Vanczákék paktuma (A nemzetgyűlés válsága) 1

Átírás

1 1 Vanczákék paktuma (A nemzetgyűlés válsága) 1 A magyar nagybirtok és nagytőke második együttes támadása Horthy ellen ismét vereséggel végződött. Amit a koronás király, a legitimizmus nem tudott elintézni, a magyar államhatalom tényleges és teljes birtokbavételét az uralomra egyedül hivatott két osztály részéről, azt a jogrend helyreállításának, a liberalizmusnak kellett volna megteremtenie. Úgy látszott már, hogy minden jól megy. Hogy Andrássy és Apponyi vezetése alatt egyesülnek az összes pártok elégületlen elemei, a liberális és radikális kispolgárok különböző csoportjai. Vanczákék pedig a munkásokat szállították volna tömegként ehhez az egyesüléshez, amelyben a nagytőke újból átvette volna a vezető szerepet, újból sleppbe vette volna a többi osztályokat, köztük (Vanczákék jóvoltából) a munkásokat is. A legitimisták szellemi vezére, Apponyi Albert, már persze az őt jellemző módon a köztársaság mellett nyilatkozott. Én mindvégig legitimista maradok mondta. De egy mondvacsinált (értsd: egy Horthy-féle, egy kisgazda vezetés alatt álló szabad választás alapján létrejött) királyságnál jobbnak tartok egy becsületes alapokon nyugvó (értsd: a nagytőke és a nagybirtok jogrendjét képviselő) köztársaságot. A felvonulási terv a legszebb reményekkel kecsegtetett, amikor Vanczákék kiegyeztek Bethlennel, illetve rajta keresztül Horthyval. Hogy Vanczákéknak bármely pillanatban megvolt a kedvük és a hajlandóságuk erre a megegyezésre, abban sohasem kételkedhetett senki. Ha Korvin és társainak kivégzése, ezer és ezer munkás legyilkolása, bebörtönzése és internálása nem akadályozta meg őket abban, hogy a fehér terror felépítésének pozitív munkájában részt vegyenek, akkor bizonyos, hogy csak a mindenkori kormány akaratán múlott, hogy ez a megegyezés mikor következik be. Peyer Károly úr a miskolci Reggeli Hírlapban körvonalazza ennek a megegyezésnek feltételeit és következményeit. Peyer Károly megállapítja, hogy a megelőző kormányok kibékülési kísérletei lényegileg semmit sem jelentettek, csak a külföld szemébe akartak port hinteni, Bethlen azonban továbbment, és tárgyalásai sokkal komolyabbak voltak, mint elődeié. A cenzúra megszűnt, s a kormány hajlandó volt az amnesztia terén is az eddigieknél komolyabb lépéseket tenni, s reméljük, hogy rövidesen teljesen likvidálva lesznek az úgynevezett kommunista bűncselekmények. A bányászok katonai felügyeletének megszüntetése csak jó hatással lehet. A szociáldemokrata munkásság részt akar és fog venni az ország felépítésének munkájában, és 1 Vörös Újság, Wien, január 11. (V. évf., 1. sz.), 3 4. o. A szerk.

2 2 hogy elhatározása milyen komoly, annak legjobb bizonyítéka a pártnak a soproni népszavazás alkalmával elfoglalt álláspontja. Az országnak csak hasznára válhat a szociáldemokrata párt nemzetközi összeköttetése. Mi ezeket az összeköttetéseket fel fogjuk használni az ország érdekében, ennek ellenében nem kívánunk mást, mint egyenlő elbánást, tisztességes megélhetést, szabadságot és tényleges jogrendet. Az amnesztia ugyan igazi Horthy-féle amnesztia lett, és végrehajtása olyannak bizonyult, hogy még egy olyan kipróbált kormánytámogató, mint Peidl Gyula úr is lesújtó kritikát ír róla a Typographiában. Kiemeli, hogy az eddigiekhez képest: még egy további lépést tesz visszafelé a végrehajtási rendelet, amennyiben kimondja, hogy ha utólag kiderül, hogy a kegyelmet nyertre nézve nincsenek meg az előírt föltételek, akkor a büntetés további végrehajtását el kell rendelni. Mindegy. A Peyer Farkas 2 Miákits 3 Vanczák-féle négyes tanács nemcsak a pártvezetőségben, hanem a párt választmányában is keresztülvitte a maga dolgát. Úgy látszik persze, hogy a pártválasztmányban aránylag kemény ellentállásra talált, mert ezt a megegyezést, melynél a megkötés pillanatában nyilvánvaló volt, hogy Bethlen nem fogja állani egyetlen feltételét sem, még a Vanczákék pártválasztmányának is nehéz volt lenyelnie. De végül mégis lenyelte. Hosszú vita után egyhangú határozatban vette tudomásul a pártvezetőség elhatározását. És egyelőre bár az egész emigráció, Garamtól Kunfiig 2 Farkas István ( ) szociáldemokrata politikus ben került a munkásmozgalomba, előbb Nagyváradon, majd amikor onnan kitiltották, Budapesten szervezte a cipészmukásokat, a Betegsegélyző Pénztár tisztviselője volt ben a Magyarországi Szociáldemokrata Párt főtitkárává választották, 1944-ig vezetője volt a párt titkárságának ben kapott először képviselői mandátumot ben a németek elhurcolták, az auschwitzi koncentrációs táborban pusztult el. A szerk. 3 Miákits Ferenc ( ) lakatos, szociáldemokrata szakszervezeti vezető, miniszter tól az MSZDP vezetőségének tagja, 1917-től a Magyar Vas- és Fémmunkások Országos Szövetségének titkára, a tanácsköztársaság idején a Szövetségi Központi Intéző Bizottságnak tagja. A tanácsköztársaság bukása után, augusztus 1 6-ig a Peidl-kormány pénzügyminisztere, majd rövid ideig a Huszár-kormány kereskedelemügyi államtitkára volt ben nemzetggyűlési képviselővé választották. A szerk.

3 3 leébredőzi Vanczákékat, úgy látszik, meg fog állani a megegyezés. Sőt ez lesz a kiindulási pontja az új politikai alakulásnak. Mert nem szabad azt hinni, hogy Vanczákék, ha kiugrottak is a Bárczy 4 Rassay 5 Méhely 6 szövetségből, ha politikai szabadságjogokat biztosítottak is maguknak (nem a munkásságnak) Bethlenék részéről, hogy ezeket a tőkés kizsákmányolás és az ellenforradalom ellen indítandó éles harcra akarják kihasználni. Ellenkezőleg. Miután a kormány nagyon kevéssel a megegyezés előtt munkásvédelmi intézmény címén gazdasági különítmények felállítására határozta el magát, a Népszava vezércikke nyöszörögve hivatkozik arra, hogy a magyar munkásság még a leghevesebb politikai harcok idején is meg tudta annyira tartani a köz iránti kötelességérzetét, hogy a valóban nélkülözhetetlen közüzemeket a legáltalánosabb sztrájk alól is kivették. És jóakaratban figyelmezteti a nyilván naiv kormányt arra, hogy ezek a különítmények majd szervezőiknek is a feje fölé fognak nőni. A kormánnyal kötött megállapodás csak következetes folytatása a szociáldemokrata párt eddig folytatott politikájának. És mert következetes folytatása, a kérdés középpontjában továbbra is a nagyburzsoáziával való megegyezés, az osztályharc felfüggesztése, az összes munkáskérdések demokratikus és hazafias megoldása áll. De éppen ezért a Vanczákékkal való paktum egy lépést jelent a megegyezés felé: Bethlen és a nagyburzsoázia között. A 4 Bárczy István ( ) liberális politikus, igazságügy-miniszter ig Budapest közoktatási ügyosztályának vezetőjeként újjászervezte Budapest iskolaügyét, megalapítója volt a fővárosi pedagógiai szemináriumnak, 1906-tól 1917-ig Budapest polgármestere, ban főpolgármestere. Főrendiházi tag, november 25-től március 15-ig a Friedrich-, majd a Huszár-kormány igazságügy-minisztere tól 1931-ig képviselő, előbb demokrata párti, majd egyesült balpárti programmal. A szerk. 5 Rassay Károly ( ) liberális ellenzéki politikus, lapszerkesztő, ügyvéd. A Tanácsköztársaság idején részt vett a kormány megdöntésére irányuló szervezkedésekben. A Friedrich, illetve Huszárkormányban (1919. november 25-től március 15-ig az igazságügy-minisztérium politikai államtitkára tól 1944-ig országgyűlési képviselő; 1921-ben megalapította a Független Kisgazda, Földműves és Polgári Pártot, majd Vázsonyi Vilmos halála után a Demokrata Párttal egyesülve a Független Nemzeti Demokrata Pártot; a pártban rövidesen bekövetkező szakadás miatt létrehozta a Nemzeti Szabadelvű Pártot (1935-től Polgári Szabadságpárt) ban megalapította és 1944-ig szerkesztette az Esti Kurír című liberális lapot márciusában a németek Mauthausenbe hurcolták, kiszabadulása után nem vett rész a politikai életben. A szerk. 6 Méhely Kálmán ( ) gépészmérnök, közgazdasági író, egyetemi tanár, ben nemzetgyűlési képviselő volt, az újonnan létrejött közgazdaság-tudományi kar tanára. A szerk.

4 4 szociáldemokratákkal nem lehetne és nem volna értelme Bethlennek megegyeznie, ha nem tudná, hogy rajtuk keresztül megegyezhet [az] ő tulajdonképpeni gazdáikkal, a Gyosz-szal és a fináncburzsoáziának eddig Horthytól húzódozó bizonyos rétegeivel (munkapárt). Már Kállay pénzügyminiszter 7 bemutatkozását sokkal barátságosabban fogadták a nagyburzsoázia sajtóorgánumai (Pester Lloyd, Az Ujság), mint azt a megelőző ellenzékieskedés után várni lehetett. Az obstrukció a nemzetgyűlésen ugyan még mindig folyik, de a pártokon belül lefolyó erjedési folyamatnak ma már egészen más színezete van, mint még csak nehány nappal ezelőtt. Eleinte úgy látszott, hogy az előbb legitimista, most liberális áramlat Andrássy és Apponyi vezetésével kiválik a keresztény pártból, zászlót bont, és nyílt Horthy elleni jelszavakkal indul a választási küzdelembe.. A szociáldemokratákkal kötött paktum után már Andrássyék izolálásáról lehetett beszélni; úgy látszott, mintha Andrássy csak néhány párthívétől követve válnék ki a keresztény nemzeti pártból. Ma már úgy látszik, hogy ki se lép a pártból, csak az elnökségről fog lemondani. Közben egymást érik az ellenkező hírek. Állítják és cáfolják Friedrichék fúzióját a keresztény nemzeti párttal, Nagyatádi Szabó ellenzékbe menését stb. És amíg a háttérben erősödik a Bethlen-kormány helyzete, az obstrukció zavartalanul tovább folyik a nemzetgyűlésen, egymást érik a kurzust mélyen érintő leleplezések. Ebben az ellentmondásban nincsen semmi meglepő. A mai nemzetgyűlés pártjai a diktatúra utáni tiszta proletárellenes együttműködés jegyében születtek meg. Tehát nemcsak nem felelnek meg többé Magyarország mai osztálytagozódásának, az osztályerőviszonyok időközben beállott eltolódásának, hanem, belső felépítésükben is ellentmondással telítve, nem képviselnek tiszta osztályérdekeket. Ez a helyzet annyira világos, hogy még a kispolgári Huszár Károly 8 is kénytelen felismerni, A Nemzeti Ujság karácsonyi számában ezeket írja: 7 Kállay Tibor pénzügypolitikus ( ), 1919 őszén mint külügyminisztériumi államtitkár a Felszámoló Hivatal elnöke; december 5-től február 20-ig pénzügyminiszter, Bethlen mellett jelentős szerepet játszott a népszövetségi kölcsön megszerzésében és a szanálási tervezetek kidolgozásában től 1926-ig az Egységes Párt budapesti szervezetét irányította, 1922-től 1935-ig országgyűlési képviselő volt. A szerk. 8 Huszár Károly keresztényszocialista politikus, miniszterelnök ( ). Eredetileg tanító, majd a Néppárt, ill. Népújság c. lapok szerkesztője, 1910-től 1918-ig néppárti parlamenti képviselő volt. A második és harmadik Friedrich-kormányban augusztus 15-től november 24-ig vallás- és közoktatásügyi miniszter volt, majd november 24-től március 15-ig az ún. koncentrációs

5 5 A békeidők közéletében lehetetlen lett volna, hogy egymással szöges ellentétben lévő politikai érdekcsoportok egy pártot alkossanak. Az ellenforradalom után megejtett választás és az azóta történt politikai események nemhogy tisztázták volna az egyes pártok programjait, hanem még jobban összekuszálták. Közjogi, szociális, gazdasági és világnézeti kérdésben minden pártfrakcióban a legtarkább egyveleget látjuk. Ez az oka annak, hogy nem tud nyugvópontra jutni a magyar politika. Márpedig annak a csoportosulásnak, amely a tényleges erőviszonyokat kifejezi, előbb-utóbb létre kell jönnie. Vagy sikerül a parlamenten belül (esetleg úgy, hogy egy kisebbségi kormány új választásokat ír ki, és ott szerez többséget magának) ezeknek a tényleg uralkodásra képes és arra törő erőknek érvényt szerezni, vagy pedig ezek az erők szétfeszítik az ellenforradalmi egység ma már kiélt, idejétmúlt nemzetgyűlését. Magától értetődik, hogy a jogrend jobb szeretne legálisan, mint puccs segélyével uralomra jutni. (Bár a két Károlypuccs bizonyítja, hogy ettől sem riad vissza.) Magától értetődik, hogy Horthy napról napra jobban érzi, hogy keskenyebb lesz az a társadalmi bázis, melyen a kurzus, az ő rendszere nyugszik, és minden lehető módon megegyezést keres a nagytőkével és nagybirtokkal. A pártokban és a nemzetgyűlésen lejátszódó események most már nem jelentenek egyebet, mint a győzelem felé haladó nagytőke és nagybirtok arra irányuló kísérleteit, hogy sleppbe vegyenek a kispolgári rétegekből annyit, amennyi különleges érdekeinek feláldozásával erre hajlandó. Izolálni a városi kispolgárságnak úgy balra, mint jobbra túlságosan radikális elemeit, valamint a birtokos parasztság érdekeit a nagybirtokkal szemben képviselni igyekvő kisgazda politikusokat. Hogy vajon Horthynak sikerülni fog-e egy ilyen szükségképen ideiglenes megegyezés, hogy a nagytőke és a nagybirtok hajlandó-e őt akár csak ideiglenesen is mint saját uralmának reprezentánsát megtűrni, ma még nem bizonyos. De bizonyos, hogy a Vanczákékkal kötött paktum egy lépés volt ebben az irányban. És sikere mert hiszen arra, hogy a munkásság ma elsöpörje az osztályharc eme kipróbált árulóit, számítani nem lehet attól függ, hogy a következő, a döntő lépések milyen eredményekkel fognak járni. Ha Vanczákra a Gyosz következik, akkor állandó kilátások vannak a megegyezésre. Akkor hiába kormány miniszterelnöke. Elnöke volt a kormányt támogató Keresztény Nemzeti Egység Pártjának; 1927-ben az OTI elnökévé nevezték ki, képviselői mandátumáról lemondott, hivatalból a felsőház tagja lett. A szerk.

6 6 szidják a szociáldemokrata pártvezetőséget Kunfi és Garami, hiába nem tekinti a kormány ellátatlanoknak a földmunkásokat, hiába tesz Vass miniszter 9 pogromígéreteket a keresztény vasutas szervezeteknek, hiába bizonyul humbugnak az amnesztia Vanczák mint államférfi fogja állani a megegyezést. És októbrista szívét, a radikális kispolgárokhoz való utat csak akkor fogja újra megtalálni, ha a nagytőke meggyőződött arról, hogy csak a Horthy-kurzus teljes likvidálása útján képes a maga osztályérdekeinek igazán érvényt szerezni. 9 Vass József kalocsai nagyprépost, egyetemi tanár, miniszter ( ) augusztus 17-től április 14-ig közélelmezési, december 16-tól június 16-ig vallás- és közoktatásügyi miniszter volt a Teleki-, ill. Bethlen-kormányban. A két királypuccs idején közvetítőként lépett föl a király és Horthy között június 16-tól szeptember 8-ig népjóléti és munkaügyi miniszter volt. Egyházi írói tevékenységet is folytatott (lefordította Szent Ágoston Vallomásait, 1917). A szerk.

7 7 A Ganz-gyári kizáratás tanulságai 1 A két Ganz-gyár és a Hofherr és Schrantz vállalat kizárt munkásainak küzdelme megegyezéssel végződött. A megegyezés a gyárosok győzelmét jelenti az egész vonalon. Jelenti pedig egy olyan helyzetben, amelyben nemcsak a kizárt munkások voltak elszánva a küzdelem folytatására, amit a január 12-én tartott értekezlet bizonyít, amelyen kétharmad többséggel szavazták le ezt a megegyezési ajánlatot, hanem a többi rokon üzemek (Lipták) és más szervezetek munkásai komoly hajlandóságot mutattak a küzdelem támogatására, sőt a benne való részvételre is (famunkások, cipészek, festők, könyvkötők stb. határozatai a mozgalom anyagi támogatásáról). A megegyezés lényege a következő: A munkások elismerik a munka szabadságát. Vagyis meghajolnak a keresztény szocialista szervezetek követelései előtt. A munkások elfogadják az Andrejka főkapitány-helyettes 2 elnöklete alatt e hó 19-én megtartott tárgyalás megállapításait, mely szerint a hatósági vizsgálat állapítja meg, hogy a Ganz vagongyárból elbocsájtott hat bizalmi közül kik voltak okozói annak, hogy az újonnan felvett munkások munkájukban nem maradhattak meg. És akikről megállapítást nyer, hogy a munka megakadályozásában részük nem volt, azokat a gyárvezetőség munkába állítja. Az eddigi vizsgálat megállapította, hogy a bizalmi férfiak közül három az újonnan felvett munkások munkában maradásának megakadályozói nem voltak. Ennek folytán a munkájukba többi munkásokkal együtt visszatérhetnek. A Hofherr és Schrantz gyárban a túlórázás kérdésében a munkásság teljesen meghajolt a nagytőke álláspontja előtt. A Népszava ezt természetesen győzelemnek hirdeti. Január 22-ki számában ezt írja: A munkások emelt fővel büszkén térhetnek vissza munkahelyeikre, mert a munka és a tőke harcában éppen a megegyezés jelzi a munkások győzelmét. Kifejezi egyúttal azt a reményét, hogy a többi három bizalmi is ártatlan, és így rövidesen ott lesz a műhelyben. Ezt az álláspontot képviselte már Kabók 3 a január 19-én tartott értekezleten: Ha 1 Vörös Újság, Wien január 25. (V. évf., 2. sz.), 7. o. A szerk. 2 Andréka Károly ( ) államrendőrségi főkapitány-helyettes. A szerk. 3 Kabók Lajos ( ) szociáldemokrata politikus, géplakatos elején a Vas- és Fémmunkások Központi Szövetségében a budapesti mozgalmi ügyek titkára, a tanácsköztársaság idején az ún. jobboldali szakszervezeti vezetők csoportjához tartozott, a diktatúra bukása után tagja lett

8 8 a munka felvételét mondjuk ki fejtette ki, az nem lehet lealázó a munkásokra. Sokkal lealázóbb, ha bukott harc után kell visszamenniök egyenként a gyárba. Ezért mindenki hallgasson lelkiismeretére, és jól megfontoltan adja le szavazatát. Amit 19-én nem ért el a bürokrácia, azt elérte 22-én: a megegyezést. A munkásság életérdekeiért vívott tömegmozgalmat sikerült ezúttal leszerelnie és megakadályoznia. A munkásság osztályküzdelmének ehhez az elárulásához a Népszava már jóelőre megcsinálta az elméletét. Január 15-iki vezércikkében, mely ezeknek a kizárásoknak a kérdésével foglalkozik, arra a megállapításra jut, hogy Mindennek semmi köze a politikához, semmi köze a szociáldemokrata párt taktikájához, politikai működéséhez. Ezek egyenként és önmagukban álló esetek, amelyek mindegyike önállóan és minden politikai tendenciától menten bírálandó el. Ez az elmélet" nemcsak a legteljesebb mértékben hamis, és szöges ellentétben áll a marxizmus abcjével, hanem éppen a Népszava részéről a legteljesebb mértékben rosszhiszemű is. A Népszava egész világosan felismeri, hogy ezeknek a kizáratásoknak kérdésénél miről van szó. Ugyanabban a vezércikkben, amelyből ezeket a sorokat idézzük, kiemeli a Népszava: hogy itt nem a munkások, hanem a munkáltatók viszik politikai térre a harcokat. És január 12-iki vezércikkében azt is tudja még a Népszava, hogy ezeknek a harcoknak a tőkések szempontjából mi az értelmük és mi a jelentőségük: És nem csak a Ganz 7gyárról van szó. Ha ez a próba sikerült, jönnek a többiek, jön az egész vasipar s ez a luciferi gondolat, amely egy csapásra két legyet akar ütni, siker esetén az egész munkásosztály tönkretételét jelenti. A vasas bürokrácia és az ő irányítása alatt álló pártvezetőség és [a] Népszava nagyon jól tudják, hogy itt a munkásság létérdekeiért folyó politikai harcról van szó. De a politika a szociáldemokrata párt számára nem jelenti mint Marxnál mindig az egyes gazdasági harcok kiszélesítését, elmélyítését és végig küzdését az azokban megnyilvánuló egyetemes munkásérdekek kiharcolására és megvédésére. Vanczák-Miákitsék azt hiszik (vagy legalább az MSZDP vezetőségének és a Szakszervezeti Tanács vezetésének ben a tatabányai kerületben kapott mandátumot, ig, majd 1939-től ismét az egyik budapesti választókerület képviselője ben a nyilasok elhurcolták és meggyilkolták. A szerk.

9 9 is ezt akarják elhitetni a munkássággal), hogy a tőkések gazdasági formában jelentkező politikai offenzívájával a munkásság csak ott, csak azon a területen veheti és vegye fel a harcot, ahol a tőkések akarják. A tőkések érdekeinek ma az felel meg, hogy a három gyár kizárt munkásai egyedül harcoljanak. Hogy az egész munkásság ne ismerje fel: az ő egész léte körül forog a harc hogy aztán (a három gyár munkásait levervén) a nagytőke egyenként végezhessen a többi üzem munkásaival. A nagytőke tehát tudatos politikai harcot folytat. És a harc sikerének egyik előfeltétele, hogy a munkásság ne lássa azt politikai küzdelemnek. Miákitsék politikája ebben a tekintetben tehát a munkásság nyílt kiszolgáltatását jelenti a nagytőke akaratának. És pedig tudatosan gyalázatos kiszolgáltatását. Mert ők is pontosan tudják, hogy politikai harcról van szó. Meg is mondják. A Népszava január 12-iki vezércikke azonban azt is megmutatja, hogy mit ért a szociáldemokrácia politikai harc alatt. A fent idézett sorok után közvetlenül ti. így folytatja a Népszava: Hogy fog-e sikerülni (jól értsük meg, miről van szó: az egész munkásosztály tönkretételéről ), ez attól függ, hogy a kormány bedűl-e ennek a nagyon átlátszó machinációnak. Mi nem hisszük. Vanczák-Miákitsék tehát tudják, hogy ez a harc politikai harc. A politikai harc az ő számukra azonban a Bethlen-féle paktumot jelenti. Azt a reményt, hogy a Bethlen-kormány a szociáldemokrácia kilátásba helyezett támogatása fejében segíteni fogja Miákitsékat a Gyosszal szemben. Mert Miákits a harc politikai hátterét itt 1átja: Felfogásunk egyébként az, hogy ennek az egész ügynek a gyárosok részéről politikai tendenciája van. Úgy látszik, diszkreditálni akarták ezt az akciót, amit a kormány a munkássággal elkezdett és esetleg folytatni akar. (Az Ujság, január 13.) És így most már egészen világosan érthető a vasas bürokrácia állásfoglalása a kizárt munkások értekezletén: leszerelni a mozgalmat; megakadályozni, hogy abból komoly forradalmi sikeres tömegmozgalom legyen. Megakadályozni, hogy a munkásság a maga erejével verje vissza a tőke offenzíváját, ellenben elérni azt, hogy a kormány pártatlan békítő tevékenysége eredményeket hozzon. És ezzel a munkásság ellentállása a bürokráciának Bethlennel kötött paktumával szemben enyhüljön. Az így vezetett harcnak csak vereséggel lehet végződnie. Hogy mennyire veszik Horthy és Bethlen komolyan a paktumba fog1alt ígéreteket, azt már sokszor megmutatták. Hogy mit lehet várni az ő közvetítésüktől, azt nem kell komolyan magyarázni: ha a munkások munkába állnak, és a bizalmiak ügyét a hatóság vizsgálja meg majd ki fog derülni, hogy azok bűnösök voltak. És a munkásság elérte azt a nagy eredményt, hogy bizalmi férfiait ne Kende úr hanem a hatóság távolítsa el az üzemből. Igen: akkor nem

10 10 önkényes elbocsátás történt, hanem a bűnösök lakolnak. De mintha ezt a jelszót, hogy a bűnösök lakoljanak, már a fehér terror első szakaszából ismernők. Akkor ezen a címen pártfogolták Miákitsék Korvin, László 4 és a többi vértanú kivégzését. Most ezen a címen fogják letörni a munkásság első komoly megmozdulását. Ha a magyar munkások nem akarják mindjárt meginduláskor elveszteni a harcot, akkor maguknak kell levonniok a helyzetből a tanulságokat. Meg kell tanulniok, hogy 1. nem lehet elválasztani a gazdasági harcot a politikai harctól. A tőkések nem is választják el soha: gazdasági harcaikkal egyúttal politikai célokat (harc a bizalmiak ellen), politikai küzdelmekkel gazdasági eredményeket akarnak elérni. De nekik érdekükben áll, hogy a munkásság ne így lássa a helyzetet és ehhez liferá1 elméletet a Népszava. 2. A politikai harc a munkásság számára az üzemi és szakmai harcok kiszélesítését és elmélyítését jelenti: tömegmozgalmakat. A munkásság egyetemes érdekeiért a munkásság legszélesebb tömegeinek, a munkásság egészének kell síkra szállnia, ha eredményeket akar elérni. 3, Ebben a harcban ma Magyarországon a munkásság csak önmagára számíthat. Minden koalíció, akár a liberális blokkal, tehát Méhelyvel és a Gyosszal Horthy ellen, akár Bethlennel a legitimisták ellen csak a munkásosztály érdekeinek feladását jelentheti. Ilyen harcban a munkásság csak veszíthet. És oktalanul veszítene. Mert a munkásosztály ma komoly hatalmi tényező Magyarországon. Ezt azonban nem koalícióban érvényesítheti. Hanem ellenkezőleg: kizárólag az által, hogy mint önálló tényező lép fel, hogy érvényesíti a maga szervezett és ma komolyan számba jövő erejét. Ezzel a harcban álló ellenforradalmi osztályokkal szemben olyan eredményeket érhet el, amelyeket koalíciós tárgyalások sohasem nyújthatnak. A forradalmi osztályharc, a forradalmi tömegmozgalom az egyetlen komoly reálpolitika a munkásság számára. Ez a mostani mozgalmak végső tanulsága. 4 László Jenő ( ) ügyvéd tól a Vas- és Fémmunkások Országos Szövetségének és a fuvarosszakszervezetnek volt a jogásza, a szociáldemokrata pártban 1907-től az Alpári Gyula vezette baloldali csoporthoz tartozott. Részt vett a KMP megalakításában, tagja lett a párt első KP-jának, és a párt ügyésze lett. A tanácsköztársaság idején a forradalmi törvényszékek politikai biztosa volt. A diktatúra bukása után gyorsított tanács ítélte halálra. A szerk.

11 11 Kritikai megjegyzések az orosz forradalom Rosa Luxemburg-féle kritikájáról 1 Paul Levi indíttatva érezte magát arra, 2 hogy kiadja Rosa Luxemburg elvtársnőnek a breslaui börtönben írott és töredékben maradt brosúráját. 3 A kiadásra a német kommunista párt és a III. Internacionálé ellen vívott leghevesebb harcok időszakában került sor; éppúgy egy szakaszát jelenti e harcnak, mint a Vorwärts leleplezései 4 és Friesland brosúrája 5 csak 1 Kritische Bemerkungen zu Rosa Luxemburgs Kritik der russischen Revolution I III., Die Internationale, Berlin február 22. (IV. évf., 9.sz.), o., február 26. (10. sz.), o., március 5. (11. sz.), o. Kötetben: Georg Lukács: Geschichte und Klassenbewußtsein, Malik, Berlin 1923, 276. skk. o. A tanulmányt Berényi Gábornak a Történelem és osztálytudat című kötetben (Magvető, Budapest 1971, 574. skk. o.) megjelent fordítását felhasználva, az első, Die Internationale-beli változathoz igazodva közöljük. A Die Internationale Lukács tanulmányát a következő megjegyzéssel közli: Lukács György cikke Adolf Warski Rosa Luxemburg álláspontja a forradalom technikai kérdéseiről című cikksorozatának megjelenése (Die Internationale, 5 7. sz.) előtt keletkezett. A legtöbb alapvető kérdésben a két munka egybehangzik, de a cikket mindenekelőtt vitára kívánjuk bocsátani, minthogy lényeges kérdésekben mégsem csengenek egybe. A szerk. 2 Paul Levi a tanulmányt 1921 végén adta ki, saját bevezető tanulmányának kíséretében magyarul: Béládi László Miszlivecz Ferenc (szerk.): Rosa Luxemburg és az orosz forradalom, ELTE Állam- és Jogtudományi Kar, Tudományos Szocializmus Tanszék, Budapest A szerk. 3 Rosa Luxemburg: Die russische Revolution. Verlag Gesellschaft und Erziehung, Berlin Az esetleges félreértéseket elkerülendő rögtön meg kell jegyeznem, hogy az alább következő fejtegetések kizárólag a hivatkozott brosúrára vonatkoznak. Semmi okot nem látok rá, hogy Rosa Luxemburgról szóló korábbi cikkem (Kommunismus, I. évf., 1 2. füzet) egyetlen szavát is visszavonjam őszén a Vorwärts, a többségi szociáldemokraták lapja megszellőztette azokat a dokumentumokat, melyeket június 8-án kobozott el a rendőrség a Komintern III. kongresszusára utazó Clara Zetkintől, aki e dokumentumokra támaszkodva akarta a jobboldal álláspontját a márciusi akcióról a bolsevik vezetők előtt kifejteni. A szerk. 5 Ernst Reuter-Friesland, aki korábban a Levivel szemben álló baloldali ellenzék, a berlini csoport egyik vezéralakja volt, a Komintern III. kongresszusáról az új politikai vonal ( Hinein in die Massen ) híveként tért haza, és a jénai kongresszus amely ugyan Koenen, Fröhlich, Stoecker és a börtönben ülő Brandler kivételével újra a pártvezetésbe választotta a Brandler-Zentrale volt tagjait őt választotta meg a párt főtitkárának (a pártelnöki tisztet Ernst Meyer töltötte be). A jénai kongresszus, a baloldal fenntartásai ellenére, elfogadta a III. kongresszus politikai ajánlatai, meghirdette az egységfront-politikát (többé-kevésbé visszatérve a januári Nyílt levél taktikájához). Az új Zentrale voltaképpen a Komintern támogatását tudhatta maga mögött baloldali ellenzékével szemben olyan

12 12 éppen más, mélyebben fekvő célokat szolgál. Ezúttal nem a kommunista párt tekintélyét, az Internacionálé politikájába vetett bizalmat kell megrendíteni, hanem a bolsevik szervezet és taktika elméleti alapjait. Rosa Luxemburg tiszteletre méltó tekintélyét is ennek az ügynek a szolgálatába kellett állítani. Hagyatékának elméletül kell szolgálnia az Internacionálé és szekciói likvidálásához. (Jellemző, hogy a brosúra 120 oldalából szűk 50 származik magától Rosa Luxemburgtól. A brosúra szerzője tulajdonképpen Levi. Rosa Luxemburg csak cégérül, hivatkozási alapul, tekintélyérvül szolgál.) Ezért nem elegendő, ha arra utalunk, hogy Rosa Luxemburg később megváltoztatta nézeteit. Azt kell mérlegelnünk, igaza van-e, vagy nincs. Elvontan ugyanis nagyon is lehetséges volna, hogy a forradalom első hónapjaiban Rosa kérdésekben, mint egy esetleges szocialista kormányban való részvétel vagy egy szocialista kormány támogatása (Thüringiában SPD USPD kormány alakult, melyet a KPD támogatásáról biztosított), vagy a dologi értékeknek a szociáldemokraták által javasolt konfiskációja (melynek révén a jóvátételi terhek egy részét kívánták fedezni); Reuter-Friesland ennek ellenére egyre rosszabb viszonyba került a Komintern Németországba érkező emisszáriusaival, nem fogadva örömmel azoknak az egységfrontpolitikával nem mindig összhangban álló politikai sugalmazásait. Mindenesetre a párt főtitkára egyre közelebb került Levihez, illetve a megalakuló Kommunistische Arbeitsgemeinschafthoz, amelyhez a KPD több jeles személyisége (Curt és Anna Geyer, Bernhard Düwell, Adolf Hoffmann, Ernst Daeumig, Marie Mackwitz) is csatlakozott, és közeledését nemcsak a Komintern nem nézte jó szemmel, saját pártjában is támadásoknak volt kitéve. A szociáldemokrata Vorwärtsnek a márciusi akciót érintő leleplezései újra felkorbácsolták a pártban a kedélyeket: ismét megfogalmazódott a követelés, hogy a pártvezetés szabaduljon meg az akcióban magukat exponált vezetőitől (november 30-án Malzahn és a szakszervezeti Zentrale, Reuter-Friesland egyetértésével, az érintettek lemondását követelte, a követelést december 22-én Malzahn és Brass megismételte egy 128 aláírással támogatott petícióban). Reuter-Frieslandot azonban már a december 13-i Zentrale-ülésen, amelyen beszédében a Kominterntől való szellemi mozgásszabadságot követelt pártja számára, megvádolták a KAG-gal való együttműködéssel, és az ülés megfosztotta őt főtitkári tisztétől. Reuter-Friesland Malzahnnal és Brasszal kiáltványban fordult a KPD tagságához, melyben kikelt a Komintern-emisszáriusok aggályos befolyása és a Komintern Tendenzriecherei -e ellen: Die Krise unserer Partei címmel megjelentetett egy kis példányszámú brosúrát, amelyben visszatért a Vorwärts leleplezéseinek ügyére, most már név szerint is támadva Karl Radekot. A brosúrában leszögezte, hogy a jobboldal eltávolítása elkerülhetetlenül oda vezetne, hogy a párt vezetését a szektariánus baloldali ellenzék ragadná magához, és ez a párt politikai halálát jelentené. December 27-én válaszképp a Zentrale kizárta Reuter-Frieslandot a KPD soraiból. A szerk.

13 13 Luxemburg rossz irányban fejlődött tovább, hogy nézeteinek Warski és Zetkin elvtársak 6 által megállapított változása tévedés. A vitának ezért függetlenül attól, hogy nyilatkozott később Rosa Luxemburg itt kifejtett nézeteiről magukhoz a nézetekhez kell kapcsolódnia. Annál is inkább, mert a Rosa Luxemburg és a bolsevikok között fölmerült és itt érintett ellentétek közül néhány már a Junius-brosúrában és annak lenini bírálatában, sőt a Lenin Egy lépés előre, két lépés hátra című könyvéről írott és 1904-ben a Neue Zeitben megjelent kritikában is napvilágra kerül, s részben még a Spartakus-program megfogalmazásaiba is belejátszik. 1. A brosúra tárgyi tartalmáról van tehát szó. Csakhogy itt is fontosabb az egyes kérdések megítélését végső fokon meghatározó elv, módszer, elméleti alapzat, a forradalom jellegének általános megítélése, mint maguk az orosz forradalom egyes kérdéseit érintő állásfoglalások. 6 Az Inprekorr december 22-i száma (I. évf., 39. sz.) a 344. oldalon közölte Clara Zetkin és Adolph Warski nyilatkozatát arról, hogy Rosa Luxemburg nem véletlenül állt el írásának megjelentetésétől, és nem is azért, mert tekintettel volt a bolsevikok politikai helyzetére a polgárháború időszakában is fontosnak tartotta ugyanis az önkritikát, hanem mert a breslaui börtönből kikerülve az alkotmányozó nemzetgyűlés stb. kérdésében megváltoztatta véleményét. A nyilatkozat arra is utalt, hogy amíg a KPD elnöke volt, Paul Levi sem vette elő a fiókjából Luxemburg írását. A nyilatkozat az december 20-i dátumot viselte, Warski és Zetkin másutt részletesebben is kifejtették álláspontjukat (mindkettejük írását közli az 1. jegyzetben már hivatkozott Rosa Luxemburg és az orosz forradalom című kötet). Adolf Warski (Warsawski, ) 1889-ben egyik alapítója a lengyel munkásszövetségnek, alapítója és egyik vezetője a Lengyel Királyság és Litvánia Szociáldemokrata Pártjának. A világháború idején a lengyel párt egyik képviselője az ös zimmerwaldi és 1916-os kienthali szocialista konferencián ban jelen volt a lengyel kommunista párt megalapításánál, 1923-ban és 1927-ben a párt központi bizottságába választották. Michalek álnéven részt vett a Komintern III. kongresszusának vitáin, 1922 áprilisában tagja volt a KIVB delegációjának a három Internacionálé berlini konferenciáján ben a Komintern Waleckit, Kostrzewát és Warskit eltávolította a lengyel párt vezetéséből ig visszavonult minden felelős pozíciótól a pártjában, 1926-ban azonban a KP egyik parlamenti képviselőjévé választották, és átvette a párt parlamenti frakciójának vezetését ben a Szovjetunióba menekült, ahol a lengyel munkásmozgalom történetével foglalkozott a Marx Engels Intézetben áprilisában a sztálini tisztogatások áldozatául esett. A szerk.

14 14 Azt nagyobb részben a közben eltelt idő amúgy is tárgytalanná tette. Maga Levi is elismeri ezt az agrárkérdéssel kapcsolatban. Ott tehát ma már nincs szükség vitára. Csupán azt a módszertani pontot kell megmutatnunk, amely e nézetek középponti problémájához, a proletárforradalom karakterének hamis megítéléséhez visz közelebb egy lépéssel. Rosa Luxemburg ezt állítja: Egy hatalomra került szocialista kormányzatnak mindenesetre egy dolgot meg kell tennie: olyan intézkedéseket kell foganatosítania, amelyek az agrárviszonyok egy későbbi, szocialista átalakítása irányába mutatnak, és legalábbis el kell kerülnie mindent, ami eltorlaszolja e rendszabályok útját. (84. o.) És szemükre veti Leninnek és a bolsevikoknak, hogy ezt elmulasztották, sőt, épp ellenkezőleg cselekedtek. Ha csak erről volna szó, arra lehetne hivatkozni, hogy Rosa Luxemburg elvtársnő mint 1918-ban csaknem mindenki nem volt kellőképpen tájékozott a tényleges orosz eseményeket illetően. Ha azonban ezt a szemrehányást fejtegetéseinek egészével való összefüggésében tekintjük, azonnal szembeötlik, hogy erősen túlbecsüli a bolsevikok hatalmát az agrárkérdés rendezésének formáját illetően. Az agrárforradalom a bolsevikok, sőt a proletariátus akaratától teljesen függetlenül adott tény volt. A parasztok osztályérdekeik elemi erejű megnyilvánulásaként mindenképpen felosztották volna a földet. Ha a bolsevikok szembeszálltak volna ezzel az elemi erejű mozgalommal, az őket is éppúgy elsöpörte volna, mint korábban a mensevikeket és az eszereket. Az agrárkérdésben a helyes kérdésfeltevés tehát nem úgy hangzik, hogy vajon a bolsevik agrárreform szocialista vagy legalábbis a szocializmus irányába mutató intézkedés volt-e. Arról volt szó, hogy az adott szituációban, mikor döntő pontjához érkezett a forradalom felfelé ívelő szakasza, a bomló polgári társadalom minden elemi erejét az ellenforradalmat szervező burzsoáziával szemben kellett összefogni (függetlenül attól, hogy ezek az erők tisztán proletár vagy kispolgári erők-e, függetlenül attól, hogy a szocializmus felé tartanak-e). Állást kellett ugyanis foglalni azzal az elemi erejű parasztmozgalommal kapcsolatban, amely a föld felosztására törekedett. Ez az állásfoglalás pedig csak világos és egyértelmű igen vagy nem lehetett. Vagy élére kellett állni ennek a mozgalomnak, vagy fegyverrel leverni. Ez utóbbi esetben a bolsevikok kényszerítő erővel éppúgy a burzsoázia uszályába kerültek volna, mint ez a mensevikekkel és az eszerekkel valóban meg is történt. Az adott pillanatban gondolni sem lehetett arra, hogy a mozgalmat fokozatosan a szocializmus irányába tereljék. Ezt csak később lehetett és kellett megkísérelni. Nem tartozik ide, hogy mennyiben vallottak kudarcot ezek a kísérletek (amiről véleményem szerint még nem mondták ki az utolsó szót; vannak olyan kudarcot vallott kísérletek, amelyek később hozzák meg gyümölcsüket), és mi volt a kudarcok oka. Mert a

15 15 bolsevikok döntését most csupán a hatalomátvétel pillanatában elemezzük. És akkor le kell szögeznünk, hogy nem volt választásuk egy, a szocializmus irányába ható és egy attól eltérő agrárreform között. Egyetlen választásuk volt csupán: vagy mozgósítják az elemi erejű parasztmozgalmat a proletárforradalom céljai érdekében, vagy a mozgalommal szembeszállva reménytelenül izolálják a proletariátust és győzelemre segítik az ellenforradalmat. Ezt Rosa Luxemburg kertelés nélkül elismeri ezt: A proletárszocialista kormányzat megerősítését célzó politikai intézkedésként ez előnyös taktika volt. Nagyon is kétoldalúnak mutatkozott azonban. Fonákja abban állt, hogy a parasztok közvetlen földfoglalásainak semmi köze a szocialista gazdasághoz. (82. o.) ' Mikor azonban a bolsevikok politikai taktikájának helyes értékelését ennek ellenére társadalom-gazdaságtani tetteik elutasításával kapcsolja össze, akkor éppen ebben már megmutatkozik az orosz proletárforradalom általa adott értékelésének lényege: tisztán proletár jellegének túlértékelése, tehát a túlbecsülése annak a külső hatalomnak és belső világosságnak, érettségnek, amellyel a forradalom első szakaszában a proletárosztály rendelkezhet, és gyakorlatilag rendelkezett. És megmutatkozik ennek fonákján a forradalom nem-proletár elemeinek alábecsülése is. Éspedig mind az osztályon kívül álló nem-proletár elemeknek, mind pedig az effajta ideológiák hatalmának alábecsülése a proletariátuson belül. Az igazi hajtóerőknek ez a hamis megítélése elvezet Rosa Luxemburg hibás beállítottságának döntő részéhez: a párt forradalomban betöltött szerepének alábecsüléséhez, a gazdasági fejlődés által kiváltott elemi hajtóerők szükségszerűségével szemben a tudatos-politikai cselekvés lebecsüléséhez vezet. 2. A dolgok effajta kihegyezése az elvi mozzanatra sok olvasó számára itt még túlzottnak tűnhet. Hogy világosabbá tegyük az eljárás tárgyi helyességét, vissza kell térnünk a brosúra részletkérdéseihez. Rosa Luxemburg állásfoglalása az orosz forradalom nemzetiségi problémáiban eredetét illetően a háborús időszak vitáira, a Junius-brosúrára és a brosúra lenini bírálatára megy vissza. A tézis, amelyet Lenin mindig (és nem csupán a Junius-brosúrával kapcsolatosan, ahol persze a legvilágosabban és legnyomatékosabban fogalmazódik meg) makacsul támadott, ekképp hangzik: E fékevesztett imperializmus korszakában már nem lehetnek nemzeti

16 16 háborúk. 7 Talán úgy tűnhet, mintha itt pusztán elméleti ellentétről lenne szó. A világháború imperialista jellegével kapcsolatban ugyanis a legteljesebb egyetértés uralkodott Lenin és Junius között. A tekintetben is, hogy a háborúnak még azokat a részmozzanatait is, amelyek izoláltan tekintve nemzeti háborúk voltak, az imperialista összefüggés miatt imperialista jelenségként kell értékelni. (Szerbia és a szerb elvtársak helyes magatartása.) Tárgyilag-gyakorlatilag viszont rögvest rendkívül fontos kérdések merülnek itt fel. Először is, bár nem valószínű, de nem is kizárt egy olyan fejlődés, amelyben ismét lehetségesek nemzeti háborúk. Megjelenésük az imperialista háború szakaszából a polgárháború szakaszába való átmenet ütemétől függ. Úgyhogy hibás a jelen imperialista jellegét a nemzeti háborúk lehetőségének tagadásává általánosítani mert ezáltal a szocialista politikus esetleg olyan helyzetbe kerülhet, hogy (elvhűségből) reakciós módon kénytelen cselekedni. Másodszor a gyarmati és félgyarmati népek felkelései szükségképp olyan nemzeti háborúk, melyeket a forradalmi pártoknak igenis támogatniuk kell, és amelyekkel szemben a semlegesség egyenesen ellenforradalmi magatartás volna. (Serrati magatartása a Kemal-kérdésben.) Harmadszor pedig nem szabad elfelejtenünk, hogy nemcsak a kispolgári rétegekben (amelyek magatartása bizonyos feltételek között nagyon kedvező lehet a forradalom számára), hanem magában a proletariátusban is különösen az elnyomott országokban élnek még nacionalista ideológiák. Fogékonyságuk az igazi internacionalizmus iránt nem ébreszthető fel az eljövendő szocialista állapot (amelyben nem lesz már nemzetiségi kérdés) gondolatiutópisztikus előlegezésével; erre csak az a gyakorlati bizonyíték képes, hogy az elnyomó nemzet győzelmes proletariátusa az imperializmus elnyomó tendenciáival való szakításban elmegy a végsőkig, a teljes önrendelkezési jogig, beleértve az Oroszországtól való állami különválást is. E jelszóval szemben persze az elnyomott ország proletariátusánál az összetartozás, a föderáció jelszava kell, hogy álljon mint annak kiegészítése. Ez a két jelszó csupán együtt segítheti át az átmenet ideológiai válságán azt a proletariátust, amelyet győzelme dacára még mindig mérgeznek a kapitalista-nacionalista ideológiák. Az 1918-as balsikerek ellenére ebben a kérdésben a bolsevikok politikája bizonyult helyesnek. Szovjet- Oroszország Breszt-Litovszk után a teljes önrendelkezés jelszava nélkül is elvesztette volna a szegélyállamokat és Ukrajnát. E nélkül a politika nélkül azonban sem az utóbbit, sem a kaukázusi köztársaságokat nem nyerte volna vissza. 7 Irányelvek a nemzetközi szociáldemokrácia feladatairól, 5. tézis, Futurus Verlag, [München 1919] 105. [In: Rosa Luxemburg: Válogatott beszédek és írások, I., Kossuth, Budapest 1959, 200. o.]

17 17 Rosa Luxemburg bírálatát maga a történelem cáfolta. Semmiképpen sem foglalkoztunk volna ilyen részletesen ezzel a kérdéssel hiszen Lenin a Junius-brosúra bírálatában (Az ár ellen) már megcáfolta az elméletet, ha benne a proletárforradalom karakterének nem ugyanaz a felfogása nyilvánulna meg, mint amelyet az agrárkérdés kapcsán már elemeztünk. Rosa Luxemburg itt sem veszi figyelembe, hogy a proletárforradalmat sorsa nem tisztán szocialista szükségszerűségek között kényszeríti választani, hogy a proletárforradalom kezdetben nem ilyen szükségszerűségekkel néztek szembe. Luxemburg szem elől veszti azt a szükségszerűséget, hogy a forradalmi proletárpártnak minden (az adott pillanatban) forradalmi erőt mozgósítania kell, és ennek révén (az erőpróba idejére) világosan és a lehető legnagyobb mértékben ki kell építenie a forradalom frontját az ellenforradalommal szemben. A nap követelményeivel állandóan a forradalom eljövendő szakaszainak elveit állítja szembe. Ez a beállítottság szolgál alapzatul a brosúra végső fokon döntő, az erőszakról és demokráciáról, a szovjetrendszerről és a pártról szóló fejtegetéseinek melyek kedvéért a brosúrát Levi most előásta. E nézeteket kell most valódi lényegükben megismernünk Rosa Luxemburg ebben az írásában azokhoz csatlakozik, akik határozottan helytelenítik az alkotmányozó gyűlés szétkergetését, a tanácsrendszer bevezetését, a burzsoázia jogfosztását, a szabadság hiányát és a terror alkalmazását stb. Hogy ebből Levi a jelenlegi fejlődés szofisztikus elemzésével arra a következtetésre jut, hogy a proletariátus diktatúrájából semmi sem maradt, hogy tehát a bolsevikok politikája tökéletesen összeomlott (51. o.), itt nem érdekel bennünket. Az a feladatunk, hogy kimutassuk, Rosa Luxemburg aki ettől függetlenül a forradalmi marxizmus felülmúlhatatlan hirdetője, sokunk felejthetetlen tanítója és vezére marad milyen alapvető teoretikus beállítottságából következik, hogy ilyen éles ellentétbe került a bolsevikok forradalmi politikájával. A helyzet megítélése tekintetében már jeleztem a legfontosabb mozzanatokat. Most tovább kell lépnünk Rosa Luxemburg írásának tanulmányozásában, hogy rátalálhassunk arra a pontra, amelyből nézetei szigorú következetességgel erednek. 8 Itt ér véget a Die Internationaléban publikált írás első része. A szerk.

18 18 Ez a pont a történelmi fejlődés organikus jellegének túlbecsülése. Bernsteinnel szemben Rosa Luxemburg találóan mutatott rá a szocializmusba való békés belenövés elméletének tarthatatlanságára. Meggyőzően mutatott rá a fejlődés dialektikus menetére, a kapitalista rendszer belső ellentmondásainak állandó éleződésére; éspedig nemcsak tisztán gazdaságilag, hanem gazdaság és politika összefüggését illetően is. Egy helyen világosan fogalmazta meg ezt: A tőkés társadalom termelési viszonyai egyre jobban közelednek a szocialista termelési viszonyokhoz, ezzel szemben politikai és jogi viszonyai egyre magasabb falat emelnek a tőkés és szocialista társadalom közé. 9 Ezzel a társadalom fejlődési tendenciáiból adódóan bizonyított az erőszakos forradalmi változás szükségszerűsége. Már itt is azonban ott rejlenek annak a nézetnek a csirái, amely szerint a forradalom feladata pusztán a politikai akadályoknak a gazdasági fejlődés útjából való eltakarítása. Csak épp olyan élesen világíttatnak meg itt a kapitalista társadalom dialektikus ellentmondásai, hogy ebben az összefüggésben nehezen lehet effajta következtetésekre jutni. Rosa Luxemburg az orosz forradalommal kapcsolatban sem általában vitatja az erőszak szükségességét. [ ] a szocializmus mondja [ ] előfeltétele egy sor erőszakos intézkedés a tulajdon stb. ellen. (110. o.) 10 Ahogy hiszen később a Spartakus-programban is elismeri: A polgári ellenforradalom erőszakával a proletariátus forradalmi erőszakát kell szembeállítani. 11 Az erőszak szerepének ez az elismerése azonban kizárólag a negatívumra, az akadályok eltávolítására vonatkozik, semmiképpen sem magára a társadalom építésére. Ez utóbbit nem lehet oktrojálni, dekrétumokba foglalni. A szocialista társadalmi rend mondja Rosa Luxemburg egyedül és kizárólagosan olyan történelmi termék lehet, amely a tapasztalat különös iskolájában, a beteljesülés órájában születik az eleven történelem mozgásából; s a történelem hasonlóan a szerves természethez, hiszen végső soron annak része azzal a szép szokással rendelkezik, hogy a valóságos társadalmi szükséglettel kielégítésének eszközeit, a feladattal együtt mindjárt annak megoldását is létrehozza. 12 Nem akarok sokáig az egyébként oly nagy dialektikus Rosa Luxemburg e gondolatmenetének furcsán antidialektikus jellegénél elidőzni. Csak mellesleg említem, hogy 9 Soziale Reform [Sozialreform] oder Revolution? Vulkan-Verlag, [Leipzig 1919] 21. o. [Rosa Luxemburg: Társadalmi reform vagy forradalom?, ford. Glavina Zsuzsa, in: uő: Marxizmus, szocializmus, demokrácia, Gondolat, Budapest 1983, 132. o.] 10 Rosa Luxemburg és az orosz forradalom, 30. o. A szerk. 11 Bericht über den Gründungsparteitag der KPD, 53. o. 12 Rosa Luxemburg és az orosz forradalom, 30. o. A szerk.

19 19 pozitivitás és negativitás, rombolás és építés merev szembeállítása, mechanikus elválasztása szögesen ellentmond a forradalom tényeinek. A proletárállam forradalmi intézkedéseiben, különösen a hatalomátvételt közvetlenül követő időszakban, nemhogy a gyakorlatban, de még fogalmilag sem választható el a pozitív a negatív -tól. A burzsoázia ellen vívott harc, a gazdasági osztályharc hatalmi eszközeinek a tőkésosztály kezéből való kiragadása különösen a forradalom kezdetén egybeesik a gazdaság megszervezése érdekében tett első lépésekkel. Magától értetődik, hogy ezeket később messzemenően korrigálni kell. Ugyanakkor ameddig csak tart az osztályharc tehát elég hosszú ideig, minden későbbi szervezeti forma meg fogja őrizni negatív harci jellegét, a rombolás és elnyomás tendenciáját. Bármennyire különbözzenek is Európa későbbi győztes proletárforradalmainak gazdasági formái az orosztól, mégis valószínűtlennek tűnik, hogy teljesen és minden szempontból elkerülhető lesz a hadikommunizmus -nak az a szakasza, amelyre Rosa Luxemburg bírálata vonatkozik. Az idézett hely e történelmi oldalánál fontosabb azonban a benne megnyilvánuló módszer. Olyan tendencia kerül itt tudniillik napvilágra, amelyet a legfélreérthetetlenebbül talán a szocializmusba való ideológiai belenövésnek nevezhetnénk. Tudom, hogy Rosa Luxemburg egyike volt azoknak, akik ennek ellenkezőjére, a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet válságos, visszaesésekkel tarkított jellegére figyelmeztettek. 13 Ez az írása is bővelkedik az ebben a szellemben fogant szöveghelyekben. Ha mégis ilyen tendenciáról beszélek, ezt semmiképpen sem valamifajta opportunizmusként értelmezem, mintha csak Rosa Luxemburg úgy képzelte volna el a forradalmat, hogy a gazdasági fejlődés a proletariátust egészen addig sodorja, míg megfelelő ideológiai érettséggel rendelkezve csak le kell szüretelnie e fejlődés fájának gyümölcseit, miközben az erőszakot valóban csak a politikai akadályok eltakarítása érdekében kellene használnia. Rosa Luxemburg tökéletesen tisztában volt a forradalmi időszakok szükségszerű visszaeséseivel, korrekcióival, hibáival. A fejlődés organikus elemeinek túlbecsülésére irányuló tendencia nála csupán abban a dogmatikus meggyőződésében nyilvánul meg, hogy a valódi társadalmi szükséglettel kielégítése eszközei, a feladattal együtt a megoldás is létrejön. A forradalom spontán, elemi erőinek ez a túlbecsülése különösen a forradalom vezetésére történelmileg hivatott osztály tekintetében az, ami az alkotmányozó gyűléssel 13 Soziale Reform [Sozialreform] oder Revolution, 47. o. [Rosa Luxemburg: Marxizmus, szocializmus, demokrácia, 165. o.]

20 20 szemben elfoglalt álláspontját is meghatározza. Leninnek és Trockijnak szemére veti ( o.), hogy felfogásuk merev és sematikus, mert az alkotmányozó gyűlés összetételéből arra következtettek, hogy ez nem válhat a proletárforradalom szervévé. Mennyire ellentmond ennek minden történelmi tapasztalat! kiált fel. E tapasztalatok, éppen fordítva, azt mutatják, hogy a néphangulat eleven áramlata állandóan elsodorja a képviselőtestületeket, behatol azokba, kormányozza őket (101. o.). 14 Egy korábbi helyen pedig ( o.) az angol és francia forradalom tapasztalataira hivatkozik a parlamenti testü1etek változásával kapcsolatban. A tény leszögezése tökéletesen helyénvaló. Csak azt nem hangsúlyozza eléggé Rosa Luxemburg, hogy ezek a fordulatok lényegében ördögi módon hasonlítottak az alkotmányozó gyűlés szétkergetéséhez. A forradalom legelőrébb tartó korabeli elemeinek szervezetei (az angol hadsereg katonatanácsai, a párizsi szekciók stb.) ugyanis állandóan erőszakkal távolították el a konzervatív elemeket a parlamenti testületekből, és ezáltal a forradalom adott állapotának megfelelően alakították át ezeket. Egy polgári forradalomban ezek az átalakulások többnyire a polgári osztály harci szervén, a parlamenten belül zajló eltolódások lehettek csupán. Ahol is figyelemre méltó, hogy az angolhoz képest a francia forradalomban milyen nagymértékben megnőtt a parlamenten kívüli (félproletár) elemek hatása. Az 1917-es orosz forradalom 1871-en és 1905-ön keresztül e mennyiségi növekedést minőségibe fordítja. A szovjetek, a forradalom legtudatosabban ösztökélő elemeinek szervezetei ezúttal már nem elégedtek meg azzal, hogy a bolsevikokon és a baloldali eszereken kívül minden párttól megtisztítják az alkotmányozó gyűlést (ez ellen saját elemzései alapján Rosa Luxemburgnak semmi kifogása sem lehetne), hanem maguk álltak a helyébe. A polgári forradalom ellenőrzésének és továbbvitelének proletár (és félproletár) szervei a győztes proletariátus kormányzó harci szervezeteivé váltak. 4. Rosa Luxemburg határozottan vonakodik ennek az ugrásnak a vállalásától. Nem pusztán azért, mert nagyon alábecsüli a parlamenti testületek korábbi átalakulásainak hirtelen, erőszakos és szervezetlen jellegét, hanem azért is, mert nem ismeri el a szovjetformát mint az átmeneti szakasz harci kormányformáját, mint a szocializmus előfeltételeinek kiharcolását 14 Rosa Luxemburg és az orosz forradalom, 25. o. A szerk.