Kolosi Tamás Kovács Róbert Tóka Gábor: A választók társadalmi és politikai arculata

Átírás

1 Kolosi Tamás Kovács Róbert Tóka Gábor: A választók társadalmi és politikai arculata (elektronikus verzió, készült 2006-ban) A tanulmány eredetileg nyomtatásban megjelent: Kolosi Tamás Kovács Róbert Tóka Gábor (1990): A választók társadalmi és politikai arculata in: Társadalmi riport 1990, Andorka Rudolf, Kolosi Tamás, Vukovich György (szerk.). Budapest: TÁRKI, Pp.

2

3 A VÁLASZTÓK TÁRSADALMI ÉS POLITIKAI ARCULATA A meglepetés az, hogy elmaradt a meglepetés - olvashattuk az 1990-es országgyűlési választások első fordulójáról megjelent első értékelésekben. A várt meglepetés, a közvéleménykutatóknak a kelet-európai rendszerváltással kapcsolatos választásokra vonatkozó előrejelzéseinek hovatovább menetrendszerű meghiúsulása valóban elmaradt: a pártlistákra jutott szavazatok megoszlása az ben megrendezett kelet-európai választások történetében először lényegében megfelelt a közvéleménykutatók becsléseinek. Ez talán nemcsak a magyar közvéleménykutatók sikere, nemcsak arra mutat, hogy az elmúlt 25 év liberális egypártrendszerének következtében a magyar választók nem féltek valódi véleményüket elmondani a kérdezőbiztosoknak, hanem arra is, hogy a magyar pártszerkezet szilárdabb körvonalakat öltött a parlamenti választások idejére, mint a keletnémet vagy a lengyel. Kétségtelen azonban, hogy a választások idejére még korántsem fejeződött be a magyar pártstruktúra alapelemeinek kialakulása. Egyfelől az újonnan létrejött és az újjászerveződött (ún. történelmi ) pártok együttesen sem fedték le a magyar társadalom tényleges politikai tagoltságát. A politikai balközépen például valójában betöltetlen maradt a szociáldemokrata párt pozíciója, holott a szociáldemokrata eszmevilág egy 1990 elején készült nemzetközi összehasonlítás szerint kiemelkedően népszerű a magyar lakosság körében. Másrészt 1990 márciusában még igen nagy mértékű volt a fluktuáció az egyes pártok potenciális szavazótáboraiban. (A Gallup Budapest Ltd. felmérése szerint a választásokat megelőző két-három hétben az egyes pártok támogatóinak száma és a támogatók társadalmi összetétele már csak aligalig változott, de eközben még a viszonylag legstabilabb szavazóbázissal rendelkező pártok potenciális szavazóinak is közel 50 százaléka máshova pártolt át.) Végül meg kell említenünk azt is, hogy bár a megyék többségében és Budapesten a demokratikus országok mércéjével nézve magas, vagy legalábbis megnyugtató arányban vettek részt a szavazók a választások március 25-i fordulóján, de az ország az novemberi népszavazás eredményei szerint is politikailag nehezebben mobilizálható északkeleti szegletében (elsősorban Hajdú-Bihar és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyékben) a választópolgárok közel fele maradt távol az első fordulótól. A lakosság politikai apátiájára vonatkozó megfigyelések tehát legalábbis e térség vonatkozásában nem bizonyultak egészen alaptalannak. Néhány Budapesttől északkeletre, továbbá a Dél-Dunántúlon elterülő, kisvárosi és falusi választókörzetben úgy alakult ki látszólag szoros verseny a jelöltek között, hogy egyetlen jelölt sem tudott a szavazatokból 20 százaléknál többet megszerezni. (A szélső példát erre Ózd szolgáltatta, ahol a legsikeresebb jelöltek sem értéket a 14 százalékot). Ezek az esetek megítélésünk szerint arra utalnak, hogy 1990 tavaszáig egyes, gazdasági, társadalmi és infrastrukturális szempontból fejletlenebb, vagy legalábbis a recesszió által erősen érintett vidékeken a formálódó politikai pártok egyikének sem sikerült igazi szervezeti bázisra és elegendő bizalmi tőkére szert tennie.

4 A márciusi választások eredményei tehát egy még nem teljesen kifejlett, de a konszolidálódás viszonylag előrehaladott stádiumában levő pártrendszer képét tükrözték vissza. Az új pártformációk (Lengyelországgal és talán Csehszlovákiával is ellentétben) már főszereplői voltak a politikai folyamatoknak, egymástól való szervezeti, ideológiai és politikai elkülönülésük lényegében befejeződött, erőviszonyaik időlegesen, az adott politikai helyzeten belül (pl. az NDK-val ellentétben) már stabilizálódtak Mindez viszonylag kedvező lehetőséget teremtett arra, hogy a választások utáni periódusban stabil, a politikai folyamatokat kezelni képes parlamentáris kormányzat alakulhasson ki. A kedvező feltételek és a választópolgárok apátiájára, a különböző pártok közötti döntésképtelenségére vonatkozó vélemények egyidejű kialakulásának magyarázatát alighanem a kelet-európai kisállamokon 1989-ben végigvonuló politikai rendszerváltás magyarországi sajátosságaiban kell keresni. Ismeretes módon Magyarországon nem tömegmozgalmak és politikai sztrájkok, illetve az ezekkel szembesülő kormányzat cselekvésképtelensége, hanem rivalizáló elitcsoportok befolyásolták a politikai átmenet menetrendjét, tempóját, központi kérdéseinek körét. A sokáig csak virtuális tömegbázist maguk mögött tudó ellenzéki mozgalmak abban voltak érdekeltek, hogy a választások megrendezésére a pártszerveződés előrehaladott pontján, az alkotmány és egyes hatalmi intézmények alapvető átalakulása után kerüljön sor. Mindez az 1990-es magyar parlamenti választásokra és az ezt szabályozó törvényre is rányomta bélyegét. A Nemzeti Kerekasztal tárgyalásokon résztvevő felek olyan biztosítékokat építettek be a választójogi törvény tervezetébe, amelyek a választások kimenetelétől függetlenül alkalmasnak ígérkeztek arra, hogy szilárd kormánytöbbség jöhessen létre az új parlamentben (pl. a 210, pártlisták révén elnyerhető mandátum, az ezekkel kapcsolatos 4 százalékos limit és a listaállítási szabályok). A tömegmozgalmak hiánya és a tárgyalási szituációkban rejlő taktikai alternatívái ugyanakkor a formálódó pártcsirák ideológiák, szellemi közösségek szerinti elkülönülését is elősegítette. A politikai átmenet ilyetén lefolyása azonban azzal a természetes következménnyel is járt, a színre lépő új pártok átmenetileg társadalmi támogatottságuktól függetlenül is válhattak politikai tényezővé úgy, hogy eközben a társadalom széles körei nem érzékelhették világosan sem az egyes pártok, pártcsirák politikai profilját, sem pedig tényleges befolyásuk mértékét. Mindez pontosan fel nem mérhető mértékű bizalmatlanságot, de legalábbis fenntartást ébresztett a politikai élet új szereplőivel szemben. Ezen előzmények folytán a magyar választás első fordulójára a nicaraguai és lengyelországi választásokkal ellentétben már a régi hatalmi struktúra alapvető intézményeinek tényleges leépülése (és nem egyszerű megbénulása) után került sor; ennek tudható be a külföldi megfigyelők által kiemelt nyugodt légköre, de az is, hogy sokan a választópolgárok tömeges távolmaradására számítottak. A magyarországi választók nem egyszerűen az állampárt és az egységesen fellépő ellenzék között választhattak, hanem a politikai irányzatok, stílusok és programok esetenként árnyalatokig menően differenciált (de mint korábban említettük, aligha teljes) skálájából. Miután a közvéleménykutatók által megkérdezett, szavazni szándékozó választópolgárok közel húsz százaléka még a választásokat megelőző hetekben sem tudott nyilatkozni arról, hogy kire, illetve mely pártra fog szavazni március 25-én, ezért mind a 3 legnépszerűbbnek mutatkozó párt egymás közti 570

5 végső rangsora, mind a középpártok erőviszonyai kiszámíthatatlannak tűntek. Még ennél is megjósolhatatlanabbnak vélte a közvélemény az egyéni választókörzetekben megszerezhető mandátumok sorsát. Az egyéni jelöltekre leadott szavazatok pártok szerinti megoszlása azonban mind országos, mind megyei szinten eléggé pontosan követte a megyei listákra leadott szavazatok megoszlását. Az első fordulóban parlamenti képviselethez jutott pártok közül csak a FIDESZ kapott a listáikra leadottnál lényegesen kevesebb szavazatot az egyéni jelöltek tekintetében. (Ennek az a magyarázata, hogy a FIDESZ csak az egyéni körzetek kevesebb, mint felében állított egyéni jelöltet, listát viszont a KDNP-vel ellentétben minden megyében és Budapesten is tudott állítani.) Valószinűleg a FIDESZ e tekintetben gyengébb eredményei folytán szerzett viszont a hozzá közel álló SZDSZ valamivel több szavazatot az egyéni jelöltek esetén, mint a listákon. A nagy pártok egyéni jelöltjeinek általában jó eredményei a pártként fellépő érdekcsoportok (Agrárszövetség, Vállalkozók Pártja) és a HVK viszonylag sikertelen szereplésével párosulva ellentmond a nagy pártokkal és azok jelöltjeivel szembeni tömeges bizalmatlanságra vonatkozó feltételezéseknek. A kétfajta szavazás eredményeinek egybecsengése nem egyszerűen azért alakult ki, mert a választók automatikusan a nagyobbnak mutatkozó pártok jelöltjeire szavaztak volna: a választási rendszer kritikusaira rácáfolva és a választópolgárok differenciált ítéletalkotásra való készségét bizonyítva egy-egy népszerű politikus - pl. Czoma László, Eke Károly pártok támogatása nélkül, vagy mint Németh Miklós, Horn Gyula és Szűrös Mátyás pártállása ellenére is képes volt megelőzni a nagy ellenzéki pártok jelöltjeit az egyéni választókörzetekben. A magukat elsősorban a rendszerváltás ügyével azonosító és abban valóban fontos szerepet játszó pártok közül az MDF és az SZDSZ elsősorban a nagyvárosokban és a városi lakosság átlagosnál magasabb társadalmi státusú részében (azaz a politikai változásokra leginkább fogékony, és a rendszerváltás célkitűzéseivel legmaradéktalanabbul azonosulni tudó rétegekben) népszerű, a FIDESZ-ről pedig valószínűleg csak szavazóinak fiatalabb életkora miatt nem mondható el ugyanez. Bár ebből logikailag nem következik, de semmi esetre sem meglepő, hogy ezek a pártok általában az ország gazdasági-társadalmi szempontból viszonylag fejlettebb megyéiben érték el a legjobb eredményeiket. (1 3. ábra) A két, a parlamentbe is bejutott történelmi párt szavazótáborában az idősebb, alacsony társadalmi státusú, falusi vagy kisvárosi választópolgárok felülreprezentáltságát mutatták ki a közvéleménykutatók Ez egy másik oldalról mutatja azt az előbb említett tendenciát, hogy az újonnan létrejött polgári pártok társadalmi hatósugara bizonyos korlátok között maradt. A két tradicionálisabb politikai hangvételt alkalmazó történelmi pártnak a politikai mobilizáció folyamatában betöltött hasonló szerepére utal, hogy regionális tekintetben mintegy kiegészítették egymást: míg a kereszténydemokraták jobbára az ország északi és nyugati határai mentén szerezték szavazataikat, addig a kisgazdák legjobb eredményeiket a déli és keleti megyékben érték el (főként ott, ahol a KDNP nem állított jelölteket: Somogy, Bács-Kiskun, Jász-Nagykun-Szolnok, Békés megyékben). Figyelmet érdemel azonban, hogy sem a KDNP-re, sem a Kisgazdapártra leadott szavazatok regionális arányai nem mutatnak összefüggést az e pártok elődeire az 1947-es, illetve (az FKGP esetén) 1945-ös választásokon szerzett szavazatok területi megosztásával. (4 5. ábra) 571

6 572

7 573

8 574

9 575

10 576

11 577

12 A Magyar Szocialista Pártnak az előrejelzésekhez képest jó szereplése nyilvánvalóan azzal magyarázható, hogy míg az 1989-es év során még inkább a kormányzó párttal szembeni állásfoglalásukat nem vállalták a közvéleménykutatók előtt a válaszadók, addig 1990 elején a politikai helyzet és közhangulat eltolódása folytán már inkább az MSZP iránti elkötelezettségüket érezték elhallgatnivalónak. Sajátos kettősség jellemezte e párt regionális eredményeit. Legsikeresebben egyfelől Budapesten, Fejér megyében és néhány vidéki nagyvárosban tehát az MDF és az SZDSZ egyértelmű dominanciájával jellemezhető területeken, másrészt viszont Somogyban és az ország északkeleti részén, tehát a nagy ellenzéki pártok számára a legtöbb nehézséget okozó, ugyanakkor feltűnően sok mini-párt és független jelölt szereplésének terepéül szolgáló vidékeken szerepelt. (6. ábra) Mindez valószínűleg az MSZP átmeneti állapotát mutatja: állampárti szerepével már szakított, új szociáldemokrata (?) profilját még nem találta meg. Az első forduló után a területi listán szerzett mandátumok és az egyéni választókörzetekben vezető jelölteket győztesnek feltételezve az volt várható, hogy az MDF a mandátumok 35, az SZDSZ pedig 29 százalékát szerzi meg, és egy MDFkisgazda-kereszténydemokrata koalíció százalékos többségre tehet szert a parlamentben. A Magyar Közvéleménykutató Intézetnek a két forduló közötti vizsgálatai azonban egy ennél nagyobb arányú MDF győzelmet jeleztek, s valóban az MDF áttörését és a vártnál sokkal nagyobb arányú győzelmét hozta a második forduló. Az MDF 159 mandátumot szerezve a parlamenti helyek 41,2 százalékát szerezte meg. Ebben a győzelemben az MDF egyre magabiztosabb és helyenként agresszív propagandakampánya mellett főként az játszott szerepet, hogy a választópolgárok egy része a várható győztes kormányzati stabilitását preferálta, az ingadozó szavazók nagyobb arányban voksoltak a mérsékeltnek tűnő MDF-re a radikálisabb SZDSZ helyett, s végül a kisebb pártok szavazótábora saját jelöltjük kiesése esetén lényegesen nagyobb arányban pártolt át az MDF-hez, mint az SZDSZ-hez. (A második fordulóra az MDF-fel lényegesen nagyobb erőt képviselő és több párt kötött választási szövetséget, mint az SZDSZ-szel.) Az egyéni választókerületekben megszerzett mandátumok területi megoszlását vizsgálva azt látjuk, hogy az MDF megőrizte kiemelkedő szereplését Csongrád megyében, és a területi listán megszerzett fölényét tovább növelte az Alföldön, Északkelet- Magyarországon, Veszprém és Zala megyében. (Érdekes hipotézisek felállítására ad módot, hogy az MDF azokon a területeken volt a legerősebb, ahol az elmúlt néhány évben botrányok sorozata rengette meg a helyi közéletet, míg a nagylétszámú nemzetiségi területeken általában az országos átlaguknál gyengébben szerepeltek.) Az SZDSZ továbbra is Északnyugat-Magyarországon a legerősebb párt, míg kiemelkedően jól szerepeltek az egyéni választókörzetekben Somogyban a kisgazdák és Nógrádban (ahol az első fordulóban az összes megye közül a legjobb eredményt érte el az MSZMP) a kereszténydemokraták. A szocialista párt továbbra is Északkelet-Magyarországon szerepelt a legjobban, s majdani frakciójának mindkét egyéni választókerületben megszerzett helyét itt nyerte el. A legnagyobb meglepetést a második fordulóban a budapesti eredmények okozták. Míg az első forduló után itt 20 : 12 arányban az SZDSZ vezetett, végül az MDF 23, az SZDSZ pedig csak 9 budapesti egyéni mandátumot szerzett meg. 578

13 Az egyéni választókerületek két nagy vesztese, az SZDSZ és az MSZP a választási rendszer logikájából következően a kompenzációs országos listán a legtöbb mandátumot szerezte meg. Mindezek következtében az MDF mint a választások nyertese a pártlistákra adott szavazatoknál lényegesen több mandátumot szerzett, az SZDSZ valamivel több mandátummal rendelkezik, mint amekkora a szavazótábora, a kisgazdák és a kereszténydemokraták a pártlistán elért arányuknak megfelelő mandátumokhoz jutottak, míg az MSZP és a FIDESZ számára kedvezőtlen volt a listás választásnak egyéni választókerületekkel való kombinálása. Összességében a választások a lakosság vártnál nagyobbfokú aktivitását mutatták. Az első fordulóban a jogosultak közel kétharmada, és a második fordulóban is közel fele szavazott. Mind a választási rendszer, mind a választók magatartása az európai demokráciák közé sorolta Magyarországot. (A relatíve legjobban kikristályosodott pártstruktúra mellett ebben nagy szerepe volt annak, hogy a megelőző két évtized reformfolyamatai gazdaságilag és társadalmilag kedvezőbb feltételeket teremtettek a békés átmenethez, mint a többi keleteurópai országban.) Ezt alátámasztó tény, hogy miközben a választásokon a polgárok túlnyomó többsége egyértelműen a rendszerváltásra voksolt, a választási kampányban legradikálisabb módon fellépő politikusok Csurkától Torgyánig, Tamás Gáspár Miklóstól Orbán Viktorig és Pozsgaitól Petrasovitsig egyéni választókerületükben vereséget szenvedtek. A parlamenti választások hivatalos adataiból kizárólag az egyes pártok szavazóinak területi megoszlásáról rendelkeztünk információkkal. Ezért határoztuk el, hogy a TÁRKI adatfelvételi rendszer keretében a felnőtt népesség 1000 fős reprezentatív mintáján a választások második fordulója után egy hónappal választási utóvizsgálatot végzünk. A kutatás során többek között megkérdeztük, hogy kire szavaztak a választások különböző fordulóiban, s kire szavaznának akkor, ha a választások az adatfelvétel időpontjában lettek volna. A mi kutatásunkban is szerepet játszott az a nemzetközi szakirodalomból meglehetősen közismert hatás, hogy a választók emlékezete a győztesek javára torzít. Míg a pártlistákra leadott szavazatoknak a valóságban kevesebb mint egynegyede jutott az MDFre, addig megkérdezetteinknek több mint egyharmada emlékezett úgy, hogy ő az MDF-re szavazott, és még valamivel többen voksoltak volna erre a pártra egy május végi szavazás során. (7. ábra) Ez a rosszul emlékező tábor kisebb részt az MSZP, nagyobbrészt pedig azon pártok szavazói közül került ki, amely pártok a 4 százalékos határ miatt nem jutottak be a parlamentbe. A többi párt esetében a tényleges és retrospektív szavazati arányok eltérése lényegében a reprezentatív adatfelvétel statisztikai hibaértékén belül van. Az egyes pártok szavazótábora társadalmi, demográfiai jellemzők szerint igen kevéssé differenciált. A FIDESZ, az MSZP és az SZDSZ szavazói valamivel képzettebbek, a kereszténydemokraták és a kisgazdák kevésbé képzettek az átlagnál (8. ábra). Az MDF-re és a kisgazdákra az átlagnál nagyobb arányban szavaztak a férfiak, a többi pártra valamivel nagyobb arányban a nők. Az SZDSZ és különösen a FIDESZ szavazók a fiatalok, az MDF szavazók a középkorúak, az MSZP szavazók a középkorúak és idősek között felülreprezentáltak, míg a kisgazdák és a kereszténydemokraták szavazótáborában a népességbeli 579

14 580

15 581

16 arányt messze meghaladóan voltak a 60 év felettiek. Foglalkozási szerkezet szerint is viszonylag kicsik a különbségek. A szakmunkások például nagyjából ugyanolyan arányban szavaztak minden pártra (a szocialisták kivételével, akiknek népszerűsége a szakmunkásoknál kisebb volt, mint országosan). A segédmunkásoknál a szavazástól tartózkodók, a betanított munkásoknál a két történelmi párt, a szellemi dolgozóknál a másik négy párt, ezen belül a középszintű szellemieknél különösen az SZDSZ, a beosztott értelmiségnél a FIDESZ, a managereknél és vezetőknél az MDF és az MSZP volt felülreprezentálva. Mindezek a különbségek azonban nem olyan nagyok, hogy a pártok szociális szempontból elkülönülő szavazótáboráról beszélhessünk, inkább tendenciákat jeleznek. Ennél is sokkal meglepőbb azonban, hogy mennyire nem különül el az egyes pártok szavazótáborának politikai profilja, s milyen kicsi az összefüggés a pártokat vezető erők politikai programja és az egyes pártok szavazóinak attitűdjei között. Kutatásunk során négy kívánatos társadalmi fejlődési utat vázoltunk fel: a demokratikus szocializmust, a liberális piacgazdaságot, a szociális piacgazdaságot és valamifajta sajátos magyar utat (9. ábra). A parlamenti pártok programjának ismeretében azt feltételeztük, hogy az MDF szavazóinak többsége a sajátos magyar út mellett áll ki, s a többiek a demokratikus piac és a szociális piacgazdaság mellett fognak érvelni. Az SZDSZ és a FIDESZ szavazóinál a liberális és a szociális piacgazdaság népszerűségét feltételeztük. Úgy gondoltuk, hogy a demokratikus szocializmus többségi véleménye mellett a szociális piacgazdaság igénye fogja jellemezni a szocialisták szavazótáborát, s a kereszténydemokratáknál és kisgazdáknál csak a demokratikus szocializmus elutasítása fog dominálni. Ezzel szemben a liberális piacgazdaság népszerűsége egyetlen párt szavazótáborában sem érte el a 10 százalékot. A szociális piacgazdaság a FIDESZ és az SZDSZ táborában a leginkább kívánatos, de alig marad el tőlük az MDF és a kisgazdák szavazótáborának véleménye. A demokratikus szocializmus a szocialistáknál a legnépszerűbb, viszont e párt szavazói között mégsem ez, hanem a sajátos magyar út követése kapta a legtöbb szavazatot, s itt igen alacsony (20 százalék alatti) a szociális piacgazdaság igenlése. Ugyanakkor a demokratikus szocializmus nemcsak a parlamentből kiszorult pártok táborában népszerű ez várható volt, mivel a baloldal szavazótábora lényegesen nagyobb volt, mint parlamenti képviselete, a kommunisták, a szociáldemokraták, a népfront és az agrárszövetség képviselői nem érték el a 4 százalékos határt, hanem a kereszténydemokrata szavazók több mint 30 százaléka is ezt tartja a kívánatos jövőnek. Végül talán a legmeglepőbb, hogy a sajátos magyar út ugyanakkora népszerűségre tett szert az SZDSZ, mint az MDF szavazói között, jóllehet az előbbi programja kifejezetten ellenezte, az utóbbié pedig kimondottan támogatta ezt az elképzelést. A rendszerváltás szempontjából alapvető kérdés az állami tulajdon privatizációjának problémája. Az SZDSZ és a FIDESZ a radikális, az MDF, a kereszténydemokraták és az MSZP a megfontoltan mérsékelt privatizálás hívének mutatkozott a kampány során. Kutatásunkban több oldalról igyekeztünk körbejárni a problémát, s lényegében nem találtunk jelentós különbséget a pártok szavazóinak véleményében (10. ábra). A 10. ábrán négy vonatkozásban a privatizálás ellenes attitűdöket gyűjtöttük össze. A privatizálás teljes elutasítása valóban az SZDSZ-nél a legritkább, de itt is meghaladja a 10 százalékot, s egyetlen párt szavazóinál sem haladta meg ez a vélemény a megkérdezettek 25 százalékát. Ugyanakkor s ez egy igen jellemző tünete a magyar 582

17 583

18 584

19 helyzetnek a saját munkahelyének privatizálása ellen már a megkérdezettek százaléka tiltakozott, s meglepő módon éppen a FIDESZ szavazótáborában a legnagyobb ez az arány. A kampányban ugyancsak éles vita folyt arról, hogy a privatizálás során hogyan juthassanak külföldiek tulajdonhoz. Az SZDSZ és a FIDESZ igen liberális véleményt fejtett ki, míg az MDF vezetői rendszeresen az ország kiárusításától aggódtak. Ugyanakkor az a vélemény, hogy külföldi ne juthasson Magyarországon tulajdonhoz, az SZDSZ és az MSZP kivételével (itt 8 és 12%) minden párt szavazóinál 20 százalék körül alakult. A pártprogramok egyik kulcskérdése volt a földkérdés. A kisgazdapárt lényegében arra építette programját, hogy fel kell oszlatni a tsz-eket; és minden földet vissza kell juttatni az 1947-es tulajdonosoknak, a többi párt pedig vagy élesen ellenezte ezt, vagy a kérdésben ambivalens maradt (mint a kereszténydemokraták). Kutatásunk során erre is rákérdeztünk (11. ábra). A földek visszaadásával valóban a kisgazda szavazók értettek leginkább egyet, azonban ez is csak 40 százalékos arányt jelent, s ugyanakkor az MSZP kivételével a többi párt szavazóinak is százalékban ez a véleménye. Talán éppen ez a példa mutatja legjobban, hogy a szavazók mennyire nem a pártelit által megfogalmazott programok alapján választottak, hiszen a kisgazdák programjának ez volt a vízválasztója. Mi befolyásolta akkor egyáltalán a szavazókat abban, hogy melyik pártra adják a voksukat? Tíz tényezőről kértük a megkérdezettek véleményét ebben a vonatkozásban. A megkérdezettek véleménye szerint a párt világos programja a leginkább az SZDSZ, MDF és FIDESZ szavazókra volt hatással, bár ennek is részben ellentmondanak a fenti elemzések. A párt erkölcsi elvei elsősorban a kereszténydemokrata szavazóknál játszottak döntő szerepet. Figyelemre méltó, hogy a magyarság érdekeinek képviselete vonatkozásában alig tér el egymástól a későbbi kormánykoalíció népi-nemzeti szavazóinak és a későbbi ellenzékre szavazóknak a véleménye, és a szabadságigény is alig vonzott több szavazót a liberális pártokhoz (SZDSZ, FIDESZ), mint az MDF-hez (12. ábra). Meghatározó tényező volt viszont a múlthoz való viszony. A radikális szakítás a múlttal, gazdasági rendszerváltás igénye (persze előbb láttuk a saját munkahely kivételével), és az alapos személycserék igénye az MDF, az SZDSZ, a FIDESZ és a kisgazda szavazóknál is jelentős volt. Ehhez azonban erősen párosult a békés átmenet igénye is. Ha az összes szavazó véleményét nézzük, a vizsgált tényezők közül ez volt a legáltalánosabb, s nem véletlen, hogy éppen a győztes pártban, az MDF-ben látták meg a szavazók ennek a biztosítékát (13. ábra). 585

20 586

21 587

22 588

23 Végül nézzük meg a többpártrendszerű demokráciák hagyományos választási kritériumát, a jobb- és baloldaliság problémáját. A szavazóknak csak egyharmada kívánt a jobboldalra és nem egész 20 százaléka a baloldalra szavazni (14. ábra). Tehát a választók több mint ötven százalékánál a jobb-bal dimenzió egyáltalán nem játszott szerepet. Sőt: a két legnagyobb párt közül az MDF jobbközép, az SZDSZ pedig balközép pártként definiálta saját magát. A szavazók azonban szinte hajszálra ugyanolyan arányban szavaztak jobboldalisága miatt a két pártra. A jobboldaliság a kereszténydemokraták szavazóit befolyásolta erősen legnagyobb arányban. Korábban ugyanakkor láttuk, hogy e párt szavazói között viszonylag nagy a demokratikus szocializmus híveinek aránya. Ez alól a tendencia alól egyetlen kivétel van: az MSZP. A párt szavazóinak 70 százalékát befolyásolta, hogy ez egy baloldali párt, tehát lényegében ez az egyetlen jelenlegi parlamenti párt, amelynek szavazói a hagyományos bal-jobb alternatívában gondolkozva voksoltak. A választási kampányban kikristályosodó pártstruktúrát egy háromdimenziós térben lehet legjobban elképzelni. A legfontosabb dimenziónak a múlthoz való viszony bizonyult. Ezzel magyarázható, hogy az MSZP a negyedik helyre szorult a pártok versenyében, s a különben széles tömegekre jellemző váltást, de stabilitással attitűd elsősorban az MDF szavazótáborát növelte; ugyanakkor a magát balközép pártként meghatározó SZDSZ viszonylag sok szavazatot nyert a jobboldali rendszerváltást igénylők táborából. A második dimenzió a pártok azon felfogásával függött össze, hogy miként, s mennyire radikális módon képzelik el a rendszerváltást. Az SZDSZ a gyorsabb és radikálisabb gazdasági változások, míg az MDF a radikálisabb hatalmi és szimbolikus, de lassúbb tempójú gazdasági változások pártjaként mutatkozott be a kampány során. Úgy tűnik, hogy a választók többsége érzékenyebben reagált a szimbolikus változások ígéretére. Feltehetőleg a kisgazdapárt is inkább ezzel, mint agrárprogramjával szerzett 589

24 szavazóbázist, s radikális földprogramjuk csak a vártnál lényegesen kevesebb szavazatot eredményezett. Csak a harmadik dimenzión jelentkezett a többpártrendszerű demokráciák hagyományosan legfontosabb eleme, a bal- és jobboldat közötti ellentét. Ehhez járult, hogy a baloldal éppen az előző két dimenzió következtében lényegesen szétforgácsoltabb volt, mint a jobboldal, s így mandátumainak aránya messze elmarad szavazóinak arányától. Mindezek alapján az elkövetkező parlamenti időszakban egy biztos többséggel rendelkező jobbközép kormánykoalíció vezeti majd az országot, amely azonban a nyugat-európai konzervatívokkal ellentétben a keresztény, népi-nemzeti értékekre nagyobb súlyt helyez, mint a gazdaság gyors és radikális államtalanítására. Ugyanakkor az egyes pártok kevéssé rendelkeznek stabil és kikristályosodott szavazótáborral. Viszonylag karakterisztikus profil csak a kereszténydemokraták és az MSZP szavazóit jellemezte. Az előbbinél a kevésbé képzett, inkább erkölcsi értékekre, mint politikai értékekre figyelő női szavazótábor, az utóbbinál az elmúlt harminc évben sikeres, de társadalmilag reformorientált és baloldali értékekkel rendelkező szavazótábor volt a jellemző. Ugyanakkor az MSZP korántsem képes a társadalomban látensen meglevő baloldali szavazótábort maga köré gyűjteni, s így a jelenlegi pártstruktúrában éppen itt, a baloldalon van a legnagyobb hiátus. Az SZDSZ rendelkezik ugyan a legkarakterisztikusabb pártelittel, viszont szavazótábora meglehetősen eklektikus volt, s így jó választási eredményében nagyon nagy szerepe volt az átmenet sajátos politikai szituációjának. A kisgazdák eredményében inkább történelmi múltjuk, a FIDESZ-ében inkább fiatalos dinamikájuk játszott szerepet, mint biztos szavazói bázisuk (az új kormányzat első hónapjaiban való igen jó FIDESZ-szereplés ugyanakkor új perspektívákat nyithat meg e párt előtt). Az MDF szavazótábora tűnt vizsgálatunk szerint a legheterogénebbnek. Ennek alapján sokkal inkább a magyar történelemben sikeres mérsékelt jobbközép gyűjtőmozgalmak örökösének, mintsem modern értelemben vett politikai pártnak tekinthető. Kolosi Tamás Kovács Róbert Tóka Gábor 590