Kisebbségpolitika és az Európai Unió

Átírás

1 SAPIENTIA ERDÉLYI MAGYAR TUDOMÁNYEGYETEM TERMÉSZETTUDOMÁNYI ÉS MŰVÉSZETI KAR KOLOZSVÁR Nemzetközi kapcsolatok és európai tanulmányok szak Bodó Barna Toró Tibor Kisebbségpolitika és az Európai Unió Egyetemi jegyzet,

2 Előszó A Kisebbségpolitika és az Európai Unió tárgy hallgatói számára készült az alábbi jegyzet. Kimondottan didaktikai célokat követtünk a szövegek elkészítése során, hiszen napjainkban a kisebbségpolitika jelentős mértékben felértékelődött, ami azt is jelenti, hogy a szakirodalom jelentős és sokféle, olykor egymásnak ellentmondó értelmezések is napvilágot látnak ugyanarról a kérdésről. A szövegeket két nagy fejezetbe soroltuk: az első a kisebbségpolitika elméleti kérdéseivel foglalkozik, a második a kisebbségvédelem elvi kérdéseit és a nemzetközi jogvédelem alakulását taglalja. Létezik egy problematika a roma kérdés amelyik egyikbe sem sorolható be egyértelműen, ugyanakkor megkerülhetetlen. Nem törekedtünk arra, hogy saját kutatási eredményeinkre építve tárgyaljuk az egyes témákat oktatási szempontból nem lett volna a legcélszerűbb de terveink szerint a jegyzetet az elkövetkezendőkben kiegészítjük egy erdélyi kisebbségkutatással kapcsolatos fejezettel. Nem tértünk ki egy sor dilemmatikus elméleti kérdésre pl. a kisebbségfogalom meghatározása ezeket csak jeleztük a szövegben. Külön nem tárgyaljuk a nacionalizmus kérdését sem külön tantárgy foglalkozik ezzel tanrendünkben ugyanakkor tudatában vagyunk annak, hogy a nacionalizmus kérdése fontos összetevője a kisebbségpolitikai elemzéseknek. Külön szakbibliográfiát nem állítottunk össze, de minden fejezetben szerepeltetjük azokat a forrásokat, amelyeket meghatározóknak tekintettünk. A fejezetek többségének szerzője Bodó Barna, Toró Tibor az 5. és a 6. Fejezetek szerzője. Kolozsvár, 2011 decembere. 2

3 Tartalom A kisebbségi lét fogalma 3 Identitás és identitásválasztás 13 A nemzeti kisebbség fogalma és megközelítései 24 Közép-Kelet-Európa és a kisebbségi kérdés 35 Kisebbségi jogok 46 Önrendelkezési jog, autonómiák 57 Migráció, etnikai feszültségek, konfliktusok 66 Roma kérdés 75 A kisebbségvédelem kezdetei és elvi kérdései 85 Kisebbségvédelem a világháborúk között 94 Kisebbségvédelem 1945 után 110 3

4 I. A kisebbségi lét fogalma A kisebbség kifejezés jelentésköre kiterjeszthető a legkülönbözőbb jellegű (faji, nemi, vallási, politikai, foglalkozásbeli, stb.) embercsoportokra. Kijelenthető, hogy a modern társadalomban nincs olyan ember, aki ne tartozna létének valamilyen vonatkozásában egy kisebbséghez. Ezek szerint a kisebbségi lét, a kisebbséghez való tartozás, a kisebbségként való élés az egyetemes emberi léthelyzet szerves velejárója. Általában nem foglalkozunk vele, a fogalom akkor válik elemzés tárgyává, amikor problematikussá lesz. A modernitás körülményei között a kisebbségként való élés létállapotának problematikus aspektusa az emberi létezés nemzeti dimenzióban történő megélése, ennek következményeként alakult ki a nemzeti kisebbség fogalma. A kisebbségi lét alapvető jellemzője az ambivalencia: a kétértelműség, a kétféle értelmezhetőség. A nemzeti kisebbségek fogalma is több jelentésű, illetve maga a fogalom bizonyos vélemények szerint nem tudományos fogalom, hanem politikai terminus technicus. Nemzeti kisebbségek olyan csoportok (nemzetrészek), amelyeknek van saját politikai jogalanyisága. A nemzeti kisebbségnek közösségként történő jogi elismertsége a legtöbb országban olyan kérdéseket és dilemmákat vet fel, amelyek az illető nemzetek fejlődésének bizonyos fokú átértékelését is jelentik, ugyanakkor a demokrácia alapértelmezésben semmilyen sajátos választ nem kínál a kisebbségek vonatkozásában a kérdés kezelésére képtelen. A többség és kisebbség, a társadalom és az egyén, az alapjogok és az önrendelkezés viszonyrendszere komplex, interdiszciplináris kutatások területe. Ezért ebben a fejezetben a nemzeti kisebbség fogalmának néhány lényeges vonását vesszük számba A kisebbségi lét ambivalenciája A kisebbségi lét legátfogóbb, mondhatni egyetemes jellemzője: az ambivalencia. Ez a létforma a legkülönbözőbb létviszonyok között kettős természetet, kétirányúságot, kétértékűséget mutat. Ebből kifolyólag a kisebbségben élőknek a környezetükhöz, valamint a környezetnek a kisebbségben élőkhöz való viszonya is ambivalens jellegű, tehát a viszonyulás ellentmondásos. Ezért tekintette a kisebbségi létet Makkai Sándor paradox természetűnek, ezért beszélt vele kapcsolatban létparadoxonról. (... nem tudom elképzelni a kisebbségi életnek semmiféle emberhez méltó elrendezését - írta -, mert magát a kisebbségi»kategóriát«tartom emberhez méltatlannak és lelkileg lehetetlennek".) 2 A kisebbségi lét ambivalens jellege összefüggésben áll a "kisebbségi" minősítés értelmével. A kisebbségi lét terminusban nem a "lét" a hangsúlyos, hanem a "kisebbségi". A kifejezés szövegösszefüggésekben utal arra, hogy ez esetben a létnek, az emberi létezésnek egy megkülönböztető jegyekkel rendelkező sajátos formájáról van szó,. Ezért fontos annak a tisztázása, hogy mit is jelent a "kisebbségi". A kisebbségi lét köztes állapot, s a belőle nyíló sokirányú perspektíva szinte megköveteli az alapos elemzést. Ontológiai értelemben kézenfekvőnek tűnik a mennyiségi megközelítés: a kisebbség olyan sokaság, amely számbelileg kevesebb egy valamilyen többségnél. A kisebbségi létben élők esetében azonban nem feltétlenül számbeli kevesebbségről van szó, bár a kisebbségben élők számbelileg kevesebben vannak, mint a többségiek. A kisebbségből hiányzik valami, vagy legalábbis kevesebb van belőle, amiből másoknak több van, vagy amivel mások rendelkeznek. A kisebbségi lét hiánylét, illetve a lét oldaláról tekintve: léthiány. 1 Lásd: Veress Károly Kisebbségilét-elemzés c. dolgozatát. In Magyar Kisebbség 1998/1-2 sz. Elemzésünk ezt a szöveget követi. 2 Makkai Sándor: Nem lehet, In Láthatár 1937/2. 4

5 A kisebbségi lét terminusban a "kisebbség" valójában minőségi kategóriaként jelenik meg, egy bizonyos létminőség hordozójaként. Ennek megvannak a negatív és a pozitív vonatkozásai. Negatíve a kisebbség a többségtől különbözik: más. Vagyis a kisebbség és a többség nem egy homogén léttartalomnak valamiféle mennyiségi megoszlását jelenti, miszerint az egyik esetben ugyanabból több van és a másikban kevesebb. A kisebbség a többségtől minőségileg különbözik, mivel attól eltérő, hozzá képest heterogén léttartalom. Pozitív értelemben a kisebbségi létezés egy egész sor olyan partikuláris tartalmi elemet jelent, amelyek folytán a létezésnek egy meghatározott emberi minőségét képviseli önmagában is, tehát öntörvényű módon, önértékként. Ebben a vonatkozásban mindaz, ami mennyiségi vonatkozásban léthiányként jelentkezett, most léttöbbletként jelentkezik, ami csakis a kisebbségi lét velejárója, mivel ezt a minőséget a többségi létezés nem tartalmazza. A léttöbblet egyik fontos forrása a kisebbségi létnek az a sajátossága, hogy köztes lét, vagyis olyan létforma, amely különböző létszférák határterületein, érintkezési felületein szerveződik és ezek tartalmi elemeit ötvözi magába. A nemzeti kisebbség többnyire az anyanemzet kultúrája és az államnemzet közötti léttérben bontakozik ki, ezért tartalmi heterogenitás jellemzi. A köztességnek szintén vannak negatív és pozitív értéktöltetű jegyei. Egyrészt az anyanemzet és az államnemzet közötti léttér egyféle "senki földje, ahol az azt belakó kisebbség a két különböző nemzeti erőtér közötti konfliktusok folytonos forrásává és elszenvedőjévé válhat. Az élettapasztalatok szintjén ez a realitásnélküliség, a valóságszegény létállapot élményét nyújtja. Vagyis a kisebbségben élők úgy élik meg a kisebbségi sorsukat, mint ami nem egészen valóságos, csupán valóságosnak tűnő. Olyan, "mintha" valóságos lenne, de ténylegesen nem az. Egyszerre marad a realitás szintje alatt és emelkedik föléje. Tényállapotaiban soha nem éri el a kiteljesedett, valóságosként megélt emberi lét szintjét, tudatállapotaiban viszont ezt a hiányt az illúziók valóság fölé emelkedő szférájában pótolja. A kisebbségi lét tehát "mintha-létként "kedvez a tudathasadásos állapotnak". 3 Másrészt a köztes létállapot helyzeti előnye, hogy rálátást biztosít mindkét valóságterületre, amelyekkel érintkezik. Egyszerre tartalmazza a benne élő és a kívülálló nézőpontját, amelyek ütköztetése nemcsak belső meghasonlottságokhoz vezető konfliktusforrás lehet, hanem az alkotó energiákat felszabadító lelki-szellemi erőforrás is. Ez a köztes lét a kultúrák és értékek találkozási tere is egyben, újszerű létlehetőségek kibontakoztatásának a terepe. 2. Kisebbség és többség A kisebbségi lét meghatározásának egy másik lényeges eleme abban nyilvánul meg, hogy a kisebbségi lét: viszonylét. Nem abszolút és totális léthelyzet, még akkor sem, ha egyes egyének vagy embercsoportok beleszületnek egy már készen kapott kisebbségi sorsba. A viszonylét lényege, hogy nincsenek csak kisebbségben élő emberi lények oly módon, ahogy léteznek csak hímnemű vagy csak nőnemű emberi lények, vagy ahogyan létezhetnek csak a földművelésből megélő emberi közösségek. Ez utóbbiak lét-meghatározottsága állandó és totális, más embercsoportok létjellemzőihez való viszonyítás nélkül is fennállnak s a jegyek az életvitel egészére kiterjednek. Ezzel szemben a kisebbségben való élés nem terjed ki az emberi létszféra egészére. Egy kisebbséget alkotó személyek és szűkebb csoportok létkapcsolataik számos elemével kötődnek állandó jellegű, általános vagy éppenséggel emberileg egyetemes meghatározottságokhoz. Ezek egyénenként vagy csoportonként lehetnek különböző, eltérő kötődések. Tehát a kisebbséget alkotó egyének és csoportok állandó létkapcsolatai nem képeznek minden vonatkozásban homogén közeget. Egy kisebbségi csoport további kisebbségekre bomolhat. Kijelenthető, hogy nincsenek specifikusan kisebbségi lét-meghatározottságok. Bizonyos állandó jellegű, domináns jegyek kisebbségiekké válhatnak azáltal, hogy egy viszonyba bekerülnek. A viszonyból kikerülve pedig már nem kisebbségiek. Ugyanakkor a kisebbségi lét meghatározottságai nem szüntetik meg a kisebbséghez tartozó egyének és csoportok állandó jegyeit, nem kerül- 3 Idézi Veress K. Vö. Mészáros András: Mintha-lét és filozófia (avagy van-e helye a filozófiának a kisebbségi kultúrában? Regio

6 nek ezek helyébe, vagy nem terjednek ki ezekre. Tehát nem totális jellegűek, legfennebb dominánsak, s mint ilyenek, kihathatnak a többi lét-meghatározottságra is. Tehát bár nem totális jellegűek, lehetnek totális kihatásúak. Másságok viszonya. Az eddigiek alapján azt mondhatjuk, hogy nincs abszolút értelemben, önmagában vett kisebbségi lét. Bármely kisebbség egy többséghez való viszonyában kisebbség. Pontosabban: ebben a viszonyban válik kisebbséggé. De nemcsak a kisebbség, hanem a többség is ennek a viszonynak a terméke. Ez a viszony általános értelemben két másság egymáshoz való viszonyulását hordozza. Többségi és kisebbségi státusuk e viszonyból származó pozíciójukból, helyzet-meghatározásukból adódik. E viszonyon kívül mindenikük az, ami, a maga természetes mivoltában, ellenben e viszony erőterében és kimondottan egymás vonatkozásában, az egyik többség, a másik pedig kisebbség. Mind a kisebbség, mind pedig a többség esetében a viszonylét, a meglévők mellett, egy új létdimenziót jelent, lét-meghatározottságaik sajátos módon, egymás viszonylatában rendeződnek el. Többség és kisebbség ebben a viszonyban együtt élnek. Ez tényleges és reális együttélés, ami azt jelenti, hogy az élet jelentős tartományai az egymáshoz való viszonyulás erőterében bontakoznak ki. Kisebbség nélkül nincs többség, és fordítva. A kisebbségi és a többségi identitás szükségképpeni velejárója, komponense a másik, mégpedig kettős értelemben: pozitíve egymás identitásának formálói; negatíve a másiktól való különbözőségként definiálják saját identitásukat. Ez a kettősség határozza meg az életmegnyilvánulásaikat és a tudattartalmaikat minden téren. Mind a kisebbségi, mind pedig a többségi tudat fókuszált tudat, 4 vagyis olyan, amelybe szükségképpen beépül a másiktól való különbözőség élménye a hozzá való tartozás tudatával együtt. Felmerül a kérdés: milyen az a viszony, amely egyes embercsoportokat kisebbségivé, másokat többségivé tesz? A kisebbségi-többségi viszonylét a benne élők számára közös létteret jelent, amelyben kölcsönösen, egymást feltételezve vagy éppenséggel egymás ellenében bontakoztathatják ki saját (sajátos) létlehetőségeiket. Első látásra szembetűnő az egyenlőtlenség. A létkörülményeknek a kisebbség és a többség közötti egyenlőtlen megoszlása élteti ezt a viszonyrendszert. Ugyanakkor az egyenlőtlenség konkrét megjelenési formájában egyszerre hiány és többlet. Ami a kisebbségi oldalon a létlehetőségekben mutatkozó hiányként jelenik meg, az a többségi oldalon a létlehetőségekben mutatkozó többletként lelhető fel. A hiánynak és többletnek ez a kölcsönös viszonya csakis a kisebbség-többség vonatkozási rendszeren belül érvényes. Az adott emberi léthelyzetben érvényesülő általános létstandardok szerint a többség mindig jobban megközelíti az általánosan elérhető létstandardokat, mint a kisebbség. A többség mindig több realizált létlehetőséggel és ennél fogva a jövőben is realizálható létlehetőséggel rendelkezik, mint a kisebbség. Ezt a többletet nem feltétlenül közvetlenül a kisebbségtől vonja el, de abban a léttérben realizálható, amelyben a kisebbség létlehetőségei is kibontakoztathatók. A léttér konkrét körülményei behatárolják a realizálható létlehetőségeket, tehát a többség és a kisebbség kölcsönösen korlátozhatják egymást a létlehetőségeik kibontakoztatásában. Mégis, a viszony belső erőteréből úgy látszik, mintha kölcsönösen egymás rovására igyekeznének gyarapítani létlehetőségeiket, ami kölcsönösen veszélyeztetettségi tudatot szül. Mindez akkor tűnik szembe, amikor a hiány és a többlet jogi, politikai és szociális tartalmait elemezzük. Jogi és politikai értelemben a kisebbség elsődlegesen nem mennyiségi kategóriaként, nem számbeli kevesebbség értelmében jön szóba, bár empirikusan többnyire ez is vele jár. A kisebbség egy társadalmon belül nem domináns helyzetben lévő csoportot jelöl. A "domináns" kifejezés itt kettős szemantikai tartalmat hordoz: hatalmi pozíció és befolyásgyakorlás. A kisebbség korlátozottabb hatalmi pozícióval, a létkörülményekre kevesebb befolyásolási lehetőséggel bír. Jogi értelemben ez jogi korlátozottságként vagy éppenséggel jogfosztottságként, szociálisan pedig kiszolgáltatottságként, nagyobb fokú létbizonytalanságként jelenik meg. Ezek szerint e két létállapot megélése és megtapasztalása is különböző. Addig, amíg a többségiek óhajtott, pozitív élményként élik meg a többségi állapotot, a kisebbségiek többnyire taszító, 4 Lásd: Szilágyi N. Sándor: Szempontok a nemzettudat lélektanához. Korunk 1990/ 9. 6

7 negatív élményként élik meg a kisebbségi sorsukat. A többségiek fenntartani akarják, az kisebbségiek megszüntetni akarják viszonyon belüli státusukat. Itt a többség és a kisebbség egymáshoz való viszonyának ambivalens tartalmai is megmutatkoznak. Többség és kisebbség egymáshoz való viszonya olyan sajátos együttélés formáját ölti, amelynek során valamely lét-meghatározottság felértékelődése a másiknak a lebecsülésével jár együtt. A kisebbség esetében a saját kisebbségi lét felértékelődése maga után vonja a többségi lét lebecsülését, és fordítva, a többségi lét felértékelődése együtt jár a kisebbségi lét lebecsülésével. Az értékviszonyok különböző egyéni és csoportmagatartásokban testesülnek meg, amelyek a kisebbségi léthez való ragaszkodás vagy az attól való eltávolodás jegyében formálódnak. A kisebbségi és a többségi létállapot kölcsönösen korlátozó és önkorlátozó jellegű. A többség lényegében a kisebbség ellenében többség, és csupán addig, amíg a kisebbség kisebbségként létezik. Érdeke tehát a kisebbség létterének korlátozása, a kisebbségi sors fenntartása. Ezzel egy időben viszont a többség önkorlátozó is, mivel kénytelen létstratégiáját a kisebbséghez is igazítani, tehát a kisebbséghez való viszonyát kényszerűen be kell kalkulálnia saját terveibe. A kisebbség meglétének és kisebbségiségének terhét akarva-akaratlanul közvetve viselnie kell. A kisebbség viszont éppen a többség korlátozó eljárásai ellenében igyekszik nagyobb életteret kialkudni magának, ami által viszont a többség létlehetőségeit korlátozza. Ugyanakkor a többség irányából jövő külső korlátozások belső önkorlátozási mechanizmusokat termelnek ki benne. Ez abban nyilvánul meg, hogy életstratégiáját igyekszik mindig tudatosan is a többséghez igazítani, ami együtt jár azzal, hogy önkéntelenül a többségi elvárásokhoz is igazodik. Többség és kisebbség viszonya ily módon sajátos alkupozíciót feltételező legitimációs viszony is. A kisebbségi léttér körül folyó folytonos alkuban a kisebbség igyekszik egyre többet, a többség pedig egyre kevesebbet kialkudni. A többség a kisebbségnek, ahhoz, hogy többségi státusát megőrizhesse, kénytelen bizonyos létteret biztosítani. A kisebbség teljes felszámolása a többség számára azért kockázatos és veszteséges, mivel a többségi státus előnyeinek elvesztését vonná maga után. A kisebbség szeretne minél közelebb kerülni a többségi létállapothoz, a többség viszont arra szeretné rábírni a kisebbséget, hogy egyre kevesebbel elégedjék meg, közelítve ahhoz a (lét) minimumhoz, ami számára a legkevesebb lehet, úgy hogy még kisebbség maradjon. Eközben egymás nyereségeit kölcsönösen veszteségekként élik meg, s életstratégiájuk fő irányát e veszteségek leküzdése szabja meg. Az életstratégiák tekintetében többség és kisebbség kölcsönösen legitimációs bázist képeznek egymás számára, vagyis meglétükkel és saját törekvéseikkel kölcsönösen igazolják egymás törekvéseit. Ez mindkét fél számára azzal az előnnyel jár, hogy a másik vonatkozásában olykor még a legésszerűtlenebb eljárásokat is racionalizálni és legitimálni lehet. Ugyanakkor kisebbség és többség egymás számára kölcsönösen a veszélytudat és az ellenségkép forrásai is. Egymás identitását nemcsak kölcsönösen építik, hanem kölcsönösen veszélyeztetik is. A kisebbség reális veszélytudatához ami abból fakad, hogy a többségnek többnyire tényleges hatalmában áll a kisebbség létére törni a többség irreális veszélyérzete társul. A kisebbség a veszély tapasztalására identitása megerősítésével válaszol, ami együtt jár egy nagyobb és biztonságosabb léttér kialkuvásával a többségtől. Ezt viszont a többség a kisebbség irányából jövő korlátozásként, veszteségként, tehát bizonyos értelemben identitása veszélyeztetettségeként éli meg, s igyekszik a maga módján a kisebbségi identitás korlátozásával válaszolni rá. Ily módon a többség kisebbség viszonylét folytonosan válaszmagatartást kiváltó erőtérként működik. Minden konkrét cselekvő és magatartásbeli megnyilvánulás egyúttal válasz is a másiknak egy reális vagy feltételezett viszonyulására. A kettősségek mind a kisebbségi, mind pedig a többségi létben az érték- és jelentésképződési folyamatok megkettőződésében teljesednek ki. A természetes (elsődleges) érték- és jelentésképződés mellett itt egy olyan másodlagos érték- és jelentésképződés is végbemegy, ami a kisebbségiség, illetve a többségiség ontológiai specifikumából adódik. Így a kisebbségi, illetve a többségi létben minden dolog kettős értékkel, minden cselekvő megnyilvánulás kettős jelentéssel bír. A természetes, voltaképpeni értéke és jelentése mellett egy olyan másodlagos értékre és jelentésre is szert 7

8 tesz, amelynek kimondottan a viszonylét erőterében és a viszonylét szempontjából van relevanciája. A kisebbségi vagy többségi szempontból jelentőséggel bíró helyzetekben a másodlagos érték- és jelentésdimenzió előtérbe kerül és elnyomja az elsődlegest. Ilyenkor valami nem a maga természetes értéke vagy jelentése szerint értékelődik vagy értelmeződik, hanem a kisebbségi, illetve többségi szempontból érvényes értéke vagy jelentése szerint. Ennek következtében a racionalitás összefüggésrendszere is megkettőződik. A kisebbségi léthelyzettől független természetes érvényességi és ésszerűségi szempontokra itt rátevődnek a kisebbségiség, illetve a többségiség vonatkozásában felmerülő érvényességi és ésszerűségi szempontok. A racionalitás e két szintje eltérhet, sőt szembekerülhet egymással. Ami természetes módon racionálisnak bizonyul, irracionálisnak mutatkozhat kisebbségi vagy többségi szempontból és fordítva. Ugyanakkor a racionalitás többségi kisebbségi szintje e viszonyon belül is kölcsönösen fordítottként érvényesülhet. Ami kisebbségi szempontból racionálisnak tűnik, többségi szempontból irracionálisnak számíthat és fordítva. Tehát a kisebbség és a többség esetében a racionalitásnak nem ugyanazok az érvényességi és ésszerűségi kritériumai érvényesülnek. A racionalitás eltérő modelljeit képviselik, bár belső logikájuk ugyanazon univerzális racionalitásmodell szerint működik. 3. Idősíkok és szimbolikus jelleg Az előbbi jellemzők a kisebbség és a többség időhöz való viszonyának különbözőségében is leképeződnek. A kisebbségnek más a viszonya az időhöz, mint a többségnek. Jelenbeni korlátozottsága, befolyáshiánya kontrollvesztéssel jár együtt. A kisebbségnek kevesebb esélye van a jövőt megalapozó, a jelenbeni sorsát alakító létkörülmények ellenőrzésére, mint a többségnek. Így a többséggel szemben mintegy kiszorul a jelenből, s ennek folytán a jövőtől is elszigetelődik, s erőteljesebben a múlt felé fordul. Sokkal inkább a múltbeli értékek megőrzésén és átmentésén munkálkodik, mint az új értékalkotási lehetőségek megteremtésén és kiaknázásán. Ezáltal a kisebbség lépéshátrányban, időbeni fáziseltolódásban él a kortárs létfeltételekhez viszonyítva, kevésbé kortársa önmagának, mint a többség. A jelen és a jövő kihívásaira sokszor premodern gesztusokkal, nem megfelelő módon válaszol. Következésképpen a modernitáshoz való viszonya is másképpen alakul, mint a többségé. A kisebbségi időstruktúra domináns idődimenzióját tehát a múlt képezi: a megtörtént olyan biztos pont az életben, ami realitásértékkel bír. A múlt a létalap. Vele szemben a jelen sokkal bizonytalanabb és kevésbé kézben tartható, kevésbé ellenőrizhető. A kisebbség beleszólási lehetőségei a jelen történéseibe korlátozottak, ezért (joggal) úgy érzi, hogy igazán nem ura a jelennek, hogy kiszorul a jelenből, hogy azt, ami a jelenben történik vele, nem tudja megfelelő módon ellenőrzése alatt tartani. Így a múlt determinisztikus bizonyosságához képest a jelen a kisebbség számára tele van véletlenekkel, esetlegességekkel, a létbizonytalanság élményével. A múlt realitásával szemben a jelen sok irreális, érthetetlen, irracionális, kiszámíthatatlan elemet tartalmaz. A múlt értéktelítettségével szemben a jelen torz és hiányos. Hiányoznak belőle a létet ténylegesen működtetni tudó mechanizmusok. Ezért realitásértéke viszonylagos és messze a múlté alatt marad. A múlthoz való természetes viszony megváltozik. A múltban élés elsősorban azt jelenti, hogy a kisebbségi lét valóságszféráját főleg a múlt tölti ki, a hagyomány tisztelete és ápolása. A hagyomány válik tartalmi közeggé és egyúttal szervező erővé, a célkitűzéseket, cselekvéseket, történéseket szabályozó normarendszerré ott, ahol a jelen értékalkotó tendenciáinak, mentalitás- és magatartás-szabályozó normáinak kellene érvényesülniük, ahhoz, hogy biztosítsák az életet megújító továbbhaladást. A múlt a minta, s annak követése a jelen domináns normájaként működik. Mindaz, ami a jelenben történik és készül el, a múlt mércéjéhez igazítva értékelődik. Ennélfogva a kisebbség számára a múlt nem a maga természetes módján elmúlt múlt alakját ölti magára, hanem a jelenben tovább élő, újra és újra megélt múlt lesz: múlt, amely nem múlik el. Hatalmába keríti és tartja a jelent, amelynek minden mozzanatában a jelen-nem-lévő-jelenlévő állapotában folyton jelen van. Az időhöz való sajátos viszonnyal áll összefüggésben a kisebbségi lét szimbolikus jellege is. Bizonyos értelemben a kisebbségi lét szimbolikus létként fogható fel. A valóságos léttartalmak he- 8

9 lyett szimbolikus léttartalmak töltik ki, a realitásélmények helyett szimbolikus tettek, történések válnak benne a fő élményforrássá, valós célkitűzések helyett szimbolikus életstratégiák vezérlik a benne élő egyéneket és embercsoportokat. A múlt jelenvalóságát éppen a szimbólum kettős természete engedi meg. A szimbólum egyszerre jelölő és a jelölt tartalomnak a megjelenítődése. A szimbolikus megjelenítődésben a távollevő jelenvalóvá, a múltbeli pedig jelenlevővé válik. A szimbólum nem engedi a múltat elmúlni, mivel azáltal, hogy megjeleníti, újból és újból jelenvalóvá is teszi, a jelenben létezővé és átélhetővé, tehát valóságos élményforrássá változtatja a jelenben élő számára, mintha ténylegesen is a jelen alkotóeleme lenne. A szimbólumban leomolnak a határok a valóság és a fikció között, s a lét kibontakoztatása az emlékezet és a képzelet síkján éppoly valóságerővel bír, mint a jelen realitásában való élés. Ebben rejlik a szimbólum titka, ami miatt a szimbólum olyannyira felértékelődik a kisebbségi létben és kultúrában. Ily módon a "múltban gazdag", a jelen tekintetében pedig "kontrollínséges" kisebbségi lét nem kortársa önmagának és tágabb jelenének, lépéshátrányba kerül a jelen meghatározó folyamataival szemben, s a maga belső, szubjektív különidejűségeként éli meg a jelennel való fizikai egyidejűségét. Mindez a benne élő egyének lelkivilágában a múlt pozitív élményvilágához a jelenben való élés traumatizáltságának, hátrányának, megfosztottságának, kiszolgáltatottságának élményét társítja, ami még inkább felfokozza a múlt iránti érzékenységet. Helyénvalónak tűnik tehát a megállapítás: "A kisebbség így ritkán modern." Illúzióépítő jövő. A kisebbségnek a jövőhöz való viszonya az elemzett múlt jelen időképletnek egyenes folyománya. Minél tágabb a múltra vetülő időperspektíva, annál szűkebb a jövőre nyíló. A kisebbség minél kiszorultabbnak érzi magát a jelenből, annál elszigeteltebbé válik a jövőbeni lehetőségekkel szemben. A kisebbségi lét a jövő irányában mintegy lefejezett lét. A benne élők csak csekély mértékben vagy egyáltalán nem rendelkeznek a jelen valóságából kiinduló, abban megalapozott jövőképpel. A jövő számukra a kilátástalanság, a teljes létbizonytalanság terepe, nem a valós lehetőségeké és a körültekintő tervezésé. A jövőre nézve tervezés nem a kisebbségi létlehetőségek kibontakoztatására irányul, hanem az ezektől való elvonatkoztatásra, a kisebbségi létállapotokból való kilépési, meghaladási kísérletekre. A kisebbséghez tartozó egyének a maguk egyéni módján terveznek, de éppen ebben a megnyilvánulásukban érzik a leginkább a kisebbségi élet szorítását, és ebben élik meg a legteljesebb mértékben személyes konfliktusukat a sorsukkal és közösségükkel. A kollektív tervezés ha történik ilyesmi a múlt hatása és befolyása alatt áll, célja a jövőbe vetítenie a múlt tartalmait és elvesztett vagy ki nem futtatott lehetőségeit. A kollektív tudatban a múltidéző emlékezet a múltat a jövőben felépíteni igyekvő képzelettel társul, amely annál illuzórikusabb tartalmúvá válik, minél meszszibbre kerül a jelen realitásaitól. A múltnak a jelenen át a jövőbe vezető folytonossága a hagyománytól, az emlékképektől a jövőképet kitöltő illúziókig vezet, és szinte érintetlenül hagyja a jelen valós körülményeit, amelyek között a tervezés történik. A jövő a kisebbség számára az illúzióépítés terepe. Ebben az értelemben viszont a kisebbségi létnek van jövője. Számára az idő a jövő irányában is éppúgy kitágul, mint a múlt irányában. Közben a lét észrevétlenül átsiklik a realitásként megélt létszféra területéről az illúzió mezejére. Ennélfogva a kisebbségi lét időábrája mégsem egy, a jövő irányában lefejezett csonka kúphoz hasonlatos. Sokkal inkább a homokórához hasonlít, amelyben a múlt tartalmai a jelen szűk csatornáján szerre átperegnek a jövőbe. A három idődimenzió közül a kisebbség a jelent érzi a legkevésbé magához tartozónak. Egyúttal a jelen az, amelyben akár a múltbeli emlékeket, akár a jövőre nyíló lehetőségeket számára való valóságra válthatná át. Ebben a képletben a kisebbség számára az az út a legkevésbé járható, amely akár a múltból, akár a jövőből a jelenhez, vagyis valós önmagához vezet, és innen tovább, a saját megélt öntörvényű valóságában megalapozott létlehetőségekhez. A kisebbségi lét alapvető problémája az időbeli szakadás az "ami van" és az "aminek lennie kell" között. Hiányzik belőle a folytonosság, amely elvezetne "a léttől a lehetőségig". De a képlet még bonyolultabb. A kisebbségi 9

10 lét problémája elsődlegesen nem a jövő, hanem a jelen problémája. A múltnak és a jövőnek a kisebbség számára egyaránt nincs a jelen realitásához elvezető folytonossága. A múlt hagyománya és a jövő illuzórikus képe nem bizonyul elégségesnek a jelen realitásának felvállalásához, a jelenben való bátor és cselekvő benne élés és a lehetőségeit kibontakoztató, jövőre irányuló céltudatos tervezés kockázatának vállalásához. A kisebbség számára az emlékektől és az illúzióktól nem vezet járható út a valósághoz, s ennélfogva nyilván a valóságtól a lehetőségekhez sem. Hiányzik belőle a jövőbeni lehetőségek felé való nyitottság, a jövőben való kiteljesedés és beteljesülés reménye és garanciája. A kisebbségi lét folytonos úton levés önmaga teljesebbé tételéhez, de olyan úton levés, amelynek a jövőbe vezető ösvényei folyton lezárulnak. A kisebbségi lét időstruktúrájából a jelennek az integráló és folytonosságteremtő mozzanata hiányzik, a jelen intenzív és pozitív, nem kivonuló, hanem belehelyezkedő, a létlehetőségeket konstruktívan és kreatívan kibontakoztató megélése. A kisebbségi lét minden olyan megnyilatkozása, amely az előbbiekben elemzett időképlethez igazodik, még nem jutott el tényleges önmagához, önnön vállalt és megélt jelenvalóságához. De ebben az előállapotban benne rejlik a kisebbségi lét jelenvalóságának a lehetősége, vagyis maga a kisebbségi lét mint lehetőség. 4. A kisebbségi lét, mint lehetőség Kérdés, hogyan lehetséges a kisebbségi létnek lehetőségként történő önfelfogása, önértelmezése, vagyis az önmagában történő előrelépése a léttől a lehetőséghez. Ehhez mindenekelőtt módszertani szemléletváltásra van szükség. Mivel a kisebbségi sorsban élők létüket nem egy lehetséges és jelenvaló emberi létformaként élik meg, nem a létezésnek egy reális és fennálló lehetőségeként, hanem a belevetettség állapotában vannak, a létező kereteket nem kiaknázni kívánják, hanem elhagyni vagy túlélni. Szabadulni akarnak a hiány, a megfosztottság állapotából, vagyis nem is élnek benne igazán a kisebbségi létben, hanem inkább annak csak egy előstruktúrájában. Ebben a léthelyzetben számukra a lét egyszerűen csak van, de még nem lehet. Létüket negatíve, mintegy lehetetlenségként, pontosabban lehetségtelenségként élik meg. Így a benne rejlő lehetőségek is voltaképpen nem annyira megvalósulatlan vagy megvalósíthatatlan lehetőségek, hanem inkább számukra még el nem jött lehetőségek formáját öltik. A megvalósíthatatlannak bizonyuló és kudarcba fulladó lehetőségek a kisebbségi létben mint lehetetlenségben (lehetségtelenségben) gyökereznek. A kisebbségi létproblémának ez a megközelítése a rá vonatkozó felfogásokkal kapcsolatban egy fontos módszertani belátáshoz vezet. Az elemzések többnyire a kisebbségi létből, mint önnön lehetőségét megelőző adottságból indulnak ki. Ezért a kisebbségi lét lényegéről szóló szövegek nagy része a hiány, a korlátoltság, az eltorzultság és az illuzórikus jelleg felmutatásában merül ki. Csakhogy a kisebbségi lét nem képez egy mindenképpen el- és levetni való létállapotot. Az emberek százmilliói élik mindennapjaikat kisebbségben. Vajon mi szükséges ahhoz, hogy ezt a létállapotot ne csak létként, hanem lehetőségként éljék meg? Fokozott tudatosság. A kisebbségi lét az emberek számára nem egyszerűen a spontán benne élés közege. A kisebbségi lét köztessége, a velejáró soktényezős identitás a tudatosság magasabb fokát eredményezi. A kisebbségi létben élők többet és intenzívebben foglalkoznak létük tudati feldolgozásával, lereagálásával, mint akik nem élnek kisebbségben. Kisebbségben egyszerűen nem lehet úgy élni, hogy nem tudok róla. Azt, hogy élek, egyszerre veszem tudomásul azzal, hogy kisebbségben élek. A kisebbségi lét tehát többé-kevésbé tudatos lét, a tudatosság szerves komponense, elengedhetetlen tartozéka és ismérve. A tudatosság egyúttal tanulási folyamat is. A kisebbségi lét, a beleszületettség vagy készen kapottság ellenére, valójában tanult lét, s mint ilyen, megépített lét. A kisebbségben élők nemcsak egyszerűen élik, hanem építik is a kisebbségi létüket, még akkor is, ha úgy tűnik számukra, hogy ők csak játékszerei, kiszolgáltatottjai az eseményeknek. Ami velük megesik, a létükkel általuk esik 10

11 meg, mivel önnön létképződésüknek ők az alanyai. Mindez a kisebbségi létnek lehetőségként történő értelmezése során válik világossá. Így jutunk el a kisebbségi létparadoxonok kérdéséig. A kisebbségi létparadoxon egyik síkja a hiány-lehetőség tengelyen bontakozik ki. A hiányként értelmezett kisebbségi lét: hiány, mert hiányoznak belőle a lehetőségek. Vagyis: hiánylét. A lehetőségként értelmezett kisebbségi lét: lehetőség, melyből hiányzik a lét. Vagyis: léthiány. Hiány, amely nem szül lehetőséget, lehetőség, amely nem realizálódik létként. Egyik megközelítésben lét, a másik megközelítésben lehetőség. De létként nem lehetőség és lehetőségként nem lét. A kisebbségi lét köztessége, átmenetisége éppen a lét és a lehetőség közötti úton levésben rejlik, ami azonban nem folytonos előrehaladást jelent a léttől a lehetőséghez, hanem inkább ingajáratként valósul meg a lét és a lehetőség között. Ennek szélsőséges eseteiként a lét a lehetőségről való lemondás, a lehetőségnélküliség állapota, a lehetőség pedig a létről való lemondás, a létnélküliség állapota. A lét lehetőségnélküliségéhez a lehetőség léten kívülisége társul. A kisebbségi lét úgy realizálódik létként, hogy nem foglalja magában saját lehetőségét, s úgy realizálódik lehetőségként, hogy nem foglalja magában a létét. A választás kényszere. Az ekképp elrendeződő kisebbségi lét nemcsak szerkezetében paradox, hanem a benne élők is paradoxonként élik meg. Számukra ez az állapot a lét és a lehetőség közötti választás folytonos kényszereként jelentkezik. Aki a kisebbségi létet választja, létlehetőségekről mond le, aki a lehetőségeket választja, a kisebbségi létről mond le. Bármelyik választás - természetesen más-más értelemben - veszteséges. Csak bizonyos, ellenkező előjelű értékek feladása árán lehet nyereséges. Így a kisebbségi sorsban való élés olyan ellentmondásos, rövidre zárt léthelyzetek sorozatából áll, amelyek csapdamechanizmusként működnek. Annak a számára, aki felvállalja a létet, lezárul a lehetőségek útja; annak a számára, aki a lehetőségbe lép ki, lezárul a léthez való viszszatérés útja. Vagy előtte tornyosul az akadály, vagy mögötte. Vagy marad, vagy elmegy. A kisebbségi sors vagy örökre magához ragad, vagy végképp kivet magából. Azok, akik (elméletileg) reflektálnak erre az állapotra, szintén két csoportra oszlanak: vagy a meg(helyben)maradás hívei, vagy a kilépésé, az eltávozásé. Konstruktív és elmarasztaló érveket egyaránt fel tudnak sorakoztatni mindkét álláspont mellett. E paradox lét- és tudatállapot lényege: a benne élők szakadásként és szembenállásként élik meg, a rá reflektálók pedig szakadásként és ellentmondásként értelmezik a lét és lehetőség viszonyát. A teoretikus reflexió. A kisebbségi létparadoxon másik síkja a kisebbségi lét reflektáltságával függ össze. A kisebbségi lét szükségképpen reflektált lét, bizonyos értelemben mindig tudatos, nem lehet teljes mértékben spontán. Jellegére kihat, hogy milyen teoretikus reflexióval rendelkezik. Ugyanakkor a kisebbségi létezés ezen a teoretikus szinten is folytonosan építődik. A hozzátartozó teoretikus építmény szerves részét képezi és minőségének egyik fő meghatározója. Ezért a kisebbségi létre bizonyos fokú ideologizáltság és nyelvi megkonstruáltság is szükségképpen jellemző. Vagyis a kisebbségiségben való létezés folyamata mindig együtt jár a kisebbségi létről való beszélés, a kisebbségi diskurzus valamilyen formájával. A kisebbségben élők létüket két síkon élik meg, s ennek köszönhetően életük minden eleme, eseménye kettős jelentést (jelentőséget) kap: egyet a maga természetes közegében és kontextusában, egy másikat pedig a kisebbségi létezésre való vonatkoztatottságában, ami a tudati-teoretikus reflexió közvetítésével valósul meg. Így a lét minden eseményének egyrészt megvan a maga helye, ideje és kontextusa szerinti önértéke, önértelme, ugyanakkor a szimbolikus-nyelvi konstrukciók útján is értékelődik és értelmeződik a kisebbségi létre vonatkoztatottságában. Ezáltal a dolgok, események kettős értelemmel és értékkel bírnak a kisebbségi sorsban élők számára. Előfordulhat, hogy egy dolog vagy egy esemény a közvetlen létfenntartás vonatkozásában pozitív értéket képvisel, illetve van értelme, a kisebbségi lét vonatkozásában viszont negatív értéket képvisel, illetve értelmetlennek bizonyul. És fordítva: olyasmi, aminek a mindennapi létezés tekintetében nem sok értelme van, vagy éppenséggel értéktelen, a kisebbségi lét vonatkozásában felértékelődhet és értelemmel telítődhet. Ebben a két (tartalmi és formális) vonatkozásban benne rejlik a létparadoxon. 11

12 5. A van és a kell ellentéte Tartalmi vonatkozásban feloldhatatlan ellentmondás alakulhat ki a van és lennie kell között, vagyis a kisebbségi sorsban élés valós tartalma és ennek a kisebbségi diskurzusban történő megjelenítése között, a tényállapotok és a róluk való beszélés tartalma között. A kisebbségben élők a lét és tudat elszakadásaként és szembenállásaként élik meg ezt a kettősséget, vagyis: egyféleképpen élnek és másféleképpen vetítik ki ezt tudatilag. A kisebbségi lét a benne élés szintjén tényállapotok sorozata, de tudati szinten a valós tényállapotok megragadása helyett követelményként jelenítődik meg. Az élet tényszerűségeivel a tudat normatív követelményei állítódnak szembe. Holott abból, ami van, nem következik feltétlenül az is, aminek lennie kell. Így a lét tudati megjelenítése nem a lét megvilágításához és megértéséhez vezet, hanem a lét tényállapotaitól való elvonatkoztatásként fogalmazódik meg, és a kisebbségi létet tudatilag egy más síkon építi fel. Ennél fogva a kisebbségi diskurzus szükségképpen ideologikus diskurzus lesz, szimbolikus-nyelvi konstrukció, amelyben nem sok helyet kap a realitás közvetlen tapasztalata. Továbbá formális értelemben is ellentmondás tételezhető a létezés sokfélesége és az ideológiai diskurzusban való megjelenítés monologizáló, egyneműsítő jellege között. A kisebbségi létben való létezés az egyének és csoportok életvitele, sorseseményei szintjén sohasem olyan egysíkú és "egységes", mint amilyennek ez az ideologikus beszélés szintjén megjelenítődik. A kisebbségi ideológia egységideológiaként fogalmazza meg önmagát, mivel összetartó szándékú. De ezáltal totalizáló és homogenizáló jellegűvé is válik, mivel a kisebbségre, mint puszta absztrakcióra, idealizációra vonatkozik, szem elől tévesztve a kisebbségi lét empirikus adottságait. Ily módon a valós kisebbségi élethelyzetek és léttapasztalatok sokfélesége, ahelyett hogy megjelenítődne, inkább elfedődik a valóság fölé emelkedő kisebbségi diskurzusban, amely ezáltal a tényleges kisebbségi lét reprezentációjából egy illuzórikus létkonstrukcióvá válik. Ennél fogva azt a szerepet sem töltheti be hatékonyan, amelyet saját magának szán, és amely a kisebbségi sorsban élők számára létfontosságú lenne: vagyis eligazító stratégiákat nyújtani a kisebbségi létezés problémahelyzeteiben. A valóság értelmi megragadása és tudati feldolgozása helyett inkább absztrakt léthelyzetekhez kötődő illúziókat kínál, és működőképes cselekvési stratégiák helyett morális követelményeket támaszt. Ennek következtében a kisebbségi létben rejlő létlehetőségek változatossága és megvalósításuk sokfélesége kölcsönös kizárási viszonyba kerül az egység ideologikusan támasztott morális követelményével. Így a kisebbségi ideológia a lét és lehetőség közötti szembenállásból adódó létparadoxon szellemi feloldója helyett annak fenntartójává, sőt megerősítőjévé válik. A létparadoxonokban kifejeződő szembenállásnak nincs megoldása vagy feloldása. A csapdamechanizmusok működései éppen a léten belüli megoldások lehetőségeit számolják fel. Ezért sem a benne élők, sem pedig azok, akik a benne élők tudatállapotának nézőpontjából reflektálnak erre a viszonyra, nem képesek hatékony megoldásokat találni vagy felmutatni. Nem azért, mert nem képesek a megoldások keresésére, hanem azért, mert ebben a formájában ez nem megoldható probléma. Innen adódik a megoldáskeresések csődje, a megoldás-teóriák ideologikus és főleg utópikus tartalma és jellege. Megoldani csak olyan problémahelyzetet lehet, amely kimenetekkel, vagyis megoldási utakkal rendelkezik. A paradoxon végső lényege abban áll, hogy problematikus, nem megoldható. Márpedig örök problémák nincsenek. Minden probléma időben bontakozik ki, s időbeniségében véges, vagyis megoldható. A nem megoldható probléma csak meghaladható lehet. A rövidre zárt kisebbségi léthelyzetnek nincsenek kimenetei. Ennek a létállapotnak tehát nem lehetséges megoldása, csupán meghaladása. Hogyan lehet meghaladni egy megoldás nélküli problematikus léthelyzetet? Ez a kérdések kérdése, vagyis alapvetően filozófiai kérdés. Hogyan lehet egy létállapotot egyáltalán meghaladni? A szemléletváltás, amely e kérdéshez szükségességképpen elvezet, a választ is előlegezi. Szemléletváltással, életformaváltással, egy új létállapot megkonstruálásával, a létezés egy új (más) módjának a megtanulásával. Hogyan lehet a megoldáskeresésre fordított energiákat a kreatív meghaladáskísérletek irányába terelni? Más szóval: hogyan lehet a kisebbségi létben rejlő lehetőségeket feltárni és kiaknázni? Ezek válnak a kisebbségi léttel kapcsolatban alapvető kérdésekké. 12

13 1. Az identitás Bodó Barna Toró Tibor: Kisebbségpolitika és az Európai Unió II. Identitás és identitásválasztás 13 Ki mondja meg végre, hogy ki vagyok? Shakespeare: Lear király Azonosság és különbözőség. Általános elvek és egyedi helyzetek. Mozgó stabilitás vagy múltba meredt statikusság. 5 Ellentétpárok emberre és közösségre egyaránt vonatkoznak. Az egyén és a társadalom közötti viszony pszichikus közvetítésére vonatkozó kérdések anynyira általánosak, hogy bár tételesen néhány tudományág (pszichológia, szociálpszichológia, szociológia, később: az antropológia) érintett közvetlenül a válaszadásban, a kapott értelmezések vonzataikban és következményeikben olyan széles spektrumot érintenek, hogy szinte nincs olyan társadalomtudományi ágazat, ideértve a politológián túl a filozófiát is, amely a jelzett dilemmával valamilyen szinten ne foglalkozna. Másképpen fogalmazva a társadalmi kapcsolatok komplex kérdéskörének vizsgálata átfogó feladat, egyetlen diszciplína sem sajátíthatja ki. Ez nem jelenti azt, hogy az alapvető kérdések megválaszolásában több tudományág azonos illetékességű volna. Megnyugtató, jelenségtani és módszertani szempontból elfogadható választ két alapkérdésre keresnek: miként és milyen gondolkodásmód révén nyilvánul meg az egyénben a társadalmiság lényegi mozzanata, illetve, hogy az emberek és csoportjaik, közösségeik partikuláris cselekvéséből hogyan áll élő a társadalmi újratermelés folyamata, mely biztosítja szerkezeti elemeinek etnikainemzeti, regionális, szakmai, politikai-ideológiai, generációs és egyéb csoportjainak folyamatos újratermelését. A társadalomban való élés és zökkenőmentes tevékenykedés megköveteli a társadalomban érvényes szabályszerűségeknek, a szociális intézmények funkcióinak, az együttélés normáinak, a másik ember igényeinek és motivációinak, a saját cselekvés várható következményeinek és a tematikai sort még folytathatnók az ismeretét. Amikor az önmagáról gondolkodó egyén megkísérli, hogy én-tudatának nevet adjon, valójában önmagát nevezi meg a kultúrában, annak a sajátosnak ad nevet, amellyel eltér vagy éppen megegyezik más személyekkel ez a névadás az identitás, pontosabban egy bizonyos aspektusa. Az identitás fogalmának a bevezetésére akkor került sor, amikor válságjelenségek kultúrákat és országokat fogtak már át, amikor ezt a válságot valahogyan értelmezni kellett. Mondhatni: az identitás is azon a bizonyos hátsó ajtón jutott be a meghatározó jelentőségű fogalmak tárába, ugyanakkor státusa mindmáig dilemmatikus. 6 Az identitás fogalmának megalkotója, Erik H. Erikson egy probléma megoldását kereste. Szerinte a pszichoanalízis hatása erősen érvényesült olyan területeken, amelyek korábbi emberképekből kimaradtak. A lélek és zavarai ontogenetikus eredetének a kutatásával a pszichoanalízis utat nyitott az ember belső világa, első sorban a tudattalan felé, miközben lefelé is hatolt, az ösztöntendenciák felé, amelyekről a felnőtt ember azt hitte, hogy gyermekkorát a kezdeti primitív stádiumot 5 Idézi: Pataki Ferenc: Identitás, személyiség, társadalom, In: Erős Ferenc (szerk.): Megismerés, előítélet, identitás, Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, Az identitás mint kategória nem szerepel a legtöbb szakmai kézikönyvben. A J.C. Plano - R.E.Riggs - H.S. Robin hármas által jegyzett politikai elemzés szótára (The Dictionary of Politycal Analysis, Oxford, 1993) nem tartalmazza. A G. Hermet - B.Badie - P.Birhbaum - P.Braud által összeállított politikatudományi szótár (Dictionnaire de la science politique, Párizs, 1998) szól a politikai identitásról és ennek kinyilvánításáról, de a fogalmat általánosan nem taglalja. Az F. Ricken neve alatt megjelent ismeretelméleti és metafizikai lexikon (Lexikon der Erkenntnistheorie und Metaphysik, München 1984) identitás/különbözőség szócikke előbb logikai szempontból taglalja a fogalmat, s amikor a reflexivitásról szól, akkor a (szociál)pszichológia fogalmi keretében teszi. A Larousse sorozat szociológia szótára (Dictionnaire de sociologie, 1973) nem tartalmazza a kategóriát. A magyar Filozófiai kislexikon (Kossuth, 1972) az orosz hasonló kiadvány alapján készült munka identitás szócikket nem tartalmaz.

14 és az evolúciót tagadva leküzdötte azokat. Freud fenomenológiai témakezelése erősen hatott Eriksonra, ezért maradt ki mindenféle elméleti vitákból és vált különösen érzékennyé a közélet, a politika jelzéseire és hatásaira. A húszas-harmincas évek Európájában ajánlatos volt számot vetni a nemzetiszocializmus előretörésével, azzal a teljes bomlással, amely hamarosan vészesen elválasztotta Európa különböző területeit. Olyan valaki számára, akit környezete zsidónak tekintett Erikson mostohaapja zsidó ez különösen tanácsos volt. Rövid dániai kitérővel Erikson Amerikában telepedett le. A határtalan lehetőségek világában is alkalma volt megtapasztalni az intoleranciát: a McCarthy-korszak hűségeskü-vitája, mint az esküt nem aláírót, a Kalifornia egyetemről való eltávolítását hozta magával. Ezt a mozzanatot tekintette az amerikai identitás próbájának. Az identitás fogalmával akkor kezdtünk el foglalkozni, amikor az a történelem során problémává vált. Tettük ezt egy olyan országban, amely megkísérelte egyfajta magasabb rendű identitás kialakítását, mely eltért a bevándorlók magukkal hozott identitásától. És tettük ezt egy olyan időszakban, amikor a rohamos iparosodás ezeket a paraszti és patrícius identitásokat már szülőföldjükön is veszélyeztette. (Erikson 1991: 429) A fogalom fél évszázad alatt kivételes karriert futott be annak ellenére, hogy alapjában véve még egy általánosan elfogadott meghatározása sincs. 7 Habermas szerint nem a pontos definíció megléte az elsődleges, hanem mindenekelőtt arra a problémát egyetemessé tevő kérdésre kell választ adni, hogy vajon képesek-e a komplex társadalmak ésszerű identitás 8 kialakítására? (Habermas 1994: 141) Habermas felvetésének alapját az ún. társadalmi integráció és a rendszerintegráció közötti különbség képezi. Előbbi normák útján szabályozott közmegegyezésként valósul meg, tehát a normatív struktúrák érvényességétől, működésétől függ. Az integrált társadalomban működnek továbbá olyan szűkebb körre érvényes értelmező rendszerek, amelyek segítségével különböző csoportok tagjai csoportszintű egyetértések révén csoportidentitásukat fenntarthatják. Minél tagoltabb egy társadalom, minél többféle (kis)közösségi tapasztalatot jelenít meg, annál nehezebb a szűkebb körű értelmezési rendszerek normatív integrációja. A közmegegyezés integratív hatásának csökkenése a társadalom alapintézményeinek a létét fenyegeti. Habermas szerint a modern társadalmakban bár a makroszint működik, kiürültek azok az általános értelmezési rendszerek, amelyek a jól integrált társadalom előfeltételei. Kérdése: kialakulhat-e ilyen körülmények között olyan ésszerű identitás, amely az egyénnek a társadalommal és ezen keresztül önmagával való azonosulását jelenti? Válasza: strukturális okok miatt a modern társadalom nem teszi lehetővé általános identitásképző mechanizmusok kialakulását. Ennek oka az a folyamat, amelynek során egyre mélyülő alapdilemmával kell számolni: az emberi én-struktúrák mindinkább uni- 7 T.L.G. Graafsma és H.A. Bosma az Erikson emlékének szentelt kötet (Bosma-Graafsma-Grotevant-de Levita: Identity and Development. An Interdisciplinary Approach, Sage Publications, Thousand Oaks-London-New Delhi) glosszáriumában természetesen találunk meghatározást, egyből hármat is. Identitás (1) a lélektan, de több diszciplína is használja: a fogalom általános értelemben egyéni, általában elidegeníthetetlen vonások olyan egyedi kombinációja, mint név, életkor, nem, szakma, amelyek által az illető személy jellemezhető és megkülönböztethető minden más személytől. A fogalom, amelynek főleg nyilvános konnotációja van, társítható csoportokhoz vagy személyek köréhez (valamint intézményekhez és szervezetekhez, úm. a katolikus egyház identitása). Identitás (2) olyan fogalom, amelynek a gyökerei pszichológiai értelemben főként a személyiség és a szociálpszichológia eszméihez vezetnek vissza, éspedig az egyén egyedisége, népeket megkülönböztető személyiségjegyek. Szociális oldalról azon tükörképekhez jutunk, amelyeket egyik ember alakít ki a másikról. Az identitás ebben az értelemben az egyén személyiségének egyedi struktúrájára vonatkozik, és egyben annak jelzésére szolgál, hogy más is rendelkezik hasonló személyiség-struktúrával. Identitás (3) a fogalom használható szubjektíven, fenomenológiai értelemben, amikor az olyan kifejezéseket helyettesít, mint az identitás értelme vagy tudatos identitás. Az identitás ekkor az egyén önazonosságának, folytonosságának, egyediségének a tudatára utal. Erikson (1968) és más szerzők, tételesen utalnak a társadalmi érzékelés kérdésére: mások létezésének a tudata összhangban áll az egyén önérzékelésével. [ ] A humánpszichológiában az egész életen át tartó folyamatként tételezik az identitás aktualizálását. [ ] (Ford.B.B.) 8 A fogalmat többféleképpen fordítják: van, aki értelemmel bíró identitásként magyarítja a vernünftige Identität-et. V.ö. Papp Zsolt: A válság filozófiájától a konszenzus szociológiájáig. Kossuth, Budapest,

15 verzalisztikus jelleget öltenek (a legalitás, a moralitás, a szuverenitás elvont szempontjaihoz igazodnak), a kollektív identitások viszont megőrzik részleges, partikuláris jellegüket. (Habermas 1994: ). Az identitásválság ugyanakkor a világ (meg)változásának a veszélyességét, végzetszerűségét jelzi az egyén számára. Ez a végzetszerűség nem patológia, hanem az emberi élet természetes velejárója. Különben aligha véletlen, hogy az identitás fogalmának megalkotója, Erik H. Erikson az identitás operáns meghatározását, kritikusai szerint, nem a kérdésnek szentelt első munkájában, hanem akkor adja meg, amikor önéletrajzi vetületben beszél éppen az identitásválságról. 2. Az egyén önmeghatározása Mindenki tartozik valahová, létezik egy család, egy közösség, egy szakmai csoportosulás, amelyhez bárki viszonyítja, akaratlanul is méri magát. Ez még olyan végletes esetekben is érvényes tétel, amikor valakit valamilyen stigmával illetnek, tehát megbélyegeznek, kizárnak. Legyen szó a stigma három alapvető típusa testi fogyatékosság, az egyéni jellem (szégyen)foltjai avagy fajinemzeti-törzsi hovatartozás bármelyikéről, az a jellemvonás, amely bizonyos helyzetben képes stigmatizálni hordozóját, más esetben, eltérő kontextusban éppen a normalitás hordozója lehet, ezért önmagában sem tiszteletet parancsoló, sem diszkreditáló nem lehet. A stigma kérdése az egyén önmeghatározásával kapcsolatosan nem ezen a szinten merül fel, hanem akkor, amikor megfogalmazódik az igény, hogy egy adott kategóriához tartozóknak nem csupán támogatniuk kell, hanem meg is kell valósítani egy adott normát. A normális emberek jelenléte a stigmatizáltakban könnyen felerősíti az önmagukkal szemben támasztott követelmények és az én közötti szakadást bár ugyanezt az állapotot egy tükör is előidézheti a fogyatékosban. Goffman következtetése: a ( látható módon ) stigmatizált egyénnek meglesznek a maga sajátos okai arra, hogy úgy érezze, a vegyes szociális helyzetek szorongató, meghatározatlan interakcióba torkollnak. (Goffman, 1963:14) Ha viszont hiányzik a mindennapos, másokkal folytatott szociális érintkezés megerősítő visszacsatolása, az önmagába zárt egyén zavart emberré válhat. Ha ezt elfogadjuk, akkor alighanem fordítva, a normális emberek csoportja felöl is létezik ugyanezen érzés. A kapcsolat intenzitásától függetlenül olyan tudati elemeket feltételező viszonnyá alakul át, amely szintén kialakít egyfajta kölcsönös feltételezettséget. Bár elfordítjuk figyelmünket az illető helyzettől/személytől a reakció fellép. Ez a reakció természetes, hiszen mindenki valaki. Fichte azt mondja: Én vagyon én. A mintegy kétszáz éve megfogalmazott tétel és a köréje épített gondolatsor számunkra kontextuálisan érdekes, és nem azért, mert az egykori jénai filozófus valamilyen identitáselmélet előfutára volna. 9 Fichte öntételezése nem azonos az identitásnak az egyént a társadalmi környezetben kontextualizáló gyakorlatával. Ahhoz, hogy a személy megnevezze önmagát a kultúrában, és a felismert sajátosnak identitásként nevet adjon, tisztáznia kell önmaga számára, hogy a természetes állapottal együtt járnak bizonyos feltételek és jogok, melyek nem utolsó sorban éppen a szubjektum tevékenységéhez szolgálnak alapul. Csak a fichtei valaki képes feldolgozni a személyiség és a társadalom kölcsönhatásait. A kölcsönhatások értelmezése gyakorta egyre gyakrabban kínzó kérdésekbe torkollik, amelyek a ki vagyok én? alapkérdés köré csoportosíthatók. Az egyén választása arra vonatkozik, hogy létét saját egzisztenciáján belül valósítja-e meg, avagy a tételező hatalommal való azonosulás lehetősége mellett dönt. A két eshetőségben jelen lévő közös elem: a válság. A XX. század első felének meghatározó élménye a válságtudat. Egy világ a XIX. századi értékeivel egyetemben végérvényesen összeomlott, a helyébe kialakult világ nem hozott általánosan elfogadott értékrendszert. 9 Az abszolútum, az a kiindulópont, amelyre már nem kérdezünk rá, amelyet mindenki elfogad, illetve el kell hogy fogadjon - Fichte esetében ez az én. Ő nem az egyént tételezi, hanem a gondolati építmény alapját jelöli ki. Ha utalunk rá, ha idézzük, azért tesszük, mert az identitás építésének is van egy alap-kijelölő mozzanata, és az önmagunkba való viszszatérés is létezik, bár az identitás vonatkozásában a sorrend fordított: a létezőt kell összhangba hozni a kell létezni imperatívuszával. 15

16 És ez a válság nem csupán társadalmi folyamatokban, hanem személyes élettörténetekben is jelentkezik, minek hatására megváltozik a személyiség önmagáról és világról való gondolkodása. Aki válságtudattal él, annak alapélménye a bizonytalanság. A világ tényeit, folyamatait, a körülményeket képtelen egy biztos és értelmezési támpontul szolgáló keretbe foglalni, a valóság feloldódik, megfoghatatlanná válik számára. Az ember alól kifut a talaj. Elhatalmasodik rajta a szorongás, a kiszolgáltatottság tudata, a félelem. Ebben a helyzetben az ember úgy él, mintha folyamatosan fenyegetné a végzet. Az identitás ugyanakkor bizonyos teljességet ígér, önmagunk teljes körű megfogalmazhatóságát. Akinek van identitása képes és tud, megért és reagál, átlát és felkészül. Csak hát hogyan is állunk az olyan dichotómiákkal mint: elasztikusság-hajlíthatóság, túlélés-ellenállás. Ezekről miként tudósít megfigyelő énünk? Mit kezdünk önmagunkkal ha csak magamagunk vagyunk? Mennyire létfeltétel valamennyiünk számára a külső szemlélő figyelő tekintete? Vagy csak önmagunkat keressük végtelenül? Az identitás fogalmának egyetemessége mindenek előtt az általa és vele kapcsolatosan megfogalmazott, illetve az identitás válságaként megjelenített problémák jelenvalóságának egyetemességével mérhető. Az identitást képző helyzetet sorshelyzetet olyan tárgyi és szellemi feltételek alakítják, amelyeket nem az egyén választ ki, helyzetébe mindenki belekerül. A helyzet tehát általános adottság kisebb, de akár nemzetnyi közösségek 10 számára is, s nem azért adottság, mert az egyén és a közösség képtelenek volnának rajta változtatni, hanem mert egy létező helyzetet kell szubjektiválni, ez tevődik át a tudatba. (Balázs 1995: 23-38) A helyzet egyetemességéhez két olvasat rendelhető. Bármely helyzet adottságként általános, mint ilyet mindenki értelmezi, hatásának eredménye értékként rögzül közösség és egyén számára. Az értékelés és az eredményeként kapott érték mindig tartalmaz az axiológiai dimenzión túl egy gnoszeológiait is, amikor a helyzet változása, a korrelációk, a tendencia, a helyzet mögötti szándékok is fontosakká válnak, amikor a lényeges és a jellemző megragadásával kialakul a szituáció átélt, felismert, tudatosodott eszmeállapota. Másodsorban viszonyulásunk a helyzethez korlátozott, amennyiben ugyanazt a helyzetet az egyén attól függően értelmezi teljesen eltérő módon, hogy a mindig létező társadalmi tagoltságból fakadó struktúrák, a többség-kisebbség viszony milyen szerephelyzetet alakítanak ki számára. A társadalmi helyzetet leíró törésvonalak Rokkan-féle elméletére 11 rímelnek Bíbó István gondolatai, amikor egy földrajzi térségre vonatkoztatva azt állítja, hogy a modern nemzeti érzés és a modern demokratizmus, melyek mind a francia forradalomban, mind azóta minden egészséges fejlődésű országban és mozgalomban összefüggő áramlatok maradtak, egymással szembefordultak, [ ] így lett Közép-Európa különlegesen alkalmas táptalaja hamis politikai formuláknak, zsákutcás társadalmi és politikai helyzeteknek, rémképekkel teli politikai világnézeteknek. (Bibó 1986:711) Bibónak a Köztes-Európára vonatkozó megállapítása tagolja a képet, de az általános jegyek érvényességét nem érinti. Maga a válsághelyzet egyetemesen jelenvalónak mondható és ebben a kontextusban kerülnek előtérbe az identitás megnyilvánulásával kapcsolatos felvetések egyre gyakrabban a (szociál)pszichológia kompetenciáján kívül eső relációkban. 3. Én, identitás, társadalom Hányféle identitása lehet egy embernek? Vonatkozhat a kérdés egy idős ember önvizsgálatára-önértékelésére éppúgy, mint a modern/globális világ sok helyszínhez és több közösséghez/csoporthoz kötődő emberére. A kérdés tehát nem egyszerű és nem fölösleges. 10 Benedict Anderson egyre inkább tért nyerő elmélete szerint a nemzet egy elképzelt közösség. V.ö.: Anderson, B.: Imagined Communities: Reflections on the Origin and Spread of Nationalism, New Left Books, London, Ezzel szemben egy másik felfogás a nemzetet organikus, nyelvi, lelki, területhez kötődő és kollektív jogokat hordozó közösségnek tekinti. 11 V.ö. Balogh István (szerk.): Törésvonalak és értékválasztások, MTA Politikai Tudományok Intézete, Budapest,

17 Kivételesen nagy gondot jelentene önmagunk megfogalmazása, ha életünk minden egyes (eltérő) kontextusa, továbbá a különféle szerepek és a különböző csoportokhoz való valamilyen tartozás megannyi identitást jelentenének. Az identitás és relatív egyensúlya minden esetben két tényező párhuzamos meglétét feltételezi, ezek az értékmegőrzés és a reprezentáció. Az ember sajátos jegyeinek vállalása okán lesz azzá, aki/ami, illetve ezek reprezentációja jelenti a létezőnek a vállalását, a képviseletét a visszaigazolást, pontosabban ennek a lehetőségét. A helyi és regionális identitás kérdéskörének szentelt 1997-es temesvári nemzetközi tanácskozáson egy marosvásárhelyi fiatal szociológus a párhuzamos identitások más szóval: többszörös identitások mellett szólalt fel, a következőképpen: Ha engem Csíkszeredában kérdeznek meg, ki vagyok, akkor marosvásárhelyinek érzem magam, ha Bukarestben kérdezik meg ugyanezt, akkor magyarnak érzem magam, ha Budapesten kérdeznek meg, akkor erdélyinek, és ha Párizsban kérdezik meg, ki is vagyok, akkor romániainak érzem magam. Tehát ezek az identitások egymás mellett, párhuzamosan léteznek, nem zárják ki egymást. 12 A fiatalember marosvásárhelyi, magyar, erdélyi, romániai mivolta egyaránt olyan identitás-elemek, amelyeknek a viszonylagos párhuzamosságáról lehet beszélni, ugyanis különböző minőségeket jelölnek, amelyek együtt jelentik az egészet. Ha bárki az idézetthez hasonló módon helyzetfüggően volna hol erdélyi, hol nem-erdélyi, vagyis az egyik vállalt minősége tagadná a másikat, akkor beszélhetnénk igazi párhuzamosságról, olyan minőségekről, amelyek egymás mellettiek és soha nem nyilvánulhatnak meg együtt és ugyanakkor. Nem lehetek marosvásárhelyi és temesvári is egyszerre és egyformán, de igenis lehetek egyszerre kolozsvári, magyar, erdélyi és romániai. A hangsúly arra az elemre esik, amelyet bizonyos kontextus ezen identitás-elemek közül relevánsként előhív. Lehet valaki egyszerre a magyar etnikum tagja és román állampolgár kettős nyelvtudással és kettős kultúrával. De ez nem kettőzi őt meg. Különböző minőségek megjelenítéséről van szó: az egyik a nemzetállami logika szerinti politikai hovatartozást jelzi, míg a másik azt jelenti, hogy az egyén kulturálisan beírja bejelenti (ön)magát egy közösségbe. További és más kontextusban tárgyalandó kérdés, hogy a két minőség s ugyanakkor identitás-elem miként korellál, külső hatások választásokra kényszerítik-e az egyént, s ha igen, ezek milyen jellegűek és lefolyásúak. Kérdés, értelmezhető-e a jelzett eset egymást átfedő identitástípusokként? A fogalmat Hoppál Mihály arra a helyzetre értelmezi, amikor az etnikai és a nemzeti identitás elemei, de akár a kulturális és etnikai identitáséi például táncra épülő szertartások esetében együttesen jelennek meg. 13 Mivel, az adott példánál maradva, olyan jegyekről van szó, amelyek egyszerre és párhuzamosan képezik több identitástípus alkotóelemeit, vagyis egyazon elemből a szubjektum többszörösen építkezik, válaszunk a fenti esetet illetően nemleges. A párhuzamos identitás megjelölés helyett sokkal inkább elfogadható terminus a két-több kultúrához való tartozás, amit a poliidentitás 14 fogalmával is jelölnek, és aminek létezik egy többé-kevésbé elfogadott társadalmi modellje. Kettős identitás különben létezik, de nem a párhuzamosság gondolatmenete szerinti értelemben. Mindenkinek van személyes identitása és van szociális/társadalmi identitása. Utóbbit illetően a változatok száma szinte csak a kutatók szakmai képzelőerejétől függ, annyit azonosítottak illetve posztuláltak. Érdemes kísérletet tenni a szakirodalomban leírt-megnevezett identitás-formák számbavételére. Az szinte természetes, hogy a fogalmat útjára indító, a diszciplína atyjának tekintett E.H. Erikson több identitástípussal dolgozik. Erikson beszél én- (egyéni) identitásról, kulturális identitásról, szexuális identitásról, társadalmi/szociális identitásról, kollektív identitásról, nemzeti identitásról. Ami érdekes, az identitás epigenézisét taglaló alapvető munkájában igazából kísérletet sem tesz 12 A konferencia anyagát lásd: Bodó Barna (ed.): Local Identity and Regionalism, Helicon, Timişoara, Az idézet helye: 188 old. 13 Hoppál Mihály: Hiedelemrendszer és identitás, In: Váriné Szilágyi I.-Niedermüller P.: Identitás kettős tükörben, TIT, Budapest, Lásd: Erős Ferenc: Az etnikai identitás néhány szociálpszichológiai összetevője, In: Váriné Szilágy I.-Niedermüller P. i.m

18 arra, hogy ezek között valamilyen rendszert alakítson ki, hogy például meghatározza az egyéni és a szexuális identitás közötti viszonyt. (Erikson 1991) A fejlődéslélektan Erikson identitásértelmezése alapján beszél diffúz identitásról, olyan gyermek esetében, aki kifelé alkalmazkodván hamis énképet fejleszt ki, mi-közben valódi önmagát, énjét óvja és rejti. 15 Goffman elkülöníti az ego-identitást, a személyes identitást és a szociális identitást. Első sorban az identifikációval foglalkozik, és az azonosságot vállalni értelmezésében azt jelenti, értékválasztásainak megfelelően mit épít be ego-identitásába. A személyes és a szociális identitás az egyén más személyek és környezete viszonylatában értelmezhető, s beletartoznak az egyén születése előtti események-körülmények is. Ami az identitás szubjektív oldalát illeti, ez azonosulást jelent. (Goffman 1963:106) Pataki külön tárgyalja az ént és a személyes identitás fogalmát, utóbbi nála része előbbinek, miközben jelzi, hogy számos szerző szinonimaként használja a két fogalmat. Ugyanakkor a fogalmi pontosság jegyében az Eriksont idéző I (a reaktív én) és a Mead használta me (a felépített én) között is különbség teendő. (Pataki 1982:51) Ugyanő a már idézett identitás-típusokon túl szól helyi identitásról, államisági identitásról annak példájaként, hogy majdnem minden kollektivitásforma létrehozza külön identitását. (Pataki 1982:46) A történelem az identitásképződés színtere és anyaga is egyben, figyelmeztet egy másik kontextusban (Pataki 1982:31), és egyfajta összegzést is kapunk tőle, amikor kifejti, hogy az identitás felépülésének a nyersanyaga az éppen adott társadalom kategóriakészlete, a valóságos létviszonyoknak az a közege, amely az egyént külső-idegenként övezi, s amellyel még ha részlegesen is valamilyen személyes viszonyba kerül. (Pataki 1982:39) Az angol és amerikai szociál- és kultúrantropológia identitással kapcsolatos kutatási eredményeit számba vevő Sárkány Mihály szerint a társadalmi identitás különböző válfajaiként merül fel a kulturális, a szexuális, a kollektív, a nemzeti identitás. 16 David Bailey és Stuart Hall szerint az identitás helyzetfüggő (situational), és beszélhetünk ugyanakkor repedezett illetve kimozdított (fractured, decentered) identitásról. Az identitás fragmentációja, multiplikációja okán vezeti be Donna Haraway a személyiség elemeinek egyfajta szétválasztása és újraegyesítése során kialakuló látszólagos identitás fogalmát, amelyet ugyanakkor konkrét identitásként fog fel. 17 Simon Frith az identitást esztétikai folyamatként igyekszik értelmezni, és tételezi a zenei identitást. 18 Paul du Gay szervező (organizing) identitásról szól, miközben azt mutatja be, a globalizáció milyen változásokat okozott a közügyek intézésében. 19 Vajda Zsuzsanna a már idézett én-, személyes, szociális identitásokon túl utal a szerepidentitásra valamint a morális identitásra, és megjegyzi, hogy egyes szerzők szerint az értékválasztás morális aktusa rendkívül fontos szerepet játszik az én-identitásban. 20 Hódi Sándor az elidegenedett, elszemélytelenedett viselkedéssel kapcsolatosan jegyzi meg, hogy ilyen esetekben szokás egyensúlyozó identitásról beszélni, olyanként ami jó és kívánatos, összhangban van azon társadalmi tendenciákkal, amelyek a működő demokráciák világát jellemzik. Ez a gondolatmenet vezet el az ideális identitás tételezéséig, amikor valaki bizonyos közösségi szempontok és kívánalmak illetve erkölcsi-világnézeti meggyőződés szerint kíván élni. (Hódi 1992: 9-10) 15 Lásd: Pszichológiai Lexikon, Magyar Könyvklub, Budapest, Sárkány Mihály: Az identitás kutatása az angol és amerikai szociál- és kulturális antropológiában, In: Váriné Szilágyi I.-Niedermüller P.(szerk.): Identitás kettős tükörben, TIT, Budapest, Grossberg, L.: Identity and Cultural Studies Is That All There Is? In Hall, S.-du Gay, P.: Questions of Cultural Identity, Sage, London-Thousand Oaks-New Delhi, 1996, Frith, Simon: Music and Identity, In: Hall, S.-du Gay, P.: Questions of Cultural Identity, Sage, London-Thousand Oaks-New Delhi, 1996, du Gay, Paul: Organizing Identity, In: Hall, S. du Gay, P.: Questions of Cultural Identity, Sage, Lon-don - Thousand Oaks - New Delhi Vajda Zsuzsanna: Az identitás külső és belső forrásai, In: Erős Ferenc (szerk.): Azonosság és különbözőség, Scientia Humana, Budapest,

19 Roger Scruton a liberális, konzervatív, szociáldemokrata felfogás függvényében beszél eltérő identitásokról. Attól függően, hogy az egyén társadalomképének a központjába milyen fő érték kerül a szabadság, elődök és hagyomány iránti kötelezettség, állampolgári hűség, emberi jogok és a sor folytatható sorsa és identitása más és más. (Scruton 1995:18-20) Amikor az identitás és a hiedelmek viszonyát elemzi, a nemzeti tudat karbantartó mechanizmusainak a számba vételekor jelöli meg Hoppál Mihály a történeti identitást, mint tipikusan hiedelemjellegű tudásszerkezetet. 21 Amikor Szummer Csaba általában szól modern identitásról, akkor az ezredvég identitást meghatározó leképezéseinek fontos összetevőit veszi számba. 22 A hívő-identitás, a Kovács-Vajda szerzőpáros szerint, a valláshoz visszatalálók identitása, amely egyben csoport- és etnikai identitásként is megnyilvánul. 23 Preston nem beszél külön kulturális és politikai, hanem csak összevont kulturális-politikai identitásról. (Preston 1997) Dér Aladár szerint létezik európai identitás, ugyanis az Európai Unió sem kerülheti meg a társadalmi-kulturális identitás, a küldetés és a legitimáció komplex kérdéskörét. 24 Miller az én-identitás mellett megnevezi a nyilvános (public) identitást is, amelyet nála az egyénről a mások által kialakított részletes nem globális képe jelent. 25 Marad tehát a kérdés: hány és milyen identitásunk van? Következzék egy definícióként is értelmezhető válasz: Az identitás akkor válhat az egyéni önmeghatározás széles értelmezési keretét biztosító kategóriájává, ha úgy szemléljük, mint az egyéni és a társadalmi közös produktumát, pontosabban a társadalmi hatásoknak azt az együttesét, amelynek az egyéni interpretációkban már mint az egyéni identitás alkotórészei, megjelennek. Ennek következtében szociális és egyéni identitás szembeállítása helyett hasznosabb volna az értelmezés szűkebb, illetve tágabb tartományát tenni a típusalkotás alapjává: az általános én-identitás feltehetően többet jelent, mint a nemzeti, nemi vagy éppenséggel a foglalkozási identitás. Az utóbbiak kétségkívül a társadalmi szereppel rokonítható, vagy legalábbis azzal szoros kapcsolatban lévő jelenségek. Az, amit általános én-identitásnak nevezünk, több ennél, és sokkal inkább a világnézet fogalmához közelíthető: az egyéni viselkedésbe beépülő társadalmi szabályok és elvárások, életcélok, az értékrend, a morális elvek választásának és érvényesülésének szabályozója. 26 Az UNESCO által Interkulturális Tanulmányok címmel 1978-ban indított programban szerepel, többek között, az eredeti ( indigene ) identitásokként felfogott kultúrák értékeinek a kutatása. A veszélybe kerülő kultúrák kutatása természetesen igen fontos és értékelendő dolog, kérdés viszont, hogy mennyire jogos és elméleti szempontból helyes gyakorlat egy-egy hagyományos, veszélyeztetett közösség kultúráját a nemzetinek nevezetthez hasonlatos identitásként kezelni. 4. Identitás-koncepciók Az előbbi kategoriális felsorolás sejteti azt, amit a kutató Sárkány Mihály állít: az identitással kapcsolatos kutatások nem fonódnak össze valamiféle egységes iránnyá. Az identitáskutatásnak az idők során három fő irányzata alakult ki, s ezek között jelentős koncepcionális különbségek vannak. Ezeket az irányzatokat Stuart Hall összefoglalója alapján mutatjuk be Hoppál Mihály i.m Szummer Csaba: Pszichoanalízis és modern identitás, In: Erős Ferenc (szerk.): Azonosság és különbözőség, Scientia Humana, Budapest, Kovács Éva-Vajda Júlia: A kettős kommunikáció mint csoporttényező, In: Erős Ferenc: Azonosság és különbözőség, Scientia Humana, Budapest, Dér Aladár: Az európai identitás elméletéhez, In: Európai Szemle, 2002/1. 25 Miller, D.R.: The Study of Social Relationships: Situation, Identity, and Social Interaction, In: Koch, S. (ed.): Psychology: A Study of Science Vol. 5. McGraw-Hill, New York-Toronto-London, Vajda Zsuzsanna i.m Hall, Stuart: A kulturális identitásról, In: Feischmidt Margit (szerk.): Multikulturalizmus, Osiris Lát-hatatlan Kollégium, Budapest,

20 Az első irányzat a pszichoanalízis területéről indult el és egy válságos helyzetre választ kereső fogalomalkotó, Erik H. Erikson nevéhez kötődik, aki között több alapvető munkát tett közzé. 28 A Gordon Allport által elindított személyiség-lélektani fordulat bizonyos fokig megelőlegezi az Erikson-féle fejleményt, 29 és némileg túl is mutat rajta. Ugyanakkor Erikson elmélete mindenképpen jelentős elődök James, Baldwin munkásságára épít. Ezt a koncepciót köti Hall a felvilágosodás szubjektumához, amelynek alapja egy biztos központtal rendelkező, egységes, tudatos individuum. A szubjektum középpontja egy olyan belső mag, amely már az egyén születésekor megvan, vele együtt bontakozik ki, de lényegileg változatlan marad. Ezt a vonulatot, amelynek képviselői közel állnak a pszichoanalízishez, a továbbiakban főképp D. Mil-ler, H. Hartmann, D.J. de Levita és utóbbi munkatársai viszik tovább. A második irányzatot, az én interaktív koncepcióját Hall a szociológiai szubjektum fogalmához köti, mely tükrözi egyrészt a világ egyre növekvő komplexitását, továbbá azt a nézetet is, hogy a szubjektum jelzett belső magja nem autonóm, hanem a szignifikáns másokkal fenntartott viszony során alakul. Ezt a koncepciót két eszmei gyökérből származtatják. Egyik vonalon a szimbolikus interakcionisták mindenekelőtt C.H. Cooley és G.H. Mead kidolgozták új én-koncepciójukat, miszerint az identitás az én és a társadalom közötti interakció folyamán alakul ki. Őket olyan jelentős alkotók követik, mint A. Bandura, A.H. Maslow, K.J. Gergen, C. Gordon, R.C. Ziller, J.P. Hewitt, akik révén hatvanas-hetvenes években megjelenik és hangsúlyossá válik a szociális identitás jelenségkörének kutatása. A másik vonalat jelentő szociológiai felfogás szerint az identitás áthidalja a kint és bent, azaz a személyes és nyilvános világok közötti szakadékot. Azáltal, hogy az identitás belehelyezi, mintegy belevarrja a szubjektumot a struktúrába, stabilizálja mind a szubjektumot, mind pedig azokat a kulturális világokat, amelyeket benépesítenek. Első jelentős képviselőként E. Goffmant szokás említeni, 30 de a továbbiakban L. Krappman munkássága is meghatározó. Ebben a sorban mindenképpen meg kell említeni Habermas nevét, aki következetes történeti kezelésmódjával korábbi részismereteket kapcsolt össze. Szerinte a jövő kollektív identitása nem lehet más, mint az identitáskonstruálás formális feltételeire vonatkozó, folyamatosan és kommunikatív struktúrák révén előállt konszenzus. (Habermas 1976: 121) A posztmodern szubjektum fogalmára épül a harmadik koncepció. Ennek egyik megfogalmazója maga Stuart Hall, aki azt tételezi, hogy a posztmodernitásban a szubjektum nem rendelkezik rögzült, lényegi vagy folytonos identitással. A szubjektum történetileg és nem biológiailag határozható meg. Hall kifejezésével az identitás mozgatható ünnep lesz, mely aszerint formálódik, ahogyan az egyént körülvevő kulturális rendszerek reprezentálják, megszólítják ezt az egyént. 31 A szubjektum különböző alkalmakkor különböző identitásokat ölt magára, amelyek nem szerveződnek egy koherens én köré. Ellentmondásos identitások alakulnak ki bennünk, amelyek különböző irányba mutatnak, és így identifikációink állandóan elmozdulnak. Ha úgy érezzük, hogy születéstől a halálig egységes identitással rendelkezünk, csak azért van, mert egy vigasztaló történetet, az én narratíváját szőjük magunk köré. 32 A teljesen egységes, befejezett, biztonságos és összefüggő identitás káprázat. Ennek a koncepciónak a kidolgozásában az említetteken kívül utalni kell J. Habermasra, A. Giddensre, illetve megemlítendő Freeman-nek az új törekvéseket átfogóan bemutató munkája Erikson fontosabb munkái: The Problem of Ego-Identity (1956), Identity and Life-Cycle (1959), Iden-tity, Youth and Crisis (1968), Dimensions of a New Identity (1974). 29 Lásd: The Ego in Contemporary Psychology (1943), Is the Concept of Self Necessary? (1955). 30 Főbb művei: The Preservation of the Self in Everyday Life (1959), Stigma. Notes on the Management of Spoiled Identity (1963). 31 Hall, Stuart i.m A narratív szemléletmódot az identitás értelmezésében a Gergen házaspár javasolta, ők végezték el el-sőként az önéletrajzi elbeszélések tipizálását is. V.ö. Pataki Freeman: Rewriting the Self. History, Memory, Narrative

21 Erikson az identitás kategóriája révén egyszerre igyekezett megragadni szubjektív és objektív, egyéni-személyes és társadalmi-történeti (például szerepszerű vagy csoportszerű) jellemzőket az én-ben. Pataki szerint az értelmezési kerettől függetlenül az identitás elemzésének van néhány általános, mindenik irányzat esetében fellelhető közös eleme: - a társadalmi identitás elnevezéssel illetett pszichikus konstruktum kutatásának kérdései jelentéstanilag egybekapcsolódnak az én-rendszer és a személyes identitás átfogóbb problémáival; - az én-nek kétségkívül létezik egy olyan oldala, aspektusa vagy alrendszere, amelyet társadalmi én-nek, társadalmi identitásnak nevezünk, ugyanakkor az én-identitás létrejötte, dinamikája elválaszthatatlan a társadalmi identitás kialakulásától; - a társadalmi identitás megközelíthető úgy is, mint értékelő-emocionális mozzanatokkal és viselkedési késztetésekkel átszőtt kognitív képződmény, sajátos kognitív struktúra, amelynek részei (identitáselemek) különböző, de mindenképpen hierarchikusan szerveződött mintázatokat alkothatnak, és nem szükségképpen kongruensek; - a kognitív struktúra egyaránt vizsgálható a tudatos és nem-tudatos dimenziókban, termékeny lehet a konkrét helyzetekben aktualizált rétegeit megkülönböztetni; - a kutatás egyforma jogosultsággal közelítheti meg a társadalmi identitás kognitív-strukturális jellegzetességeit, kialakulásának folyamatszerű lezajlását és viselkedésszabályozó szerepét; - a kutatás jórészt az introspektív alapú s kevéssé ellenőrizhető helyzeti tényezők iránt igen érzékeny én-bemutatási műveletek során kapott adatokkal (önvallomásokkal, önminősítésekkel) dolgozik, szűkében van kiterjedt empirikus adatoknak, és jelentős nehézségeket támaszt a konkrét társadalmi-történeti és kulturális tényezők figyelembe vétele is. (Pataki 1988:207) Az identitástudatot egy virtuális térben megjelenítve, függőlegesen és vízszintesen is rétegzett fogalomnak tekinthetjük. Az önmeghatározás vertikális mozzanataként az egyén elhelyezi magát a lépcsőzetesen emelkedő vagy koncentrikus körök szerint táguló társadalmi erőtérben, tisztázza, hogy milyen kapcsolatokat, milyen kötődéseket épít ki avagy fogad el a társadalmi közösségek különböző szintjeivel, kezdve a családdal, folytatva a lokális/szakmai csoportokkal, a vallási/felekezeti és etnikai közösségeken át egészen az emberiségig. Ezek a szintek nem különülnek el élesen egymástól, jó esetben harmonikusan egymásra épülnek. Az egymásra épülést szolgálja végeredményben, hogy a családi szocializáció során kialakult értékrend átsugárzik a többi szinttel való kapcsolatra is. Csepeli György R.D. Laing nyomán idézi azt az Ibsen-metaforát, amikor az önazonosságát kereső Peer Gynt egy képzelt hagyma rétegeit hámozza le sorra. (Csepeli 1997:517) Más kérdés, hogy amikor Peer Gynt a hagymahámozás végén semmit nem talál, akkor egy újabb kérdéshez, az identitás hiányához jutunk el. Ebben modellben a társadalmi identitás rétegeiről van szó. A másik dimenzió vízszintes: horizontálisan az identitás arra törekszik, hogy a jelzett közösségekhez való viszony egymás mellett elhelyezkedő színtereit (a csoport-hovatartozás értelmiérzelmi megélését, a csoport-önképet, a kulturális és vallási identitástudatot) mutassa be. Identitásszerkezetről Pataki Ferencnél is szól, de más értelmezésben. Nála a szerkezet elemeket és mintákat jelent, ugyanis azonnal világosan leszögezi, hogy az emberi szubjektivitás közvetlenül meg nem ragadható fogalmi konstrukció. Pataki szerint az én-rendszer két gyújtópont körül szerveződik, ezek az én vagy személyes identitás illetve a szociális identitás. (Pataki 1988:226) A személyes identitás tapasztalati kerete és alapja az egyéni élettörténet, a szociális identitás pedig az egyén sajátos társadalmi minőségének, különösségének a képviselője, vagyis olyan sajátszerűségeké, amelyekkel másokkal osztozik, jóllehet a maga módján teszi. Az identitástudatnak van továbbá egy időbeli dimenziója is, amely az egyéni, családi, helyi, nemzeti múlttal kapcsolatos tudati képektől a jelenen át a jövőről alkotott elképzelésekig terjed. Az identitás kérdésének létezik egy emocionális kezelése, főleg ha etnikai, nemzeti identitásról van szó. Az identitás üzenetében eleve rejtőzik egy konzervatív vonás ( tisztázzad, hogy ki vagy, és tartsd magad az értékeidhez, ne változtass rajtuk szíre-szóra ) amit egyesek nem tudnak összeegyeztetni egy modern vagy posztmodern diskurzussal. (Gereben 1999:59) Vannak kicserélhetetlen, mert pótolhatatlan identitáselemek. Létezik elutasító identitásalakítás is, szabadsága azonban nem teljes körű, magára az elutasításra korlátozódik. 21

22 Az identitás teljességet ígér, önmagunk teljes körű megfogalmazhatóságát. Némi merészséggel azt állíthatjuk: akinek van identitása képes és tud, megért és reagál, átlát és felkészül. 5. Az adottól a kapottig Önmagunkat nemcsak annak tekintjük, amik vagyunk, hanem annak is, amivé lenni szeretnénk. Ezzel a hétköznapi élet kétértelműségét jelző állítással kezdi Leon Wieseltier Against Identity (Az identitás ellen) című, a pluralizmus, a sokféleség megélésének nehézségeire figyelmező, Wittgeinsteint idéző szöveg-fűzérét (Wieseltier 1997). Nem az a gondja mint várható volna, hogy mily nehéz, szinte lehetetlen az előttünk lebegő eszményi elérése, ezt egyszerű jelzéssel elintézi. Elfogadja, emberi megnyilvánulásként, hogy az identitás korlátozó, buta, olykor megfontolatlan vállalása a létezőnek, a tételezettnek avagy az elképzeltnek, ugyanis minderre korunk kényszerít rá. A modernitás korában szerinte az identitás a különbözőség érvényre jut(tat)ása. Egy hosszú és terjedelmes elemzési folyamat végterméke, amely olyan elemeket emel ki és erősít meg az egyén vonatkozásában, amelyek hangsúlyozzák másságát, elszigetelik, mi több, a vállalt identitás ellenséges magatartásként, a más kizárásaként is jelentkezhet. Ugyanakkor el kell ismerni, az identitás hasadékain beszüremkedik a demokrácia [...], ugyanis a demokrácia egzisztenciális előfeltétele: valaki, aki hozzám hasonló és különbözik is tőlem, itt van velem. (Wieseltier 1997:35) Itt figyelhetünk fel az identitás vonatkozásában az első kettősségre: miközben önmagában, megnyilvánulásként lehet intoleráns, a modern identitás kialakításának-kialakulásának folyamata demokratikus. Az identitásválasztás, az identitásépítés folyamata feltételezi a hasonlóság és a különbözőség együttes, egymással dinamikus egyensúlyban lévő jelenlétét. Csakhogy a világ változó, ilyen egyensúly nincs, a világ teljességét Nietzsche szerint minden egyes nap ismételten létre kell hoznunk, meg kell teremtenünk. A történéseknek megfelelően hozzá kell tenni valamit a létezőhöz, ugyanakkor el is kell venni belőle nincs ennél nehezebb. Az identitás, figyelmeztet Wieseltier, alapvetően befogadás. A befogadó passzivitása egyszerre arrogancia és nemtörődömség, mivel a hagyomány a szándékok és a tények területe. Elsősorban a szándékoké, hogy mire kívánjuk használni a múltat. A történelmet, egyes korokban és körökben, nem annyira feltárni szokták, mint megépíteni. Ebből a hagyományból kell(ene) az egyénnek építkeznie; vegyük észre, a folyamat kedvére való: az identitás varázsa abban áll, hogy kapott. A befogadás örömteli, mert általa részesévé válunk egy folyamatnak, a folyamatosság láncszemévé leszünk. Az észrevétel lényeges: a vallásodat meg tudod változtatni, a nagyapád ugyanaz marad. Második megjegyzés: az elutasító identitásalakítás szabadsága nem teljes körű, magára az elutasításra korlátozódik. Vannak kicserélhetetlen, mert pótolhatatlan identitáselemek. Az identitást az átvétel mozzanata határozza meg elsődlegesen. Szeretem, mert az enyém, köszön vissza Erikson állítása Wieseltier megfogalmazásában, aki ezt így értelmezi: Őt nem szeretem, magamat szeretem. De mit szeretünk? Szerethetjük Duke Ellingtont, bár semmilyen körülmények között nem hat ránk, fehér emberekre úgy, ahogyan egy négerre. Számára mást jelent. Akkor ne szeressük Ellingtont a zenészt? Nem szerethetjük a négert? És eljutunk a hitelesség kérdéséhez. Az autenticitás az eredetről szól, semmi köze a tartalomhoz. Ellingtont szerethetem fehér emberként is, azt és amennyit zenéje számomra jelent. Dicsérni fogom azt, ami megkülönböztet, ha dicsérni fogod azt, ami hasonlóvá tesz. Nem kell mindenkinek ugyanazt dicsérnie, különben a törzsi lét nevetségességének válunk a foglyává. Harmadik észrevétel: az identitás nem magyarázat modern egység. Ezt az egységet védelmezni lehet, magyarázni nem kell. Wieseltier mondatai a spekulatív elme meditációi. Figyel és figyelmeztet, éppenséggel a washingtoni The New Republic hasábjain. S mint született európait igencsak érdeklik a határok, a demarkációs vonalak, a másság. Az emberi intolerancia európai szökőárja juttatta Amerikába, ahol az identitás mese. Az identitás csábítása viszont az egész, a komponenseket összefogni képes egész csábítása. Amerikában szerinte más gond van az identitás- 22

23 sal: előhívása ígéretként indult és végzetszerűvé vált. S miközben az egyén számára megfogalmazódó dilemmák sokféleség az egységben avagy egység a sokféleségben, a személyes élettapasztalatok inkonzisztenciája, és folytathatnók sokasodnak, egyre több jel utal arra, hogy az egységet jelentő és kialakító identitás eriksoni ígéret marad. 23

24 III. A nemzeti kisebbség fogalma és megközelítései A nemzeti kisebbségek kérdése a 20. század elején még szűken vett kelet-európai problémának számított, mára azonban a domináns angolszász, analitikus politikai filozófia egyik legvitatottabb témájává vált. Az a tény, hogy a mai nyugati teoretikusok figyelme a nemzeti kisebbségek problémája fele fordult, általában nem a kelet-európai helyzettel való számvetés igényével magyarázható. 34 Ennek oka a hetvenes évektől Európában (de máshol is, például Kanadában) tapasztalható etnikai reneszánsz -nak, a nyugati (s többek között a nyugat-európai) országokba való bevándorlási folyamatnak, valamint az észak-amerikai kisebbségvédő mozgalmak (feketék, homoszexuálisok, feministák) által provokált multikulturalizmus -vitának. Kelet-Európában a probléma legalább az 1848-as forradalmak óta létezik, s ennek megfelelően a nemzetiségi/kisebbségi probléma a magyar politikai közgondolkodásban és teóriában is legalább 1848 óta több-kevesebb folytonossággal jelen van. A kiegyezés éveitől el egészen a 20. század elejéig a magyar belpolitikát, így a kisebbségi kérdés rendezését is egyfajta felülről oktrojált nemesi liberalizmus határozta meg. Napjainknak a liberális demokrácia, ennek politikai intézményrendszere és jogrendje olyan politikai konjunktúrát kínál, ami egész egyszerűen arra kötelez, hogy a kisebbségi kérdésnek is liberális megoldását keressük. A liberális állam liberális, jogkövető megoldásokra kötelez. A 19. századi történelemfilozófiai optimizmusra alapozó értelmezést ma már erős fenntartásokkal kezelünk. Ez a fajta történelemfilozófiai látószög hajlamos volt a nemzetiségi kérdés jelentőségét alárendelni a civilizáció, a haladás és a szabadság egyetemes követelményeinek. Azt tanította, hogy a történelmi haladás megköveteli a kevésbé civilizált nemzetiségek (Mill esetében a skótok, walesiek, írek, Eötvös József esetében a románok, szerbek, szlovákok stb.) beolvadását a történelmi vagy politikai nemzetekbe, mely alatt (az egyébként skót származású) Mill a briteket (angolokat), Eötvös és Deák Ferenc természetesen a magyarokat értette. A 19. századi nemzeti liberalizmus ezt még nem asszimilációként, hanem civilizációs feladatként, a szabadság állapotára való eljutás követelményeként értékelte. Alighanem a történelmi haladás eszméjéből való kiábrándulással is magyarázható, hogy a nemzetiségi kérdés (vagy a kisebbségi szerződések fogalomhasználata nyomán elterjedt új szóval: a kisebbségi kérdés) 35 az első világháborút követően fokozott jelentőséggel merült fel a középkelet-európai politikai gondolkodók számára. Isaiah Berlin, a nacionalizmus eszmetörténetének avatott kutatója írta, 36 hogy bár a 19. század legjelentősebb teoretikusai mindahányan tisztában voltak a nacionalizmus jelentőségével, egészen az első világháborúig azt gondolták, hogy el fog enyészni. Az első világháború azzal, hogy a többnemzetiségű Habsburg, de bizonyos mértékig az orosz (szovjet) birodalmat is szétbomlasztotta, felhívta a figyelmet a térségben terjedő nyelvi nacionalizmus és a különálló nyelvi/kulturális identitásban gyökerező népszuverenitás gondolatának megváltozott jelentőségére, amit egyébként már az Oszmán Birodalom valamivel korábbi fölbomlása is megelőlegezett. Másfelől viszont a nagy háború, mivel a többnemzetiségű birodalmak he- 34 Az előadás több szövegre épül: Demeter M. Attila: Nemzeti kisebbségek In: Kisebbség és liberalizmus, A kisebbségi vagy nemzetiségi kérdés a magyar liberális gondolati hagyományban, Szeged, 2008, Losoncz Alpár: Szempontok a nemzeti kisebbség értelmezéséhez, /inchtm.php?akod=264 (2011.dec.15.), Elena Maria Necula: Definirea conceptului de minoritate nationala, (2010.jún.15.) 35 A nemzetiség megjelölés elvben a többségi nemzet tagjaira is használatos volt (csupán a politikai nemzettől elválasztott kulturális, nyelvi identitást jelentette), a kisebbség terminus egyértelműen a numerikus kisebbségre vonatkozik. 36 Lásd Isaiah Berlin: A meghajlított vessző. A nacionalizmus kialakulásáról, in: Uő: Az emberiség göcsörtös fája, Európa Kiadó, Budapest, 1996, ,

25 lyén nem hozott létre etnikailag homogén lakosságú államalakulatokat (bár a térségben élő nemzeti kisebbségek vagy nemzetiségek számarányát jelentős mértékben csökkentette), a 19. századi nyelvi nacionalizmus amúgy is súlyos örökségét további kollektív félelmekkel és háborús sérelmekkel megtetézve hagyta az utódállamokra. 37 Mindez a nemzetiségi/kisebbségi kérdés jelentőségét is új megvilágításba helyezte, s a magyar politikai gondolkodókat arra kényszerítette, hogy igen gyakran kisebbségi -ként, vagy legalábbis az utódállamok -ba szorult magyarok szemszögéből gondolják újra a kérdést. Időközben viszont kétségtelenül megváltoztak a probléma terminusai is, hiszen a kérdést immár nem a (többnemzetiségű) birodalmi keret és a szilárd monarchikus kormányzat, hanem a nemzetállam és a fokozatosan intézményesülő népuralom összefüggéseiben kellett végiggondolni. A nemzeti kisebbségek helyzetével való teoretikus számvetés magyar részről több eredeti, termékeny és máig érvényes meglátást eredményezett. Bibó Istvánnak az 1940-es évek elejéről származó, Az európai egyensúlyról és békéről szóló tanulmányában megfogalmazott felismerése, 38 hogy a demokratizmus és a nacionalizmus párban járnak, s hogy a demokratizálódás logikája kötelességszerűen megköveteli a politika nacionalizálását a népszuverenitás fokozatos intézményesítése pedig az államnak nemzetállammá, a nemzet államává való alakítását. 39 Ez tulajdonképpen azt mutatja, hogy önmagában a demokratikus államrend, a népszuverenitás intézményesítése még nem megoldás a kisebbségi problémára, épp ellenkezőleg a probléma egy új, eladdig ismeretlen és félelmetes arcát mutatja meg. 1. Zavaró szóhasználat A kisebbség fogalmi meghatározásának nehézségeit sok szerző jelezte. A szóhasználat ugyanis megtévesztően szétágazó és konceptuális bonyodalmakkal van megterhelve, szó esik kisebbségi nemzetiségekről, őslakó kisebbségekről, etnikai csoportokról, etnonacionalisták csoportjáról, lingvisztikai csoportokról, kommunális csoportokról, utalva arra, hogy a kisebbség meghatározásában, megnevezésében politikai tét rejlik, a befogadás és kizárás mechanizmusainak érvényre juttatása. A nemzeti kisebbséget, mint kollektív szubjektivitást illetően részlegesen elfogadható álláspont, hogy post-festum a nemzeti kisebbség létezése analogikus viszonyba állítható a nemzettel. Ez szerint a nemzeti kisebbség (vagy nemzetkisebbség ) önértelmezése analóg a nemzet öninterpretációs irányulásával, méghozzá az elkülönülés, az önalkotás és a kultúraképző stratégiai keretek kialakulásának mentén. Az analógia említése egy más tendenciát is tükröz: a kortárs társadalomfilozófiai gondolkodásban a töréspontok, többek között, ott érhetők tetten, hogy a nemzetre vonatkozó megállapítások átvitele jelentős mértékben megkérdőjelezte a hagyományos értelmezési módokat. A nemzet megragadására irányuló értelmezésekben nem kis szerepe volt azon rejtett, célelvű történetfilozófiai beállítottságnak, amely a nemzetet magasabb rendű képződménynek, önerősítő csoportként, a fejlődés megtestesüléseként ábrázolta. Ez szerint az aktuálisan létező többség politikai 37 A XIX. és XX. századi nemzetiségi mozgalmak történetéhez lásd Romsics Ignác: Nemzet, nemzetiség és állam Kelet-Közép- és Délkelet-Európában a 19. és 20. században, Napvilág Kiadó, Budapest, Lásd Bibó István: Az európai egyensúlyról és békéről, in: Uő: Válogatott tanulmányok, I. kötet, Magvető Kiadó, Budapest, 1986, , 310.; vagy szintén tőle: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága, in: Uő: Válogatott tanulmányok, II. kötet, Alig valamivel később, a közép- és kelet-európai nemzeti mozgalmak történetét tanulmányozva Hannah Arendt is ugyanerre a következtetésre jut. Véleménye szerint a Habsburg monarchiában és a cári Oroszországban tenyésző törzsi nacionalizmus legfélelmetesebb történelmi fegyverténye az volt, hogy az államot teljes egészében a nemzet érdekeinek rendelte alá, aminek következtében az államiság eszközszerűvé silányult, a nemzeti ideológia szimpla eszközévé vált. Az állam és nemzet rejtett konfliktusa azonban már a modern nemzetállam születésekor megjelent, amikor a francia forradalom az Ember és Polgár Jogainak Nyilatkozatát a nemzeti szuverenitás igényével kombinálta. A nacionalizmus lényegében az állam elfajulásának a kifejeződése, melynek során az a nemzet eszközévé silányul, miközben az állampolgári azonosulást felváltja a nemzeti közösséggel való identifikáció. Hannah Arendt: A törzsi nacionalizmus, in: Uő: A totalitarizmus gyökerei, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1992, ,

26 hatalomra irányuló akaratával, az adott kultúra és identitás újrateremtését célzó tevékenységével ellentétben, mindig a nemzeti kisebbséget sújtja a bizonyítás terhe, amikor identitásképző igények, kulturális minták érvényesítését tűzi ki célul. A kanonizálódott szemlélet előfeltevései szellemében a nemzeti kisebbség identitásképző stratégiája külön bizonyításra szorul, képes-e eleget tenni a modernitás, különösképpen a szabadság mércéinek. Amikor a nemzeti kisebbségek kultúrpolitikai ideológia kidolgozásán fáradoznak, rendszeresen gyanúper kíséri őket. Így kérdőjel alá vonják hitelességüket, miszerint a megformált kisebbségi kultúrideológiai igények, identitásféltő meggondolások csupán az elitek instrumentalizációs föllépésének származékai. Az sem véletlen, amikor a kisebbségi igények értékelésekor a modernitás-alattiságot hánytorgatják fel, mintha bármilyen elv kezeskedne a többségnek a modernitásra való előjogáért. A megnyilvánuló kisebbségi igényeket kísérő >>gyanú hermeneutikája<< azt hangsúlyozza, hogy a kisebbségi követelések mögött a hatalom és az érdekek különféle helyzeteiben gyökerező partikuláris tartalmak rejlenek. Ez azt is jelentheti, hogy a kisebbségi törekvések összeegyeztethetetlenek a modernitás kritériumaival, vagy legalábbis inkoherens jelentéseket eredményeznek a modernitás fényében. Vagyis, a nemzeti kisebbségeket érintő legitimációkényszernek e többlete merül fel állandó mozzanatként a nemzetállami ideológia mentén szerveződő Európában. Amennyiben Közép és Kelet-Európa felé fordulunk, azt tapasztaljuk, hogy a nemzeti kisebbségek identitásstratégiai kapcsán a késleltetés normáját minősítik mérvadónak, miszerint a demokratikus konszolidáció, a stabilitási folyamatok előremozdítása úgymond mindig elsőbbséget élvez a kisebbségi identitásstratégiák előtt. A példák folytathatók, kérdés, hogy miben rejlik ez a nemzetállami a priori, amely a nemzeti kisebbségeket többletellenőrzés alá kívánja rendelni, és a modernség bizonyításának kényszerét rendeli hozzájuk. A történelmi kontextust, az emlékezést meghatározó dimenziók jól ismertek, a nemzeti kisebbségek Európa vesztesei, akik beszorultak a felemás, ellentmondásokkal terhelt nemzetközi védelem és a szétszórás, felszámolás szándéka által indukált mechanizmusok közé. Ebben az értelemben a nemzeti kisebbségek visszafordíthatatlan processzusok kárvallottjai. Amikor az instabilitás kerekedett felül Európán, repedések tűntek fel a homlokzaton, akkor a kisebbségek áldozatául estek az európai széthullás 40 által gerjesztett folyamatoknak, és e vonatkozás folyamatosságot mutat a második ezred végének konstellációjával. A szolidaritás nyomai ilyenkor látványosan elpárologtak, az oltalmazó kötelékekből való kiszakadás pedig arra a törékeny alapra figyelmeztettek, amelyen a kisebbségek állnak Európában. A kisebbségek megfizették az árát annak a felismerésnek, hogy konkrét szabadságaik messzemenően függnek attól a ténytől, hogy milyen helyet foglalnak el a hatalmi viszonyok hálójában. Az azonosság megjelenítésének kérdése, a ki vagyok én?, kik vagyunk mi? problémaköre a modernitás társadalmi-politikai berendezkedésében meghatározó ellentmondást testesít meg, hiszen kétirányú dinamikát foglal magába, amely jellegzetes és megkerülhetetlen feszültségviszonyban mutatkozik meg. A ki vagyok én? kérdése nem értelmezhető a kik vagyunk mi? kérdése nélkül. Mindez az Énnek a Mi keretén belül elfoglalt helyére, ellentmondásos szituációjára utal. A modern politikai berendezkedés, miközben közös azonosságtudatot feltételez, folytonosan ütköztet bennünket az egyéni és a közösségi szabadságok akár ellentétpárnak is tekinthető relációjával. A kollektív azonosságalakzatok, amelyek a közös mítoszokon, szimbólumokon, jelentéstömbökön alapulnak, meghatározhatják, befolyásolhatják, sőt mi több, korlátozhatják az egyéni pályákat, az egyéni döntések kereteit. M. Walzer a tolerancia rendformáit összegző, történelmi dimenziókat is értékelő munkájában, 41 a nemzetállamot a tolerancia sajátos alakzatának nevezi. Mindvégig az egyéni jogokat tiszteletben tartó nemzetállamot idézi, és a befogadás (a méltányos beolvadás) távlatából tekint a kisebbségekre. Ez szerint, a nemzetállamban mindig a többségi csoport, az államalkotó nemzet nevében szerveződik a közös élet, és jutnak érvényre a nemzeti újrateremtődés folyamatai. Elképzelhető a kisebbségekkel szemben kivetített tolerancia, (így az I. világháború után kirajzolódó nemzetközi rendszer is előlegezte ezt a toleranciát, nemzetközi segédlettel, ám balsikerrel, ismert). Walzer szerint a tolerancián alapuló nemzetállami képlet roppant törékeny. Az instabilitás beállta, válságterhes szituá- 40 V. ö. H. Arendt leírásával az I. világháború utáni légkörről, A totalitarizmus gyökerei, Budapest, 1991, Idézi Losoncz A. i.m. 26

27 ciók dinamikája okán a toleranciát összetartó kötelékek meggyengülnek vagy szertefoszlanak. Ugyanakkor a tolerancia címzettjei az egyének, mint joghordozók, és nem mint a partikuláris kötődés által meghatározott személyek. A kisebbségi csoportok tagja a nemzetállamba integrálandó állampolgárként, és nem a nyilvánosság tartományait meghatározó kollektívum tagjaként tételeződik. Amenynyiben a kisebbségek tagjai arra vállalkoznak, hogy a nyilvános terekben is kifejezésre jutassák specifikus kulturális jelentéseiket, úgy számíthatnak a többség gyanúperére, amely a kisebbségiek felett gyakorolt ellenőrzés megerősödésében mutatkozik meg. Ezért a kisebbségi csoportok jelcseréi, kultúraalakító tevékenysége kapcsán tanúsított nemzetállami érdeklődés mögött uralmi képlet rejtőzik. A kortárs értelmezések emlékeztetnek a nemzetállam szerkezeti nem-közömbösségére. A nemzetállam valóban magában foglalja a formális egységet, méghozzá az olyan elvont feltételek alapján, mint a jog, pénz, idő és tér. Ám, a nemzetállam egyúttal szelektivitást is tanúsít a területén lévő különféle kultúrák között. Az adott területen tartózkodó állampolgárok a nyilvános terekre utalódnak, ahol felismerhető a nemzetállam csatolódása egy, meghatározó kulturális azonossághoz. Ezen identitás meghatározza a hovatartozás nevét, tartalmát és formáját egy nemzet vonatkozásában. Miközben, példának okáért, a nemzetállam feltételeket teremt az általánossá váló oktatás számára, olyan nyelvi politikát szorgalmaz, amely kulturális azonosságformákat támogat az államot meghatározó nemzet kulturális valóságának fényében. A nemzetállam magától értetődöttsége, evidenciával bíró létezése elrejti a különféle kisebbségek kulturális azonosságában rejlő különbözőséget, akik nem rendelkeznek az állam által támogatott adminisztratív és kulturális erőforrásokkal. Holott azt tapasztaljuk, hogy a modern társadalomban létező csoportok megnyilvánulásai összefüggnek életformáikkal, amelyek lehetőségeit döntően befolyásolják a magunkévá tett kulturális hagyományok. Levonhatjuk a következtetéseket: - A kisebbségeket a szerkezetileg fennálló hátrányok folytán nagyobb kockázatok sújtják a társadalmi élet területein. - A nemzetállam evidenciájának állítása azt eredményezi, hogy az állami rendhez nem csatolódó kulturális azonosulásokat az elrejtettség jellemzi, - Azon kisebbségi azonossági alakzatok neve, amelyek nem kapcsolódnak a nemzetállamhoz, nem jelennek meg az állam elnevezésében, láthatatlanoknak bizonyulnak a nyilvános szférában. - A demokratikus azonosság kiélezett dilemmáival szembesülünk a nemzetállam keretei között. Az etnokulturális különbözőségek távlatából tagolódó igények hordozói visszautasítják, mégpedig az egyenlőség nevében, hogy a különbözőségek a felületi jegyekre egyszerűsödjenek. Az etnokulturális különbözőségek nevében sérelmezik, hogy a fennálló jogrend valójában nem semleges. Továbbá azt állítják, hogy az egyetemesség jelentései alapján megfogalmazott jogok, (amelyek nem tartalmaznak utalást a konkrét csoportokra), nem tudnak elébe menni kisebbségi csoportok azonosságigényeinek, szükségletrendszerének. Felvetődik a kérdés, hogy milyen státus rendelhető hozzá a különbözőséghez, a kiegyenlítődés kontextusában? Hiszen a különbözőség szubsztancializációja nem jöhet számításba a modernitás alapvető elvei okán. A szerves közösségek megőrzésére utaló felhívások is szemben állnának a modernitás alapvető elveivel. Ugyanakkor a másságnak és a különbözőségnek, mint átmeneti állomásoknak, mint tranzitorikus minőségeknek az érvényre juttatása elfogadhatatlanná vált. Másképpen szólva, a különbözőség nem jelenhet meg úgy, mint felületi mozzanat, amely átmeneti jellegű az egyetemlegesíthető jelentések távlatában. A másiknak, mint alter ego-nak az észlelése ez szerint a másiknak, mint egyúttal különbözőnek a felismerését jelenti. 2. Nemzetek, nemzeti kisebbségek és a nemzetközi kapcsolatok A nemzeti kisebbségek nemzetközi jogi fogalma százéves múltra tekint vissza. A nemzet fogalma, mint egy nép azonosításának egységesítő elve a 19. századi romantika hatására nyert teret. A 27

28 19. század a polgári és nemzeti fejlődést hordozta, s felerősítette a birodalmakba zárt függő népek szabadságvágyát és felemelkedési törekvéseit. A nemzetiségi kérdés Európában már a 16. században, a modern állam kialakulásával egy időben felszínre került. A területi szuverenitás fokról fokra kiszorította az etnikai és kulturális kapcsolatokat, s így a nemzeti kisebbségek - vagyis az újonnan létesített államhatárok által szétszakított népcsoportok - megjelenése teljesen természetes következmény volt. Az új államhatalmaknak újszerű kihívásokkal kellett szembenézniük, amelyekre először erőfitogtatással reagáltak, majd az újabb követelések nyomása alatt kisebb engedményekre kényszerültek. A vallási kisebbségek tekintetében a nemzetközi egyezményekben garantált védelem gyakorlata több évszázados hagyományokkal rendelkezik. A középkorban tulajdonképpen maga a keresztény hit is az emberek egységesítésének egyik eszköze volt. A francia, az angol, a spanyol és más nemzetállamok megszületése, valamint a renaissance", amely - a maga ugyancsak különböző jellemzőivel - csaknem egész Európára kiterjedt, mind előkészítették a nemzetfogalom fokozatos kialakulását. Az 1568-as tordai országgyűlés Erdélyben Európában elsőként hirdetett vallásszabadságot: Minden helyökön az prédikátorok az evangéliumot prédikálják, hirdessék, ki-ki az ő értelme szerint, és az község, ha venni akarja, jó, ha nem penig senki kénszerítéssel ne kénszerítse [ ], de oly prédikátort tarthasson, az kinek tanítása ő nékie tetszik. Ezért penig senki az szuperintendensök közül, se egyebek az prédikátorokat meg ne bánthassa; ne szidalmaztassék senki az religióért senkitől [ ], mert a hit Istennek ajándéka Ez a szabadság négy keresztény vallásra (katolikus, református, evangélikus, unitárius) vonatkozott. A négy bevett vallás gyakorlását biztosító rendelkezés mögött természetesen politikai, társadalmi érdekek álltak. A Habsburg Birodalom és az Oszmán Birodalom közé ékelt Erdélyi Fejedelemség nem engedhette meg magának, hogy belső vallási ellentétek miatt, kiszolgáltatottá váljon a létét fenyegető küldő ellenség számára. A tordai országgyűlésnek a hitről, mint Isten ajándékáról leírt gondolatai megelőlegezik a későbbi évszázadok ökumenikus keresztény gondolkozását. A kisebbségek védelméről és a diszkrimináció meggátolásáról kötött első nemzetközi szerződések is a vallásszabadsághoz kapcsolódtak: a Lengyelország és Svédország között május 3- án kötött olivai békeszerződés egyik szakasza a protestáns Svédországban élő katolikus kisebbség védelméről intézkedett. A Franciaország és Nagy-Britannia között február 10-én létrejött párizsi békeszerződés pedig a kanadai francia katolikus kisebbség vallási jogait szavatolta. A múlt század nagy nemzeti mozgalmait a szenvedélyek elhatalmasodása jellemezte, ami a legtöbb esetben háborúhoz vezetett. Bár a 19. század derekának közép-európai forradalmai a magyarok, a németek és az olaszok nagy problémái köré alakultak ki, Közép- és Kelet-Európa más népeinek legtöbb problémája megoldatlan maradt. A 19. század eleji Közép- és Kelet-Európa térsége négy nagy birodalom - a Török Birodalom, az Osztrák-Magyar Monarchia, a cári Oroszország, s a Porosz Királyság - uralma alá tartozott. Az alávetett népek szenvedéllyel teli reményei nagy kihívást jelentettek a négy nagyhatalom számára. A nemzeti mozgalmak legfőbb célja ugyanis a függetlenség kivívása volt, hogy azután független, szuverén államot alapíthassanak. Az említett négy nagyhatalom két különböző magatartást, illetve gyakorlatot követett az alávetett népek törekvéseivel kapcsolatban. A 19. század elején elterjedt gyakorlat volt az engedmények elvének alkalmazása, amelyhez már a 17. és 18. században is gyakran folyamodtak. Így egyes kétoldalú konfliktusok megoldása érdekében a nagyhatalmak engedményeket nyújtottak a fennhatóságuk alá tartozó népeknek. Ez volt az egyik módja annak, hogy a népeik sokféleségét, másságát, bár közvetve, de tényként ismerjék el. Ebbe az engedményfelfogásba természetesen az is beletartozott, hogy az uralkodó államhatalom az alávetett népeket eleve alacsonyabb rendűnek tekintette. Vagyis az uralkodó állam az alávetett népek sajátos nemzeti értékeinek elismerése helyett inkább csak eltűrte ezek sokféleségét. A nemzet fogalmát az uralkodó államhatalom erejének kifejezésére használták, s a hatalom ritkán ismerte el más nemzetek, illetve nemzetiségek létezését saját államhatárain belül. A meglévő államok terjeszkedését és az új államok létrejöttét a nemzetközi jog hatálya alá helyezték, illetve 28

29 ezáltal szabályozták, és amint az államok száma gyarapodott, az engedmények" rendszerét mindinkább az előfeltételek rendszere váltotta fel. A nagyhatalmak felfogása szerint:...amikor új alakulásoknak a nagyhatalmak megadják a nemzetközi elismerést, és ezzel az új alakulatot szankcionálják, akkor joguk van ezt bizonyos feltételekhez is kötni. Az új alakulást ugyanis elismerik és garantálják, ám ennek alapján belső viszonyaik iránt sem lehetnek közömbösek, hiszen az új állam sorsa immár az ő felelősségük is. így az új állam számára előírhatnak bizonyos kötelezettségeket kisebbségeikkel szemben, és azok betartását nemzetközileg garantálják, illetve ellenőrizhetik." 42 Az előfeltételek koncepciója már egy jelentős lépést jelentett a nemzetiségek sajátos jellegének elismerése felé. Először is, az uralkodó államhatalom itt már nem volt abban a helyzetben, hogy engedményt adjon, ugyanis kötelezték a területén élő, de más nemzetekhez tartozó etnikai csoportok elismerésére. Míg az engedmények a tolerancia eszmeköréből következtek, az előfeltételeket a nemzeti jelleg védelmének koncepciója támasztotta alá. A változás, amelynek során a tolerancia koncepcióját a nemzeti jelleg védelmének fogalomköre váltotta fel, a múlt század folyamán következett be. A nemzeti jelleg védelmének koncepcióját jól példázzák az 1830-ban, a független görög állam megszületésekor aláírt kisebbségvédelmi záradékok (amelyeket később, 1863-ban még kiterjesztettek), továbbá a berlini kongresszuson 1878-ban jóváhagyott határozat. A berlini kongresszus egy több cikkelyből álló dokumentum keretében olyan határozatot hozott, amely minden érintett állam számára különleges szabályokat írt elő. A dokumentum elismerte az új államokat (Szerbiát, Romániát és Montenegrót) és minden polgáruk számára garantálta, hogy saját vallásukat szabadon gyakorolhassák, egyenlő állampolgári és politikai jogokkal rendelkezzenek, minden közhivatalra vagy tisztségre szabadon választhatók legyenek, s minden foglalkozást vagy hivatást szabadon gyakorolhassanak. A kisebbségi jogok általános felismerése azonban csak a 19. században került be a köztudatba. A nemzetiségek kérdéseivel foglalkozó kortárs irodalom igen tekintélyes. Legfontosabb példaként a Bécsi Kongresszus ( ) határozatait említjük. E határozatokra az évi Párizsi Békekonferencián ismételten, de főként Lengyelország három részre osztásával kapcsolatban külön is hivatkoztak. Ismeretes, hogy a bécsi határozatok alapján a lengyel kisebbségek mindhárom országban megőrizhették nemzeti identitásukat és (bár országonként különböző mértékben) autonómiát kaptak. A bécsi kongresszuson Anglia kezdeményezte, hogy azok az uralkodók, akiknek lengyel alattvalóik vannak, egymással kötött egyezményekben vállaljanak kötelezettséget, hogy a lengyelek számára lehetővé teszik nemzetiségük megtartását májusában Oroszország és Ausztria, valamint Oroszország és Poroszország, kétoldalú egyezményekben vállaltak kötelezettséget arra, hogy lengyel alattvalóik számára nemzeti intézményeket biztosítanak. Majd pedig a kongresszus nyolc résztvevő hatalma (Anglia, Spanyolország, Franciaország, Ausztria, Portugália, Poroszország, Oroszország és Svédország) által aláírt záródokumentum első cikkelyébe foglalták: A lengyelek, akik Oroszország, Ausztria és Poroszország alattvalói, nemzeti képviseletet és intézményeket kapnak..." A nemzeti kisebbségek problémája az I. világháborút követő nagyarányú területi átrendezések következtében vált égetővé. Az új helyzet jó néhány esetben azt eredményezte, hogy egy-egy népcsoport elvesztette korábbi állampolgárságát és az utódállam polgárává vált. Ezért a szövetséges és társult hatalmak kötelezték azokat az országokat, amelyekkel az I. világháborúban ellenséges viszonyban álltak (Ausztria, Magyarország, Bulgária és Törökország), vagy amelyeket újonnan hoztak létre (Lengyelország, Csehszlovákia), illetve amelyeknek területét jelentősen megnövelték (Jugoszlávia, Görögország, Románia, Örményország), hogy a fennhatóságuk alá került területeken élő nemzeti kisebbségekkel kapcsolatban meghatározott kötelezettségeket vállaljanak. A közép- és kelet-európai nemzeti újjászerveződési folyamatot a párizsi békekonferencia az ban megkötött békeszerződésekkel szentesítette. A békekonferenciát vezető nagyhatalmak (a Brit Birodalom, Franciaország és az Egyesült Államok, Olaszország és Japán) valamennyien aláírták a kisebbségi jogokat biztosítandó nemzetközi egyezményeket a területi változásokban érintett államokkal 42 Idézi Galántai József: Trianon és a kisebbségvédelem. A kisebbségvédelem nemzetközi jogrendjének kialakulása, Budapest, Maecenas,

30 (Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország, Románia, Jugoszlávia, Görögország). Az e szerződésekben megalapozott kisebbségi jogokat garantáló rendszer azért fontos, mert először hatalmazott fel egy világméretű nemzetközi szervezetet - a Népszövetséget (az ENSZ elődjét) - a kisebbségi népcsoportok védelmének biztosítására. A kisebbségek jogaival kapcsolatban hasonló megfogalmazású paragrafusokat illesztettek be a békeszerződésekbe is. A kisebbségi jogok békeszerződésbeli nemzetközi jogi garantálását a békekonferencia vezető nagyhatalmai az új közép- és kelet-európai államrendszer szerves részének tekintették. Érdemes számba venni a századelő Közép- és Kelet-Európájának etnikai összetételét, már csak azért is, hogy jobban megérthessük azokat a kritériumokat, melyek alapján az egyes emberek nemzetiségi hovatartozásáról döntöttek. A tárgyalt korszakban Európa össznépessége millióra tehető. Közép- és Kelet-Európa lakóinak száma millió körül mozgott. A század első évtizedére közölt adatokat felvételekor a nemzetiség fogalma nem lett meghatározva, az egyén nemzetiségi hovatartozásának kritériuma általában a nyelv volt előtt Közép- és Kelet-Európa lakosságának a fele, körülbelül 50 millió ember, kisebbségként vagy más hatalom alá tartozó népként élt. Az átrendezés után számuk 32 millióra csökkent, ami az egész térség lakosságának egyharmadát jelenti. A térség új hatalmi rendszerében Lengyelország, Románia, Csehszlovákia és Jugoszlávia lett a négy legnagyobb állam. A négy államban volt a legnagyobb a nemzetiségek lélekszáma. Ezért került ezen országokkal kapcsolatban előtérbe a nemzetiségek védelmének igénye, továbbá az a felfogás is, hogy a nemzetiségek védelmét és garantálását a nemzetközi jogra kell alapozni. A Népszövetség megalakulásával a nemzeti kisebbségek problémája sajátos összefüggésben vetődött fel. A békekonferencia bizottságot állított fel, amelynek elnöki tisztét Woodrow Wilson, az Egyesült Államok elnöke töltötte be május 31-i plenáris ülésén Wilson elnök a következő nyilatkozatot tette: Békét biztosító rendezést próbálunk alkotni... A területek méltányos felosztására törekszünk, az ott élő népek faji és etnográfiai jellegzetességei szerint... Itt van a kisebbségi jogok kérdése. Azt kell mondanom, semmi sem rejt magában olyan veszélyeket a világ békéjére nézve, mint a bánásmód, melyet bizonyos körülmények között a kisebbségekkel szemben alkalmazunk." 3. Nemzeti kisebbség fogalma A nemzetközi jogi kötelezettségek és az állam szintjén biztosított nemzeti kisebbségi jogok gyakorlati alkalmazása megköveteli azoknak a jogalanyoknak, illetve jogosultaknak a valamilyen szintű meghatározását, akikre az illető jogok vonatkoznak. A nemzeti kisebbségi jogok alanyai a nemzeti kisebbséghez tartozó személyek, de a nemzeti kisebbségi népcsoportok is, mint kollektivitások (közösségek). De léteznek olyan országok, ahol nem ismerik el, hogy a nemzeti kisebbségekhez tartozókat, az egyéni kisebbségi jogok mellett, megilletik a csoport- vagy kollektív (közösségi) kisebbségi jogok. A nemzetközi dokumentumok általában háromféle nemzeti, vallási és nyelvi kisebbséget különböztetnek meg. A szakirodalomban ismeretes még a faji, etnikai, őslakos, törzsi, bevándorolt, vendégmunkás, menekült, menedéket kérő, migráns kisebbség elnevezés, de létezik a kisebbségek származáson, szexuális beállítottságon, valláson, fogyatékosságon és életkoron alapuló megkülönböztetése is. A nemzeti kisebbségek (national minority), illetve a tágabb értelemben vett kisebbségek általánosan elfogadott és kötelező értelmű fogalma a nemzetközi jogban mindmáig nem honosodott meg. E fogalomnak valójában több meghatározása létezik, amelyek néha ellentétben vannak egymással. A kisebbségek fogalmát olykor azért használták, hogy elkerüljék a nemzeti kisebbségek egyértelmű említésével kapcsolatos ellentéteket, az etnikai kisebbségek fogalmát pedig szélesebben értelmezték, amely alatt a nemzeti, faji, vallási és nyelvi kisebbségeket is értették. Az első és a második világháború közötti időszakból ismeretes Wintgens definíciója, amely így hangzik: Az általános nemzetközi kisebbségi jog értelmében a kisebbségek olyan lakosai valamely országnak, akik nemzetiségük, vagy nyelvük, vagy vallásuk tekintetében különböznek az illető 30

31 állam lakosságának többségétől, tudatában vannak kisebbségi voltuknak, és megvan bennük az akarat, hogy megóvják népi, nyelvi, vagy vallási sajátosságukat. 43 A nemzetiség fogalomhasználata arra utal, hogy nem a nemzetben, vagy a nemzetben és az államban történő egyidejű gondolkodásról, hanem mindenekelőtt az államban, illetve az államot alkotó uralkodó" nemzetben történő gondolkodásról van szó. Pontosabban arról a 19. században gyökerező, de a 20. század második felében minden korábbinál jobban megerősödő szemléletről, amelyben vagy az állam és a nemzet kapcsolatát illetően rendelődött az állam a nemzet fölé, vagy fordítva. Ez a fajta megközelítés az állam elsőbbségéből kiindulva, csak az uralkodó" nemzetet ismerte el nemzetnek, a kisebbségben élőket viszont csak állampolgárokként kezelte, így tulajdonképpen nem tekintette őket saját anyanemzetük" szerves részének. Philip Vuciri Ramaga professzor szerint szociológiailag egy népcsoport úgy definiálható, mint valamely társadalmon belüli, saját kultúrával rendelkező csoport, melynek tagjai nemzetiség, kultúra, illetve nyelv alapján megkülönböztetik vagy megkülönböztetettnek érzik magukat. A kisebbségek kifejezést az Egyesült Nemzetek Szervezetének dokumentumai közül a téma egyes kutatói szerint először A kisebbségek sorsa 44 című dokumentum használja, amelyet az Emberi jogok Egyetemes Nyilatkozatához kapcsolódva fogadott el az ENSZ Közgyűlése a 183. plenáris ülésén, december 10-én. A Közgyűlés kimondta, hogy az Egyesült Nemzetek nem maradhat közömbös a kisebbségek sorsa iránt és felszólította a Gazdasági és Szociális Tanácsot, kérje fel az Emberi Jogok Bizottságát és a Diszkrimináció Megelőzésének és a Kisebbségek Védelmének Albizottságát, hogy készítsen átfogó tanulmányt a kisebbségek problémájáról annak érdekében, hogy az Egyesült Nemzetek képes legyen hatékony intézkedéseket tenni a faji, nemzeti, vallási vagy nyelvi kisebbségek védelmében. A dokumentum azonban ettől tovább nem lépett, vagyis nem határozza meg a fogalom tartalmát. A nemzetiség, nemzeti kisebbség, mint történelmi-politikai és társadalmi-szociológiai fogalom máig sem tisztázódott egyértelműen, pedig az egységes elnevezés hiánya tulajdonképpen minden tudományágnak gondot okoz. 45 Ezzel együtt is vannak azonban olyan, tértől és időtől el nem választható ismérvek, amelyek jellemzők lehetnek. A nemzeti kisebbség (csakúgy, mint a nemzet) fogalma a polgári fejlődés szülötte. A nemzeti kisebbség olyan nemzeti-nyelvi-kulturális stb. közösség, amely egy nemzeti, etnikai többségnek, azaz az anyanemzetnek", anyaetnikumnak a szerves részét alkotja; mégis attól elválasztva, államjogilag külön, más állam fennhatósága alatt él. Ebből következően a nemzeti kisebbség tagjai egyúttal a befogadó", az uralkodó" állam állampolgárai, az államalkotó nemzet létszámához képest pedig ugyancsak kisebbségben vannak. A nemzeti kisebbségekre, illetve azok tagjaira - többek között - ez a kettős kisebbségi jelleg, illetve kettős kötődés a jellemző. Újabb kísérlet a nemzeti kisebbség meghatározására ben az ENSZ titkársága összeállíttatta a szervezet 40 éves története folyamán a kisebbségek meghatározása céljából benyújtott 43 Rehák László: A kisebbségek Jugoszláviában, Forum Könyvkiadó 1967, 16. o. 44 G.A.O.R. 3rd sess. Pact I., U.N. Doc. C/810, p. (Majtényi Balázs Vizi Balázs: A kisebbségi jogok nemzetközi okmányai, Gondolat Kiadó MTA Jogtudományi Intézet MTA kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2003, 37. o.). 45 Dobó Attila: Néhány gondolat a nemzetiség fogalmának dialektikus és formállogikai elemzéséhez. In: A III. Békéscsabai Nemzetközi Néprajzi Nemzetiségkutató Konferencia előadásai. Budapest-Békéscsaba, ; Fehér István: Az utolsó percben. Magyarország nemzetiségei Kossuth Könyv kiadó, Budapest, ; Für Lajos: Kisebbség és tudomány. Magvető Könyvkiadó, Budapest, ; Joó Rudolf: Nemzetiségi kérdés - kisebbségtudomány. Magyar Tudomány, sz, 957.; Joó Rudolf: A nyugat-európai kisebbségek sajátosságai és típusai. Akadémiai Kiadó, Budapest, ; Joó Rudolf: Etnikum, kisebbség, szórvány. Confessio, sz. 3-9.; Kővágó László: Kisebbség - nemzetiség. Második kiadás. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, ; Kővágó László: Nemzetiségek a mai Magyarországon. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, ; Lipcsey Ildikó: Kisebbségi jogi fogalomtár. Erdélyi Magyarság, sz. 55.; Romsics Ignác: Nemzet, nemzetiség és állam. Kelet- Közép- és Délkelet- Európában a 19. és 20. században. Napvilág Kiadó, Budapest, ; Stark Ferenc: A szavak csapdájában. (Kisebbség, nemzetiség, népcsoport, államalkotó többség.) Magyar Nemzet, június 12.; Tóth Károly: Nemzetiség vagy nemzeti kisebbség? Regio, sz Lásd: N. Girasoli: Nemzeti kisebbségek, Budapest: Akadémiai,

32 javaslatok gyűjteményét. Tekintettel arra, hogy általánosan elfogadott meghatározást a konszenzus hiánya miatt mind a mai napig nem fogadták el, Nicola Girasoli vállalkozása, hogy megfelelő meghatározást dolgozzon ki, eleve reménytelennek tűnhet. Az idézett kötet azonban éppen ennek az ellenkezőjét bizonyítja: a szerzőnek, aki a Szent Szék diplomatája és a Vatikán budapesti nunciatúrájának tanácsosa, sikerült a kérdéskör talán legtömörebb, legátfogóbb és legáttekinthetőbb feldolgozását nyújtania, amely konkrét eredménnyel is zárult. Girasoli rendkívül szigorú tudományos logika mentén kibontja mindazokat a történelmi, jogi és politikai tényezőket, amelyek a kisebbségfogalom megértésében és a kisebbségi kérdés rendezésében szerepet játszanak. A nemzeti kisebbség kérdéskörének fejlődését történelmi távlataiban és összefüggéseiben tárgyalja. Az első világháború után a nemzetközi jog a Népszövetség által kidolgozott meghatározás alapján hozta létre kisebbségvédelmi rendszerét, amelyet annak ellenére, hogy azt 1950-ben az ENSZ érvénytelennek nyilvánította, és ezért a mai kodifikációs munkában nem tekintik jogforrásnak, nem lehet történelmi leckeként nem figyelembe venni. A nemzeti kisebbség azonosítását lehetővé tevő jellemzők (etnikai identitás, nyelv, vallás, kultúra, hagyományok) ugyanis olyan folyamatosságot mutatnak, amely az első világháború utáni időktől napjainkig nyomon követhető. A második világháború utáni fejleményeket a szerző három egymással párhuzamos sávban vizsgálj a. Külön fejezeteket szentel a kisebbség fogalmának és a kisebbségvédelem alakulásának az ENSZ kodifikációs folyamatában, az EBESZ-folyamatban és az Európai Tanácsban. A kisebbségek számának alakulását Közép- és Kelet-Európában a szerző a következőképpen állapítja meg: 1914-ben 50 millió, a lakosságnak körülbelül a fele, az első világháború után 32 millió, az össznépesség egyharmada, a második világháború után 8-10 millió, azaz a lakosság 8 százaléka. Azonban figyelembe kell venni, hogy a Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia felbomlása után a kisebbségek részaránya az össznépességen belül újra megnőtt. Mivel az államok egy része attól félt, hogy a nemzeti kisebbség fogalmának bevezetése területi integritásukat veszélyezteti, vonakodtak attól, hogy ezt a fogalmat bármely jogeszközbe belefoglalják. Ez arra kényszerítette a szakértőket, hogy különbséget tegyenek a kisebbségi csoportok és a kisebbséghez tartozó személyek között, és hogy jogalanyul a kisebbséghez tartozó személyt fogadják el, amely beilleszthető az egyéni és egyetemes jogok rendszerébe. A szakértők és a politikusok, valamint a kormányok között állandó feszültség alakult ki. A szakértők eredményeit az államok gyakran megtorpedózták. A döntő szerepet nem a szakma, hanem a politikusok játszották. A kisebbségek eddig legismertebb definícióját Francesco Capotorti, olasz nemzetközi jogászprofesszor az ENSZ Diszkriminációellenes és Kisebbségvédelmi Albizottságának megbízásából 1971-ben írt és 1979-ben napvilágra került jelentése tartalmazza. Eszerint a kisebbség egy nem domináns pozícióban lévő, számbelileg alárendelt csoport az állam többi lakosságának többi részéhez viszonyítva, melynek tagjai az állam állampolgárai lévén, a lakosság többi részétől eltérő etnikai, vallási vagy nyelvi sajátosságokkal rendelkeznek és ha csak hallgatólagosan is az öszszetartozásnak olyan szellemét mutatják, mely kultúrájuk, vallásuk vagy nyelvük megőrzésére irányul 47. Capotorti kisebbségfogalmát elfogadták, de teljes egyetértésre nemzetközi téren nem talált, mert a csoporthoz való tartozás megvallását egyesek szubjektív kritériumnak tekintették 48. A nemzeti kisebbség fogalma az ENSZ-ben először a Nemzeti vagy Etnikai, Vallási és Nyelvi Kisebbségekhez Tartozó Személyek Jogairól szóló Évi Nyilatkozatban jelent meg. Ez azért vált elháríthatatlanná, mert nyilvánvalóvá lett, hogy vannak közösségek, amelyek egy adott régióban sajátos kulturális, nyelvi és vallási örökséggel rendelkeznek, és a rájuk jellemző történelmi körülmények következtében önnön létüket nemzeti kisebbségként alapozták meg. 47 Francesco Capotorti: Study ont he right of person belonging to ethnic, religious and linguistic minoritis, Human Rihts Studies, Series No. 5, United Nations Publications, Sales No. E.91.XIV.2. (lásd Bíró Gáspár: Őshonos kisebbségek, menekültek, menedéket kérők, migránsok című írásában, Az európai kisebbségekért, szerkesztette Tabajdi Csaba, EU Ground Kft., 172. o.) 48 Bodáné Pálok Judit Cseresnyés János Vánkosné Tímár Éva: A kisebbségek jogai Magyarországon, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1994,

33 1994-ben az ENSZ olyan Addendumot fogadott el, amely a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának a kisebbségekre vonatkozó és állandó jogforrásként felhasznált 27. cikkelyét értelmezi. Közismert, hogy ez a cikkely teszi lehetővé, hogy a kisebbséghez tartozó személyek egyéni jogaikat csoportjuk más tagjaival közösen is gyakorolhassák. Az Addendum leszögezi, hogy a biztosított jogok egyéni jogok, de ezeket oly módon kell alkalmazni, hogy a kisebbségi csoportok megőrizhessék identitásukat. Értelmezi a kisebbségek léteznek (exists) kifejezést, és leszögezi: nem az állam joga az, hogy megállapítsa az állandóságnak azt a fokát, amelyet a léteznek kifejezés maga után von. A kisebbségek tehát de facto léteznek, létük nem függhet az állam jóakaratától. Az Addendum ugyanakkor megállapítja: a kisebbségek jogai magukba foglalhatnak egy olyan életmódot, amely szerves kapcsolatban áll a területtel és a terület erőforrásainak felhasználásával. A megfogalmazás a belső önrendelkezés (például helyi alapú önkormányzat) elismerésének irányába való enyhe elmozdulást jelez. Az EBEÉ-EBESZ folyamat dokumentumait elemezve, a szerző megállapítja, hogy a nemzeti kisebbség fogalmát mindvégig használják, a kisebbségekre jellemző kritériumként jelenik meg a kultúra, valamint az állampolgárság. A dokumentumok kizárólag a nemzeti kisebbségekre vonatkoznak, és kizárják a jogok élvezetéből a vendégmunkásokat, a menekülteket és az idegeneket. Fontos elvként bevezetik a kapcsolattartás jogát azon államok polgáraival, amelyekhez a kisebbségeket etnikai, nyelvi, vallási és kulturális kapcsolatok fűzik. A dokumentumok új gondolkodásmódot tükröznek, és a nemzeti kisebbségek számára biztosított jogok szoros kapcsolatban állnak olyan európai kérdésekkel, mint a biztonság, stabilitás, területi integritás, emberi jogok. Bár a dokumentumok nem kötelezőek, mégis a konszenzus irányába mutatnak, és haladást jelentenek a nemzeti kisebbségek kérdése megoldásának keresésében. A kisebbségi jogok kodifikációs folyamatának nehézségeit és jogi, valamint politikai akadályait szemléletesen tükrözi az ET folyamatnak szentelt fejezet. Az ET mint az emberi jogok területén legnagyobb tekintéllyel rendelkező európai szervezet jelentős eredményeket ért el. A nemzeti kisebbség definícióját azonban csak az 1201-es ajánlás tartalmazza, amelynek nincs kötelező jogi érvénye. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése február 1-én elfogadott 1201-es ajánlásának 1. cikke az Emberi Jogok Európai Egyezménye a kisebbségi jogokra vonatkozó kiegészítő jegyzőkönyvvel kapcsolatban meghatározza 49, miszerint nemzeti kisebbség alatt az embereknek egy államon belüli olyan csoportja értendő, amelynek tagjai: a) ennek az államnak a területén laknak és annak állampolgárai, b) régi, szilárd és tartós kapcsolatot tartanak fenn ezzel az állammal, c) sajátos etnikai, kulturális, vallási vagy nyelvi jellegzetességekkel rendelkeznek, d) kellően reprezentatívak, bár számszerűleg kisebbségben vannak ezen állam egy körzetének lakossága körében, e) arra törekednek, hogy közösen megőrizzék azt, amiből közös identitásuk fakad, nevezetesen kultúrájukat, hagyományukat, vallásukat vagy nyelvüket. Egyes szakírók szerint az 1201-es ajánlás úgy határozza meg a nemzeti kisebbség fogalmát, hogy az minden további nélkül elfogadható az őshonos kisebbségek definíciójaként is. Az 1994-ben elfogadott Keretegyezmény a Nemzeti Kisebbségek Védelméről kidolgozásakor a Szakértői Bizottság úgy döntött, hogy - mivel a dokumentum egyéni és egyetemes jogokat fog biztosítani - a nemzeti kisebbség definíciójának kidolgozására nincs szükség. Az eddigi dokumentumok alapján megállapítható, hogy az ET a kisebbségek láthatóságának irányába lépett előre, és központi szerepet játszik abban, hogy az új felfogások a kodifikációs folyamatban érvényesülhessenek. El kell különíti az etnikai kisebbség és a nemzeti kisebbség fogal- 49 Az Európa Tanács Emberi Jogok Európai Egyezményének (European Treaty Series No.: 5) kiegészítési javaslatáról van szó, amelyet november 4-én fogadtak el Rómában. Az Ajánlás magyar nyelvű szövege megtalálható a honlapon, vagy az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése 44. rendes ülésének anyagában (Parlamentary Assembly of the Council of Europe, Assembly debate on 1 February 1993/22 nd Sitting), illetve Majtényi Balázs Vizi Balázs: A kisebbségi jogok nemzetközi okmányai (Gondolat Kiadó MTA Jogtudományi Intézet MTA kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2003) című dokumentumgyűjteményében, a o. Az 1201-es ajánlásról lásd még Bozóki Antal: 1201-es ajánlás kisebbségi jogvédelem, Jugoszláviai Gyűjtők Egyesülete, Forum, Újvidék. 33

34 mait, amelyeket gyakran szinonimaként használtak, továbbá a multietnikus társadalom és a multikulturális társadalom fogalmait is, amelyek sok esetben ugyancsak szinonimaként jelennek meg. Egy minden kisebbséget magába foglaló definíció mindeddig nem volt lehetséges. Ezért a nemzetközi szervezetek az etnikai és nemzeti kisebbségeket objektív (nyelv, vallás, kultúra, kisebb lélekszám, mint az állam lakosságának fele, nem domináns helyzet, állampolgárság) és szubjektív (az identitás megőrzésének, a fennmaradásnak kollektív akarata) kritériumok alapján ragadják meg. Az eddigi sikertelenségek ellenére is el kell érni az etnikai kisebbség és a nemzeti kisebbség fogalmainak definícióját. A definíció nemcsak elméleti és tudományos hiányosságot oldana meg, hanem hozzájárulna a kisebbségek elvárásainak rendezéséhez, és arra ösztönözheti az államokat, hogy toleráns magatartást tanúsítsanak nemzeti kisebbségeikkel szemben. A nemzeti kisebbségek Nicola Girasoli által javasolt meghatározása: Az állam állampolgárainak (citizens) az a csoportja, amely az állam lakosságának többi országnak a vallási, nyelvi és kulturális jellemvonásait, a fennmaradás kollektív akaratával rendelkezik, és arra törekszik, hogy a többséggel való gyakorlati és jogi egyenlőséget érjen el, miközben tiszteletben tartja az állam szuverenitását. A meghatározás a szerző által idézett korábbi definícióhoz viszonyítva több új elemet vezet be: a történelmi származást és az anyaországgal való kapcsolatot az állam iránti lojalitással együtt iktatja be; a kisebbséget csoportként határozza meg, és a kisebbséget, valamint a többséget kollektivitásként viszonyítja egymáshoz. Nem kevésbé fontos a kisebbségnek az a definíciója sem, amelyet az ENSZ Diszkriminációellenes és Kisebbségi Albizottsága említ dokumentumában. E definíció szerint a kisebbség kifejezés szilárd, etnikai, vallási vagy nyelvi hagyományú és sajátosságú, nem túlsúlyban levő csoportokra vonatkozik, amelyek különböznek a lakosság többi részétől, és meg akarják őrizni ezt a különbözőséget. Az Európa Tanács (ET) Joggal a Demokráciáért Bizottsága (European Commission for Democracy through Law) (Velencei Bizottság) azt az álláspontot fogadta el, hogy a kisebbség az állam többi lakosától számbelileg kisebb számú csoport, melynek tagjai különben az illető állam polgárai, az állam többi polgárától eltérő etnikai, vallási vagy nyelvi jellegzetességekkel rendelkeznek, és áthatja őket az elhatározás, hogy megőrizzék saját kultúrájukat, hagyományaikat, vallásukat és nyelvüket. 34

35 IV. Közép-Kelet-Európa és a kisebbségi kérdés Kelet-Közép-Európa a közép-európai volt szocialista országok területére használatos elnevezés. Az elnevezés az 1980-as évektől kezdett népszerűvé válni, amikor jeles személyiségek (Bibó István, Czesław Miłosz és Milan Kundera a Kelet-Európa kifejezéssel szembeállítva használták. Kulturális és történelmi értelemben Kelet-Közép-Európának tekintik azokat az országokat, amelyek az Elbától keletre találhatók, de a nyugati kultúrkörhöz tartoznak (a katolikus, illetve kisebb részben a protestáns kereszténység terjedt el). Ez az értelmezés elsősorban az ortodox keleteurópai és balkáni országoktól különíti el a régiót. Ez esetben a földrajzi értelemben vett Közép- Kelet-Európán túl ide sorolandó Horvátország és a három balti állam: Észtország, Lettország, Litvánia, ugyanakkor nem tartozik ide Románia. Ebben az értelemben használatos a kissé szokatlan elnevezés a Nyugat-Kelet-Európa, illetve kompországok néven is emlegetik ezeket az államokat. Más történelmi és politikai szempontok szerint azokat az országokat sorolják ide, amelyekben a második világháborút követően épültek ki a szocialista rendszerek, tehát az 1940-ben megszállt balti államokat, az egykori NDK-t, valamint Görögország és Törökország kivételével Délkelet-Európa országait is. Ez az értelmezés főképp a volt Szovjetuniótól kívánja elkülöníteni az említett országokat. Esetünkben a térséghez tartozónak tekintjük Csehországot, Lengyelországot, Szlovéniát, Szlovákiát, Horvátországot, Magyarországot, Szerbiát, Romániát, Ukrajnát, továbbá kisebbségi okokból Ausztriát is, vagyis a balti államok, illetve a tartós Habsburg-előzményekkel nem rendelkező országokat a Balkánról. Az így meghatározott régió területei az első világháború előtt a Habsburg Birodalomhoz, a Román és a Szerb Királysághoz tartoztak, a két világháború között jórészt a térség újonnan kialakult nemzetállamainak keretén belül maradtak között Kárpátalja területe révén a Szovjetunió is az érdekelt államok sorába került. 1. Többség és kisebbség a 20. századi Kelet-Közép-Európában Állam és nemzet viszonya a térségben. 50 A térség államainak etnikai viszonyait a történeti fejlődés, az etnikai közösségek területi elhelyezkedése, demográfiai súlya, az állam etnikai önmeghatározása, és céljai, valamint a migrációs és asszimilációs folyamatok nyomán végbement, illetve folyamatban lévő változások határozzák meg. A régió államai a két világháború között kivétel nélkül területi szervezettségű nemzetállamként határozták meg magukat, jóllehet egy részüknél etnikai állományuk több nemzeti és kisebbségi közösségből állt, másik részüket ugyan a többségi nemzet túlsúlya jellemezte, de tekintélyes lélekszámú kisebbség tette kérdésessé a nemzetállami önmeghatározást. Magyarország, Ausztria, kisebb mértékben Lengyelország, Csehszlovákia esetében a belső kisebbségek mellett tekintélyes számú külső kisebbségek tették még összetettebbé az államiság és etnicitás összefüggéseit. A vizsgált régióban a 20. század elején a két királyság két államnemzete a szerb és a román rendelkezett modern nemzetállami előzménnyel. Mellettük a Habsburg monarchia területén államjogi szempontból az osztrák, magyar, horvát és részben a lengyel nemzeti közösség alkotott legalább tartományi szinten többségi és államjogi értelemben is domináns közösséget. Etnikai értelemben saját történeti tartományaiban, illetve etnikai régióiban a cseh, szlovák, szlovén nemzet és a rutén népcsoport is többségben élt. Osztatlan, egységes etnikai területi állománnyal egy állam terü- 50 Az előadás több szövegre épül: Szarka László: Többség és kisebbség a 20. századi kelet-közép-európai nemzetállamokban, In: Szarka László: Kisebbségi léthelyzetek közösségi alternatívák, Budapest, Lucidus, 2004, Bódi Stefánia: A közép-kelet-európai konfliktus értelmezése, Kard és Toll 2005/3, illetve Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága, Kriterion,

36 letén csak az osztrákok, magyarok, illetve a csehek, szlovének és szlovákok éltek. Ugyanakkor a monarchiabeli románok és szerbek királyságbeli fajrokonaik igen jelentős kisebbségeit alkották. A lengyelek esetében a németországi és oroszországi lengyelek a galíciai lengyelekkel együtt a felosztott lengyel nemzeti közösség három politikai értelemben véve egyforma súlyú részét alkották. A Monarchia, vagyis a Habsburg Birodalom osztrák részeinek és a Magyar, illetve a Magyar Horvát Szlavón Királyságnak a felbomlása nyomán ez a sajátságosan aszimmetrikus etnoregionális, etnopolitikai és államjogi szerkezet darabjaira hullott, hogy azon nyomban az egységes birodalmi szerkezetet lecserélő nemzetállami struktúrában új alakot öltsön. Nézzük meg, melyek voltak a vizsgált régió legfontosabb etnikai sajátosságai a 20. század elején, a két világháború miként változtatta meg azokat és milyen kép rögzíthető a 20. század elején? Az 1918 előtti birodalmi szerkezetben az etnikai régiók, soknemzetiségű városok, kisrégiók mellett a felgyorsuló asszimilációs folyamatok jelezték a korabeli migráció, urbanizáció és iparosodás etnikai kísérőjelenségeit, a kormányzati politika prioritásait. A 20. századi nemzetállamok jóval tudatosabban az államnacionalista gyakorlat például a közigazgatási, telepítési és nyelvpolitika eszközeivel, kisebbségellenességükkel az etnikai homogenizációnak nyitottak utat. Az évi népszámlálások nemzetiségi adatai szerint a térség két legnagyobb nemzeti közösségét a közel 19 milliós lengyel, illetve a közel 13 milliós románság jelentette, amelyet a hatvanezer híján 10 milliós magyarság követett. A két új politikai nemzet, a szerb-horvát és a csehszlovák 8,9, illetve 8,7 millió főt számolt. Ezen belül a szerbek és a csehek száma egyaránt meghaladta a hatmilliót. Az osztrákok 20. századi száma a 6 és 8 millió között mozgott. A régió legkisebb államnemzetét a nem egészen hárommilliós szlovák, illetve a kétmilliós szlovén nemzeti társadalom alkotta. A legdinamikusabb változásokon a szlovák, lengyel és a román közösség ment át, mindhárom nemzeti közösség 70 százalékot meghaladó mértékben növekedett az elmúlt évszázadban. 51 A térség kisebbségei közül lélekszámuk szerint a németek a legjelentősebbek (Csehszlovákiában, Magyarországon, Romániában, Lengyelországban és Jugoszláviában együttesen több mint hatmillió német élt). A második legnagyobb kisebbségi csoportot az ukrán rutén kisebbségek alkották (Lengyelország, Csehszlovákia, Jugoszlávia) 5,3 millió fővel. Őket követték a lengyelországi, csehszlovákiai, magyarországi, romániai és jugoszláviai zsidók együttesen 3,8 milliós lélekszámban. A magyar kisebbségiek száma a négy utódállamban 1920-ban 2,8 millió volt. A régió ötödik legnagyobb kisebbségi csoportját a lengyelországi fehéroroszok egymilliónál nagyobb közössége alkotta. Jelentősek még a félmillió körüli orosz, cigány, bolgár és szlovák kisebbségek, de a vizsgált régióban további tizenkilenc etnikai közösséget regisztráltak az évszázad valamely népszámlálása során százezernél nagyobb lélekszámban: pl. a tatárokat, morvákat, horvátokat, albánokat, litvánokat, lengyeleket, gagaúzokat stb. Az új nemzetállamok egyike sem volt etnikailag homogén, etnikai összetételük sok tekintetben emlékeztetett a Monarchiáéra: A Szerb Horvát Szlovén Királyságban a szerbek aránya 43% volt csupán, a másik két államalkotó nemzeté, a horvátoké 23, a szlovéneké pedig 8%. A 20. század végére államalkotóvá vált bosnyákoké 1920 táján 6, a macedónoké pedig 5% körül mozgott a délszláv királyságban. A cseh népesség Csehszlovákiában éppen csak meghaladta a Köztársaság 50%- át, miközben a szudétanémetek száma közel egymillióval meghaladta a hivatalosan egységes csehszlovák államnemzet részeként domináns pozícióba került szlovákok számát. Az önálló tartományi autonómiára kijelölt Kárpátalja ruténsége nem kapta meg az önkormányzati státuszt. Lengyelországon belül a lengelek aránya nem érte el a 70%-ot, ráadásul a lengyelek arányszáma 1920 és 1930 között az államnemzetek közül egyedülálló módon tovább csökkent a rutének, illetve a zsidók számának igen erőteljes növekedése miatt. Románia ugyan viszonylag erős román többségével nemzetállamnak számított, az össznépességének több mint egynegyede mégis valamely kisebbséghez 51 A gyakran ellentmondásos adatokra vonatkozóan ld. Rotschild, Joseph: East Central Europe between Two Vorld Wars. (= A History of East Central Europe IX.) Seattle London, (4. kiadás); Glatz Ferenc: A kisebbségi kérdés Közép-Európában tegnap és ma. (= História plusz, ) Budapest, 1992; Kocsis Károly Kocsisné Hodosi Eszter: Magyarok a határainkon túl, a Kárpát-medencében. Budapest,

37 tartozott és az újonnan Romániához került erdélyi, bánsági területeken a román többség jó ideig nem volt adott. Magyarország a maga 600 ezres német, közel háromszázezres szlovák és további 100 ezres többi kisebbségével egyébiránt Bulgáriához hasonlóan a jelentős, 10 százalékot meghaladó kisebbségi csoportokkal rendelkező államok közé tartozott, mint egyébként a vizsgált államok mindegyike. 2. KKE államainak etnopolitikai modelljei A 20. század során a térség részben mozaikszerű, részben kompakt etnikai régiókra, részben pedig diaszpórákra, enklávékra tagolódott összetett 19. századi etnoregionális szerkezete rendkívüli mértékben megváltozott. A holocaust következtében megszűntek létezni a régió számos régiójában meghatározó súllyal jelenvolt zsidó közösségek. A legszámottevőbb maradék zsidóság Magyarországon a 20. század második felében nem igényelte a maga számára a nemzeti kisebbségi státuszt, sem az azzal járó jogokat, önmagát kizárólagosan származási, illetve vallási közösségként határozza meg. A második világháború után üldözések, kitelepítések, elvándorlások és az asszimiláció együttes következményeként megszűntek a nagy lélekszámú német kisebbségek, Lengyelország, Csehszlovákia keleti határainak radikális átalakulásával az eredeti létszám 4-5%-ra csökkentek a ruszin, ukrán és fehérorosz kisebbségi közösségek is. A magyar kisebbségek száma szintén folyamatosan csökken, visszaszorulásuk elsősorban a városokban igen gyors ütemű, csak a legutóbbi tíz év során 300 ezerrel csökkent a kisebbségi magyarság száma, amely csökkenésnek közel kétharmada az elvándorlásra, a Magyarországra és a harmadik országba történő kivándorlásra vezethető vissza. A kelet-közép-európai kis és közepes nemzetállamok 20. századi legfőbb belső rendező elve a nemzetiségi elkülönülés, a nemzeti önrendelkezés, a nemzetállami függetlenség kivívása, nemzetközi jogi körülbástyázása volt. Tomáš G. Masaryk Új Európa című évi politikai programtanulmányában egész Európára vonatkoztatva, de valójában a kelet-közép-európai régió újrarendezésének alapeszméjeként az államok nemzeti, demokratikus és szocialista alapokon történő újraszervezését jelölte meg a nemzeti önrendelkezés legfőbb értelmének: Európa nemzetei politikai egyesülésre, felszabadulásra és általában arra törekszenek, hogy Európát a nemzetiségi elv alapján politikailag újraszervezzék. A demokrácia, szocializmus és nemzetiség közötti belső történeti összefüggés magyarázza meg, hogy a demokratikus államok, Franciaország, Anglia és Olaszország stb. és újabban a forradalmi Oroszország az összes nemzetek önrendelkező jogát ünnepélyesen elismerték. 52 Masaryk egy évvel az első világháború előtt még persze tisztában volt azzal, hogy az etnikai elv önmagában roppant sérülékeny, kizárólagos érvényesítésének ezernyi akadálya lesz. Azonnal szembesülni kellett például a cseh emigrációnak a cseh történeti államjoghoz való ragaszkodásával. Meg kellett győznie a győztes nagyhatalmakat arról, hogy Közép-Európa stabilitását nem lehet etnikai határok szerint elkülönített államokra bízni, szükség lesz a gazdasági, földrajzi, történeti szempontok figyelembe vételére az új államhatárok kijelölésekor. Ezzel együtt a csehszlovák, román, jugoszláv békedelegációknak nem volt egyszerű dolguk, amíg végleg elhitették a békecsinálókkal, hogy a régió etnikai kevertsége olyan mérvű, hogy az etnikai szempontból méltányos önrendelkezés lebonyolításához szükséges plebiszcitumok, döntőbíráskodások körülményes mechanizmusai eleve csődöt mondtak volna. Segítségükre volt persze a nagyhatalmi érdekek és a nemzeti önrendelkezés nyugat-európai értelmezésének sajátságos keveredése, a térség mielőbbi pacifikálására törekvő győztesek stratégiai, geopolitikai érdekeinek elsődlegessége. Masaryk mindazonáltal hosszabb távon elképzelhetőnek tartotta az etnikai elv véghezvihetőségét, a szükséges korrekciók megállapodásos, konszenzusos megtételét, s többször hangot adott annak a meggyőződésének, hogy a szabad nemzetek önkéntes szövetkezésének perspektívája jelenti a régió nemzeti kérdéseinek igazi megoldását. 52 Masaryk, Tomáš Garrigue: Az új Európa. A szláv álláspont. Košice,

38 Bibó István a kelet-európai kisállamok nyomorúságáról értekezve a második világháború utáni méltányos béketeremtés reményei és illúziói közt azt próbálta megindokolni, miért és hogyan lehetett, kellett volna a régió etnikai alapozású nemzeteinek helyét, egymáshoz való viszonyát, egymás közötti határait az etnikai realitások és válaszvonalak mentén kijelölni. Közép- és Kelet- Európában az egész területi összevisszaság mögött az áll, hogy ezen a területen a nemzetek az egynyelvű emberek összességeivé váltak. Aki tehát ezeket a nemzeteket jól el karja határolni, annak történeti keretek helyett immár a nyelvi keretekhez kellett igazodnia. Az önrendelkezési jognak tehát ezen a területen az az értelme, illetőleg az lett volna az értelme, hogy rajta keresztül megoldáshoz tudjon jutni az a jellegzetes közép- és kelet-európai helyzet, hogy egy csomó ember történetileg olyan közösségekhez tartozik, melyek nem felelnek meg immár nemzeti hovatartozásának. 53 Szarka László megállapítja, hogy fél évszázaddal a bibói diagnózis és recept rögzítése után a 21. század eleji fejlemények látszólag Masaryknak adnak igazat. Az államok területi integritása és szuverenitása az európai integráció folyamatában felülkerekedett a nemzeti önrendelkezés etnikai értelemben vett elv- és érvrendszerén. A múlt század második felében lezajlott migrációs, asszimilációs és homogenizációs, szegregációs folyamatok is mintha a kelet-közép-európai nemzetek államnemzeti ambícióinak megerősödését, s ezzel a nyugat-európai nemzetépítés modelljeinek, gyakorlatának átvételét igazolnák. Ugyanakkor az Európai Unióban ez a fajta államnemzeti magatartás egy ideig minden bizonnyal tovább erősödik. A másik oldalon viszont a régió nemzeti kisebbségei közül a magyar, szláv, albán népcsoportok közösségi identitásának a nemzeti közösségtudat jórészt domináns eleme maradt, az anyanyelv, az anyanyelvi kultúra szoros szálakkal kötik ezeket a minoritásokat az anyanemzeteikhez. A kelet-európai, szovjet típusú államhatárok, határrezsimek megszűntével ezek a nemzeti kötődések ismét felerősödhetnek és a rendezetlen státusú kisebbségi csoportok tagjai közül sokan választhatják majd az anyaországba történő áttelepülést, ami új helyzet elé állíthatja az érintett államokat. Ennél is fontosabb fejlődési tendenciák bontakozhatnak ki az érintkező határrégiókban és etnikai kontaktuszónákban, ahol a regionalizáció az integráció szükségszerű kísérőjelenségeként teremthet új etno- és identitáspolitikai helyzeteket. Masaryk és Bibó önrendelkezés-felfogásának 21. századi próbáját ezek a mélyebb folyamatok jelentik majd. Az első világháborút lezáró béke, illetve az akkor kialakított politikai keret létrejötte eltelt három generációnyi idő lehetővé teszi az akkor kialakított rendszer minősítését, annak felmérését, hogy mennyire sikerült megvalósítani azt, amit a béketerv ígéretként megfogalmazott. Elemzők többek között Szarka László szerint az évi kelet-közép-európai államjogi változások eredendő, mondhatni születési hibákkal terheltek, a létrejött nemzetállamok az elvárttól eltérő politikai pályára álltak, nem mentesek az államnacionalizmus hibáitól és bűneitől. A negatív jelenségeket okokat és tendenciákat, amelyek miatt nyolcvan kilencven évre nyúlt el a Masaryk által szükségszerűnek tartott kitérő, illetve ami miatt a régió nemzetállami fejlődésének Bibó István által leírt zsákutcájából ilyen hosszú ideig nem sikerült kiutat találni három nagy csoportra lehet felosztani. a) A történeti okok kategóriájába sorolhatók a Monarchia belső átalakulási tendenciáit elakasztó mulasztások és osztrák, magyar részről folyamatosan működtetett centralizáló szándékok, asszimilációs elképzelések. A nemzeti és regionális különbségek elismerésének, kibontakoztatásának akadályozása ezekből a negatív állampolitikai reflexekből következett. Ide sorolhatók a másik oldalon a nemzeti mozgalmaknak Jászi által valóságos és álirredenták kategóriájába sorolt egységtörekvései, amelyek a történelem meghamisításával, a háborús propaganda eszközeivel próbálták kiegyensúlyozni és legyőzni a magyar és osztrák államapparátus rövidlátó sovinizmusát. A legsúlyosabb történeti okok közé kétségkívül az első világháború éveiben is kihasználatlanul és kipróbálatlanul maradt reformtervek elsikkasztása, a tárgyalásos nemzetiségi béke megteremtésének erőtlensége bizonyult. Az államnacionalista tendenciák történeti okai közt nyilvánvalóan az elszenvedett sérelmeknek az állami ideológiába, iskolai oktatásba beépült elemeit, azok generációkon keresztül történt 53 Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága. in: Uő.: Válogatott tanulmányok köt. Budapest,

39 sulykolását éppúgy meg kell említenünk, mint a magyar és német irredenta ellentétes irányú, de azonos alapállású attitűdjét. b) A külső okok kategóriájában a világháború után békefolyamat nagyhatalmi forgatókönyveit és az utódállamok katonai fait accompli (befejezett tény) politikáját, illetve a területi igényekben, határkijelölésekben jelentkező mértéktelenségét, geopolitikai, katonai pragmatizmusát jelölhetjük meg. A legújabb kori békerendezések persze majd minden esetben büntetőjellegűek is voltak, s a nagyhatalmak részéről minden esetben a pacifikációs szándéknak rendelődtek alá az eredetileg fennen hangoztatott alapelvek: a Párizs környéki (versailles-i, Saint Germain-i, trianoni, neully-i) békeszerződések kétségkívül az új államrendszer működőképességének gazdasági, stratégiai és geopolitikai garanciáit is igyekeztek megteremteni. Az államnacionalizmus külső okai közt még a kisantant és a római jegyzőkönyv országai, illetve a Berlin Róma tengely szövetségesei és áldozatai közötti konfliktus nagyhatalmi meghatározottságát, a gazdasági, külkereskedelmi kiszolgáltatottságot kell megemlítenünk. c) Belső ellentmondások. A negatív tendenciáknak, a kisállami rendszer regionális együttműködés terén alapvetően hátrányokat felhalmozó történetének harmadik nagy okcsoportjába a kisállamok közötti együttműködés belső ellentmondásait, a kelet-közép-európai nemzetállami rendszer immanens ambivalenciáit, az együttműködés elmélyítése helyett a formális diplomáciai megoldások álmegoldásait, az elválasztó jellegű határok folyamatos megerősítését, a nagyhatalmak által egyébiránt rendre kihasznált kölcsönös konfliktusok életben tartását sorolhatjuk. E tekintetben nem volt különbség a francia, német és a szovjet magatartás között. Ide tartozik a határrevíziót minden áron megvalósítani igyekvő magyar politika és a békés, megegyezéses határrevízió lehetőségét eleve kizáró csehszlovák, román, jugoszláv magatartás konfliktusa is. Ez utóbbi egyébiránt a belső megosztottság, szembenállás ezer más megnyilvánulásához hasonlóan a német-olasz háborús politika, a szovjet nagyhatalmi politika számára jelentett igazán kedvező alkalmat a régió nemzeteinek egymással szembeni kijátszására, az államok megosztottságának elmélyítésére. Hogy pl. a szovjet politika milyen hathatósan tudott élni ezzel az eszközzel, annak az 1968-as csehszlovákiai csoportos bevonulás a legmegdöbbentőbb példája, de az országokon belüli nemzeti konszenzusok kimunkálását is jórészt ezzel a technikával akadályozták a beavatkozó nagyhatalmak. 3. Nemzetállamok és etnopolitikák Az első világháborút követő békerendszer keretében a győztes és vesztes kisállamok a status quo és a revízió közötti politikai térben katonai és részben politikai szövetségekbe tömörülő nemzetállamokként a régió régi és új hatalmainak erőviszonyait igyekeztek leképezni. A régiót előbb a versailles-i békerendszer francia kísérletezései, majd a harmincas évektől Németország és Olaszország megerősödő jelenléte, a második világháború előestéjén pedig az augusztus 23-i Ribbentropp Molotov-paktummal kezdődő német szovjet rivalizálás, illetve érdekszféra-politika erővonalai osztották meg. A kelet-közép-európai versailles-i békerendszer államait etnopolitikai szempontból négy csoportba lehet besorolni: a) Súlyos területi és etnikai veszteségeket elszenvedett vesztes államok: Osztrák Köztársaság, Magyar Királyság (a Balkánon ebbe a csoportba tartozott a Bolgár Királyság). Ezeket az államokat a nemzeti reintegrációra, a területi revízióra, az államon belül pedig az asszimiláció folytatására való törekvés jellemezte. b) Újraegyesített, illetve kibővített nemzetállamok: Lengyel Köztársaság, Román Királyság (a területek, tartományok unifikációja, erős centralizáció, kisebbségek háttérbe szorítása, megosztása, asszimilációja, a nemzetállami jelleg felerősödése). c) Pszeudo-föderációk formájában egyesített többnemzetiségű államok: Csehszlovák Köztársaság, Szerb Horvát Szlovén Királyság. A két országot a demokrácia eltérő mértéke ellenére 39

40 egyformán erős centralizmus jellemezte, amelyre a kisebbségi nemzetek autonomista szeparatista törekvések formájában válaszoltak. Mindkét állam az első periódusban etnikai sokszínűségét külpolitikai fenyegetettségként élte meg, s ezzel szemben a csehszlovák és jugoszláv politikai nemzet gondolatát állameszme szintjére emelték. d) Balti nemzetállamok: Lett Köztársaság, Litván Köztársaság, Észt Köztársaság. A három balti államot a belső konszolidáció igénye, kisebbségi kérdés rendezése, a szovjet orosz, lengyel, német szomszédságból adódó veszélyeztetettség érzése jellemezte. Jóllehet a békerendszer a wilsoni önrendelkezés doktrínájára alapozva próbálta a régió területén osztozó birodalmak nemzetállami felosztását elvégezni és legitimálni, a Szovjet-Oroszországban és a Magyar Tanácsköztársaságban testet öltött bolsevista veszélyre, illetve a katonailag megerősödött utódállamok ellenállására hivatkozva mind az osztrák, mind a magyar etnikai korrekciós igényeket figyelmen kívül hagyták. A Szudéta-vidék, Dél-Szlovákia, Kárpátalja, Erdély, Bánság, Vajdaság, Muravidék esetében a nyelvi etnikai realitásokat megerőszakolva állapították meg a végleges politikai határokat. Romsics Ignác összegzően a nemzetiségi önrendelkezés háttérbe szorulásáról, illetve a stratégiai-gazdasági érdekek előtérbe helyezéséről megállapítja: Délkelet-Európa új állami konfigurációja annyira sem felelt meg a nemzeti-etnikai elvnek, amennyire azt az egyébként bonyolult néprajzi demográfiai viszonyok lehetővé tették volna. 54 Minden érintett nemzet minden felelős politikusa tisztában volt azzal, hogy önmagában a nemzeti, nyelvi, etnikai elv nem alkalmas homogén nemzetállamok megteremtésére, a Monarchia megreformálhatatlansága, már 1914 előtt arra a gondolati pályára állította őket, a Monarchia tényleges összeomlása pedig visszavonhatatlanul elkötelezte őket a birodalmi szerkezetek lebontása és a maximális határok közt elképzelt nemzetállamok megteremtése mellett. A régió etnikai szerkezete, a nemzetállamok, nemzetállami kezdemények középkori előzményei, s azoknak a történeti köztudatban élő hagyományai, politikailag instrumentalizálható szimbolikus tartalmai eleve olyan területi célok mentén mobilizálták a nemzetépítő programokat, amelyek magukban hordozták a 20. század határ- és kisebbségi konfliktusait, migrációs és asszimilációs tendenciáit, s ezekkel együtt természetesen a közeledési kísérletek kudarcait. Indokolt a kérdés: volt-e, lehetett-e volna valós alternatívája a régió 20. századi nemzetállami fejlődésének. A kérdés azért indokolt, mert akár a belülről kialakított, akár pedig a kívülről sugalmazott föderatív tervezetekre, elképzelésekre utalunk, akár a szovjet blokk negyven éven keresztül átélt és jó ideig fejlődőképesnek tartott egyközpontú világmodelljére gondolunk, érdemes elgondolkodni azon, milyen mértékben kínáltak reális lehetőséget a kisállami válaszvonalak, szembenállások eltakarítására, meghaladására. Masaryk és Jászi egymástól eltérő megközelítései a kelet-közép-európai nemzetek egymáshoz való viszonyának rendezésére 1918 után alapvetően három kérdésben különböztek egymástól: a nemzetek egyenjogúsítását Jászi Oszkár 55 a miniszter, megoldhatónak tartotta a soknemzetiségű Monarchián belüli belső elhatárolódással, illetve egybekötött föderatív típusú átalakítással. Masaryk számára a szuverén nemzetállamok megteremtése megkerülhetetlen feltétele volt ugyanennek a folyamatnak. Jászi az első világháborút követően lehetségesnek tartotta a nemzetek megegyezését, Masaryk elképzelhetetlennek, veszélyesnek és a csehek szempontjából károsnak. Jászi a régió már létező nemzetállami számára a Monarchia föderalizálását minden tekintetben előnyösnek, saját nemzetállamiságuk megduplázódásával járó folyamatnak tartotta volna. Masaryk szerint 1918-ban a nemzetállami átrendeződésnek semmilyen más reális alternatívája nem létezett, s ebben a 20. századi történelem ugyancsak neki adott igazat. 54 Romsics Ignác: A trianoni békeszerződés. Budapest, , Jászi Oszkár (Nagykároly, 1875-Oberlin, USA, 1957) író, szociológus, politikus, egyetemi tanár. Az okt.-i polgári demokratikus forradalom idején a Nemzeti Tanács tagja, a Károlyi-kormány nemzetiségi kérdésekkel megbízott tárcanélküli minisztere (1918. okt jan. 19.). 40

41 A közép-európai föderalizmus szempontjából természetesen nem csupán az érintett nemzetek ellenérdekeltségei jelentettek akadályt, hanem a meghatározó nagyhatalmak magatartása is. Az évi helyzetben egyedül a régióban legkevésbé fontos amerikaiak számára tűnt jó ideig kívánatosnak valamilyen föderatív, konföderatív egység létrehozása, de ezt a magyar és osztrák központú összetett államot a békekonferencia meghatározó tényezői egy pillanatra sem tekintették tárgyalási pozíciónak. A második világháború vége felé ugyanez történt a brit konföderációs elképzelésekkel, amelyek sírjának megásásához egyébiránt a csehszlovák lengyel konföderációs tervek kudarca is jelentős mértékben hozzájárult. Szarka László szerint a versailles-i békerendszernek Kelet- Közép-Európában 1920-ban és a két világháború közötti időszakban öt alapvető ok miatt nem lehetett, nem alakulhatott ki egyenértékű alternatívája: 1) A régió nemzeti politikai elitjei számára az ideális nemzetállami keretek jelentették a vágyképet, az optimális megoldást, s ehhez képest bármilyen más államjogi megoldás háttérbe szorult. 2) A két világháború között a győztes és vesztes államok szembenállása, a második világháborút követően a vasfüggöny kialakulása, majd pedig a Szovjetunió nagyhatalmi érdekszférájának játékszabályai megakadályozták a nemzetek közötti érdekegyeztetés ilyen irányvételét. 3) a nemzetállami határok átjárhatatlansága, vagy legalábbis korlátozott áteresztőképessége hetven éven keresztül fenntartotta a határok demarkációs, katonai jellegét, megakadályozva így a közvetlenül érintkező régiók kapcsolattartását. 4) A régió államainak etnikai szerkezete, az etnikai érdekeket keresztező államhatárok mindvégig erős konfliktuspotenciálja minden változás ellenére folyamatosan a föderalista típusú megoldásokban érdekelt és ellenérdekelt országokra osztotta a régió államait. 5) A régió ellenzéki mozgalmaiban az összefogás, a regionális együttműködés eszméje éppúgy alárendelődött a régió nagyhatalmi meghatározottságából adódó törvényszerűségeknek, mint a gazdasági közeledés, együttműködés célszerűségét hirdető törekvések: az európai integrációs folyamat előkészítő szakaszában ezért maradtak jórészt felhőjátékok szintjén a regionális együttműködés eszméi és céljai. Ráadásul az integrációs versenyben is felülkerekedtek a rivalizálás motívumai. 4. A kisállami rendszer csődje Az egy többségi, illetve államnemzettel rendelkező kelet-közép-európai államok (Ausztria, Magyarország valamint a pszeudo-föderációként meghatározott Csehszlovákia és Jugoszlávia között igen jelentős államjogi különbségek alakultak ki, ami tovább nehezítette a versailles-i rendszer belső stabilizálódását. A térség valamennyi állama valójában erőteljes asszimilációs politikát folytatott, ez alól Magyarország sem volt kivétel, ami sokszor hiteltelenné tette Budapestnek a népszövetségi kisebbségvédelmi rendszeren belül tanúsított jogvédő magatartását a kisebbségi magyarok vonatkozásában. Még a Saint Germain-i kisebbségvédelmi szerződésben magára vállalt kötelezettségeinek leginkább megfelelni kívánó Csehszlovákia is minden elkövetett annak érdekében, hogy a korábban felkínált és vállalt keleti svájci modell ne jöjjön létre. A közigazgatási reformok sorozatával eleve meghiúsított mindenfajta területi alapú rendezést a német, magyar, rutén és lengyel kérdés kezelésében, közel százezer nem cseh és nem szlovák állampolgár esetében nem adta meg a békeszerződésben előírt állampolgársági jogot, a kisebbségi oktatásügyben pedig a közép- és felsőfokon egyértelműen diszkriminatív magatartást tanúsított. A nyelvi jogok betartásában pedig a közigazgatás minden eszközét bevetette, hogy a járások, városok 20 százalékos minősítései szintje alá vigye a helyi német, illetve magyar közösségeket. A versailles-i rendszert alkotó nemzetállamok legnagyobb etnopolitikai tehertételét azonban kétségkívül a két pszeudo-föderáció politikai nemzeteinek államjogi inkongruenciái, belső nemzeti konfliktusai jelentették. A cseh szlovák érdekellentétek rögtön a húszas évek elejétől kezdve a szlovák autonomizmus és a cseh centralizmus állóháborújába torkolltak, s átmeneti fegyverszünetek 41

42 ellenére az 1930-as évek közepére tulajdonképpen mindenki számára világossá vált, hogy a masaryki beneši Köztársaság egységeszménye menthetetlenül megbukott. Ennél is súlyosabb volt a szerb horvát, s részben a szerb szlovén viszony a jugoszláv királyságban: a szerb horvát ellentét az állam szétesésével fenyegetett, s a királyi diktatúra bevezetése 1929-ben a parlament és a politikai pártok feloszlatásához vezetett. A királyi diktatúra azután valójában melegágyává vált a horvát önállósulási törekvéseknek, illetve az albán és macedón szeparatista mozgalmaknak. A második világháború kirobbanását a régióban végbement államjogi átrendeződések egész sora: az Anschluss, Csehszlovákia felbomlása, a Cseh Morva Protektorátus, illetve az önálló Szlovákia kialakulása előzte meg. A Balkán képlékenységét pedig Albánia olasz megszállása, majd pedig Hitler évi sikeres jugoszláviai hadjárata tette ismét mindenki számára láthatóvá. A kisállami rendszer a világháború első két évében semmilyen érdemi ellenállást nem tudott kifejteni sem a németekkel, sem a szovjetekkel szemben. A térség két legnagyobb állama közül Lengyelország megszűnt létezni, Románia pedig jelentős területeket vesztett. A két pszeudoföderáció széthullott, s helyükön két korábban másodrendű pozícióban élt nemzet kezdte építeni a maga nemzeti bábállamát. 56 Ezzel egy időben a német és a magyar revíziós politika végzetesen egymásba kapcsolódott és a magyar kérdés kezelésére kidolgozott erőszakmentes és nyugat által is támogathatónak tartott változatai egyszer s mindenkorra kompromittálódtak. A szovjet-orosz paktumpolitika 1939 nyarán azonban az egész köztes-európai koncepció felett kimondta a végítéletet, hiszen Lengyelország soron következő lerohanásával az egész versailles-i Közép-Európa egyetlen nagyhatalmi formájú állama omlott össze kártyavárként. A maradék kisállami szuverenitások pedig rövid időn belül feltétel nélkül besorolódtak a német, a Baltikumban pedig a szovjet ellenőrzés, illetve érdekszféra alá. A konfliktusmezőbe került Románia pedig 1940-ben rövid négy hónap alatt elveszítette Besszarábiát és Dél-Dobrudzsát. 5. A közép-kelet-európai konfliktus Bibó-féle értelmezése Bibó István különös figyelmet fordított munkásságában a kelet-európai régió antidemokratikus jellegének kutatására. Bibó azt mondja, Európa nemzetei az i. sz században kialakultak, majd a középkor folyamán körvonalazódtak az európai nemzetek határai. A modern állam kialakulását Nyugat-Európában a századra teszi, és azt mondja, nem igaz, hogy a francia forradalommal következett be a patriotizmus megszületése. A francia forradalom csupán a modern patriotizmus megszületését hozta magával.1 Közép-Kelet Európa területi statusa és a nyelvi nacionalizmus is ekkoriban alakult ki. A francia forradalom nyomán megjelent a régióban a modern demokratikus nacionalizmus és új helyzetet teremtett. A problémák fő okát Bibó a térségben a nyelvi és az országhatárok különbözőségében látta. Ez a helyzet számtalan határvitát okozott és az indulatok még a XXI. században sem látszanak nyugodni. Bibó szerint Közép-Kelet-Európa népeinek önállósodási törekvései szolgálnak magyarázatul arra is, hogy a régióban a nép fogalma nem az arisztokráciával szembenálló csoportosulást jelentette, hanem a nemzet egészét, mint az elnyomó uralomtól elválni akaró nyelvi-nemzeti csoportosulást. Ez aztán speciálisan közép-kelet európai jelenséggé vált. Az itt élő nemzetek kitűzték az összes nyelvtársak egyesítésének programját, kitűzték az egynyelvű nemzeti állam programját. Mindkét törekvésnek egy volt a lényege: etnikai tényezőkkel alátámasztani a politikai lét bizonytalanságát. A történelmi élményeknek egy ilyen sorozata az, ami egy nemzetet megformál. A történeti Magyarország problémáját abban látja, hogy függetlenítési törekvéseinél egyszerre találta az ország 56 Szlovákia március 14-én Csehország német megszállásának napján vált önállóvá. Igazi nemzetállamként működött, ahol a német és a magyar népcsoport együttes létszáma nem érte el a tíz százalékot. A két kisebbség rendelkezett ugyan egyszemélyes parlamenti képviselettel, de a magyar kisebbség jogai csak a reciprocitás elve alapján működtek. A német kisebbség a német-szlovák védelmi szerződés alapján különleges jogokat élvezett. Horvátország április 10-én vált függetlenné: a horvátok 1102 után ismét önálló állammal rendelkeztek. A horvát területek mellett az új állam megkapta Bosznia-Hercegovinát: a horvátok összlakosságon belüli aránya 52 százalék volt, a 3,4 millió katolikus horvát mellett 1,8 millió szerb és 700 ezer muzulmán élt a horvát állam területén. 42

43 szembe magát az európai reakcióval és saját elégedetlen nemzetiségeivel, ennek a helyzetnek lett az eredménye az évi katasztrófa. Ebből a történelmi szituációból született meg aztán az 1867-es osztrák magyar kiegyezés, és ebben a helyzetben érték Magyarországot az 1918-as, majd az es történelmi események. Magyarország mindeközben nem szakadt el attól a lelkiállapottól, hogy Európa adósa neki egy súlyos igazságtalansággal. Hasonló problémákkal küszködtek Közép-Kelet Európa más nemzetei is. Bibó úgy látja, hogy Magyarország az a közép-kelet európai államok közül, amely erkölcsi számláját mindig rosszkor nyújtotta be: először 1849 után, aztán 1918 és 1938 között. Végül a fasizmus szövetségeseként. Az okok keresésekor rámutat arra is, hogy a régiót már eleve elmaradottság jellemzi. Bibó megállapítása, hogy e térségben mindig volt valami antidemokratikus és erőszakos. Ezt a helyzetet a fejlődésnek történeti megrázkódtatásokból támadt megakadásával lehet magyarázni. A kérdés kapcsán zűrzavaros politikai filozófiák születtek. Bibó úgy véli, akkor hatnak egy népre féligazságok, ha azáltal bizonyos indulatoknak kielégülést szerezhetnek. Hozzáfűzi azonban, hogy egyetlen népről sem szabad feltételeznünk, hogy eleve képtelen a fejlődésre, mert mindegyikben benne rejlik a szabadság iránti igény. A kiegyensúlyozatlanságuk oka tehát a nemzeti keretek bizonytalanságában rejlik. Bibó szerint Kelet-európában a nemzeti keret valami olyan dolog volt, amit meg kellett csinálni, helyre kellett állítani, ki kellett harcolni, és állandóan félteni kellett. Fontos megállapítása, hogy egy nemzet harmonikus fejlődéséhez a demokratizmus és a nacionalizmus egyensúlya szükséges, és ha ez az egyensúly megbillen, súlyos zavarokra vezethet. Úgy véli, a demokrácia európai sorsa szempontjából meghatározó és nagyon káros volt, hogy Németországban, Olaszországban és Spanyolországban a demokratikus eszmék elterjedése egy idegen invázió (Napóleon hódítása) emlékével kapcsolódott össze, a nemzeti eszme pedig az ellene való szembenállással. Ebből származott, hogy itt a demokrácia és a nemzeti érzés úgy jelentkezett, mint amelyeket szembe lehet állítani egymással. A kelet-közép európai népek a sorozatos történeti katasztrófák hatására közösségi hisztériák -ba bonyolódtak, minden a nemzeti célszerűség alá rendelődött, például az olimpiai rekordok. Mindezek az események így elvesztették spontaneitásukat, öncélúságukat és a nemzeti öndokumentáció szolgálatába kerültek, állapítja meg Bibó találóan. A létért való félelem lelkiállapota volt az, amely kiszorította a józan értelmet, ezzel magyarázható a kultúra elpolitizálódása is. A magyar társadalom szemlélete, világképe erősen átpolitizált, csakúgy, mint a régió más országaiban. A nyugati nemzetek nagysága viszont éppen abban áll, hogy a legnagyobb nyugalommal élik nemzeti életüket, s mint nemzet nem akarnak unos-untalan felmutatni valamit. De Közép-Kelet-Európa különleges viszonyai között a nyelvi összetartozás politikai és történelmi tényezővé vált. Egyre többen vallják napjainkban, hogy nem tartható az egy nyelv, egy nép, egy nemzet szemlélet. Az is biztos, hogy a területi vita nagyon veszélyes, s Bibó szerint, ha ez dominánssá válik egy nemzet életében, akkor megakaszthat egy még nem demokratikus közösséget a fejlődésben. Egyetérthetünk Ortega azon megállapításával is, hogy az újabb kori Európában nem azért voltak egynyelvűek az államok, mert egynyelvű népek álltak össze, hanem azért, mert egy fennálló állami keretet egyik vagy másik nép számbeli hegemóniája egynyelvűvé tett. Bibó legfőbb mondanivalója a magyarsággal kapcsolatban, hogy a nemzeti és társadalmi problémákat az egyetemes érvényesség igényével közelítsük meg. 6. A régió stabilizálásának lehetőségeiről A következő nemzetközi-összehasonlító kitekintés keretében összefoglaljuk, hogyan vélekednek a régió stabilizálásának lehetőségéről elismert szakemberek, politikusok. 43

44 Milan Hodža 57 gondolatmenetének kiindulópontja, hogy bármilyen rendezési elvünk is van, mindig maradnak kisebbségi enklávék és ezeket csak föderáció létesítésével lehet megvédeni. Koncepciója több tekintetben is eltér Bibóétól, ugyanakkor nagyon hasonló elgondolásokat is felfedezhetünk nála. Bibóhoz hasonlóan úgy véli, hogy a nemzeti érzületet össze kell hangolni a demokratikus értékekkel. A nacionalizmus alapját mindketten a tömegérzelemben látták. Hodža a régió nacionalizmusait kettéosztotta és úgy vélte, a Monarchia népeinek nacionalista törekvései, lévén elnyomott népekről van szó, demokratikus nacionalizmusok, míg az osztrák nacionalizmus nem demokratikus, ahogyan a magyar is letért erről az útról, amikor a nemzeti retorika elnyomó jellegűvé vált. Ezzel szemben ismeretes Bibó szembeállítása, mely az egészséges nyugati demokráciák nacionalizmusa és a régió nacionalizmusai közt tesz különbséget. Csehszlovákia helyzetéből kiindulva Hodža céljának tekintette a decentralizáció és a nacionalizmus összeegyeztetését, mialatt sem a cseh, sem a szlovák nacionalisták álláspontját nem tette kizárólagosan a magáévá. Csehszlovákia megőrzésére törekedett, a nemzeti kisebbségek jogainak biztosításával és az állam területi egységekre osztásával. A régió államainak együttműködését szükségesnek és lehetségesnek ítélte, mivel a térségben nagyon hasonló berendezkedésű államokról van szó. A régió államainak legfontosabb közös nevezőjét Hodža az agrárdemokráciában vélte felfedezni, vagyis a gazdasági berendezkedésben. A paraszti réteg nacionalista érzelmeit egyébként nem találta agresszívnak. A tartós béke megteremtésének alapját a nemzetállami keret helyett a nemzetek feletti nem kizárólagosan politikai alapú, hanem gazdasági-politikai közösségekben nevezi meg. Fő különbség gondolatmenetük közt, hogy Bibó mindig is fenntartással viselkedett egy területi alapú konstrukcióval szemben és az elhatárolást inkább etnolingvisztikus alapon képzelte el. Hodža kisebbségi regionalizmusra épülő elgondolása távol állt Bibótól és a volt Jugoszláviára sem mint kisebbségi kísérletre, hanem mint nemzetállamra tekintett. Mindkettejüktől távol állt természetesen a radikális nacionalizmus. A föderatív megoldást az előbbi indokláson túlmenően azért is fontosnak tartotta, mert az orosz és a német területek között a tartós konszolidálás alapja csak egy konföderáció lehet. Hodža úgy látta egy ilyen konstrukciót az oroszok ellenében kellene megalkotni, míg Bibó másként ítélte meg az orosz politikai helyzetet sokak szerint ezen a ponton irreálisabban és a Szovjetuniótól várta valamiféle föderáció létrehozását. John Lukacs 58 arra mutat rá, hogy a többnemzetiségű államok csak ideig-óráig összetartott konstrukciók voltak mindig is, például Csehszlovákiában a szlovák nacionalizmus éledezett már a 20. század harmincas éveiben. Szlovákia inkább Hitler mellé állt és kiszolgálta a németeket, erről írta Bibó, hogy egyik nép sem volt önmagáért fasiszta vagy szocialista, mindegyik valamilyen cél érdekében vált azzá ben aztán újjáéledt ismét a szlovák nacionalizmus, végül a csehszlovák állam két részre szakadt, de szerencsére nem olyan véres átalakulás eredményeképpen, mint amilyen a volt Jugoszláviában zajlott. Lukacs felhívja a figyelmet a radikális nacionalizmus veszélyeire és úgy véli, ez egy olyan gyűlölködő csoport, amely kisebbségben léte esetén is megállja a sarat a többség ellenében.16 Mindennek már nincs köze a régimódi hazafiak mélyen gyökerező hazaszeretetéhez, vélekedik Lukacs, mert a hazafi megrémül a nacionalista hangoskodásától és idegengyűlöletétől. A nacionalista ezenkívül gyanakvással tekint mindenkire, még saját honfitársaira is, tehát a másként gondolkodókra. A huszadik század nacionalizmusa szerinte ellentétbe került a liberalizmussal, míg a 19. században léteztek még liberális nacionalisták. A liberális szó ma sok tekintetben negatívat jelent, Kelet-Európában hasonlóan a kommunistához, utal egyrészt hazafiatlanságra, másrészt túlhajtott szabadelvűségre. Bibó is rámutatott arra, hogy valamennyi eszmeáramlat szimbólumai közül a nacionalizmus jelképei a legerőteljesebbek, ezzel magyarázható a nacionalizmus ereje napjainkban. A 57 Milan Hodža ( ), újságíró, politikus, csehszlovák miniszterelnök. A Turóc megyei Szucsányban született. Budapesten és Bécsben járt egyetemre, majd újságíróként és szerkesztőként dolgozott között a magyar országgyűlésben képviselő között a Szlovák Nemzeti Párt alelnöki tisztségét töltötte be. 58 John Adalbert Lukacs (1924- ) magyar születésű amerikai történész ban emigrált az USA-ba, között a Pennsylvaniában egyetemi tanár, legfontosabb kutatási területe a II. világháború. 44

45 régió válságait, rendszerváltásait azonban a nacionalista mozgalmak eredményezték: ez rombolta szét egykor a Habsburg birodalmat és vetett véget a szovjet uralomnak is. A napjainkban az újjáéledő nacionalizmusra Lukacs fokozottan hívja fel a figyelmet. Azt mondja a nyelv önmagában nem képes etnikumokat egyben tartani, hiszen a cseh és a szlovák nyelv is rendkívül hasonló volt, ugyanígy a horvát és a szerb. Érdekes meglátása, hogy a nacionalizmus éledésével megjelenik a szónak mintegy szinonimájaként a keresztény fogalma - amely egyébként összeegyeztethetetlen kellene, hogy legyen a radikális nacionalizmussal, ugyanis ez ma arra utal, hogy nem zsidó, nem liberális, nem szocialista. Lukacs úgy összegzi elemzését, hogy jelenleg legnagyobb hatóereje ismét a nacionalizmusnak van. Samuel Huntington 59 is foglalkozott a volt Jugoszláviában lezajlott konfliktussal, és részletesen elemezte a nagyhatalmak viszonyulását a régió etnikai konfliktusaihoz. Szerinte Amerikának nem fűződtek a térséghez különösebb érdekei, ezzel magyarázható, hogy végül Bosznia csalódott az Egyesült Államokban. Huntington a jugoszláviai háborúra a törésvonal-háborúk elnevezést használja és elemzésében rávilágít arra, hogy ezek jellemzője az időszakosság, míg a mögöttük lévő ún. törésvonal-konfliktusok örök életűek. Jellemzőik még, hogy földrajzi szomszédságban lévő etnikumok között törnek ki, amelyek közt eltérés tapasztalható a vallás, a társadalom vagy a kultúra területén. Az ilyen jellegű konfliktusok esetében a békeegyezmények felülről lefelé köttetnek, míg a konfliktus kialakulása maga alulról fölfelé gerjed. Jól megfigyelhetjük ezt a jugoszláviai háború lezárásakor, minden jelentősebb lépésnél nagyhatalmi érdekekbe ütközünk. A történések alapján igazat kell adnunk Huntingtonnak: 1994-ben érkezett a szóban forgó konfliktus végső stádiumához, amikor a NATO felszólította a szerbeket a fegyverek kivonására Boszniából. Oroszország viszont nehezményezte, hogy megkérdezése nélkül akarták rendezni a boszniai kérdést. Végül a szerbek magatartása oda vezetett, hogy néhány hónappal később már nem ellenezték a szovjetek a NATO légicsapását. Hasonló nemzetközi nyomás nehezedett Horvátországra is, például Németország részéről. Milošević 1994 augusztusában hozzájárult ahhoz, hogy a szerbeket a horvát sereg kiűzze Krajinából és visszaszorítsa őket. Kelet-Szlavónia fokozatosan horvát ellenőrzés alá került, Milošević politikájának eredményeként az ENSZ megszüntette a Szerbia elleni szankciókat. Ezzel kapcsolatosan jegyzi meg Huntington, hogy szerinte a törésvonal-háborúk ára a rokonok elárulása. Az ilyen jellegű háborúk békekötéseit abban az esetben véli tartósnak, amennyiben azok tekintettel vannak a másodlagosan, harmadlagosan érdekelt felek viszonyaira is. Hozzáteszi, hogy az ilyen háborúk kialakulásának megakadályozásáért a felelősséget a világ nagy civilizációinak kell viselniük. 7. A térség népei Nép Lélekszám Államiság Alkotmány Egyetem Első újság Tudós társaság Első színház Nemzeti múzeum Cseh 10,5 millió Horvát 4,3 millió Lengyel 38 millió Magyar 10 millió Osztrák 8,3 millió Román 21 millió 1324/ (1859) Szerb 7,1 millió Szlovák 5,4 millió (1465) (1908) Szlovén 2 millió Ukrán 48,5 millió Összeállította: BB. 59 Samuel P. Huntington ( ), amerikai politikatudós, a Harvard Egyetem professzora. A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című könyvével vált világszerte ismertté. 45

46 1. Egyéni és kollektív jogok 60 V. Kisebbségi jogok Majtényi Balázs és Vizi Balázs tanulmányukban a kisebbségi jogokat két tipológia alapján osztályozzák. A szabályozás típusa alapján megkülönböztetnek a hátrányos megkülönböztetés tilalmát tartalmazó passzív hozzáállást igényelő jogokat, amelyek általában konkrét kötelezettséget vonnak maguk után, és az állam aktív részvételét megkövetelő kisebbségi jogokat, amelyeket úgynevezett soft law kategóriába sorolnak, hiszen be nem tartásuk nem von jogi szankciókat maguk után. A jogok alanya szempontjából léteznek az egyéni és kollektív jogok. Míg az előző esetében a jog alanyai egyének, addig a második esetben a jog alanyai egész közösségek. A két típus pártolói között hosszú vita alakult ki, amely egyidős a kisebbségek jogainak modern felfogásával. Will Kymlicka azzal magyarázza a liberális demokráciák kollektív jogellenességét, hogy úgy látják, hogy ezek elnyomják két legfontosabb alapelvét az egyének szabadságát és egyenlőségét. Egyes megközelítések ügy tekintenek a kollektív jogokra, min amelyek veszélyeztetik a polgárok egyenlőségének elvét, hiszen bizonyos csoport-hovatartozás függvényében biztosít egyes állampolgároknak többletjogokat. Mások azzal érvelnek a kollektív jogok ellen, hogy ezek nem tükrözik a liberális értékeket, hanem valamilyen kollektivista vagy kommunitarista jogokra vezethetők vissza. Egy harmadik megközelítés szerint a kollektív jogok azért veszélyesek, mert az elnyomó rendszerek számos esetben visszaéltek a kollektív jogokkal, tehát bevezetésük a demokráciát is veszélyeztetik. Az ellenzők negyedik csoportja azzal érvel, hogy a kollektív jogok elnyomják az egyéni jogokat. Kymlicka szerint azonban ezek a megközelítések hamis képet festenek a problémáról, szükséges tehát a kollektív és egyéni jogok kapcsolatának tisztázása. Véleménye szerint a kollektív jogok két csoportra oszthatóak. Vannak belső korlátozások, amelyek olyan rendelkezések, amelyeket a csoport saját tagjainak korlátozására hoz és melynek célja a csoporton belüli viszonyok szabályozása. Ebben az esetben ténylegesen a csoport arra használhatja ki a jogokat, hogy tagjainak szabadságát, civil és politikai jogait korlátozza, azonban a különböző önkormányzati, nyelvi és kisebbségi jogok az esetek nagy részében nem esnek ebbe a kategóriába. Jó példa ilyen típusú restriktív kollektív jogra a nők jogainak korlátozása bizonyos bennszülött csoportok esetében. A kollektív jogok másik kategóriáját a külső védelemre hivatott jogok adják ki, amelynek céljuk a csoport a társadalom többi része elleni védelme és általában a társadalom asszimilációs és egyéb kizáró nyomása ellen jön létre. A külső védelem csak abban az esetben fogható fel az egyéni jogokkal ellentétesnek, amennyiben valamilyen más csoport kizárását eredményezi. A kisebbségi kollektív jogok esetében azonban pont a kizárt csoportok újraintegrálására használják fel. Kymlicka álláspontja szerint a külső védelemre létrehozott kollektív jogok és az egyéni jogok nem ugyanazon dimenzióban mozognak, hiszen az előbbi a közösség számára biztosít olyan jogokat, amelyekkel a többségi társadalom már eleve rendelkezik. Ugyanakkor, ezek a jogok nem sérthetik a közösség tagjainak egyéni szabadság és alapjogait, hiszen a közösségen belül azok hasonlóan kiemelten érvényesülnek, mint a többségi társadalom esetében. 60 Az egyéni jogokról és kollektív jogoról szóló fejezet a következő szövegek alapján készült: Antonio Cassese: Selfdetermination of peoples. A legal reappraisal. Cambridge University Press, 1999, Kardos Gábor: Kisebbségek. Konfliktusok és garanciák. Budapest: Gondolat, 2007, Will Kymlicka: Multicultural citizenship: a liberal theory of minority rights. Oxford University Press, 1996, Magyar Kisebbség szám, szám (Kardos Gábor: Egyéni vagy kollektív kisebbségi jogok?, Várady Tibor: A kollektív jogok kérdéséről, Kovács Péter: Egyéni és kollektív kisebbségi jogok az alkotmányos fejlődésben - pozitivista szempontból), Inis L. Claude: National minorities: an international problem. Harvard University Press, 1955, Majtényi Balázs Vizi Balázs: Bevezető. In: uő (szerk): A kisebbségi jogok nemzetközi okmányai. Dokumentumgyűjtemény. Budapest: Gondolat,

47 A kollektív és egyéni jogok kapcsolata mellett Kymlicka szerint fontos tisztázni a kollektív jogok különböző típusait is. Véleménye szerint négy típusú kollektív jogról beszélünk: 1) egyének által gyakorolt kollektív jogok olyan jogok, amelyek feltételezik a csoport létét, azonban a kisebbségi állampolgárok által egyénileg gyakorolhatóak (ilyen típusú jognak számítanak például a törvényszéki nyelvi jogok) 2) csoport létezését feltételező, egyénileg gyakorolt kollektív jogok ez abban különbözik az előzőtől, hogy létezésük az egész csoportot érinti, de csak abban az esetben gyakorolhatóak, amennyiben több igénylő létezik (ide tartoznak például az anyanyelvi oktatáshoz való jogok) 3) csoportok által gyakorolt kollektív jogok a közösség legitim vezetése dönti el a jog alkalmazásának módozatát és tartalmát (ide tartoznak például. egyes indián törzsek halászati jogai vagy a kisebbségi oktatási curriculum kisebbségi bizottság általi kidolgozásának joga) 4) területhez köthető csoport-jogok olyan jogok, amelyek nem egy közösséghez, hanem egy területhez köthetőek és a terület összes lakosa haszonélvezőjévé válik (ilyen típusú jog például Katalónia autonómiája Spanyolországban, ahol nemzetiségi hovatartozástól függetlenül minden Katalóniában lakó spanyol állampolgár haszonélvezője a kollektív jognak) Hasonlóan az egyéni jogok a különböző alapszabadságok biztosítását jelentik, amely főleg az esélyegyenlőség biztosításában és a hátrányos megkülönböztetés visszaszorításában merülnek ki. Minden esetben a kollektív jogok bevezetésének célja nem az egyéni jogok fölé helyezés képezi, hanem a kisebbségi csoportokhoz tartozó egyének jogainak és egyenlőségének igazságos biztosítása. A kollektív jogok tehát inkább az emberi jogok meghosszabbításának képzelhetőek el, hiszen az emberi jogok nem különíthetőek el a csoportban való létezéstől, tehát az egyének tisztességes élethez való jogához hozzátartoznak bizonyos kollektív jogok is. 2. Az egyéni és kollektív kisebbségi jogok alakulásának története A kisebbségi jogokról modern értelemben az első világháború utáni területi átszervezések után beszélhetünk, amikor a békeszerződések alapján az újonnan megalakuló kelet-közép-európai nemzetállamok határain belül jelentős más nemzetiségű lakosok találták magukat. Kisebbségek Közép-Kelet Európában a két világháború között (Raymond Pearson: National minorities in Eastern Europe, , London, 1983, p. 148) Annak ellenére, hogy a nagyhatalmak célja a nemzetiségi kérdés megoldása és az elnyomott nemzeti mozgalmak függetlenségi követeléseinek támogatása volt, Európa újraalakuló etnikai térképe újabb típusú nemzeti kihívásoknak nézhetett elébe, az újonnan alakuló országok közül mindössze kettő Ausztria és Magyarország rendelkezett elenyésző számú kisebbségekkel. Az új helyzetben a megalakuló nemzetek szövetségének több problémát kellett megoldania. Egyrészt, a nemrég kisebbségben élők többségben a többségben élők pedig kisebbségben találták magukat, az új 47