Galícia és a galíciai zsidóság a 18. század végén

Átírás

1 Kurdi Krisztina Galícia és a galíciai zsidóság a 18. század végén GALÍCIA FELFEDEZÉSE Galícia az elmúlt évtizedekben került ismét az érdeklôdés középpontjába. De nemcsak a történészek figyelmét keltette fel a hányatott sorsú tartomány amely egykor az Osztrák Magyar Monarchiához tartozott, napjainkban pedig Lengyelország és Ukrajna osztozik területén, hanem az eredetüket, 1 ôseiket keresô egykori galíciai németekét és a Galíciáiból származó zsidókét is. 2 Galícia újra felfedezését nagymértékben a nosztalgia keltette életre, melyet a szépirodalom is táplál. Gondoljunk itt Joseph Roth, Karl Emil Franzos, Leopold von Sacher-Masoch vagy éppen Sólem Aléchem mûveire, amelyek napjainkban ismét kedvelt és népszerû olvasmányok. Különösen a 20. században vált ez a tartomány az eltûnt k. und k. világ szimbólumává, azé az elképzelt, idealizált helyé, ahol a különbözô nemzetiségek, nyelvek és vallások békés harmóniában éltek egymás mellett, amelynek tartós mozdulatlanságát és biztonságát a távoli Bécsben élô császár garantálta. Galícia valóban az a tartomány, ahol számos nemzetiség élt együtt, de nem volt uralkodó nemzet, még a relatív többségért is folyamatosan küzdöttek a lengyelek és a ruténok, viszont voltak olyan kisvárosok és falvak, ahol a zsidók a lakosság abszolút többséget alkották, de ôk soha nem érezték magukat ettôl még többségnek. Ahol furcsa egzotikus népek éltek, mint a huculok vagy a lipovárok, és az uralkodó nemzetet mindössze néhány ezer osztrák hivatalnok képviselte, ôk is inkább Lembergben és néhány nagyobb városban tartózkodtak. A birodalom más részein szinte nem is hallottak még errôl az országrészrôl, tragikus módon az osztrák és magyar közvélemény leginkább akkor ismerte meg Galíciát, amikor azt éppen elveszítette. Az elsô világháború folyamán hallottak sokat errôl a tartományról, véres és értelmetlen csaták színtereinek nevét tanulták meg Monarchia-szerte, amikor az osztrák magyar csapatok itt szenvedték el legnagyobb vérveszteségeiket. Napjainkban Galícia egyszerre tûnik egzotikusnak és barbárnak, ahol azonban még érezni lehet a nyugati civilizáció hatását, de érezhetô a kelet fojtogató, nehéz bárdolatlansága is, mint ahogyan ezt találóan kifejezi Karl Emil Franzos mûvének címe is: Halb Asien. 3 A valóságban persze nem ilyen volt Galícia, bár napjaink távolságából kétségkívül még idealizálni is lehetne az 1772 és 1918 közötti osztrák uralmat. A hétköznapok galíciai valóságát sokkal inkább a szegénység, kilátástalanság, a kitörési lehetôségek hiánya, egy periferiális 57

2 Amikor még csak egy galíciai kisváros volt Auschwitz fôtere 1906-ban tartomány fejlôdésének minden hátránya és a mindegyik nemzetiségre egyaránt jellemzô megmagyarázhatatlan fásultság uralta. Galícia ma már nem létezik, az elsô világháború eltörölte földrajzi valóságában, miután megszûnt az az Osztrák Magyar Monarchia, melynek része volt. A második világháború és annak következményei pedig sokszínû lakosságát semmisítette meg. De Galícia mítosza ma is létezik. A sors különös iróniája, hogy ennek az eltûnt világnak a mítoszát éppen a pusztulása keltette életre, addig, amíg létezett, közel sem övezte ekkora figyelem és nosztalgia, mint amióta szinte nyomtalanul eltûnt. LENGYELORSZÁG FELOSZTÁSA A GALÍCIA-LODOMÉRIA KIRÁLYSÁG LÉTREJÖTTE A 17. századi Lengyelország fokozatosan vesztette el politikai és hatalmi súlyát az európai nagyhatalmak között, hosszú agóniája, instabilitása évtizedeken át veszélyeztette Európa stabilitását és békéjét. Lengyelország válságának elsôsorban belsô okai voltak, a mágnások túlzott hatalma, melynek lényege az volt, hogy Lengyelországban a középkor óta nem tudott egy uralkodó család sem tartósan megerôsödni, ezért nem is alakulhatott ki dinasztikus öröklési rend. A lengyel királyi cím elnyerése fokozatosan vált a nagy mágnáscsaládok és a körülöttük szervezôdô klánok küzdelmének tárgyává, hiszen a lengyel nemesi alkotmányból következôen elméletileg bármelyik mágnásból uralkodó lehetett. A 18. század folyamán a központi hatalom meggyengülésével szintén a fôúri oligarchák játékszerévé vált az országgyûlés, ugyanakkor a politikai és gazdasági hatalom is az ô kezükben összpontosult. A szavazati joggal rendelkezô kisnemesek voksait ígéretekkel, pénzzel, kiváltságok osztogatásával könnyen megszerezték. Közben Lengyelország szomszédai Oroszország, Poroszország és Ausztria új nagyhatalmakként jelentek meg Európában, és a 18. század közepén már egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy mellettük egy gyengélkedô, belsô megosztottságtól terhelt Lengyelország nem maradhat fenn. Lengyelország felszabdalása végül is 1769-ben kezdôdött el, mégpedig azzal, hogy Mária Terézia visszaszerezte azt a 13 szepesi (cipszer) várost, amit még 1412-ben Zsigmond király zálogosított el a lengyel királynak, mivel Zsigmondnak pénzre volt szüksége egy Velence elleni háborúhoz. 4 Ausztria mint a magyar királyság örököse mindig is jogot formált Galíciára. II. András vezette be elôször a rex Galiciae et Lodomeriae címet, amelyet késôbb is használtak a magyar uralkodók. Történelmileg Galícia földrajzi név alatt a Sbrucz és Wislok közötti területet értjük, itt volt a században a Galíciai (Halicsi) Fejedelemség és ig a Galíciai Volhíniai Királyság. Ettôl kezdve a rövid ukrán uralmat ( ) leszámítva egészen 1772-ig Galícia a Lengyel Királyság része volt. 5 A területet nyugatról osztrák és porosz Szilézia határolta, északról a maradék Lengyel Királyság, délkeleten a Török Birodalom, délen Bukovina és a Magyar Királyság. A 17. században a lengyel nemesi köztársaság területe még négyzetkilométer volt, 1772-ben négyzetkilométerre csökkent. Poroszországé lettek a legfejlettebb területek Kelet-Pomeránia és Nagy-Lengyelország északi része, összesen négyzetkilométer és mintegy lakos, Oroszországhoz négyzetkilométer került, lakossal. Ausztriáé lett a legnépesebb térség, 1772-ben az elsô felosztáskor négyzetkilométert és lakost kapott. 6 Az elsô felosztáskor Ausztria tulajdonképpen három területet kapott: az egykori Vörösoroszországot, Auschwitz és Zator Hercegséget és a cipszer városokat. Ez a térség volt a három hatalom között felosztott területek közül a legnépesebb: 81 ezer négyzetkilométer és 83 ezer négyzetkilométer közötti területet, kb. 2,13 2,65 millió lakossal ban Bukovinát 58

3 is hozzácsatolták Galíciához, ezzel további négyzetkilométerrel gyarapodott a tartomány területe. Bukovina megszerzése Galícia 1772-es bekebelezése után az osztrákok számára stratégiai céllá vált, mivel Bukovina mintegy hídként ékelôdött be Erdély és Galícia közé. Már 1774-ben osztrák csapatok szállták meg a török kézben lévô tartományt, amely aztán 12 éven át osztrák katonai igazgatás alatt állt, míg végül 1786-ban a mintegy lakosú tartományt Czernowitz körzet néven Galíciához csatolták ban újabb határmódosulásra került sor, ekkor szerezte meg Zamosc körzetét Ausztria. Távolabbi célját szó szerint és átvitt értelemben is Krakkó és a Visztula nyugati partja jelentette, amely ekkor még a lengyeleké maradt. A második, 1793-as felosztásból Ausztria kimaradt, a harmadik egyben végsô felosztáskor Ausztria azonban újra gyarapodott területileg. Már a Kosciuszko-felkelés alatt, 1794-ben osztrák csapatok vonultak be Lublin környékére, elsôsorban azért, hogy világossá tegyék szándékaikat és igényüket a Krakkóra spekuláló poroszok számára. Orosz segítséggel sikeresen elszigetelték Berlint, és január 3-án a Szentpéterváron aláírt szerzôdés értelmében Ausztria 47 ezer négyzetkilométeres területet kapott október 24-én mindhárom ország aláírta ezt a szerzôdést, de Krakkó városáról és a végleges határról további kemény tárgyalások folytak, végül 1796 januárjában az addig porosz kézben lévô Krakkó az osztrákokhoz került január 26-án az újabb szentpétervári szerzôdéssel zárult le Lengyelország felosztása. A korábbi területhez Ausztria még hat új körzetet kapott: Krakkó, Kielce, Lublin, Biala, Radom, Siedlce a Pilica, Visztula és a Bug folyó által határolt vajdaságokat ezeket ban közös kormányzóság alatt egyesítették Galíciával. Ezt a térséget nevezték Nyugat-Galíciának is, megkülönböztetve a már korábbi osztrák kézen levô területektôl, melyet Kelet- Galíciának hívtak. Ekkor volt egyébként a legnagyobb területû Galícia, közel négyzetkilométer. A Habsburgok azonban nem sokáig örülhettek Nyugat-Galíciának, mivel Napóleon, miután legyôzte a poroszokat és az osztrákokat, 1807-ben létrehozta a Varsói Nagyhercegséget fôleg porosz és osztrák területekbôl. Az október 14-i schönbrunni szerzôdés értelmében Ausztriának le kellett mondania a teljes es szerzeményeirôl, Zamosc körzetrôl és a Visztula jobb partján lévô, Krakkótól délre esô Podgorce térségérôl. Wieliczkát a sóbányákkal együtt a Varsói Nagyhercegség és Ausztria közös birtokának tekintették. Tarnopol körzetét teljesen, Zaleszczyki, Zloczów, Brzezany körzetek egy részét pedig közel 400 ezer lakosával együtt az oroszoknak kellett átadnia. 9 Galícia között Napóleon bukása után Ausztria az 1809-ben elvesztett területek csak egy kis részét tudta visszaszerezni. Megállapodtak az oroszokkal, hogy a tarnopoli körzetet, Podgorcét és Wieliczkát visszakapják a Habsburgok, és ezt az 1815-ös Bécsi Kongresszus részletesen rögzítette. 10 Tehát Zamosc körzetét nem kapta vissza Ausztria, Krakkót és környékét pedig örökké semleges köztársasággá nyilvánították (1164 négyzetkilométer és lakos) és a három hatalom felügyelete alá helyezték. 11 A 19. század közepéig még néhányszor változtak Galícia határai: 1818-ban a wadowiczei körzethez tartozó ún. Auschwitz Zatori Hercegséget 1900 négyzetkilométer területet osztrák Sziléziához csatolták, de közigazgatásilag Galícia része maradt ban a krakkói felkelés leverése után az 1815 óta a három hatalom közös ellenôrzése alatt álló várost, 1100 négyzetkilométert Galíciához csatolták ben azonban újabb területi veszteséget szenvedett el Galícia, Czernowitz körzetbôl autonóm 59

4 más Habsburg-tartományban, de az egykori Lengyel Királyság többi részén sem volt jellemzô. Az osztrákok, akik azt hitték, hogy a tartomány egyetlen számottevô nemzetisége a lengyel, meglepôdve tapasztalták, hogy a lengyelek nincsenek is többségben Galíciában. Az 1772-es annektáláskor a ruténok tették ki a lakosság 75 százalékát, 14 de mellettük jelentôs számú német, örmény, szlovák, román, magyar pontosabban székely és cigány is élt a tartományban. De az osztrák hatóságokat és nem utolsósorban Mária Teréziát és fiát leginkább Galícia nagy lélekszámú zsidó népessége döbbentette meg. A GALÍCIAI ZSIDÓSÁG Vásár Rawa Ruskában tartomány lett, de Bukovina Hercegség néven a Monarchia része maradt. Az utolsó területi változás 1866-ban történt, amikor Auschwitz Zatori Hercegség ismét Galícia része lett. Ekkor a tartomány területe négyzetkilométer volt, amely a Habsburg Birodalom bukásáig már nem változott. 12 Az új provincia visszakapta régi, történelmi nevét, és Königreich Galizien und Lodomerien néven került az osztrák közigazgatás alá. Az elnevezéssel kapcsolatban több probléma is felmerült, egyrészt a történelmi Galícia és Lodoméria alatt az egykori Halics és Vlagyimiri Nagyfejedelemséget értjük, de ennek az egykori területnek csak egy részét birtokolta Ausztria. Ha az egykori lengyel területeket nézzük, akkor a Galícia elnevezés Vörösoroszországra és a belzi vajdaságra volt érvényes. Többször felmerült, hogy a nemzetiségi és gazdasági szempontból különbözô területeket fel kellene osztani egy lengyel és egy ukrán Galíciára, emellett logikai és történelmi érvek is szóltak. 13 GALÍCIA LAKOSSÁGA Az újonnan szerzett tartomány területe ben négyzetkilométer volt, mintegy másfél milliónyi lakossal, akik számos nemzetiségbôl kerültek ki. A különbözô nyelvek, vallások, kultúrák zavaros egyvelege volt Galícia, ami A zsidóság a 17. századi Lengyelország lakosságának kb. 6-7 százalékát alkotta. 15 Ez az arány jóval magasabb az európai átlagnál, bár természetesen ezekkel a számokkal maga a zsidóság egyáltalán nem volt tisztában, mindig is kisebbségnek tekintették magukat, amit az ôket körülvevô környezettôl való teljes elszigetelôdés is csak erôsített. Még azokon a helyeken is természetesnek tekintették kisebbségi státusukat, ahol valójában ôk alkották a lakosság többségét. 16 A zsidóság sajátos helyet foglalt el a középkori és kora újkori Lengyelország társadalomtörténetében. Mint ahogy a korabeli utazók közül Belsazer Hacquet találóan jellemezte helyzetüket: államot alkotnak az államban. 17 Sajátosságuk gazdasági és társadalmi helyzetükbôl és szerepükbôl fakadt. A parasztság és a nemesek között álltak, a két osztály között mintegy közvetítô szerepet betöltve, 18 bizonyos értelemben a hiányzó középrétegeket pótolták. Elméletben nem rendelkeztek azokkal a jogokkal, amelyekkel a szabad keresztény lakosság, de a gyakorlat mégis ellentmond ennek. Kedvezôbb volt a helyzetük a keresztényekhez képest, mivel az állam által is elismert testülettel rendelkeztek, amellyel az uralkodónak is tárgyalnia kellett. A keresztény városi magisztrátusokhoz hasonló szervezeteik teljes hatáskörrel intézték az adott város vagy falu zsidó közösségének ügyeit. A zsidókkal szemben ugyan született számos jogaikat korlátozó törvény, de ezeket a valóságban nem tartották be, mivel a lengyel társadalom uralkodó elitjének ez nem állt érdekében. 19 Helyzetük összességében jobb volt a parasztokénál, mivel társadalomszociológiai értelemben 60

5 nem voltak jobbágyok és a keresztény lakosság is a jobbágyság fölött állónak tekintette ôket. Az is megkülönböztette a lengyel zsidóságot a nyugat-európaiaktól, hogy a Lengyel Litván Unióban nemcsak városlakó népesség voltak, hanem nagy számban éltek falvakban és kisvárosban. Az osztrák uralom kezdetén a galíciai területen a zsidóság közel százaléka élt vidéken. A jelenség a 16. századra nyúlik vissza, amikor az európai munkamegosztásban beállt változások következtében az Elbától keletre fekvô területeken a mezôgazdasági termelésé lett a vezetô szerep, és a nemesi birtokok is bekapcsolódtak az árutermelés folyamatába. Ez játszódott le a Lengyel Királyságban is, és ez a folyamat váltotta ki a zsidóság szerepének változását, tulajdonképpen felértékelôdését. A birtokos nemeseknek szükségük volt egy olyan mobil rétegre, akik terményeiket értékesíteni tudták, ismerték a kereskedelmi útvonalakat és a piac igényeit. Ezért a lengyel zsidóság a városok helyett inkább a nemesek birtokaira költözött. A lengyel földbirtokosok nem szívesen foglalkoztak a birtokaik irányításával, nem is értettek hozzá, ezért számukra a zsidóság rendkívül hasznos, elengedhetetlen feladatokat látott el. Ôk irányították az uradalmakat, értékesítették a birtok terményeit a városban. Így jött létre a város és vidék között a zsidóság és az egész lengyel társadalom közremûködésével egy sajátos gazdasági körforgás, amelyben kapcsolatba kerültek egymással parasztok és zsidók, városlakók és földbirtokosok egyaránt. 20 Az áruforgalom bonyolítása mellett gyakorolták a földesúr különbözô jogait is, bérleti formában. Bérbe vették a lengyel nemesség malom-, halastó- és kocsmatartási jogát. Ez a bérleti rendszer fôleg Galíciában, Volhíniában, Ukrajnában volt nagyon elterjedt, ezeken a területeken hatalmas birtoktesteket irányítottak zsidók. Haszonbérlôként, illetve intézôként a zsidók közvetlen kapcsolatba kerültek a parasztsággal, akárcsak a malmokban és fôleg a kocsmákban. Gyakorlatilag ôk szervezték és irányították a falu gazdasági életét. Tulajdonképpen együtt éltek a parasztokkal a falvakban, bár a korabeli utazók szerint a zsidóság kihasználta a parasztokat. 21 Intézôként és haszonbérlôként utasításokat adtak az uradalom termelésére vonatkozóan. Mint kocsmárosok eladták a nemesi birtok terményeit mert nem csak pálinkát mértek és egyben a kocsmában folytak a gazdasági tárgyalások a parasztok és a zsidó Házaló zsidó kereskedôk között. Itt találkoztak azok a falujáró, házaló vándorkereskedôk is, akik felvásárolták a parasztok terményfeleslegeit és ellátták a falut a város termékeivel, olyan fogyasztási cikkekkel, amit a parasztok maguk nem tudtak elôállítani. Ezeknek a házaló, falujáró zsidóknak rendkívül fontos szerepük volt a falvak életében, mivel ôk érintkeztek leginkább a parasztsággal, az igényeiket is ôk ismerték igazán. A kereskedés mellett kisebb feladatokkal is megbízták a parasztok ôket, mivel ezek a házalók állandóan úton voltak, híreket hoztak-vittek a város és falu között, közvetítettek a városi, járási hatóságok és a parasztság között is. Gyakran ôk ismertették meg a falu lakóit az új technikai vívmányokkal, új mezôgazdasági eszközökkel. 22 A lengyel uralkodók az adók fejében védelmet ígértek és szabad gazdasági tevékenységet biztosítottak a zsidóság számára. Ideális gazda- 61

6 sági partnerek voltak, mivel nem kellett attól tartani, hogy beavatkoznak az uralkodó és nemesség vagy az uralkodó és a polgárság közötti politikai konfliktusokba. Akkor sem igyekeztek politikai befolyáshoz jutni, amikor már ezt gazdasági erejük lehetôvé tette volna. 23 Maguk a zsidók is természetes állapotnak tartották ezt a helyzetet, mivel úgy vélték, hogy csak annyi jog illeti meg ôket, amennyit az uralkodótól megvásárolnak. Ugyanilyen természetesnek tartották azt is, ha valamelyik államból elûzték ôket, úgy vélték, az uralkodónak ehhez joga van, és maguk sem érezték azt, hogy igazságtalanság vagy jogsérelem történt volna. 24 A Lengyel Királyságban rövid idôszakoktól eltekintve 25 biztonságban érezhették magukat, sôt idônként a kormányzat olyan régiókba is invitálta ôket, ösztönözte ôket a letelepedésre, ahol korábban nem lakhattak. A 17. század folyamán a lengyel földbirtokosok gazdasági igényei miatt nagy számban telepedtek le Volhíniában, Podóliában és Ukrajnában. Ahogy a királyi hatalom az évszázadok folyamán fokozatosan gyengült, a zsidók biztonságát a nemesek, azon belül is a mágnások és földbirtokosok garantálták. Kölcsönösen szükségük volt egymásra. A védelem fejében hiteleztek a nemeseknek és szolgáltak is egyben nekik. Szolgálatuk legelterjedtebb módja a már említett nemesi birtokok, javadalmak bérlése, ügyeik intézése. Állami jövedelmeket, királyi birtokokat, vámokat nem bérelhettek, ezért a lengyel nemeseken keresztül jutottak mégis ezekhez a bérleményekhez, mivel nem az államtól, hanem a nemestôl vették bérbe. Ez a sajátos viszony a nemesség és a zsidóság között alapvetôen meghatározta a lengyel gazdaságot. A nemes számára a zsidó volt a legjobb bérlô, a legjobb adós és hitelezô egy személyben. 26 De ôk béreltek olyan állami monopóliumokat is, mint a sószállítás és sóbányák, dohánytized, sôt még az egyházi tizedet is. 27 Az is gyakran elôfordult, hogy a földesúr teljes birtokát ami akár több falut is jelenthetett bérbe adta, mert nem érdekelte saját tulajdona vagy az év nagy részében nem is tartózkodott Lengyelországban. A nemes kihasználhatta ôket, a zsidó bérlô pedig szolgai alázattal engedelmeskedett, hiszen üzleteit és biztonságát mégiscsak egy földesúr védelme alatt folytathatta igazán. 28 Ez a szoros és a társadalom többi tagja számára kártékony érdekszövetség számos konfliktus forrása lett az évszázadok alatt, amibôl hosszú távon a zsidóság került ki vesztesen. Minden krízishelyzetben, felkelések vagy háborúk alkalmával a zsidók elleni atrocitások mögött az a szociális konfliktus húzódott meg, hogy a zsidóság a lengyel mágnást képviseli a falvakban, tehát indirekt módon a zsidó az, aki a parasztságot elnyomja és kizsákmányolja. Ez a társadalmi feszültség nyilvánult meg az 1648-as Hmelnyickij-féle kozákfelkelés, a hajdamákok 18. századi lázadásai alkalmával, de megítélésem szerint a 20. századi lengyel antiszemitizmus gyökereit is itt találhatjuk. A kézmûvesség és a kisipar a galíciai zsidóság meghatározó tevékenysége a kereskedelem mellett. A 16. századra a zsidók szinte minden kisipari ágazatban jelen voltak, Krakkóban, Lembergben és Przemyslben zsidó céhek is léteztek, sôt még az is elôfordult, hogy zsidó kisiparosok keresztény céhek tagjai lehettek. 29 Az osztrákok mikor felmérték Galícia állapotát, úgy találták, hogy túl kevés itt a kézmûves és fejletlen a kisipar. Ezért II. József uralkodása Zsidó szabó 62

7 alatt számos német kézmûves érkezett Galíciába. De hamarosan kiderült, hogy sem több, sem jobb kézmûvesre nincs szükség. 30 A galíciaiaknak nem volt igényük a minôségi árukra, a keresztény és zsidó kézmûvesek folyamatos szembenállása és konkurálása sem vezetett a minôségi verseny kialakulásához. Voltak olyan foglalkozások, amelyeket kizárólag a zsidók ûztek, ilyen volt a szabászat. Joseph Rohrer útleírása szerint minden negyedik (!) galíciai zsidó szabó, ami valószínûleg túlzás, de az bizonyos, hogy létszámuk messze meghaladta a valós igényeket. De ezen a pályán sem alakult ki a minôségi termelés, olyan szabász, aki az osztrák, német hivatalnokok igényei szerint tudott volna dolgozni, még hosszú ideig nem volt Galíciában. 31 A parasztok számára a birtok-bérbeadás volt a leggyûlöletesebb, mivel ez rendszerint gazdaságaik teljes tönkretételét jelentette. A zsidó bérlô ugyanis a legrövidebb idô alatt akarta a jobbágyokból kipréselni a birtok hasznát és a földbirtokosnak hitelezett összeget. 32 A másik, évszázadokon át kísértô sérelmi forrás az ún. propinatiós jog kérdése, amely azt jelentette, hogy saját birtokán csak a földesúrnak volt joga szeszes italt mérni, de ezt persze mégsem maga végezte, hanem bérbe adta ezt a jogát is, kizárólag zsidó bérlôknek. A parasztok csak itt vásárolhattak alkoholt, és ugyanezen elv alapján kellett a jobbágyoknak kizárólag a földesúr malmában ôrletni a gabonájukat. A malmok is kivétel nélkül zsidó bérlôk kezében voltak. 33 A földbirtokosnak mindenképpen megérte a zsidóknak kiadni a bérbe tulajdonait, mivel ôk tudták a legkisebb költségekkel üzemeltetni, és a földbirtokosnak más vállalkozása nem lévén, a bérleti díjakból származó bevételek voltak a legbiztosabbak, gyakorlatilag az egyetlen bevételi forrása ez volt. De az egész lengyel gazdaság megszenvedte azt, hogy a bérleti rendszer által a tulajdonos és a birtokos nem ugyanaz a személy volt. Így veszteséges gazdálkodás esetén a felelôsséget tulajdonképpen senki nem vállalta és mindig a következô bérlô terheit növelték. Az osztrákok uralmuk kezdetén felmérték, hogy a bérleti rendszer gazdaságilag és morálisan kártékony, ezért aztán minden eszközzel törekedtek annak felszámolására. A végsô céljuk az volt, hogy a tulajdonosokat arra kényszerítsék, hogy saját maguk igazgassák a birtokaikat. Ezt egyáltalán nem volt könnyû végrehajtatni. Zolkiewi zsinagóga Az osztrák kormány bevezette, hogy az, aki fél évet külföldön tölt vagy legalábbis távol a saját birtokától, az duplán adózzon. Szigorították a bérlôkre vonatkozó szabályokat is, ami indirekt módon a zsidóság ellen irányult. Minden bérlônek jelentkeznie kellett Lembergben a kormányzóságon, és számot adni az általa bérelt javakról. II. József 1773-as galíciai utazása nyomán az is felmerült, hogy a zsidókat végképp kitiltják a haszonbérleti rendszerbôl, de ezt végül elvetették. 34 Külön meg kell emlékeznünk a zsidó kocsmáros jelenségérôl. Személye végigkíséri Galícia történelmét, típusát jól ismerjük a szépirodalomból is. Az osztrákok megérkezése elôtti 18. századi Lengyel Litván Unió zsidó lakosságának egynegyede ûzte ezt a foglalkozást. Egy 1813-ból származó igaz, nem teljesen megbízható forrás szerint az alkohol elôállításával és annak értékesítésével foglalkozók 61 százaléka zsidó, de Kelet-Galíciában valószínûleg még ennél is magasabb a számuk. 35 A ZSIDÓ ÖNKORMÁNYZAT A KAHAL Az osztrákok számára Galícia lakói közül elsôsorban a zsidóság okozott eddig számukra ismeretlen problémákat. Sehol másutt a Habs- 63

8 Krakkói zsidó a zsinagógába menet burg Birodalomban nem élt ekkora területen ilyen nagy létszámú zsidó lakosság, 36 ennyire sajátos státussal és kiváltságokkal felruházva. Ennek gyökereit a középkori Lengyelország történelmében kell keresnünk ben Jámbor Boleszláv bocsátotta ki az ún. káliszi statutumot, mely a lengyelországi zsidóság kiváltságainak alapját képezte, ezt erúsítette meg és szélesítette ki Nagy Kázmér ( ). Fontos, több évszázadra meghatározó eleme volt a káliszi statutumnak, hogy Boleszláv biztosította a zsidók számára azt a jogot, hogy szabad önigazgatású közösségekbe (kehilá) tömörüljenek. 37 Minden kehilának volt egy kahalja, azaz igazgatási szerve, amely egyesítette magában a vallási és a politikai hatalmat. 38 A kahal egyszerre volt vallási, közigazgatási, igazságszolgáltatási és karitatív szerv is. Belsô szabályzatuk, mondhatni alkotmányuk volt, amelyben rögzítették a közösség vezetôinek jogait és kötelességeit. 39 A zsidó társadalom normáit elméletileg a Talmud törvényei határozták meg, de a valóságban legalább ennyire fontos volt a szokásjog is. 40 Ebbe a szokásjogba beletartoznak a speciális helyi szokások is, melyeket nem mindig jegyeztek le. A század folyamán, amikor a kahalok virágkorukat élték, számos helyen írásba foglalták a szokásjogot, amely tulajdonképpen a közösség tagjainak és képviselôinek ülésein hozott döntések összessége. 41 Ezzel az írásos rögzítéssel gyakorlatilag kötelezô normarendszerré vált a szokásjog és racionalizálttá tette a közösséget. A kahalt mint intézményt belsô és külsô körülmények és érdekek hívták életre, illetve tartották fenn az évszázadok alatt. 42 Belsô érdekek között a zsidó vallási szokások a zsidó jogszokás, az iskolák fenntartása voltak a legfontosabbak. De szorosan ehhez tartozik a keresztény világtól való elkülönülés megtartása is. A legfontosabb külsô körülmény pedig a nemességhez fûzôdô, már sokszor emlegetett, meglehetôsen abszurd viszony, amelyben a zsidóság a nemesektôl kapott védelem fejében súlyos adókat fizetett, ezért ezeknek az adóknak a beszedéséhez és a közösség állandó likviditásának fenntartásához szükség volt a vallási összetartozás mellett egyfajta szervezeti összetartozásra, egy végrehajtó szervre. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a zsidó önkormányzat alapja az adózás volt. Az is rendkívül fontos feladata volt a gyülekezetek feletti szerveknek, hogy folyamatosan figyeljék a külvilág rezdüléseit, nem fenyegeti-e kiûzés vagy pogrom a közösséget. Így lett a kahal védelmi és adminisztratív szerv is, amely a közösség tagjainak nemcsak belsô, de külsô életét is szabályozza. A tagokat figyelmeztették az ország törvényeinek betartására, a korrekt üzleti magatartásra. A közösség vezetôi folyamatosan emlékeztették a tagokat arra, hogy minden egyes ember felelôs az egész közösségért. 43 Tettei, hibás döntései, üzleti vállalkozásai az egész közösségre negatív hatással lehetnek. A tagok még akkor is a közösségük felügyelete alá tartoztak, ha éppen nem is tartózkodtak a gyülekezetük területén. A közösség vezetôit a rabbik és a közösség leggazdagabb tagjai alkották, akiket évenként választottak, de a vezetôség létszáma három hat fônél ritkán volt több. Fontosságukat nem is a létszámuk, hanem a közöttük lévô munkamegosztás határozta meg. Ezt a vezetô testületet párnásznak vagy rásimnak hívták. Az 64

9 egyik elöljárót havonta kinevezték a hónap elöljárójának más néven párnász há-hodessé, aki ilyenkor társai fölött állt. Eltérôen a németországi, morvaországi vagy a nyugat-magyarországi zsidó közösségek gyakorlatától, a lengyel és litván kahalokban a párnász ha-hodess kormányzásának egy hónapja alatt teljhatalommal bírt a közösség felett, ô kezdeményezett minden eljárást, ô hozta a döntéseket és irányította a végrehajtó gépezetet. 44 A pozíciók betöltésénél fontos szempont volt az illetô személy anyagi helyzete, mûveltsége, iskolázottsága és származása azaz jó családból származott-e, felmenôi között voltak-e már fontos kahal-tisztségviselôk. A pénz, a vagyon természetesen fontos szerepet játszott, de önmagában még nem volt elég ahhoz, hogy valakit tiszteljenek és vezetô tisztségeket ruházzanak rá. Egy-egy személy megítélésénél szerepet játszott, hogy vagyonából mennyit adakozott jótékony célokra, a közösség javára. A hierarchiában a párnászok alatt álltak a tovim-viri boni, vagyis a jó emberek, a gábáim, a gondnok és a menunim, azaz a felügyelôk. Mindegyiknek megvolt a saját hatásköre és feladata: a tovim segítették tanácsaikkal a párnászokat, a gábáim vezették és felügyelték a zsinagógát és a szegényházat, a többi tisztségviselô pedig figyelte a piaci árakat, ellenôrizte a súlyokat és a kóserságot. Ôk mindannyian kinevezett tisztségviselôk voltak, de lényegében ingyen dolgoztak. 45 Ha valamilyen segítségre volt szükségük munkájukhoz, akkor közpénzbôl fizetett kisegítôket vettek fel, az ilyen fizetett hivatalnokok száma a gyülekezet méretétôl függött. Sajátos, az eddig felsoroltaktól teljesen eltérô funkció volt a stádlán, a közvetítô, szószóló. A stádlán feladata volt, hogy minden idejét a keresztény világgal való kapcsolatteremtésnek, illetve kapcsolattartásnak szentelje. Ezért rengeteget kellett utaznia, sok nyelvet kellett ismernie, de ugyanakkor jártasnak kellett lennie a jogban, ismernie kellett mindenütt a helyi politikai viszonyokat. Ezért ezt a posztot rendkívül tehetséges és képzett emberek töltötték be, akik olyan családokból származtak, amely biztosítani tudta, hogy ezt a sokfajta képességet elsajátítsák. A stádlánt fontos szerepére való tekintettel a gyülekezet tartotta el, de mivel ô járt el magánszemélyek ügyében is, volt, ahol ezért pénzt fogadott el, de volt olyan közösség, ahol ezt tiltották. 46 Szombat Galíciában A közösség vezetôségének bemutatása nem lenne teljes, ha nem említenénk a gyülekezet rabbiját, bár a rabbinak számos olyan feladata volt, amely nem tartozott a közösség vezetéséhez. A rabbi a közösség által választott nagy hálákhikus szaktekintély, tanító és prédikátor is volt egyben. Általában több jelentkezô közül választotta ki a közösség tagjainak gyûlése vagy egy kisebb testület, és funkcióját három évig töltötte be. Szabott alapfizetése volt, de egyéb bevételi forrásokkal is rendelkezett. Ilyen volt például, hogy házassági vagy válási szertartásért vagy vitás kérdések eldöntéséért külön fizetséget kérhetett. Sok, fôleg nagyobb közösségekben a rabbi vezette a jesivát is. A kehila vezetô tisztségei között egyik sem volt életre szóló és nem lehetett apáról fiúra örökíteni, ez az elv biztosította, hogy a zsidó közösségen belül végig fennmaradt a viszonylag nagy társadalmi mobilitás. Elvben mindenki betölthetett bármilyen magas funkciót. A tisztségviselôk állandó változása megakadályozta, hogy egy-egy személy vagy család kezében összpon- 65

10 Egykori zsinagóga Zamoscban. Ma könyvtár tosuljon a hatalom. 47 Fontos megjegyeznünk, hogy a zsidó közösségeken belül sokkal nagyobb volt a mobilitás, mint az ôket körülvevô keresztény társadalomban. Nem voltak merev kasztok, elméletileg sohasem lehetett kizárni, hogy bárki közülük meggazdagodik, mint ahogy a tehetôsek sem gondolták feltétlenül öröknek a vagyonukat és a hatalmukat. A kahal legfontosabb adminisztratív feladatát jelentette az adók könyvelése, annak beszedése és elosztása, illetve visszaforgatása a közösség céljaira. A zsidó közösségek két irányba adóztak, kifelé a kormányzat, a földbirtokos felé, és befelé a közösségi intézmények fenntartásához. A kahal kiadásai közé tartoztak az állami és városi adók, ha egy-egy nemes védelme alatt álltak, akkor a földbirtokos számára beszedett adó, a különbözô adományok, ajándékok számára elkülönített összegek, amelyet a mindig pénzéhes egyház és a mindig megvesztegethetô lengyel hivatali apparátus ellátására különítettek el. Hatalmas feladat volt ez, ha azt is figyelembe vesszük, hogy miután a zsidó közösség már mindenkinek leadózott, még a közösség tagjait is, illetve a közösség által fenntartott intézményeket is finanszíroznia kellett. Ami a kahalok bevételeit illeti, a legfontosabb a vagyonadó volt, továbbá az ún. chazáká vagy chazókó és a krupka. 48 A krupka közvetett adó volt, a húsra, tejre és a lisztre vetették ki. A chazókó-chazáká vagy házákó ezzel szemben közvetlen adó volt a közösség tagjai számára. Ha egyszerûen akarjuk megfogalmazni a lényegét, akkor a monopóliumok védelmének nevezhetjük. Eredetileg egy talmudi mûszóból ered, jogi értelme kb. az, hogy a meglévô állapot jogosságát kell feltételezni, amíg az ellenkezôje nem derül ki. Ebbôl származik az az értelme, hogy bizonyos tisztségek, méltóságok, melyeket a közösség valakire ruházott, ôt illetik meg mindaddig, amíg annak elvételére nincsen nyomós ok. 49 Késôbb átlényegült ún. letelepedési joggá, amely gyakorlatilag a közösség létszámnövekedését szabályozta. Tulajdonképpen olyan védelmi pénznek tekinthetjük, amely arra szolgált, hogy a közösség tagjait megvédje egymástól, a belsô konkurenciától és attól, hogy egymást kiszorítsák valamilyen üzletbôl, ezzel károsítva a közösség bevételeit. Már a 16. századtól kezdve problémát jelentett egy-egy zsidó közösségen belül a belsô konkurencia, vagyis az, hogy a korábban letelepedett közösségi tag gátolhatja-e a késôbb érkezett hittestvérét a kormányszerzôdésekért, állami monopóliumokért folytatott versenyben. A talmudi törvényekbôl ered az elképzelés, hogy a közösség megakadályozhatja, hogy egy adott helyre idegenek jöhessenek kereskedni, és ezt a tiltást próbálták a közösség egyes tagjai a késôbb érkezett hittestvérekre kiterjeszteni. Az újabb betelepedést pedig azzal próbálták korlátozni, hogy ôk már fizettek a hatóságoknak a kereskedelmi jogokért, és a késôbb érkezettek, mivel még nem járultak hozzá a közösség költségeihez, ne is részesedhessenek annak hasznából. Ezért a gyülekezetnek közbe kellett avatkoznia, számos helyen megtiltotta a közösség az egymással konkuráló zsidó vállalkozóknak, hogy a szerzôdés lejárta elôtt vagy egy bizonyos ideig kapcsolatba lépjenek a haszonbérlet nem zsidó tulajdonosával. 50 A zsidó szervezetek néha még a keresztényekkel folytatott kereskedelemben is korlátozták tagjaikat, ha úgy ítélték meg, hogy az veszélybe sodorhat egy-egy tagot vagy akár az egész közösséget. Másrészt számos közösségi intézkedéssel igyekeztek megvédeni a zsidó társadalom gazdasági érdekeit a külsô versenytôl, mivel úgy ítélték meg, hogy a korlátlan verseny végsô soron a keresztény társadalomnak hajtott volna hasznot. 51 Mint láttuk, a kahal tevékenységi köre igen kiterjedt: beszedi az adókat, felügyeli a zsinagóga rendjét, tartja a kapcsolatot más közösségekkel, felügyeli az iskolákat, a nagyobb kahalok gondoskodnak a szegényekrôl. Olyan volt, mint egy mikrokozmosz 52, amelyben az élet minden szegmense benne rejlett. Nemcsak a hitközség tagjainak adóját fektette be a vezetôség, hanem a keresztény társadalom tagjai közül is sokan bízták a kahalra pén- 66

11 K und K Lemberg fôutcája züket. Így a nemesek, a polgárság, sôt még a katolikus egyház is. Az uralkodó és annak tisztviselôi mindig közvetlenül a közösség vezetôivel tárgyalták meg a gazdaság, az adó vagy éppen az autonómia szélesítésének ügyeit, az egyes kahal-tagok mint egyének nem léphettek közvetlen kapcsolatba az állami szervekkel, nem üzletelhettek egyénileg, csak a kahalon keresztül. A kahal maga is létrehozott gazdasági vállalkozásokat: kézmûves céheket alapított, amelyek a keresztény céhek mintáját követték, jótékonysági szervezeteket tartott fenn. Ezek tevékenységét felügyelte és megvédte mûködésüket a keresztény céhekkel szemben, amiért természetesen a céh tagjai fizettek. Bár a városi kézmûves céhekkel állandó vitáik voltak és a keresztény céhek gyakran fordultak a városi magisztrátusokhoz, hogy lépjenek fel a zsidó céhekkel szemben, de ennek ellenére a kahal céhei továbbra is fennmaradtak. Külön kell szólnunk a kahalok bíróságairól. A bíróságok jogkörét a kormányzat által kibocsátott kiváltságlevelek korlátozták, 53 vagyis csak bizonyos ügyekben kellett a zsidóknak világi bíróságokhoz fordulniuk. Az egymás közötti peres ügyeiket a saját bíráik ítélték meg. Ez a gyülekezeti struktúra nemcsak Lengyelországra volt jellemzô Európában, de talán itt teljesedett ki leginkább a hatásköre. Egyedülálló volt a lengyel zsidóságnál a régiók, azaz országrészek közti együttmûködés. Több országban tettek kísérletet arra, hogy létrehozzanak egy minden zsidó közösség felett álló szervet, de ez igazán csak Lengyelországban valósult meg. Ezeknek az országrészeknek (Nagy- Lengyelország, Kis-Lengyelország, Vörösoroszország és Litvánia) a küldöttei akik a rabbik és a kahal elöljárói közül kerültek ki évente a waadnak nevezett tartománygyûléseken amelyet a Négy ország tanácsának is neveztek döntöttek a zsidóság életét érintô legfontosabb kérdésekrôl. Elsôsorban az adók beszedésérôl és annak újra befektetésérôl folyt a vita, de szükség esetén az uralkodóhoz is fordultak ben Lublinban ült össze elôször a zsidó országgyûlés, amely megválasztotta soraiból a vezetôséget (generalitas), melynek élén az ún. marsall állt. 55 A waadok hatévenként választották meg a zsidó marsallt, aki a lengyel zsidóság feje lett, ezáltal ô képviselte a zsidóságot a királyi udvarnál, ô rendelkezett a kivetett adók mértékérôl. Elôfordult, hogy egy-egy tehetôs küldött megvette ezt a tisztséget. Az adóügyeken kívül rendkívül széles volt a waad feladatköre: jótékony célú gyûjtést rendezett, gondoskodott az árva gyerekek elhelyezésérôl, a hajadonok férjhez adásáról, szabályozta a haszonbérleti viszonyokat, de a zsidóellenes atrocitásokra is reagált. A waad vezetôsége, a generalitas tárgyalt az állami hatóságokkal, a tartományi és birodalmi gyûlés képviselôivel. Munkájukat támogatta a stádlán, akinek a szerepérôl és feladatkörérôl már korábban szóltunk. Ô mindig a lengyel szejm, a parlament üléseinek helyszínén tartózkodott, és ott ajándékokkal és a közbenjárásával a zsidók érdekeit képviselte, ezért rendszerint nagy köztiszteletben álló személyiségek, ún. Hofjudenek voltak. 56 A 18. század folyamán egyre súlyosabb helyzetbe kerültek a kahalok, a rendkívül nagy mértékû eladósodásuk miatt, ezzel együtt a hagyományos zsidó társadalom modellje is válságba jutott. A lengyel területek közül Galíciában volt a legrosszabb a helyzet, mert itt a nemesek és fôleg a katolikus egyház (!) hatalmas kölcsönöket adott a zsidó közösségeknek, hogy azt fektessék be vállalkozásokba, majd nagy haszonnal és kamattal törlesszék azokat. Erre azonban az általános gazdasági helyzet, a 18. századi háborúk, majd az új határok miatt szétesett korábbi gazdasági szerkezet okozta válság miatt már képtelenek voltak. Az osztrákok már galíciai uralmuk kezdetén szembesültek a hatalmas adósságokat felhalmozott kahalok problémájával és a zsidóság súlyos szegénységével. Így nem véletlenül az elsô intézkedéseik a közösségek anyagi helyzetének rendezésére irányultak. Az osztrákok számára döntô fontosságú volt a rendszer megreformálása, hiszen ilyen súlyosan eladósodott közösségektôl nem tudták beszedni az adókat. Ezért a zsidóság adózását is át kellett 67

12 alakítani, elsôsorban azonban a kahalok addigi szerkezetét kellett radikálisan megváltoztatniuk. Az osztrák hatóságoknak a legnagyobb problémát az okozta, hogy nem tudtak belelátni a zsidó közösségek financiális ügyeibe, mivel a kahalok a kívülálló számára teljesen áttekinthetetlen, szövevényes gazdasági kapcsolatban álltak egymással, amelynek ellenôrzése lehetetlen volt, jiddisül vezetett könyvelésüket a nem zsidó hatóságok nem tudták kontrollálni. 57 Persze ezt a több évszázados együttmûködést nem lehetett egy rendelettel eltörölni, a közösségek továbbra is titkos módon kapcsolatban álltak egymással, a hivatalos iratokat ugyan németül vezették Mária Terézia rendeletei nyomán, de az egymás közötti érintkezés nyelve továbbra is a jiddis maradt. 58 A galíciai zsidóság gyakorlatilag a 20. századig megôrizte német héber keverék nyelvét, a jiddist, bár számos intézkedés született háttérbe szorítására. 59 A GALÍCIAI ZSIDÓ NÉPESSÉG SZÁMOKBAN A cári csapatok elôl menekülô galíciai zsidók 1915-ben A zsidóság létszámát nehezebb meghatározni, mint a keresztény lakosságét, bár számos adatot ismerünk róluk korabeli utazóktól és az osztrák statisztikai felmérésekbôl egyaránt. Még annak ellenére is nehéz felbecsülni számukat, hogy mint már korábban említettük, a lakosságot nem nemzetiségi, hanem felekezeti szempontból írták össze, így látszólag a zsidóság esetében egyszerû lehetne a helyzet. Az elsô katonai felmérés szerint 1773-ban zsidó élt Galíciában, összehasonlításképpen ugyanebben az idôszakban (1780) Magyarországon Az elsô évek felmérései, fôleg az közötti idôszak felmérései megbízhatatlanok. Ezt részben a módszertani hibák, részben a már említett a felméréseket végzô Galíciába küldött hivatalnokok képzetlensége és tájékozatlansága okozták. A módszertani hiba forrása az volt, hogy míg az elsô évben (1773) valóban a lakosság körében végezték a népszámlálást, addig a következô évben már az elôfelmérés alapján összeállított ún. Populationsbücher (népességnyilvántartó) alapján kalkulálták ki a népességszámot. Ez a technika súlyos torzításokhoz vezetett, amelyet utólag szinte lehetetlen korrigálni. Ráadásul az elsô felmérésbôl kihagytak legalább 800 települést, mivel a határok még nem voltak pontosan rögzítve. Az adatok valóságtartalma azon múlik, hogy az osztrák hivatalnokok mennyire végezték alaposan a munkájukat, ami tekintettel a galíciai hivatalnokok hanyagságára, megbízhatatlanná teszi a számokat. 61 A következô évek csökkenésének okai között nyilvánvalóan ott szerepelnek az osztrákok zsidóságot érintô intézkedései. 62 Néhány történész szerint az osztrákok és fôleg II. József egyenesen zsidóellenes politikát folytatott, és ezt azzal bizonyítják, hogy az 1789 és 1797 közötti idôszakban számottevô volt a zsidóság kivándorlása Galíciából, amit egyébként a statisztikai adatok is igazolnak. 63 Viszont az ezt követô évek adatai, mint látjuk, emelkedést mutatnak, ami megkérdôjelezi azokat az állításokat, miszerint II. József politikája negyven évre megakadályozta a zsidóság létszámának növekedését. Hiszen éppen elég okuk lett volna a késôbbiekben is kibújni az összeírások alól, hiszen a II. József-féle 1789-es zsidórendelet kisebb módosításokkal ugyan, de 1848-ig érvényben maradt. Kétségtelen, hogy rögtön az osztrák megszállás után számos a zsidóságot korlátozó rendelkezést hoztak, amelyekre a késôbbiekben részletesen kitérünk. Már az osztrák uralom kezdetén megindult a kivándorlás Galíciából, de nem tömeges méretekben. A 19. század végén pedig megnôtt a zsidó bevándorlás Galíciába és a belsô migráció is erôsödött, ezért elmondhatjuk, hogy a galíciai zsidóság létszáma gyakorlatilag az I. világháborúig egyenletesen emelkedô tendenciát mutat. 68

13 MÁRIA TERÉZIA ÉS II. JÓZSEF GALÍCIAI ZSIDÓSÁGRA VONATKOZÓ RENDELETEI Mint már korábban említettük, az osztrákok Galícia annektálásával addig nem ismert nagy létszámú és szociális helyzetû zsidó népességgel találták magukat szembe. A zsidóság mint problémaforrás eddig sem volt ismeretlen az osztrák uralkodók és fôleg Mária Terézia számára, hiszen a poroszokkal folytatott háborúkban a határmenti zsidóság a poroszok számára kémkedett, sok gondot okozva ezzel az osztrákoknak. 64 De Galícia elfoglalásával gyökeresen megváltozott a Monarchián belül a zsidóság aránya. Már az elsô felmérések is mutatják, hogy jelentôs azoknak a száma, akik tulajdonképpen semmilyen foglalkozással sem rendelkeztek vagy csak idényjellegû, alkalmi munkákból éltek. 65 A galíciai zsidóság legnagyobb része kézmûvességgel foglalkozott, az 1773-as adatok szerint fô ez az össz-zsidóság 19,27 százaléka, ennél valamivel kevesebben éltek kereskedésbôl, 17,74 százalék. 66 Már 1773-ban, II. József elsô galíciai utazása alkalmával az akkori kormányzó, Anton Pergen jelentést tett a zsidóság helyzetérôl, és minden baj forrását a máshol nem tapasztalt zsidó autonómiában látta. Szerinte Lengyelország az egyetlen hely a világon, ahol a zsidóknak ilyen nagy politikai befolyása van. Pergen beszámol arról is, hogy a zsidók felügyelik a nemesek vagyonát és számos más keresztény is anyagilag függ tôlük. Nehezményezi azt is, hogy a zsidók vasárnap és a keresztény ünnepeken is dolgoznak, mindenféle mesterséget ûznek és ezzel a helyi ipart és kézmûveseket elsorvasztják és háttérbe szorítják. Pergen elítélôen beszél arról is, hogy a zsidók a városokban városi polgárjogot élveznek és a város központjában a legjobb ingatlanokban laknak. De megvádolja azzal is a galíciai zsidókat, hogy összejátszanak a poroszokkal és hamis pénzzel árasztják el a tartományt porosz megbízásból. A kormányzó olyan intézkedéseket sürget, amely megszünteti a keresztények zsidóktól való függését és javasolja a zsidóság létszámának drasztikus csökkentését. Az elsô erre vonatkozó intézkedések még 1772-ben megszülettek, amikor is rendelkeztek arról, hogy a zsidó koldusokat kiûzik Galíciából, továbbá megtiltották nekik a kocsmák és a szeszfôzdék bérlését. Persze ez nem ment egyszerûen, mivel a keresztény lakosság nem akart ilyesmivel foglalkozni, maga II. József is leírja, hogy hiányzik Galícia nem zsidó lakóiból a vállalkozói szellem, így annyiban módosult az elképzelése, hogy legalább az egyházi birtokokat nem engedte, hogy a zsidók béreljék. Továbbá kötelezte a földbirtokosokat, hogy ôk maguk keressenek más bérlôket és ne a zsidókat foglalkoztassák. 67 Elhatározta, hogy tôkeerôs keresztény vállalkozókat hív és telepít le Galíciában. De fontolgatta azt is, hogy a zsidók kétharmadát ki kellene ûzni Galíciából és az ott maradottakat napszámosként kellene dolgoztatni, azonban kétségei voltak, hogy ez megérné-e Galícia gazdaságának. Felmérette, hogy milyen javakkal rendelkeznek a zsidók és mennyi adókiesést jelentene a kiûzésük. Az az elképzelés, amely egyébként kézenfekvô lett volna, hogy a haszonbérleteket a keresztények kezébe adják, megvalósíthatatlan volt. A galíciai földbirtokos úgy gondolta, hogy a legnagyobb hasznot a zsidó haszonbérlôn keresztül érheti el. A lengyel arisztokrata tulajdonképpen félt másnak kiadni a bérleti jogot, hiszen tudta, hogy a zsidó bérlôt kézben tarthatja, léte a földesúr kegyétôl, a tôle vásárolt kiváltságoktól függ. 68 Ez egyébként az egész lengyel és galíciai zsidókérdés kulcsa. Elsô galíciai utazása valósággal sokkolta II. Józsefet, megdöbbentette a zsidóság szociális Zsidó család egy galíciai stetlben 69

14 helyzete és nagy lélekszáma. 69 Rádöbbent, hogy ezt a hatalmas embertömeget nem szabad kiûzni Galíciából, mivel ez veszélyeztetné a szomszédos nyugati tartományok biztonságát és az ott élô zsidóság helyzetét. Különösen nagy gondot okoztak azok a galíciai zsidók, akik semmilyen tulajdonnal nem rendelkeztek, koldulásból vagy alkalmi munkákból éltek, 70 mivel állandóan vándoroltak, egyetlen közösségben sem voltak regisztrálva, gyakorlatilag sehová sem tartoztak. Természetesen ezek az emberek adót sem fizettek, így az osztrák népszámláló biztosok számára is elérhetetlenek voltak. A Habsburgok galíciai zsidóságra vonatkozó politikáját végigkíséri a hasznosság elve, vagyis az állam számára hasznossá kell ôket tenni. Már Mária Teréziánál is tetten érhetô ez, de fôleg II. József zsidórendeleteiben teljesedik ki. II. József számára a zsidóság hasznossá tétele szempontjából Anton Pergen kormányzó egyik jelentése adta az ötletet. Pergen megemlít egy Galíciában élô zsidó szektát, a karaitákat, akiket a többi zsidó megvet és nem is tartja ôket igazi zsidónak, mert csak mezôgazdasággal foglalkoznak, úgy is öltöznek, mint a lengyel parasztok. Csak az Ószövetséget fogadják el szentírásnak, a Talmudot viszont nem. 71 Galícia kormányzója szerint mintegy 150 karaita él Galíciában, elsôsorban Kulikov és Halics városában. 72 A császár ennél is többet akart tudni róluk, ezért ahogy hazatért utazásából 1774 szeptemberében, újabb jelentést kért a galíciai kormányzótól a karaitákról. 73 II. József, ahogy visszatért galíciai körútjáról Bécsbe figyelembe véve a galíciai kormányhivatalok jelentéseit is javaslattervezetet állított össze a császárnô számára, amely alapján hosszas viták után 1776-ban megszületett a Mária Terézia-féle zsidórendelet. A rendelet elôzményének és egyben modelljének tekinthetjük az 1753-as és 1763-as morvaországi zsidórendeleteket. Az, hogy Galícia számára is kellett egy a zsidóság helyzetét rendezô törvényt hozni, annak legfôbb oka az volt, hogy a császárnô belátta, nem lehet kiûzni a zsidókat Galíciából, de mint azt a preambulumban leírja, a zsidóság létszámának növekedését káros jelenségnek tartja, és meg kell akadályozni, hogy további károkat okozzanak a keresztény lakosságnak, ezért korlátozni akarja jogaikat. 74 A legfontosabb feladatnak azt tartotta, hogy a kahalok áttekinthetetlenségét és súlyos eladósodottságukat megszüntesse. Úgy gondolta, a sok kis közösség zavaros viszonyai helyett egy az egész tartomány felett álló és ellenôrzési hatáskörrel rendelkezô szervezetre van szükség. Ez a törvény a zsidó közösségek autonómiáját nem szüntette meg, hanem beillesztette a kahalokat az osztrák közigazgatási rendszerbe. Akkor ez a döntés ésszerûnek tûnt, azzal nem számolhatott a császárnô, hogy ebben az új, erôsen centralizált és hierarchizált rendszerben a zsidó közösségek nem tudnak mûködni. Az 1776-os zsidórendelet az öt alábbi fejezetbôl és az ezekhez kapcsolódó paragrafusokból állt: 1. Az Igazgatóság Generaldirektion létrehozása. Ez lett az új központi szerv, amely az egész galíciai zsidóság fölött gyakorolta az ellenôrzést, a Generaldirektiont pedig a kormányzó ellenôrizte. Ez a szervezet képviselte a zsidóságot a császári közigazgatásban és ellenôrizte az összes kahalt. Minden zsidó közösség 6 12 közösségi elöljárót (Gemeindeälteste) válaszhatott, azt, hogy pontosan hányat, az döntötte el, hogy a kahal mennyi adót fizetett. Az osztrák hatóságok az adóbefizetés alapján négy osztályba sorolták a zsidóságot: az elsô osztályba kerültek a legkisebb adót fizetô kahalok, ôk hat tagot delegálhattak, a negyedik legnagyobb adófizetô kahalok 12 tagot választhattak. 75 A közösségek választói kollégiumokat állítottak össze és az általuk megválasztott személyek közül a kormányzat (!) választotta ki a számára megfelelô tisztségviselôt. 76 Hat körzetbe sorolták be területileg a kahalokat, amely azonos volt a politikai körzetekkel. Minden tisztségviselô-választást az osztrák hatóságok szigorúan ellenôriztek, ami a lengyel idôszakban elképzelhetetlen lett volna. Részletesen és kimerítô alapossággal írja le a rendelet a választás rendjét is A zsidó autonómia szervezete, különös tekintettel a nevelésre, az igazgatásra, a házasságkötésre és a szertartásokra. Ezekrôl 14 paragrafusban rendelkeztek. Ennek legfontosabb eleme volt az az újdonság, hogy mindenféle szertartást csak zsinagógában folytathattak, magánházakban vagy ún. Thóra-házban nem lehetett esküvôt vagy bar micvát tartani többé. Ha fel akarták újítani a zsinagógát vagy bármilyen átépítési munkálatot akartak végezni, azt is a hatóságok engedélyé- 70