TÁNCZOS TIBOR A nagymegyeri Mátyás legendák

Átírás

1 TÁNCZOS TIBOR A nagymegyeri Mátyás legendák 1

2 Előszó Nagymegyer városának címerében is látható az a tölgyfa, amely az itt élő közösség történelmi múltját, jövőbe mutató életerejét szimbolizálja. Egy fa csak akkor képes évszázadokon át élni, terebélyesedni, ha jó talajban egészséges, szerteágazó gyökérzetet tud fejleszteni. E mellett még óvni is kell a kártevők, az életére törők ellen is, hogy lombjának árnyékában jól érezhessék magukat a játszadozó gyerekek, a sétáló fiatalok és a pihenni vágyó öregek. Mi, akik városunk történelmi múltjának értékeit próbáljuk átmenteni az utókor számára, lényegében e szimbolikus tölgy gyökereit ápoljuk. Tesszük ezt őszinte jó szándékkal azért, hogy városunk szimbóluma még sok évszázadon át terebélyesedhessen a bennünket követő nemzedékek őszinte örömére. Ez a kiadvány két szerző közös, bár műfaját illetően eltérő munkáját tartalmazza. Az első rész egy sokat és sokféleképpen emlegetett helybéli legenda utáni kutatómunka során íródott. Városunk keletkezésének korai történelmi időszakát érinti. Azok számára íródott, akik ha elolvassák, tartalmának lényegét továbbadhatják gyermekeiknek, unokáiknak úgy, ahogy azt ők és dédszüleik annak idején tették. A kiadvány második része olyan tudományos szaktanulmány, amelynek számunkra felbecsülhetetlen helytörténeti értéke van. Ilyen munka elvégzésére csak olyan közismert szaktekintély képes, mint Dr. Henkey Gyula nyugalmazott egyetemi tanár, antropológus. Tanulmánya arra ad választ, hogy a nagymegyeri őslakók milyen mértékben őrizték meg Árpád-kori őseik embertani jellegzetességeit. Ezúton is köszönjük önzetlen segítségét, amivel elősegítette e kiadvány megjelenését. A két különböző műfajú munka tárgya mégis szorosan kapcsolódik. Ugyanis olyan időszakra vonatkoznak, amelyek a honfoglalás korába nyúlnak vissza. Így e kiadványunk egyben megemlékezés is a honfoglalás millecentenáriumáról és Nagymegyer mezővárossá nyilvánításának 530. évfordulójáról. Tánczos Tibor 2

3 Honfoglalás, telephelyek kiválasztása Egyetlen évszámhoz kötni a honfoglalást, képtelenség. De az a tény, hogy a magyarság 896-bani megjelenése a Kárpát-medence sorsát egy évezredre meghatározta, nem vitatható. A honfoglalók zöme a Dnyeper folyását követve, az ott lévő oroszokkal csatázva egész Kijevig hatolt. Ott délnyugat felé fordulva érte el a Vereckei szorost, s a Kárpátokon átkelve ereszkedett le a Felső-Tisza völgyébe. A besenyők támadása az Etelköz délnyugati részén élő törzseket elvágta a nép zömétől, s azokat Levente vert seregeivel együtt a Keleti-Kárpátok rengetegébe szorította. Ezek többsége állandó harcban állva a borgói, gyimesi és tölgyesi szorosokon át a Maros mentén, egyrészük pedig a Vaskapun át a Temes völgyét követve jutottak el a Tiszántúlra. A Kárpátmedencébe érkezett magyarság becsült létszáma ezerre tehető. Ez, a kor népességi viszonyait tekintve, önmagában is jelentős tömeget jelentett. A honfoglaló magyarság erejét azonban nem létszáma, hanem szervezettsége, harcedzettsége, sajátos lovas harcmodora, elszántsága jelentette. Ezt bizonyítja az a történelmi tény is, hogy a néprészek (törzsek) egyesülése, a Tiszántúl elfoglalása után ben, már újra ütőképes a hadseregük. Itáliára támadva megvívják a diadalmas brentai csatát, s 900 táján megkezdték az addigi frank uralom álló Dunántúl birtokbavételét. A magyarok megjelenésének éveiben a bajorok a csehekkel szövetségben harcoltak legnagyobb riválisuk a Nagymorva Birodalom ellen. Svätopluk halála (894) után a fiai közötti viszályok jó alkalmat kínáltak a végső leszámolásra. Állandó harcban álltak a morvákkal, s a velük szövetséges avarokkal. A Kárpát medence sík területeit, folyóvölgyeit megszálló magyarok elűzésére csak 909-ben történt részükről az első kísérlet. Lintpold őrgróf vezérletével Pozsonynál törtek be a bajor seregek a magyarokra, de megsemmisítő vereséget szenvedtek. Ez lett a sorsa a német törzsek összefogásával létrehozott újabb seregnek is, melyet 910-ben Arnulf császár fia vezetett a honfoglalók ellen. Történelmi tény, hogy a X. század első évtizedében, lényegében befejeződött a honfoglalás. 3

4 Az első magyar telephelyek A magyarság, lévén pásztorkodó és halászattal foglalkozó nép, elsősorban a Nagy és Kis Alföldet vette birtokába. Fokozatosan szállta meg a legeltetésre kiválóan alkalmas dunántúli tájakat is. Észak felé addig terjeszkedett, ameddig a legeltetésre alkalmatlan, aljnövényzet nélküli lomb és fenyőerdők útját nem állták. Az új hazában a letelepedés átgondolt és szervezett voltát egy olyan körrendszer kialakítása bizonyítja, melynek nyomai napjainkban is fellelhetők. E körrendszer középpontjában Árpád fejedelem népe, a megyer törzs telepedett le, melynek vezető nemzetségét az előjogok egész sora illette. Az első telephelyeik a legjobban védhető helyeken keletkeztek; a mai Csepel szigeten és a későbbi Pilis, Solt és Fejér megyék területén. A fejedelmi törzshöz tartozó nemzetségek és családok azután legyezőszerűen terjeszkedtek. E rendszerben nemcsak a fejedelmi törzs helye volt kijelölve, hanem a többieké is. Például a kabarok törzse, a határőrzés feladatát kapta. Nyék (jelentése határőr vagy akadály) törzse szintén. A negyedik és ötödik törzs a török eredetű Kürtgyarmat (összevont név, jelentésük hótorlasz ill. fáradhatatlan). A hatodik törzs a Tarján nevet viselte, amely a török eredetű tarkhan méltóságnévből ered. A hetedik törzs Jenő elnevezése törökül bizalmas tanácsadó jelentésű. Török eredetű törzsnevek a Kér (óriás) és Keszi (töredék) is. E harcos törzsek valószínűleg egy nagyobb törzsből szakadtak ki és a kabarokhoz hasonlóan csatlakoztak a magyarsághoz, önálló, hetedik törzsként. A honfoglalókra jellemző törökös társadalmi szervezettség alapvető sajátossága, hogy a méltóságok az egyes családokban örökletessé váltak. A fejedelmi nemzetség kiválasztottságában, elhivatottságában nemcsak annak tagjai, de a többi törzsekhez tartozók is rendületlenül hittek. Ebből eredően alakult ki a fejedelmi törzshöz tartozók védelmének, fennmaradásuk biztosításának a kötelességtudata. Súlyosan bűnhődtek azok, akik a törzsi közösségnek ezt az íratlan alaptörvényét megszegték, s nemcsak a fejedelmi korszakban, de a királyság korai időszakában is. A fejedelmi törzshöz tartozó nemzettségek, családok védelme, vagy menekítése gyakran vált szükségessé. Az így szétszóródó, vagy békés körülmények között új otthont kereső családok telephelyeit számos esetben törzsi nevükkel jelölték. Erre utalnak a még ma is létező helységnevek, pl. Nagy Megyer, Kis Megyer, Megyer, Megyercs, Nagy Magyar, Kis Magyar, Magyar Bél, stb. Az ilyen nevet viselő helységek általában jól védhető, a magyarság létföltételeit biztosítani tudó természeti feltételekkel bíró tájakon találhatók. E feltételek természetesen az egy évezreddel ezelőtti időszakra voltak elsősorban jellemzőek. Ez a megjegyzés fokozottan érvényes Nagy Megyer hajdani természeti környezetére. 4

5 Villa Meger Nagy Megyer keletkezése Az ősi Csallóköz településeit érintő okiratok és feljegyzések között Nagymegyerre vonatkozó adatok nem találhatók. Ennek egyetlen oka, hogy vidékünk az első ezredforduló idején nem is tartozott Csallóközhöz, mert az a mai formájában még nem is létezett. Viszont a környék több településének (Csicsó, Tany, Negyvend, Halas, Radvány, stb.) korai okirataiban vidékünket Vágköznek nevezik. A 18. század végén lejegyzett szájhagyományok szerint városunk a nevét Árpád egyik kun származású alvezérétől, Megerétől kapta. Valószínűbb azonban a történészek állítása, mi szerint a Megyer elnevezés e település első lakóinak törzsi hovatartozását jelöli. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy városunk helyén az ásatások nem tártak fel régebbi települések, sem opídiumok (római kori katonai kőépítmények romjai) nyomait. Viszont a város közvetlen szomszédságában végzett kutató és részben feltáró ásatások kései avar településekre bukkantak. Közülük a Kulcsod felé vezető út menti Sályháza dűlői ásatások, továbbá a Likcsói domb (a későbbi akasztófa domb) tatárhányásainak régebbi leletei érdemelnek említést. Múlt századi feljegyzések az ekecsi vasúti átjáróhoz közel eső Füze domb helyén talált gazdag avar kori leletekről is említést tesznek. Mindezek azt bizonyítják, hogy a honfoglalás korában, a még lakott avar telephelyek, valósággal védőgyűrűt alkottak az új, Megyer törzshöz tartozó település körül. Ez azt a feltevést is igazolja, hogy az itt élő avar maradványcsoportok a honfoglalókban barátokat, szövetségeseket találtak. A legújabb nyelvészeti kutatási eredmények szerint az érkező magyarokkal szót is értettek. Ha ezt a feltevést ténynek fogadjuk el, akkor érthetővé válik, hogy az itt élő néptöredékek, csoportok között még Attila hunjaival idesodródott, s itt is maradt magyarok is léteztek. Csak az akkori nyugati népek, a korai avarokhoz tartozónak tekintették őket. Ez a felismerés is bizonyító tényezője a több hullámú honfoglalás elméletének. A Nagymegyert alapító első telepesek érkezésének legvalószínűbb időpontja a X. század harmadik harmadának évtizedeire tehető. 5

6 Ismereteink az ősi Nagy Megyer környezetéről Ahogy az már említve volt az első ezredforduló idején, városunk környezetének vízrajzi, domborzati és természeti viszonyai a maitól lényegesen eltértek. A Kárpát medencébe beömlő Duna folyása a Kis Alföld sík területén lelassult, több ágra szakadt, s áradások idején bőven töltötte meg vízzel a mélyebb fekvésű területeket. Ennek következtében a nagy tavak egész láncolata alakult ki a Pozsony melletti Posion tóval kezdődően (Pozsony innét kapta nevét) az egész mai Csallóköz területén. A Nyugatról délkeleti irányba húzódó tavak többsége természetes, vagy mesterséges árkokkal (ásványokkal) volt összekötve. Így azok vízkészleteivel bizonyos keretek között gazdálkodni lehetett. Ennek a lehetőségnek a halastavak kialakítása, a korabeli korszerű halgazdaságok létrejötte, lett az eredménye. Az egyes halastavak birtokosai között gyakran okozott nézeteltérést, peres ügyet egy-egy olyan eset, amikor áradás vagy nagy esőzések után az összekötő árkokat megnyitva, nagy víztömeget zúdítottak váratlanul a szomszédos tóba. Vagy szárazság idején éppen az árkok elzárásával (zsilipeléssel) tették lehetetlenné a vízpótlást. Az ilyen okokból keletkezett peres iratok jelentik a mai kutatómunka legértékesebb forrásait. A csallóközi településrendszer jellemzője az egymáshoz viszonylag közel eső, kisebb lélekszámú helységek kialakulása. Még a mai korszerűsített úthálózat kiépítése után is feltűnő a Nagymegyer és a szomszédos Alistál közötti kilométeres település nélküli távolság. Ennek okozója az a nagy kiterjedésű tó volt, amely a két ősi település között terült el. Az alispáni levéltár több XVI. és XVII. századi okmányában találhatók e tóra vonatkozó rendelkezések, utalások. Régebbi okmányok Csecs-tónak, a későbbiek Tőgyestónak nevezik. Ezek az elnevezések abban a korban általánosan voltak használatosak. Azokat a tavakat jelölték így, amelyek bő vízkészlete több kisebb tó vízkészletét tudta szükség esetén pótolni. A hajdani Csecs-tó kiterjedésére jellemző volt, hogy Nagymegyer, Padány, Tönye, Alistál, Alsónyárasd, Apácaszakállas és Ekecs községek határaiban terült el. A tófelület felosztása a komáromi vár, az egyház és az egyes községek földesurai között történt. A későbbi rekesztő halászat kialakulásaként létrejött vejszék (weizék) használati jogáért számos peres ügy keletkezett. Ezekből a peres iratokból alakítható ki viszonylag pontos kép a halászat akkori jelentőségéről, s formáiról. A hatalmas Csecs-tónak természetes, mély árokkal a későbbi Milér-rel (mélyér) összekötött folytatásai voltak az Elő-tó, a Polgár-tó, a Szilas határába átterjedő Fehér-tó, a gelléri határba átnyúló Nagy-tó és a Csicsóval határos Tiszota vize-tó. A nagy tavak hihetetlenül gazdag halállománya, a táplálékul szolgáló vadak és madarak bősége, a lecsapolt termővé tett területeken fokozatosan fejlődő földművelés és állattenyésztés következtében egyre nőtt e táj népességmegtartó ereje. A tavak, a lápos-mocsaras területek lecsapolása még a honfoglalás korában kezdődött, s jóformán napjainkban sem fejeződött be. A hajdani Csecs-tó vizét az idővel önálló forrással bíró, folyóvá alakult 6

7 Milér vezette le. Rákapcsolódott a többi említett tavakra is, s azok fölös vizeit Csicsó alatt vezette be a Dunába. Egy XVII. században kelt feljegyzés a Milér folyó forrását Padány falu határában jelöli meg, s annak felső folyását egyben megyehatárként említi Pozsony és Komárom vármegyék között. A hajdani Milér folyónak több kisebb mellékága is volt. Közülük egy, az ősi nevét őrző Büdösér ma is létezik. Egy eltelt évezred emlékeként folyik bele vidám csobogással a nagy vagy új kanálisba, annak a hídnak a lábánál, amelyik a nagy kanálist átíveli. Az említett nagy kanálisnak ez a szakasza valamikor az ősi Milér medre volt. Délről is természetes határa volt Nagymegyernek. Az eredetileg Duna ágként létrejött, később önálló forrással bíró Csiliz patak. A Csiliz Győr és Komárom vármegyék között is határvonalat alkotott. Nagymegyer mint önálló település olyan helyen jött létre, ahol három történelmi vármegye határai találkoztak. A helység fejlődése szempontjából ennek sok előnye, de számos hátránya is volt. Előnye volt, hogy a három vármegye székhelyétől az akkori útviszonyokat alapul véve viszonylag távol esett. Ez az állapot egész a XVIII. század végéig volt jellemző városunkra. Ennek következtében Nagymegyer kevésbé volt kitéve a vármegye és a környező nagybirtokos nemesek zaklatásainak. A főispáni levéltárban található okmányokból kitűnik, hogy Nagymegyer lakosainak ősi jogon olyan kiváltságai voltak, melyekhez hasonlóval kevés település jobbágyai bírtak. Komárom vármegye fő és várispánjainak érdeke volt, hogy Nagymegyer várjobbágyai teljesíthessék adózási és szolgáltatási kötelezettségeiket a vármegyével szemben. Főleg a halastavak nemes halai, a vadak és víziszárnyasok iránt tanúsított a vármegye évszázadokon át élénk érdeklődést. A környező falvak földbirtokosainak jobbágyai sokkal nehezebb sorban éltek, s munkájuk eredményéből a vármegyének, s a vármegye révén a királynak is kevesebb haszna volt. 7

8 8

9 Írásos emlékek az ősi Nagymegyerről A honfoglalástól I. Mátyás kiváltságleveléig (1466) kevés a városunkat érintő okmány, írásos feljegyzés maradt fenn. A főispáni levéltárban azonban számos olyan középkori feljegyzés, jegyzőkönyv, peres irat található, amelyek fontos ősi okmányok rendelkezéseire hivatkoznak. A régi okiratok nagy része sajnos a komáromi vár egy felelőtlen kapitánya garázdaságának esett áldozatul. Féktelen dühében felgyújtotta a vármegye levéltárát, megsemmisítve ezzel a megye történelmi dokumentumainak egy pótolhatatlan részét. A főispáni levéltár ma is meglévő (még rendezetlen, s így nehezen hozzáférhető) viszonylag gazdag anyagában mégis találhatók olyan dokumentumok, melyek városunk történetének kezdeti időszakára vonatkoznak. Ezekből említünk néhányat: Az első írásos emlék IV. Béla királyunk uralkodásának idejéből származik. Egy 1268-ban kelt okiratban arról is szó esik, hogy a komáromi várispánnak Megyernél 16 weizhelye (cölöpökkel elkerített halászóhely) volt. A weizék (olvasd vejszék) abban az időben adomány tárgyát képezték. Ugyanazon évben (1268) István ifjabb király településünket a Koppány (Katpan) nemzetséghez tartozó Megyer Parabuch comesnek adományozta (comes a legmagasabb örökletes főúri rang volt). Ebben az okmányban városunk villa Megere néven szerepelt. Parabuch comes megyeri birtokának egy részét fiának Józsefnek, korabeli szóhasználattal Izsópnak engedte át. Innét származik Izsap falu neve, s ennek alapján magyarázható a két település közös gyökerének ma is élő hiedelme. A koppányok emlékét ma már csak két dűlőnév, az Izsap határában lévő Koppányszeg és a megyeri határban lévő Kat, régen Katpan dűlők őrzik. A koppány nemzetség erejére, s korabeli hatalmára utal az a tény is, hogy Megyer és Izsap településeken kívül a királytól kapott tulajdonukat képezték Aranyos, Árpa, Bogya, Ekel, Megyercs, Bálvány-Szakállas, Halas, Konkoly és Vas települések is. Közülük már több helység elpusztult. Érdekes említést tenni egy Megyer eredetének idejére utaló, tudományosan indokolt következtetésről. Gyulai Rudolf komáromi Benedek-rendi gimnáziumi tanár egy ben írt tanulmányában Megyer (Villa Megeri) keletkezésének idejét Géza fejedelem uralkodásának korába helyezi. Ezt azzal indokolja, hogy Megyer 1268-ban már olyan jelentős település volt, amelynek kialakulásához legalább két évszázad kellett. Mivel a szokások, a települések keletkezésének idejét az első ismert reá vonatkozó írásos dokumentum keltezésének időpontjával jelöli, városunk hivatalos keletkezésének éve A Nagymegyert alapító őslakosok a magyar törzshöz tartozó családok voltak. Farkas Ferenc ekecsi református tanító (Komárom Megyei Történeti és Régészeti Egylet pártoló tagja) egy évi dolgozatában ezt történelmi tényként említi. Szerinte a letelepülők kezdetben az itt élő avarokkal keveredtek, később pedig a IV. Béla idejében a befogadott kunok gyarapították a népességet. Említést tesz a kúmai magyarokról is, akik szintén a mai Alsó-Csallóközben telepedtek le. 9

10 Figyelemre méltó egy 1413-ból származó okirat, melyben Patkó Miklós Komárom megyei bíró egyik ítéletének kapcsán több Nagy Megyer határában található kisebb és nagyobb folyóról, tavakról, weizhelyekről tesz említést. Ezek a következők: Csecs-tó, Tőgyes-tó, Csiliz, Millér, Engeri sziget, Kis és Nagy Monyota ága, Nagyszegi-tó, Nagy és Kis Sáros ág, Nagytó, Tiszota vízállás, Szilas ere, Elő-tó, Fehér tó, Kan tó, Polgár tó, Nyárasd-sziget nádas, Nádszeg, Büdös ér, Nohai Lapsár. A hajdani vizek nevét a dűlőnevek jelenleg is hűen őrzik. Történelmi dokumentumnak ugyan nem tekinthető, de azzal azonos értékű öröksége városunk lakóinak az a legenda, amely Corvin Mátyás nagy királyunk személyéhez fűződik. Ez a máig fennmaradt, de lassan feledésbe merülő történet két olyan eseményt örökít meg, amelyek évszázadokra meghatározták városunk sorsának alakulását. Úgy írom le e két legendát, ahogy annak idején (1962-ben) lejegyeztem. Célom pedig az, hogy ezzel is segítsem ennek a számunkra kincset érő örökségnek az átmentését a bennünket követő generációk számára. A Mátyás legenda történelmi előzményei Régi öregeink, akik még régebben élt őseinktől hallották, így emlékeztek az azóta is élő ősi legendára. Sosem volt az itt megtelepedett ősöknek, sem azok utódainak könnyű a sorsuk. Szinte naponta kellett megküzdeniük a mindennapi kenyerükért, fennmaradásukért. Szüntelenül küzdöttek a természet elemeivel, tűzzel, árral, nyári hőséggel, téli zimankóval. Mert a természet sem adta fel könnyen ősi jussát. Ha az itt élők verejtékes munkával szántásra, vetésre, legeltetésre alkalmas területeket hódítottak el az akkori mocsarak, nádasok, tavak birodalmából, soha sem lehettek biztosak abban, hogy megszerzett földjeik, legelőik, örökös birtokosaivá váltak. Tapasztalniuk kellett már megtelepedésük korai időszakában, hogy a természet félelmetes, hatalmas úr! Ha megsokallta az emberek hódításainak mértékét, akkor árvizekkel, aszályokkal, tűzvészekkel, járványokkal parancsolt álljt mohóságuknak. A természetet azonban őseink sosem tartották ellenségüknek. Legföljebb hatalmas, félelmetes ellenfélnek, aki nem csak büntetni, de jutalmazni is tudta az embereket, ha azok megfelelően viszonyultak hozzá. Az ellenség fogalma nem a természethez, hanem az emberekhez kapcsolódott. Azokhoz, akik létükre törtek, akik pusztulásukat akarták. Ellenségből pedig akadt mindig elég. Külső is, belső is egyaránt. De ha a haza, a nemzet létét veszély fenyegette, védelmére fegyvert ragadtak azok, akik erre elhivatottak voltak. S ezek közé tartoztak Nagymegyer hajdani fegyverforgatásra alkalmas férfiai is. Nagymegyer őslakói még Szent István királyunktól nyert kiváltságaik révén a komáromi vár jobbágyai voltak. Szolgálni semmilyen rangú és rendű főúrnak nem tartoztak. Adót, szolgálatot, csak a vármegyének volt joga számukra kiróni. A haza 10

11 védelmére harcosokat, lovakat előállítani, fegyvereket kovácsoltatni viszont kötelességük volt. Eleget is tettek ennek becsülettel több évszázadon át. Egészen az úr esztendejéig. Ekkor a sok háborút viselt Zsigmond király több haszon reményében más jószágokért elcserélte Nagymegyert a nagyhatalmú Kanizsay családdal. Így lettek Nagymegyer szabad várjobbágyaiból egy számukra idegen főúr megalázott szolgái. Közel negyven esztendeig tartott ez a testet, lelket gyötrő állapot. Sosem fogadták el a megyeriek Zsigmond király döntését, amely Szent István akaratával volt ellentétes. A király akaratával szembeszállni azonban nem lehetett. A királyok is halandók, s helyükbe is újak kerültek januárjában Budán a befagyott Duna jegén a főrendek királlyá választották Hunyadi Mátyást. Az országszerte ismert Hunyadi János alig 16 esztendős kisebbik fiát. A sérelmeiket felejteni nem tudó megyeriek a trónra lépő ifjú királyhoz Széch János komáromi főispán révén eljuttatták panaszlevelüket. Ahhoz, hogy e levelet ténylegesen megírták, s hogy az a királyhoz el is jutott, nem férhet kétség. Bizonyítja ezt az, hogy alig két évvel Mátyás trónra lépése után Nagymegyer a király személyes akaratából újra a komáromi vár birtoka lett. Az újra elnyert, várjobbágyokat megillető jogoknak azonban, nem sokáig örülhettek elődeink. A vármegyét illető adók és más terhek teljesítése is nehéz volt. De jelentkeztek a környék főurai is, akik a megyeriek volt földesurának hitelezőiként, volt jobbágyain próbálták kitalált vagy valós követeléseiket behajtani. Még sanyarúbbá vált a derék megyeriek és izsapiak sorsa, mint amilyen közönséges jobbágyságuk idején volt. Nem is tudtak új helyzetükbe belenyugodni. Szóban, írásban folyamodtak sérelmeik orvoslásáért újra és újra a vármegyéhez. Eredménytelenül. Míg végre ki tudja kinek a révén újból eljutott panaszuk az ezernyi gonddal, s bajjal terhelt ifjú királyhoz. Már megint a nagymegyeri várjobbágyok! Hát nem kapták meg azt, amit kértek? Vagy talán visszaélnek a király jóindulatával? Az ifjú Mátyás fiatal kora ellenére is bölcs, megfontolt, keménykezű uralkodó volt. Méltányosan jutalmazta az arra érdemeseket, s szigorúan fenyítette azokat, akik visszaéltek királyi jóindulatával. No majd meglátjuk mondotta méltó e Nagymegyer a király jóindulatára? Nem is sejthették a sanyargatott, elkeseredett megyeriek, hogy királyukhoz eljuttatott újabb panaszaik orvoslására milyen gyorsan és milyen különös körülmények között kerül sor. 11

12 Mátyás király Nagymegyeren A Mátyás fa legendája Úgy írom le Mátyás király megyeri látogatásának történetét, ahogy azt több mint háromszáz évvel ezelőtt Kotsi Mihály, akkori városbíró javaslatára a város nótáriusa Laky Sámuel lejegyezte. Tették ezt azért, mert Nagymegyer városa december 15-én ünnepelte 200. évfordulóját annak, hogy I. Corvin Mátyástól Magyarország dicső emlékű királyától, privilégium levelet kapott. Az akkori városi tanács jegyzőkönyvbe foglalva hagyta örök időkre feladatul a mindenkori utódoknak, hogy a jövőben minden századik évfordulón erről a történelmi eseményről méltóképpen megemlékezzenek. Laky Sámuel pedig oskolás ember lévén jól értette a deák nyelvet, s helyi plébános és iskolamester segítségével a régi írások alapján jegyezte le mindazt, ami Mátyás király látogatásával, s városunk iránti jóindulatával kapcsolatos. Ezek alapján, s a még napjainkban is élő szájhagyományok, valamint az írott történelem tényeire figyelve idézhetők fel fél évezred távlatából azok a történések, melyek az idők folyamán legendává szépültek. Az esztendő nem sok jót ígért Nagymegyer és Izsap jobbágyfaluk lakóinak. Bár királyuk kegyes akaratából már ötödik esztendeje bírták újból a várjobbágyokat megillető kiváltságokat, erről a környék főurai nem vettek tudomást. Amikor pedig megtudták, hogy a megyeriek újból panaszt juttattak el ellenük a királyhoz, bosszúból, erőszakkal vették el tőlük megmaradt terményeik és állataik nagyobb részét is. Nem is sejthették a derék megyeriek 1466 nyarán, hogy aratás idején Mátyás, az ifjú király országjárása kapcsán Komárom várában tartózkodott. De ha tudták volna is, csak az jelentett volna számukra örömöt, hogy zsarnok főuraik nem odahaza, hanem a király közelében legyeskedtek. Az ifjú király szerette a vígságot, a harci játékokat, a vadászatot, de az ország ügyeiről soha, egy pillanatra sem felejtkezett meg. S amikor a főurak megnyugodva látták az ifjú király önfeledt vidámságát, az váratlanul úgy döntött, hogy királyi kíséretével Pozsonyba, s Nagyszombat városába is ellátogat. De útba ejti Nagymegyert, hogy megismerje a megye ottani erdejét, vadaskertjét, halastavait, s közben személyesen tegyen igazságot az ottani jobbágyok panaszaival kapcsolatosan. A király elhatározását tettek követték. Még fel sem ocsúdtak meglepetésükből az érintett főurak, már indultak is Nagymegyerre a hírvivő futárok, a szálláscsinálók, a király szolgáinak népes csapatával. A lovasok alig négy óra alatt a szekerek egy egész nap alatt tették meg az utat Nagymegyerig. A király érkezését másnapra jelezték a futárok, a határból nagy nehezen előkerített megyeri bírónak. Zsámbok Ozsváld bíró uram szentül meg volt győződve arról, hogy a jelzett királylátogatás csak a környékbeli nagyurak gúnyos, gonosz tréfája. Mert hihető lenne egy főispáni látogatás, de hogy maga a király? Hát ez nem lehet igaz! De amikor szemtől szembe állt a királyi futárokkal már látta, hogy ez nem tréfa, ez maga a valóság. A futárok tiszteletet adtak a bírónak, de amit mondottak az nem kérésként, hanem a király megmásíthatatlan parancsaként hangzott. Megparancsolták, hogy a falu minden lakója teljesítse a király embereinek parancsait. 12

13 Megparancsolták, hogy másnap délután Nagymegyer és Izsap bírái, a nótárius és a plébános küldöttséget alkotva várják bebocsátásukat felséges királyuk színe elé. A királyi sátrat az erdészház udvarán lévő nagy tölgyfa előtt állítják föl. Hogy a parancs elhangzása után mi történt, arra csak következtetni tudunk. Biztos, hogy gyorsan híre kelt a váratlan eseménynek. Jön a király! Serénykedett, zsongott a falu népe. Nem volt addig Nagymegyeren olyan búcsú, olyan ünnep, amelynek tiszteletére oly tisztára seperték volna az utcákat, a portákat, s csinosították volna az apró nádfedeles kicsi házakat. Tette akkor a dolgát mindenki. Dolgozott a falu apraja, nagyja. A faluba közben újabb vitézek érkeztek, a királyi kíséret tagjai. Elámultak a lakosság lelkes igyekezetén, királyuk iránt érzett őszinte szeretetük, s tiszteletük ilyenti kinyilvánításán. Estefelé, amikor dolguk végeztével szusszanásnyi időre a helybéliek itt-ott összedugták a fejüket, örömmel váltottak szót az utcákon feltűnő barátságos ifjú vitézekkel. Akadt köztük rangosabb is. Az egyik szép szál legény nemcsak a felnőttekkel parolázott, a gyerekeket is kifaggatta. A bátrabbakat még gyönyörű fekete lova díszes nyergébe is felültette. Erre az akkori lurkóknak még az ükunokáik is büszkén emlékeztek. A gyerekek a király legőszintébb alattvalói szólt az őket bámuló idősebbekhez. Majd sötét és csend borult a falura, csak a királyi sátrat strázsáló katonák voltak éberek. Az öreg községháza kis ablakaiból szűrődött ki némi világosság, az ott összegyűlt elöljárók ültek csöndben, gondterhelten a nagy asztal körül, egy pislákoló mécsest bámulva. A helyi plébános próbált lelket verni a helybéli bíróba, aki a várható események hatása alatt valósággal megvált a szavától. Ez a különben rátermett, bátor ember olyannyira bízott királya kegyességében és igazságosságában, amilyen mértékben aggódott az általuk bepanaszolt urak esetleges bosszújától. Másnap hajnalhasadás után már talpon volt a falu népe. A befűtött kemencékből a friss cipók és kalácsok illata terjedt. Mindenki a királynak, s kíséretének akart kedveskedni. Az utcákon nyargalászó katonák győzték köszönni a szívesen kínált harapnivalót. Azután a leírás alapján még ebéd előtt feltűnt az Ekecs irányából érkező királyi menet. A lovasok, s a batárok által felkavart porfelhő jelezte, hogy rövidesen megérkezik az ország első embere személyesen a király. Meg is érkezett a faluba a királyi menet. A lódobogás és a batárok kerekeinek a zöreje elnyomta a menetet loholva követő mezítlábos gyerekhad és az utcán tolongó felnőttek kiáltásait. Vivát! Vivát! Éljen a király! De a várakozók nagy csalódására a díszes királyi hintó ablakainak függönyei nem nyíltak szét. Tudták az emberek, nagy úr a király. De, hogy egy pillantásra sem méltatja hűséges alattvalóit azért azt mégsem gondolták. Baljós előjel volt ez az ünneplőbe öltözött, a királyi menetet üdvözlő küldöttség tagjai számára is. Ahogy az érkező lovasok, batárok és a királyi hintó eltűntek az erdőszéli fák és bokrok takarásában, alabárdos őrök állták útját a kíváncsi tömegnek. Szigorúan megparancsolták, hogy a király táborába engedély nélkül élő ember a lábát be ne tegye. Nem is próbálta azt meg senki, csak a bokrok és a fák közötti réseken át láthatták azt a nagy sürgést, forgást, ami a királyi sátor körül zajlott. 13

14 Teltek az órák, s a nap alig haladt át a delelőn, a küldöttség tagjai már ott tipródtak a tábor bejáratát őrző alabárdosok orra előtt. Próbáltak is velük szót váltani, de azok mintha megnémultak volna, csak szigorú tekintetükkel jelezték várjatok a sorotokra. Közben feltűnt az őrök közelében az előző estén megismert rangos vitézek egyike. Az aki a legbarátságosabbnak tűnt közülük. A bíró olyan keservesen könyörgő tekintettel bűvölte a láthatóan rájuk figyelő ifjú vitézt, hogy annak megesett a szíve a várakozókon. Az alabárdosok tisztelettel tették szabaddá az utat a küldöttséghez közeledő ifjú előtt. Csak akkor léptek fel szigorúan, amikor az őt felismerő gyerekhad önfeledten szaladni kezdett az ismerős ifjú felé. Volt mit tennie az öreg kisbírónak, hogy feltartóztassa és rendre utasítsa a rakoncátlankodókat. A küldöttek pedig illendően megsüvegelve a jóindulatú vitézt, őszintén előadták annak panaszaikat, s mélységes aggodalmaik okait. Az ifjú érdeklődve hallgatta a bírókat, s a megilletődött kisbírót is megkérdezte Úgy igaz e minden, ahogy azt a két bíró elmondotta? Úgy bizony nagyságos vitéz úr felelte az öreg. Arra a kérdésre pedig, hogy merjék e mindezeket felséges királyuk előtt is elmondani, a vitéz kissé komorabb arccal így válaszolt: Azt majd a király dönti el. Majd sarkon fordult, s a meglepett küldöttek tekintetétől kísérve a királyi sátor felé vette útját. Még fel sem ocsúdhattak meglepetésükből az egymásra bámuló küldöttek, amikor újabb két alabárdos szólította őket. Felséges királyunk első Mátyás kéreti Nagymegyer és Izsap faluk küldöttségét. Rövid katonás eligazítás, s a két alabárdos után elindultak az alig száz lépésnyi távolságra álló sátor felé a küldöttek. Elöl a két bíró, mögöttük a nótárius és a plébános. Őket követte tisztes távolságban a kisbíró, akkori nevén a tizedes. De hosszúnak is tűnt a küldötteknek, az a tulajdonképpen nagyon is rövid út, amelyet a királyi sátorig meg kellett tenniük. Már túljutottak az út kétharmadán, amikor Zsámbók bíró uram először emelte fel lehajtott fejét mert a király elé meghajtott fővel illett járulni hogy lopva szemügyre vegye magát a királyt. Bár ne tette volna. Mert a látvány, amely szemei elé tárult számára döbbenetes volt. No nem a díszes királyi sátor látványa. Nem is a bordó színű bársonyos lepellel letakart, trónra emlékeztető szék, s az az köré fél karéjban felsorakozó vitézek s a díszes ruhás főurak csoportja. Hanem az a délceg ifjú, aki a csaknem feketének tűnő sötétzöld színű bársonyból készült aranysújtásos, hollós címeres palástjában, aranyöves kardjával az oldalán, méltóságteljes nyugalommal várt az érkezőkre. Hogy mi játszódhatott le a megyeri bíró lelkében, aki első pillantásra felismerte a király személyében az ismerős vitézt, könnyen elképzelhető. Tény az, hogy a váratlan felismerés hatása alatt olyan érzése támadt, mintha mindkét lábával egyszerre lépett volna csirizbe. Lábai lecövekeltek, s tekintetét nem tudta levenni a királyról. Az őt követő nótárius valósággal fennakadt rajta. A többiek is megálltak, hogy lassan ők is átéljék a maguk módján azt a lelki válságot, amelyből Zsámbók Ozsváld bíró lassan kezdett kievickélni. A két felvezető alabárdos fel sem tudta fogni a küldöttek megtorpanásának az okát, akik savanyú ábrázatukkal úgy közeledtek királyukhoz, mintha épp távozóban lettek volna. Csak a kisbíró halk sóhaja zökkentette vissza őket a valóságba ha ezt ma épp bőrrel megússzuk. 14

15 Végre ott álltak földig hajolva, levett süveggel a király előtt. Amikor az helyet foglalt rögtönzött trónján, a küldöttek térdre ereszkedtek, s Zsámbók uram torkát köszörülve jelezte, hogy szólni szeretne. De a király szólalt meg. Hangosan, határozottan, méltóságteljesen: Álljanak fel kegyelmetek. A király csak a haza ellenségeit, s a törvényszegőket kényszeríti térdre. A becsületes emberek tiszteletadása királyuk előtt a főhajtás. Ti pedig remélem becsületes, törvénytisztelő emberek vagytok, ha pedig így van, nincs okotok félelemre. A küldöttek felálltak, s arcukon a remény és a megkönnyebbülés tükröződött. De, folyatta a király, ha panaszaitok, sőt ha az egyes főurak elleni vádjaitok megalapozatlanok, akkor méltó büntetésben lesz részetek. Ha még van az általatok elmondottakhoz hozzáfűzni valótok vagy valamit szeretnétek visszavonni vádjaitokból még megtehetitek. A király kérdésére néma csend volt a válasz. A király felállt, ily módon vetve véget a hivatalos fogadásnak. Egy kézmozdulatával jelezte, hogy a küldöttek emelt fővel, egyenes testtartással hallgassák szavait: Mi Mátyás, Magyarország királya, tudomásotokra adjuk, hogy kéréseiteket, panaszaitokat meghallgattuk, s azokat kivizsgáljuk. Igazságtételünkről írásban kaptok választ. Addig is abban a hitben éljetek, hogy Mátyás király méltóképpen jutalmazza az arra érdemeseket, s szigorúan bünteti az érdemteleneket. Távozzatok békességgel. Távoztak is a megilletődött atyafiak. Azt sem tudták, hogy hogyan kerültek vissza a reájuk várók közé. Csak úgy záporoztak a kérdések feléjük, s azóta sem élt Nagymegyeren és Izsapon öt olyan fontos személyiség, mint az az öt ember, akik saját szemükkel látták a királyt, s vele szót is váltottak. Mert akkor a várakozók szentül meg voltak győződve arról, hogy csak a küldöttek láthatták Mátyás királyt, akit ki tudja miért dugdostak el oly nagy gonddal az urak a nép tekintete elöl. Azután kiderült az igazság. Lassan, részleteiben is felfogta a nép azt ami a valóságban megtörtént. Később távoli helyekről is érkeztek kíváncsiak a faluba, hogy személyesen hallhassák az itt történteket. Hogy láthassák az erdészlak udvarán díszlő tölgyet, amely féltve őrzött kincse, szimbóluma lett Nagymegyernek. Mátyás király kiváltságlevele A király távozása után lassan teltek Nagymegyeren a hetek, a hónapok. A november már fehérbe öltöztette a tájat, s lassan a karácsonyra készültek az emberek. Közben várták, egyre türelmetlenebbül várták a király ígéretét. Vajon milyen karácsonyuk lesz 1466-ban a megyerieknek és az izsapiaknak. Mintha az egekből érkezett volna a válasz erre a százszor, ezerszer elsóhajtott kérdésre. Mert váratlanul, de a két falu igaz örömére királyi küldöncök érkeztek. Személyesen Zsámbók Ozsváld bíró kezébe adták a pecséttel ellátott, pergamenre írott királyi üzenetet. Tanácsokkal, utasításokkal látták el a bírót, s nyomban távoztak is a faluból. Ami azután történt, arra máig is szívesen emlékeznek a 15

16 Mátyás királynak hálás nagymegyeriek. De ez már egy újabb fejezete a Mátyás legendának. Alig távoztak Nagymegyerröl a királyi hírvivők, a községházán már gyülekeztek a sebtiben összehívott elöljárók. A plébánoson és a nótáriuson kívül ott volt az iskolamester is. Ő is járatos volt a deák nyelvben, mert a király üzenete, a kor szokásainak megfelelően, latinul volt megírva. A plébános törte fel a pecsétet, s hangosan, mintha misét mondott volna, kezdte olvasni a várva várt szöveget. Minden mondatát külön fordították a királyi üzenetnek. De az nem a sérelmeiket orvosló döntést, hanem azt a meghívást tartalmazta, amelyet szóban már a hírnökök is közöltek a bíróval. A király szóban is, írásban is megparancsolta, hogy Zsámbók Ozsváld nagymegyeri bíró vezetésével, ugyanaz a küldöttség járuljon 1466 december hó 15-én a király elé, amelynek tagjai annak idején meghallgattattak. A király Nagyszombat várában fogadja a küldötteket. Az öröm, a megtiszteltetés érzései, aggodalmakkal is vegyülve járták át újból az útra készülők lelkét. Alig több mint egy hetük maradt az indulásig, pedig az útra ebből három napot szántak. Dolgoztak is a helybéli szabók, szűcsök, csizmadiák és a többiek, hogy a királyi fogadáshoz méltóvá formázzák a küldötteket. Az öreg kisbíró lábán is fénylettek az új csizmák, s mellén úgy feszült a vadonatúj fehér birkabőrből készült mente, hogy a saját felesége is alig ismert rá. Azután elindult a két felkészített szekér. Két faluból válogatták össze a legjobb lovakat eléjük. Útközben másról sem esett szó csak arról, miről is szólhat a király döntése. Tudták, az már leírva, megmásíthatatlanul várja hogy kihirdessék. A küldöttek szerencsésen, időben érkeztek Nagyszombat városába. A királyi meghívólevél minden ajtót megnyitott előttük. Így a megjelölt napon és órában, a vár dísztermének a bejárata előtt a többi meghívottakkal együtt várhattak bebocsátásukra a királyi ítélőszék elé. Mert a király sok más fontos ügyben ítélkezett e helyen, ezen az emlékezetes napon. Végre a nagymegyeri és izsapi küldötteket is szólították. Amikor kitárult előttük a vár lovagtermének szárnyas ajtaja, mesébe illő látványban volt részük. Hatalmas, boltíves terem, templomhoz illő pompa, igazi királyi trón, díszruhás főurak, szolgálatkész udvaroncok, s a trónon maga a király. A küldöttek mélyen meghajolva járultak a trón elé, s térdeltek le a király előtt. Álljatok fel! szólt a király a küldöttekhez, akik jobbágyruházatuk révén ugyancsak különböztek a díszruhás jelenlévőktől. Mondottam már a király előtt térdre csak a haza ellenségei és a gonosztevők kényszerülnek. Ti pedig királyotok hűséges alattvalóinak bizonyultatok. Hallgassátok hát figyelemmel hogy döntött panaszos ügyetekben a király. Valaki a király kezébe adta a függő pecséttel ellátott pergamentekercset. A király azt az országbírónak nyújtotta, s utasította, hogy olvassa fel annak tartalmát. A küldöttekre tekintő király arcán egy biztató, bátorító mosoly suhant át. Talán ennek köszönhető, hogy az olvasott latin szöveget nem is értő két bíró gyöngyöző homlokán, simulni kezdtek a redők. Segítette ezt a szöveget értő plébános és a nótárius ábrázata is, melyek híven tükrözték az olvasott szöveg számukra kedvező tartalmát. 16

17 Az országbíró szavait követő csendet a király törte meg: Zsámbók Ozsváld! Úgy érkeztél küldötteiddel, mint egy jobbágyfalu bírója. De saját és néped érdemeidért jutalmul úgy távozol, mint Nagymegyer városbírája. Mert ettől a naptól Nagymegyer mezőváros és Izsap falu lakóit azok a jogok és kötelességek illetik, melyek Komárom városának a vármegye székhelyének polgárait. Királyi döntésünket e privilégiumlevél tartalmazza, melynek érvényessége saját akaratunkból örök időkre szól. A király saját kezével adta át a meghatódott újdonsült városbírónak a függő pecséttel ellátott pergamentekercset. A bírótól mindenki a hálás köszönet szavait várta. De annak a meghatottságtól remegő ajkain egy szót sem sikerült kipréselni. Csak a szemei sarkából kibuggyanó könnyek jelezték, hogy az a nagy sóhaj, ami valósággal feltört a kebléből, szebben hangzott minden szavakban öntött köszönetnél. A király is meghatódott. Szinte örült annak, hogy a küldöttek mögött álló öreg kisbíró váratlanul térdre borult. Királyi méltóságába vissza zökkenve elnézően szólt. Amint azt már megmondtam, ne térdeljen kend a király előtt! Nem is felséged előtt estem én térdre válaszolta az öreg. Hanem az előtt a mindannyiunknál hatalmasabb úr előtt, akinek az én felséges királyom is szolgája. Neki köszönöm ezt a mai szép napot most mindannyiunk nevében. A királyt is meglepte az öreg bátorsága és bölcsessége. De hogy jó emlékeket hagyva vessen véget ennek az elhúzódó kihallgatásnak, újabb kérdéssel fordult a megbátorodott kisbíróhoz. Láttál-e már életedben ilyen szépet, s fenségeset, mint most e fényes palotában? Az öreg lassan, akkurátusan, talán akkor először hordozta végig tekintetét a nagyterem minden zegén zugán. Látszott jól megfontolta válaszát. Láttam biz én fenséges királyom. Mert e palota minden pompáját, ragyogását felülmúlja az a nagymegyeri tölgyfa, amelynek árnyékában először köszönthettük szeretett királyunkat. Újra elcsöndesedett a terem. Most a király vált meg a szavától, s szinte restelve törölte ki szeme sarkából azt a könnycseppet, amely egy pillanatra elhomályosította tekintetét. Hát ennyit a nagymegyeri Mátyás legendáról, mert a folytatás már nem legenda. Az már hiteles írott történelem. 17

18 18

19 19

20 20

21 A kiváltságlevél tartalma Az eredeti latin nyelvű szöveg fordítása magyar nyelvre két esetben is megtörtént. Először 1666-ban a privilégiumlevél átvételének 200 éves évfordulója kapcsán. Másodízben 1866-ban a várossá nyilvánítás 400. évfordulója alkalmából. E fordítás tartalmát szó szerint adjuk közre úgy, ahogy azt annak idején Nagy Rátz József városunk akkori jegyzője lejegyezte. Nagy Megyer Mezö Városának ditsö emlékezetü Mátyás Királytól nyert Privilégium Levele, Magyar nyelvre fordíttatva, melly az dik Év Tamás apostol ünnepe elött 6.- dikán írva deák nyelven pergamentre írattatott, és függö petséttel elláttatott. Nagy Szombatban amelly városunk díszére és ékességére mind ez ideig meg tartatván a mostani és jövendöbeli közönségnek, szükséges tudomás, és emlékezet végett. E jegyzőkönyvben magyar nyelvre fordíttatva másoltatott, az eredetiröl következö tartalommal: Mi Mátyás Isteni kegyelemböl, Magyar Dalmát és Horváth országoknak s a t. királlya adjuk emlékezetül mindeneknek, jelenleg akiknek illik, hogy mivel, a királyok ditsösége a népek sokaságában, az Országoknak ereje és dísze pedig a Városoknak és Helységeknek gazdagságában és kiterjedésében állanak, tehát illö a fejedelemnek a népek fent tartására, jó téteményekkeli öregbíttésére és a Városoknak úgy helységeknek ki terjesztésére, a pártfogására szorgalmas gondot fordíttani, mint a mellyekböl tudni illik, a Királyoknak és Országoknak elöre botsájtott panaszaik származnak, hogy ennél fogva ez iránti különös gondoskodások magasztaltassék és az állomány hasznot is öregbedést nyerjen, minél fogva jelenleg mindeneknek tudtára kívánjuk adni, hogy betsületes Zsámbók Ozsváld Nagy Megyeri és Végh István Izsapi a mi Komáromi Várunkhoz tartozó Helységeinkben lakozó híveink a magok és említett helységeinknek egész községének személyében mielönkbe járulván, nékünk ezt kívánták tudtunkra adni, miképpen a mi említett Komárom Várunkhoz tartozó puszták és helységek között, az említett Nagy Megyer és Izsap sok rendkívüli adóknak kitsikarásai miatt annyira elterhelve volnának hogyha azokon segítve nem lesz könnyen a legnagyobb pusztullásra juthatnának, ennél fogva mi ezeket valóban meg gondolván és mind ezen említett polgárainknak és embereinknek hüségét és hü szolgállatjaiknak érdemét, mellyeket ezek mi hozzánk és a mi mondott Magyar Országunk Szent Koronájához azoknak lehetösége szerint mutattanak és tettenek, figyelembe vévén, mind pedig, és leg inkább azon oknál fogva, hogy azon polgárok és emberek a mondott Mi Királyi pusztáinkat, épületekkel és lakósokkal díszesítteni és nagyobbíttani iparkodjanak ezen mi polgáraink és ezeknek közönségeinek mostani és jövendöbeli lakósaira nézve a fizetendö adóban oly határozatot tettünk, hogy ök és ezeknek utódi a mi mondott Komáromi Várunk idöszerinti Vár parantsnokainak, minden egy jobbágy hely vagy telektöl esztendei adóul nem többet mind 21

22 egy arany forintot, a búzából pedig és gabonából amint és a mi módon máskor a Vár körül fizettenek, úgy most is és jövendöben is minden idöben akképpen fizetni tartozzanak és köteleztessenek ezen kívül ezen mi polgárainkat és ezeknek közönségeinek mostani és jövendöbeli lakossait az általok a mi Királyi Fiscusunknak szinte a mi Királyi és más mindenféle rendkívüli adóknak terheltetése alól melyeknek a mi Királyi Kamaránkban be kellene jönni, vagy szinte akár szározan akár vizeken lévö vámokonni fizetések alól a mi Királyi Kegyelmünk és kedvezésünknél fogva örökre kegyelmessen fel mentenni és fel szabadítanni határoztuk, sött fel mentettük és fel szabadítottuk jelen levelünknek ereje által, mellynek folytában minden mi híveinknek és a mi Komáromi Várunk minden fö és al parantsnokainak nem különben a mi Királyi Kamaránk jövedelmei és szinte ezeknek adó és vámjai, fö és al szedöinek ez végre a mi mondott Magyar Országunk bár hol akár szárazon akár vízen, illy helyeket most és jövendöben bíró és jelen levelünk tartalmát tudóknak ennek erejénél fogva keményen meg parantsoljuk, hogy mostantól fogva jövendöre említett Mi Nagy Megyeri és Izsapi polgárainkat és ezeknek közösségét, vagy valakit ezek közül a mi Királyi Kamaránk jövedelmeinek vagy más rendkívüli adó vagy önkénti ajánlat tartozása és vám fizetésében amellyeket ezek akárminémü vagyonok és jószágokból tarozzanak a mi megrendelt határozásunkon tul, ne szoríttassanak és nekénszeríttessenek. Vagy a mi Királyi Kamaránk jövedelmeinek, rendkívüli tartozásainak önkénti adózásának és vámjainak nem fizetési okánál fogva, említett mi polgárainkat, vagy valakit ezek közül, személlyében akárminémü javaiban és jószágaiban a mi Kegyelmes kivételünk és fel szabadíttásunk rendeletének ellenére, ne bolygassátok és ne bántsátok, vagy valamiképpen soha és semmi módon valami szín alatt meg ne károsítsátok jelen irományunkat pedig, mit a mi magány petsétünk reá nyomásával meg erösítettünk az ezt elömutatónak az elolvasás után mindenkor vissza adatni parantsoljuk. Kelt Nagy Szombatban Szent Tamás Apostol ünnepe elötti hatodik napon Urunk Ezer négy száz hatvan hatodik, Országlásunk kilentzedik, meg koronáztatásunknak pedig harmadik Esztendejében. Mátyás (petsét heje) Ezen privilégium levelet magyar nyelvre fordítva az eredetiről másolta e jegyzőkönyvben Április 30.dikán 1850 Vithanváry Nagy Rátz József város jegyzője 22

23 Mátyás király privilégium levelét a későbbiekben megerősítették: I. Ferdinánd király 1534-ben II. Maximilián (Miksa) király 1568-ban Rudolf király 1578-ban II. Mátyás király 1600-ban és 1609-ben Contílium 1629-ben II. Ferdinánd király 1631-ben Leopold király 1666-ban Győri Székes Egyházi Káptalan 1847-ben 23

24 HENKEY GYULA A nagymegyeri magyarok etnikai embertani képe 24

25 Bevezetés A nagymegyeriek és a többi csallóközi magyarok etnikai embertani felmérése nemcsak helyi, hanem Kárpát-medencei szinten is nagy jelentőségű, mert az igen sok honfoglaló és XI. századi magyar temető (Nevizánszky 1994) arra utal, hogy a Kisalföldnek a Dunától északra eső részét őseink nagy mértékben népesítették be, ezen felül Nagymegyer és a többi felmért csallóközi helység elkerülte az oszmán-török hódoltságot, így az itteni magyarság jól megőrizhette az Árpád-kori ősök embertani jellegeit. Nagymegyeri első vizsgálatomra 1996 januárjában került sor, ez év májusában pedig azok felmérésére került sor, akik az első alkalommal nem tudtak megjelenni. A helyi szervezők felkérő levéllel hívták be etnikai embertani vizsgálatra a helyi és környékbeli magyar ősöktől származó éves férfiakat és nőket. Sor került néhány önként jelentkező éves és éves, valamint távolabbi vidékről és más etnikumból származó felmérésére is, de az utóbbiak adatait feldolgozás előtt elkülönítettem. A felméréseken összesen 211 őslakos magyar jelent meg, akik közül 90 a éves férfi és 87 a hasonló korú nő. A méréseket és a leíró jellegeket a Martin kézikönyvben (Martin-Saller ) előírt szempontok szerint vettem fel, a szemszínt a Martin-Schulz szemszíntábla, a hajszínt a Fischer-Saller hajszintábla alapján rögzítettem. Az egyes embertani jellegek elemzését a évesek adatai alapján végeztem el, a típusok megoszlásánál a és a éves őslakosok meghatározását is figyelembe vettem. 25

26 A főbb embertani jellegek elemzése TESTMAGASSÁG A nagymegyeri magyar őslakosok átlagos termete mindkét nemnél magas, meghaladja az általam 1989 végéig mért magyarok átlagát, de kisebb az összes csallóközi magyarok átlagánál, mely férfiaknál 175,11 cm, nőknél 161,61 cm. Összehasonlításként említem, az általam 1989 és 1996 között mért éves magyarok átlagos termete férfiaknál 172 cm, nőknél 159,50 cm körüli. (Magas a termet férfiaknál 170, nőknél 159 cm-től kezdve). A testmagasság átlagát öröklött tulajdonságokon kívül a mérés időpontja is befolyásolja, mert Európában a termet átlaga folyamatosan emelkedik, Magyarországon a sorozottaknál az 1937-ben születettektől kezdve évente 0.4 cm-el (Véli 1967). Az általam VI. 1.- ig vizsgált felnőtt közül egy 22 éves nagymegyeri férfi a legmagasabb 198 cm-el, de mert 24 éven aluli, a évesek átlagának kiszámításakor az ő adatát nem lehetett figyelembe venni. FEJHOSSZ A nagymegyeri magyarok e mérete mindkét nemnél hosszú, a mm-es magyar férfi és a 179,24 mm-es női átlagnál (Henkey 1993) némileg nagyobb. FEJSZÉLESSÉG A nagymegyeriek e mérete férfiaknál és nőknél egyaránt a széles kategóriába esik, mindkét nemnél kissé nagyobb a 160,35 mm-es magyar férfi és a 154,35 mm-es női átlagnál. HOMLOKSZÉLESSÉG A nagymegyeriek homloka szélesebb a magyar átlagnál, mely férfiaknál 113,03 mm, nőknél 109,74 mm. JÁROMÍV-SZÉLESSÉG A helyi őslakos származásúak járomíve mindkét nemnél széles, férfiaknál kissé nagyobb, nőknél némileg kisebb a magyar átlagnál, mely férfiaknál 146,17 cm, nőknél 139,59 mm. A nagy járomív-szélesség az egyik keleti eredetű örökségünk. Orosz férfiaknál az átlag 140,6 mm. (Bunak 1976). MORFOLÓGIAI ARCMAGASSÁG A nagymegyeriek arcmagassága mind férfiaknál, mind nőknél középmagas, a 121,29 mmes magyar férfi és a 111,52 mm-es női átlaggal csaknem teljesen megegyező. ÁLLKAPOCS-SZÖGLETSZÉLESSÉG A helyi őslakosok e mérete mindkét nemnél nagyobb a mm-es magyar férfi és 105,62 mm-es női átlagnál és igen jelentősen nagyobb a 107,90 mm-es orosz és 108,50 mm-es európai átlagnál. (Bunak 1976). 26

27 ORRMAGASSÁG A nagymegyeriek orrmagassága mind férfiaknál, mind nőknél némileg kisebb az 53,89 mm-es magyar férfi és mm-es női átlagnál. ORRSZÉLESSÉG A helyi őslakosok orra mindkét nemnél kissé szélesebb a 35,90 mm-es magyar férfi és a 32,74 mm-es női átlagnál. FEJJELZŐ A nagymegyeriek fejjelzője mind férfiaknál, mind nőknél a rövid kategóriába esik, a magyar átlaghoz mely férfiaknál 85,30, nőknél 86,16 közeli. Az orosz férfiak fejjelzője 81,4, a régi szláv jellegeket viszonylag leginkább megőrző északi fehéroroszoké 81,5 (Bunak 1976), az általam vizsgált palócföldi szlovák férfiaké 85,74, a nőké 86,40 (Henkey 1993 b), a magyar átlaggal csaknem megegyező. (Rövid a fejjelző férfiaknál 81, nőknél 82-től). ARCJELZŐ A helyi őslakosok arcjelzője mindkét nemnél széles, a 82,39-es magyar férfi és a 79,63-as női átlaghoz közeli. (Széles az arcjelző férfiaknál 84, nőknél 81 alatt.) ORRJELZŐ A nagymegyeriek orrjelzője férfiaknál és nőknél egyaránt keskeny, de némileg kisebb mértékben, mint a 66,86-os magyar férfi és a 65,87-es női átlag. (Keskeny az orrjelző mindkét nemnél 70 alatt.) JÁROMCSONT ALAKJA A helyi őslakosok túlnyomó többségére az előreálló járomcsont a jellemző, mely egyike a keleti eredetű örökségünknek. Ez a forma az őslakos eredetű népességeknél a 63,6 %-os magyar férfi és a 65,4 %-os női átlagnál nagyobb arányban észlelhető, de a nagymegyeriek és a többi felmért csallóköziek azon magyar népességek közé tartoznak, akikre az előreálló forma a legnagyobb mértékben jellemző. HOMLOKPROFIL A meredek homlok a nagymegyerieknél még nagyobb mértékben észlelhető, mint a 85,4 %-os magyar férfi és a 92,8 %-os női átlag. ORRPROFIL Nagymegyeri férfiaknál konvex, egyenes, konkáv, nőknél egyenes, konvex, konkáv az előfordulás sorrendje. Őslakos eredetű magyar népességeknél a konvex forma gyakorisága emelkedik a magyar átlaghoz képest, mely férfiaknál 41,7 %, nőknél 24,9 % és ez a nagymegyeriekre is érvényes. A konvex orrhát előfordulása orosz férfiaknál 16,3 %, orosz nőknél 7,0 % (Bunak 1976), palócföldi szlovák férfiaknál 23,3 %, nőknél 17,1 (Henkey 1993b). 27

28 ORRHÁT KIEMELKEDÉSE A nagymegyeriek nagy többségére a közepesen kiemelkedő orrhát a jellemző, bár férfiaknál az erősen kiemelkedő forma előfordulása is eléggé jelentős. A közepesen kiemelkedő orrhát gyakorisága az 1989 végéig vizsgált magyar férfiaknál 73,3 %, nőknél 87,5 %, a nagymegyeriekkel csaknem megegyező. TARKÓ PROFILJA A helyiek abszolút többségénél a tartó enyhén domború, de férfiaknál a lapos forma előfordulása is eléggé jelentős. Az enyhén domború tartó az 1989 év végéig általam felmért magyar férfiaknál 68,2 %, magyar nőknél 78,7 %. SZEMSZÍN Mindkét nemnél sötét, kevert (zöldes), világos az előfordulás sorrendje. Az őslakos eredetű népességek túlnyomó többségénél a sötét szemszín gyakorisága emelkedik a magyar átlaghoz (férfiaknál 42,8 %, nőknél 49,1 %) képest, ami a nagymegyeriekre is érvényes. A sötét szemszín orosz férfiaknál 5,1 %-ban, orosz nőknél 7,2 %-ban (Bunak 1976), palócföldi szlovák férfiaknál 30,0 %-ban, szlovák nőknél 39,6 %-ban (Henkey 1993 b) volt észlelhető. HAJSZÍN A hajszín a magyaroknál a legegyöntetűbb megoszlású jelleg, a barna-fekete árnyalatok férfiaknál 97,3 %-ban, nőknél 96,6 %-ban, a nagymegyerieknél pedig 100 %-ban észlelhetők. A legsötétebb, mély sötétbarna (X), fekete (Y) és koromfekete (Y2) hajszínek nagymegyeri férfiaknál 58,9 %-ban, nőknél 47,1 %-ban voltak meghatározhatók. 28

29 A jellegek variációja A éves nagymegyeri férfiak méreteivel és jelzőivel kapcsolatban kiszámítottam a Howells-féle szigma rációkat (Thoma 1957), vagyis az egyes jellegek szórását az egész emberi faj megfelelő szórásának százalékában fejeztem ki (3. táblázat). A kapott eredmények szerint a nagymegyeri férfiak mind a méretek, mind a jelzők tekintetében közepesen egységesek. A Hiernaux-féle távolságok E számításoknál (Piveteau 1965) az alábbi jellegeket vettem figyelembe: testmagasság, fejhossz, fejszélesség, járomív-szélesség, morfológiai arcmagasság, állkapocs-szögletszélesség, orrmagasság, fejjelző, arcjelző, előreálló járomcsont, meredek homlok, konvex orrhát, erősen kiemelkedő orrhát, enyhén domború tarkó, sötét szemszín és barna-fekete hajszín. 16 jelleg összehasonlítása esetén 625 az átlagos távolság. A többi csallóközi népességektől való távolság ennél mindkét nemnél lényegesen kisebb (4. táblázat). A Kárpát-medence általam vizsgált népességei közül a legkisebb távolság az Alistál környéki és a Csicsó környéki magyarok között volt kimutatható (férfiaknál 143,75, nőknél 56,25), míg a legnagyobb eltérés a palócföldi szlovák és a lakócsai horvát férfiak (2059), valamint a palócföldi szlovák és a bolhói horvát nők (2097) között volt kimutatható (Henkey 1990). Típusok megoszlása A nagymegyeri magyar őslakosoknál turanid (43,6 %), pamíri (18,0 %), dinári (7,6 %), keleti mediterrán (4,7 %) a főbb típusok előfordulási sorrendje úgy, hogy a honfoglalóknál is az első helyen álló turanid típus (Lipták 1958, Nemeskéri-Gáspárdy 1954) lényegesen gyakoribb, mint a további három jellegegyüttes összesen. Az első helyen álló turanid típuson belül az alföldi változat (2-4. kép) a leggyakoribb, melyre a magas vagy nagyközepes termet, erős alkat, a fej nagy méretei mellett rövid fejjelző, széles, igen széles, középmagas arc mellett széles arcjelző, előreálló járomcsont, meredek homlok, az arc síkjából közepesen kiemelkedő, egyenes vagy enyhén konvex orrhát, enyhén domború tarkó, sötét vagy zöldes szemszín és barna-fekete hajszín a jellemző. Az alföldi változatot már Bartucz (1938) is részletesen leírta és megjegyezte, ez jellemző a legnagyobb mértékben a mai magyarokra. Eléggé gyakori az északkazakisztáni változat (1. kép) is, melynél a termet kifejezetten magas, az alkat igen erős, a fej méretei kissé még nagyobbak, az arc szélesebb és a járomcsont is erősebben előreálló. A turanid típusnak erősebben mongoloid jellegű változata nem volt meghatározható, a turanid középtípus is csak egy személynél volt észlelhető, igen gyakori viszont a turano- 29

30 pamiri átmeneti forma (5-9. kép). A turanid típusba soroltak között még a turanid+dinári (16. kép) és a turanid+kaszpi kevert alakok előfordulása is eléggé jelentős. A második helyen álló pamíri típus markáns formájára a nagyközepes vagy magas termet, karcsú alkat, a fej kis méretei mellett rövid fejjellző, enyhén széles vagy középszéles, enyhén magas arc mellett közepes arcjelző, lekerekített járomcsont, meredek homlok, a közepesnél erősebben kiemelkedő, konvex vagy egyenes orrhát, enyhén domború vagy lapos tarkó, sötét vagy zöldes szemszín és barna-fekete hajszín jellemző. A 11. képekkel bemutatott, pamiroidnak jelzett férfi áll a legközelebb a fenti leíráshoz. Lényegesen gyakoribb Nagymegyeren is a pamiro-turanid átmeneti forma (10. kép), melynél a termet átlagban magasabb, a fej méretei nagyobbak, az arc szélesebb és a járomcsont is előreálló. A 7,6 %-ban meghatározott dinári típuson belül a balkáni dinári változat 1,9 %-ban, a keleti dinaroid mely utóbbit a grúz antropológusok kaukázusinak neveznek 5,7 %-ban volt meghatározható. A balkáni dinári változatra a magas termet, rövid fejjelző, keskeny arcjelző, erősen kiemelkedő, konvex orrhát, lapos tarkó, többnyire sötét vagy zöldes szemszín és barna-fekete hajszín a jellemző. Nagymegyeren lényegesen gyakoribb a keleti dinaroid változat, melynek termete szintén magas, fejjelzője is rövid, de a fejének méretei nagyobbak, az arc szélesebb, kevésbé magas és a járomcsont nagyrészt előreálló. Az utóbbi Nagymegyeren túlnyomóan turanoiddal kevert formában (17. kép) volt észlelhető. Vizsgálataim szerint a keleti dinaroid változat jelentősen kötődik a jászsági magyarokhoz, valamint a gyepüőr eredetű őslakos népességekhez. Meg kell jegyeznem, ha a balkáni dinári turaniddal, pamírival, előázsiaival vagy ezek kombinációjával keveredik, a keleti dinaroidhoz hasonló jellegegyüttes jöhet létre, ezért a balkáni dinárihoz és a keleti dinaroidhoz egyaránt kötődő formákat egyenlő arányban osztottam meg e két változat között. A 4,7 %-ban kimutatott keleti mediterrán típusból 3,8 % volt sorolható a kaszpi és 0,9 % a pontusi változathoz, az iráni pedig nem volt meghatározható. A magyaroknál átlagban 2,5 %-ban észlelhető kaszpi változatra a magas vagy nagyközepes termet, a fej nagy méretei mellett hosszú vagy közepes fejjelző, középszéles, enyhén magas arc mellett közepes vagy keskeny arcjelző, a közepesnél erősebben kiemelkedő, konvex vagy egyenes orrhát, erősen domború tarkó, sötét szemszín, fekete vagy sötétbarna hajszín és magyar viszonylatban legsötétebb, enyhén barnás bőrszín a jellemző. A 12. képekkel bemutatott nő áll közel a fenti leíráshoz, de lényegesen gyakoribb a turaniddal kevert forma (18. kép). A többi meghatározható típus gyakorisága nem éri el a 3 %-ot. A meghatározatlanok közé azokat soroltam, akiknél egyik típus jellegei sem érik el az 51 %-ot. 30

31 Népesedéstörténeti összefüggések A századi dél-szlovákiai magyar temetők nagy száma, különösen Csallóköz keleti felében, Komárom és Nyitra, valamint Pozsonyvezekény és Galgóc között (Nevizánszky 1994) arra utal, a honfoglaló magyarok nagy mértékben népesítették be ezen területeket. A Kelet-Csallóközben századi magyar temetőket az alábbi helységek határában tárták fel: Komárom, Bálványszakállas, Csallóközaranyos, Nagykeszi, Ekel, Nemesócsa I-II., Szilas, Alsógellér, Izsap és Nagymegyer. Mert Nagymegyert, a hozzá tartozó Izsapot és a szomszédos községeket nem érintette az oszmán-török hódoltság (Blaskovics 1993), helyben és a környéken jól fennmaradhattak az Árpád-kori magyarok embertani jellegei. Fokozhatta a környéken a magyarság keleti elemeinek erősödését, hogy László Gyula (1982) szerint a későavarnak nevezett avar kori onogurok nagyobb mértékben élték meg a honfoglalást, mint egyes kutatók korábban vélték, ezen felül a környékbeli Padányba (Lackovits 1972) és Kulcsodra (Györffy 1990) az Árpád korban besenyők telepedtek. A fentiek alapján nem lehet véletlen, hogy a kutatók jelentős része a csallóköziekről úgy vélte, embertani vizsgálatuk hű képet adhat a magyarság ősi elemeinek származására nézve is. Nagymegyeri felméréseim szerint a magyar nép középázsiai rétegeire utaló turanid, pamiri, kaszpi és mongoloid típusok együtt 67,3 -ban (a magyar átlag 46,4 %), a kaukázusi elemek (keleti dinaroid és előázsiai) 7,6 %-ban (a magyar átlag 9,0 %, a finnugor formák (uráli, lapponoid és a keletbalti finnugor alakjai) 2,8 %-ban (a magyar átlag 4,6 %), a régi szláv jellegegyüttesek (északi, cromagnoid és a keletbalti szláv formái) 0,6 %-ban (a magyar átlag 2,1 %) voltak kimutathatók. A középázsiai eredetű elemek feltűnő túlsúlya összefüggésben lehet a fennmaradt avar kori onogurok és keleti törökök, valamint a besenyők beolvadásával, a finnugor formák igen kis számát az indokolhatja, hogy a honfoglalóknál csak 15,6 %-ban (Lipták 1958, Nemeskéri-Gáspárdy 1954) voltak kimutathatók, a kelet-csallóközi későavaroknak csekély lehetett a finnugor rétegük, a honfoglalás után pedig nem érkezett finnugor eredetű nép a Kárpát-medencébe. A régi szláv jellegegyüttesek teljesen jelentéktelen előfordulásának főbb okai: 1. A Kárpát-medence szláv nyelvű népei együtt éltek és temetkeztek az avarokkal, ezért az avarokkal való keveredésnek jelentős szerepe volt a szlovák nép kialakulásában (Eisner 1933). 2. Kočka (1965) lengyel antropológus századi szlováknak tartott koponyákon csak 32 %-ban mutatta ki a régi szláv jellegegyütteseket. 3. A Knyiezsa-féle 15. századi néprajzi térkép (Szűcs 1982) színmagyar lakosságot mutat ki a Vág völgyében Galgócig és vegyes magyar-szláv népességet Galgóc és Pőstyén, valamint Beckó és Vágbeszterce között ben a felvidéki szlovákok többsége azokon a területeken lakott, ahol a 15. században magyarok, vagy magyarok és szlávok vegyesen éltek. 4. Az Aszód környéki vácegresi és a Salgótarján környéki lucfalvai szlovákok az egyes embertani jellegek összehasonlítása alapján lényegesen közelebb állnak a magyarokhoz, 31

32 mint az oroszokhoz és a régi szláv jellegeket leginkább megőrző fehéroroszokhoz (Henkey 1989). Ezzel van összefüggésben az is, hogy a régi szlávokra jellemző típusok a palócföldi szlovákoknál csak 10,3 %-ban, viszont a törökös típusok 28,5 %-ban, a finnugor formák pedig 10,6 %-ban voltak észlelhetők náluk (Henkey 1985). 5. Mert a szlovákok többségének ősei (késő)avarokkal, magyarokkal, besenyőkkel keveredtek, nem lehet véletlen, hogy a magyarokhoz embertani szempontból közel állnak, így a velük való kis mértékű keveredés alig módosíthatta a magyarság embertani képét. Összefoglalva a nagymegyeri felmérés népesedéstörténeti lényegét, az itteni magyarok feltűnően nagy mértékben őrizték meg a magyarság középázsiai rétegére jellemző típusokat, melyek túlsúlya a finnugor formákhoz képest huszonnégyszeres (az összes általam vizsgált falusi és mezővárosi magyaroknál tízszeres), a régi szláv jellegegyüttesekhez képest száztizenkétszeres (az összes általam felmért magyaroknál huszonkétszeres). A honfoglalóknál is leggyakoribb két típus, a turanid és a pamíri előfordulása a nagymegyerieknél 43,6 %, illetve 18,0 %, lényegesen nagyobb, mint a 31,1 %-os és a 11,9 %-os magyar átlag. A turanid és a pamíri típus nagy gyakorisága az összes csallóközi magyarokra jellemző (5. táblázat). A nagymegyerieknél eléggé gyakori két további jellegegyüttes, a kaukázusi oszétoknál jelentős keleti dinaroid az összes csallóközieknél 4,5 %-ban, a középázsiai türkméneknél gyakori kaszpi pedig 4,7 %-ban volt észlelhető. 32

33 Főbb irodalom Bartucz L. (1938): A magyar ember. Budapest. Blaskovics J. (1993): Az Újvári elajet török adóösszeírásai. Magyar Ifjúság Érdekeit Védő Szövetség (MIÉSZ) kiadása. Pozsony. Bunak, V. V. (1976): Rassengeschichte Osteuropas. In: Rassengeschichte der Menschheit (Kiadó Schwidetzky, I.) 4. Lieferung; Eisner, J. (1933): Slovensko v praveku. Bratislava Györffy Gy. (1990): A magyarság keleti elemei. Budapest. Henkey Gy. (1985): Lucfalva és Vácegres népességének etnikai-antropológiai vizsgálata. Anthrop. Közl. 29; (1989): Az embertani kép. Palócok I. Eger; (1990): A magyarság etnikai embertani képe. Kandidátusi értekezés. (1993a): Őseink nyomában. Magyarság és Európa kiadó. Budapest. (1993b): A Kárpát-medence népeinek etnikai embertani képe. Magyar Ifjúság Érdekeit Védő Szövetség kiadása. Léva. Kočka, W. (1965): Archeologisch-antropologische Korrelationen zwischen Ungarn und Slawen im X-XII. Jh. Acta Arch. Hung. 17; Lackovics E. (1972): A rábapatonaiak eredethagyománya. Arrabona 14; 242. László Gy. (1982): A kettős honfoglalásról. História 1982/1; 3-4. Lipták P. (1958): Awaren und Magyaren im Donau-Theiss Zwischenstromgebiet. Acta Arch. Hung. 8; Martin, R. Saller, K. ( ): Lehrbuch der Anthropologie I-VI. Stuttgart. Nemeskéri J. Gáspárdy G. (1954): Megjegyzések a magyar őstörténet embertani vonatkozásaihoz. Ann. Hist.-natur. Mus. Nat. Hung. 5; Nevizánszky G. (1994): A Kárpát-medence északi térségének régészete a honfoglalás korában. In: Honfoglalás és régészet. Balassi kiadó. Budapest; Piveteau, M. J. (1965): Une nouvelle messure de distance anthropologique entre populations. Compte Rendu Ac. Sc. Paris, t 260 (II.8); Szűcs J. (1982): A középkori Magyarország népei. História 1982/1; 4. Thoma A. (1957): Folytonos eloszlású jellegek variációjának mérése. Anthrop. Közl. 4; Véli Gy. (1967): Az akceleráció a felszabadulás előtt és után. Anthrop. Közl. 11;

34 1. táblázat A éves nagymegyeri magyar őslakosok méreteinek és jelzőinek főbb paraméterei Jelleg Férfiak Nők n x s 2 n x s 2 Testmagasság ,51 36, ,94 30,86 Fejhossz ,18 27, ,99 26,27 Fejszélesség ,52 33, ,43 18,69 Homlokszélesség ,86 14, ,21 13,01 Járomív-szélesség ,57 25, ,09 21,05 Morfológiai arcmagasság ,62 25, ,86 23,12 Állkapocsszöglet-szélesség ,24 30, ,06 20,71 Orrmagasság 90 53,12 8, ,26 6,08 Orrszélesség 90 36,60 4, ,11 3,08 Fejjelző 90 85,38 11, ,77 8,40 Arcjelző 90 82,39 14, ,63 19,03 Orrjelző 90 69,00 24, ,17 26,10 34

35 2. táblázat A éves nagymegyeri magyar őslakosok kvalitatív jellegeinek megoszlása Jelleg Forma Férfiak Nők n % n % Járomcsont alakja lekerekített 9 10,0 7 8,0 előreálló 74 82, ,4 előre keskenyedő 7 7,8 4 4,6 Homlokprofil előre domborodó - 0,0-0,0 meredek 85 94, ,0 hátrahajló 5 5 5,6-0,0 Orrprofil konkáv 10 11, ,8 egyenes 33 36, ,4 konvex 47 52, ,8 Orrhát kiemelkedése gyenge 2 2,2 1 1,2 közepes 64 71, ,2 erős 24 26, ,6 Tarkó profilja erősen domború 7 7, ,6 enyhén domború 53 58, ,9 lapos 30 33,3 3 3,5 Szemszín világos (1a-4a) 17 18, ,2 kevert (4b-8,10) 32 35, ,6 sötét (9,11-16) 41 45, ,2 Hajszín vörös (I-VI) - 0,0-0,0 szőke (A-L) - 0,0-0,0 átmeneti (M-0) - 0,0-0,0 barna-fekete (P-Y) , ,0 35

36 3.táblázat A éves nagymegyeri férfiak Howells-féle szigma rációi Testmagasság 104,31 Orrmagasság 74,47 Fejhossz 84,52 Orrszélesség 72,24 Fejszélesség 111,92 Méretek átlaga 88,32 Homlokszélesség Fejjelző 100,47 Járomívszélesség 95,47 Arcjelző 75,69 Morfológiai arcmagasság 78,59 Orrjelző 63,72 Állkapocsszögletszélesség 95,64 Jelzők átlaga 79,96 4. táblázat A nagymegyeri éves magyarok Hiernaux-féle távolságai Férfiak Nők Nagymegyeriek Csicsó környékiek között 262,50 125,00 Nagymegyeriek Alistál környékiek között 312,50 281,25 Nagymegyeriek Bősiek között 262,50 218,75 Átlagos távolság táblázat Típusok megoszlása %-ban (Henkey VI. 30) Típus Nagy- Csalló- Felvidéki Összmegyer közi magyar magyar átlag átlag átlag Turanid 43,6 42,7 42,6 31,1 Pamiri 18,0 16,8 17,6 11,9 Dinári, keleti dinaroid 7,6 7,0 7,1 5,8 Előázsiai 1,9 1,9 2,0 5,4 Keletbalti 2,8 2,7 3,4 4,5 Keleti mediterrán (kaszpi, pontusi, iráni) 4,7 7,0 5,1 4,1 Alpi 2,4 1,9 2,0 2,5 Lapponoid 0,5 0,7 1,1 1,7 Mongoloid 1,9 1,5 0,8 0,9 Gracilis mediterrán 0,0 0,4 0,4 0,8 Északi 0,0 0,0 0,0 0,4 Cromagnoid 0,0 0,0 0,0 0,4 Atlanto-mediterrán 0,0 0,1 0,0 0,1 Uráli 0,0 0,0 0,0 0,1 Erősen kevert, meghatározatlan 16,6 17,2 17,7 30,2 Vizsgáltak száma , ,0 36

37 6. táblázat A fotókkal bemutatott személyek főbb embertani jellemzői a b c d e f g h i j k l m n 1 165, ,25 73,33 8 Y T 2 175, ,95 81,58 14 X TO 3 154, ,88 77,70 15 X TO 4 175, ,96 83,22 13 V TO 5 160, ,64 78,17 14 X TP 6 181, ,30 78,95 13 Y2 TP 7 161, ,28 76,60 15 X TP 8 169, ,95 81,12 8 X TP 9 163, ,15 82,14 8 W TP , ,31 85,93 16 X PT , ,03 85,11 13 X P , ,26 90,44 15 W KX , ,44 82,01 3 W KD , ,00 82,22 16 Y2 A , ,66 71,52 15 Y MT , ,96 83,55 14 Y TkD , ,91 85,03 13 X kdt , ,90 83,92 14 Y2 KT a testmagasság, b fejhossz, c fejszélesség, d homlokszélesség, e járomívszélesség, f morfológiai arcmagasság, g állkapocsszögletszélesség, h orrmagasság, i orrszélesség, j fejjelző, k arcjelző, l szemszín, m hajszín, n típus A típusok rövidítései: T turanid, TO turanoid, TP turano-pamíri, PT pamiro-turanid, P pamiroid, KX kaszpi (+X), KD keleti dinaroid, A alpi, MT mongoloid+turanid, TkD turanid+keleti dinaroid, kdt keleti dinaroid+turanid, KT - kaszpi+turanid Y2 jelzéssel a Fischer-Saller hajszíntáblában nem szereplő koromfekete árnyalatot határoztam meg. 37

38 Turanid Turanoid Turanoid 38

39 Turanoid Turano-(pamíri) Turano-(pamíri) 39

40 Turano-pamíri Turano-pamíri Turano-pamíri 40

41 Pamíro-turanid Pamíroid Kaszpi (+x) 41

42 Alpi Keleti dinaroid Mongoloid + turanid 42

43 Turanid + keleti dinaroid Keleti dinaroid + turanid Kaszpi + turanid 43

44 Tartalom Előszó TÁNCZOS TIBOR: A NAGYMEGYERI MÁTYÁS LEGENDÁK Honfoglalás, telephelyek kiválasztása Az első magyar telephelyek Villa Meger Nagy Megyer keletkezése Ismereteink az ősi Nagy Megyer környezetéről Írásos emlékek az ősi Nagymegyerről A Mátyás legenda történelmi előzményei Mátyás király Nagymegyeren A Mátyás fa legendája Mátyás király kiváltságlevele A kiváltságlevél tartalma Korabeli dokumentumok HENKEY GYULA: A NAGYMEGYERI MAGYAROK ETNIKAI EMBERTANI KÉPE Bevezetés A főbb embertani jellegek elemzése A jellegek variációja A Hiernaux-féle távolságok Típusok megoszlása Népesedéstörténeti összefüggések Főbb irodalom Táblázatok 44