TÖRÖK KATONASÁG A JÁSZSÁGBAN

Átírás

1 Hegyi Klára TÖRÖK KATONASÁG A JÁSZSÁGBAN A magyar turkológiának és oszmanisztikának századunk elsı felében két olyan tudós szerzett világhírnevet, akik szoros szálakkal kötıdtek a Nagykunsághoz és a Jászsághoz: Németh Gyula és Fekete Lajos. A jelen tanulmánnyal munkásságuknak és emléküknek adózom. Németh Gyula éppen 105 éve született Karcagon. Tizennégy évesen a szülıi házban kezdett törökül tanulni, két év múlva innen indult elsı törökországi útjára. Mindössze huszonhat éves volt, amikor átvette a budapesti egyetem turkológiai tanszékének vezetését, hogy éppen fél évszázadon át tanítsa a felnövekvı nemzedékeket. Szerte a világban a turkológia tucatnyi professzora vallotta és vallja ıt tanárának. A magyar ıstörténetnek, a honfoglaló magyarság török elemeinek úttörı kutatója, a nagyszentmiklósi kincslelet rovásírásos török feliratainak megfejtıje, a magyarországi jászok egyetlen fennmaradt nyelvemlékének feltárója és feldolgozója. Az ezer évvel ezelıtti török-magyar kapcsolatok mellett behatóan foglalkozott az oszmán-törökök hódoltságkori kulturális, elsısorban nyelvi hatásaival is, és lankadatlanul győjtötte és kutatta a mai balkáni török nyelvjárásokat. Fekete Lajos emlékmúzeummá alakított szülıháza a Komárom megyei Tardoson áll, de házassága révén Jászberény lett a második otthona. Soha el nem mulasztott egyetemi óráinak sorát csak az az egy hetes szünet szakította meg minden ısszel, amikor berényi szılıjében szüretelt ban született, török hadifogoly társaitól vette elsı nyelvleckéit. A Magyar Országos Levéltár levéltárnokaként, majd 1939-tıl a budapesti egyetem Török Tanszékének tanáraként Isztambultól Szófián és Velencén át Berlinig győjtötte a magyarországi hódoltság török forrásait, az isztambuli Miniszterelnökségi Levéltár leggondosabban rendezett győjteménye az ı nevét viseli. Azok a munkái, amelyek az oszmán-török iratok paleográfiai jellegzetességeit rendszerezik, nehézségeit feloldják, ma is szerte a világban tankönyvei minden kezdınek és állandóan forgatott segítıtársai a gyakorló kutatóknak. Feltárt forrásai közül sokat publikált, köztük a hatvani szandzsákban fekvı Jászság elsı török összeírását is. İ írta meg a hódoltság korának máig legszebb összefoglaló munkáját, Buda és Pest török kori történetét. Mindannyian, akik ma ebben a szakmában dolgozunk, mindkettıjük tanítványai vagyunk. Az idısebbek személyesen tanultak tılük, a fiatalabbak sok, idıtálló munkájukon keresztül. Városaik tisztelettel ırzik emléküket, s talán Jászberényben is ırízhetné emléküket valamely utca vagy intézmény. Dzsánfedá várának ırsége Miközben a várháborúk évtizedeiben a török birodalmi és helyi haderık sorra vették be a magyar erıdítéseket, a megszállást szervezı budai hatóságok nekiláttak, hogy kiépítsék belılük 1

2 az Oszmán Birodalom magyarországi végvárrendszerét. Az óriásállam európai felében a hódoltság a katonailag legfontosabb területek közé tartozott, ha nem a legfontosabb volt; csak a Dnyeszter-Duna torkolattól az Al-Duna mentén futó északi határvonal meg a Márvány-tenger és a görög félsziget déli partvidéke vetekedtek vele. A magyarországi tartomány a Habsburgok érdekszférájába ékelıdött, akiket Nagy Szulejmán szultán a Mohácsot követı évtizedekben európai hatalmi törekvései legádázabb ellenfeleivé tett meg, 1 és akik megmaradtak ennek azután is, hogy az oszmánok lemondtak az európai hegemóniáról. A hódoltsági török végvárrendszer, amelyben fennállása másfél évszázada alatt békében is húszezer fıhöz közelítı katonaság állomásozott, 2 azt a feladatot kapta, hogy védje a birodalom nyugati felét Európával és különösen a Habsburgokkal szemben, és bázisa legyen a további török terjeszkedésnek. Alapját az as években elfoglalt magyar várak adták, amelyeket egyrészt korszerősíteni kellett, másrészt új építésekkel kifelé jól záró, belül egyenletes hálózattá egészíteni ki. A stratégiailag fontos folyó menti erıdítésvonalak foghíjas, gyengén védett szakaszaira török várak kerültek, és határozott célzatosság fedezhetı fel a Buda körüli építésekben is. Buda védelmére védıgyőrőt alakítottak ki, részben készen szerzett, részben épített várakból. A győrő déli irányban, a hódoltság védett, Duna-Tisza közi belseje felé nyitott volt. Az óramutató járásával megegyezı irányban haladva a Duna nyugati partján álló Földvártól indult ki, a Dunántúlon egyrészt a Budára tartó utat vigyázta, másrészt a Balaton északi csücskétıl Esztergomig húzódó szakaszt zárta le. A Duna mentén a Csepel-sziget déli csúcsa mellé Dzsánkurtaran (másik nevén Korkmaz) vára, tıle északra, Érd határába a Hamzabég szerájának nevezett kisebb erıdítés került. A Balaton-Dunakanyar vonal védelme két óriáserıdre, Fehérvárra és Esztergomra épült, mellettük több kisebb, nagyobbrészt a törököktıl megerısített vár: Battyán, Csókakı, Vál és Zsámbék alkották a védıgyőrő dunántúli szakaszát. A Budáról Bécsbe tartó víziút és a folyó mellett futó hadiút védelmét a törökök a középkori esztergomi várral nem érezték megoldottnak, ezért vele átellenben felépítették Dzsigerdelen (Párkány) várát. Innen keletre fordulva a Dunakanyar és a nógrádi hegyvidék készen szerzett várai sorakoztak: Visegrád, Vác, Nógrád, Buják, Szonda, Hollókı, Salgó, Szécsény, Ajnácskı, Somoskı, Fülek és Szabadka; az Ipoly völgye a délebbi Bügürdelennel, északabbra az elavult Drégely mellett emelt Drégelypalánkkal erısödött meg, és valahol a nógrádi tájon épült Derbend vára is. A védıgyőrő délkeletnek forduló szakaszát ırizte volna Eger. Minthogy 1552-es ostroma kudarccal végzıdött, a védelmet más váraknak kellett átvenniük. Elfoglalása után a törökök megerısítették Hatvant, majd a Zagyva torkolatában álló Szolnokkal szemben Szentmiklóson is 1. Fodor Pál: I.Szulejmán, a Pompás és a Törvényhozó. In: Török és tatár hódítók. Budapest 1993, A magyarországi török haderıre Hegyi Klára: Török berendezkedés Magyarországon. Budapest 1995,

3 erıdöt emeltek. A Hatvan és Szolnok között elterülı, kelet felé nyitott síkságon pedig Jászberény szomszédságában a kolostor helyén és felhasználásával felépítették Dzsánfedá várát. 3 Az elnevezés jelentése "a lélek feládozása", "önfeládozás". 4 Dzsánfedá (nevezzük törökül, hiszen magyar nevét, a "Jászberényi várat" ritkán használták tehát egy kicsit az elszalasztott Egert helyettesítette a török várrendszerben. Építésének ideje is errıl árulkodik: a vár a drinápolyi békével egyidıs. Valószínőleg 1567-ben kezdték építeni, és a békekötés évében, 1568-ban fejezték be, amikor a nyolc évre rendelt fegyvernyugvás Eger megszerzését a távoli jövıbe utalta. Egy 1568 április végén kelt irat még a folyó építkezésrıl tudósít, de már januárban neveztek ki ide várkatonát. 5 Az új erısség védıit az építés évétıl 1594-ig ismerjük (adataik alább következnek). Ebbıl az idıszakból külön említést érdemel az év nagy eseménye: "az jazbirini palánk megége", írta Üvejsz budai pasa Ernı fıhercegnek. 6 A rongált részeket sebesen újjáépítették, a pasa levele éppen arról panaszkodott, hogy a javítással foglalkozó emberekre, akik épületfáért mentek az erdıre, siroki magyar katonák támadtak rá. Másfél évtized múlva azután a vár teljesen leégett májusának elején maga a török ırség gyújtotta fel és menekült el belıle, amikor a német és magyar hadsereg ostrom alá vette Hatvant, és megverte a felmentésére érkezı török csapatokat. 7 Ezután csak egyetlen forrás említi Dzsánfedá várát és a benne székelı török bírót, a kádit: a budai pasa április 23 - május 2. között kelt rendelete. 8 Ez arra utasítja a kádit, akadályozza meg, hogy a hatvani szandzsákbég a hatvani vár építésére rendelje a berényieket, akik régen is, most is "a jászberényi palánkvár építésében, javításában és más szükséges munkáiban szolgálnak". A hatvani bég zaklatása miatt most "a jászberényi palánkban több helyütt elmaradt a javítási és építési munka". A budai pasa rendeletén kívül nemcsak a város levéltárában fennmaradt török levelek, hanem a katonasággal foglalkozó iratanyag sem tud a palánkról. Nem szerepel sem a budai vilájet várvédıit regisztráló zsoldlistákban, sem a hasonló egriekben (a hatvani szandzsákot, ahova Jászberény is tartozott, Eger bevétele után a körülötte kialakított tartományba osztották). A történész ritkán kesereg azon, ha forrásai maradtak fenn - most mégis könnyebb dolgunk lenne, ha a budai pasa 1621-es rendelete elenyészik az évszázadokban. Ez esetben Dzsánfedá várának és kádijának eltőnte annak az egész hódoltságra jellemzı változásnak lenne része, amelynek során a tizenötéves háború katonajárásai miatt a kádik és más török 3. Gyárfás István: A jász-kúnok története. IV.: Budapest 1885, Fekete Lajos: Hódoltságkori oszmanli-török helyneveink. In: Századok , Fekete Lajos: Bevezetés a hódoltság török diplomatikájába. Budapest 1926, Takáts Sándor - Eckhart Ferenc - Szekfő Gyula: A budai basák magyar nyelv levelezése. Budapest 1915, Botka János: Latin és magyar nyelvő források a Jászság XVI-XVII. századi történetéhez. Szolnok 1988, Hegyi Klára: Jászberény török levelei. Szolnok 1988, 21.sz. 3

4 hivatalok elhagyták a megerısítetlen mezıvárosokat, és a békekötés után sem tértek vissza. Jászberény esetében ez úgy módosulna, hogy Dzsánfedá 1594-es pusztulása és Eger két évvel késıbbi bevétele után a feladatát vesztett várat már nem építették újjá, a katonai védelem nélkül maradt török bíróságot pedig felszámolták. Ehelyett bizonytalan feltételezésekre kényszerülünk. Arra az egyre nem gyanakodhatunk, hogy Szúfi Mehmed budai pasa, aki 1616 végétıl a következı év közepéig tartó elsı kormányzása alatt már megismerkedett a budai vilájet viszonyaival, a gondot okozó rendeletet pedig második budai szolgálatának harmadik hónapjában adta ki, 9 olyan járatlan volt a helyi ügyekben, hogy a ravasz berényiek panaszának beugorva egy nemlétezı vár javítására rendelte ıket, s ezt egy nemlétezı kádival tudatta. Inkább azt feltételezhetjük, hogy Berény negyedszázados tetszhalála után nemcsak a szétfutott lakosok tértek vissza a városba, hanem a hatóságok is nekiláttak a vár helyreállításának (ehhez kellett a berényiek robotmunkája), és a kádi is visszatért állomáshelyére. A vár és a kádihivatal feltámadása azonban rövid életre szólt, feltehetıen újabb tőzvésznek és rombolásnak estek áldozatul. Egy jászsági helytörténeti munka az eseményt rablóknak tulajdonítja és 1637-re teszi. 10 Ha így volt is, mindenképpen egy évtizeddel korábban kellett történnie, mert a berényi török levelek tanúsága szerint itt az as évek elsı felétıl már egyedül a hatvani kádi volt illetékes. E változat szerint a kádi Jászberénybıl is elköltözött, de jó negyedszázaddal késıbb, mint a többi mezıvárosból. A megválaszolatlan kérdések ingoványáról jobb visszatérnünk a biztos terepre, Dzsánfedá ırségéhez, amelynek listái 1569 és 1594 között több idıpontból fennmaradtak. A frissen felállított ırség alakulataival egy december 20. és december 9. között készült zsoldelszámolás segítségével köthetünk ismeretséget, 11 a névsorba szedett katonákkal pedig egy zsoldlistából, amelyet a hidzsra 977. évében, június 16. és június 4. között vetettek papírra. 12 A két forrás lehetne éppen egyidıs is, a névsor készülhetett volna a zsoldkifizetés közvetlen elızményének és lehetne ettıl a két lista valójában egy forrás azonos adatokkal, de szerencsénk van: függetlenek egymástól, néhány hónapos eltérésük bepillantást enged a várırség felállításának folyamatába. A zsoldelszámolásban Dzsánfedá 392 katonával szerepel, akik öt alakulatba tagolódtak: ez az öt alkotta a szabványos hódoltsági várak mindenütt megtalálható legénységét. Az elsı háromba a gyalogságot osztották. Értékük szerinti rangsorukban a müsztahfizoknak nevezett elit gyalogság vezette ıket, élén az egész várnak is parancsnokló várnaggyal, a dizdárral és 9. Gévay Antal: A budai pasák. Bécs 1841, Tóth Tivadar: A jászkúnok története a török hódoltság korában. Szolnok 1913, Österreichische Nationalbibliotek, Wien ( a továbbiakban ÖNB), Mxt.617, 4. Kiadta Velics Antal - Kammerer Ernı: Magyarországi török kincstári defterek. II. Budapest 1890, 384. Velics dátumával ellentétben az elszámolás a hidzsra 976. éve redzseb havának elsejétıl nem félévre, hanem egy teljes pénztári évre szól. 12. ÖNB Mxt. 642,

5 helyettesével, a kethüdával; a müsztahfizok legénységét bölükökbe osztották, amelyek az egységet vezetı altiszttel, a bölükbasival együtt tíz katonát foglaltak magukba. Dzsánfedá induló ırségének müsztahfiz alakulata a várkapitánnyal és helyettesével együtt 64 katonából állt. Hét bölükbe osztották ıket, az elszámolás elkészültekor tehát a tízes egységeket még nem töltötték fel teljesen, egy bölükbe átlagosan kilenc katona sem jutott. A müsztahfizokat minden zsoldlistában a várban szolgáló iparosok és a tüzérek követik. Dzsánfedában nem szolgáltak iparosok, tüzérek, topcsik viszont igen. Egy aga vezetésével két bölükbasi alá rendelték ıket. İk a vár egyetlen, teljesen feltöltött alakulata, az agával együtt 21- en voltak. A gyalogosok harmadik alakulatát, az azabokét kevesebbre tartották, mint a müsztahfizokat. Az ı egységeiket nem bölüknek, hanem odának nevezték elsı felében Dzsánfedában egy aga, egy agahelyettes és egy reisz vezetésével tíz odában összesen 76 azab állomásozott, így egy odába alig több mint hét katona jutott. A vár lovas védıit két alakulat képviselte. Ismét harci értékük sorrendjében jegyezték be ıket a listába: elsınek a fáriszokat, másodiknak - és egyben mindig minden várırség utolsó alakulataként - a martalócokat. Dzsánfedá ırségének jó felét, 392 katonájából 199-et a sokra becsült fáriszok tették ki. Összesen négy aga alatt szolgáltak. Az elsı agaságba tíz odát osztottak, a következıbe hatot, a harmadikba és a negyedikbe már csak ıt, illetve két oda jutott. Egy-egy odában az agákat nem számítva átlagosan 8-9 katona szolgált. A martalócok kevésre becsült alakulata állt fel a leghiányosabban. Agájukkal az élen öt odába osztva összesen 32-en voltak, egy odára tehát hat katona jutott tíz helyett. A kerekítve négyszáz fıs védısereg nem számított kicsinek sem a török területen, sem a királyságban. 1569/1570-ben az egész budai tartományban, vilájetben várkatonának fizetett zsoldot a kincstár; ugyanebben az évben a legnagyobb ırséggel ellátott Budát 1655, a dél-dunántúli és a horvátországi magyar végvárak közé ékelıdı, kiemelten fontos Berzencét 379, Babócsát 558 katona védte. 13 Dzsánfedá veszélyeztetettsége nem ért fel Babócsáéval, de a vár mint egy hosszabb határszakasz egyetlen erıssége fontos volt. Ezt nemcsak katonái magas száma mutatja, hanem az ırség felépítése is. Az ellenséges portyáknak a határvárak voltak a leginkább kitéve, és az ı katonáik adták a török portyák fıszereplıit. Dzsánfedá ırségében ezt a lovasok magas aránya jelzi, s a vár fontosságát mutatja az is, hogy katonáinak közel háromnegyedét értékesebb alakulatok tették ki. Kétségtelen viszont, hogy a zsoldelszámolás elkészítésének idején, Dzsánfedá életének elsı évében az ırséget még nem töltötték fel teljesen. A várban 89 katonával kevesebb szolgált annál, amennyit tízes egységei megkívántak. Hála a kevéssel késıbbi részletes zsoldlistának, 13. Hegyi: Török berendezkedés i.m

6 bizonysággal eldönthetı, hogy ez nem a hadvezetés tehetetlenségébıl vagy közönyébıl következı végállást jelentett, hanem csak azt, hogy a védısereg felállítása még nem fejezıdött be. A két forrás elkészülte között a vár legénysége 54 újabb katonával 446 fıre szaporodott. Az állomány összetétele, a bölükök és odák száma nem változott, csak a hiányos egységek teltek meg katonával. A müsztahfizok bölükjei egy kivételével már tíz-tíz katonából álltak, a fáriszok és azabok odáinak többsége is teljessé kerekedett. Csak a martalócok maradtak erısen hiányosak, 51 helyett most is csak 36 katonából álltak. Feltöltésükhöz biztosan nem az ember hiányzott, mert ehhez a gyakorlatilag teljesen keresztény délszlávokból verbuvált alakulathoz mindig akadt utánpótlás, hanem valószínőleg az akarat (erre a kérdésre, a rácok katonáskodására még visszatérek). A lényeg így foglalható össze: az 54 új katonával a vár ırségébıl már csak 35 ember hiányzott ahhoz, hogy teljes legyen, és ez 93%-os feltöltöttséget jelent. Ezzel az ırség felállítása azonban be is fejezıdött. Késıbbi forrásaink azt mutatják, hogy a katonák száma a következı évtizedben nemhogy nem nıtt tovább, hanem inkább lassú csökkenésnek indult. De idızzünk el még egy kicsit az induló ırségnél! A következı táblázat a zsoldelszámolás és a zsoldlista adatait összesíti. Dzsánfedá ırsége L é t s z á m Alakulat 1569 elsı felében 1569 második felében Müsztahfizok Tüzérek Azabok Fáriszok Martalócok Összesen Az ırség belsı arányait vizsgálva feltünı a gyengébb harcértékő azabok és martalócok - különösen az utóbbiak - alacsony részesedése. Az 1540-es évek elsı hódoltsági váraiban ık sokkal nagyobb számot képviseltek ban pl. Esztergom védıinek a háromnegyede belılük állt 14 - Dzsánfedá esetében az arány éppen fordított, itt a legénységnek csak bı egynegyedét tették ki. Különösen szembetőnı, hogy a martalócok mindössze 8%-kal részesedtek az összlétszámból (Esztergomban 1543-ban 35%-kal). 14. ÖNB Mxt. 566,

7 A várak legkevesebbre becsült martalóc alakulata csaknem kizárólag keresztény délszlávokból verbuválódott. A 16. század közepén mind az Al-Duna - Száva - Dráva török váraiban, mind a magyarországi hódoltság elsı ırségeiben 25-35%-os volt a részesedésük. Ebben az idıben sok rác szolgált a várak kézmővesei és tüzérei között is, és kisebb számban az azabok közé is bekerültek. Az 1550-es évektıl a martalócok és velük együtt a délszláv katonák száma apadni kezdett ben a budai vilájet fıs teljes zsoldos várkatonaságának már csak 16%-a volt rác, 15 a század végére pedig a legfontosabb várakban már elhanyagolható részt képviseltek ben alig 4%-nyi rác szolgált Fehérvár 1316 fıs ırségében, 16 Budán 1613-ban csak 3%, hogy a következı évben ezek többségét is lecseréljék. 17 A hódoltság belsejében fekvı, jelentéktelenebb várakban a rácok megırízték súlyukat, néhol túlsúlyukat, leépítésük csak a legfontosabb erısségekben ilyen feltőnı. Ezek esetében a hadvezetés arra törekedett, hogy a tömeges várfoglalások és várépítések idején nélkülözhetetlen rác martalócokat a konszolidáció évtizedeiben kitegye belılük. Dzsánfedá alapítása idején - az elsı váraké után negyedszázaddal - már javában folyt a rác martalócok leépítése. Ide ezért eleve kevés került, 1569 második felében mindössze 7 %-os részesedésnek örvendtek. Arról már meggyızıdtünk, hogy a hadvezetés a martalóc egységek feltöltését nem érezte szívügyének után pedig a várnak ezt az alakulatát teljesen felszámolták, ettıl kezdve itt nem szolgáltak rácok és 1573 között még egy jelentıs változás állt be a vár életében, amely ismét egy olyan folyamat része, amely az egész hódoltságot átfogta. Ez a szervezeti átalakítás nem a várkatonaság számát vagy összetételét érintette, hanem a legénység ellátását. A kincstár az egész hódoltságban általánossá tette azt a gyakorlatot, amely korábban csak helyenként élt: anyagi gondjait enyhítendı a várvédık egy részét nem zsolddal fizette ki, hanem nekik is szolgálati birtokokat osztott, hasonlóan a szpáhikhoz. 18 Az általánossá váló gyakorlat alól csak az ezer fınél nagyobb ırségő óriásvárakat (Buda és Pest kettısét, Fehérvárt, Esztergom és Dzsigerdelen azaz Párkány kettısét) vonták ki, amelyeknek katonaságát végig készpénzzel fizették. Az ezer fısnél kisebb várırségek alakulatai közül a lovasok, tehát a fáriszok és a martalócok zsoldon maradtak, a gyalogos müsztahfizokat és azabokat meg a tüzéreket elégítették ki birtokjövedelemmel. Általában egy egység, bölük vagy oda katonái kaptak együtt akkora birtokot, amelynek elıirányzott bevétele megfelelt évi zsoldjuknak. Ezek a szolgálati 15. ÖNB Mxt Basbakanlik Osmanli Arsivi, Isztambul (a Török Miniszterelnökség Levéltára, a továbbiakban BOA), Maliyeden müdevver (a továbbiakban MM) 3370, BOA MM 4000, Az átállás 1570-ben volt a legnagyobb mérető. Dávid Géza: a Simontornyai szandzsák a 16. században. Budapest 1982, 76. 7

8 birtokok leagalcsonyabb kategóriájába, az un. tímár-birtokok sávjába estek, s minthogy zsoldot helyettesítettek, zsold-tímároknak nevezzük ıket. 19 A változás a pénzügyi adminisztráció egyszerő átalakítását jelentette, a ma kutatójának azonban megnehezíti a helyzetét. Az 1570 utáni zsoldlistákban ugyanis már nem találjuk meg a várak teljes katonaságát, zsold-tímáros részüket a birtokosok listáiban, az un. tímár-defterekben kell felkutatnunk. Sajnos alig akad olyan év, amikor a keresett vár zsoldosainak és zsoldtímárosainak a listái is fennmaradtak. Dzsánfedá soron következı zsoldlistája 1573-ból való. 20 Ebben már csak fáriszokkal találkozunk: a gyalogos alakulatok és a tüzérek átkerültek a zsold-tímárosok közé (de róluk 1573-ban és a környezı években semmilyen forrásból nem tájékozódhatunk), a martalócok pedig eltőntek az ırségbıl. A lista 224 fáriszt sorol fel név szerint, számuk tehát az eltelt négy év alatt nem változott, egységeik is megmaradtak. A várvédıknek ez az egyetlen alakulatot tartalmazó, csonka listája nem alkalmas a legénység összlétszámának megállapítására, névanyagával alkalmas viszont a katonaság cserélıdésének, mozgásának a felmérésére. Már 1569 fiatalabb forrása, a részletes lista is sok érdekességgel szolgál ebben a tárgyban. Az írnok ugyanis nemcsak a katonák névsorát foglalta bele, hanem azoknak a neve fölé, akik bármilyen okból megváltak a vártól, odaírta a helyükbe lépı csereember nevét, az eseteknek majdnem a felénél a csere okát is. Ez általános gyakorlat volt a katonák adminisztrálásában, és a zsoldlistákat különösen értékes forrásokká teszi. Esetünkben a cserekatonák bejegyzésének egyetlen szépséghibája van: az általános gyakorlattól eltérıen az írnok ebben az esetben nem jelölte meg a cserék dátumait, amelyek nélkül a katonák mozgásának mértéke és sebessége nehezen mérhetı fel. Az 1569-es lista 446 katonája közül 93 vált meg a vártól (ebben a számban az a néhány eset is benne foglaltatik, amikor egy hely nem egyszer, hanem kétszer cserélt gazdát). Ez nagyon erıs mozgást mutat: a legénység egyötöde kivált az ırségbıl. Az írnok 42 esetben jelölte meg a csere okát: harmincheten egyszerően elhagyták a várat, négyen meghaltak (ketten harcban), egy ember "fellázadt". A cserék bizonyosan nem húzódtak el 1573-ig, a négy évnek valószínőleg az elején zajlottak, mert a fáriszok 1573-ban készült névsora még erısebb, nem lankadó mozgásról tanúskodik. A cserékkel átalakult elsı listában szereplı lovasok több mint felét(!) hiába keressük az 1573-as névsorban. Ennek a különlegesen erıs elvándorlásnak az okairól ma még semmit nem tudunk, a katonák mobilitását vizsgáló kutatások nemrég kezdıdtek. Az eddigi tapasztalatok azt valószínősítik, hogy a gyakori csere legfıbb oka ekkor is a katonák tömeges szökésében keresendı - amelynek indítékait egyelıre csak találgatjuk. 19. A zsoldosok és a zsold-tímárosok arányára az egész budai vilájetben Hegyi: Török berendezkedés i.m ÖNB Mxt A budai vilájet várkatonasága a hidzsra 981. évében (= május április 22.)

9 Nem tudjuk, mi késztette a katonákat ilyen mérető dezertálásra, hol reméltek és találtak-e maguknak jobb megélhetést. Az 1540-es évek szökései könnyebben magyarázhatók: a katonailag még nem kellıen biztosított, veszélyes és ismeretlen új tartományban a várvédık is bizonytalanságban érezhették magukat, s ha a szökés után csalódtak egzisztenciális reményeikben, az újabb és újabb törökké lett várak újra felszívták ıket. A szökés kockázata tehát kisebb volt, a megélhetés könnyebben megoldható. Az 1570-es évek elején azonban a várak már megteltek, újak a békekötés óta nem kínálták magukat: rejtélyes, hogy milyen remények vezették a dzsánfedái lovasokat, amikor elhagyták a várat. Egy részük talán belefért abba az erıs mozgásba, amely a hódoltság török katonatársadalmát mindig jellemezte. Vándoroltak egyik várból a másikba, a zsoldos várvédı szolgálatból a szolgálati birtokkal fizetett szpáhik közé igyekeztek, s amikor végre e testületbe kerültek, lemondtak birtokukról és valamelyik szandzsákbég személyes kíséretébe álltak, hogy patrónusuk támogatásával nagyobb jövedelmő birtokhoz jussanak. A katonák egy része állandó körforgásban volt, ám a dzsánfedái fáriszok jóval több mint felének kilépése ebbe a normális mozgásba érzésem szerint nem fér bele, túlnı rajta. Tömeges szökésükre egyelıre nem találok magyarázatot. A 16. században két idıpontban tudjuk összehozni Dzsánfedá zsolddal és zsold-tímárral fizetett katonáit. Az elsı az 1580 körüli néhány év: egy 1579-es zsoldelszámolásban 21 a zsoldos fáriszokra bukkanunk rá, a budai szandzsák évi 22 ill. a hatvani szandzsák 1583 elsı felére datálható tímár-defterében 23 a vár zsold-tímáros müsztahfizait és azabjait találjuk meg. A fáriszok 199-en, a müsztahfizok 66-an, a Budáról javadalmazott azabok 23-an, a Hatvanból javadalmazottak 73-an voltak. Némi aggodalomra adhat okot a három forrás keletkezésének négyéves eltérése. Ha azonban megnézzük, milyen keveset változtak a létszámok az év elsı ırségéhez képest, megnyugodhatunk: négy évnek legfeljebb néhány fıs változásáról maradunk le. Nagyobb baj, hogy a vár tüzérei sem most, sem késıbb semmilyen lajstromban nem szerepelnek. Nem valószínő, hogy a martalócokhoz hasonlóan az ı nélkülözhetetlen alakulatukat is felszámolták. Inkább azt feltételezhetjük, hogy ık egy harmadik szandzsákban kaptak zsold-tímárokat, amelynek anyagát nem ismerjük. Az alakulatok létszámának állandóságára építve ıket 1569 példáján 20 fıre tehetjük. Az ırség korábbról ismert alkotóelemei 1580 körül tehát így alakulnak: 66 müsztahfiz, 20 feltételezett tüzér, 96 azab és 199 fárisz, összesen 380 körüli katona szolgált a várban. A második idıpont egy évtizeddel késıbbi. Ismét egy zsoldelszámolásból ismerjük a fáriszok évi számát: 24 ekkor 200 lovas állomásozott a várban. Egy év múlva, 1592 végén 21. BOA MM 498. A 987. év pénztári naplója (= december november 20.). 22. BOA Tapu BOA Tapu BOA MM Az elszámolás a 999. év (= október október 18.) létszámadatait és zsoldkifizetéseit tartalmazza. 9

10 a hatvani szandzsák tímár-birtokosai között 25 Dzsánfedá 65 müsztahfiza és 64 azabja szerepel. Az azabok egy része minden bizonnyal ekkor is a budai szandzsákban kapott birtokot, ahogy a tüzérek is lappanganak valahol, de ebbıl az idıbıl nincs olyan forrásunk, amelyben utánuk nézhetnénk. 1591/1592-es hiányos létszámadatainkat nem érdemes összesítenünk, azt a tanulságot viszont levonhatjuk belılük, hogy az 1580-as években Dzsánfedá ırsége semmilyen érdemi változáson nem esett át. Megalapításától a tizenötéves háborúig - és a hamarosan bekövetkezı pusztulásig - a várırség egyetlen jelentıs átszervezést ért meg, a martalócok felszámolását. Ettıl eltekintve belsı felépítése, a fegyvernemek és alakulatok aránya és részesedése állandó, csak a katonák összlétszámában tapasztalható kisebb hullámzás. Az ırség felállítása során számuk gyorsan felfutott, 1570-ben érte el csúcspontját. Ezután 1590-ig enyhén csökkent. A vár fontosságát ez az enyhe csökkenés is mutatja. A hódoltság várainak többségére, még a legnagyobbak egy részére is, másfajta mozgás volt jellemzı: a megalapítás utáni évek magas ırségszámait az 1550/1560-as években a katonák számának meredek zuhanása erısebben leapasztotta. 26 Forrásaink még egy kérdés vizsgálatát engedik meg: érdemes megnézni, milyen életszínvonalat biztosított katonáinak a török kincstár zsoldja elsı felében a vár teljes ırsége egy év alatt akcse (török ezüst váltópénz) zsoldot kapott, ami ez idı tájt kb magyar aranynak felelt meg. Egy katona átlagos évi zsoldja 2300 akcsét (kb. 30 aranyforintot) tett ki, és napi 6,7 akcsét biztosított. Az átlagon belül nagy szóródások tapasztalhatók: a várkapitánynak 15, a helyettesének 10, egy átlagos müsztahfiznak és tüzérnek 6, fárisznak 8, martalócnak 4-5 akcse járt naponta. Ebbıl kellett élelmezésükrıl és fegyvereikrıl, a lovasoknak lóról és takarmányról gondoskodniuk. A zsold-tímáros katonák még rosszabbul jártak. Közös birtokaik jövedelmét úgy számolták ki, hogy egy müsztahfizra évi 1700, egy azabra 1600 akcse bevétel jusson, ami naponta 4,8 ill. 4,7 akcsét jelentett (a kincstár müsztahfizoknál 354, azaboknál és fáriszoknál 342 nappal számolt el egy évet). Ebben az idıben egy darab só 5-6, egy tyúk vagy egy liter bor 8, egy rab akcséba került. 27 Bár az akcse nagyarányú értékvesztése a századfordulón következett be, már a Nagy Szulejmán halálát (1566) követı évtizedekben komoly inflálódást szenvedett el. Mindent összevéve a század utolsó három évtizedében értékének a felét elvesztette. 28 Ezek után úgy illett volna, hogy a katonák zsoldja az infláció üteméhez igazodjék, ám az emelkedés közel sem volt ilyen mérető es zsoldelszámolásunkban a 200 dzsánfedái fárisz egy évre akcse zsoldot kapott, egyenként és naponta átlagosan 9 akcsét. A napi egy akcsés 25. BOA Tapu Hegyi: Török berendezkedés i.m Fekete Lajos - Káldy-Nagy Gyula: Budai török számadáskönyvek. Budapest 1962, 565, 567, M. Akdag: Celali isyanlari, (= A dzseláli felkelések.) Ankara 1963,

11 zsoldemelés nehezen ellensúlyozta az inflációt. A zsold-tímárosok helyzete még siralmasabban alakult, átlagosan akcsés éves bevételük papíron egyetlen akcséval sem emelkedett. Kárpótlásul viszont államuk minden korlátozás nélkül ráeresztette ıket a falvakra: szedjenek be lakosaiktól annyit, amennyit tudnak, tartsák el magukat kedvük szerint a rovásukra. A Jászság falvaiból élı szpáhik A hódoltság török haderejének a várvédık csak egyik, igaz, népesebb elemét alkották, másik összetevıje a szolgálati birtokok jövedelme ellenében harcoló szpáhi-katonaság volt. A hatvani szandzsák elsı összeírása 29 a Jászságot még egységként kezelte akcse közös adót vetett ki rá, s ennek indoklásául a török hódítás elıtti állapotra hivatkozott: "Jázberín "varos" tizenkét faluval együtt a királyok korában tizedet és dzsizjét nem fizetett; mivel évenként szabott összegben hatszáz flórit, a flórit ötven akcse értékben számolva, és kétezer ötszáz kila búzát és kétezer ötszáz kila árpát szoktak fizetni, a régi szokáshoz híven az új szultáni defterbe is így jegyeztetett fel." 30 A szandzsák elsı tímár-deftere, amelyik a birtokok szétosztását rögzítette, az 1560-as évek elejérıl való. 31 Ebben a jász települések már nem kollektív adóval szerepelnek, hanem egyenként adóznak, s egyenkénti adóik összege az induló, közös adó bı háromszorosát tette ki. A Jászság török adói valamikor az 1570-es évek második felében értek csúcspontjukra. A következı évtizedben ezen a magasságon maradtak, majd az 1590-es évek elején kisebb - hol csökkenı, hol emelkedı - igazításokon estek át, összességük azonban nem változott. Az alábbi táblázat az egyes települések adóit mutatja négy idıpontban. (Az elsı, évinek nevezett oszlopban a Fekete Lajos által publikált elsı összeírás kollektív adóját bontottam le az egyes helyek adózó egységei alapján, az összegek tehát kalkuláltak. A második oszlop az elıbb már idézett tímár-defter adatait tartalmazza. A harmadik év egy újabb tímár-defter 32 adatait közli, a negyedik egy 1592-es tímár-defterben szereplı adóösszegeket 33. A két utóbbi defter datálatlan, de a birtokosváltozások jegyzıkönyvei, a rúznámcsék segítségével keletkezésük ideje pontosan meghatározható. A tímár-defterek adatait tizennégy rúznámcséban ellenıriztem.) 29. Fekete Lajos: A hatvani szandzsák évi adóösszeírása. Jászberény Az összeírás valószínőleg korábbi, az 1540-es évek közepére vagy második felére tehetı. Erre az eredményre Szakály Ferenc jutott, miután Gyöngyös névanyagát összehasonlította az évi magyar tizedjegyzékkel, amelyben néhány olyan adózónak, aki a török összeírásban még él, már csak az özvegyei szerepelnek. 30. I.m BOA Tapu BOA Tapu BOA Tapu

12 A jász települések török adó i Az adó akcséban Település 1546-ban 1561-ben 1583-ban 1592-ben Ágó Árokszállás Boldogháza Dózsa Jákóhalma Jászapáti Jászberény Jászladány Kisér Ladányszentgyörgy (=Alsószentgyörgy) Mihálytelek Négyszállas Gáliszentgyörgy (=Felsıszentgyörgy) Összesen Az elsı tizenöt év háromszoros adóemelkedése nagyrészt annak tudható be, hogy a legelsı török adóösszeírások még gyengék voltak. Az összeíró apparátusnak másfél-két évtizedre volt szüksége ahhoz, hogy a hódoltság minden adó alá vonható lakott és lakatlan helyét, összes adóalanyát, teljes termelését és minden jövedelmét számba vegye. A második és harmadik idıpont közötti, szintén nem kis változás már tényleges adóemelés. A Jászság ilyen meredeken felfutó adójövedelmei egyre több hivatalviselı és katona megélhetését biztosították. A települések 1561-es szétosztásakor a kincstár mindenestıl bekebelezte a Jászság kereken akcse adóját: valamennyi települését szultáni birtoknak nyilvánította. A katonák ellátásának szorító gondja azonban hamarosan arra kényszerítette, hogy többségüket tisztségviselıi és katonái javadalmazására rendelje, csak Jászberényt tartotta meg végig magának. A három legzsírosabb falatot a hatvani szandzsák elsı két emberének birtokául kötötte le: Ágó és Árokszállás a hatvani szandzsákbégek, Kisér a szandzsákban birtokos szpáhi-katonaság elöljárói, a miralajok állandó birtoka lett. A többi falu katonai szolgálati birtokok részévé vált. Többségüket szpáhik kapták meg, néhányuk - Boldogháza, Jákóhalma, Jászladány és Négyszállás - jövedelme teljesen vagy részben Dzsánfedá zsold-tímáros

13 védıinek megélhetését biztosította. A birtokosváltozásoknak az 1580-as évektıl szinte hiány nélkül megmaradt naplói, a már emlegetett rúznámcsék 34 azt mutatják, hogy a jász falvak török javadalombirtokosai gyors ütemben váltották egymást. A Felsıszentgyörgybıl, Jákóhalmából, Négyszállásból és néhány más, nem jászsági helybıl álló birtokegyüttesen több szpáhi osztozott, és 1583 és 1593 között minden évben kicserélıdött közülük legalább egy, de inkább több. A hódoltság települései nemcsak azokat a magas rangú hivatalviselıket és szpáhikat tartották el, akiknek a birtokába kerültek, hanem azok kísérıit is. A törvények ugyanis megszabták, hogy a szolgálati birtokok gazdáinak jövedelmük arányában meghatározott számú felfegyverzett lovast kellett kiállítaniuk, eltartaniuk és a háborúba magukkal vinniük. A szandzsákbégek minden 5000, az évi akcse jövedelemhatárok közötti nagyobb, ún. ziámet-birtokok gazdái minden 4000, a akcse bevételig terjedı kisebb tímár-birtokok haszonélvezıi minden 3000 akcse bevételük után állítottak ki egy lovas kísérıt, török nevén dzsebelüt, mellettük szolgalegényeket. Egy adott közigazgatási egység, szandzsák tímár-defterébıl könnyőszerrel kiszámítható, hogy a szandzsák adózó népessége hány török katonát: szpáhit, dzsebelüt és zsold-tímáros várvédıt tartott el egy adott évben. Már egy kisebb terület, így a Jászság esetében nehezebb a számítást elvégezni, mert a jász falvak a hatvani szandzsák más területein fekvı településekkel együtt alkottak olyan birtoktesteket, amelyek a számítás alapjául szolgálnak, és ezekbıl nehezen emelhetık ki. Az alább következı számítás ezért korántsem pontos, csak hozzávetıleges tájékozódásra szolgál ban a hatvani szandzsákbég Ágó és Árokszállás jövedelmébıl 10, a miralaj Kisér adóiból 8 dzsebelüt állított ki. Két ziámet-birtokos 9 kísérıt vitt magával jászsági jövedelmei ellenében. Ez mindenestıl (a birtokosok és a dzsebelük együtt) 31 katonát jelent. Dzsánfedá védıi közül 27 élt jászsági falvak jövedelmeibıl. Mindent összevetve a jász adózók legalább 58 török katonát tartottak el közvetlenül. (A kincstárba befolyó adóik ennél több katona megélhetésére voltak közvetve elegendık. Csak Jászberény adójából várvédı zsoldja kitelt, a Jászság ez idıben ismeretlen nagyságú állami adója, a dzsizje is jó néhány katona kenyerét biztosította.) A rúznámcsék sorozata még jó másfél évtizeden át lehetıséget ad nyomon kísérnünk a Jászságban birtokos szpáhikat. Nyilvánvaló azonban, hogy az évek csak a birtokosok személyében hoztak változásokat, magában a rendszerben nem. Azután a rúznámcsék is megritkulnak, lapjaik üresen tátonganak. Az elpusztult dzsánfedái vár után a század közepére a Jászság szpáhi-katonáit is szem elıl veszítjük. 34. BOA Ruznamce 93, 107, 131, 143, 159; Kepeci 325; MM 15283, ÖNB Mxt. 559, 595,

14 A török katonaság eltőnı nyomai helyébe más típusú, nem kevésbé értékes források lépnek: a török és magyar hatóságok iratai, amelyek a Jászságnak készültek és a Jászságról szólnak. Nem messzirıl idevetıdött, megszálló katonákról tudósítanak, hanem a jászok török uralom alatti, nehéz hétköznapjairól beszélnek.