Utószó A TÖRTÉNELEM VÉGE ÉS AZ UTOLSÓ EMBER második puhafedeles kiadásához

Átírás

1

2 Utószó A TÖRTÉNELEM VÉGE ÉS AZ UTOLSÓ EMBER második puhafedeles kiadásához A történelem vége? címû esszém publikálása * óta eltelt tizenhét évben minden elképzelhetõ nézõpontból érte bírálat hipotézisemet. A történelem éve és az utolsó ember címû könyvem második puhafedeles kiadása alkalmat kínált arra, hogy újrafogalmazzam eredeti gondolatmenetemet, megválaszoljam az általam legkomolyabbaknak tekintett ellenvetéseket, és reflektáljak bizonyos fejleményekre, melyek 1989 nyara óta a világpolitikában lezajlottak. Hadd kezdjem az alábbi kérdéssel: mit jelent a címben szereplõ kifejezés, a történelem vége? A kifejezés természetesen nem eredeti: Hegeltõl, illet ve közismertebb módon Marxtól származik. Hegel volt az elsõ historista filozófus, azaz olyan, aki koherens, evolúciós folyamatnak tekintette az emberi történelmet. Hegel úgy látta, ez az evolúció az emberi ész fokozatos kifejlését jelenti, olyan folyamatot, amely végül a szabadság expanziójához vezet a világban. Marx inkább közgazdaságilag megalapozott elméletet * The End of History?, in The National Interest, Summer (A fordító megjegyzése) 713

3 dolgozott ki, amely szerint az emberi társadalmak evolúciója során a prehumán társadalmak vadászó-gyûjtögetõ, majd mezõgazdasági, s végül ipari társadalmakká lesznek megváltoznak a termelési eszközök; a történelem vége tehát nála a modernizáció valamiféle elméletét jelentette, s az a kérdés fakadt belõle, hova vezet majd végül ez a modernizációs folyamat. A Kommunista kiáltvány megjelenése (1848) és a XX. század vége közti idõszakban sok haladó értelmiségi úgy hitte, a történelemnek lesz valamilyen végpontja, s a történelmi folyamat kommunista utópiában fog bevégzõdni. Az, hogy a történelemnek van vége, nem az én állításom volt tehát, hanem Karl Marxé. Abból az egyszerû belátásból indultam ki, hogy ben nem úgy fest, mintha valóban meg is valósulna az elképzelése. Úgy láttam, ha az emberi történelem folyamata vezet is valamerre, nem a kommunizmus, hanem a marxisták által polgári demokráciának nevezett társadalom felé. Úgy látszott, a társadalomnak nem létezik olyan, magasabb rendû formája, amely képes túllépni a szabadság és egyenlõség kettõs elvén alapulón. Ale - xandre Kojève, a jelentékeny, orosz származású francia hegeliánus gondolkodó meglehetõsen rosszmájúan fogalmazta meg ezt a gondolatot, mondván, a történelem 1806-ban, abban az évben ért véget, amikor Napó - leon a jéna auerstadti csatában vereséget mért a porosz királyságra, így juttatva el a francia forradalom elveit Németországnak abba a szegletébe, amelyben Hegel tartózkodott. Minden, ami azóta történt, ennek az eseménynek megannyi, az említett elvek univerzalizálódá- 714 sának, azaz egész világon való elterjedésének folyamatában megvalósult változata. Sok elemzõ szembeállított egykori tanárommal, Samuel Huntingtonnal, aki a kultúrák konfliktusáról írott nevezetes könyvében * a világ fejlõdésével kapcsolatos egészen más felfogást javasolt. Úgy gondolom, bizonyos szempontokból talán túlhangsúlyozzák világról alkotott felfogásunk különbségét. Például egyetértek Huntingtonnal abban, hogy a kultúra az emberi társadalmak kiiktathatatlan alkotóeleme, és kulturális értékekre hivatkozás nélkül nem érthetjük meg a fejlõdést és a politikai élet jelenségeit. De létezik olyan alapvetõ probléma, amely elválaszt bennünket. Ez az a kérdés, vajon a Nyugaton, a felvilágosodás idején kifejlõdött értékek és intézmények potenciálisan egyetemesek-e (mint Hegel és Marx gondolta), vagy pedig késõbbi filozófusok, például Nietzsche és Heidegger felfogásával összhangban valamilyen kulturális horizonton belül érvényesek, e ho rizonthoz kötõdnek. Huntingtonnak nyilvánvaló meggyõzõdése, hogy nem univerzálisak. Gondolatme - nete szerint a számunkra, nyugatiak számára ismerõs politikai intézmények bizonyosfajta nyugat-európai keresztény kultúra melléktermékei, s e kultúra határain túl soha sehol sem fognak gyökeret ereszteni. A döntõ megválaszolandó kérdés tehát az, hogy egyetemes * Huntington, Samuel P.: A civilizációk összecsapása és a vi - lágrend átalakulása, Budapest: Európa, (Puszta Dóra és Gecsényi Györgyi fordítása.) 715

4 jelen tõség illeti-e meg a nyugati értékeket és intézményeket, vagy pedig egy jelenleg hegemón kultúra idõleges sikerét jelenítik meg csupán. Huntingtonnak teljesen igaza van abban, hogy a mo - dern, szekuláris demokrácia történelmi gyökere a kereszténységben keresendõ s ebben nincs semmi eredeti. Többek között Hegel, Tocqueville és Nietzsche is úgy gondolták, hogy a modern demokrácia az egyetemes emberi méltóság keresztény tanának szekuláris változata, melyet ma az emberi jogok nem vallási politikai tanaként szokás érteni. Úgy vélem, történelmi né - zõ pontból ez kétségtelenül így is van. Miközben azonban a modern liberális demokrácia ebben a konkrét kulturális közegben gyökerezik, a kérdés az, hogy ezek az eszmék elszakíthatók-e a konkrétan megragadható eredetüktõl, lehet-e jelentésük a nem keresztény kultúrákban élõk számára. A tudományos módszer, amelyen modern technikai civilizációnk nyugszik, kontingens okokból egy bizonyos pillanatban szintén Európa modern kori történelmének korai szakaszán bukkant fel, és egyes filozófusok például Francis Bacon és René Descartes gondolatain alapult. De miután megszületett, az egész emberiség birtoka lett, ázsiaiak, afrikaiak és indiaiak számára egyaránt használhatónak bizonyult. Ennélfogva az a kérdés, hogy a szabadság és az egyenlõség elvének, melyeket a liberális demokrácia alapjának tekintünk, van-e hasonló egyetemes jelentõ - sége. Én úgy hiszem, igen, s úgy gondolom, a történelmi evolúciónak van valami átfogó logikája, amely meg- 716 magyarázza, társadalmaink kifejlésével miért kellene szerte a világon növekednie és erõsödnie a demokrá - ciá nak. A történelmi evolúció nem a történelmi determinizmus merev formája, mint a marxizmus, hanem olyan, a mélyben munkáló erõk összességét jelenti, amelyek oly módon hajtják elõre az emberi társadalmi evolúciót, hogy az azt sugallja, ennek az evolúciós folyamatnak a végén több demokráciának kellene lennie, mint amennyi az elején volt. A marxi hegeli értelemben vett Történelem végsõ soron a tudományban és a technikában gyökerezik. A tudomány kumulatív: nem felejtjük el periodikusan a tudományos felfedezéseket. Ez teremti meg a gazdasági világot, hiszen a technika alkotja meg a termelési lehetõ - ségek horizontját, szavatolva, hogy a gõzgép kora más lesz, mint az ekéé, ahogyan a tranzisztor és a számítógép kora is különbözni fog a szén és acél korától. A tu - dományos fejlõdés teszi lehetõvé a termelékenység rendkívüli megnövekedését, ami a modern kapitalizmus mozgatójának bizonyult, felszabadítva a modern piacgazdaságokban a technikát és az eszméket. A gazdasági fejlõdés az életszínvonal általánosan kívánatos növekedését idézi elõ. Ennek bizonyítéka szerintem egyszerûen az, ahogyan az emberek a lá - bukkal szavaznak. Minden évben szegény, kevésbé fejlett társadalmakban élõk milliói igyekeznek elköltözni Nyugat-Európába, az Egyesült Államokba, Japánba vagy más fejlett országokba, mivel úgy látják, hogy az emberi boldogság lehetõségei jóval nagyobbak egy gazdag, mint egy szegény társadalomban. Bár akad szá- 717

5 mos Rousseau-követõ álmodozó, aki úgy képzeli, boldogabb életet élne valamilyen vadászó-gyûjtögetõ vagy földmûvelõ társadalomban, mint, mondjuk, a mai Los Angelesben, nemigen találkozunk olyanokkal, akik ténylegesen e felfogás szerint is döntenek. A liberális demokráciában élés vágya elsõ látásra már korántsem annyira elterjedt, mint a gazdasági fej - lõdés vágya. S csakugyan, sok autoritárius rendszer például a mai Kína és Szingapúr vagy Chile Pinochet tábornok uralma alatt egészen sikeresnek bizonyult a gazdasági fejlõdésben és a modernizációban. Ám Mar - tin Lipset megállapítása szerint erõs korreláció van a sikeres gazdasági fejlõdés és a demokratikus intézmények fejlõdése között, több okból is. Ha egy országban az egy fõre esõ éves jövedelem meghaladja a mintegy 6000 dollárt, akkor már nem mezõgazdasági társadalomról van szó. Valószínûleg van tulajdonnal bíró kö - zéposztálya, komplex civil társadalma, magasabb szintû elitje és közoktatása. Mindezek a tényezõk általában elõmozdítják a demokratikus részvétel vágyát, ily mó - don alulról fölfelé sürgetve a demokratikus politikai intézmények iránti igényt. A modernizációs folyamat utolsó aspektusa a kultúra területét érinti. Mindenki akar gazdasági fejlõdést, a gaz dasági fejlõdés pedig általában demokratikus politikai intézmények formálódását segíti elõ. A modernizációs folyamat végén azonban senki sem akar kulturális uniformitást; sõt a kulturális identitással kapcsolatos problémák ismét nagy erõvel bukkannak fel. Hunting tonnak igaza van, amikor azt mondja, nem fogunk olyan világban élni, amelyben kulturális uniformitás uralkodik (e világ globális kultúráját testesíti meg nála a davosi ember ). Csakugyan nem akarnánk olyan világban élni, amelyben valamiféle globalizált amerikanizmuson alapuló, egyenszabású egyetemes kulturális érté kekkel rendelkeznénk. Fontosak számunkra a konk rét, közösen birtokolt történelmi hagyományok és a közös emlékezet más aspektusai, amelyek a vallási értékeket és a közös életet alkotják. A mai liberális demokráciák életére így az Egyesült Államokéra is az jellemzõ, hogy az emberek folyamatosan kinyilvánítják vagy épp újraalkotják kulturális vagy csoportidentitásukat. Olyan terep ez, amelyen nemigen tudnak kalauzunkul szegõdni a modern liberalizmus eredeti elméletalkotói. Hobbes, Locke, Mon - taigne és Rousseau egyaránt az autonóm döntés lehetõ - ségét választó, az állammal szemben álló egyének problémáját látták a liberális pluralizmus problémájának. De a modern liberális társadalmakban az egyének olyan kulturális csoportokká szervezõdnek, amelyek a csoport jogait nyilvánítják ki az állammal szemben, a csoporton belül pedig korlátozzák az egyének döntési szabadságát. Ez megnyilvánulhat szelíd formában, mint amikor a francia kanadaiak kötelezõvé teszik a québeci diákok francia nyelvû oktatását, de komolyabb formában is, amikor azt hirdetik Európában iszlamista prédikátorok, hogy a saríának kellene elsõbbséget élveznie a francia vagy holland jogrendhez képest. Az állam- 719

6 nak abban kell döntenie, hogy csak az egyének, vagy pedig a csoportok szintjén is értelmezhetõnek tartja-e a liberális pluralizmust, melyet felelõs megvédeni; ez utóbbi esetben pedig arról kell döntenie, hogy az egyéni jogok miféle korlátozását hajlandó elnézni a csoportok részérõl. E probléma behatóbb vizsgálata túlmutat azon, amit jelen bevezetõmben tárgyalni szándékozom. Néhány liberális társadalom az egyéni jogokat védelmezi rendkívül mereven a csoport jogaival szemben; a multikulturalizmus, a kétnyelvûség és a csoportelismerés más formái azonban mára a közpolitika elemei - vé váltak az Egyesült Államokban és más nyugati demokráciákban. Másfelõl a liberális társadalmak többsége felismerte, hogy a csoport elismerése aláaknázhatja a tolerancia és az egyéni jogok liberális alapelvét. Mint Charles Taylor kifejti, a liberalizmus azért nem lehet teljesen pártatlan a különbözõ kultúrákat illetõen, mert maga is tükröz bizonyos kulturális értékeket, és szükségképpen el kell utasítania azokat a másfajta kultúrát megtestesítõ csoportokat, amelyek maguk mélységesen illiberálisak. * A szekuláris politika alapelve lényegében pragmatikus megfontolásokból lett a modernizációs folyamat része. A kereszténység történetében az egyház és az állam az iszlámtól eltérõen eleinte külön entitások voltak. Ám az elkülönülés sohasem volt szükségszerû * Charles Taylor: Multiculturalism: Examining the Politics of Recognition, Princeton: Princeton University Press, vagy teljes. A középkor végén az európai fejedelmek szabták meg alattvalóik vallási meggyõzõdését; a reformációt követõen fellángolt, szekták-felekezetek közötti konfliktusok több mint egy évszázadon át tartó véres háborúzáshoz vezettek. A modern, szekuláris politika tehát nem közvetlenül fakadt a keresztény civilizációból, hanem fájdalmas történelmi tapasztalatok voltak szükségesek az elsajátításához. A korai modern liberalizmus egyik fegyverténye az volt, hogy sikerült meg - gyõznie a közfelfogást: a politika tartományából kiiktatva a vallásra kell hagyni a végsõ rendeltetés és célok taglalását. A Nyugat megvívta már, s úgy hiszem, az iszlám világ épp most vívja ezt a küzdelmet. Mint elõszavam elején utaltam rá, A történelem vége alapgondolatát megfogalmazása elsõ pillanatától kezdve sok nézõpontból érték támadások. A bírálatok jó része egyszerûen abból fakadt, hogy megfogalmazóik például azok, akik úgy hitték, azt gondolom, egyszerûen nem történnek többé események félreértették, mit is igyekszem kifejteni. Az effajta kritikákkal itt nem szándékozom foglalkozni, hiszen jó részük megfogalmazására sor sem került volna, ha az érintettek egyszerûen vették volna a fáradságot, hogy elolvassák a könyvemet. Van azonban egy nagyon elterjedt félreértés, amelyet igenis tisztázni akarok: nevezetesen azt, amely szerint valamiképpen a történelem végének sajátosan amerikai változata mellett érvelek, éspedig az egyik bírálóm megfogalmazása szerint soviniszta triumfalizmus- 721

7 sal. * Sokan úgy vették, a történelem vége kifejezés Amerikának a világ többi része fölött általában érvényesülõ hegemóniáját fogalmazza meg tömören vagyis nemcsak az eszmék és értékek tartományában tapasztalt hegemóniát, hanem az abban megnyilvánulót is, hogy Amerika ténylegesen gyakorolja a hatalmát a világrend saját érdekeinek megfelelõ alakításában. Mi sem állhatna távolabb az igazságtól. Aki ismeri Kojève-et és a történelem végérõl általa kifejtett felfogás eszmetörténeti gyökereit, az tudja, hogy a valódi világban sokkal teljesebb értelemben testesíti meg ezt az eszmét az Európai Unió, mint a mai Egyesült Államok. Kojève-vel összhangban azt fejtettem ki, hogy Európa valójában a történelem végén színre lépõ utolsó ember számára otthont nyújtó házként épül. A legteljesebb értelemben Németországban ható álom a nemzeti szuverenitásnak, a hatalmi politikának és a katonai erõ alkalmazását szükségessé tevõ küzdelmeknek (erre a témára késõbb visszatérek) a meghaladását tûzi ki célul; az amerikaiak ezzel szemben elég hagyományosan értelmezik az önrendelkezést, megtapsolják a katonaságukat, szeretik a hazafias július 4-ei parádékat. A modern liberális demokrácia a szabadság és egyenlõség kettõs elvén alapszik. A két elv állandó feszültségben van egymással: az egyenlõség csakis az erõs, az egyéni szabadságot korlátozó állam beavatkozásával maximalizálható; a szabadságot pedig csak * Nicolas van de Walle Michael Bratton, Democratic Experiments in Africa: Regime Transitions in Comparative Perspective, Cambridge: Cambridge University Press, 1997, veszélyes fokú társadalmi egyenlõtlenséget gerjesztve lehetne meghatározatlan mértékben kiterjeszteni. Minden liberális demokráciának kompromisszumot kell kötnie a kettõ között. A mai európaiak általában a nagyobb egyenlõséget részesítik elõnyben a szabadsághoz képest, az amerikaiak pedig, éspedig a történelmükben gyökerezõ okok miatt, a nagyobb szabadságot az egyenlõséghez képest. Ezek fokozati, nem pedig elvi különbségek; bár magam bizonyos vonatkozásokban az amerikai változatot részesítem elõnyben az európaival szemben, ez inkább pragmatikus megfontolást és ízlést tükröz, mintsem elvi álláspontot. A történelem végé-ben kifejtett forgatókönyvvel szemben felhozott sok ellenvetés közül négyet tekintek igazán komolynak. Az elsõ az iszlámmal mint a demokrácia akadályával kapcsolatos; a második a nemzetközi szintû demokrácia problémájával; a harmadik a politika tartományának az autonómiáját érinti; a negyedik pedig a technológiai változások elõre nem jelzett következményeivel kapcsolatos. Ezeket veszem most szemügyre. Különösen a szeptember 11-ei terrortámadások óta sokan fogalmazták meg, hogy alapvetõ feszültség van az iszlám mint vallás és a modern demokrácia kifej - lõdésének a lehetõsége között. Ha körülnézünk a világban, szembeötlõ, hogy a muszlim világ széles sávja azt a területet jelenti, ahol nem érvényesül a demokratikus fejlõdés Latin-Amerikában, Európában, Ázsiában, sõt még a szubszaharai Afrikában is megfigyelhetõ átfogó mintája. Sokan úgy érvelnek tehát, hogy az iszlám taní- 723

8 tás egyes elemei például a vallás és az állam egysége esetleg leküzdhetetlen akadályt jelenthetnek a de - mokrácia terjedése elõtt. Rendkívül kétségesnek látom, hogy a probléma magából az iszlámból mint vallásból fakadna. A világ jelentõsebb vallási rendszerei kivétel nélkül igen összetettek. A kereszténységet egykor nem is olyan régen a rabszolgaság és a hierarchia igazolására használták fel, ma pedig a modern demokrácia támaszát látjuk benne. A vallási tanításokat eltérõen értelmezhetik az egymást követõ nemzedékek. Ez ugyanannyira igaz az iszlámra, mint a kereszténységre. A kulturális értelemben muszlim országok mai politikai gyakorlata rendkívüli változatosságot mutat. A muszlim országok között akad néhány sikeres demokrácia ilyen például Indo - nézia, amely az 1997-es válság után autoriter rendszerbõl hajtott végre sikeres átmenetet; Törökország, amelyben a második világháború vége óta bizonyos idõközönként kétpárti demokrácia érvényesül; továbbá Mali, Szenegál és más országok, melyekben jelentõs létszámú muszlim kisebbségi közösségek élnek (például India). Ráadásul Malajziában és Indonéziában gyors gazdasági növekedés tapasztalható, tehát a gazdasági fejlõdést sem szükségképpen gátolja az iszlám. Alfred Stepan arra mutat rá, hogy az 1970-es évektõl az 1990-es évekig tartó, Samuel P. Huntington által a demokratikus átmenetek harmadik hullámának címkézett demokratizálódási folyamat átfogó mintájának érvényesülése alól valójában nem annyira a muszlim, mint inkább az arab világ jelent kivételt; mintha az arab 724 politikai kultúrában volna valami, ami eddig ellenállóbbnak bizonyult. Vita tárgya, hogy mi is ez, de na - gyon is lehetséges, hogy olyan kulturális akadály, amely a törzsiséghez hasonlóan nem kapcsolódik a valláshoz. A kihívás, amellyel ma a világ a radikális iszlamizmus vagy dzsihadizmus formájában szembenézni kénytelen, sokkal inkább politikai, mintsem vallási, kulturális vagy civilizációs jellegû. Mint Olivier Roy, valamint Roya és Ladan Borou - mand kifejtették, * a radikális iszlamizmust legjobb politikai ideológiaként érteni. Szaíd Kutbnak, a Muszlim Testvériség alapítójának, Oszama bin Ladennek és az al-káidához tartozó ideológusainak az írásaiban az ál - lammal, a forradalommal és az erõszak esztétizálásával kapcsolatos olyan politikai eszmék bukkannak fel, amelyek nem a valódi iszlám hagyományból, hanem a XX. századi európai radikális, szélsõbal- és szélsõjobboldali ideológiákból azaz a fasizmusból és a kommunizmusból származnak. E rendkívül veszélyes tanokban nem az iszlám bizonyos lényegi tanait érhetjük tetten, hanem ellenkezõleg: e tanok aknázzák ki politikai célokra az iszlámot. Az érintett közösségekben létezõ mélységes elidegenedés miatt terjedtek el sok arab or - szágban és az európai muszlimok között. Az elidegenedés számos okból fakad például abból, hogy az arab * Olivier Roy: Globalized Islam: The Search for a New Ummah, New York: Columbia University Press, 2004; Ladan Boroumand/Roya Boroumand: Terror, Islam, and Democracy, in Journal of Democracy 13(2),

9 világ legtöbb országában ismeretlen fogalom a politikai participáció, hogy nagyon lanyha a gazdasági növekedés, hogy az ott élõknek nincs lehetõségük üzleti vállalkozásba fogni és bekapcsolódni a globalizáció pozitív folyamataiba, továbbá a társadalomban lejátszódó gyors urbanizálódásból, ami az európai fasizmusnak is az egyik mozgatója volt. Rendkívüli veszélyessége miatt a radikális iszlamizmussal csakúgy, mint bármely XX. századi radikális ideológiával különbözõ politikai (és olykor katonai) intézkedéseket kombinálva kell szembeszállni. De végsõ soron úgy vélem, nem kellene túlbecsülnünk e tan erejét. Elõször is, a kulturális értelemben nem muszlimokra a legcsekélyebb vonzerõvel sem bírnak. Igen csekély a valószínûsége, hogy Spanyolország újraiszlamizálódik vagy hogy a közeljövõben az Egyesült Államok, Japán vagy Oroszország az iszlám hitre tér át. És a radikális iszlamizmus maguk a muszlimok esetében sem bizonyult sikeresnek. Azok az országok, amelyekben iszlamisták kerültek hatalomra Irán, Afganisztán, Szaúd-Arábia és Szudán, kivétel nélkül borzalmas kudarcot vallottak. A tálibok afganisztáni tetteinek krónikáját mindenki ismeri. Iránban a konzervatív klérusnak a sah ellen vívott forradalom után három évtizeddel is sikerült megõriznie a hatalmát. De a lakosság 70%-át kitevõ 30 évesnél fiatalabbak körében aligha akar bárki is iszlám teokráciában élni, s nemigen látható, hogyan lehetne elkerülni a következõ években Iránban a nagyobb szabadság felé mutató változást. 726 Sok szempontból Szaúd-Arábia a probléma magva. Az elõzõ nemzedék az egy fõre esõ jövedelem kétharmados zuhanását élhette át a borzasztóan korrupt és rosszul irányított országban, a vahabizmus hazájában, amely a nagyon szélsõséges és gyûlöletes politikai ideológia táptalaját adja. Mivel a szaúdiak hatalmas olajkészleten ülnek, ezért rendelkeznek a forrásokkal ah - hoz, hogy világszerte exportálják mecsetekbe és med - reszékbe ezt a tanítást. Ez olyasmi, amit a kontingens, nem pedig szükségszerû történelmi tény címkéjével látnánk el. Az, hogy a szaúdiak képesek exportálni ezt az ideológiát, nem szükségképpen maguknak az alapjául szolgáló eszméknek a vonzerejét tükrözik, hiszen azok csak olyan társadalmakat teremtve lehetnek gyõzedelmesek, amelyekben valóban akarnak is élni emberek. A történelem végé-ben kifejtett hipotézisemet illetõ második fontos kritika a nemzetközi szinten megvalósuló demokrácia kérdését illeti. Amikor arról írtam, hogy a liberális demokrácia jelenti a kormányzat végsõ formáját, a nemzetállam szintjén megvalósuló demokráciáról beszéltem. Nem számoltam olyan globális demokrácia megteremtésének a lehetõségével, amely a nemzetközi jog révén valamiképpen túllép a szuverén nemzetállam szintjén. Ám mégis épp ez a fajta aggodalom fogalmazódik meg különös erõvel a 2003-as iraki háború óta, és bizonyos fokig benne ragadható meg az Egyesült Államok és Európa között azóta bekövetkezett szakadás oka. Ugyanezt a problémát az elmúlt évtizedben a globalizáció kritikusai is felvetették, akik azt fejtették ki, hogy demokratikus deficit keletkezett a külön- 727

10 bözõ nemzeti joghatóságok alá tartozó polgárok között zajló interakciók szintje és a határokon átnyúló felelõsségre vonás intézményesült mechanizmusai között. Ezt a problémát különösen akuttá tette az Egyesült Államoknak a mai globális rendszerben már a méreténél fogva is érvényesülõ dominanciája, aminek következtében az ország az egész világon képes utolérni embere - ket és befolyásolni sorsukat. Az Európa-projektnek részét képezi a nemzetállam meghaladása. Az amerikaiak ezzel szemben általában azt a meggyõzõdést képviselik, hogy a legitimáció vagy a legitim cselekvés forrása a szuverén, alkotmányos de - mokráciában keresendõ. A két különbözõ nézet Euró - pa és Amerika eltérõ történelmébõl fakad. Az európaiak a kollektív önzés és nacionalizmus forrását látják a XX. században vívott két világháború gyökerét jelentõ szuverén nemzetállamban; az Európa-projekt arra törekszik, hogy normák, törvények és szervezetek rendszerével váltsa fel a hatalmi politikát. Az amerikaiak ezzel szemben kedvezõbb tapasztalatokat szereztek arról, ahogyan az õ nemzetállamuk legitim módon él az erõszak eszközével. Az elsõ ilyen tapasztalatot a brit monarchia ellen vívott amerikai forradalom jelentette, a következõt a áldozatot követelõ amerikai polgárháború, amely a rabszolgaság eltörlésével és az Egyesült Államok egységének a megteremtésével vég - zõdött; ezt követte a második világháború, és végül a hidegháború: mindkettõt erkölcsi keresztes hadjáratnak tekintették, melynek célja az volt, hogy megszabadítsák Európát a zsarnokságtól. 728 A nemzetállamon túllépõ normák szükségességére vonatkozó európai felfogás elméleti szinten kétségkívül helyes. Nincs ok azt gondolni, hogy a szuverén liberális demokráciák nem követhetnek el borzalmas jogtalanságokat más országokkal, de akár saját polgáraikkal szemben is. Maga az Egyesült Államok is a rabszolgasággal mint születési hibával jött világra: az intézményt helyeselte a demokratikus többség, és belefoglalta az alkotmányba. Stephen Douglasszel folytatott vitájában Abraham Lincoln kénytelen volt az egyenlõség alkotmányba nem foglalt elvére hivatkozni a rabszolgaság elleni érveléshez. Míg azonban elméletileg lehetséges érvelni a de mok - rácia valamilyen, a nemzetállamon túlmutató formája mellett, szerintem leküzdhetetlen gyakorlati akadályok tornyosulnak e program megvalósítása elõtt. A sikeres demokrácia nagymértékben függ olyan valódi politikai közösség lététõl, amelyben egyetértés uralkodik bizonyos alapvetõ közös értékeket és intézményeket illetõen. A közös kulturális értékek alapozzák meg a bizalmat, s úgyszólván megolajozzák a polgárok közti interakciókat. Nemzetközi szinten csaknem lehetetlen elképzelni demokráciát, tekintettel az érintett né pek és kultú - rák tényleges különbözõségére. A megvetést, amellyel sok amerikai a nemzetközi intézményekhez például a különbözõfajta társadalmak politikai konszenzuson alapuló kollektív cselekvését elérni akaró Egyesült Nem - zetek Szervezetéhez viszonyul, a nemzetközi szintû kollektív cselekvésrõl határozó döntés lassúsága és a megvalósítás hatástalansága váltja ki belõlük. 729

11 A hatékonyság problémájának a megoldásához nagyobb cselekvési jogosítvánnyal bíró végrehajtó szervre kellene átruházni a joghatóságot és a jogérvényesítés képességét. De kiben jutna konszenzusra a világ, hogy ilyen hatalmat adjon neki? És hogyan volna az biztonságosan gyakorolható mindazoknak az intézményeknek a hiányában, amelyek a nemzetállam szintjén a hatalommegosztás jegyében korlátozzák a végrehajtó hatalom erejét? Még a közös kulturális és történelmi tapasztalattal rendelkezõ Európában is súlyos fenntartások fogalmazódnak meg az olyan egységes európai nemzetállam megteremtésének programjával kapcsolatban, amely komolyan aláásná tagállamai szuverenitását. Ennélfogva úgy látszik, a közeljövõben nem fogunk túllépni a nemzetállamon mint a legitim demokratikus hatalom alapvetõ forrásán. A globális kormány helyett be kell érnünk a globális kormányzással, azaz olyan részleges intézményekkel, amelyek elõsegítik a nemzetek közös cselekvését és megteremtik a bizonyos fokú kölcsönös felelõsségre vonhatóságot is. Az igazságos és meg is valósítható liberális világrendnek nem egyetlen, átfogó globális intézményre, hanem olyan nemzetközi intézmények sokaságán kell alapulnia, amelyek képesek volnának feladatok, régiók vagy sajátos problémák körül megszervezõdni. Az effajta világrend megteremtésének a folyamata zajlik most, de sok még az elvégzendõ teremtõ munka ezen a területen. A harmadik, könyvemben tárgyalt téma, amely továbbra is problematikus, azzal kapcsolatos, amit a politikai élet autonómiájának neveznék. Mint korábban 730 jeleztem, van összefüggés a gazdasági fejlõdés és a liberális demokrácia között, nevezetesen: ha viszonylag magas az egy fõre esõ GDP, sokkal könnyebben megszilárdítható a demokratikus berendezkedés. A problémát azonban elõször is a gazdasági növekedés beindítása jelenti, márpedig ebben sok szubszahari afrikai, közép-keleti és latin-amerikai ország sikertelennek bizonyult. A gazdasági fejlõdés nem egyszerûen a jó gazdaságpolitikai intézkedések hatására indul meg: jó államra is szükség van, amely képes garantálni a jogot és a rendet, a tulajdonhoz fûzõdõ jogokat, a jog uralmát és a politikai stabilitást a polgárai számára ezt követõen lehet szó befektetésrõl, növekedésrõl, nagykereskedelemrõl és nemzetközi kereskedelemrõl stb. Ahhoz, hogy egy ország kiaknázza a globalizációból adódó elõnyöket mint India és Kína az utóbbi években, mindenekelõtt kompetens államra van szükség, amely gondosan megszabja a feltételeket, amelyek teljesülése esetén egy országot ki lehet tenni a globális gazdaság hatásainak. A kompetens államok létezését nem vehetjük eleve adottnak a fejlõdõ világban. A XXI. századi politika világában tapasztalt problémák közül sok inkább az erõs állami intézmények szegény országokban tapasztalható hiányából, semmint a túlságosan erõs államok létezésébõl eredeztethetõ. A XX. századot túl nagy és erõs hatalmak uralták: a náci Németország, a császári Japán és az egykori Szovjetunió. A XXI. században tipikusabb az, hogy olyan országokban például Szomáliában, Afganisztánban vagy Haitin jelentkeznek problémák, 731

12 amelyekben nincsenek a jog uralmát akár csak elemi szinten is garantálni képes intézmények; márpedig a jog uralma egyaránt szükséges a gazdasági fejlõdéshez és demokratikus intézmények létrehozásához. Kétfajta cselekvési program áll tehát elõttünk. A fejlett világban Európának a jóléti állam krízisével kell szembenéznie az elkövetkezõ nemzedékek során, miközben csökken a népességszám és finanszírozhatatlanná válnak a jogosultságok. * A fejlõdõ világban ellenben az államiság hiányát tapasztaljuk, ami részint akadályozza a gazdasági fejlõdést, részint rengeteg probléma menekültek, járványok és terrorizmus táptalajául is szolgál. Következésképpen a világ két részén igencsak eltérõ programokat kell végrehajtani: a fejlett vi - lág ban csökkenteni kell az állam hatókörét, miközben a fejlõdõ világ jó részében erõsíteni kell az államot. Különösen komoly probléma, hogy viszonylag ke - ve set tudunk arról, hogyan hozzunk létre erõs politikai intézményeket szegény országokban. A nehézségek közé tartozik, hogy a fejlõdést legyen szó akár gazdasági, akár politikai fejlõdésrõl sohasem kívülállók csinálják : ezt a folyamatot magában az adott társadalomban élõknek kell irányítaniuk, akik ismerik a helyi szokásokat és hagyományokat, és akik hosszú távon képe- * Itt nem arról van szó, hogy az Egyesült Államok a globalizáció révén rákényszeríti liberális gazdasági modelljét a világ többi országára. Ha Európa gazdaságai teljes mértékben önellátóak volnának, még akkor is szembe kellene nézniük a demográfiai változás miatt bekövetkezo biztosításmatematikai értelemben vett krízissel. 732 sek kezükben tartani a fejlõdés folyamatát. A kívülállók csak asszisztálhatnak az erõfeszítéshez. A politikai fej - lõdés a gazdasági fejlõdéstõl sok szempontból függetlenül lejátszódó folyamat, noha a kettõ, mint már korábban utaltam rá, bizonyos szempontokból nagyon is kölcsönhatásban van egymással. Szükségünk van tehát a gazdaságtól független politikai fejlõdés elméletére: ezzel nem szolgált A történelem vége és az utolsó ember. Az államok kialakulása és az államépítés ahogyan ezek a folyamatok történelmileg lejátszódtak, az erõszak, a katonai versengés, a vallás, illetve tágabb értelemben az eszmék szerepe, a természeti földrajz és a nyersanyaggal való ellátottság, valamint a válasz a kérdésre, hogy elõször miért a világ bizonyos részein játszódott le a liberális demokráciához vezetõ fejlõdés, másutt pedig nem: mindezek a problémák egy átfogóbb, még kidolgozandó elmélet alkotó - elemei. A Political Order in Changing Societies címû könyvében * Samuel P. Huntington a politikai hanyatlás elméletének megfogalmazásával kivette a részét a modernizációelmélet hagyományos változatának megkérdõjelezésébõl: a hanyatlás szerinte ugyanolyan valószínû, mint a fejlõdés. Az elmúlt nemzedék jókora politikai hanyatlásnak lehetett tanúja, s ennek okai szisztematikusan feltárandók. A történelem vége -hipotézist illetõ utolsó, különbözõ formákban megfogalmazott ellenvetés a techni- * Samuel P. Huntington: Political order in changing societies, New Haven: Yale University Press,

13 kát, illetve azt a lehetõséget érinti, hogy az általa elõremozdított történelmi folyamatot be is végzi a technikai fejlõdés. E lehetõség megvalósulásának számtalanfajta forgatókönyve létezik szeptember 11. óta közülük egy lebeg sok amerikai szeme elõtt: a nukleáris vagy biológiai terrorizmus lehetõsége (a nukleáris megsemmisülés lehetõségével természetesen mindig számoltak Hirosima óta). A mai helyzet annyiban különbözik, hogy demokratizálódott a tömegpusztító eszközökhöz való hozzáférés: kicsi, mindennemû államtól független csoportok elõtt is megnyílt a lehetõség hozzájutni nagy pusztítóerejû fegyverekhez. A második lehetséges forgatókönyv a környezeti katasztrófa. Ha igaz a globális felmelegedéssel kapcsolatos ijesztõbb jóslatok egyike-másika, lehetséges, hogy máris túl késõ megtenni a szénhidrogén-kibocsátással kapcsolatos kiigazító lépéseket, amelyek megakadályoznák az átfogó klímaváltozást, vagy pedig maga a kiigazítási folyamat járna a számunkra a technika birodalmában aranytojást tojó tyúkra, a gazdaságra nézve végzetesen romboló hatással. A történelem végé-nek utolsó technológiai forgatókönyvét a Poszthumán jövendõnk-ben * tárgyaltam: az, hogy a génállomány ellenõrzésével, pszichotróp gyógyszerek segítségével, a jövõbeli kognitív idegtudomány vagy az élet meghosszabbításának más formája révén képesek vagyunk biológiailag manipulálni * Poszthumán jövenõdnk: a biotechnológiai forradalom következményei, Budapest: Európa, (Tomori Gábor fordítása) 734 magunkat, a társadalmi mérnökösködés és manipuláció új módszereit adja a kezünkbe, ami a politikai tevékenység új formáinak a lehetõségét fogja eredményezni. Azért döntöttem úgy, hogy konkrétan errõl a technológiai jövõrõl írok, mert jóval kifinomultabb a benne rejlõ fenyegetés, mint amilyet a nukleáris fegyverek vagy a klímaváltozás tartogatnak a számunkra. A technológiai haladás potenciálisan rossz vagy dehumanizáló következményei ebben az esetben ugyanis olyasmivel kapcsolódnak össze a betegségektõl való megszabadulás és a hosszú élet ígéretével, amit az emberek mindenütt a világon akarnak, és ezért jóval nehezebb lesz megakadályozni õket. Nem tudok semmi kézzelfoghatóan hasznosat mondani e technológiai jövõk bekövetkezésének valószínûségérõl: nem vagyok próféta vagy futurológus. Azt a megállapítást tenném, hogy a múltban a technológiai fejlõdés mindig új lehe - tõ ségeket teremtett a maga a technika által elõidézett negatív következmények enyhítésére, de egyáltalán nem szükségszerûen lesz ez mindig így. Átfogóbban fogalmazva: az emberi fejlõdésrõl alkotott historista nézetem mindig gyengén determinista volt, eltérõen a marxizmus leninizmus erõs determinizmusától. Úgy hiszem, létezik valamiféle, a liberális demokrácia felé mutató átfogó tendencia, s úgy gondolom, van számos elõre látható kihívás. Úgy gondolom, az elkövetkezõ években az imént taglalt négy lesz a legsürgetõbb. A gyenge determinizmus azt jelenti, hogy az átfogóan érvényesülõ történelmi tendenciát figyelembe véve is feltétlenül kritikus jelentõségûek maradnak a 735

14 történelmi fejlõdés tényleges menete szempontjából az államférfiúi képességek, a politikai tevékenységek, a vezetõi erények és az egyéni választások. A modern technikának köszönhetõen adódott lehetõségekben és kockázatokban például kihívásokat kell látniuk a társadalmaknak, és politikai eszközök és intézmények segítségével kell foglalkozni velük. A jövõ tehát valójában jóval nyitottabb, mint a gazdasági, technikai vagy társadalmi elõfeltételei esetleg sugallják. Az egyes országok szavazópolgárai és a különbözõ demokráciáink vezetõi által meghozott döntések jelentõsen befolyásolják a jövõben a liberális demokrácia erejét és minõségét.