megértéséhez. Freudenthal kitűnő könyvében nem pusztán rekonstruálja a newtoni világkép ideológiai összetevőit, hanem összehasonlítva azokat Leibniz (és néhány további gondolkodó) hasonló módon rekonstruált világnézeti rendszereivel, tulajdonképpen magyarázatot ad Newton felfogásának pozitívabb társadalmi fogadtatására, széleskörű népszerűségére is. Magyarázatának lényege szerint a newtoni rendszer értékrendje, filozófiai-ideológiai mondanivalója vetélytársainál jobban kifejezte és alátámasztotta a korabeli angol polgári értékrendet, így a newtoni természetfilozófia uralkodó felfogássá válhatott.12 [130]Freudenthal, annak ellenére, hogy elsősorban Newtonnak az abszolút térre vonatkozó elgondolásait tartja jellemzőnek, elemzésében figyelembe veszi Newton egész munkásságát. Hessen (akinek az eredményeit Freudenthal is felhasználta) szintén Newton egész tevékenységét értelmezi a korabeli gazdasági, politikai és technikai viszonyok tükrében. Freudenthal magyarázata meggyőzőnek tűnik. Mindazonáltal ebben a dolgozatban arra vállalkozunk, hogy Freudenthal magyarázatához hasonló következtetéseket vonjunk le pusztán Newton mechanikájának egyik alaptörvénye, a hatás-ellenhatás törvénye tanulmányozásából. Megjegyeznénk, hogy mivel ez a lehetőség az elemzők figyelmét eddig elkerülte, gondolatmenetünk egyaránt apró hozzájárulást jelent Freudenthal Newtonértelmezéséhez és a Shapin-Schaffer-féle szociálkonstruktivista tudományfilozófia eredményes alkalmazhatóságához.13 [131] 1. Newton harmadik mozgástörvényének előtörténete A Newton nevéhez fűződő mechanikai elméletben nem is olyan könnyű azonosítani Newtontulajdonképpeni teljesítményét. A tudománytörténeti irodalomból ismert, hogy a mechanika első mozgástörvényének felismerése legalább Galileiig és követőiig nyúlik vissza, valamint hogy Descartes, Wallis és Huygens számára is nyilvánvaló volt. A második törvényt valamilyen formában Galilei és Beeckman is ismerte. Mindazonáltal sokan úgy gondolják, hogy a harmadik mozgástörvény ténylegesen kizárólag Newton saját felismerése.14 [131] Ez azonban korántsem igaz, sőt megmutatható, hogy az akció-reakció összefüggéseit vizsgáló newtoni harmadik törvénynek hosszú és összetett előtörténete van. John Russell dolgozatát követve szeretnénk felidézni az előtörténet néhány jellegzetes mozzanatát.15 [131] Russell szerint az előtörténet három fázisa a törvény következő megfogalmazásaival jellemezhető: 1. Ha egy A test hat B testre, a B test (néhány kivételtől eltekintve) általában visszahat A-ra. Ez a felfogás több helyen is megjelenik Arisztotelésznél és számos követőjénél, egészen a 17. századig. 2. Bármely esetben, ha A test hat B-re, B visszahat A-ra. Ez megjelenik Francisco Valles nézeteiben 1564-ben, és később is sok fizikus tárgyalja. 3. Minden hatáshoz tartozik egy vele egyenlő, de ellentétes ellenhatás. Ezt a megfogalmazást használja Thomas White 1657-ben, de már korábban is többen képviseltek hasonló véleményt. Részletesebben is érdemes foglalkozni Arisztotelész álláspontjával, amit a Fizikában, a Keletkezésről és pusztulásról című művében, az Állatok mozgásáról, valamint az Állatok keletkezéséről című írásaiban is tárgyal. Fontos megjegyezni, hogy Arisztotelész filozófiai rendszerében a cselekvés (hatás kiváltásának képessége) és a szenvedés (hatás elszenvedésének képessége) egyaránt a kategóriák közé tartoznak, s így minden folyamatban szerepet játszanak. Kérdés, hogy hogyan vannak a szerepek kiosztva, vagyis, hogy az aktivitás és passzivitás hogyan oszlik meg egy összefüggő rendszer egymással kapcsolatba kerülő elemei között, és hogy a kölcsönösség vajon szükségképpen fennáll-e? Vajon a mozgást kiváltó és a mozgást elszenvedő objektumok a mozgásban lévő rendszer szükségképpen eleve különböző elemei, vagy arról van szó, hogy a rendszer minden 124

131 Ropolyi László: Az egyenlőség eszméje Newton harmadik törvényében eleme szükségképpen hat másokra és el is szenvedi azok hatását? Arisztotelész szerint a kölcsönösség kétségtelenül sérül az égi-földi objektumok viszonyában: a földi testek nem hatnak vissza az égiekre. Földi viszonyok között a helyzet más: az ugyanabból az anyagból álló dolgok esetében a reciprocitás érvényesül, vagyis ami egy másik dologra hat szükségképpen el is szenvedi annak (visz-sza)hatását. Ez például az állatok mozgásából is jól látható: az állat mozgása során hat a környezetére, ami visszahatván rá lehetővé teszi az állat elmozdulását.16 [131] Az állatok földön járása (valamint a madarak levegőben repülése ugyancsak) így válik érthetővé: az állatok járása során a föld, a madarak repülésekor pedig a levegő visszahatása következtében jön létre mozgásuk. Ez utóbbi gondolat (valószínűleg Arisztotelész nyomán) megjelenik Leonardónál és Keplernél is.17 [131] Más esetekben, amikor az aktív ágens anyaga más, mint a hatást elszenvedőé, nincs visszahatás. Tulajdonképpen ez a helyzet az égi és földi objektumok viszonyában is, de olyan esetekben is, mint amilyen a gyógyítás és a beteg ember kapcsolata: a gyógyítás hat a betegre, de a beteg nem hat vissza a gyógyításra. Gondolatmenetünk számára nagy jelentőséggel bír a középkori oxfordi, párizsi és padovai gondolkodóknak az égi és földi objektumok kölcsönhatásainak kölcsönösségét elvi alapon kizárni szándékozó törekvése. Az szerintük (például Swineshead szerint) nyilvánvaló, hogy az égi, isteni szféra a kizárólagosan aktív, és a földi csakis passzív, de ez az egyenlőtlen reláció a földi objektumok kölcsönhatásai számára is mintaként kell szolgáljon, vagyis kölcsönhatás tulajdonképpen a földi szférában sincs, csakis egyirányú, a hierarchia magasabb szintjeiről az alacsonyabb szintek felé érvényesülő hatás képzelhető el, minden visszahatás nélkül. Amennyiben azonban mégis elfogadjuk a földi objektumok közötti kölcsönhatások létezését, akkor is érvényben marad egy egyenlőtlenség: a nagyobb, súlyosabb, tökéletesebb testek hatása a kisebbekre erősebb, mint a kisebb könnyebb, tökéletlenebb testek ellenhatása. (Maga a hatás-ellenhatás fogalompár is középkori termék, a korábbi, arisztotelészi fogalomhasználat inkább az aktivitás és passzivitás kölcsönösségét hangsúlyozta.18 [131]) A hatások és ellenhatások ellentétességének és egyenlőségének eszméje a 17. század során alakult ki. Hobbes19 [131] és Kenelm Digby is kimondott hasonló törvényeket, végül Thomas White 1657-ben világosan megfogalmazza Euclides physicus című művében a tartalmában Newtonéval lényegében megegyező törvényét. Végül is azt mondhatjuk, hogy a törvény tartalma e korszakban napirenden volt, sokak által tanulmányozott, ismert összefüggést jelentett. 2. A harmadik törvény Newton munkáiban Néhány, az előtörténetben említett eszmét, illetve művet Newton is ismert, de közvetlenül nem bizonyítható, hogy fel is használta volna őket a harmadik törvény megfogalmazása során. Az kétségtelenül megállapítható, hogy Newtonnak a hatás-ellenhatással kapcsolatos álláspontja (a Principia más alapeszméihez hasonlóan) hosszú folyamatban alakult ki.20 [131] A két évtizedes folyamat egyes szakaszairól fennmaradt jegyzetek, illetve kéziratok tanúskodnak.21 [131] A harmadik törvénnyel kapcsolatos megfontolások elsősorban az ún. Waste Book fiatalkori jegyzeteiben és a húsz évvel későbbi De Motu címen nyilvántartott kéziratokban találhatók meg tanulmányozható formában. Ezeket a forrásokat figyelembe véve a harmadik törvény newtoni felfogásának három, időrendben is jól elkülöníthető változatát érdemes megkülönböztetni: a) az 1664-es, a Waste Bookban található változatot; b) az 1684-es De Motu kézirat változatát; és végül c) az 1687-es Principiabeli változatot. A Waste Bookban találhatjuk a következő két feljegyzést: Ha 2 test (p és r) érintkezésbe kerül egymással, az ellenállás mindkettőben megegyezik, így amennyire p nyomja r-t, ugyanannyira nyomja r is p-t. Következésképpen mindkettőnek egyenlő mértékű mozgásváltozást kell elszenvednie. 22 [131]Továbbá: Ha r a w irányba nyomja p-t, akkor p a v irányba nyomja r-t [1. ábra]. Ez minden további magyarázat nélkül evidens. 23 [131] 1. ábra - Herivel (1965), 159. oldal, 5. ábra alapján 125

132 Ropolyi László: Az egyenlőség eszméje Newton harmadik törvényében E két feljegyzés együtt képviseli a harmadik törvény első newtoni változatát. Ehhez a korai változathoz csak két, eléggé kézenfekvő megjegyzést szeretnénk fűzni. Jól látható, hogy az akció-reakció viszonyának ez a felfogása testek ütközésére vonatkozik. A kölcsönösség, valamint a hatás és ellenhatás egyenlőségének és ellentétességének eszméit tartalmazza ugyan, de még híján van annak az általánosságnak, ami univerzális természeti törvénnyé emelhetné. Másrészt figyelmet érdemel, hogy a két különböző test teljesen egyenlő pozícióban van kölcsönhatásuk során. Sőt, egyenlő pozíciójukat Newton evidenciaként fogja fel. Ez igen fontos és nagy magyarázó erővel rendelkező tény. Teljesen világos ugyanis, hogy ha egy tudományos kérdésben az evidenciára hivatkoznak, akkor valójában valamilyen világnézeti támogatást vesznek igénybe, hiszen evidenciákat csakis világnézetek hozhatnak létre. A tudományos kérdések tárgyalása során megjelenő és alkalmazásra kerülő evidenciák tartalma és jellege világossá teheti az adott tudós, illetve tudományos diszciplína világnézeti előfeltevéseit. Kimutatásukhoz mindössze arra van szükség, hogy felfedjük az adott evidenciára vezető világnézeti összefüggéseket. Shapin és Schaffer is hangsúlyozza egy adott történeti korszak evidenciái feltárásának jelentőségét a korabeli tudomány megértése szempontjából. Szerintük eléggé nyilvánvaló az evidenciák történeti jellege. Az evidenciák tanulmányozásával tehát, úgy tűnik, kimutathatók egyes tudományos teljesítményeknek a korszakhoz kötődő világnézeti feltevései. Ezzel azonban még nem válik az is világossá, hogy milyen mechanizmus révén jönnek létre evidenciáink. Shapin és Schaffer nyomán azt mondhatjuk, hogy egy kor polgára számára az evidenciák felismerésében és azonosításában fontos szerepet játszhatnak a korabeli társadalmi rend problémáinak kezelésében alkalmazott politikai gyakorlat és a kor tudományos problémáinak kezelésében követett tudományos gyakorlat hasonlóságai. Alighanem érdemes ezeket a hasonlóságokat kiegészíteni, illetve felülbírálni a problémakezeléssel kapcsolatos mindennapi tapasztalatok figyelembe vételével is. Ilyenformán az evidenciákat szolgáltató (világ)rendszer a társadalmi rendszer, illetve az életvilág vagy e kettő alkalmas kombinációja. Az evidenciák tartalmát és jellegét (vagyis, hogy az adott világban pontosan mit és milyen értelemben tekinthetünk nyilvánvalónak) azonban már az ebben a világban érvényes értékrend, a konkrét történeti formában megjelenő világnézet határozza meg. Röviden szólva: az evidenciák léte világnézetünk világszerűségén, az evidenciák természete pedig világnézetünk értékrendjén (ideológiáján) alapul. Ilyenformán azt mondhatjuk, hogy a Newton által említett evidencia arról tanúskodik, hogy Newton annak ellenére, hogy testek ütközéséről beszél, valójában a világrendszerre is gondol, méghozzá egy olyan világrendszerre, amelyben a különbözők kölcsönös kapcsolataikban az egyenlőség pozíciójából vesznek részt. A későbbi harmadik törvény mondanivalójának újabb megfogalmazási kísérlete húsz évvel követte a fentebb idézett korai elgondolásokat. A De Motu kéziratgyűjteményben találhatjuk meg a következő szöveget: Amilyen mértékben hat egy test egy másikra, ugyanolyan mértékű visszahatást tapasztal. Bármi, ami nyom vagy húz egy másik dolgot, azzal egyenlő mértékben nyomott vagy húzott lesz. Ha egy levegővel töltött ballon nyom vagy megtart egy másik ugyanolyant, mindkettő egyenlően nyomódik be. Ha egy test egy másik testnek ütközve ereje által változást hoz létre a másik mozgásában, akkor (a kölcsönös nyomás egyenlősége miatt) a saját mozgása is meg fog változni a másik ereje által. 24 [131] Ebben a megfogalmazásban már nem pusztán az ütközésekre érvényes formulával van dolgunk. A törvény hatálya alá tartozó kölcsönhatások elvben bármifélék lehetnek, s a nyomás, húzás, ütközés - mint speciális esetek - inkább csak illusztrálják az általános szituációt. Az általános jellegű megállapítás lehetővé teszi a törvény alkalmazását gravitációs kölcsönhatásokra is. Ugyanakkor az egyenlőség fogalma is több változatban (hatások, hatások következményei és hatások okai egyenlőségeként) szerepel. Az egyenlőség ily módon az egész kölcsönhatási folyamatot (a folyamatot kiváltó okot, a folyamat zajlását és következményét is) átható, annak minden részletében kifejeződő, alapvető kategória. 126