Kutrovátz Gábor Láng Benedek Zemplén Gábor. A tudomány határai. Budapest, 2008.

Átírás

1 Kutrovátz Gábor Láng Benedek Zemplén Gábor A tudomány határai Budapest, 2008.

2 A könyv megjelenését az OTKA ifjúsági, kutatási és publikációs pályázata (OTKA F 69249, OTKA K 72598, OTKA PU 50171), az NKFP /2005 Jedlik Ányos pályázata, a HIPST, a Bolyai János Ösztöndíj és a Békésy posztdoktori ösztöndíj támogatta. Kutrovátz Gábor, Láng Benedek, Zemplén Gábor, Typotex, 2008 ISBN ISSN Témakör: tudományszociológia, tudományfilozófia, tudománytörténet Kedves Olvasó! Önre gondoltunk, amikor a könyv előkészítésén munkálkodtunk. Kapcsolatunkat szorosabbra fűzhetjük, ha belép a TypoKlubba, ahonnan értesülhet új kiadványainkról, akcióinkról, programjainkról, és amelyet a címen érhet el. Honlapunkon megismerkedhet kínálatunkkal is, egyes könyveinknél pedig új fejezeteket, bibliográfiát, hivatkozásokat találhat, illetve az esetlegesen előforduló hibák jegyzékét is letöltheti. Észrevételeiket a velemeny@typotex.hu címen várjuk. Kiadja a Typotex Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja. Felelős kiadó: Votisky Zsuzsa Szerkesztette és tördelte: Jutai Péter A borítót Tóth Norbert tervezte Terjedelem: 26,3 (A/5) ív Nyomta a Séd Nyomda Kft., Szekszárd Felelős vezető: Katona Szilvia

3 A könyvet ajánljuk a laikusoknak, akik mi magunk is vagyunk.

4

5 Tartalom Részletes tartalomjegyzék 9 1. Bevezető Túl könnyű válaszok Filozófusok a tudomány határairól Tudománytörténet-e az áltudományok története? A tudomány mint szociológiai kérdés A csillagok, a sors és a csillagjóslás sorsa És monda Isten: legyen evolúció Történetírás a jó, a rossz és a relatív A parapszichológia Janus-arca Keleti tűk nyugati testekben Viták, csaták, határok, csatárok A tudomány és a nyilvánosság Következtetések, avagy mit is lehet mondani? 331 Köszönetnyilvánítás 353 Első megjelenések 355 Válogatott irodalomjegyzék 357

6

7 Részletes tartalomjegyzék 1. Bevezető 17 Amelyben közöljük az Olvasóval könyvünk témáját, valamint megkíméljük attól, hogy a Paksi Atomerőműhöz kapcsolódó szakmai kérdésekben véleményt kelljen nyilvánítania; felsoroljuk a fejfájások néhány okát, és olyan hatalmas horderejű kérdéseket kezdünk feszegetni, amelyek megválaszolásának majd csak a kötet végén merünk nekifogni, és akkor is csak részben. Ember embernek kútfője 18 Sok kérdés egy probléma 20 Higgyünk-e a szakértőnek? 23 A kötet szerkezete Túl könnyű válaszok 31 A második, de valójában első igazi fejezet az előbbiekben felvetett kérdésekre leggyakrabban adott válaszokat vizsgálja, majd szomorúan veszi tudomásul, hogy ezek nem adnak megfelelő támpontot a felelős és jó döntések meghozatalához. Megtudjuk, hogy milyen alacsony színvonalú néhány tudományos ismeretterjesztő írás, hogy a televíziónk szerkezetének mégoly alapos ismerete sem igazít el abban a kérdésben, hogy bízzunk-e az elektroakupunktúrában, és felismerjük, hogy a probléma még annál is súlyosabb, mint hittük. Az Olvasó megtudja azt is, mit jelent a kulturális relativizmus, hogy milyen sokféle grafikonnal lehet az asztrológia fejlődését szemléltetni, és általában azt, hogy milyen gyenge lábakon is áll sok-sok hitünk és vélekedésünk. Az elkedvetlenítő következtetések ellenére az Olvasót a további fejezetek olvasására ösztönözzük. A vizeletivástól a természettudományig 33 A tudomány fejlődik, vagyis progresszív 38 A tudomány sikeres 42 A tudomány racionális 44 A tudomány objektív 47 Minden relatív? 49

8 10 A tudomány határai 3. Filozófusok a tudomány határairól 51 Ebben a fejezetben kiderül, hogy a filozófusok jó kérdéseket tudnak feltenni, de a megnyugtató válaszok megadásában már nem jeleskednek. Az Olvasó megtudhatja, hogy van olyan szakértő, aki nem tudja csinálni, amihez ért, de tud róla beszélni, és van olyan szakértő is, aki csinálni tudja ugyan, de beszélni már nem képes róla. Az előbbi csoport tagjai számos javaslattal álltak elő a tudomány és nem tudomány elhatárolását szolgáló feltételeket illetően, de ezzel saját magukat sem sikerült megnyugtatni. Viszont létrehoztak egy olyan szakterületet, a tudományfilozófiát, amely azóta is virágzik, és sok olyan belátással szolgált, melyeket a könyv szerzői igyekeznek figyelembe venni. A Bécsi Kör és a demarkáció 53 Popper demarkációs kritériuma 58 Lakatos a demarkációról 64 Feyerabend és a demarkáció hiánya 69 Az ornitológia hasznáról Tudománytörténet-e az áltudományok története? 77 Nem mindenki áltudós, aki áltudományos témák történetével foglalkozik. De az is kérdés, hogy a múltban is éppen az volt-e az áltudományos, ami ma annak tűnik. Mindenesetre felmerült, hogy a modern tudomány számos alapvető gondolata éppen azok, amelyekre a legbüszkébbek vagyunk talán éppen a mágia hagyományából érkezett. Megvizsgáljuk még, hogy hol van a Nap, majd szó esik arról, hogy Newton alkimista kísérleteket folytatott, és végül olyan szakmainak hangzó idegen szavakkal állítjuk vissza a fejezet tekintélyét, mint internalizmus és externalizmus. A tudományos forradalom és a mágia 79 Yates tézisei 82 Az alkimista Newton 90 Mágia az érett középkorban 92 Mágia- és tudománytörténet napjainkban A tudomány mint szociológiai kérdés 99 Ebben a fejezetben megtudjuk, hogy a demarkáció kérdése nem pusztán elméleti probléma, hanem anyagi forrásokhoz és társadalmi elismertséghez

9 Részletes tartalomjegyzék 11 kötődő gyakorlati kérdés. Szemügyre vesszük a tudomány intézményrendszerét, valamint megnézzük, hogyan kapcsolódott a modern tudomány születése vallási és gazdasági tényezőkhöz. Aztán a tudományban érvényesülő absztrakt erkölcsi elveket vesszük szemügyre, csak hogy megállapíthassuk, ezek mennyire nem teljesülnek ma, amikor a tudomány szerkezete és társadalmi funkciója alapvető átalakulási folyamaton megy keresztül. A szociológia tudományképe 100 A tudomány kialakulásának társadalmi feltételei 103 A tudományos kutatás normái 107 A tudomány szerveződése 110 A tudomány fejlődése 118 Hol állunk ma? A csillagok, a sors és a csillagjóslás sorsa 125 Amely fejezetből kiderül, hogy a bulvárlapok nem is közölnek asztrológiai jóslatokat, pontosabban, hogy amit közölnek, az nem is igazi asztrológia. Megtudjuk továbbá, hogy egy horoszkóp elkészítése igen nagy csillagászati tudást igényel, de ettől még persze nem lesz tudományos tevékenység. Szóba kerül az is, hogy még az asztrológusok is tudják, hogy inog a Föld tengelye, valamint hogy Helsinkiben a villamosok kötött pályán haladnak. Végül említünk néhány olyan, egyetemhez kapcsolódó intézetet és tanszéket, ahol asztrológiát oktatnak, és megbeszéljük, hogy van-e esélye ennek az asztrológiának arra, hogy valamilyen módon elfogadott tudástípussá váljék. Az asztrológia hagyománya 127 Az elfogadás 131 Az elutasítás 136 A filozófusok 139 A vita 141 Az asztrológia visszavág 148 Befogadási esélyek És monda Isten: legyen evolúció 155 Fejezetünkben az Olvasót végigkalauzoljuk az evolúcióelméletet érő újabb kihívásokon és az intelligens tervezettség mozgalmának történetén. Nem csak a teremtés-elképzelések nagy számát mutatjuk be, hanem a leggyakoribb érveket is, valamint az azokra adott válaszokat. Az

10 12 A tudomány határai esettanulmány megmutatja, hogy a tudomány határaiért hogyan küzdenek bírósági tárgyaláson, iskolákban és a nyilvánosság előtt. Az eset végül rámutat arra, hogyan lehet egy illegitim tudományos probléma nagyon is legitim társadalmi probléma. Miért probléma a kreacionizmus? 157 A kreacionizmus rövid története mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? 160 Ki kezdte, miért kezdte? 163 Mik a főbb álláspontok a kreacionizmusvitában, és miért jó mindez? 167 Modern kreacionizmus és intelligens tervezés pro és kontra 171 A kreacionizmus leckéje: hogyan lássuk a tudományt Történetírás a jó, a rossz és a relatív 189 Amely fejezetből megtudjuk, hogy történelmet számos módon lehet jól írni, mégsem lesz mindenki a tudományos akadémia tagja, aki történeteket ír. Szó esik még arról, vajon a háborúk szörnyűségeinek szükségszerű velejárója-e a népirtás, vajon a pápa és a középkori császárok valóban összeesküdtek-e a kronológia ellen, őrizte-e Leonardo da Vinci Krisztus leszármazottainak titkát, és hogy megtanították-e repülni az embereket a földönkívüliek. Mindezen példákat pedig csak azért említjük, hogy megpróbáljunk szempontokat felállítani arra nézve, mikor mondhatjuk jogosan, hogy valaki rosszul művel egy tudományt. Holokauszttagadás 190 A kitalált középkor 194 A da Vinci-kód 198 Däniken és a földön kívüliek 207 Mi következik mindebből? A parapszichológia Janus-arca 213 Ebben a fejezetben szellemekről és táncoló asztalokról szinte egyáltalán nem esik szó, annál többet írunk unalmas kísérleti jegyzőkönyvekről, publikációs szokásokról és szigorú kutatóintézetekről. Megvizsgáljuk, tudnak-e politikai pártokra szavazni azok az emberek, akik hisznek az előérzetekben, csalnak-e a parapszichológusok, valamint, hogy mit jelentene a fizika okságfogalmára nézve, ha a pszi-erők léte bebizonyosodna.

11 Részletes tartalomjegyzék 13 A parapszichológia rövid története 216 Kísérleti parapszichológia ma: a legitimáció nyomában 220 Állítások és cáfolatok 224 A kísérletek megismételhetősége 225 A tudományos háttér 227 Csalás 229 Esettanulmány a csalás ügyében 230 Beteljesületlen forradalom Keleti tűk nyugati testekben 239 A meglepett Olvasót a fejezet végigkalauzolja a tűszurkálás tudományának, vagyis az akupunktúrának nagyon rövid és vázlatos történetén a jégkorszaktól a 21. századig. A tanulságos esettanulmány elkülöníti, hogy egy-egy területen hogyan szerezhető kulturális, illetve társadalmi kontroll, és megmutatja, általában mire jók az egyszerűsítő ítéletek és általánosítások az orvoslás esetében. Ezen kívül a fejezet mindnyájunk pénztárcáját óvni próbálja a sarlatánoktól, miközben kifejezi a szerzők őszinte megdöbbenését azon jelenség láttán, hogy milyen kevés komoly, színvonalas vita van kis hazánkban a gyógyítási technikákról, és milyen sokan vetnek el rossz érvekkel alternatív gyógymódokat, míg mások ugyanilyen gyenge érvek alapján ajnároznak megalapozottnak nem tekinthető eljárásokat. Tudomány és orvoslás 241 Távol-Kelet a Vadnyugaton 245 Megérthetjük, ami kínaiul van? 246 Az akupunktúra fejlődése 248 Lehetőségek tág tere 251 Hány módon gyógyítható egy beteg? 253 Csodák a mindennapokban? Alternatív orvoslás az átlagember életében 256 Amerika a lehetőségek hazája? 259 A jövő felé Viták, csaták, határok, csatárok 265 Ahogy az eddigiekből kitűnt, a tudomány és nem tudomány közti határvonal nem eleve létezik, arra várva, hogy a filozófusok felfedezzék a helyét. Mint a tudományban oly sok minden, ez is viták hatására formálódik: ellentétes vélemények küzdelmében dől el, hogy ki számít tudósnak és ki nem.

12 14 A tudomány határai Ráadásul, ahogy a tudomány szerkezete is folyton változik, úgy a határai is folyamatosan alakulnak, és ennek megfelelően a küzdelmeket újra és újra meg kell vívni. Nem csoda, ha ezek a viták igen hevesek is lehetnek, hiszen már látjuk, hogy a kérdésnek óriási gyakorlati tétje van. A tudósok számos szakmai előnyt élveznek másokkal szemben: tevékenységüket társadalmi tisztelet és támogatás övezi, bizonyos kérdésekben kizárólagos szakértőként léphetnek fel, és ezen keresztül közismertségre és hatalomra tehetnek szert, az erőforrások komoly készlete áll rendelkezésükre, díjak és anyagi juttatások rendszere segíti őket csupa olyan előny, amely csak a tudósként elismert vagy elfogadott egyének számára elérhető, mások pedig mereven ki vannak zárva a tudományos Kánaánból. A fejezet a tudományos közösségek és a tudományos publikációk történeti fejlődésének áttekintése után esettanulmányokat elemez a frenológiától a tudományháborúig. A tudományos szöveg és a tudóstársaságok 269 A tudomány mint privilegizált társadalmi intézmény 274 Határmunkálatok 275 Kétfrontos küzdelem a viktoriánus Angliában 277 Frenológusok és anatómusok harca 281 Pszichológia és filozófia harca a századfordulón 286 Az akupunktúra legitimitása Magyarországon 291 A tudományháború 295 No de mit csináljon az Olvasó? A tudomány és a nyilvánosság 307 Ebben az utolsó elemző fejezetben kiderül, hogy az emberek többnyire azért gondolnak igaznak valamit, mert azt mondták nekik és hogy ez nem baj. Megvizsgáljuk, hogy miért kellene bízni kedvenc ismeretforrásunkban, a tudományban, és azt is, miért nem. Könyvünk központi kérdése végre értelmessé válik, amikor a tudomány és a nyilvánosság kapcsolatát elemezzük. Ez ugyan egy sor újabb problémát fog felvetni, melyeket meg sem kísérlünk megoldani, de örülünk, hogy legalább eljutottunk az érdemileg talán megválaszolható kérdésekhez. A közlés alapú tudás 308 Miért bízzon a laikus a tudományban? 313 Miért ne bízzon a laikus a tudományban? 315 A publikus tudományfelfogás 317

13 Részletes tartalomjegyzék 15 A társadalmi tudománykép változásai 321 Tudománykép ma Következtetések, avagy mit is lehet mondani? 333 Ez az utolsó fejezet, amelyben, ellenállva a nyomásnak, mégsem válunk végül normatívvá, de azért mégis igyekszünk valamiféle szempontrendszert kidolgozni arra nézve, mit, mikor, miért hívunk áltudománynak. Elfogulatlan részrehajlás 334 Az áltudományok egységéről 336 A fogalmak határairól 338 A tudomány fogalmáról 340 Számos áltudomány, számtalan szempont 342 A bizalom aláásásának művészete 347 Néhány gyakorlati tanács 350 A végső üzenet 353 Köszönetnyilvánítás 355 Első megjelenések 357 Válogatott irodalomjegyzék 359

14 11. fejezet Viták, csaták, határok, csatárok A demarkáció legalább annyira a tudósok gyakorlati, mint a szociológusok és filozófusok elméleti problémája Thomas F. Gieryn Ahogy az eddigiekből kitűnt, a tudomány és nem tudomány közti határvonal nem eleve létezik, arra várva, hogy a filozófusok felfedezzék a helyét. Mint a tudományban oly sok minden, ez is viták hatására formálódik: ellentétes vélemények küzdelmében dől el, hogy ki számít tudósnak és ki nem. Ráadásul, ahogy a tudomány szerkezete is folyton változik, úgy a határai is folyamatosan alakulnak, és ennek megfelelően a küzdelmeket újra és újra meg kell vívni. Nem csoda, ha ezek a viták igen hevesek is lehetnek, hiszen már látjuk, hogy a kérdésnek óriási gyakorlati tétje van. A tudósok számos szakmai előnyt élveznek másokkal szemben: tevékenységüket társadalmi tisztelet és támogatás övezi, bizonyos kérdésekben kizárólagos szakértőként léphetnek fel és ezen keresztül közismertségre és hatalomra tehetnek szert, az erőforrások komoly készlete áll rendelkezésükre, díjak és anyagi juttatások rendszere segíti őket csupa olyan előny, amely csak a tudósként elismert vagy elfogadott egyének számára elérhető, mások pedig mereven ki vannak zárva a tudományos Kánaánból. A fejezet a tudományos közösségek és a tudományos publikációk történeti fejlődésének áttekintése után esettanulmányokat elemez a frenológiától a tudományháborúig. Mit tanulhatunk az előbbi fejezetek esettanulmányaiból? Nyilván kevesebbet, mint amennyit sokan szeretnének. Egyelőre nem rajzolódik ki semmilyen általános, jól látható határa a tudománynak, amely kijelölné a belülre és a kívülre tartozó elemeket. Valamit viszont biztosan megmutatnak a felvázolt esetek: a tudomány határai környékén rendre komoly összetűzésekkel találja magát szembe az elemző. Sok-sok ember hónapok, évek munkájával próbál egy-egy megismerési formát, elméletet, módszertant elfogadtatni vagy éppen sárba tiporni. És ahogyan társadalmunk minden területén megfigyelhető a szakosodás, úgy itt is

15 266 A tudomány határai egyre nagyobb a specializálódás és egyre inkább szakértők küzdenek egymással a médiában, a bírósági tárgyalásokon, a szakfolyóiratok hasábjain. Bár a legtöbb tudósnak elég határozott álláspontja van arról, hogy mi tudomány és mi nem, erre vonatkozó érvei nem biztos, hogy elégségesek lennének egy nyilvános vitában. Hiszen idejét az köti le, hogy igyekezzen tartani a lépést egyre gyorsuló ütemben fejlődő szakterületén emlékezzünk csak vissza az 5. fejezetre, hogy pályázzon, publikáljon, beszerezze a szükséges műszereket és küzdjön a bürokráciával. Emiatt a tudomány határait védők vagy támadók ezeket a harcokat legtöbbször a tudomány művelése mellett és helyett vívják. A tudósok elenyésző hányada lép rendszeresen a nyilvánosság elé: lehet illusztris díjak kitüntetettje (lásd a keretes szöveget az 5. fejezetben), esetleg visszavonulás előtt álló idősödő tudós (állandó munkahellyel, a publikációs kényszer alól már részben felszabadulva), vagy olyan elhivatott tudós, aki hajlandó kutatási idejéből áldozni a nyilvánosság előtti szereplésekre. A tudomány határaiért küzdők azonban gyakran főállású popularizálók. A kreacionizmus terjesztését például nem kis részben ebből élő (és például kreacionista szervezetek által támogatott) hivatásosak végzik. Bár az elfogadott tudomány oldalán is egyre több ember foglalkozik elsősorban a nyilvánosság megnyerésével, például a hazánkban is ismert Michael Shermer, a tudomány határainak megváltoztatásáért küzdőknek a főállású kutatóknál általában több idejük van, hogy gondosan felkészüljenek a nyilvános vitákra, összecsapásokra ábra: Michael Shermer első publikációi kerékpározással voltak kapcsolatosak, majd néhány oktatással foglalkozó szöveg után fordult az áltudományok felé. Bár 2001-től a Scientific American szkeptikus rovatának vezetője, és a Skeptics Society elnöke, valamint számos lexikonban szerző, referált tudományos folyóiratban évente maximum 1 2 cikket publikál, ezek általában tudománytörténeti jellegűek

16 11. fejezet Viták, csaták, határok, csatárok 267 Ezt a helyzetet a könyv írói közül ketten is megélték és élvezték: egyszer ugyanis nyilvános vitában ki kellett állniuk csillagászokkal szemben, akik a Föld gömbölyű volta mellett érveltek. Mivel mindenki azt gondolja, hogy mindenki azt gondolja, hogy a Föld gömbölyű, ellenfeleink, akiknek saját kutatási területükön kellett publikálni, doktorijukat megírni stb., nem sokat törődtek a vitával. Mi azonban, minthogy pontosan az ilyen problémák és a döntési mechanizmusok vizsgálata az egyik kutatási területünk, rászántunk egy egész hétvégét lapos Föld elméletünk kidolgozására. Egyikünk csillagász lévén, körülbelül tudtuk az ellenfél várható érveit, így nem volt más feladatunk, mint tudománytörténeti ismereteink, leleményességünk és arcátlanságunk korlátain belül minden lehetséges eszközt megragadva kialakítani stratégiánkat. Ókori látáselméletek, 20. századi matematika és topológia, részletes beszámolók és kétdimenziós modellek segítségével (hiszen az igazi Föld lapos, a földgömb csak egy primitív, félrevezető modell) elértük, hogy a nyilvános vitát követően egy minisztériumi helyettes államtitkár odasúgta nekünk, hogy meggyőztük (neveket talán jobb, ha nem mondunk, de visszautalhatunk a 7. fejezet keretes írására a 161. oldalon). Ez a példa nyilvánvalóvá tette számunkra azt, amit korábban is sejtettünk: a tudomány határait nem könnyű védeni, ahhoz gyakran speciális szakértelem kell, amit időt rabló megszerezni és ami nem tudományosan teszi eredményessé a szakértőt, hanem politikailag sikeressé a tudományt. Így hát nem véletlen, hogy a 7. fejezetben elemzett Kitzmiller Dover-per egyik legfontosabb szakértőjévé Stephen Miller vált, aki már a per előtt éveket töltött azzal, hogy az intelligens tervezés és a kreacionizmus mellett szóló érveket egyenként, komoly szakirodalommal felvértezve megsemmisítse. A tudomány határainak védelme munkaerőt és energiát von el a tudomány belső fejlődésétől. Ezért is olyan kíméletlenül elítélő sok tudós nyilatkozata a tudomány határain való betörési kísérletekről. Sokan időpocsékolásnak tartják az ilyen határharcokat, így például a hazánkban is ismert és már idézett Richard Dawkins is. Ebből a hozzáállásból azonban igen faramuci helyzetek születnek. Bár általában azt gondoljuk, hogy a tudományos tudás igen megbízható ismereteket ad a világról, mindenki hajlandó elismerni, hogy a tudósok is tévedhetnek, és a tudomány mint intézmény időnként hibás álláspontot támogat. Ennek ellenére, amikor egy csoport kívülről támadja meg a tudományt, a fenti hozzáállás miatt a tudósok egy része feleslegesnek tartja a vitát és csak lehurrogja a másik felet. Mint jó néhány példa mutatja, sokszor az történik, hogy a

17 268 A tudomány határai kulturálisan kitüntetett tudásforma birtokosai egyszerűen megmondják a világnak, hogy mi tudás és mi nem. Ilyesmivel találkoztunk az asztrológia kapcsán. De hasonló példával szolgált a parapszichológia fejezet is, a kreacionizmus és intelligens tervezés ellen pedig a nagy amerikai és most már európai tudósfórumok is nyilatkozatokat adtak közre. Ezeknek a nyilatkozatoknak az erejét általában nem érvelésük erőssége, hanem a közreadók társadalmi státusa adja. No de, ha tudjuk, hogy mindenki tévedhet, így a tudósok is, és ráadásul további indoklás nélkül hivatkoznak önmagukra szakértőként, vagyis érveik sem erősek, akkor honnan tudható, hogy nem éppen ezekben az esetekben tévednek? A helyzetet tovább rontja, hogy ahogy a 6. fejezetből talán még emlékszünk Feyerabend kritikájára sok esetben maguk a nyilatkozatokat aláírók és alternatívákat elutasítók keveset tudnak az elvetett gyakorlatról. A tudomány határait vizsgálva így hát különös látkép tárul elénk. Míg a kötet elején úgy tűnt, hogy megválaszolható kérdés az, hogy hol húzódik a tudomány határa, és mi számít áltudománynak, az inkább elméleti fejezetek és esettanulmányok alapján úgy tűnik, hogy nem válaszokat találtunk, hanem további kérdéseket. A tudomány határai ugyanis nem így vagy úgy vannak, hanem ilyenné vagy olyanná lesznek, és a legizgalmasabbnak tűnő kérdés az, hogy itt és most (éppen itt és éppen most) milyen folyamatok zajlanak, és milyen, a múltban kialakult határok átalakítása folyik. Maga az a kérdés is, hogy kik, mikor és hogyan próbálják a határokat megerősíteni vagy elmozdítani, tekinthető tudományos módszerekkel vizsgálható kérdésnek. Jelen fejezet így ennek az izgalmas problémának a nyomába ered, és megpróbál egy keretet felvázolni, amelyben elemezhetővé válnak a határmunkálatok. Természetesen már a munka elején nehézségekbe ütközünk, hiszen nincsen senki, aki tökéletesen átlátná, hogy pontosan milyen folyamatok is játszódnak le társadalmunkban egy-egy tudományos kérdés kapcsán. Míg az újságcikkek, TV-szereplések, vagyis az írásbeli és szóbeli nyilvános megnyilatkozások viszonylag könnyen elérhetők és elemezhetők, a telefonbeszélgetések, az ünnepi vacsorákon létrejött megállapodások nehezen vagy sehogy sem rekonstruálhatók. Vagyis az elemző eleve nem fér hozzá a döntéshozatalt befolyásoló összes tényezőhöz. Ráadásul az, hogy a tudomány határainak kialakításhoz milyen mértékben járulnak hozzá a nyilvános, formális vagy éppen az informális folyamatok, nem állapítható meg egykönnyen. Az elemző így még azt sem tudja, hogy azok az adatok, amiket elemez, mekkora befolyással voltak a kialakult helyzetre. Ugyan mindenkinek megvan a magánvéleménye ezekről

18 11. fejezet Viták, csaták, határok, csatárok 269 a dolgokról, a szociológus professzoroknak éppúgy, mint a politikusoknak (nekünk kívülállóknak pedig ott vannak a vonzó összeesküvés-elméletek), de még a folyamatban résztvevők is csak saját tevékenységükről tudnak mindent (ha naivan feltételezzük, hogy tökéletesen tisztában vannak saját motivációikkal), előttük is rejtve marad a többi szereplő lépéseinek egy része. Pusztán módszertani okokból így a következőkben alapvetően csak nyilvánosan hozzáférhető megnyilatkozásokat elemzünk, hiszen ezek biztosan alakítják a közvélekedést, még ha a döntéshozatali eljárásokban nem is az egyedül számottevő tényezők. De hogy a folyamatokat kicsit átláthatóbbá tegyük, megpróbálunk néhány szempontot elkülöníteni és ezeket egyesével vizsgálni, hogy a végén egy részletgazdagabb képet tudjunk összerakni. A nyilvános megnyilatkozások egyik alapvető műfaja a tudományos szöveg. Kezdjük ennek elemzésével: milyen is ez, és miben más, mint a nem tudományos szöveg? Hogyan írnak azok, akik korunk kitüntetett tudásformáját, a tudományos tudást hozzák létre, és milyennek kell lennie egy szövegnek, ha tudományos formában szeretne feltűnni? A tudományos szöveg és a tudóstársaságok A legfrissebb tudományos eredményeket szakcikkekben közlik. Ezek a tudományos cikkek azonban alig érthetők. Vagy sehogy sem. Legalábbis annak nem, aki nem szakértő a területen. De a legtöbb természettudományos területen végzett hallgató még öt év egyetemi szakképzés után is csak a legszűkebb szakterületén készülő cikkeket, illetve a legáltalánosabb folyóiratokat érti, ha egyáltalán olvassa. De általában alig van lehetősége olvasni, mert idejének nagy részében hallgatóként tankönyveket kellett megtanulnia, vizsgákra kellett készülnie és laborjegyzőkönyveket készítenie, kutatóként pedig kísérleteivel, számításaival kell bíbelődnie. Azt már az 5. fejezetben láttuk, hogy sok szakcikket szinte senki nem olvas el. Ráadásul még a szaktudós sem érti minden részletét a szakterületéhez szorosan nem kapcsolódó cikkeknek. Miért ilyen bonyolultak ezek a cikkek? A tudományos szöveg több száz év alatt alakult olyanná (vagyis olyan érthetetlenné), mint amilyen ma. Ennek sok oka van. Az egyik legfontosabb, hogy a kutatók megpróbálják a legpontosabban és legrövidebben átadni egymásnak a szükséges információkat, így lehet a legkönnyebben közölni az új felismeréseket a szakértők csoportjával, akik hasonló kutatásokon dolgoznak. A gyakori fogalmakat rövidítésekkel helyettesítik, a

19 270 A tudomány határai bevett kísérleti módszereket nem részletezik, csak a szükséges elemekre utalnak, a szöveget a folyóirat előírásainak megfelelően tagolják. Hogyan épül fel egy tudományos cikk? Különféle tudományterületekről vett példák alapján úgy tűnik, mára nagyrészt kikristályosodott a tudományos közlés formája. Ma a tudományos munkákat elsősorban szakcikkek formájában közlik (és a könyvek jelentősége egyre kisebb), amelynek szerkezete a következő struktúrához közelít: 1. Absztrakt, a cikk tartalmának rövid összefoglalása 2. Bevezetés 3. Elméleti háttér 4. Megfigyelési és/vagy kísérleti technikák 5. Mintavétel, kísérletek 6. Adatok elemzése 7. Eredmények és megfigyelések 8. Az eredmények/megfigyelések megvitatása, diszkussziója 9. Összefoglalás / konklúzió 10. Köszönetnyilvánítás 11. Hivatkozások 12. Kapcsolódó mellékletek A 2. és 3. pont gyakran kerül összevonásra, éppúgy, mint a 4 6. vagy 6 7., esetleg 7 8. részek. Frederick Suppe és mások a tudományos munkák ilyen struktúráját vizsgálva arra jutottak, hogy a mai tudományos munkák nem a tudós valódi munkafolyamatainak vagy gondolkodásának rekonstrukcióját adják, hanem megpróbálják a munka során szerzett adatokat és azok interpretációját olyan módon közölni, hogy azok a közösség kritikáját megállják. Vagyis a labor lokális és egyedi eredményeit a tudományos publikációkban globális, örök és mindenhol érvényes tények előállítására használják, ahogy például Bruno Latour megfigyelte. A fentihez hasonló, tömör és standard szerkezetű cikkek nagyban megkönnyítik a tájékozódást az új tudományos eredmények tengerében, azonban veszélyeket is rejtenek magukban. Tömörségük folytán csak a tudósok nagyon kis része lát bele a módszertani finomságokba, így a cikk konklúziói a legtöbb tudós számára nem azért meggyőzők, mert a módszert követve belátták azok helyességét, hanem mert megbíznak abban a folyóiratban, amely leközölte őket. A kutatók nem is olvasnak minden cikket végig, hanem megelégszenek a könnyen elérhető, interneten kereshető és gyorsan átfutható absztrakttal. A tömör kivonat azonban nem ritkán erősebben fogalmaz, nem említ kivételeket vagy megszorításokat vagyis az ebből kiolvasott állítások nem feltétlenül olyan jól alátámasztottak, mint a főszöveg. Így az árnyaltabb (és védhetőbb) állásponthoz a terület szakértői jutnak, de az arra kevésbé specializálódott kutatók nem.

20 11. fejezet Viták, csaták, határok, csatárok 271 A legújabb tudományos eredményeket olyan szövegek közlik, amelyek betűszavakkal vannak telezsúfolva, és amelyek nem teszik hozzáférhetővé a kívülállók számára az új eredmények létrejöttének körülményeit. Aki nem épp hasonló témában, hasonló kísérleti eszközökkel és módszerekkel dolgozik, az, még ha az eredményeket érti is, az indoklást vagy elfogadja, vagy nem, de megítélni nehezen tudja. A tudományos szöveg tehát csak a szakértőknek szól és így nem csak azzal nyer időt a szakértő, hogy a megfogalmazás a lehető legtömörebb, hanem azzal is, hogy így a nem hozzáértő nehezebben tud kritikát megfogalmazni az adott kutatási eredményekkel szemben. A tudományos publikáció tehát, amely talán a leginkább objektív szövegnek tűnik, maga is fontos része a tudomány határmegvonásának, ahogyan a tudósközösség kijelöli azt, hogy mi és ki tartozik a tudományhoz micsodák és kicsodák nem. Tehát a szakértők a létrehozott szövegeikkel nem csak segítik egymás munkáját, hanem gátolják is a kívülállók hozzáférését és kritikáját! Mielőtt berzenkedni kezdenénk, érdemes megvizsgálni, miért lehet ez fontos és pozitív jellemzője a tudománynak. Könnyen belátható, hogy egy közösség annál gyorsabban tud új eredményeket felmutatni, minél több dologban egyetértenek. Amíg azon vitatkozunk, hogy a világ megismerésének módja a kísérletezés vagy az ima, addig rengeteg energiánkat emészti fel az ezzel kapcsolatos vita, és kevesebb időnk jut akár az imán, akár a kísérletezésen keresztül a világ megismerésére. Ha azonban egy közösség ezekben az alapkérdésekben egyetért, akkor több energiát lehet a megismerésre fordítani. Pontosan ez történt a 17. században, amikor a születő tudományos akadémiák olyan fórumot biztosítottak, ahol az alapkérdésekben egyetértő mai szemmel leginkább amatőrnek vagy dilettánsnak tekinthető kutatók megoszthatták kutatásaikat egymással és elkezdhettek a részletkérdéseken vitatkozni. Ahogy a kort kutatók gyakran fogalmaznak: ahhoz, hogy a tudomány művelői kritikusan tudjanak egymás munkájához viszonyulni, először ki kell alakítaniuk a bizalmat egymás és egymás munkája iránt.

21 272 A tudomány határai ábra: Thomas Sprat már 1667-ben könyvet írt az angol Királyi Társaság történetéről (History of the Royal Society). A könyv elején található metszeten a patrónus II. Károly mellszobra fölött, a címer alatt olvasható a társaság mottója: Nullius in verba. A három szó részlet Horatiustól: nullius addictus iurare in verba magistri, quo me cumque rapit tempestas, deferor hospes vagyis: mivel egyetlen mester szavára sem esküszöm, akárhová sodorjon a vihar, mindenhová vendégként érkezem Ez, a retorikát elutasító (retorikai) hozzáállás jellemzi ma is a tudományos szövegeket. A királyt épp babérkoszorúval díszíteni készülő Hírnév alatt Francis Bacon, az induktív tudományos módszer apostola, a másik oldalon a Társaság első elnöke ül Ebben nincsen semmi meglepő. Legtöbbünk keresi az olyan lehetőségeket, ahol hasonló elképzelésű emberekkel, társakkal nem kell az alapkérdéseken vitatkozni, hanem megértjük egymást. Tudósközösségek, fundamentalista vallási

22 11. fejezet Viták, csaták, határok, csatárok 273 mozgalmak, politikai pártok, japán rajzfilmek rajongói vagy környezetvédők szervezetei: mind-mind olyan közösségek, amelyeket az alapkérdésekben egyetértő személyek hoztak létre és tartanak életben. A tudomány a tizenhetedik században csak egy volt számos olyan közösség közül, amely rendezvényeket szervezett, főnemesek és gazdag polgárok kegyeit kereste és a tagok költségén könyveket adott ki. A híres Royal Society, az angol Királyi Társaság első ilyen könyve egy, a halak természetrajzáról szóló két kötetes hatalmas munka volt (hatalmas anyagi bukás), a második Isaac Newton Principiája, vagyis a modernkori (mai fizikus számára klasszikus) fizikát megalapozó munka (kisebb anyagi bukás). Ám a tudóstársaságokhoz hasonló tagszámmal, költségvetéssel és célcsoporttal rendelkezett számos elkötelezett fundamentalista vallási közösség, vagy épp ma okkultistának nevezhető közösség. És nemcsak a csoportok voltak hasonlók, hanem nagyon gyakran a tagok is. A 17. század elején John Dee volt az egyik leghíresebb angol tudós már ha mindenképp ezt a kategóriát akarjuk ebben a korban használni. A matematika alapművének, Euklidész Elemek című munkájának angol fordításához írt híres kommentárt és kora legnagyobb magánkönyvtárával rendelkezett. De amikor Erzsébet királynő meglátogatta házában, idő hiányában (Dee épp aznap délelőtt temetett egy feleséget) könyvtárát nem, csak jósláshoz használt kristálygömbjét mutatta meg az uralkodónak. Még a század végén is, a modern tudomány egyik atyjának tekinthető Newton a nyilvános tudományos közösségeken kívül titkos alkimista hálózatok tagja is volt (lásd a 4. fejezetet), nem beszélve szektariánus nézeteiről, szentháromságtagadásáról és ehhez kapcsolódó titkos levelezéséről. A különféle közösségek tagjaik számára szövegeket nyomtattak, rendezvényeket tartottak. A korai tudományos folyóiratok is ugyanilyen, tagok számára készülő szövegek voltak, és az első konferenciák nem sokban különböztek vallási csoportok kongregációitól. A folyamatosan alakuló-formálódó közösségek ugyanakkor számos ponton egymással is összeütközésbe kerültek. Világnézeti különbségek, versengés a patrónusok kegyeiért, a másik fél meggyőzése vagy csak nevetségessé tétele mind-mind végigkísérik kultúránk történetét és a vitairodalom a könyvnyomtatás révén egyre nagyobb tömegeket tudott elérni. Innen nézvést azonnal érthetőbb, miért folynak határküzdelmek a tudomány körül: amióta van tudomány, azóta vannak ilyen harcok! Sőt, azt mondhatjuk, hogy ma a tudomány sokkal jobb pozícióban van, mint volt 1700-ban.

23 274 A tudomány határai A tudomány mint privilegizált társadalmi intézmény Mi történt 300 év alatt, ami miatt ma mégis más a helyzet? Szemben a szentháromság-tagadókkal, az alkimistákkal és a kristálygömbjósokkal, az elmúlt évszázadokban a tudomány hihetetlenül sikeres volt társadalmunkban az erőforrások megszerzése és a szakmai legitimáció terén. Azzal, hogy szorosan együtt dolgozó közösségeket hozott létre, amelyen belül a tagok korlátozták a megvitatott kérdések körét, minden eddiginél nagyobb ismeretgyarapodás jöhetett létre. A történelem során még soha semmilyen kultúra nem halmozott fel ennyi tudást. Továbbá a tudomány hasznossá vált a polgárosodó és iparosodó nyugati államokban egyre nagyobb központi támogatást kapott (és természetesen ezáltal fejlődése szorosan összefonódott a harcászati alkalmazások fejlesztésével és a mindenkori hatalom céljaival). A tudomány így egyre inkább meghatározta az oktatást, folyamatosan növelve a természettudományos tárgyak jelenlétét és jelentőségét. Egyre több területen vált a tudomány megkerülhetetlen tényezővé. Míg a tizennyolcadik században rengeteget fejlődött a természet tudományos leírása, a tizenkilencedik században a tudományos megismerés már a megismerő, az ember felé is fordult. Tudósok kezdték vizsgálni az emberek fájdalomküszöbét, reakcióidejét, de nem csak az érdekmentes megismerés céljából. Amikor például 1843-ban egy különleges tudósokból álló bizottság megbízta a jó orrú fiatal vegyészt, Félix Leblanc-t ( ), hogy tíz órán keresztül üljön párizsi Conciergerie börtönben egy nagy tál ürülékkel, a tudósok célja nem csak az volt, hogy megismerjék a Világot. Nagyon is fontos méréseket végeztek (részben műszerekkel, részben saját testük felhasználásával), hogy eldönthessék, hogy az akkortájt épülő új börtöncellákban minimum mekkora légteret kell biztosítani a raboknak. (Külön izgalmas és sajnálatos, hogy az ilyesfajta minimumszámításokat egy idő után nem csak börtönök, hanem lakóházak tervezéséhez is felhasználták, ahogy ezt a 19. századi munkáslakások tervei is mutatják csak éppen a minimumból maximum lett az idők folyamán. A múlt rendszerben épült házgyári lakásokat is hasonló szemlélettel tervezték.) Természetesen még számos példát említhetnénk, és búsonghatnánk vagy örvendezhetnénk azon, hogy a tudomány milyen mértékben alakította át az emberi életet. Ilyen jellegű munkák az elmúlt évtizedekben gyakran nagy figyelmet kaptak, és mai társadalmunk sok fontos jellemzőjére mutatnak rá. Míg azonban

24 11. fejezet Viták, csaták, határok, csatárok 275 például Michel Foucault (és mások) munkái gyakran általános társadalmi víziót kívánnak vázolni, mi pusztán a tudomány határmunkálatai kapcsán próbáljuk az egymásra utaltságot és a kapcsolt fejlődést vizsgálni. A 17. századtól a tudomány egyre befolyásosabb társadalmi intézménnyé vált, és az utóbbi században már a politika számos döntését is a tudományra hivatkozva hozták meg. Ez a folyamat a gyógyítás területén is megfigyelhető. A társadalmunkban kitüntetetten kezelt nyugati orvoslás is átvette a természettudomány számos módszerét és elköteleződését, de ahogy azt a 10. fejezetben láttuk, ez koránt sem volt szükségszerű. És nemcsak a tudomány jutott szerephez társadalmunk intézményeiben, hanem ezek az intézmények is rendre hasznot húznak a tudományból. A tudósok komoly állami támogatást kapnak, ugyanakkor a nyugati típusú demokratikus állam legitimitása nem kis részben származik abból, hogy a politikai döntések meghozatalakor hivatkoznak a tudomány eredményeire. A biomedicina pedig társadalmunkban nagyrészt tudományos jellegének köszönheti legitimitását. Ez az egyik jelentős eltérés az 17. századhoz képest, és ez a különös öszszefonódás, ami a 19. századtól különösen felerősödött, alapvetően befolyásolja a határmunkálatokat. Ha mindezeket és a korábbi fejezetekben elhangzottakat figyelembe vesszük, meglepően komplikált kép bontakozik ki előttünk: egyéni életutak, fejlődő intézmények, mikro- és makrostruktúrák összefonódása, ahogy egyedi helyzetekben alakítják és befolyásolják a résztvevők megnyilatkozásait. Hogy mennyire sokrétű és gazdag lehet akár egyetlen tudós munkája, azt az alábbiakban mutatjuk meg. Határmunkálatok Hogyan folynak a tudomány határait megvonó viták? Kik vívják a harcokat, hogyan és mivel érvelnek, miért vállalják fel a küzdelmet, és miként kerülnek ki győztesen? Ezeket a kérdéseket egyik elsőként a hetvenes években Thomas F. Gieryn amerikai szociológus vizsgálta meg tüzetesen. Azóta a határmunkálatok (boundary work) kifejezést használják hazánkban ma még elég kevesen azon tevékenység jellemzésére, melynek során a tudósok a határokat kiépítik. Gieryn úgy találta, hogy ideológiák használatával a tudósok olyan tudományképet festenek a társadalmi környezet számára, amely meggyőzi az embereket

25 276 A tudomány határai arról, hogy a tudósok jobban megfelelnek az elvárásoknak riválisaikkal szemben. Az ideológia kifejezés itt félrevezető lehet: nem arról van szó, hogy a tudósok hazudnak azzal kapcsolatban, milyen a tudomány, hanem sokkal inkább szelektíven ábrázolják, vagyis a lehetséges tulajdonságok közül (melyek egyszerre, sokszor egymásnak ellentmondva jellemzik a tudományt) azokat választják ki, amelyekkel a saját tudományukat a vetélytársakénál vonzóbbá teszik, és így elnyerik az áhított társadalmi támogatást. A határok körüli harcok persze nem mindig egyformán hevesek. A legtöbb tudósnak nem nagyon kell törődnie az ilyen ideológiák gyártásával, és csak kevesen, mintegy hobbiból foglalkoznak ezzel a tevékenységgel. Vannak azonban helyzetek, amikor a küzdelmek fellángolnak, ami alapvetően két okból történhet. Egyrészt akkor, amikor a tudomány védekezik: olyan szellemi mozgalmak kapnak szárnyra, amelyek potenciálisan elhódíthatják a tudomány támogatásának egy részét, például azáltal, hogy ugyanazokkal a területekkel akarnak foglalkozni, mint amiket rendszerint az ilyen vagy olyan tudományág hatáskörébe sorolunk. Például a kreacionizmus mai terjedése azt a fenyegetést jelenti a biológusok számára, hogy míg korábban ők voltak hivatottak az élet keletkezésének és fejlődésének magyarázatára, addig most ez burkoltan vagy nyíltan a vallás fennhatósága alá kerülhet ezért a biológusok harcokat folytatnak a kreacionisták ellen. Ám nem mindig külső fenyegetés van a harcok hátterében, hiszen előfordulhat, hogy a tudomány fejlődése során ami folyamatos növekedést és terjeszkedést jelent magáénak akar tudni olyan kérdéseket, amelyek korábban nem tartóztak a fennhatósága alá. Hogy az előző példát megfordítsuk: a 19. század második felében a biológia azért folytatott küzdelmet, hogy ő magyarázhassa az élet keletkezését és fejlődését, holott korábban ez a vallás feladata volt így a biológiának támadásokat kellett indítania a vallással szemben. A határok tehát nem pusztán a csatateret jelentik, ahol a küzdelem folyik, hanem bizonyos értelemben értük folyik a harc: azért, hogy ott kerüljenek megvonásra, ahol a felek érdekei megkívánják. Összefoglalva: a határmunkálatokat olyan tevékenységként határozhatjuk meg, amelynek a szakmai autonómia védelme vagy kiterjesztése a célja, eszköze a tudományképeket kialakító retorika, a meggyőzés célközönsége pedig a társadalmi környezet és annak döntéshozó fórumai. Az alábbiakban kisebb esettanulmányok formájában megvizsgáljuk a határmunkálatok néhány konkrét esetét. Először megnézzük, hogyan rivalizált a

26 11. fejezet Viták, csaták, határok, csatárok századi angol tudomány a vallással és a technikával egyidejűleg ebből ki fog derülni, hogy ehhez egymásnak ellentmondó ideológiákra volt szüksége. Aztán figyelemmel kísérjük egy áltudomány születését: hogyan lett a frenológiából áltudomány a 19. század eleji anatómusok támadásának hatására. Majd a tudományon belüli határmunkálatok felé fordulunk, és szemügyre vesszük a filozófia és pszichológia küzdelmét a 20. század eleji német egyetemeken. Ezt követően egy kortárs hazai példát veszünk szemügyre: az előző fejezetben is elemzett akupunktúra elfogadását támogató munkákat hasonlítjuk össze. Végül egy nemzetközi küzdelmet vizsgálunk, az ún. tudományháborút, amely nemcsak a tudományok és áltudományok, tudomány és tudományellenesség, a természet- és társadalomtudományok feszültségét veti fel, hanem azt a könyvünkben visszatérő kérdést is, hogy kinek van joga beszélni a tudományról. Kétfrontos küzdelem a viktoriánus Angliában John Tyndall ( ) angol tudós volt, aki a tudományos tevékenység mellett a londoni Királyi Intézet megbízottjaként tudománynépszerűsítéssel is foglalkozott. Nevével már találkozhattunk a parapszichológiáról szóló fejezetben, ahol a 19. századi spiritualizmus elleni küzdelem élharcosaként, Michael Faraday követőjeként került megemlítésre. Azonban nem a spiritualizmus jelentette számára a legnagyobb kihívást; komolyabb akadályokkal is meg kellett küzdenie a tudomány népszerűsítésének érdekében: harcba kellett szállnia egyfelől a vallás ősi, másfelől a mérnöki technika új tekintélyével. Hogy Darwin elmélete nyomán komoly vita lángolt fel a korabeli Angliában, azt a kreacionizmus története kapcsán már láthattuk. Tyndall egyrészt ott szállt síkra a vallás ellen, ahol úgy érezte, az emberek a valláshoz fordulnak a tudományosan is megoldható kérdésekben. Például a gyógyászat terén: míg szerinte a betegségek gyógyítása a modern orvostudomány asztala, addig a kor Angliájában szokás volt, hogy a vezető politikusok megbízására rangos egyházi személyiségek nemzeti imanapot rendeltek el, amellyel olyan nemzeti katasztrófákat próbáltak elhárítani, mint az állati és emberi járványok, vagy az uralkodói család betegségei. Tyndall belekeveredett az ima hatékonyságáról folytatott vitába, és azt javasolta, hogy hirdessenek nemzeti imát egy konkrét kórház betegeinek megsegítésére, majd vessék össze az ima előtti és utáni

27 278 A tudomány határai halálozási statisztikákat. A kísérletet persze sosem végezték el, de maga az ötlet is nagy felháborodást kavart. (Egyébként Francis Galton, a neves statisztikus, meteorológus és antropológus mellesleg Darwin unokaöccse többek között arra használta fel a korban egyre inkább elterjedő statisztikai módszereket, hogy kiszámítsa, mennyivel növeli meg az ima az uralkodói család tagjainak életkorát. Azt az eredményt kapta, hogy valójában csökkenti pedig a spirituális szeánszok támogatójaként korábban megemlített Galton nehezen tekinthető a tudomány olyan elszánt keresztes lovagjának, mint pl. Tyndall.) Az oktatás volt a másik terület, ahol Tyndall a tudományt kívánta támogatni kifejezetten a vallás rovására. Ekkoriban az egyetemek még egyházi befolyás alatt álltak, és így az egyház határozta meg a tananyagot nem kedvezve a tudományoknak. Írországban például hiába indult civil kezdeményezés annak érdekében, hogy a fizika tudományát vegyék fel a tanmenetbe, az egyházi döntéshozók erről hallani sem akartak. Tyndall ezért nyilvános előadásain azt hangsúlyozta, hogy a természet jelenségeivel kapcsolatos kérdésekben nem a vallás a kompetens válaszadó, hanem a tudomány. Míg tudomány és vallás összeütközése nem meglepő az eddigiek fényében, annál különösebbnek tűnhet, hogy a tudomány a technikával is rivalizált! Ám a mérnökök, kézművesek és iparosok olyan társadalmi tiszteletet vívtak ki az ipari forradalom korában, hogy ez gyakran a tudomány rovására vált. Elharapóztak azok a vélemények, melyek szerint a technikai fejlődés független a tudományos kutatásoktól, ugyanis a mérnökség legfőbb vívmányait nem természetfilozófusok vagy matematikusok érték el, hanem többnyire önmagukat képző egyszerű emberek (Samuel Smiles). Sőt, egyesek szerint a tudomány egyenesen hátráltatja a fejlődést: Az elmélyült gondolkodásnak nincs helye a vasutak és gőzhajók, nyomdák és fonógépek világában (William Sewell). Tyndall tehát hadba szállt a mérnökséggel is ennek tétje azonban szintén nem csak a tudós önérzete volt. Amikor tudósként reformot javasolt a brit világítótornyok kivilágításának ügyében, mert a mérnökök által alkalmazott technológiát elavultnak érezte, akkor a viták végül a mérnökök álláspontja mellett győzték meg a döntéshozókat, ezzel újabb potenciális tekintélyt és erőforrásokat hódítva el a tudománytól. Tyndallnak tehát legalább két irányba kellett hadakoznia ha most nem számítjuk a spiritualizmus elleni küzdelmét, és ez azt eredményezte, hogy más és más ideológiát kellett felvázolnia a tudományról attól függően, éppen ki ellen harcol. Gieryn szépen összegyűjtötte a Tyndall által használt érveket,

28 11. fejezet Viták, csaták, határok, csatárok 279 melyeket most röviden felsorolunk (a pontos idézeteket lásd Gieryn magyarul is megjelent cikkében): I. A vallás ellen 1. Szemben a vallással, a tudomány gyakorlati haszonnal bír. Míg ugyanis a tudomány eredményei alkalmazhatók, felhasználhatók a nemzet jólétének érdekében (technológiai haladás), addig a vallás csupán önmagában értékes, és haszna legfeljebb annyi, hogy a költészethez hasonlóan érzelmi kérdésekben vigaszt és méltóságot képes nyújtani. 2. A tudomány empirikus, tapasztalati alapú, míg a vallás metafizikai jellegű. Hiszen a tudomány a természet tényeit kísérletezés által figyeli meg, míg a vallás olyan láthatatlan, spirituális erők működését teszi fel, melyek a tapasztalat számára hozzáférhetetlenek. Míg a tudományt mindent bizonyítani akar, addig a vallás számára a bizonyíték csak másodlagos és korlátozott erejű. 3. A tudomány szkeptikus, míg a vallás dogmatikus. Míg a tudósok semmilyen tekintélyt nem tisztelnek, csak a természet tényeit, és ezek javára hajlandóak elvetni bármilyen ősi és tiszteletreméltó elvet, addig a vallásos ember sokszor vakon ragaszkodik régi és idejétmúlt elképzelésekhez. 4. A tudomány objektív, a vallás szubjektív. Mert a tudomány mentes az érzelmektől, érdekektől és előítéletektől, míg a vallás érzelmekben és szenvedélyekben mutatkozik meg. Tudományos kérdésekben csakis tárgyilagosan, elfogulatlanul szabad dönteni. II. A technika ellen 1. A tudomány a technikai fejlődés forrása és feltétele, de maga nem haszonelvű. Szemben a mérnökökkel, akik gyakran a közvetlen alkalmazhatóság és az anyagi haszon reményében dolgoznak, a tudomány embere pusztán magáért a tudásért, az igazságért munkálkodik. 2. A tudomány módszeresen kísérletezik, a technika próba-szerencse alapon halad. Ezt egy serfőzőmestereknek tartott előadásában fejti ki, és az iparosok esetlen és átgondolatlan próbálkozásait összeveti a tudomány módszeres kísérleteivel: míg az előbbi csak a működés kérdését veti fel, addig az utóbbi a mélyben rejlő okok feltárását célozza. 3. A tudomány teoretikus, a technika praktikus. Ez abban is megnyilvánul az előző pontot folytatva, hogy a tudós a miért kérdésére is keresi

29 280 A tudomány határai a választ, nemcsak a hogyan -ra. Ehhez segítségül hívja a természeti jelenségek mögött rejtőző elveket és okokat, melyek érzékelhetetlenek, a tapasztalat látómezején kívül esnek. 4. A tudomány önmagában is értékes, míg a technika csak vívmányai miatt. Hiszen az már önmagában elég, ha megismerjük a természet működését, és ezt nem kell eredményeivel igazolni: Homérosz műveihez hasonlítva mondja, hogy a tudomány az ember szellemi művelődésének eszköze, a kultúra kiemelt területe, olyasvalami, ami önmagában kiérdemli a széles körű tekintélyt és támogatást. Számba véve ezeket a leírásokat az embernek óhatatlanul kellemetlen érzései támadnak. Akkor most milyen is a tudomány? Egyszer azt látjuk, hogy tapasztalati, máskor azt, hogy elméleti. Egyszer hasznos, máskor öncélú. Néha úgy tűnik, hogy csak a tapasztalhatóval törődik, máskor meg a láthatatlan okokat keresi. Van úgy, hogy szemben áll a költészettel, de van úgy, hogy homéroszinak tűnik. Minden attól függ, honnan nézem! Hiszen tapasztalati a valláshoz képest, míg elméleti a technikához képest, a vallással összevetve hasznos, míg a technikánál sokkal öncélúbb, és így tovább. Nem arról van szó, hogy Tyndall hazudik, és olyan jegyekkel ruházza fel a tudományt, amelyek egyszerre nem teljesülhetnek inkább az a helyzet, hogy a tudományra mindezek egyszerre jellemzőek, csak éppen az adott viszonyítási pontok függvényeként rajzolódnak ki vagy kerülnek háttérbe. Az tehát, hogy mik a tudomány demarkációs kritériumai, megkülönböztető jegyei, nem egyszer és mindenkorra egyértelműen adott, hanem attól függ, mitől határoljuk el éppen a tudományt. A tudományos ideológiák gyártói olyanok, mint a fociedzők: az egyik ellenféllel szemben saját csapatuk védelmét emelik ki, a másikkal a támadójátékot, a harmadikkal a sportszerűséget, a negyedikkel a férfiasságot, az ötödikkel a csapatszellemet, a hatodikkal az egyéni kreativitást mindig azt, amiben jobb a csapat, és amitől eredményt várnak. A taktikai repertoár adott, ám a konkrét játékstílust mindig az ellenfél határozza meg. Amikor a tudomány támad vagy védekezik, akkor a tudósok az adott célnak megfelelő képet festik le, és retorikai eszközöket alkalmaznak a támogatás megnyerésére hiszen mindez nem pusztán elméleti küzdelmet jelent, hanem komoly gyakorlati (gyakran anyagi) következményekkel jár.