Philosophiae Doctores. A sorozatban megjelent kötetek listája a kötet végén található.

Átírás

1

2 Philosophiae Doctores A sorozatban megjelent kötetek listája a kötet végén található.

3 Constantinovitsné Vladár Zsuzsa A latin nyelvű magyar nyelvészeti irodalom terminusai AKADÉMIAI KIADÓ, BUDAPEST

4 Kiadja az Akadémiai Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja 1117 Budapest, Prielle Kornélia u Első magyar nyelvű kiadás: 2005 Vladár Zsuzsa, 2005 Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a nyilvános előadás, a rádió- és televízióadás, valamint a fordítás jogát, az egyes fejezeteket illetően is.

5 TARTALOM BEVEZETÉS Az értekezés témája A téma időszerűsége és jelentősége A kutatás célja A téma szakirodalma Az eddigi kutatások fontosabb megállapításainak összefoglalása 13 A vizsgált anyag, a vizsgálat módszere A vizsgált kérdések A munka felépítése I. fejezet. A VIZSGÁLT ROKON NYELVI GRAMMATIKÁK BEMUTATÁSA A korai finn grammatikák II. fejezet. VARIABILITÁS A KORAI MAGYAR GRAMMATIKÁK TERMINOLÓGIÁJÁBAN A klasszikus grammatikák szókincsének kialakulása A terminológia megújításának eszközei a latin nyelvű magyar művekben Terminológiai következetlenségek a latin nyelvű magyar grammatikai irodalomban A terminológiai változékonyság okai Közszó vagy szakszó? Két réteg a grammatikákban Ugyanaz a szó hol terminusként, hol közszóként III. fejezet. A SOKESETES NÉVRAGOZÁSI RENDSZER FELISMERÉSÉNEK TÖRTÉNETE Az ablativus a korai magyar és finn grammatikákban Klasszikus grammatika: a névszói esetek formális alapú meghatározása A névragozás leírása a korai finn és magyar grammatikákban.. 54

6 Kevés esetes rendszer, ablativus nélkül Sokesetes rendszer, ahol az ablativust egy esetnek tekintik a többi közül IV. fejezet. ÚTBAN A MORFÉMA ALAPÚ ELEMZÉS FELÉ Az affixum a korai magyar és finn grammatikákban Klasszikus grammatika: a szó oszthatatlanságának elve A héber grammatika és az affixum terminus Az affixum a korai magyar és rokon nyelvi grammatikákban Az affixum a korai finn és lapp szerzőknél Az affixum terminus a magyar grammatikusoknál Az affixum elméleti megítélése V. fejezet. KÜLÖNBÖZŐ NYELVLEÍRÁSI HAGYOMÁNYOK EGYÜTTÉLÉSE A particula terminus Szenczinél és a korai magyar grammatikákban A particula szó definiált használata A particula szó nem definiált használata A kétféle használat történeti előzményei A particula a korai magyar grammatikákban: definiált és nem definiált használat A fordítás VI. fejezet. PERESZLÉNYI PÁL NYELVTANÁNAK TERMINUSAIRÓL Terminológiai megoldások 1. Átértelmezések Terminológiai megoldások 2. Jelzős szerkezetek Terminológiai megoldások 3. Új terminusok A futurum optativus és a coniunctivus praesens kérdése Az affixumokról A határozóragok különféle megnevezései VII. fejezet. TERMINOLÓGIAI RENDSZEREK ÜTKÖZÉSE A KORAI NYELVHASONLÍTÁSBAN A deklinációk összevetésének kérdései Sajnovics és Gyarmathi munkáiban Módszertani nehézségek A névragozási rendszerek eltérő leírása a finnugor nyelvekben. Az egységesítés akadályai

7 Terminológiai zűrzavar az Affinitasban 1. A megnevezések sokfélesége Terminológiai zűrzavar az Affinitasban 2. Az eset: forma vagy funkció? VIII. fejezet. AFFINITAS: SZERKEZETI HASONLÓSÁG VAGY GENETIKAI ROKONSÁG? A nyelvhasonlítás terminológiájának kezdetei Az affinitas a Gyarmathi előtti nyelvészeti irodalomban Az affinitas Gyarmathinál A kortársi felfogás és szóhasználat a nyelvek közti kapcsolatra vonatkozóan Verseghy nézetei és szóhasználata ÖSSZEGZÉS A FORRÁSMUNKÁK SZAKSZÓJEGYZÉKE SZINONIMÁKKAL IRODALOMJEGYZÉK Források Felhasznált irodalom A kiadásért felelős az Akadémiai Kiadó Rt. igazgatója Felelős szerkesztő: Gilicze Gábor Termékmenedzser: Egri Róbert A számítógépes tördelés a STRIP Bt. munkája A nyomdai munkálatokat a PXP Első Magyar Digitális Nyomda Rt. végezte Felelős vezető: Ortutay György Budapest, 2005 Kiadványszám: KMA5 023 Megjelent 15,73 (A/5) ív terjedelemben

8

9 BEVEZETÉS Az értekezés témája Munkám a latin nyelvű régi magyar grammatikák és a latinul írt korai nyelvhasonlító művek terminológiájával foglalkozik. A vizsgált grammatikák a XVI. század közepétől a XIX. század elejéig tartó korban keletkeztek, a legkorábbi vizsgált grammatika Sylvester Jánosé, a legkésőbbi Révai Miklósé. A két nyelvhasonlító munka, Sajnovics János, illetve Gyarmathi Sámuel műve a XVIII. század végéről való. A korszakban a magyar nyelv grammatikái túlnyomórészt latin nyelven íródtak, az első magyar nyelvű munka 1781-ben jelent meg, ez Bél Mátyás nyelvtanának átdolgozása, a Magyar grammatika. A terminológia azonban a nem magyar nyelvű munkákban is általában latin. (A latin nyelv használatának okairól később.) A latinul írott munkák terminológiájában két réteggel kell számolnunk. Az egyik a hagyományos latin grammatika szókincse, a másik az, amellyel a szerzők a magyar nyelvnek a latintól eltérő jelenségeit jelölik. Mai fogalmaink szerint a következő jelenségekről van szó (csak a legfontosabbakat említve): A hangrendszerben: a latintól eltérő fonémák és jelölésük, a hangrendi illeszkedés. A névszók körében: a birtokos személyjelezés, a birtokos személyjelek eredete, a névragozási rendszer kijelölése, a határozóragok besorolása és megnevezése, a határozóragos és a névutós formák viszonya egymáshoz. Az igéknél: a határozott és az általános ragozás különbsége, a határozott igeragok eredete, a műveltető képzés, a jövő idő kifejezése. Az igeneveknél: a főnévi igenév személyragozása. Ezekkel a kérdésekkel mindegyik grammatikában találkozunk, több munkában összefoglalóan is kijelölték körüket. Például Pereszlényi Pál 1682-es grammatikájának előszavában felsorolja a magyar nyelv gordiuszi csomóit : A magyar nyelv nehézsége tüstént szembetűnik a birtokos névmásoknak főnevekkel alkotott szerkezetében ugyanígy a határozott 9

10 értelemben használt cselekvő igékkel alkotott szerkezetében Növeli ezt a nehézséget a hangalakbeli változás gyakorisága Akadályt jelent a cselekvő igékben az azonos személyek kétszeres, sőt háromszoros használata, mint Tanitok, tanítlak, tanítom Emiatt a cselekvő igéknek két ragozása van További bonyodalom az ékezetek rendszere, mint Alma, almát Ezek és a hasonló nehézségek tűnnek a kezdő szemébe 1 A terminológia kérdései mögött mindig a kategorizálás kérdései állnak. Két kérdésről van tehát szó: egyrészt az említett nyelvi sajátosságok megítélésének, kategorizálásának kérdéséről, másrészt az ezeket jelölő terminusok, a nyelvi megoldás kérdéséről, vagyis a latin grammatikai műszókészlet megújításáról. Ez az értekezés elsősorban a magyar munkák terminológiájával foglalkozik, de összehasonlításként megvizsgáltam néhány XVII XVIII. századi latin nyelvű finn és lapp nyelvtan terminushasználatát is. A vizsgálatot az indokolta, hogy a finn és lapp nyelv korai grammatikáiban sok szempontból hasonló feladatot kellett megoldani a kategorizálásban és a megnevezésben. Másik oldalról a terminológia kérdése kulcsfontosságúvá vált a finnugor nyelvhasonlítás kezdetén a nyelvek összevethetőségét illetően, a vizsgált gram matikákat pedig Sajnovics és Gyarmathi is forrásként használta. A téma időszerűsége és jelentősége A latin nyelvű grammatikák terminológiájának kutatása, a terminusok je lentésének meghatározása, összefüggésük feltárása nélkülözhetetlen a magyar nyelvtudomány története számára. A terminológia a nyelvészeti gondolkodást, változása pedig a gondolkodás fejlődését tükrözi. A megnevezések vizsgálatával például nyomon követhető a sokesetes névragozási rendszer gondolatának kialakulása grammatikairodalmunkban vagy az, miként kezdték felismerni nyelvünk toldalékoló jellegét. 1 Latin eredetiben: Haec [molis linguae Ungaricae] se oculis offert statim in structura Pronominum possessivorum, cum substantivis nominibus..idem in verbis activae significationis sensus determinati Auget haec difficultatem metaplasmi frequentia Offendiculum est in verbis activae significationis earundem personarum aut etiam triplex usus quam ob causam verbis activis duas coniugationes assignare oportebat Crescit difficultas ex ratione accentuum, ut Alma, almát Hae et similes difficultates incipienti se oculis objicient 10

11 A latin nyelvű magyar grammatikák terminológia kérdései a fent említett okokból fontosak a finnugrisztika számára is. A nyelvhasonlítás korai szakaszának történetét kutatva pedig perdöntő a nyelvhasonlítás szókin csének alakulása. Az affinitas szó pontos értelmének tisztázása például segít eldönteni, hogy voltaképpen milyen típusú kutatásokat folytattak: beszélhetünk-e a XVIII. század végén a genetikai kutatások mellett (helyett?) szerkezeti hasonlóságok kutatásáról? A leíró magyar nyelvészet érdeklődésére is számot tarthat a kutatás. Hiszen mai nyelvleírási kérdéseink egy részének eredete is itt keresendő. Csak egyetlen példát kiragadva: igazságtalan lenne a tudománytörténettel szemben, ha nem említenénk, hogy például a magyar főnévi esetrendszer kijelölésének nehézségei már a latin nyelvű grammatikák korában jelentkeztek. A kérdés ugyanis arra vezethető vissza, hogy miként definiálták a korban az esetet, a casus egy bizonyos formát vagy a forma által betölthető funkciót jelentett-e. Idetartozik az egyes esetragok elnevezése körüli bonyo dalom is, vagyis hogy miért nincs a mai napig sem egységes, bevett neve minden magyar esetragnak. A terminológia vizsgálata rávilágíthat arra is, hogy milyen összefüggést láttak a névszóragok és a névutók között. Végül tanulságos az általános nyelvtudomány-történet szempontjából is a kérdés, hiszen a latin nyelvű magyar grammatikák története a nyelvleírás történetében újra és újra megismétlődő helyzetet példáz: egy adott nyelvre kidolgozott és ott célszerű elemzési módot és terminológiát egy másik nyelv leírására használnak. Maga a latin grammatika teljesen a görög mintájára készült, az európai nyelveket pedig a latin mintájára írták le. A latin nyelvű grammatikák terminológiájának változása arra világít rá, miként adaptáltak egy flektáló típusú nyelvre, a latinra kidolgozott nyelvleírási modellt egy agglutináló nyelvre, a magyarra. A kutatás célja A kutatás általános célja, hogy képet adjon a latin nyelvű magyar grammatikairodalom terminológiájáról, bemutassa a latin grammatikai műszókészlet megújítását, a szóhasználat tükrében a nyelvészeti gondolkodás fejlődését és némely területen összevesse a rokon nyelvek kortárs latin nyelvű grammatikáiban alkalmazott terminológiai megoldásokkal. Mivel munkám a terminológiával foglalkozik, nem volt célom a grammatikák történetének ismertetése, forrásaik kutatása, a művek értékelése. A nyelvészeti gondol- 11

12 kozás fejlődésének, a nyelvleírási hagyománynak a kérdései közül is csak azokkal foglalkozom, amelyek a vizsgált terminológiában tükröződnek. Ugyanígy a korai nyelvhasonlító kutatások kapcsán is csak a terminológiai különbözőségekből fakadó módszertani nehézségekről szólok. Részletesen megvizsgálom néhány kulcsfontosságú nyelvi jelenség kategorizálását és megnevezését latin nyelvű grammatikáinkban, illetve a terminusok változását. A következő témákkal foglalkozom: a birtokos személyjelezés kérdése, a magyar főnévi esetrendszer kijelölése, a határozóragok megnevezése és besorolása. A toldalékos magyar szóalakok felbontása, a szóelemek megnevezése. Az adatokból egy latin magyar terminológiai szójegyzéket szeretnék összeállítani, amely rendszerezve mutatja be az összegyűjtött adatokat, lelőhelyüket, mai terminológia szerinti besorolásukat és szinonimáikat. Elkészülte után ez a szójegyzék segítséget adhat a szakszavak visszakereséséhez értelmezéséhez és későbbi feldolgozásához, továbbá megkönnyítheti a latin nyelvű magyar grammatikák lefordítását. A latinul írt grammatikák és a latin nyelvű nyelvészeti irodalom ugyanis az egyre ritkábbá váló latintudás miatt napjainkban a jelentőségénél kevesebb figyelmet kap a kutatásban. A téma szakirodalma A terminológiai kutatás mindig a nyelvtudomány-történet mostohagyermekének számított, a latin nyelvű magyar nyelvészeti terminológia feldolgozása pedig teljesen hiányzik. Így munkámban tudomásom szerint először teszek erre kísérletet. Munkám során kétféle szakirodalomra támaszkodtam: egyfelől a nyelvtudomány-történeti munkákra, amelyek az európai grammatikairodalomnak illetve a magyar nyelvészeti gondolkodásnak a fejlődését mutatják be. Másfelől pedig a nyelvészeti terminológiai kutatások eredményeit és módszereit használtam fel. Az általános európai fejlődés fő vonalairól áttekintést ad az 1995-ös nemzetközi tudománytörténeti nagy összefoglaló kézikönyv (Koerner Asher 1995) vonatkozó része. A kötetben David Téné tanulmánya jó eligazítás a héber grammatika fejlődéséről, E. F. K. Koerner bevezető dolgozata pedig általános módszertani szempontból volt hasznos. A XVI. és XVII. századi grammatikák általános kérdéseit illetően felhasználtam J. H. Rowe (1974) tanulmányát is, benne az európai és az Európán kívüli nyelvek első 12

13 nyomtatott nyelvtanainak bibliográfiájával. Természetesen az egyes európai nyelvekre vonatkozó összefoglalásokat is felhasználtam (a németre vonatkozóan Ising 1970, az angolra Vorlat 1975 stb.). A vizsgált rokon nyelvi grammatikákra vonatkozó irodalmat a második fejezetben a grammatikák bemutatásánál sorolom fel. Az általam vizsgált magyar grammatikai szakirodalmat is több munka feldolgozta már különböző szempontok alapján. Szathmári István (1968) a korai nyelvtanokat az irodalmi norma megteremtésében játszott szerepük szerint vizsgálta, ugyanakkor elhelyezte a műveket a magyar nyelvészeti gondolkodás fejlődésének vonalában is. Balázs János könyvek sorában elemezte a magyar nyelvbölcselet fejlődését és az európai grammatikai gondolkodáshoz való viszonyát (Balázs 1956, 1980, 1987). A latin nyelvű magyar grammatikák korszakának végével és bennük tükröződő szemléletnek a megváltozásával Éder Zoltán cikkei foglalkoznak. A nyelvhasonlítás kezdeteinek általános kérdéseivel Hegedüs József foglalkozott (1966, 1999), a magyar nyelvhasonlítás alapmunkáit bő biblio g- ráfiával Szíj Enikő adta ki (Szíj 1994, 1999). A terminológiával foglalkozó művek között van általános áttekintés (Szabó 1981), amely a grammatikai terminológia kialakulását és e terminusok eredeti jelentését mutatja be, van egy adott mű szókincsét feldolgozó munka, például a Jean Lallot1998-as Dionüsziosz Thrax-fordításának szójegyzéke, és van egy-egy adott terminus, például a particula jelentésváltozását végigkísérő tanulmányok (Schenkeveld 1988). A terminológia vizsgálatakor a szakirodalom mellett saját fordítói gyakor latomra is támaszkodhattam: Sylvester János grammatikáját, majd Sajnovics János Demonstratióját és Gyarmathi Sámuel Affinitasát tolmá csol va számos esetben kellett értelmeznem és a mai terminológiával összevetnem a szerzők szóhasználatát. A Szenczi Molnár Albert grammatikájának magyar fordításában szerzett tapasztalataimat szintén feldolgoztam. Az eddigi kutatások fontosabb megállapításainak összefoglalása A következőkben a szakirodalomnak csak azon legfontosabb megállapításait idézem fel, amelyeket feltétlenül tekintetbe kell vennünk a latin nyelvű magyar grammatikák terminológiájának vizsgálatakor. Az európai nyelvek grammatikairodalmának fejlődése a latin mintától való fokozatos elszakadásnak a története (Rowe , Telegdi 1990). 13

14 A nemzeti nyelvtanok fejlődésük során saját szabályaik fokozatos felfedezésével párhuzamosan eltávolodtak a latintól. Így vált a latin grammatika anyanyelvi kommentárjaiból önelvű nyelvleírás. Balázs János beosztásában (Balázs ) ennek a folyamatnak három fejlődési foka van: 1. latin grammatika, a vulgáris nyelvre vonatkozó meg 2. kétnyelvű grammatika (latin és vulgáris nyelvű) grammatika és 3. önálló nemzeti nyelvtan. A vizsgált művek (a Sylvester-grammatika kivételével) mind a harmadik fejlődési fokba tartoznak. Az első nemzeti nyelvtanok nem tudományos, hanem gyakorlati céllal készültek, leggyakrabban idegen ajkúak nyelvtanításának elősegítésére. Ugyanakkor a grammatikáknak fontos szerepe volt az irodalmi nyelv és a nyelvi norma kialakításában. Mindez igaz a magyar nyelvtanokra is. A XVIII. század közepéig a grammatikaszerzők az iskolai oktatást vagy a hazai (esetleg külföldi) idegen ajkúak magyar nyelvre tanítását jelölték meg célként. Sylvester saját szavai szerint az iskolás gyermekek oktatására (in usum puerorum) szerkesztette nyelvtanát, Szenczi az esetlegesen Magyarországra látogató külföldieknek (1610. Epist. Dedicat ), Pereszlényi (1682. Supplementum) a magyar nyelv megtanulásának jelentős megkönnyítésére (ad magnam addiscendae linguae Ungaricae) stb. Szathmári István szerint ( ) a XVI XVII. századi magyar nyelvtanokban egységes, előremutató, folyamatos fejlődés tapasztalható. A grammatikákat három csoportba osztotta: szerinte a Sylvestergrammatika képviseli az első fokot: két nyelv grammatikája, amely a magyar nyelv jelenségeit még nem térképezi fel teljesen, és nem ad teljes körű szabályokat, elszigeteltsége miatt jelentékeny hatása nincs. A második fokon áll Szenczi grammatikája, amely már szintaxist is tartalmaz. Sokkal rendszeresebben veszi számba a magyar nyelv jelenségeit, és a lehetséges alakváltozatok feltüntetésével és minősítésével nagy lépést tesz az irodalmi norma alakítása felé. Emellett azért is kiemelkedő jelentőségű, mivel ez az első, széles körben ismert és nagy hatást gyakorolt grammatika, amelyet több későbbi grammatikusunk is forrásul használt. Közvetlenül ki mutatható a hatása Pereszlényi Pál 1682-es és Kövesdi Pál 1686-os munkájára, Sajnovics pedig közvetetten, Pereszlényin át hasz nálta fel 1770-es Demonstratiojában. A harmadik fokozatba tartozó nyelvtanok egyre inkább elszakadnak a latin mintától, egyre kifinomultabb észrevételekben regisztrálják a magyar nyelv jelenségeit. Szathmári Tót falusi és Tsétsi munkáját átmenetnek tekinti a következő kor igényesebb nyelvtanai felé. 14

15 A XVIII. század végén új korszak kezdődik a magyar grammatikák történetében. Egyrészt mennyiségi szempontból: az addig ritkásan sorjázó munkák után valóságos számbeli robbanás következik be (Benkő ). Másrészt többféle grammatikatípus különül el: a nyelvtanító típusúak mellett megjelennek a tudományos igényű grammatikák (Balázs ). A kategorizálás és a terminológia szempontjából két dologra fontos itt emlékeztetni. Az első, hogy bár a vizsgált munkák mind alapjában a latin grammatikai modellt követték, a szerzőket egészen más szempont vezette a korszak elején és végén. Eleinte azt is kétségbe vonták, vajon a szabályos és szabályokba foglalt ezért stabil és állandó latinnal szemben a változékony vulgáris nyelvek egyáltalában rendelkeznek-e grammatikával, amin természetesen a latin grammatika szabályait értették. (Kristeller 1974 és Scaglione ) A magyar nyelvleírás kezdetén is az univerzálisan érvényesnek tartott modell, a latin nyelvtan kategóriáit keresték nyelvünkben. Ezért írja Sylvester, hogy nyelvünk igen szabályos, nem kevésbé, mint ama három szent nyelv bármelyike (1539/ ), és ezért hangsúlyozza Polanus Amandus, hogy Szenczi megcáfolta azokat, akik tagadták, hogy ez a [magyar] nyelv leírható grammatikai szabályokkal 2 (idézi Szathmári ). A XVIII. század végétől viszont már számos olyan megjegyzést ismerünk, amelyek azt mutatják, hogy a szerzők tudatában voltak a latin minta hiányosságainak, ám továbbra is ezt tartották kézenfekvő és közérthető rendszernek. Az esetek száma körüli vitában többen is megírták, hogy a magyarban a többi európai nyelv mintájára szerepel a kevés esetes rendszer (például Kalmár ), de még jóval később is a latin szisztéma fenntartását az usus publicus et communis elvével igazolták (Éder 1998a 292). Az öntudatra ébredést mi sem jelzi jobban, hogy a nyelvhasonlítás kezdetén a mi nyelvünk bizonyos részrendszerét követendő mintaként tüntetik fel egy nálánál kevésbé kiművelt nyelv számára. Amikor Sajnovics a Demonstratioban a lapp nyelvben a magyar helyesírás bevezetését szorgalmazta, a nyelvi hasonlóságon túl a másik érve az volt, hogy a magyar helyesírás szilárd, erős és több évszázadon át kiművelt (Sajnovics 1770/ ). A másik az, hogy nem beszélhetünk latin grammatikai modellről általában, hiszen többféle latin grammatika többféle (ha nem is alapjaiban eltérő) változatban létezett. Ugyanazt a nyelvállapotot, vagyis a reneszánsz és a 2 Latin eredetiben: qui negarent linguam illam praeceptis grammaticis tradi posse 15

16 humanizmus által megtisztított, a klasszikus kori használatra visszavezetett és szigorúan szabályozott latin nyelvet többféle megközelítésben írták le. Forrásaikat követve a korai magyar nyelvtanok szerzői is többféle elméleti keretben dolgoztak. Sylvester a humanista grammatikusokat követve a klasszikus szerzőkhöz, elsősorban Donatushoz nyúlt vissza. Szenczi Ramus rendszerét követte, a jezsuita Pereszlényi rendjének a latinoktatásban használt hivatalos nyelvtanát, az Alvarez-féle grammatikát vette alapul stb. A terminológia vizsgálatánál nyilván a követett forrás terminushasználatát is figyelembe kell venni. A magyar nyelvtudomány-történetben eddig nem kapott elég figyelmet az a hatás, amely a reneszánsz kortól kezdve a latin terminusokkal leírt héber grammatikán keresztül érte a korai magyar nyelvleírást. A finnugor nyelvek grammatikáiban a latintól eltérő jelenségek leírásához a legnagyobb segítséget a héber nyelvtan adta. A héber nyelv leírása a latintól független fejlemény, kialakulása egy másik sémi nyelvre, az arabra kidolgozott modell alapján történt. A XI. században Andalúziában arab nyelven, arab kategóriák és terminusok felhasználásával született héber grammatikát a XII. században David Kimchi ültette át héber nyelvre. Majd a XVI. században erre a grammatikára, megkönnyítendő a héber megértését, a latin ars grammatica terminusait alkalmazták 3, ami sok tekintetben hasonló kérdéseket vetett fel, mint a latin grammatikának és terminusoknak az alkalmazása a magyar nyelvleírásban. Ezzel a többszörös áttétellel került be az európai nyelvleírásba (minderről Telegdi 1990 és Téné ). A héber mint a Biblia három szent nyelvének egyike, melyet sokan az emberiség ősnyelvének tekintettek, nagy tekintélynek örvendett, ráadásul bizonyos szerkezeti hasonlóságai miatt is alkalmas fogódzót kínált e nyelvek leírásához. A szerkezeti hasonlóságok miatt a magyaroknál és a finneknél, lappoknál egyaránt erősen élt a héber nyelvrokonság eszméje is. A héber rokonítás kérdését részletesen és alaposan tárgyalja Hegedűs József (1966). A héber grammatikát a magyar szerzők a nyelvi leírás minden szintjén felhasználták. A héber grammatikából ered a szófajok felosztásában is a ragozható ige és névszó mellett harmadik szófajként a ragozhatatlan particula bevezetése. Viszonyítási alapot adott a fonémarendszer jellemzéséhez, héber mintára vezették be a tő (radix) fogalmát, ezért tekintették az igéknél az egyes szám harmadik személyű alakot tőnek, az igék külön- 3 Egy jellemző idézet Nicolaus Clenardus grammatikájából, amelyből naplójának tanúsága szerint Szenczi is tanult: cognitio rei Latinae facile cuncta monstraverit ( ). 16

17 böző képzett formáit a héberhez viszonyítva és héber névvel írták le stb. Ehhez a fontos szerephez képest meglepően kevés irodalom tárgyalja a héber nyelvtannak a magyar grammatikákra gyakorolt hatását (Melich 1908, Balázs 1956, 1987, Telegdi 1990), nincs a témáról összefoglaló áttekintés. A grammatikák héber forrásairól is kevés az adat (Dán 1973). Külön figyelmet érdemel a grammatikák latin nyelvűségének kérdése. Az európai nyelvek leírásának kezdetén a latin nyelvűség dominált. Rowe fent említett összeállításából ( ) kiderül, hogy az európai nyelvek első grammatikáit számba véve a XVI XVII. században 23 nyelv esetében csak 7 íródott az adott nyelven ez jól érzékelteti az arányokat, ha a meghatározásokból óhatatlanul adódó vitatható eseteket le is számítjuk. A XVII. század végére egészen más lett a helyzet. Nem a latin nem volt többé a műveltség egyetlen hordozója: a latin a XIX. századig megmaradt mint a tudomány nyelve, a nemzeti nyelvek és a latin párhuzamosan éltek egymás mellett, ugyanazon szerző ugyanarról a témáról hol latinul, hol pedig anyanyelvén írt. (Példa rá Gyarmathi 1794-es magyar nyelvű Nyelvmestere és 1799-es latin nyelvű Affinitasa.) A latin térvesztésének gyorsasága nemzetenként változott: attól is függött, mennyire haladt előre az anyanyelv kiművelése. A magyarok például még a XVIII. század végén is tudományos témákban szívesebben használták a latint, mint a magyart. Révai (1806. Praefat. XV.) avval indokolta a latin nyelv használatát grammatikájában, hogy : a latin máig a tudományos és közügyek legjobb eszköze. Ebből következően a magyar szerzők latintudása kiváló volt, ezt Európa-szerte elismerték. A nyelvhasonlítás korában a latin új szerephez jutott: a nemzetközi tudományosság nyelveként közvetítővé vált a különböző nyelveket nem ismerők között. Amikor a szerzők több nyelv rokonságának kérdéseit tárgyalták, ráadásul ezek többnyire ismeretlenek voltak az olvasóik előtt, még fontosabbá vált, hogy mindenki számára érthető és jól ismert nyelven írjanak. A vizsgált anyag, a vizsgálat módszere Az adatgyűjtés során az alábbi forrásokat használtam. A munkákat évszám szerint rendeztem sorba, hiszen nem mindegy, hogy egy-egy terminus mikor bukkan fel a szövegekben, illetve, hogy miként változik a szóhasználat és a kategorizálás az idők folyamán. A felsorolás a rövidített címet tartalmazza, a részletes címleírást az irodalomjegyzékben tüntettem fel. 17

18 A magyar nyelvre vonatkozóan: Sylvester János: Grammatica Hungaro Latina Szenczi Molnár Albert: Novae Grammaticae Vngaricae libri II Geleji Katona István: Magyar Gramatikatska Komáromi Csipkés György: Hungaria Illustrata Pereszlényi Pál: Grammatica Linguae Vngaricae Kövesdi Pál: Elementa Linguae Hungaricae Tótfalusi Kis Miklós: Ratiocinatio de Orthographia Tsétsi János: Observationes Orthographico grammaticae [1771.] Sajnovics János: Demonstratio Idioma Ungarorum et Lappo num Idem esse Gyarmathi Sámuel: Affinitas linguae Hungaricae cum linguis Fennicae Originis grammatice demonstrata Révai Miklós: Elaboratior Grammatica Hungarica Vol. I Révai Miklós: Elaboratior Grammatica Hvngarica. Vol. III. (Simonyi Zsigmond kiadása.) Verseghy Ferenc: Proludium. A rokon nyelvekre vonatkozóan: Aeschillus Petraeus: Linguae Fennicae Brevis Institutio Martin Martinius: Hodegus Finnicus Bartholdus Vhael. Grammatica Fennica Henricus Ganander. Grammatica Lapponica Továbbá részleteket használtam fel egyéb latin nyelvű grammatikákból, szótárakból, nyelvészeti tárgyú irodalomból, levelekből. Adataimat lehetőség szerint az eredeti kiadásokból idézem. Forrásaimat a munka végén felsorolom. A latin nyelvű idézeteket a dolgozat szövegében saját fordításomban közlöm, az eredeti latint pedig az egyes fejezetek után jegyzetben. A vizsgálat két részből állt: az adatok összegyűjtéséből és elemzéséből. Az adatgyűjtésnél a fő kérdés a vizsgálandó szavak körének kijelölése volt. Sokszor ugyanis nehéz eldönteni, hogy egy szó vagy szókapcsolat sajátos magyar nyelvi jelenséget jelölő terminusnak tekinthető-e. Egyrészt a szavakat el kell választani a hagyományos latin terminológiától. Ám gyakran a latin terminust átértelmezik, így használják egy magyar nyelvi sajátság megnevezésére. Egy példa: a nominativus szót nem tartottam vizsgálandónak, hiszen a magyarra vonatkoztatva is egyszerűen alanyeset jelentésben használják, viszont magyar szempontból vizsgálandónak tekintettem az ablativust, ha magyar határozóragok megnevezésére szolgált. Másrészt megfontolandó, hogy a hagyományos latin grammatikai terminológiában nem szereplő szavakból mi számítson terminusnak és mi 18

19 az, ami közszó. Feltétlenül terminus az, amit a grammatikaírók definiáltan használnak. Terminusnak számít a ragozási sorban feltüntetett új eset neve, például Szenczinél a mutativus vagy a minden szerzőnél meglévő pronomen affixum. Sok esetben viszont a magyar nyelvi jelenségeket jelölő szavakat nem definiálják, viszont nyilvánvalóan lényegesek a kutatás számára.továbbá a mai értelemben vett terminus jelentése definiált és nem változhat, a terminus nem cserélhető fel más szóval, terminológiai rendszer része. Ugyanakkor az is világos, hogy nem lehet ezeket a szempontokat számon kérni a magyar nyelv XVI XVIII. századi, formálódó leírásában. A kialakulóban lévő nyelvészeti terminusok jelentése jellemzően bizonytalan és a terminusokat a definiált értelmüktől eltérően is használják (Mugden ). Ezért úgy gondoltam, hogy nem a mai értelemben vett terminusokat keresek, hanem olyan szavakat, kifejezéseket, amelyeket következetesen, visszatérően alkalmaznak valamely, a latintól eltérő magyar nyelvi sajátság jelölésére. A dolgozatban jobb híján terminológiáról szólok ezekre vonatkozóan is, de mindenkor különbséget teszek definiált és nem definiált szavak között. Az adatok feldolgozásában a következőket tartottam szem előtt: először megkerestem a vizsgált szó vagy kifejezés lehetőség szerinti megfelelőjét illetve megfelelőit a mai nyelvészeti terminológiában. A meghatározásban a Magyar Grammatika (Keszler 2000) rendszerét követtem. (Természetesen tudatában annak, hogy a mai kategóriákkal való azonosítás legfeljebb megközelítő lehet és mindig magában rejti későbbi kategóriák viszszavetítésének veszélyét.) Utána a szót annak a munkának a gondolati és terminológiai rendszerében helyeztem el, amelyben szerepelt. Ez azért is lényeges, mert a régi kategorizálás esetleg egészen más dolgokat tart összetartozónak, mint a mai rendszer. Egy példa: a régi szemléletben egyaránt a praepositio név alá sorolták a mai terminológia szerinti igekötőket, határozóragokat és névutókat is. Ez az összefüggés teljesen eltűnik, ha csak a mai terminusokat használjuk. Vagy például gondot jelent, hogy ha bizonyos elemeket alaki önállóságuk szempontjából csoportosítunk, van-e jogunk külön tárgyalni a praepositio különböző fajtáit? (Lásd a particula terminus használatának kérdését a VII. fejezetben.) Harmadszor pedig a többi magyar grammatika, illetve a rokon nyelvi grammatika terminológiai megfelelőivel vetettem egybe. Ezeket a módszertani kérdéseket részletesen tárgyalja az Asher és Koerner szerkesztette tudománytörténeti összeállítás bevezetője (Koerner ). 19

20 A vizsgált kérdések 1. Mi jellemzi a latin nyelvű magyar grammatikák terminológiáját általában? Milyen terminológiai megoldásokkal találkozunk? Vannak-e terminushasználati következetlenségek az egyes munkákon belül? Létezett-e egységes terminológia a különböző grammatikákban? 2. Mennyire követi a terminológia és a kategorizálás a latin mintát és mennyiben távolodik el tőle? Kimutatható-e a grammatikai gondolkodás fejlődése a terminológiában? 3. Hogyan kategorizálják és nevezik meg a magyar határozóragokat? Hogyan és mikor jelenik meg a sokesetes névragozási rendszer gondolata grammatikairodalmunkban? 4. Hogyan kategorizálják és nevezik meg a birtokos személyragokat és a határozott igeragozás ragjait? Milyen terminológiai megoldásokkal kísérleteznek a toldalékos szóalakok leírására? 5. Milyen megoldásokkal találkozunk a 4. és 5. pont kérdéseire a rokon nyelvi grammatikákban? 6. Miképp befolyásolják a terminológiai különbségek a nyelvhasonlítás korai szakaszában a nyelvek összevetését? 7. Mire utalnak a nyelvhasonlítás kezdetén a nyelvek közti kapcsolatra használt szavak? Létezhetett-e a korban tipológiai vizsgálat? A munka felépítése Az első fejezetben ismertetem a felhasznált rokon nyelvi grammatikákat, mivel ezek Magyarországon kevésbé közismertek és nehezen hozzáférhetőek. Természetesen a magyar forrásoknál erre nincs szükség, részletes elemzésük nem e dolgozat célja. A második fejezet röviden érinti a klasszikus grammatikák szakszókincsének kialakulását, a terminológia megújításának eszközeit a magyar grammatikákban, a terminológiai változékonyság mibenlétét és okait. A harmadik és a negyedik fejezet azt mutatja be, hogy miközben a szerzők a latin grammatikából indulnak ki, és ahhoz próbálnak ragaszkodni, a gyakorlatban ez szükségszerűen a klasszikus nyelvtan alapelveinek átértelmezéséhez vagy felszámolásához vezet. A harmadik fejezet az ablativus terminus használatának változásán át azt a kérdést vizsgálja, miként próbálták latin keretben leírni a magyar név- 20

21 ragozási rendszert. Párhuzamosan áttekinti a rokon nyelvi grammatikák megoldásait is. A negyedik fejezet az affixum szó használatán át azt vizsgálja, hogyan indul el a magyar nyelv toldalékoló jellegének felfedezése és a morfémákra bontó elemzés. Összehasonlításként a rokon nyelvi grammatikák felfogásából is idéz. Az ötödik fejezet a particula terminus használatának elemzésével rávilágít, hogy a nyelvleírásban többféle grammatikai hagyomány együttes meglétével is számolnunk kell. A hatodik fejezet Pereszlényi Pál grammatikájának szóhasználatával foglalkozik. A hetedik fejezet a különböző névragozási terminológiák keveredésére hoz példákat Gyarmathi munkájában, bemutatva a korai nyelvhasonlítás néhány módszertani nehézségét. A nyolcadik fejezet a nyelvhasonlítás alakuló terminológiájából az affinitas szó korabeli használatát elemzi, választ keresve egyúttal arra, hogy Gyarmathi Sámuel az Affinitasban vajon szakszóként használta-e és mi értendő alatta: tipológiai hasonlóság vagy nyelvi rokonság? Az értekezést záró összefoglalásban ismertetem eredményeimet, megválaszolva a bevezetésben feltett kérdéseket. Az összegzés után bemutatok egy részletet a forrásmunkák nyelvészeti terminológiáját feldolgozó szójegyzékből, amely rendszerezve, értelmezve és szinonimáival tünteti fel adataimat. Mivel az egyes fejezetek különálló dolgozatokként készültek egy-egy témát körbejárva, ezért óhatatlanul lesznek ismétlődő gondolatok, példák bennük. Bár igyekeztem mindazon átfedéseket kiiktatni, amelyek a megértéshez nem feltétlenül fontosak, néhol elkerülhetetlen az ismétlés. Szeretnék köszönetet mondani témavezetőmnek, Abaffy Erzsébetnek. Külön köszönettel tartozom Éder Zoltánnak, Horváth Katalinnak, Lőrinczi Rékának és Szíj Enikőnek, akik átolvasták írásaimat, bírálataikkal, tanácsaikkal segítettek és fontos forrásokra hívták fel a figyelmemet. 21

22

23 I. fejezet A VIZSGÁLT ROKON NYELVI GRAMMATIKÁK BEMUTATÁSA A magyar nyelvhasonlító kutatások kezdetén az egyik legnagyobb akadályt az jelentette, hogy különböző szemlélettel leírt nyelveket kellett összevetni egymással ráadásul a legnagyobb eltérések éppen azoknak a jelenségeknek a leírásában mutatkoztak, amelyek a nyelvi hasonlóság vizsgálata szempontjából perdöntő fontosságúak voltak. Ennek nyilván az volt az oka, hogy e nyelvek éppen ezekben a vonatkozásokban tértek el leginkább a latintól, így a latin grammatikára alapozott nyelvleírás itt bizonyult elégtelennek. A latin mintától való elszakadás szemléletben és szókészletben is különböző megoldásokat kényszerített ki. A korai nyelvhasonlító munkák egyik nagy kérdése tehát a különböző terminológiák összehangolása, közös nevezőre hozása volt. Sajnovics és Gyarmathi terminológiáját vizsgálva a magyar nyelvvel kapcsolatos szókészlet jól értelmezhető volt számomra a korai grammatikák alapján. Érdemesnek tartottam megvizsgálni azonban a műveikben említett, számukra forrásként használt rokon nyelvi grammatikák szóhasználatát is. Természetesen csak a latinul írt, így számomra hozzáférhető (és a latin terminológia szempontjából érdekes) művek jöhettek szóba. Mivel e munkákban sok hasonló nyelvi megoldással találkoztam, mint a magyar grammatikákban, kíváncsi voltam a grammatikatörténeti előzményekre is. Két területet vizsgáltam terminológiai szempontból: az esetnevek és a névragozási rendszer kérdését, illetve a toldalékos szóalakok megnevezését. E munkák mind latin nyelven íródtak, ezért olvasásukra és szóhasználatuk vizsgálatára finn, illetve lapp nyelvtudás nélkül is vállalkozhattam, természetesen a tudománytörténeti szakirodalomra támaszkodva. Ebben a fejezetben röviden összefoglalom a szakirodalom alapján a rokon nyelvi grammatikákkal kapcsolatos tudnivalókat, hiszen feltételezhetően ezek a grammatikák kevésbé közismertek, mint magyar társaik. (A magyar nyelvtanokról épp ezért nem is szólok részletesen, hiszen célom csak a terminológia vizsgálata.) Különösen fontos ez azoknak a nyelvtanoknak az esetében, amelyek hiányzanak az itthoni könyvtárakból. Itt köszönöm meg a Research Institute for Language of Finland Library könyvtárosnőjének, 23

24 Airi Ojamának, hogy eljuttatta hozzám a Magyarországon hozzáférhetetlen finn és lapp grammatikák fakszimile kiadásának fénymásolatát. A korai finn grammatikák Hasonlóságok és eltérések a magyar fejlődéshez képest A finn nyelv legkorábbi írott emléke a XVI. századból való, a lapp nyelvé a XVII. századból. Az első grammatikákat a XVI. és a XVII. századból ismerjük. A fejlődés tehát a magyarhoz képest későbbi, hiszen erre az időszakra a magyar már jelentős irodalmi, nyelvtantanítási és valamiféle grammatikaírói hagyománnyal rendelkezett. A finn nyelv kiművelését, akárcsak a magyarét, jelentős mértékben előmozdította a humanizmus (amikor felébredt az érdeklődés a vulgáris nyelvek iránt), a reformáció (amely az anyanyelvű bibliaolvasást tűzte ki célul) és a könyvnyomtatás (a írott munkák tömegessé tételével és terjesztésével). A grammatikaírás is szorosan kapcsolódott a reformációhoz és a fordításokhoz, éppúgy, mint nálunk. A finn írásbeliség Mikael Agricola püspök nevéhez fűződik. Az első nyomtatott finn könyv 1543-ban az ő ABC-s könyve (ABC-kiria) és ő fordította le először az Újtestamentumot finnre (1548). Ez időben szinte teljesen egybeesik az első magyar Újtestamentum-fordítással (Sylvester 1541). Agricola fordítása jelentősen hozzájárult a finn irodalmi nyelv megteremtéséhez, aminek egyik jele például, hogy az általa használt szavaknak bő kétharmada ma is használatos a finn nyelvben. A Biblia teljes fordítása ben jelent meg, és a fordító bizottság élén az az Aeschillus Petraeus állt, aki az első ránk maradt finn grammatikát írta 1649-ben. Az első ránk maradt pontosítás azért lényeges, mivel Petraeus munkája előtt egy tervezetről és egy elkészült, de elveszett grammatikáról tudunk. Olaus Sondergelteus (sz. 1551), aki az olmützi jezsuita szemináriumban tanult, a katolikus bibliafordítás továbbá a finn ellenreformáció céljaira finn grammatikát akart írni, ám a mű elkészültéről nincs hír (Korhonen ) körül Naantaliban (Åbo mellett) Henricus Crugerus írt finn nyelvtant, amelyet Dániában akart kiadni, de a kézirat elveszett. Bizonyos részeit leírásokból ismerjük, így G. W. Leibniz is említi. Innen tudjuk, hogy korát meghaladó szinten, friss szemlélettel írt, például a névragozásban sokesetes rendszerrel számolt. A Turku (svédül: Åbo) városában 1640-ben Per Brahe kormányzó irányításával létrehozott, széles körű autonómiát élvező egyetem a finn kutatások centrumává vált. Ugyanakkor az egyetemen nem használták a finn nyelvet, 24

25 a tudomány nyelve, a diákok és professzorok között a lingua franca a latin, illetve a svéd volt. A finn nyelv tanítására állandó státuszt az egyetem csak 1828-ban biztosított, abban az évben, amikor Helsinkibe költözött. A latin, illetve később a svéd nyelv dominanciája más területen is megvolt: a finn, akárcsak a magyar, igen későn, a XIX. század közepén vált hivatalos államnyelvvé. A finn nyelv professzori posztját összesen kétszer töltötték be rövid időre. Az első professzor Carl Gustav Weman volt 1768-ban, aki az állás elnyeréséhez szükséges disszertációt a héber és a finn nyelv egyezéséből írta (De convenientia linguarum hebreae et fennicae). A disszertáció jól mutatja, hogy a finnt a közvélekedés a héberrel rokonította éppen olyan meggondolásokból, mint a lappot, illetve a magyart. A kérdés mögött alapvetően az a felismerés rejlett, hogy e nyelvek nem hasonlítanak az ismert európai nyelvekhez. Mivel leírásuk nagy nehézségekbe ütközött az akkor használatos latin kategóriákkal, felmerült a kérdés, hogy ezek a nyelvek egyáltalán szabályos, (latin) grammatikával leírható nyelvek vagy pedig valamiféle szabálytalan, barbár idiómák. A lappra vonatkozóan lásd alább Leem grammatikájának előszavát, de a magyar nyelvvel kapcsolatban is ismertek ilyen vélekedések, pontosabban ezek cáfolatai. A héber bizonyos szerkezeti hasonlóságokat mutatott e nyelvekkel, így a leírásban lehetett rá hivatkozni. A másik oldalról, mivel a korban a szerkezeti hasonlóság és a genetikai rokonság szorosan és kölcsönösen feltételezte egymást, a héber megoldást kínált a nyelvek rokonításának kérdésére is, ráadásul e szent nyelv tekintélye előkelőséget kölcsönzött. Az egyetem majd 200 éves történetében folyamatosak voltak a finn nyelvvel kapcsolatos kutatások. Részben gyakorlati okokból is szükség volt grammatikákra és szótárakra, hiszen az egyház, az oktatás és a civil élet is igényelte ezeket. Másrészt a kutatások fellendülése magával hozta a reálisabb rokonságkutatás igényét is. A XVIII. századi finn tudomány kiemelkedő alakja H. G. Porthan ( ), a turkui akadémia professzoraként ő alapozta meg a tudományos történetírást és a folklór kutatását (De poesi fennica). Porthan írt a Paulus Iuusten-féle püspökkrónikához előszót, benne a finnugor népek ismertetésével és a nyelvhasonlító kutatások módszertanának részletes tárgyalásával. (Megjelent válogatott művei I. kötetében 1859-ben). Figyelemmel kísérte a magyar tudósok munkálkodásait is, az első ismertetést ő írta Sajnovics Demonstratiojáról (Porthan 1771/1994). A magyar szellemi élet kiválóságai közül Gyarmathi és Verseghy is kereste vele a kapcsolatot (lásd a VII. fejezetet). Az első finn grammatikák (a magyarokhoz hasonlóan) még nem tudományos igényű nyelvtanok. Előszavukban többnyire a külföldiek nyelv- 25

26 tanulását jelölik meg célul, a nyelvtudás tökéletesítését. 1 Hasonló megfogalmazásokat találunk a magyaroknál is, lásd pl. Szenczi vagy Pereszlényi előszavát. A másik fontos cél, hogy olyan normát mutassanak, amelyhez mérve egy fordítás vagy szöveg helyességét megítélhetik Aeschillus Petraeus Petraeust, a turkui egyetem teológiaprofesszorát és a bibliafordító bizottság elnökét Per Brahe kérte fel egy finn grammatika megírására. A nyelvtan 1649-ben Åboban jelent meg. (Fakszimile kiadása: Suomalaisen Kirjallisuuden Seura, Helsinki, 1968.) A grammatika kizárólag a hagyományos latin nyelvtanra épül, szerkezetében, kategóriáiban és szóhasználatában egyaránt. A latintól különböző nyelvi jelenségeket a latin kategóriák kibővítésével írja le. A korábbi tudománytörténet nem tartotta sokra Petraeus munkáját, számos tévedése és hiánya mellett főleg a latin minta szoros követéséért kárhoztatták. Újabban azonban rámutattak, hogy a latin célszerű választás volt, hiszen a grammatika finnül tanuló svéd tisztségviselők számára készült, akik a finnt kevéssé, a latint viszont jól ismerték, a latin grammatika kategóriáival és terminusaival együtt. Maga Petraeus is svéd anyanyelvű volt, tehát a finn tanult nyelv volt számára. Kutatások szerint nyelvtana az akkor Svédországban használt latin nyelvkönyvekre (Donatusra, Melanchthonra, Tiderusra) épült (Hovdhaugen Karlsson Henriksen Sigurd ). Petraeus azt igyekezett megmutatni, ezek a kategóriák miként jelentkeznek a finnben, illetve mi felel meg nekik (Korhonen ). Hasonlóan a magyaroknál, angoloknál is ez a fejlődés kiinduló pontja (lásd a II. fejezetet). Petraeusnál a héber grammatika felhasználásának alig van nyoma (pedig a későbbi szerzőknél teljesen általános, lásd a IV. fejezetet), az egyetlen, talán a héberhez köthető terminus a status constructus a minun tullesani (me veniente) típusú participiumi alakok jelölésére ( ). 1 Petraeusnál: Discitur quidem haec lingva, sicut & aliae, bonam partem sine praeceptis... discunt illam Sveci, Germani, Scothi... tamen bono viro molestum et taediosum est, non certum esse, recte ne loquatur, an secus. Huic incommodo remedio erit haec Lingvae Finnicae institutio (Petraeus ). 2 Ganandernél: Qui libros Lapponicos publici iuris recte an secus translati, probare cupit, ad normam huius examinet (Ganander Praefatio). 26

27 A grammatika 88 lapos, rendszere a latin grammatikákat követi. Az ajánlólevél után egy hangváltozásokat összefoglaló táblázat áll, majd az első részben a Literae (hangtan és abc), utána sorban az egyes szófajok, accidentiákkal és ragozásokkal. A második részben a Syntaxis következik, két részre osztva. convenientia és a vonzatok tana [rectio]. A grammatikai rész után Prosodia címszó alatt népi rigmusok, verses közmondások szerepelnek, majd következik a Resolutio Grammatica, amelyben elemzési gyakorlatot mutat be: egy ótestamentumi és egy újtestamentumi szövegrészletet elemez szavanként, szófaji és eseti besorolást adva. Ez a gyakorlat igen elterjedt volt, párhuzamos példaként utalhatunk a héber grammatikák elemzéseire vagy a magyaroknál Pereszlényi grammatikájának Praxis című részére. Az előszóban megírja, hogy grammatikája szabályokat akar adni a finn nyelv tanulásához: e nyelvet a templomban, a bibliafordítás során és a mindennapi társalgásban is használják, és a külföldiek számára, akik eddig csak spontán tanulták a nyelvet, szükséges a nyelvtudás tökéletesítése. Ezt a praktikus célt szolgálja a hangváltakozások összesített táblázata is a grammatika elé illesztve. Ezután végighalad a szófajokon. A latin magától értetődő szerepét mutatja, hogy nem vesződik a formális definíciókkal. Leszögezi, hogy a finnben csak egy neme van a névszóknak és a melléknévnek egy végződése. (Nálunk a nem hiányát csak a harmadik grammatika, Pereszlényié mondta ki.) A szokott latin eseteket veszi fel, de az accusativust két, az ablativust négy végződéssel. Az elkülönítés alapjául azt veszi, hogy az adott fajta ablativus milyen latin praepositionak felel meg (lásd a II. fejezetben). A további szófajoknál híven másolja a latint, például az ige jellemzőit és az igeidőket és módokat teljesen a latin mintájára írja le. A latintól eltérő jelenségekről legfeljebb röviden emlékezik meg, nem kísérel meg magyarázatot adni rájuk. Például az infinitivus ragozott végződéséről azt írja, hogy személyre utal. Az adverbiumok felosztása a szokásos latin grammatikai sémát követi. Az adverbium után tárgyalt többi szófajra pedig mindössze másfél oldalt szán Matthias Martinius A következő nyelvtan, a Hodegus Finnicus már egy finn anyanyelvű szerző, Martin Martinius protestáns lelkipásztor és tanár munkája 1689-ben. Stockholmban megjelent, svéd előkelőségeknek ajánlott grammatikája a 27

28 svéd olvasók igényeinek figyelembevételével készült. Martinius műve alapvetően Petraeuséra épül, körülbelül kétharmada szinte szó szerinti átvétel Szerkezete és példái Petraeust követik. Bizonyos bővítéseket és finomításokat találunk a morfológia és a fonémarendszer leírásában (Hovdhaugen Karlsson Henriksen Sigurd ). A grammatika jól mutatja a svéd nyelv szerepének felértékelődését: míg Petraeus csak a latint használta illusztráló nyelvként, Martinius a finn példaszavakat először svéd nyelvű megfelelővel közli, majd csak másodikként latinnal Bartholdus Vhael A finn grammatikaírás történetében gyökeres fordulatot hozott Vhael nyelvtana, a Grammatica Fennica. Vhael német származású lelkész volt, és grammatikáját halála után özvegye jelentette meg. Nyelvtana több szempontból is újítást jelentett: a korabeli beszélt nyelvet tekintette normának, nem pedig a bibliafordítás nyelvét, mint a korábbi grammatikák. (A beszélt nyelv természetesen eltávolodott addigra a fordítás korának állapotától.) Vhael figyelembe vette a nyelvjárásokat is. Több ponton szakított a latin sémával, 3 a névragozásban például már sokesetes rendszerrel számolt, és leírta a helyhatározó ragok hármas irányultságát is. (Ezek a jellemzők a magyar grammatikairodalomban Verseghyvel rokonítják.) Munkájának már a címében is a héberrel rokonítja a finn nyelvet, és a héberre hivatkozik igen sok helyen: így ennek mintájára a birtokos személyjeleket és a határozott tárgyas ragokat a pronomen affixum terminusával jelöli, öszszetartozónak véli és a személyes névmásból származtatja, éppúgy, mint a magyarok (lásd a III. fejezetet). A grammatikához Vhael özvegye írt előszót. Az előszó után következik a Sectio generalis, ez a hangtani, helyesírási és prozódiai kérdésekkel foglalkozik (a 110 oldalas műből mindössze 3 oldalon!), majd a Sectio specialis, azaz a szófajok tárgyalása. Szintaxist a munka nem tartalmaz. 3 Grammatikájának már a címében is azt ígéri, hogy tekintettel lesz ezen igen régi nyelvnek a minden európai nyelvtől különböző természetére, amely a keleti nyelvekhez, elsősorban az ősi nyelvhez [héberhez] hasonló:... referans antiquissimae huius, ac natura sua praestantissimae lingvae adyta, eius peculiarem, ab aliis Europaeis lingvis differentem genium, flexiones & coniugationes, orientalibus, primaeviae imprimis, adfines, illustrans... 28