Rész-egész és egész-rész következtetések a kétszintű szemantikában, a fogalmi metaforaelméletben és a generatív nyelvészetben 1

Átírás

1 Rész-egész és egész-rész következtetések a kétszintű szemantikában, a fogalmi metaforaelméletben és a generatív nyelvészetben 1 Kertész András Rákosi Csilla Sajnálok [ ] mindenkit, aki legyen bármilyen elismert is kvázi-paradigmájának szürke normál-tudományos mindennapjaiban félénken elsáncolja magát, és nem akarja tudni [ ], mi történik a saját tartományán kívül. (Herrmann 1986, 32-33) 0. Problémafelvetés Noha az analitikus tudományelmélet távolról sem egységes, mégis kialakított egy olyan felfogást, amelyet többé-kevésbe elfogadtak a meghatározó bár egymástól nagyon lényeges pontokon különböző és egymásnak gyakran ellentmondó irányzatok, és amelyet a szaktudományok jelentős része is recipiált. 2 Ez a felfogás köztudottan igen jelentős mértékben befolyásolta az elméleti nyelvészet metodológiai normáinak kialakulását is: A transzformációs generatív nyelvtan művelői r e ndszerint azt állítják, hogy a transzformációs generatív grammatikák empirikus tudományos elméletek. 1 A tanulmány az MTA-DE Elméleti Nyelvészeti Kutatócsoport támogatásával készült. Előadásként elhangzott márc. 8-án a Magyar Nyelvtudományi Társaság Általános Nyelvészeti Szakosztályának rendezvényén. Jelen írásunk Kertész Rákosi (2005a) rövidített és módosított magyar nyelvű változata. Köszönetet mondunk Forrai Gábornak, Margitay Tihamérnak, Mihálydeák Tamásnak és Moravcsik Editnek írásunk korábbi változataihoz fűzött megjegyzéseikért. A hibákért a felelősség kizárólag a szerzőket terheli. Írásunkban viszonylag nagy számban használunk fel idézeteket. Kétségtelen, hogy ez nem a legelegánsabb módja az érvelésnek. Ugyanakkor az idézetek három szempontból is fontos célt szolgálnak. Először, terjedelmi korlátok miatt nincs lehetőségünk a tárgyalt elméletek részletes bemutatására. Ezért idézetekkel dokumentáljuk azon állításainkat, melyek a tárgyalt elméletek számunkra releváns aspektusaira vonatkoznak, azonban nem vezethetők be szisztematikusan. Ilyen esetekben az idézetek lábjegyzetekben jelennek meg. Másodszor, egyszerűen összefoglalnak olyan háttérismereteket, amelyeket érvelésünk során a releváns lépések megtételénél felhasználunk, de amelyek részletes kifejtésére nincs lehetőség; ilyen esetekben a főszöveg részeként jelennek meg. Harmadszor, a jelenlegi elméleti nyelvészetben mélyen gyökerező előítéletekkel szemben fogunk érvelni, és megkérdőjelezzük egyes nyelvészeti elméletek önképének helyességét. Ez természetesen kockázatos vállalkozás. Így az idézeteknek az is feladata lesz, hogy legalább részlegesen legitimálják felfogásunkat, amennyiben tanúsítják, hogy feltevéseink nem légbőlkapottak, hanem a nyelvészek körében sajnálatos módon nem vagy alig ismert tudományelméleti, logikai és argumentációelméleti szakirodalom tanúsága szerint jól motiváltak. 2 E felfogás tömören így jellemezhető: A 60-as évekig az analitikus tudományfilozófia lényegében két irányzatot foglalt magában: a Bécsi Kör kezdeményezte logikai empirista pozitivista és a Popper-féle irányzatot. E két felfogás a jelentős különbségek ellenére (például, hogy az előbbi az induktív verifikációt, az utóbbi a deduktív falszifikációt tekintette a legalapvetőbb módszertani elvnek) számos fontos kérdésben azonos nézeten volt. Mindenekelőtt abban, hogy a tudomány pszichológiai, szociológiai és történeti vonatkozásával nem foglalkoztak, a tudományos megismerés elemzését a l o g i k a i a n a l í z i s r e korlátozták. Elvileg is megalapozott szándékuk ezen belül az volt, hogy az ismereteket csupán i g a z o l á s u k, és nem felfedezésük szempontjából vegyék szemügyre. Azokat az empirikus és logikai eljárásokat, módszertani előírásokat igyekeztek megadni, amelyekkel a tudományos és a nem tudományos ismeretek egymástól elhatárolhatók, illetve amelyek révén az előbbiek ig a z - s á g é r t é k e (igaz vagy hamis volta) véglegesen, egyszer s mindenkorra megállapítható. (Fehér 2000, 236; kiemelés K.A./R.Cs.) 1

2 Ezt a doktrínát leghatározottabban Noam Chomsky képviseli [ ], aki azt állítja, hogy a transzformációs generatív grammatikák szerkezete, működésmódja és értékelésének módszerei hasonlóak az olyan tudományok empirikus magyarázó elméleteinek szerkezetéhez, működésmódjához és értékelésének módszereihez, mint a fizika vagy a kémia. [ ] Noha ez a feltevés nem mindig explicit, a nyelvészek szemmel láthatóan magától értetődőnek tekintik az empirikus tudományok magyarázó elméleteinek szerkezetére, működésmódjára és értékelésének módszereire vonatkozó standard nézetet. [Lábjegyzet: A tudományos elméletek standard nézetének kidolgozásához és alátámasztásához l. Braithwaite 1953, Hempel 1952, 1965, 1966, Nagel 1961, Popper 1959.] Ezen szemlélet szolgáltatja azt a modellt, amely explicit vagy implicit módon a generatív transzformációs grammatikák empirikus státusának mérc é j ét jelenti (Bach, 1964, 1974; Botha, 1968; Sanders 1972). (Ringen, 1975, 1; kiemelés K.A./R.Cs.) Ez a standard nézet az analitikus tudományelméletnek a 2. lábjegyzetben említett hipotetikus-deduktív vonulata, amely szorosan összefonódott a Chomsky nevével fémjelzett elméleti nyelvészet metodológiájával: A nyelvészet metaelméletében két makroparadigma uralkodott: a fenomenológiai induktivizmus, illetve a hipotetikus-deduktív módszer. [ ] A huszadik század közepén az amerikai nyelvészetben áttevődött a hangsúly a fenomenológiai induktivizmusról a hipotetikus-deduktív módszerre. Ezt a hangsúlyeltolódást chomskyánus forradalomnak szokás nevezni, mivel Chomsky művének hatására következett be. (Allan 2003, 538) Anélkül, hogy a hipotetikus-deduktív tudományfilozófiai paradigma ismertetésére kitérnénk, jelen írás gondolatmenetének előkészítéseképpen legyen elegendő előrebocsátani a következőt: 3 (SN) A standard nézet szerint többek között (a) csak a racionalitás elveinek megfelelő elméletek tekinthetők tudományosnak; (b) a tudományos elméleteknek deduktív felépítésűnek, magyarázónak és empirikusnak kell lenniük; 4 3 Vö. Laki (1998), Fehér (2000). Az alábbi tulajdonságokkal az analitikus tudományelmélet mindkét, a 2. lábjegyzetben említett fő vonulata rendelkezik, noha értelmezéseik eltérőek lehetnek. Például az analitikus tudományelmélet két fő irányzata különbözik abban, hogy mit ért magyarázaton, empiricitáson, és milyen szerepet tulajdonít a dedukciónak. Ugyanakkor mindannyian elfogadják e tényezők meghatározó voltát az elméletek értékelésében; l. ehhez részletesen Stegmüller (1970). A továbbiakban a Ringen-idézettel összhangban a standard nézet kifejezéssel a huszadik század második felének elméleti nyelvészetét meghatározó, mindenekelőtt a hipotetikus-deduktív paradigmában gyökerező metatudományos felfogást jelöljük. 4 Későbbi gondolatmenetünk szempontjából lényeges annak belátása, hogy a standard nézet normái megkövetelik az elméletek deduktív felépítését. Ezért ezt a tételt két idézettel illusztráljuk. Ringen tömören így összegzi az elméletek d e d u k t i v i t á s á n a k követelményét: A standard nézet szerint az ideálisan explicit empirikus elméletek szerkezete absztrakt elvek halmaza, amelyek kapcsolatot teremtenek az elmélet hipotetikus konstruktumai, illetve ezek és a megfigyelt jelenségek leírásai között. Egy ilyen rendszert a x i o m a t i k u s r e n d s z e r k é n t kell megkonstruálni. Ezen rendszerek általános alapelvei (az axiómák) és k ö v e t k e z m é n y e i k (a rendszer tételei) alkotják azokat az általános törvényeket, amelyekről azt állítják, hogy igazak mindazon entitások esetében, amelyek az elmélet hatókörébe esnek. Egy helyes tudományos elméletben az általános törvényeknek i g a z a k n a k kell lenniük. (Ringen 1975, 3) 2

3 (c) a metatudományos reflexió feladata a tudományos elméletek logikai eszközöket felhasználó racionális rekonstrukciója (az igazolás kontextusa ), azonban az elméletalkotás folyamatának vizsgálata (a felfedezés kontextusa ) nem tartozik a tudományelmélet feladatkörébe. Noha a standard nézet szemléletmódját a tudományelmélet utóbbi mintegy 30 évének fejleményei régen túlhaladottá tették, normái anakronisztikus módon (vö. Ringen idézett cikkének megjelenési évével) mind a mai napig a nyelvészeti elméletek értékelésének mércéjét jelentik. Így többek között a kognitív nyelvészeti elméletek egyik releváns, kifejtésükben rendszeresen hangsúlyozott tulajdonsága és önmeghatározásuk egyik központi eleme az analitikus tudományelmélethez, valamint a generatív nyelvészethez való viszonyuk. Nagyon leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a kognitív nyelvészeti elméletek két domináns csoportjának képviselői ellentétesen határozzák meg viszonyukat az analitikus tudományelmélethez és a generatív nyelvészethez. A moduláris kognitív nyelvészeti elméletek a generatív nyelvészethez hasonlóan deklaráltan elfogadják a standard nézet metodológiáját. Ez jellemzi pl. a Bierwisch és Lang nevével fémjelzett kétszintű szemantikát, amely a modularizmus talán legtisztább példája. 5 Ezzel szemben a holista kognitív nyelvészet élesen elutasítja az analitikus tudományelmélet módszertanát és ezzel együtt az azt elfogadó generatív nyelvészetet. Ennek az elutasító magatartásnak pregnáns példái Lakoff és Johnson fogalmi metaforaelmélete vagy Langacker kognitív grammatikája. 6 Ezért felmerül a következő probléma: a kognitív nyelvészeti elméletek valóban a deklarált metodológiai elveknek megfelelően járnak-e el? Azaz: a modularizmus valóban az analitikus tudományelmélet standard nézetének normáit követie, a holizmus pedig valóban egy egészen más metodológiát valósít-e meg? A probléma ilyen felvetése kezelhetetlenül általános, ezért s z űkíteni kell. Szűkítését két szempont alapján kíséreljük meg. Először is három paradigmatikus példa vizsgálatára korlátozzuk: a kétszintű szemantikára, mint a moduláris kognitív nyelvészet példájára, a fogalmi metaforaelméletre, mint Newmeyer (1980) Hempelre hivatkozva így foglalja össze a standard nézet néhány, a generatív nyelvészet számára releváns, szintén a deduktivitás követelményét megfogalmazó alaptételét: 5 Egy elmélet nem más, mint egy a x i o m a t i k u s r e n d s z e r, amely csak mint egész rendelkezik empirikus interpretációval. Többek között olyan szempontok alapján hasonlíthatjuk össze a rivális elméleti rendszereket, mint az alábbiak: a. az elméletek kifejtésének világossága és precizitása; mennyire világosan és prec í z e n teszik explicitté az elemeik egymás közötti, illetve a megfigyelési terminusokban megbúvó kifejezésekhez való logikai kapcsolatait [ ]. (Newmeyer 1980: 14; kiemelések K.A./R.Cs.) Vö. pl.: [ ] a kognitív irányultságú nyelvészet olyan diszciplínává válik, amelyben az elméletalkotásnak és magyarázatnak a természettudományokban érvényesülő alapelvei hatnak. [ ] A dolog természetéből adódik, hogy a kognitív tudományként értelmezett nyelvészet fejlődése nem választható el a generatív grammatikáétól. (Bierwisch 1987, 646). E megfogalmazás mögött az a látens háttérfeltevés húzódik meg, hogy a természettudományok a standard nézet hipotetikus-deduktív vonulatát követik. Következésképpen a természettudományok metodológiájának követése a hipotetikus-deduktív paradigma követését jelenti. 6 A filozófia noha nem mindig ismerték ezt fel implicit módon olyannyira része az intellektuális diszciplínáknak, hogy sok kutató szemében meghatározza, mi a kognitív tudomány. Eltérő filozófiai elkötelezettségük alapján a kognitív tudomány legalább két irányzata különíthető el: az első generációs kognitív tudomány, amely előfeltételezte a tradicionális angolszász analitikus filozófia fő tanait, illetve a második generációs, amely ezek legtöbbjét empirikus alapon megkérdőjelezte. (Lakoff Johnson 1999, 75) Lakoff és Johnson ebben az értelemben tekintik fogalmi metaforaelméletüket a második generációs kognitív tudomány részének. Értelmezésük szerint a tradicionális angolszász analitikus filozófia magában foglalja a standard nézet és értelemszerűen azokkal együtt a generatív nyelvészet tudománymetodológiai normáit is. 3

4 a holizmus példájára és a generatív nyelvészet bizonyos stádiumaira, melyek mindkét kognitív nyelvészeti elmélet metodológiájának viszonyítási alapját jelentik. Másodszor, a problémát következtetési sémák vizsgálatára redukáljuk. Ez a döntés kézenfekvő, mivel (SN)(b) szerint a tudományos elméletekkel szembeni egyik legfontosabb követelmény deduktív felépítésük. Következésképpen abból, hogy a vizsgált elméletek megfelelnek-e ezen követelménynek, következtetni tudunk a standard nézethez fűződő viszonyukra. Ugyanakkor teljes elméletek logikai szerkezetének elemzésére természetesen nem vállalkozhatunk. Ezért mindössze két következtetési séma alkalmazásának vizsgálatára szűkítjük problémafelvetésünket: a r é s z-egész és az e gész-rész következtetéseket választjuk. 7 A r é s z - e gész következtetéseknél a r é s z tulajdonságából következtetünk az e gész tulajdonságára: (R-E) Premisszák: (a) x r é s z e y-nak. (b) x rendelkezik a P tulajdonsággal. (c) y is rendelkezik a P tulajdonsággal. Az e gész-rész következtetéseknél fordítva járunk el: az e gész tulajdonságából következtetünk a r é sz tulajdonságára. A séma: (E-R) Premisszák: (a) x r é s z e y-nak. (b) y rendelkezik a P tulajdonsággal. (c) x is rendelkezik a P tulajdonsággal. Természetszerűleg már ezen a ponton felvetődik a kérdés, hogy a standard nézet milyen módon értékeli (R-E)-t és (E-R)-t. A választ tömören a következőképpen foglalhatjuk össze: (1) (a) Az ún. demonstratív következtetések legfontosabb jellemzője, hogy igaz premisszákból helyes következtetési szabályok alkalmazásával igaz konklúzióhoz jutunk. (b) Az ún. nem-demonstratív következtetéseknél vagy a premisszák igazsága nem garantálja a konklúzió igazságát 8, vagy pedig a premisszák igazsága bizonytalan, ezért nem következik belőlük bizonyosan igaz konklúzió. 9 (c) (a) és (b) alapján (E-R) és (R-E) nem-demonstratív következtetés i sémák. Az alábbi példában (i) és (ii) igaz, (iii) viszont nem: Premisszák: (i) David Beckham feje kerekded. (ii) David Beckham feje része a testének. (iii) David Beckham teste kerekded. 7 A rész-egész, illetve egész-rész következtetések szerkezetének rekonstruálásával kapcsolatos problémákhoz melyek tárgyalására itt nem térhetünk ki l. pl. Artale et al. (1996), Eemeren Grootendorst (1994), Kienpointner (1992, 277ff.), Woods Walton (1989, ), Walton (1996), Winston et al. (1987). 8 L. az (1)(c)-ben bemutatott példát. 9 Vö. pl. az árnyalt modus tollenst az 1. és a 2. táblázatban. 4

5 Ezzel szemben a következő esetben nem csupán a premisszák igazak, hanem a konklúzió is az: Premisszák: (i) Maradona feje kerekded. (ii) Maradona feje része a testének. (iii) Maradona teste kerekded. (d) E két egyszerű példa összevetése jól szemlélteti azt, hogy az (R-E) típusú következtetéseknél igaz premisszákból következhet igaz konklúzió, de nem következik s zükségképpen. Ugyanez vonatkozik az (E-R) típusú következtetésekre is. 10 A standard nézet egyik sajátossága az, amit Johnson (1995, 111) deduktív sovinizmusnak nevez és így jellemez: [ ] az érvényességet tették meg azzá a mércévé, amelyhez minden érvelést mérni kell A két konklúzió igazságértéke közti különbség magyarázatához l. a 7. lábjegyzetben hivatkozott szakirodalmat. E különbség tárgyalására terjedelmi okokból itt nem térhetünk ki. Csupán annyit jegyzünk meg, hogy összefügg a két következtetés látens premisszáival: Egyrészt azzal, hogy P milyen tulajdonságot jelöl, másrészt pedig azzal, hogy a rész-egész reláció többértelmű, és egy sor, egymástól többé-kevésbé eltérő tulajdonságokkal rendelkező viszonyt ölel fel. Winston Chaffin Herrmann (1987) például hatféle rész-egész relációt különböztet meg: komponens integrált tárgy (pl. pedál bicikli); tag összesség (pl. hajó flotta), adag tömeg (pl. szelet torta), anyag tárgy (pl. acél autó), vonás tevékenység (pl. fizetés bevásárlás), hely terület (pl. oázis sivatag). Vö. még a 2.2. szakasz e) pontjával is. 11 Természetesen tudatában vagyunk annak, hogy a logikai empirizmus az indukciót is a tudományos hipotézisalkotás, illetve az elméletértékelés fontos eszközének tekintette. Két szempontot azonban feltétlenül figyelembe kell vennünk. Az egyik az, hogy az indukció alkalmazhatósága körül f o l y a m a t o s v i t á k bontakoztak ki, amit jól szemléltet az alábbi idézet: Jóllehet az elméletek felfedezésére nincsenek előírások, a tudományos objektivitást biztosítja, hogy elfogadásuk gondosan elvégzett ellenőrzések eredményétől függ. Ezek során az elméletből olyan következményeket vezetünk le, amelyeket megfigyelés útján vagy kísérletileg vizsgálhatunk, majd a megfelelő megfigyelésekkel és kísérletekkel ellenőrizzük őket. Ha a körültekintő ellenőrzés igazolja a következményeket, akkor ezzel megerősítettük a hipotézist. A tudományos hipotézis azonban rendszerint többet állít az ellenőrizhető következmények véges halmazánál (azaz n e m v ezethető le ezekbő l ), így még a jelentős tapasztalati megerősítés sem tekinthető k o n k l u z í v b i z o n y í t á s n a k. Persze pontosan ez az a tény, amelynek következtében az induktív következtetés n e m d e m o n s t r a t í v, és amelynek következtében az indukció klasszikus problémája felmerül. Karl Popper e probléma elemzése során hangsúlyozza, hogy egy tudományos elmélet ellenőrzésekor alkalmazott következtetések m i n d i g d e d u k t í v a k, azaz az elmélet felől a tapasztalati tényekre vonatkozó következmények felé haladnak, sohasem az ellenkező irányba, s ezért érvel az indukció, azaz a sok megfigyelés alapján levont következtetés, mítosz. [ ] Ez a kijelentés azonban nyilvánvalóan túl erős, hiszen a tapasztalati tudomány eljárása ugyan nem induktív abban a szűk értelemben, amelyet megtárgyaltunk és elvetettünk, mégis induktívnak mondható egy [ ] tágabb értelemben [ ]: míg a tudományos hipotézisek és elméletek n e m következnek valamely hatékony induktív eljárás révén a tapasztalati adatokból, elfogadásuk olyan megfigyelési és kísérleti eredmények alapján történik, amelyek nem szolgáltatnak deduktíve kényszerítő erejű evidenciát igazságuk mellett. Így az indukció klasszikus problémája megőrzi a jelentőségét: hogyan igazolható a hipotézisek elégtelen bizonyíték alapján való e l f o g a d á s a? (Hempel 1998 [1966], 90f; kurzív kiemelések az eredetiben, ritkított kiemelések K.A./R.Cs.) Egy néhány oldallal későbbi passzusból viszont az világlik ki, hogy Hempel közelebb áll Popper álláspontjához, mint ahogy az előző sorok alapján vélnénk: A tudományos kutatásnak még az sem feltétlenül célja, hogy nagy valószínűséggel megközelítse az igazságot, vagy hogy nagyon komoly induktív konfirmáltságot érjen el. E tekintetben a tudomány hajlik arra, hogy 5

6 (e) (f) Következésképpen e felfogás minden nem-demonstratív következtetést téves következtetésnek tekint: 12 Egy következtetés, amelynek premisszáiból nem következik szükségszerűen a konklúziója, olyan következtetés, amelynek a konklúziója hamis l e het még akkor is, ha a premisszái igazak. Egy olyan következtetést, amely ebben a tekintetben hibás, [ ] tévesnek mondunk (Copi Burgess-Jackson 1996, 96; kiemelés az eredetiben). 13 (c)-ből és (e)-ből az következik, hogy ( E-R)-t és (R-E)-t téves következtetésnek kell tekinteni. 14 Ugyanakkor mint majd látni fogjuk az említett három nyelvészeti elméletről könnyen kimutatható, hogy (E-R)-t és (R-E)-t alkalmazzák. Ebben az esetben viszont nem felelnek meg a standard nézet normáinak, függetlenül attól, hogy önmagukról mit állítanak. Ezért a következő dilemma lép fel: (D) Vagy elfogadunk három olyan nyelvészeti elméletet, amelyek megszegik az analitikus tudományelmélet (SN)-ben megfogalmazott normáit, vagy elutasítjuk őket, noha működőképesek és sikeresek. 15 (D) természetesen felveti az alábbi problémát: (P) Feloldható-e a (D) dilemma? A jelen írás célja, hogy a következő hipotézis mellett érvelve egy lehetséges megoldást javasoljon (P)-re: (H) (a) Egyrészt a következtetéseknek az a felfogása, amelyet (SN) feltételez, felváltható egy olyan metatudományos modellel, amely (E-R)-t és (R-E)-t a tudományos elméletalkotás l egitim eszközeiként határozza meg. (b) Másrészt ez a modell nem veti el a racionalitás normáit, hanem kiterjeszti azokat a nem-demonstratív következtetéseken belül a plauzibilis következtetésekre is, megkülönböztetve őket a téves következtetésektől. Gondolatmenetünk a következő lesz: jelentős kockázatot vállaljon. Hajlandó elfogadni egy olyan elméletet, amely messze többet állít annál, mint amire az evidencia följogosítja, ha ez az elmélet azzal kecsegtet, hogy az addig összefüggéstelen és heterogén tények hátterében rendezettséget, mély és egyszerű szisztematikus összefüggések rendszerét tárja föl. (Hempel 1998 [1966], 105; kiemelések K.A./R.Cs.) A másik szempont pedig az, hogy a logikai empiristák által kidolgozott valószínűségi logikák kvantitatív modellek, és szigorúan deduktív elméletek (vö. pl. Ruzsa 2000, 194). 12 A téves következtetés kifejezést az angol fallacy vagy a német Fehlschluß magyar fordításaként használjuk. A fallacy és Fehlschluß kifejezések jelentésének összevetéséhez l. pl. Walton (1992a, 245 f). 13 Ez a kritérium végeredményben azt jelenti, hogy minden következtetés, amely deduktíve nem érvényes, téves következtetés. (Walton 1992a, 236). Walton joggal jegyzi meg, hogy ez a meghatározás még a standard nézet határain belül is tarthatatlan, mivel pl. az induktív következtetéseket is érvelési hibának nyilvánítja. 14 Vö. pl. Eemeren Grootendorst (1994), Kienpointner (1992). 15 Sikerességen az elmélet heurisztikus potenciálját értjük: azt, hogy képes a felvetett problémák releváns részének megoldására saját háttérfelvetései alapján, saját eszköztárának alkalmazásával, valamint új problémák generálására, melyek azonban túlmutathatnak az elmélet saját lehetőségein. Megjegyezzük továbbá, hogy jelen írásnak nem célja a három elmélet valamelyike melletti állásfoglalás és annak eldöntése, hogy melyiket tartjuk jó és melyiket rossz nyelvészeti elméletnek. Célunk sokkal inkább az, hogy a három elmélet egyes aspektusainak tárgyszerű metatudományos elemzése alapján adjunk választ (P)- re. 6

7 1. l é pés: Ahogy azt már előre jeleztük, rávilágítunk arra, hogy mindhárom említett elmélet alkalmazza (E-R)-t és (R-E)-t. 2. l é pés: Bemutatjuk a következtetések egy olyan modelljét, amely alkalmas a demonstratív, a plauzibilis és a téves következetések viszonyának feltárására. 3. l é pés: E modell segítségével kimutatjuk, hogy (E-R) és (R-E) alkalmazása mindhárom vizsgált nyelvészeti elméletben a problémamegoldás hatékony eszköze, ezért legitim és racionális. 4. lépés: Összegezzük és általánosítjuk az eredményeket. A félreértések elkerülése érdekében hangsúlyozzuk, hogy a fent vázolt gondolatmenet a következtetéseket nem logikai szempontból (Quine-t idézve: from a logical point of view ), hanem argumentációelméleti szempontból kívánja elemezni. 1. Első lépés: (R-E) és (E-R) alkalmazásai 1.1. Problémafelvetés Annak érdekében, hogy gondolatmenetünket a lehető legtömörebben és legvilágosabban építhessük fel, (P)-t olyan részproblémákra bontjuk, amelyek hozzárendelhetők az érvelés fent említett egyes lépéseihez. E részproblémák megoldásainak kell elvezetniük (H) alátámasztásához. Első lépésként tehát a következő kérdésre kívánunk válaszolni: 16 (P1) Chomsky generatív nyelvészete, a kétszintű szemantika és a fogalmi metaforaelmélet alkalmazza-e (E-R)-t és (R-E)-t? Generatív nyelvészet Forrai (1987) kimutatja, hogy Chomskynak az emberről alkotott filozófiai nézetei a kreativitás, a s zabadság és a korlátok fogalmában gyökereznek. Ez erősen leegyszerűsítve azt jelenti, hogy az embert biológiai adottságainak korlátain belül szabadon és kreatívan cselekvő lénynek tekinti. Ugyanakkor Forrai szerint Chomsky a nyelvi kompetencia tulajdonságait az ember tulajdonságaiból vezeti le (E-R) alkalmazásával, mivel a nyelvi kompetencia az emberi természet része: Hogyan kapcsolódik az emberi természetről alkotott ezen elképzelés a nyelv tanulmányozásához? A kapcsolatot talán a nyelvészet tárgyának Chomsky-féle értelmezése 16 A bemutatásra kerülő példákat tudatosan választottuk ki a következő szempontok szerint. Először, mivel az érvelések pontos elemzése rendkívül bonyolult és terjedelmes, olyan példákat választottunk, amelyek egyszerűek, és az argumentációelemzés eredményeinek szemléltetését szolgálják. (A 2. fejezetben kidolgozott modell segítségével végrehajtott részletes argumentációelemzésekre példa lehet Kertész 2004b fejezete, Kertész Rákosi 2005b, Rákosi 2005). Másodszor, a példák szemléltetni kívánják, hogy a vizsgált következtetési sémák nagyon különböző célokra alkalmazhatók: így egy elmélet filozófiai háttérfeltevései és fogalmi apparátusa között létesíthetnek kapcsolatot, vagy az elmélet központi empirikus hipotézisének levezetését szolgálhatják, vagy az elmélet hipotéziseit motiváló részelemzésekben játszhatnak szerepet. Harmadszor, azt is megmutatják majd, hogy adott esetben egymásnak ellentmondó hipotézisek így a holista és a modularista hipotézis ugyanazon következtetési sémák alkalmazására épülhetnek fel. 17 A kérdés ebben a formában még mindig túlságosan általános, mivel mindhárom elmélet egymástól több tekintetben különböző fejlődési stádiumok sorából áll. Az egyszerűség érdekében a kérdést itt nem specifikáljuk tovább, ugyanakkor a példák tárgyalásánál világosan jelezzük majd, hogy az adott elmélet mely változatáról van szó. 7

8 teremtheti meg, mely a nyelvészetet az idealizált anyanyelvi beszélő nyelvi kompetenciáját vizsgáló tudománynak tekinti. Ez a definíció az analógiás következtetés egy speciális fajtáját eredményezi, amely sematikusan a következőképpen írható le: 1. premissza: p része w-nek. 2. premissza: w rendelkezik az A tulajdonsággal. p rendelkezik az A 1 tulajdonsággal, amely hasonló A-hoz. Ez egy nem-demonstratív következtetés az egész tulajdonságairól a rész tulajdonságaira. Chomskynak a nyelvészet tárgyáról adott definíciója e gész-rész kapcsolatot hoz létre az ember és a nyelvi kompetenciája között. Ennek eredményeként lehetővé válik, hogy az emberi természet tulajdonságaiból a nyelvi kompetencia tulajdonságaira következtessünk. Következésképpen az emberi természetről alkotott elképzelések átszivároghatnak a nyelvelméletbe. Megpróbálom megmutatni, hogy Chomsky egyes nyelvészeti elképzeléseinek létrejötte megmagyarázható ily módon. (Forrai 1987, 50; kiemelés K.A./R.Cs.) Azaz a nyelvi kompetencia tulajdonságait Chomsky a következő általános séma alkalmazásával kapja: (2) Premisszák: (a) A nyelvi kompetencia az emberi természet része. (b) Az emberi természet rendelkezik a P tulajdonsággal. (c) A nyelvi kompetencia rendelkezik a P tulajdonsággal, ahol P hasonló P-hez vagy azonos vele. 18 Attól függően, hogy P milyen tulajdonságot jelöl, egy sor további következtetés hajtható végre az alábbiak szerint: 19 P = szabály (3) Premisszák: (a) A nyelvi kompetencia az emberi természet része. és (b) Az emberi természetet szabályok irányítják. (c) A nyelvi kompetenciát szabályok irányítják. 18 A Forrai-idézetben említett analógiás viszonyra visszatérünk a 3.2. szakaszban. Az alábbi példákban az analógiás viszonyt a P és a P tulajdonság között nem explikáljuk. 19 Mint arra Moravcsik Edit (személyes közlés) rámutatott, az itt tárgyalt példák némelyikét másképp is lehetne elemezni: pl. rész-rész vagy faj-alfaj vagy alfaj-alfaj viszonyként. Így pl. (4) helyett az alábbi elemzés is megindokolható lenne: (4 ) (a) A nyelvi kompetencia az emberi természet altípusa. (b) A kreativitás az emberi természet altípusainak alapvető tulajdonsága. (c) A kreativitás a nyelvi kompetencia alapvető tulajdonsága. A különböző interpretációs lehetőségek az egymással kapcsolatba hozott kategóriák tartalmának többértelműségéből eredeztethetők. Ld. ehhez a problémához bővebben Eeemeren Grootendorst (1994), Walton (1996). Noha az itt bemutatott példák pontosítása indokolt lenne, terjedelmi okokból arra nem térhetünk ki. Gondolatmenetünk lényegén a példák relatíve differenciálatlan tárgyalása nem változtat, mivel a felsorolt értelmezési lehetőségek a nem-demonstratív következtetések egymással szorosan összefüggő típusaiba tartoznak, és a tudományos érvelésben betöltött szerepük azonos (vö. Kienpointner 1992). 8

9 P = kreativitás (4) Premisszák: (a) A nyelvi kompetencia az emberi természet része. (b) A kreativitás az emberi természet alapvető tulajdonsága, (c) A kreativitás a nyelvi kompetencia alapvető tulajdonsága. P = biológiai korlátok (5) Premisszák: (a) A nyelvi kompetencia az emberi természet része. (b) Az emberi természetet biológiai korlátok jellemzik. (c) A nyelvi kompetenciát biológiai korlátok jellemzik. P = korlátok közötti szabadság (6) Premisszák: (a) A nyelvi kompetencia az emberi természet része. (b) Az emberi természet korlátok közötti szabadságra épül. (c) A nyelvi kompetencia korlátok közötti szabadságra épül. Mint azt Forrai is hangsúlyozza, Chomsky nyelvészeti és politikai nézetei között nincs közvetlen összefüggés. Ugyanakkor közvetetten mégis összefüggnek, mert egyaránt Chomskynak az emberre vonatkozó nézeteiből vezethetők le: bizonyos mértékig ugyanazokból a közös, az emberi természet alapvető aspektusaira vonatkozó előfeltevésekből és hozzáállásból származnak (Chomsky 1979, 3). 20 Mivel az ember a társadalom része, ez azt jelenti, hogy Chomsky a társadalomra vonatkozó nézeteit szintén az emberi természet tulajdonságaiból vezeti le a rész-egész következtetések sémájának megfelelően. Az általános séma (R-E)-t követi: (7) Premisszák: (a) Az ember a társadalom része. (b) Az ember rendelkezik a P tulajdonsággal. (c) A társadalom rendelkezik a P tulajdonsággal, ahol P hasonló P-hez vagy azonos vele. (7) P-től függő specifikációi: 20 L. még ehhez más összefüggésben Havas (1996). 9

10 P = korlátok (8) Premisszák: (a) Az ember a társadalom része. (b) Az emberre korlátok jellemzők. (c) A társadalomra korlátok jellemzők. P = kreativitás (9) Premisszák: (a) Az ember a társadalom része. (b) Az ember tulajdonsága a kreativitás. (c) A társadalom tulajdonsága a kreativitás. P = korlátok közötti szabadság (10) Premisszák: (a) Az ember a társadalom része. (b) Az ember tulajdonsága a korlátok közötti szabadság. (c) A társadalom tulajdonsága a korlátok közötti szabadság. P = szabályok (11) Premisszák: (a) Az ember a társadalom része. (b) Az emberi természetet szabályok irányítják. (c) A társadalmat szabályok irányítják. Összefoglalva: Chomskynak az emberre vonatkozó nézetei két ellentétes irányú következtetési séma premisszáit alkotják. A következtetéseknek ezt a rendszerét az 1. ábra szemlélteti. Ily módon Chomsky nézetrendszerének filozófiai alapjai (R-E)- és (E-R)-következtetések révén kapcsolódnak társadalomelméletéhez és nyelvelméletéhez. 10

11 társadalom ember nyelvi kompetencia korlátok kreativitás szabályok stb. 1. ábra Modularizmus: A kétszintű szemantika A modularitás hipotézisét a kognitív tudomány klasszikusnak tekinthető írásaiban Chomsky, Fodor, Pylyshyn és mások mindenekelőtt két hipotézisből vezetik le: (12) A nyelvtudás moduláris felépítésű. (13) A vizuális érzékelés moduláris felépítésű. 21 Ekkor (12)-ből és (13)-ból (R-E) alapján (14)-et és (15)-öt kapjuk (14) Premisszák: (a) A nyelvtudás a kogníció része. (b) A nyelvtudás moduláris felépítésű. (c) A kogníció moduláris felépítésű. (15) Premisszák: (a) A vizuális érzékelés a kogníció része. (b) A vizuális érzékelés moduláris felépítésű. (c) A kogníció moduláris felépítésű. (14)(c) ill. (15)(c) a Bierwisch és Lang-féle kétszintű szemantika alaptétele: Az ember kognitív magatartásának egésze alapvetően modulárisan szervezett (Lang Carstensen Simmons 1991, 6). Ugyanakkor a kétszintű szemantika képviselői ezt a konklúziót további következtetések premisszájaként használjak fel, melyek feladata, hogy alátámasszák az egyes reprezentációs szintek relatív autonómiáját. Okfejtéseik középpontjában a szemantikai 21 A klasszikus mű, amelyre hivatkozni szokás, Marr (1982). 11

12 formának, mint a konceptuális és a morfoszintaktikai rendszert összekapcsoló interfésznek a relatív autonómiája áll. Az érvelés során a következő sémának megfelelő, (E-R) típusú következtetéseket alkalmaznak: (16) Premisszák: (a) A kogníció moduláris felépítésű. (b) A szemantikai forma / a morfoszintaktikai rendszer / a konceptuális rendszer a kogníció részei. (c) A szemantikai forma / a morfoszintaktikai rendszer / a konceptuális rendszer moduláris felépítésű. Összefoglalva: a kétszintű szemantika központi empirikus hipotéziseit (E-R) és (R-E) segítségével vezeti le Holizmus: A fogalmi metaforaelmélet A modularista hipotézissel szemben Lakoff és Johnson a következő holista hipotézist fogadja el: (17) A nyelv, a gondolkodás és a cselekvés ugyanazon a fogalmi rendszeren alapul. 22 Második fő hipotézisük a fogalmi rendszer metaforikus szerkezetére vonatkozik: (18) Az ember fogalmi rendszere, amelyen a nyelv alapul, metaforikus szerkezetű. 23 Továbbá különbséget tesznek metaforikus kifejezések és a fogalmi metaforák között. Ebben az itt csupán röviden vázolt elméleti keretben Lakoff és Johnson számos (E-R) és (R-E) típusú következtetést hajt végre. Egyfelől például (18)-ból kiindulva (R-E) segítségével a következőképpen érvelnek: 24 (19) Premisszák: (a) A SZERELEM fogalma része annak a fogalmi rendszernek, amelyen a nyelv alapul. 25 (b) A SZERELEM fogalma metaforikusan strukturált. 26 (c) Az a fogalmi rendszer, amelyen a nyelv alapul, metaforikusan strukturált. Másfelől fordítva is érvelnek. Így többek között (19)(c)-ből ill. (18)-ból (E-R) alkalmazásával következtetnek az absztrakt fogalmak metaforikus szerkezetére: 22 Mivel a kommunikáció ugyanazon a fogalmi rendszeren alapul, mint amelyet a gondolkodás és cselekvés során használunk, ezért a nyelv fontos bizonyítékokat nyújthat e rendszer mibenlétéről [ ]. (Lakoff Johnson 1980, 4; kiemelés K.A./R.Cs.) 23 "[...] az ember fogalmi rendszere metaforikusan strukturált [...]." (Lakoff Johnson 1980, 6) 24 Vö. a 3.4. fejezettel is. 25 Vö. Az a fogalmi rendszer, amelyen egy nyelv alapul, fogalmi metaforák ezreit tartalmazza azaz konvencionális leképezéseket egyik tartományból a másikra, mint például az Eseményszerkezet Metafora. (Lakoff 1993, 239; kiemelés K.A./R.Cs.) 26 Vö. (29). 12

13 (20) Premisszák: (a) Az absztrakt fogalmak az ember fogalmi rendszerének részei. (b) Az a fogalmi rendszer, amelyen a nyelv alapul, metaforikusan strukturált. (c) Az absztrakt fogalmak metaforikusan strukturáltak. Azaz: a fogalmi metaforaelmélet szintén alkalmazza (E-R)-t és (R-E)-t Összegzés A fenti példák alátámasztani látszanak az alábbi segédhipotézist, mellyel (P1)-re válaszolunk: (H1) Chomsky generatív nyelvészete, a kétszintű szemantika és a fogalmi metaforaelmélet alkalmazza (E-R)-t és (R-E)-t. (H1) világosan motiválja a (D) dilemmát, melyet az 1. szakaszban fogalmaztunk meg. Az eddig elmondottak alapján két lehetőségünk van: (a) Elvetjük a három elméletet, mert megsértik a racionalitásnak a standard nézet szerinti normáit, hiszen (R-E) és (E-R) nem-demonstratív következtetések. (b) Megmutatjuk, hogy (R-E) és (E-R) alkalmazása nem sérti meg a racionalitás normáit a nnak e l l enére, hogy nem-demonstratív következtetések. Ez azt jelenti, hogy meg kell mutatnunk: nem a három elmélet illegitim, hanem a standard nézet racionalitás-felfogása túlságosan restriktív. Ez a lehetőség távolról sem motiválatlan, mivel az utóbbi egy-két évtized szakirodalmában látványosan kerültek előtérbe olyan nézetek, amelyek szerint noha a tudományos érvelésben a demonstrativitás bizonyos kontextusokban indokolt követelmény, számos releváns esetben nem valósítható meg. Próbáljuk meg tehát a második lehetőséget, amely megfelel (H)-nak! Ehhez a következőt kell megmutatnunk: ( a ) Nem minden nem-demonstratív következtetés téves következtetés. (b) Kidolgozható a következtetések egy olyan modellje, amely világosan különbséget tesz plauzibilis és téves következtetések között. (c) (E-R) és (R-E) a szóban forgó elméletek kontextusában nem-téves nem-demonstratív következtetés. 2. Második lépés: A plauzibilis következtetések egy lehetséges modellje 2.1. Problémafelvetés Ahogy azt (SN)(c)-ben rögzítettük, a standard nézet egyik konstitutív tulajdonsága, hogy megkülönbözteti és elkülöníti az igazolás kontextusát a felfedezés kontextusától. A felfedezés kontextusát és ezen belül a problémamegoldás és az elméletalkotás folyamatát nem tekinti racionálisan rekonstruálhatónak. Kizárólag e folyamat végeredményét, azaz a kifejlett tudományos elméleteket tartja a tudományelméleti reflexió tárgyának, melyek a logika eszközeivel rekonstruálhatók, és ezen rekonstrukció segítségével igazolhatók. Ugyanakkor az 1970-es évektől kezdve egyre inkább kétségessé vált a felfedezés kontextusának és az igazolás kontextusának éles megkülönböztetése (vö. pl. Nickles 1980, 2001). A tudományelmélet érdeklődése többek között fokozatosan az elméletalkotás folyamatának vizsgálata felé fordult: immár nem csupán a kiforrott tudományos elméletek logikai 13

14 szerkezete, hanem a tudományos problémamegoldás sajátosságai is a tudományelméleti reflexió legitim témáivá váltak. Ez azt jelentette, hogy az elméletalkotás és az igazolás kontextusának éles szétválasztása egyre kevésbé látszott tarthatónak. E hangsúlyeltolódás több, egymástól részben független forrásra vezethető vissza: (a) Számos empirikus tudományban a kutatás eredményeinek kifejtése tükrözi a problémák megoldásának sajátosságait és azokat az argumentatív eljárásokat is, amelyek ezen eredményekhez vezettek. Ezekben az esetekben az eredmények bemutatásának végső formája lényegi módon alkalmaz nem-demonstratív következtetéseket. (b) Az ellentmondás-mentességnek a tudományos megismerésben játszott szerepét is újraértékelték az utóbbi évek fejleményei. A hetvenes évek óta egyre elfogadottabbá válik az a nézet, hogy a tudományos elméletek logikai szerkezete igen gyakran parakonzisztens (friss áttekintésekhez vö. pl. Meheus 2002, Priest 2002, Bremer 2005). (c) A mesterséges intelligencia kutatásának gyors fejlődése egyebek mellett azzal az eredménnyel is járt, hogy komoly kísérletek történtek a tudományos megismerés számítógépes programokkal jól modellálható heurisztikákra épülő problémamegoldási folyamatként való leírására. Noha ezek a tendenciák egymástól függetlenül alakultak ki, ugyanabba az irányba mutatnak: a standard nézet egyes tételei, melyek a demonstratív következtetéseknek a tudományos elméletekben játszott szerepére vonatkoznak, erősen megkérdőjelezhetők. Az említett tendenciák központi kategóriái a problémamegoldás, a plauzibilis következtetések, a felfedezés és az inkonzisztencia. Az alábbiakban azt a feltevésünket fejtjük ki, hogy e kategóriák megragadásának kulcsát a plauzibilis következtetések jelentik. Az utóbbi három-négy évtizedben a logika nyitni kezdett a demonstratív következtetési sémáktól eltérő következtetések tanulmányozása felé. A szakirodalom egy részében az ún. plauzibilis következtetések kerültek előtérbe, mivel [a] logika általános gyakorlata mindinkább elismeri a deduktív és induktív következtetések mellett a [...] plauzibilis következtetéseket is (Walton 2001, 141). Egyre világosabbá vált e következtetések szerepe a hétköznapi és a tudományos megismerésben egyaránt, ugyanakkor Rescher és Pólya úttörő felismerései mégsem kaptak elegendő figyelmet a szaktudományokban: A plauzibilis érvelés mindenütt jelen van a hétköznapjainkban éppúgy, mint a tudományos tevékenységünkben. Míg az induktív érvelést és a probabilisztikus gondolkodást régóta igen élénk érdeklődés övezi a pszichológusok körében, addig az a gyakori eset, amikor az emberek bizonytalan premisszákból indulnak ki, és bizonytalan konklúzióhoz jutnak [ ], viszonylag kevés figyelmet kapott. Ez annak ellenére is így van, hogy a logikusok és a matematikusok [ ] (Rescher, 1976), valamint a filozófusok már felismerték e tény jelentőségét, és a Mesterséges Intelligencia-kutatók egy sor nem-monoton következtetési formalizmust dolgoztak ki. (Politzer Bourmaud 2002, 346; kiemelés tőlünk, K.A./R.Cs.) A szakirodalom szerint a logikailag nem érvényes következtetések közé tartoznak pl. az induktív, analógiás, abduktív, visszavonható (defeasible), feltételes (presumptive), plauzibilis és téves következtetések. Ugyanakkor ezen kategóriák gyakran átfedésben vannak egymással, és nincs általánosan elfogadott meghatározásuk. Így pl. az egyik felfogás szerint a plauzibilis következtetés kategóriája a téves következtetések kivételével az imént felsorolt kategóriák genus proximuma. Egy másik nézet a plauzibilis következtetéseket a nem-demonstratív következtetések egyik speciális formájának tekinti. De olyan nézet is van, amely az induktív kö- 14

15 vetkeztetések alá szubszumálja a többi nem-demonstratív következtetést (a téves következtetések kivételével). Pólya és Rescher nyomán az elsőként említett felfogást követjük. 27 Az alábbiakban egy olyan modellre teszünk javaslatot, amely Rescher és Pólya felismeréseiből kiindulva felvázolja a demonstratív, plauzibilis és téves következtetések rendszerét, és amely számos tekintetben különbözik a standard nézettől. 28 Ehhez mindenekelőtt azt kell megnéznünk, hogyan határolhatók el a plauzibilis következtetések egyrészt a demonstratívaktól, másrészt pedig a téves következtetésektől. Induljunk ki tehát a következő kérdésből: (P2) Mit értünk plauzibilis következtetéseken, azaz mi a különbség (a) a plauzibilis és a demonstratív, valamint (b) a plauzibilis és a téves következtetések között? E probléma lényegét egy szemléletes példával világítjuk meg. A hagyományos felfogás s z erint a téves következtetések egyik klasszikus esete a következmény állítása hiba. (21)- ben a bal oldalon álló modus tollens és a jobb oldali séma között e felfogás szerint az alapvető különbség az, hogy míg a modus tollens logikailag érvényes, az utóbbi nem az, noha a modus tollens-szel való hasonlósága következtében annak látszik: (21) Ha A, akkor B nem-b nem-a Ha A, akkor B B A Ugyanakkor a jobb oldali következtetést Pólya (1994, 90) nem téves következtetésként, hanem a plauzibilis következtetések paradigmatikus példájaként kezeli, melyet redukciónak nevez. Vessük össze a jobb oldali séma fent ismertetett hagyományos, téves következtetésként való jellemzését Pólya megfontolásaival: 29 [...] tekintsük a hipotetikus szillogizmus modus tollensét [...]: A-ból következik B B hamis A hamis Még erős leegyszerűsítés mellett is többféle, megjegyzésre méltó jellegzetességet vehetünk észre ezen a következtetési szkémán: s z e mélytelen, általános, önellát ó é s v é gleges. [...] Hasonlítsuk össze a demonstratív okoskodás előző pontban tárgyalt szkémáját a plauzibilis okoskodás [ ] szkémájával [...]: A-ból következik B B igaz A hihetőbb 27 Annak ellenére, hogy Pólya és Rescher eredményei több évtizedesek, aktualitásukból semmit sem veszítettek. L. ehhez pl. Woods Irvine Walton (2000, 258), Walton (2001), Walton (1992b), Chesñevar Maguitman Loui (2000) etc. 28 A plauzibilis következtetésekre vonatkozó nézeteink jóval részletesebb bemutatásához vö. Kertész (2004b), Kertész Rákosi (2005a; b) és Rákosi (2005). 29 A helyzet azonban még ennél is bonyolultabb. Például, hogy csupán egyetlen további aspektust említsünk, a szóban forgó következtetési sémát az abdukció tipikus eseteként is szokás kezelni. Jelen keretek között nem áll módunkban megtárgyalni az abduktív és a plauzibilis következtetések közötti viszonyt. L. Walton (2001)-et rövid áttekintésként. 15

16 A két szkéma, a demonstratív, ill. a plauzibilis szkéma között bizonyos formai hasonlóság van. [ ] Mégis hasonlítsuk őket össze tüzetesebben. Az első premissza mindkét mintában ugyanaz: A-ból következik B A második premisszák: B hamis B igaz éppen ellentétesek, de egyformán világosak és határozottak, ugyanazon a logikai szinten állnak. A két konklúzió között viszont óriási a különbség: A hamis A hihetőbb [...] A demonstratív szkéma konklúziója a premisszáival egy szinten van, plauzibilis szkémánk konklúziója ellenben más természetű, kevésbé éles, nem annyira kifejezett. (Pólya 1989, 122ff.; kiemelés az eredetiben) Az összevetés világosan mutatja, hogy Pólya (és őt követve Rescher) alapgondolata a következő: bizonyos nem-demonstratív következtetésekben a premisszák igazságából nem következik a konklúzió igazsága, a premisszák mégis hozzájárulhatnak a hihetőségéhez. A hagyományos felfogás azért tekinti a következmény állítását téves következtetésnek, mert nem érvényes. Ezzel szemben Pólya azt állítja, hogy ugyanez a séma hihető konklúzióhoz vezethet, a nnak ellenére, hogy nem érvényes, és ennek következtében legitim következtetési eljárás. Ez a példa jól szemlélteti azt, hogy (P2) nem válaszolható meg pusztán a következtetések formájának vizsgálata alapján. Az újabb szakirodalom egyértelműen, többféle argumentációelméleti keretben is kimutatta (vö. még pl. Walton 1992a, 2001, Van Eemeren Grootendorst 2004 stb.), hogy [a] téves következtetések többsége (alapvetően) bizonyos tartalmi aspektusai miatt nem akceptálható; így a formai érvényesség, illetve érvénytelenség megállapítása nem elégséges kritérium annak eldöntésére, hogy mely érvelések tévesek, és melyek nem [...] (Kienpointner 1992, ). Amennyiben tehát kizárólag a következtetések formáját vesszük figyelembe, szükségképpen hibásnak kell minősítenünk olyan következtetéseket, amelyek, noha nem-demonstratívak, mégis akceptálhatóak, hiszen hozzájárulnak a konklúzió hihetőségének növekedéséhez. Ezért a (P2) probléma megoldásának egyik nehézsége abban rejlik, hogy a demonstratív, plauzibilis és téves következtetések megkülönböztetése nem szorítkozhat a következtetések formájára. Ergo, azt kell megmutatnunk, hogy milyen megoldást kapunk (P2)-re akkor, ha a következtetések t a rtalmi aspektusait is figyelembe vesszük (P2)(a): Plauzibilis és demonstratív következtetések 30 a) A plauzibilis következtetések bizonytalansága Pólya György az alapvető különbséget abban látja a plauzibilis és a demonstratív következtetések között, hogy az előbbiek nem rendelkeznek a demonstratív következtetésekre jellemző bizonyossággal. A (21) alatti példában szereplő két következtetésnek megegyezik az egyik premisszája, nevezetesen az első. A második premissza azonban különbözik. Ez alapvető eltérésekhez vezet a konklúziókat illetően is: míg a demonstratív következtetések esetében a konklúzió igazsága teljes bizonyossággal következik a premisszákból, a plauzibilis 30 Az itt felsorolt szempontok jóval terjedelmesebb kifejtéséhez l. Kertész Rákosi (2005c), Rákosi (2005). 16

17 következtetésekben a premisszák csupán növelik a konklúzió hihetőségét. 31 Következésképpen a plauzibilis következtetések természetüknél fogva kevésbé megbízhatóak, mint a demonstratív következtetések, mivel maguk után vonják a hiba, a tévedés és a visszautasíthatóság lehetőségét. b) A plauzibilis következtetések informativitása A demonstratív (deduktív, logikai) következtetések nem alkalmasak a premisszák információtartalmához képest új ismeretek megszerzésére: 32 [...] a logikai következtetéssel nyert ismeret csak viszonylag új: a premisszákban benne kellett rejtőznie, mert különben nem lehetne premisszáink szigorú logikai következménye. [...] Merőben új ismerethez jutni logikai következtetéssel lehetetlen. (Ruzsa 2000, 17) Ezzel szemben a plauzibilis következtetések egyik legfontosabb sajátossága az, hogy a konklúzió tartalmazhat olyan információt is, amely nem adott eleve a premisszákban. Ezért a plauzibilis következtetések az új tudás megszerzésének hatékony eszközei. c) A plauzibilis következtetések heurisztikus funkciója A problémamegoldás során igen gyakran kerülünk olyan helyzetbe, hogy egy adott ponton egymást kölcsönösen kizáró hipotézisek (sejtések) állnak rendelkezésünkre, melyek mindegyike mellett szólnak bizonyos megfontolások, és így egyaránt lehetséges alternatívát jelentenek a rendelkezésünkre álló információk alapján. 33 Ilyenkor döntenünk kell a rivális hipotézisek között, azonban nem fordulhatunk segítségért a deduktív logikához. 34 A plauzibilis következtések tehát olyan heurisztikus eszközök, melyek célja, hogy közelebb vigyenek bennünket egy bizonyos probléma megoldásához, amennyiben segítenek megítélni, melyik lehetséges alternatíva a legígéretesebb a pillanatnyilag rendelkezésünkre álló információk alapján (vö. Pólya 1994, 120f.; 1989, 151f.; Walton 2001, 164). Így lehetővé teszik számunkra, hogy megtaláljuk a megoldást az adott problémákra. 35 d) A plauzibilis következtetések dinamizmusa A plauzibilis következtetések dinamikusak, mivel a premisszák hihetőségének változásával megváltozik a konklúzió hihetőségének mértéke is: hihetőbbé vagy kevésbé hihetővé vá- 31 Mind Pólya, mind Rescher nyomatékkal hangsúlyozzák, hogy a hihetőség nem azonos a valószínűséggel, és nem írható le kvantitatív modellel; vö. Rescher (1976), Pólya (1989, ). 32 Meg kell ugyanakkor megjegyeznünk, hogy bár a demonstratív következtetések konklúziójának információtartalma nem haladja meg a premisszákét, azonban képesek arra, hogy implicit információkat explicitté tegyenek. Ezért demonstratív következtetések is lehetnek a problémamegoldás eszközei. 33 Vö. Rescher (1976), (1987, 305), Rescher Brandom (1980, 160), Walton (2001, 150 ff.). 34 Ruzsa Imre a következőképpen fogalmaz: Az olyan kérdésre, hogy Mi következik ebből?, az esetek többségében a logika nem tud kimerítő választ adni. Ugyanis többnyire végtelen sok konklúzió adódhat premisszák valamely összességéből. Az idézett kérdés mögött rendszerint az a probléma húzódik meg, hogy az adott okoskodás, bizonyítás vagy érvelés során mi lenne a célszerű, kívánatos következő lépés. A logika néha támpontokat nyújt ennek megválaszolásához, alternatívákat vázol föl, de univerzális módszert nem tud adni. (Ruzsa 2000, 17) 35 A deduktív logika önmagában bizonyosan nem fogja eldönteni a dolgot. A logika csupán megmondja, hogy a helyzet így nem tartható. Tudomásunkra hozza, h o g y valamit fel kell adnunk, de nem ad semmilyen segítséget abban, hogy m i t. [ ] A plauzibilitás elmélete túlvisz bennünket a logikán és a valószínűségeken: a f o r - m á l i s birodalmából elvisz a m a t e r i á l i s megfontolásokéba. Arra törekszik, hogy kidolgozza azt a kifinomultabb eszköztárat, amelyre szükségünk van ahhoz, hogy meghozzuk az elkerülhetetlen döntéseket az olyan helyzetekben, amikor az információs túldetermináltság miatt kognitív ellentmondásba keveredtünk. (Rescher 1976, 2; kiemelések az eredetiben) 17

18 lik. Minél hihetőbbek a premisszák, annál hihetőbb a konklúzió; minél kevésbé hihetők a premisszák, annál kevésbé hihető a konklúzió: [ ] a plauzibilis következtetési szkémánknak van h atáresete, s az egy demonstratív következtetési szkéma. Ahogy a plauzibilis következtetés premisszái tartanak a határeset megfelelő premisszáihoz, a plauzibilis konklúzió közelít az extrém határeset erejéhez. Még rövidebben: folytonos átmenet van a heurisztikus [azaz: plauzibilis] szkéma és valamely demonstratív szkéma között. (Pólya 1989, 50) e) A plauzibilis következtetések részleges bázisa A demonstratív következtetéseknél a premisszák t e ljes bázist alkotnak abban az értelemben, hogy semmiféle új információ nem ingathatja meg a konklúzió helyességébe vetett hitünket, feltéve, hogy a kapott új információ a premisszák helyességébe vetett hitünket nem befolyásolja (Pólya 1994, 91). A plauzibilis következtetéseknél a premisszák viszont csak r é s zleges bázist alkotnak, vagyis a teljes bázisnak van olyan része, amely a premisszákban nem jut kifejezésre. 36 Ez például az általunk vizsgált (E-R) és (R-E) típusú következtetések esetében azt jelenti, hogy a < >-jelek között szereplő premissza látens háttérpremissza marad, és nem jelenik meg a bázis látható részében: (R-E) Premisszák: (a) x r é s z e y-nak. (b) x rendelkezik a P tulajdonsággal. (c) <Ha y egy része rendelkezik P-vel, akkor y is rendelkezik vele.> (d) y is rendelkezik a P tulajdonsággal. (E-R) Premisszák: (a) x r é s z e y-nak. (b) y rendelkezik a P tulajdonsággal. (c) <Ha y rendelkezik P-vel, akkor a részei is rendelkeznek vele.> (d) x is rendelkezik a P tulajdonsággal. 37 f) A plauzibilis következtetések kontextusfüggősége 36 [...] a teljes bázisnak csak egy része mintegy 'látható része' jut kifejezésre; van azonban még egy ki nem mondott, láthatatlan része is, amely csupán pontokba nem szedhető megérzések és meg nem fogalmazott meggondolások formájában él. Az is megeshet, hogy olyan új információhoz jutunk, amely teljesen érintetlenül hagyja a két premissza érvényét, A igazságába vetett hitünket mégis a konklúzióban megjelölttel ellentétes irányba befolyásolja. Az, hogy premisszáink alapján A-t hihetőbbnek véljük, teljesen érthető és indokolt. De egy nappal később felmerülhetnek olyan indokok, amelyek ugyan egyáltalán nem érintik a premisszákat, mégis csökkenthetik számunkra A hihető voltát, sőt egyenesen cáfolhatják a konklúziót. A konklúziót tehát megingathatják, sőt egyenesen romba dönthetik olyan megrázkódtatások, amelyek b á z i s á n a k l á t h a - tatlan részében következnek be, annak ellenére, hogy a premisszák a bázis látható része szilárdan a helyükön maradtak. (Pólya 1994, 91; kiemelés K.A./R.Cs.) 37 Fontos ugyanakkor megjegyeznünk, hogy a fenti következtetéseket másfajta látens premisszákkal is kiegészíthetjük, mint pl. <x és y minden P szempontjából releváns tulajdonságában megegyezik> stb. L. ehhez többek között a 7. lábjegyzetben felsorolt irodalmat, valamint az (1)(c)-ben bemutatott példákat. 18

19 Következésképpen a plauzibilis következtetések konklúziója alapvetően és nem-triviális módon kontextusfüggő: a konklúzió hihetősége jelentős mértékben függ a premisszák erejétől vagy súlyától (P2)(b): Plauzibilis és téves következtetések Miután tisztáztuk a plauzibilis és a demonstratív következtetések viszonyát, fel kell vetnünk a plauzibilis és a téves következtetések közti kapcsolat kérdését. A téves következtetések a klasszikus értelmezés szerint olyan következtetések, amelyek megtévesztő módon hasonlítanak valamilyen érvényes következtetéshez, vagyis helyes demonstratív következtetésnek látszanak, azonban nem azok (vö. pl. Hamblin 1970). Ugyanakkor az utóbbi egy-két évtized szakirodalma kimutatta, hogy ez a klasszikus értelmezés többek között az alábbi okokból nem tartható: 39 (i) Sok esetben a téves következtetés formája nem hasonlít semmilyen helyes következtetési sémához. Például az argumentum ad baculum típusú érvelések a vitapartner fenyegetésén alapulnak. Ezekben az esetekben világos, hogy nem logikai, hanem e t i k a i hibával van dolgunk. (ii) A téves következtetések egy jelentős csoportja olyan premisszát tartalmaz, amelynek akceptálhatósága megkérdőjelezhető. Például az argumentum ad populum típusú érvelések azon a megfontoláson alapulnak, hogy egy állítás azért igaz, mert az emberek többsége egyetért vele. (iii) Nem alkalmazható a klasszikus definíció a körben forgó érvelés megragadására, hiszen például az A & B, tehát A vagy az A, tehát A alakú következtetések triviális módon érvényesek. (iv) Túl szigorú, amennyiben minden nem-demonstratív következtetést tévesnek minősít, jóllehet a hétköznapi érvelésben és a tudományos elméletalkotásban a nem-demonstratív következtetések számos fajtáját használják. 40 E felismerések indokolják azt, hogy a modern szakirodalom a téves következtetések kontextus-függőségét helyezi a középpontba: Egy következtetés, amely [...] helyes az egyik [ ] kontextusban, [...] téves lehet egy másikban (Walton 1997, 213). Azt látjuk tehát, hogy a plauzibilis és a téves következtetéseknek legalább két közös tulajdonsága van: nem-demonstratívak és kontextusfüggőek. Ezért (P2)(b)-t a következőkép- 38 A plauzibilis érvelés általunk megadott szkémájában a k o n k l ú z i ó n e m v á l a s z t h a t ó l e. Az A hihetőbbé lett kijelentés értelmetlen a premisszákra való hivatkozás nélkül, amelyek megmagyarázzák a konklúzió változásának körülményeit. A premisszákra való hivatkozással a plauzibilis konklúzió teljesen értelmes lesz és tökéletesen ésszerű, de az idő múlásával értéke csökkenhet, annak ellenére, hogy a premisszák érintetlenül maradnak. [ ] Ostobaság volna azon sajnálkozni, hogy a plauzibilis érvelés szkémája nem ér fel a demonstratív érvelés tökéletességéhez. Ellenkezőleg, elégedettséget kellene éreznünk, hogy sikerült kideríteni valami kezdettől fogva gyanított különbséget. Kezdettől fogva világos volt, hogy a k é t f a j t a é r v e l é s n e k különböző ek a feladatai. Kezdettől fogva nagyon eltérőnek látszottak: a d e m o n s t r a t í v é r v e l é s határozottnak, véglegesnek, gépiesnek, a plauzibilis érvelés homályosnak, idei g l e n e s n e k, j e l l e g z e t e s e n e m b e r i n e k. [ ] A demonstratív következtetéssel ellentétben a plauzibilis érvelés határozatlanul hagy egy nagyon lényeges momentumot: a konklúzió erő s s é g é t v a g y s ú l y á t. Ez a súly nem csak a tisztázott okoktól függhet, olyanoktól, amik például a premisszákban fejeződnek ki, hanem tisztázatlan, ki nem fejezett okoktól is, amelyek valahol a következtető személy hátterében lehetnek. Az embernek van háttere, a gépnek nincs. (Pólya 1989, 125; kiemelés K.A./R.Cs.). L. még ehhez pl. Rescher (1976, 111), Walton (2001, 164). 39 Ezen eredmények hasonlóan tömör összefoglalásához l. pl. Kienpointner (1992, 249f.), Eemeren Grootendorst (2004, 158). 40 Vö. Walton (2001). 19

20 pen pontosíthatjuk: Mi a különbség a plauzibilis és a téves következtetések között, ha mindkettő (a) nem-demonstratív és (b) kontextusfüggő? Az előző szakaszban elmondottakból kiindulva erre a kérdésre első megközelítésben a következőképpen válaszolhatunk: Míg a plauzibilis következtetések új információk megszerzésének hatékony eszközei egy adott kontextusban, melyek fontos heurisztikus feladatokat látnak el a problémamegoldásban, addig a téves következtetések i neffektívek, sőt néha egyenesen destruktívak. A téves következtetés tehát nem más, mint a z adott kontextusban, azaz a rendelkezésünkre álló információkhoz viszonyítva ineffektív következtetés, mely nem járul hozzá az adott probléma megoldásához. A hiba, amelyet elkövetünk, többnyire abban gyökerezik, hogy figyelmen kívül hagyjuk az adott kontextus sajátosságait, és túlbecsüljük a konklúzió (Pólya kifejezésével élve) erejét vagy súlyát, azaz egy bizonytalan konklúziót bizonyosnak vagy legalábbis hihetőbbnek tekintünk, mint azt a rendelkezésünkre álló információk indokolják, és figyelmen kívül hagyunk más, alternatív megoldásokat. Ez a distinkció ugyanakkor nem csupán az általunk Pólya és Rescher nyomán vázolt modell sajátossága, hanem mint azt az alábbi idézet is tanúsítja más argumentációelméleti irányzatok képviselői a mienktől többé-kevésbé eltérő háttérfeltevésekre támaszkodva is hasonlóan fogalmaznak: [ ] A téves következtetések nem abszolút hibák, amelyeket az ésszerűség lényegét felismerő elemző egyszerűen a vitázóknak tulajdoníthatna, hanem olyan lépések az argumentatív diskurzusban vagy szövegben, amelyeket nem tekinthetünk konstruktívnak, vagy egyenesen destruktívnak kell tartanunk [ ]. (Eemeren Grootendorst 2004, 175; kiemelés K.A./R.Cs.) Ugyanakkor fontos felhívni a figyelmet arra, hogy e választ óvatosan és differenciáltan kell értékelnünk. Mindenekelőtt azért, mert egyrészt a hatékonyság nem a következtetések a b- s z olút tulajdonsága. Még ha egy adott kontextusban effektívnek tűnik is egy következtetés mivel úgy véljük, hogy elősegíti a probléma megoldását, megváltozhatnak a rendelkezésre álló információk, és az ily módon módosult kontextusban előfordulhat, hogy ineffektívvé válik az, ami korábban hatékonynak látszott. Másrészt pedig az említett distinkció nem kínál univerzális, minden szituációban világosan alkalmazható és végleges hatályú kritériumot annak megítéléséhez, hogy egy bizonyos következtetés téves-e vagy plauzibilis. Harmadszor, hangsúlyoznunk kell, hogy noha modellünk számos közös vonást mutat mind a plauzibilis következtetések, mind a téves következtetések egyéb megközelítéseivel, lényeges pontokon különbözik is ezektől Anélkül, hogy részletesen bemutatnánk a vonatkozó szakirodalmat, csupán röviden jelezni kívánjuk, miben különbözik a mi megközelítésünk más álláspontoktól. Például, noha számos esetben egyetértőleg hivatkoztunk Waltonra, és idéztük is műveit, hogy alátámasszuk állításainkat, bizonyos pontokon jelentős eltérések mutatkoznak álláspontjaink között. Ennek érzékeltetésére legyen elegendő megemlítenünk, hogy Walton egyetért az analitikus tudományelmélet standard nézetével abban a tekintetben, hogy elfogadja a felfedezés kontextusának és az igazolás kontextusának elkülönítését. Ez a distinkció világosan visszatükröződik abban, ahogyan e két kutatási fázis argumentációs szerkezetét látja. Feltételezi ugyanis, hogy míg a felfedezés kontextusában megengedett a nem-demonstratív következtetések használata, az igazolás kontextusában kizárólag a deduktív és az induktív következtetések legitimek (Walton 1992a, 207f; 2001, 157ff, 164f ; vö. továbbá Rákosi 2005). Vagy, hogy egy másik példát is említsünk, nagyra becsüljük van Eemeren és Grootendorst argumentációelméleti munkásságát, és gyakran egyetértünk meglátásaikkal. Nem osztjuk azonban azt az elképzelésüket, hogy a téves következtetések elemzését az argumentáció normatív modelljeire kellene alapozni, amelyek nem mások, mint a véleménykülönbségek feloldását szolgáló szabályok jól definiált rendszerei, amelyeket a vitapartnerek interszubjektív módon elfogadnak (vö. pl. van Eemeren Grootendorst 2004, 175). 20