Közjegyzők. közlönye. T a r t a l o m j e g y z é k é v f o l y a m L V I i. é v f o l y a m 1. szám

Átírás

1 é v f o l y a m L V I i. é v f o l y a m 1. szám Közjegyzők közlönye T a r t a l o m j e g y z é k Megnyitó beszéd a 21. Közép-európai Közjegyzői Kollokviumra Dr. Avarkeszi Dezső 2 Az írásbeli magánvégrendeletek alaki érvényessége Dr. Mikó Ádám 8 A közjegyzői gyakorlatot érintő jogi esetek Dr. Kőrös András 12 Nemzetközi sajtószemle Mészáros Anikó 24 Szakmai Sajtófigyelő Dr. Székely Erika 31 A MOKK évi jogi hírlevelei 39 Mokk A Magyar Országos Közjegyzői Kamara Szakmai Folyóirata

2 Kedves Olvasó! Közjegyzők közlönye A magyar rendszerváltás igazságügyi reformjának első és azt hiszem, joggal mondhatjuk kimagasló eredménye a polgári közjegyzőség visszaállítása volt. Az a magyar közjegyzőség, amelyet a II. világháború után megkíséreltek végleg háttérbe szorítani, eltűntetni, teljes mértékben jellegtelenné tenni, néhány év alatt bizonyította, hogy szükség van az általa lefolytatott eljárásoknak és arra a bizalmi szerepre, amelyet a magyar jogtörténetben immár több, mint 700 éve betölt. Ennek a szellemi potenciálnak a bemutatását szolgálta a polgári közjegyzőség hagyományos folyóiratának a Közjegyzők Közlönyének 1997-ben, figyelembe véve az előd megjelenéseket is, XLIV. évfolyammal történt újraindulása. A Közjegyzők Közlönye az elmúlt 13 évben mind a tudományos műhelyek, mint a peren kívüli eljárások iránt érdeklődő közönség előtt tekintélyt szerzett és ma a benne megjelent publikációk számos tudományos munka hivatkozási alapját jelentik. A Közjegyzők Közlönyének léte felhívta a figyelmet a megelőző igazságszolgáltatás kulcsszerepére, mint a peres eljárások elkerülésének eszközére. A Közjegyzők Közlönye hosszú éveken át, havonta jelent meg. Az elmúlt évben a kamara vezetése úgy döntött, hogy a szakmai színvonal megőrzése érdekében évi 6 számot jelentet meg. A Közjegyzők Közlönyének 1996 óta a HVG Orac Kft. volt a kiadója. Az új kamarai kommunikációs elképzelések szerint az évi 12 Közjegyzők Közlönyét már 2009-ben is a Notarius Hungaricus közéleti jellegű szakmai kiadvány tarkította úgy, hogy évi hatszor jelent meg a Közjegyzői Közlönye és hatszor jelent meg a Notarius Hungaricus. A Notarius Hungaricus kísérlet is volt egyben, mely bizonyította, hogy professzionális kiadói közreműködés nélkül is, jelentős költségeket megtakarítva a MOKK is képes szakmai folyóirat kiadására. A tanulságok alapján megőrizve a 2009-ben kialakított kommunikációs elképzeléseket, ez évtől a Közjegyzők Közlönyét is a MOKK jelenteti meg, megőrizve azt a külső bírósági, egyetemi, intézeti, kutatói kört a lap terjesztésénél, akik eddig is érdeklődve várták az új számok megjelenését. Kedves Olvasó, biztos vagyok benne, hogy a Közjegyzők Közlönye a továbbiakban sem fog csalódást okozni, és egy profiltisztább, tudományos folyóiratként erősíti a közjegyzőségbe vetett bizalmat és szakmai tekintélyünket. A szerkesztőknek sok sikert, az olvasónak pedig elmélyülést kívánok! dr. Tóth Ádám a szerkesztőbizottság elnöke

3 s z á m Megnyitó beszéd a 21. Közép-európai Közjegyzői Kollokviumra Debrecen, október 30. Tisztelt Kollégák, Hölgyeim és Uraim! Tisztelettel köszöntöm a 21. Közép-Európai Kollokvium résztvevőit, a házigazda Magyar Országos Közjegyzői Kamarát és a Miskolci Közjegyzői Kamarát, továbbá valamennyi hazai és külföldi jogászkollégát. Örömömre szolgál, hogy után 2009-ben is itt lehetek, s megnyithatom a térség közjegyzőinek egyik legrangosabb és immár több évtizedes hagyományokkal bíró szakmai rendezvényét. A kollokvium kiemelkedő jelentőségű azért is, mert lehetőséget teremt arra, hogy a közjegyzői tevékenység aktuális kérdéseit, az európai szabályozási irányvonalakat így például az informatikai infrastruktúrát feltételező új közjegyzői feladatokat megvitassák a régió közjegyzői. A tavalyi háromnapos konferenciára csakúgy, mint ebben az évben is belföldről és külföldről több száz jogi szakember érkezett; s a közjegyzők mellett az ügyvédi és a bírói kar is képviseltette magát a rendezvényen. A különböző jogi szakmák találkozása és rendszeres párbeszéde számomra nemcsak elvi jelentőséggel bír, nemcsak azt reprezentálja, hogy a különböző jogi szolgáltatások csak együtt, egymást feltételezve kínálhatnak egy komplex, hatékony jogérvényesítési rendszert. Ennek az együttműködésnek emellett hatalmas a praktikus értéke is: lehetőséget ad arra, hogy a közjegyzők a munkájuk során felmerült kérdéseket ne elszigetelten, adott esetben csak saját hivatásuk szemszögéből látva szemlélhessék, hanem egy jóval szélesebb megvilágításban. A Kormány, s az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium képviselőjeként kérem engedjék meg, hogy a közelmúlt igen jelentős jogpolitikai döntéseiről szóljak, melyek alapvető szerkezetváltást eredményeztek, eredményeznek a közjegyzői jogszolgáltatásban. Lényegét tekintve arról tehát, hogy az elmúlt években a klasszikus közjegyzői feladatokról a jogügyletek okiratba foglalásáról, valamint a ténytanúsító okiratok készítéséről a hangsúly a nemperes eljárások lefolytatásának irányába tolódott el. Ennek jegyében, 2008-ban az egyes közjegyzői nemperes eljárásokról szóló törvény egyfajta keretjelleggel megteremtette a közjegyzői nemperes eljárások egységes törvényi szabályozását; s emellett új közjegyzői nemperes eljárásokat is létrehozott, melyek az azonos rendeltetésű,

4 Közjegyzők közlönye ám a bíróságok által lefolytatott nemperes eljárások alternatívájaként jelentek meg. A törvényjavaslatot az Országgyűlés elé benyújtó Kormány célja ezzel az volt, hogy az igazságszolgáltatás területén még több ügycsoportban legyen érezhető az állam szolgáltató jellege. Mind szélesebb körben adjon lehetőséget a jog az állampolgárok, vállalkozások számára, hogy jogvitájukat a peres eljárás elkerülésével oldhassák meg; ha pedig ennek elkerülésére már nincs mód, egyfajta gyors és hatékony perelőkészítést is jelenthessenek a közjegyzői eljárások. Az előzetes bizonyításra, valamint az igazságügyi szakértő közjegyző általi kirendelésére egyaránt ez év eleje óta nyílik lehetőség. Ezek még indulóban lévő eljárások (a bíróságoknál sem vették nagy számban igénybe őket), az ügyérkezési statisztikák azonban azt jelzik, hogy a jogkeresőknek szükségük van ilyen jellegű szolgáltatásokra, az új jogszabályi lehetőségeket örömmel fogadják, s reményeink szerint mind többen élnek majd azokkal. A 2008-ban létrehozott nemperes eljárásokat egyébként újak és újabbak követik. Ez évtől a bejegyzett élettársi kapcsolat megszüntetését végzik a közjegyzők, jövő év elejétől pedig az élettársi kapcsolat fennállásról tett jognyilatkozatokról vezetnek majd nyilvántartást. Fontos szerepe lesz továbbá a közjegyzőségnek az új Polgári Törvénykönyv hatályosulásában; hiszen annak alapján ismét bővül majd a nemperes eljárások köre. A közjegyzői szervezet tevékenységét az elkövetkező években sőt bátran állíthatom, hogy az elkövetkezendő évtizedekben alapvetően meghatározza a fizetési meghagyásos eljárásról szóló évi L. törvény elfogadása. A törvény június 1-jével a fizetési meghagyások kibocsátását közjegyzői hatáskörbe utalja, az eljárást pedig teljes körűen elektronikus ügyintézésre alapozza. A fizetési meghagyás Magyarországon csakúgy, mint Európa legtöbb államában a legfontosabb olyan perelkerülő mód, melynek alkalmazásával az ügyfelek hatékonyan képesek nem vitatott követeléseik érvényesítésére. Ezeket jelenleg a bíróságok folytatják le, s ez a helyzet egyértelműen nem kedvez a peres ügyszaknak. A bírósági kapacitásokat aránytalanul köti le a peren kívüli ügyszak munkaterhe így többek között a majd félmilliós fizetési meghagyásos ügytömeg, s a helyzetet az is súlyosbítja, hogy az eljárások jelentős része csupán néhány bíróságra koncentrálódik; mindennek pedig az az eredménye, hogy a túlterhelt bíróságok sem peres, sem peren kívüli ügyszakban nem tudják a határidőket tartani. Egyértelművé vált, hogy igazgatási eszközökkel ez a helyzet már nem kezelhető; olyan változásra volt ezért szükség, amely a fizetési meghagyásos eljárást alapjaiban megújítja. A törvényjavaslat előterjesztését megelőzően körültekintően meg kellett vizsgálni azt, hogy a hatáskör-átcsoportosítással párhuzamosan a fizetési meghagyásos eljárások intézésében meglévő látható, tudható zavarok kezelhetőek-e egy más rendszerben. Ellenkező esetben a bírósági intézményrendszernél lényegesen kisebb közjegyzői szervezet működése lehetetlenülne el, hiszen továbbra sem tudna a jogszolgáltatás olyan alapproblémákkal megküzdeni, mint például az ügydömping: az ügyek ideiglenes, aránytalan területi eloszlása. A törvényjavaslat előkészítésének előfeltétele volt ezért annak megfogalmazása, hogy milyen célokat kíván elérni a Kormány a fizetési meghagyásos eljárás újraszabályozásával. A törvényjavaslat előkészítésére, majd országgyűlési benyújtására ezért

5 s z á m csak azt követően került sor, mikor már biztosítottnak látszott a tervezet alapján e célok megvalósíthatósága. Melyek is ezek a célok? Elsősorban: ügyfélbarát, gyors, hatékony igazságszolgáltatás megteremtése; olyan, amely élvezi a jogkeresők bizalmát, s így jóval túlmutatva ezzel a fizetési meghagyások ügyén egyrészről önkéntes jogkövetésre, másrészről a vitás ügyekben a hatósághoz fordulásra ösztönzi a feleket. Nem lehet elégszer hangsúlyozni azt, hogy milyen káros következménnyel jár az egész nemzetgazdaságra, ha egy tartozás meg nem fizetésének indoka az, hogy az igazságszolgáltatás lassúsága miatt a kötelezett bízhat a bírósághoz fordulás elmaradásában, vagy az eljárások elhúzódásában. Egy mondatba összesűrítve tehát ezt a kormányzati szándékot, azt mondhatom: olyan igazságszolgáltatást kell működtetni, amely a jogosultnak, a jogkövető állampolgárnak, vállalkozásnak kedvez, nem pedig annak az adósnak, aki tartozását (főként ha azt nem is vitatja) időben nem fizeti meg. Ugyanilyen fontos célkitűzés volt a bírósági intézményrendszer tehermentesítése; ez is jóval túlmutat a fizetési meghagyások ügyén. A kormányzat igazságszolgáltatással kapcsolatos politikája ugyanis alapvetően két pilléren nyugszik: az első az, hogy minden ügy intézését az arra alkalmas, azt leghatékonyabban ellátó szervezethez kell telepíteni; a második pedig az, hogy olyan jogszabályi környezetet kell kialakítani, amely lehetővé a kiválasztott szervezet számára, hogy maradéktalanul e feladata ellátására koncentrálhasson. A jogviták rendezése, a perek lefolytatása esetében ez a szervezet a bíróság; a törvényalkotónak pedig jelentős részben úgy kell segítenie a működését, hogy a más szervezet által, más módon is ellátható ügyektől mentesíti. A kormányzat harmadik célja sajátos, és talán helyesebb nem is célnak tekinteni, hanem az annak eléréséhez szükséges eszköznek: ez pedig az informatika hatékony felhasználása az igazságszolgáltatásban. Az elektronikus alapú ügyintézésre való átállással soha nem tapasztalt költséghatékonyság érhető el. A törvényjavaslat parlamenti vitájában elhangozott álláspontomat tudom csak megismételni (és nem hiszem, hogy túloznék): az informatikai rendszerek használata, az automatizált eljárások bevezetése olyan szintű hatékonyságnövekedést eredményez, eredményezhet, mint amikor az egyéni kézművesipart felváltotta a tömegtermelésre való átállás az ipari forradalom idején. Kormányzati felelősség ezen új lehetőség kihasználása, s ezt a felelősséget az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium felismerte és érvényesíteni kívánja. Tárcánknak az elmúlt években lényegében nem volt olyan, az igazságszolgáltatást érintő jogszabály-módosítási javaslata, amelynek ne képezte volna lényeges elemét az informatikai eszközök, automatizált eljárási cselekmények bevezetése egy-egy eljárásba. Az új, közjegyzői fizetési meghagyásos eljárás biztosítja az említett célok megvalósulását. Olyan elektronikus eljárás ez, melyben nemcsak az adatok, iratok továbbítása történik elektronikus úton, hanem az egyes eljárási cselekmények megtételére is automatizáltan kerül sor. Ez olyan reményeink szerint átütő előrelépést jelent az eljárások időtartamát illetően, amelyet a legszigorúbb igazgatási felügyelet sem tud teljes mértékben garantálni. Ugyanis az automatizált eljárás lényegében lehetetlenné teszi a határidő túllépését,

6 Közjegyzők közlönye hiszen ha a közjegyző nem teszi meg időben a megfelelő intézkedést, azt a program fogja automatikusan megtenni; értelemszerűen a közjegyző anyagi és szakmai felelőssége mellett. Másrészt nem csak a határidők tényleges betartása érhető el az elektronika révén, hanem például a kérelem elektronikus benyújtása esetében a határidő rövidítése is; ebben az esetben a közjegyző három napon belül fogja kibocsátani a fizetési meghagyást. Ugyancsak hasonló horderejű változást fog eredményezni az illetékességi-ügyelosztási rendszer megváltozása. Az eljárás lefolytatására valamennyi közjegyző az ország egész területén illetékes lesz. Ezáltal megakadályozható, hogy egy közjegyzőhöz olyan nagyságrendű fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelem érkezzen, amely lehetetlenné tenné számára a határidők betartását. Másik oldalról: a kérelmek elosztása garantálja az egyenlő terhelést; az elektronikus kérelmeket az informatikai rendszer osztja majd szét az arányos ügyelosztás elve szerint. A kérelem papír alapú és szóbeli előterjesztésénél a szabályozás alapvetően az ügyfel-központúságot érvényesítette (ilyen ügyekben az a közjegyző fog eljárni, akinél a kérelmét előterjesztették), viszont ez esetben is lesz lehetősége a közjegyzőnek a leterheltségét jeleznie. Ha a nála lévő fizetési meghagyásos eljárások száma indokolja, meghatározott időszakra mentesítését kérheti az ügyintézés alól; ebben az időszakban nem fognak hozzá új kérelmek érkezni, amely lehetőséget teremt számára ügyeinek feldolgozására. A fizetési meghagyásos eljárás modernizálására alapvetően az ügyfelek jogérvényesítésének megkönnyítése érdekében került sor, ezért néhány szót szólnék arról is, hogy milyen, kézzelfogható előnyökkel is jár a modernizálás. Lényeges változás, hogy a fizetési meghagyások ügyében a bírósági eljárásban főszabály az írásbeli eljárás, s a jogkeresőknek a bírósági panasznapon van alkalmuk szóban előadni kérelmeiket. Ezzel szemben a jövőben mindazok, akik nem kötelezettek az elektronikus út igénybevételére, bármelyik közjegyzőnél szóban vagy írásban eljárhatnak, s kérelmeiket, nyilatkozataikat felviszik az informatikai rendszer adatbázisába, ugyanoda, ahová az elektronikus kérelmek is érkeznek. Az eljárás kezdeményezésének útja tehát lényegesen szélesedett, hiszen mód lesz szóbeli, írásbeli vagy akár elektronikus út igénybevételére is, s az ország valamennyi közjegyzői irodája kérelmeket fogadó hely lesz. A törvény a jogi személyek, valamint a jogi képviselővel eljáró felek számára kötelezővé teszi az elektronikus út igénybevételét, cserébe pedig ezért mondhatjuk bátran számos szolgáltatást nyújt. Csak példálózó jelleggel: elektronikus iratbetekintési jogot biztosít, elektronikus úton történő fizetést tesz lehetővé, s mint ahogyan már említettem: a rövidebb eljárási határidőt ajánl fel. A rendszer a fentieken túlmenően a jogban tapasztalatlan jogkeresők számára is magas színvonalú szolgáltatást biztosít, hiszen lehetővé teszi a kérelem, ellentmondás szóban történő előterjesztését is. Ennek során a közjegyzőt értelemszerűen kioktatási kötelezettségé is terheli, így az előtte megjelenteket tájékoztatja az eljárás lényegéről, jogaikról, illetve kötelezettségeikről.

7 s z á m Látható tehát, hogy a fizetési meghagyásos eljárás új szabályozása lényeges változást hoz a követelések érvényesítése területén. A törvény hatálybalépéséig június 1-jéig azonban még számos feladat áll előttünk. A Magyar Országos Közjegyzői Kamarának el kell készítenie a fizetési meghagyásos eljárás technikai támogatására szolgáló informatikai rendszerét, a közjegyzőknek és alkalmazottaiknak pedig fel kell készülniük ezen igen felelősségteljes eljárás lefolytatására. Az Igazságügyi és Rendészeti Minisztériumnak az év végéig el kell készítenie a törvény végrehajtási rendeleteit; e körben a szakmai egyeztetések már megkezdődtek. Talán nem kell külön hangsúlyoznom, hogy a fizetési meghagyásos eljárás átalakítása és közjegyzői hatáskörbe helyezése bátor, a maga nemében és közegében korszakalkotó lépés volt az Országgyűlés részéről. E jogalkotói döntést kizárólag az igazolhatja a közvélemény számára, ha a fizetési meghagyásos rendszer a szándékolt módon működik majd: ha a fizetési meghagyásos eljárások, és az ezeket követő végrehajtási eljárások lefolytatása amelyek elrendelése ugyancsak közjegyzői hatáskörbe kerül a törvényi határidőn belül megtörténik. Fontos átérezni annak a közös felelősségét, hogy a közjegyzői kar és általában véve a közjegyzői tevékenység egészének társadalmi, szakmai megítélését alapvetően fogja meghatározni, hogy ezzel az igen nehéz feladattal megbirkózik-e és hogyan birkózik meg e szakma. A modern demokratikus országok gyakorlatában s mindehhez számítva az információs társadalom technikai apparátusát ismert és bevett dolog, hogy meghatározott feladatokat a hagyományos intézményeken kívülre telepít a törvényalkotó, részint a gyorsabb ügyintézés, részint a technikai feltételek változása miatt. A szándék világos és egyértelmű, de csak akkor teljesül, ha a tagozódó igazságszolgáltatás új szereplői (vagy az új feladattal megbízott régebbi szereplők) az első naptól tisztában vannak felelősségükkel. Ebben az ügyben az esetleges kudarc nem a törvényalkotó kudarca lenne, hanem a közjegyzői karé. Sikere azonban olyan jogfejlődési irányt mutathat, amelyből szakmai és egzisztenciális értelemben a közjegyzők csak profitálhatnak (alkalmasint nem is keveset!). Mi ez utóbbi változattal számolunk, amelynek kibontakoztatása érdekében természetesen partner az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium, illetve a kormányzat, de ugyanilyen fontos sőt nélkülözhetetlen a területi közjegyzői kamarák és általuk valamennyi kamarai tag támogatása. Nemcsak a törvény tartalmát tekintve érzem tehát úgy, hogy szimbolikus és egyben jogtörténeti jelentőségű a fizetési meghagyásos reform, hanem minden túlzás nélkül a közjegyzőség jövőjét, igazságszolgáltatásban betöltött szerepét illetően is. A törvény alkalmazásában, az alkalmazására való felkészülésben ezért ugyanolyan elhivatottság, szakmai egység és ügyfélközpontúság szükségeltetik a közjegyzői kar egésze részéről, mint amelyre alapozva a kormányzat letette a voksát az új fizetési meghagyás megteremtése mellett. A fizetési meghagyásos eljáráshoz hasonlítható jelentőségű az ügyek számát, illetve az érintett élet- és jogviszonyok széles körét tekintve a hagyatéki eljárás újraszabályozása. Több mint fél évszázada nem vállalkozott erre a jogalkotó, és természetesen nem is elsősorban az idő múlása adott rá okot. A közjegyzői jogszolgáltatás szinte összes területe megújult már, az örökléssel érintett jogviszonyok is változtak, de ami talán a legfontosabb:

8 Közjegyzők közlönye az érintetteknek, az ügyfeleknek az eljárással szembeni követelményei is fokozódtak; ez is szükségessé tette a hagyatéki eljárás törvényi szabályozásának előkészítését. Bízunk benne, hogy egy modern, a társadalmi-gazdasági viszonyokhoz, a kapcsolódó jogterületek megváltozott szabályaihoz és az igazságszolgáltatással kapcsolatos kormányzati, társadalmi elvárásokhoz igazodó törvényjavaslat kerülhet hamarosan a Parlament elé. Kollégáink most összegzik a tervezetre érkezett észrevételeket (elmondható, hogy a szakma egyöntetűen üdvözli a szabályozás megújítását!); s ezt az alkalmat is megragadom arra, hogy megköszönjem a Magyar Országos Közjegyzői Kamarának és a mellette működő szakmai bizottságnak a tervezet elkészítéséhez adott bátran mondhatom: tudományos színvonalú segítségét. A hagyatéki eljárásról szóló törvény jelentősége azonban túlmutat a szorosabb értelemben vett szabályozási tárgykörén. Nemcsak abban mérhető majd az eredménye, hogy évi több mint százezer közjegyzői nemperes eljárás lesz gyorsabban, költségtakarékosabban lefolytatható, hanem abban is (és ezt már jóval nehezebben számokban kifejezni), hogy az örökhagyó halálával beálló függő jogi helyzet egy hatékonyabb eljárás eredményeként jóval rövidebb ideig terhelheti a magánjogi viszonyokat, az emberi és üzleti kapcsolatokat. Nem utolsósorban: a hagyatéki eljárás az az eljárás, amelyen keresztül hatályosulnak a polgári jog öröklési szabályai, ez lesz az egyik eszköz arra, hogy az új Polgári Törvénykönyv, és részeként a megújuló öröklési anyagi jog is életbe lépjen. Az egyeztetésre kiküldött tervezet leegyszerűsítve két fő kérdésre koncentrál. Egyrészt arra, hogy egy teljes körű, eljárási garanciákkal körülbástyázott, alkotmányos és adatvédelmi szempontoknak megfelelő szabályozás jöjjön létre. Másrészt pedig arra, hogy az eljárás a függő jogi helyzetek mielőbbi felszámolására alkalmas legyen: történjék gyorsan az információ-áramlás (főként elektronikusan), a vagyon biztosítása pedig az eljárás minden szakában a lehető legegyszerűbben megoldott legyen, a vagyon jellegéhez, működtetéséhez igazodóan. Remélem sikerült érzékeltetnem Önökkel, hogy milyen alapvető jelentőségű változás zajlik ma a magyar közjegyzői szolgáltatások területén. Bízom benne, hogy ennek eredményeit hamarosan széles körben is élvezhetjük, s a következő kollokviumok alkalmával már a külföldi kollégák számára is átadhatóak lesznek tapasztalataink. Végezetül megköszönöm dr. Tóth Ádám úrnak, a Magyar Országos Közjegyzői Kamara elnökének e rangos esemény feletti védnökségre vonatkozó felkérését; azt örömmel vállalta el Igazságügyi és Rendészeti Miniszter Úr. Egyben engedjék meg, hogy tolmácsoljam dr. Draskovics Tibor Miniszter Úr üdvözletét és jókívánságait, aki ebben az időben a közép-európai és nyugat-balkáni belügyminiszterek részvételével megtartásra kerülő Salzburg Fórum rendezvényein vesz részt. Megköszönöm megtisztelő figyelmüket, s kívánok Önöknek az elkövetkezőkben jó munkát és hatékony együttműködést. A 21. Közép-Európai Közjegyzői Kollokviumot ezzel megnyitom. Dr. Avarkeszi Dezső IRM Államtitkár

9 s z á m Az írásbeli magánvégrendeletek alaki érvényessége A közjegyző a mindennapok gyakorlata során számos érdekes és elgondolkodtató problémával szembesül. A konkrét esetekben az ügyfelek szinte mindig azonnali választ kérnek a feltett kérdéseikre, azonban a gyakori sürgetés ellenére törvényi kötelezettségünk világos, érthető és legfőképpen jogilag megalapozott tájékoztatásban részesíteni a hozzánk forduló személyeket. A jelen cikk apropóját is a hétköznapok adták, az ennek keretében elemzett kérdések egy hagyatéki ügy kapcsán merültek fel. Ugyanakkor biztos vagyok abban, hogy az itt leírtak más kollégák számára is hasznos tanulságul szolgálhatnak. A konkrét ügyben egy más által írt alográf írásbeli magánvégrendelet formájában végintézkedett az örökhagyó. A szóban forgó végrendeletet az örökhagyó kettő tanú jelenlétében írta alá, akiknek tanúi minősége, nyomtatott betűvel írt családi és utónevük, valamint saját kezű névaláírásuk kitűnik az okiratból. A tanúk lakcíme vagy igazolványszáma nem szerepel a végrendeleten. Amikor először szembesültem a kérdéssel, az első reakcióm az volt, hogy a végrendeleti tanúknak kötelezően fel kell tüntetni a lakcímüket is. Hiszen szinte jogi népszokás az, hogy bármilyen okirat esetén a tanúk a nevük mellett a lakcímüket, és legtöbb esetben igazolványaik számát is megjelölik. A megszokás mellett persze tanácsos felütni a Polgári Perrendtartást is, amely a teljes bizonyító erejű magánokiratok alaki kellékei között felsorolja azt a kritériumot is, hogy az okiratban szereplő tanúknak fel kell tüntetniük a lakcímüket is. Az idézett törvényhely fellapozása után kezdtem el gondolkozni azon a kérdésen, hogy a Polgári Törvénykönyv és a Polgári Perrendtartás szabályai vajon hogyan viszonyulnak egymáshoz az öröklési jog területén? Többen emlékezhetünk azokra a sokszor vitatott esetekre, amelyek a 90-es évek elején hatályos ingatlan-nyilvántartási jogszabály vonatkozó rendelkezéseinek értelmezése kapcsán merültek fel. Az említett ügyekben az ügyfelek névaláírásuk közjegyzői hitelesítését kérték az általuk szerkesztett, magánokiratba foglalt öröklési szerződéseken. Az ügyfelek azért kérték a névaláírás hitelesítést, mert az ingatlan-nyilvántartásról szóló évi 31. tvr. akkor hatályban volt rendelkezésére hivatkozással, az illetékes földhivatal abban az esetben jegyezte be a szerződéses örökös javára az öröklési jogot és annak biztosítására az elidegenítési és terhelési tilalmat az ingatlan-nyilvántartásba, ha a szerződést közokiratba foglalták, vagy a magánokiratot

10 Közjegyzők közlönye ügyvéd jegyezte ellen, illetve ha a magánokiraton a szerződő felek névaláírásának a valódiságát közjegyző tanúsította. Az öröklési szerződéseken, mint végintézkedéseken a névaláírás hitelesítésre tehát azért kerülhetett sor, hogy az okirat földhivatali bejegyzésre alkalmas legyen. Azonban ahogy azt később látni fogjuk ez a törvényi szabályozás komoly anomáliákat eredményezett, hiszen a Legfelsőbb Bíróság kategorikus álláspontja szerint a közjegyzői névaláírás hitelesítés nem teszi alakilag érvényessé az írásbeli végintézkedéseket. Annak ellenére sem, hogy a Polgári Perrendtartás vonatkozó szabályai szerint a közjegyzői aláírás hitelesítés azonos értékű a tanúk előtt aláírt magánokiratokkal, azaz ugyanúgy teljes bizonyító erő kapcsolódik mindkettőhöz. Ezt követően elkezdtem keresgélni a végrendeletek alaki érvényességét firtató bírósági határozatok között, és meglepődve tapasztaltam, hogy nincs hasonló esetkörrel foglalkozó ítélet. Pedig milyen gyakran fordulnak elő tanúk előtt aláírt írásbeli magánvégrendeletek a hagyatéki eljárásokban, illetve az öröklési perekben! Egyúttal azon is kellett csodálkoznom, hogy számos, a végrendeletek alaki kellékeire vonatkozó bírói ítélet írásbeli magánokiratként, vagy esetleg teljes bizonyító erejű írásbeli magánokiratként utal az adott ügyben érintett írásbeli magánvégrendeletre. Ekkor fogalmazódott meg bennem az a gondolat, hogy szükség lenne a Ptk. és a Pp. által megjelölt fogalmak tisztázására, illetve az írásbeli magánvégrendeletek és a teljes bizonyító erejű magánokiratok dogmatikai elhatárolásra. A problémát összefoglalván a kérdésünk tehát a következő lehet: Hogyan viszonyul egymáshoz a Ptk. szerinti írásbeli magánvégrendelet és a Pp. által meghatározott teljes bizonyító erejű magánokirat? A Polgári Törvénykönyvről szóló évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) az írásbeli magánvégrendeletekre vonatkozó törvényi előírásokat a paragrafusaiban szabályozza. Mindenekelőtt fontos kiemelnünk azt, hogy a Ptk. által az öröklési jog kapcsán meghatározott a végrendeletekre vonatkozó alaki és tartalmi kellékek még a Polgári Törvénykönyv rendszerében is speciális, különös szabályokat fogalmaznak meg, eltérően az egyes jogügyletek kapcsán kötelezően előírt írásbeli alakisági kellékektől. Az írásbeli magánvégrendeletekre vonatkozó sajátos, az általánostól eltérő alaki és tartalmi szabályokat tehát a Ptk. idézett paragrafusai határozzák meg. Tartalmi szempontból a szóban forgó végintézkedés megfelel a jogszabályi előírásoknak, annak végrendeleti minősége nem kétséges, kétséget kizáróan meghatározza az örökhagyót, megjelöli az örökös személyét, valamint pontosan leírja az örökségül hagyott hagyatéki vagyon körét is. Alaki szempontból vizsgálva, a végrendelet keltének helye és ideje kitűnik az okiratból, és a más által írt, alográf végrendeletet az örökhagyó két tanú jelenlétében írta alá, és a végrendeletet a tanúk is e minőségük feltüntetésével aláírták. A Ptk. kommentárjával egyezően a vonatkozó jogszabályi rendelkezés azaz a Ptk (1) bekezdésének b) pontja ugyanis a más által írt alográf magánvégrendeletet sajátos alaki feltételeit szabályozza. Az alográf végrendelet a Ptk (1) bekezdése értelmében: Az írásbeli magánvégrendelet érvényes, ha annak végrendeleti minősége, keltének helye és ideje magából az okiratból

11 s z á m 10 kitűnik, továbbá ha a végrendelkező azt két tanú együttes jelenlétében aláírja, vagy ha azt már aláírta, az aláírást két tanú előtt a magáénak ismeri el, és a végrendeletet mindkét esetben a tanúk is e minőségük feltüntetésével aláírják Nagyon fontos kiemelnünk azt, hogy a törvény magyarázata szerint a tanú szerepe a végrendelet készítésénél az, hogy az örökhagyó személyazonosságát igazolja. A Ptk. kommentárja szerint ugyanis az alográf végrendelet tanújának alkalmasnak kell lennie a végrendelkező személyének azonosítására. E követelménynek megfelelően tanú az lehet, aki képes a végrendelkező személyazonosságának tanúsítására, aki nagykorú, nem áll cselekvőképességet érintő gondnokság alatt és nem írástudatlan. A felsorolásban megjelölt, bármely kizáró feltétel megléte a végrendelet érvénytelenségét eredményezi. Az adott ügyben a tanúk, nagykorú, teljesen cselekvőképes és írni tudó magyar állampolgárok voltak, akik egyébként történetesen hosszú évtizedek óta az örökhagyó szomszédságában laktak. A kérdéses végrendelet tehát az idézett jogszabályhelynek megfelel. Az örökhagyó ugyanis az őt hosszú évtizedek óta ismerő szomszédjai azaz a tanúk jelenlétében aláírta a végrendeletét, és a tanúk a végrendeletet amelyen a tanúi minőségüket megjelölték aláírták. Tisztában vagyok azzal, hogy sok közjegyző kolléga álláspontja szerint a kérdéses végrendelet alakilag érvénytelen. Álláspontjuk szerint az alaki kellékhiányt az okozza, hogy a tanúk a tanúi minőségük, nyomtatott betűkkel kiírt nevük, valamint saját kezű névaláírásukon túlmenően nem tüntették fel a lakcímüket is. Véleményem szerint azonban ez az álláspont téves, mely tévedést a vonatkozó jogszabályok helytelen értelmezése okozza. A tanúk lakcímének feltüntetését nem a Ptk., és különösen nem annak speciális természetű öröklési rendelkezései szabályozzák. A Polgári Perrendtartásról szóló évi III. törvény (a továbbiakban Pp.) a bizonyítási eljárás kapcsán részletezi a magánokiratok alaki kellékeit. A Pp. szerint ugyanis: 196. (1) A magánokirat az ellenkező bebizonyításáig teljes bizonyítékul szolgál arra, hogy kiállítója az abban foglalt nyilatkozatot megtette, illetőleg elfogadta, vagy magára kötelezőnek ismerte el, feltéve, hogy az alábbi feltételek valamelyike fennáll: b) két tanú az okiraton aláírásával igazolja, hogy a kiállító a nem általa írt okiratot előttük írta alá, vagy aláírását előttük sajátkezű aláírásának ismerte el; az okiraton a tanúk lakóhelyét (címét) is fel kell tüntetni A jogszabály kommentárja szerint az idézett rendelkezés indoka az, hogy amennyiben az aláírás valódiságát valamelyik fél vitássá teszi, akkor a tanú megidézhető, felkereshető legyen. A törvény szövege szerint kötelező a lakcím feltüntetése, annak elmaradása esetén nem keletkezik teljes bizonyító erejű magánokirat. A jogszabály szerint nem az érvényességét, vagy írásbeli magánokirati jellegét veszíti el a magánokirat a tanúk lakcímének megjelölése hiányában, hanem annak teljes bizonyító erejét. Már itt szeretném megjegyezni, hogy a Pp. az idézett jogszabályhely kapcsán nem általános jelleggel határozza meg azt, hogy mik az okiratok tanúinak polgári jogi értelemben vett kritériumai.

12 Közjegyzők közlönye Éppen ellenkezőleg, a jogszabályhely csak azt fogalmazza meg, hogy mely esetekben rendelkezik teljes bizonyító erővel az írásbeli magánokirat, és ennek az egyik kritériuma az, hogy a tanúk a lakcímüket is feltűntessék. Az idézett jogszabályhely tehát a bizonyítási eljárás kapcsán felmerülő eljárásjogi rendelkezés. Zárójelben jegyzem meg, hogy az eset összes körülményeit vizsgálva, az évtizedek óta a szomszédban lakó tanúk lakcíme sem lehetett volna az adott esetben kétséges. Persze ez a kérdés már túlmutat a hagyatéki eljárás szűk körű bizonyítási lehetőségein. A fentiektől eltérően, a végintézkedések alaki kellékeit nem a teljes bizonyító erejű magánokiratokra vonatkozó Pp. rendelkezések szabályozzák, hanem a Ptk paragrafusaiban megjelölt speciális szabályok, azaz az írásbeli magánvégrendeletekre vonatkozó törvényi rendelkezések. Az idézett törvényi összefüggésre egyébként több öröklési jogi bírósági határozat is utal. Gondoljunk csak a fentiekben már megjelölt Legfelsőbb Bírósági Határozatra, mely szerint a közjegyzői névaláírás hitelesítéssel amely a Pp. alapján egyenértékű a tanúk aláírásával, mintegy kiváltja azt ellátott öröklési szerződés érvénytelen a Ptk. végrendeleti szabályai által előírt tanúk aláírása nélkül. Vagyis a Pp. teljes bizonyító erejű magánokiratra vonatkozó szabályai amely szerint a közjegyzői névaláírás hitelesítés azonos bizonyító erejű a tanúk aláírásával a Ptk. végintézkedésekre vonatkozó rendelkezései között értelmezhetetlenek. Az írásbeli magánvégrendelet tehát nem azonos a teljes bizonyító erejű magánokirattal. Amennyiben ezt állítanánk, akkor számos esetben a Pp. szabályokhoz képest szigorúbb öröklési jogi szabályozás súlytalanná válna. Példának okáért nem kellene annak minden lapján aláírni a végrendeletet, és az egyéb sajátos alaki követelmények sem érvényesülhetnének. A Polgári Törvénykönyv tehát kifejezetten és taxatíve szabályozza az írásbeli magánvégrendeletek alaki kellékeit, míg a Pp. a bizonyítási eljárásban értelmezhető írásbeli magánokiratok alaki kellékei vonatkozásában jár el így. Ugyanakkor a Ptk. értelmében az örökhagyó nem egy a Pp. által szabályozott teljes bizonyító erejű magánokiratban fejezi ki a végakaratát, hanem a Ptk. szerint meghatározott írásbeli magánvégrendelet formájában. A fentieket összefoglalván megállapíthatjuk, hogy a kérdéses végrendelet rendelkezik a Polgári Törvénykönyvben előírt, az alográf magánvégrendeletekre vonatkozó alaki és tartalmi kellékekkel, így az álláspontom szerint érvényes. Az lehetséges, hogy az eljárási jogi szabályok szerint az adott, és a Pp. szempontjából vizsgált érvényes írásbeli magánokirat nem rendelkezik teljes bizonyító erővel. Az viszont kétségtelen, hogy az adott okirat egy alakilag érvényes írásbeli magánvégrendelet. 11 Dr. Mikó Ádám közjegyzőhelyettes, Budapest

13 s z á m 12 A közjegyzői gyakorlatot érintő jogi esetek Nemzetközi családjogi kérdések az Európai Unióban Joghatóság és hatáskör a kapcsolattartás újraszabályozására A peres felek házastársak voltak, augusztus 7-én született Á. nevű gyermekük. Házasságukat a bíróság november 8-án kelt ítéletével felbontotta. Az eljárás során a házastársak egyezséget kötöttek, ennek értelmében kiskorú gyermekük az alperesi édesanyánál került elhelyezésre. Ezt követően a felek kapcsolata átmenetileg rendeződött, januárjától júniusáig élettársak voltak, ekkor azonban a kapcsolatuk végleg megszűnt februárjáig Á. a felperessel élt, ezt követően a jogerős egyezségnek megfelelően az édesanyjával. A felek között őszétől a kapcsolattartással összefüggésben problémák jelentkeztek. A szülők novemberében a bírói egyezségben foglalt kapcsolattartás módosításáról, újraszabályozásáról egyezséget kötöttek, melyet a Gy.-i Gyámhivatal jóváhagyott nyarán a felperes tudomást szerzett arról, hogy az alperes Á.-val együtt Olaszországban tartózkodik, és ott kíván letelepedni. Emiatt kezdeményezte a gyermek jogellenes külföldre vitele miatti eljárás megindítását. A magyar Központi Hatóság megkeresése alapján a Velencei Bíróság a szükséges eljárást lefolytatta, majd határozatában megállapította, hogy az alperes a felperes hozzájáruló nyilatkozata nélkül, jogellenesen vitte az Á. utónevű gyermeket Olaszországba, ahol tartózkodása nem ideiglenes jellegű, hanem végleges szándékkal költözött oda, élettársi kapcsolatot is létesített. A Velencei Bíróság a gyermek felperes részére történő átadásáról rendelkezett, amely március 1-jén meg is történt. A Velencei Bíróság határozatában azt is rögzítette, hogy a magyar bíróságnak van hatásköre annak eldöntésére, hogy a kisfiú Olaszországban éljen-e az édesanyjával vagy az apánál nyerjen elhelyezést. A felperes a Gy.-i Városi Bíróságon pert indított a gyermekelhelyezés megváltoztatása iránt, figyelemmel az anya jogellenes magatartására. Előadta, hogy már abban az időszakban is, amikor Á. az édesanyjával Magyarországon tartózkodott, nehezen volt biztosítható a gyermekkel való együttlét, kapcsolattartás, amióta pedig a kisfiú az édes-

14 Közjegyzők közlönye anyjával Olaszországban él, ez még inkább problematikus, ellehetetlenült. A felperes nem látja a továbbiakban biztosítottnak a gyermek megfelelő elhelyezését az alperesnél, az olaszországi bizonytalan tényezők miatt. Ellenzi Á. külföldi tartózkodását. A felperes tartásdíjat is igényelt, valamint a kapcsolattartás szabályozását. Az alperes a kereset elutasítását kérte, és viszontkeresetet támasztott a gyermek olaszországi tartózkodási helyének kijelölése és a kapcsolattartás újraszabályozása iránt. A felperes a viszontkereset elutasítását kérte, nem járult hozzá, hogy a gyermek lakóhelye Olaszországban legyen. Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét, illetve az alperes viszontkeresetét elutasította. Ítéletének indokolásában megállapította, hogy az igazságügyi pszichológus szakértő véleménye értelmében mindkét szülő érzelmileg kötődik gyermekéhez, ugyanakkor mindkettőjüknél megállapítható aszociális viselkedés, ami gyermeknevelési alkalmasságukat hátrányosan módosíthatja. Az Á. nevű gyermek kinyilvánította a szakértő előtt, hogy édesanyjával szeretne élni, vele biztonságban érzi magát. A perben megállapítást nyert, hogy mindkét fél jó anyagi körülmények között él, lakáskörülményeik rendezettek, a gyermek elhelyezése mindkét családnál biztosított. A Csjt. 72/A. (2) bekezdése szerint a gyermek elhelyezésének megváltoztatását abban az esetben lehet kérni, ha azok a körülmények, amelyekre a bíróság a döntését alapította, utóbb lényegesen megváltoztak és ennek következtében az elhelyezés megváltoztatása a gyermek érdekében áll. Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy mindkét fél körülményeiben lényeges változás következett be. A felperes újabb házasságot kötött, házastársának előző házasságából származó két kiskorú gyermekét a közös háztartásban együtt nevelik. Az alperes Olaszországba költözött, ahol élettársi kapcsolatot létesített. Erre tekintettel olaszországi tartózkodása nem átmeneti jellegű. Az alperes a felperes előzetes tájékoztatása, illetve a gyermek felkészítése nélkül döntött az olaszországi letelepedéséről, a szükséges engedélyek beszerzése, az édesapa, valamint a gyámhatóság jóváhagyása nélkül, és nem mérlegelte azokat a nehézségeket, amelyek ezzel mind a gyermekre, mind a felperesre hárulnak. Döntését az apa jogait, gyermeke iránt érzett szeretetét, ragaszkodását, a gyermek hozzá és Magyarországhoz való kötődését figyelmen kívül hagyva hozta meg. Ugyanakkor a bíróságnak a gyermek elhelyezése (annak megváltoztatása) során mindenekelőtt a gyermek érdekét kell szem előtt tartania. A perben bizonyítást nyert, hogy a kisfiú édesanyjához érzelmileg erősebben kötődik, hiszen születése óta vele töltött el több időt. Az alperes alkalmas a gyermek nevelésre, nem merült fel olyan tényező, amely indokolná a gyermekétől való elválasztását. Az eset összes körülményét mérlegelve az elsőfokú bíróság nem találta indokoltnak a gyermekelhelyezés megváltoztatását és a felperes keresetét elutasította. Nem találta megalapozottnak ugyanakkor az alperes viszontkeresetét sem, ugyanis mind a gyermekkel, mind a felperessel szemben méltánytalan, visszafordíthatatlan és 13

15 s z á m 14 hátrányos folyamatokat idézhetne elő, ha a bíróság az anya olaszországi lakóhelyét jelölné ki a gyermek tartózkodási helyéül. Az elsőfokú bíróság döntése meghozatalánál különös figyelemmel volt azon anyai nyilatkozatra, mely szerint ha az apa a gyermeket látni akarja, utazzon ő Olaszországba és viselje annak költségeit. Ezen kijelentés arra enged következtetni, hogy az anya saját érdekeit helyezi előtérbe, figyelmen kívül hagyva a gyermek és az apa érdekeit, jogait. A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatva az Á. utónevű gyermek tartózkodási helyéül az alperes olaszországi lakóhelyét jelölte ki. A kapcsolattartás szabályozásának megváltoztatására vonatkozó kereseti és viszontkereseti kérelem tárgyában a pert megszüntette és elrendelte az ezzel kapcsolatos iratok megküldését a Gy.-i Városi Gyámhivatal részére. A másodfokú bíróság úgy ítélte meg, hogy az elsőfokú bíróság helyesen döntött, amikor a gyermekelhelyezés megváltoztatására irányuló keresetet elutasította, az ugyanis nem áll a kiskorú érdekében. A lefolytatott bizonyítási eljárás során nem merült fel olyan adat, hogy az alperes a gyermeket nem megfelelő módon gondozná, látná el, illetve olyan körülmény nem volt megállapítható, ami indokolttá tenné a gyermekelhelyezés megváltoztatását, a kiskorú felperesnél történő elhelyezését. A másodfokú bíróság ugyanakkor az elsőfokú bíróságnak a gyermek tartózkodási helyének kijelölése iránti kérelem elutasításával kapcsolatos okfejtését nem találta megalapozottnak. A 4/1987./VI.14./ IM rendelet (Csjtr.) 33. -ának (1) bekezdése szerint a közösen gyakorolt szülői felügyeleti jog körében a különélő szülők közötti vita esetén bármely szülő kérelmére a gyermek lakóhelye szerint illetékes bíróság nemperes eljárásban, soron kívül határoz. A Csjtr a értelmében a gyermek tartózkodási helyének kijelölése kérdésében a különélő szülők közötti vita esetén a bíróság akkor dönt, ha a szülői felügyeletet gyakorló szülő a kiskorút tartósan állandó lakásán kívül más személynél (intézményben), vagy tartósan (egy évet meghaladóan) külföldön kívánja elhelyezni. Amikor az elsőfokú bíróság úgy döntött, hogy a gyermekelhelyezés megváltoztatása jelen esetben nem indokolt, ezt abban a meggyőződésben tette, hogy a gyermek anyai elhelyezése nem tekinthető érdekeivel ellentétesnek. A kisfiú Olaszországban lakókörnyezetébe, illetve az iskolai közösségbe beilleszkedett, mind a bíróság, mind a szakértő előtt úgy nyilatkozott, hogy jelenlegi lakóhelyén, az alperesnél szeretne élni. Minderre figyelemmel a másodfokú bíróság a gyermek tartózkodási helyéül a tényleges helyzetnek megfelelőn az alperes olaszországi lakóhelyét jelölte ki ítéletével, nem találta indokoltnak ugyanis ezen kérdés vonatkozásában a felek felhívását egy újabb, nemperes eljárás megindítására. A kapcsolattartás szabályozásának megváltoztatására vonatkozó kereseti és viszontkereseti kérelmek tárgyában a másodfokú bíróság a pert a Pp ának a) pontja alapján figyelemmel a Pp (1) bekezdésének b) pontjára, megszüntette, a Csjt. rendelkezéseire tekintettel.

16 Közjegyzők közlönye A Csjt ának (5) bekezdése értelmében ha a kapcsolattartás kérdésében a bíróság döntött, ennek megváltoztatását a határozat jogerőre emelkedésétől számított két éven belül csak a bíróságnál lehet kérni. A kapcsolattartásra vonatkozó egyezség bírói jóváhagyása (2001. november 8.) óta azonban már több mint két év eltelt, ezért a kapcsolattartás szabályozása, illetve annak módosítása a gyámhatóság hatáskörébe tartozik. Figyelemmel arra, hogy a másodfokú bíróság a kiskorú gyermek tartózkodási helyéül az alperes olaszországi lakóhelyét jelölte ki, indokolt és szükséges a felperes és a kiskorú gyermek közötti kapcsolattartás újraszabályozása, amelyre a felperesi kereset, illetve alperesi viszontkereset irányul. Ezért a másodfokú bíróság a per megszüntetése mellett a szükséges intézkedések megtétele érdekében elrendelte a vonatkozó iratok megküldését a Gy.-i Városi Gyámhivatal részére. A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, melyben a kapcsolattartás tekintetében hozott permegszüntető és a kapcsolattartás szabályozására a Gy.-i Városi Gyámhivatalt kijelölő rendelkezések hatályon kívül helyezését és e körben a másodfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára való kötelezését kérte, illetve vagylagosan azt, hogy a Legfelsőbb Bíróság hozzon a jogszabályoknak megfelelő új határozatot, a gyermek érdekeinek szem előtt tartásával. A felperes álláspontja szerint a jogerős ítélet mind eljárásjogi, mind anyagi jogi szabályokba ütközik, ezért jogszabálysértő. Az alperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályban tartására irányult. A felülvizsgálati kérelem nem alapos A felperes felülvizsgálati kérelme szerint a magyar gyámhivatal nem rendelkezik illetékességgel a kapcsolattartás szabályozására, arról csak az olasz hatóság dönthet. A gyermekvédelmi és gyámügyi feladat és hatáskörök ellátásáról, valamint a gyámhatóság szervezetéről és illetékességéről szóló 331/2006./XII.23./ Korm. rendelet 9. -a szerint a városi gyámhivatal dönt a gyermek és a szülő, illetve más kapcsolattartásra jogosult személy kapcsolattartásáról. A 21. (1) bekezdése értelmében az eljárásra az a gyámhatóság illetékes, amelynek területén a gyermek szülői felügyeletet gyakorló szülőjének, gyámjának a lakóhelye található. Jelen esetben pedig nem vitásan a szülői felügyeletet az alperes gyakorolja, akinek lakóhelye Olaszországban van. Figyelemmel arra, hogy a felperes Magyarországon él, míg az alperes és a kiskorú gyermek szokásos tartózkodási helye Olaszországban van, elsődlegesen abban a kérdésben kellett állást foglalni, hogy melyik állam rendelkezik joghatósággal a kapcsolattartás szabályozására. Az Európai Unió tagállamai között főszabályként ezt a kérdést az dönti el, hogy melyik államban van a gyermek jogszerű, szokásos tartózkodási helye. Speciális eset, amikor a gyermek korábbi szokásos tartózkodási helye akként változik meg, hogy a gyermek szülőjével egyik államból a másikba költözik. Ez rendszerint felveti a gyermekkel való kapcsolattartás módosításának szükségességét, figyelemmel arra, hogy a kapcsolattartási jog általában már nem gyakorolható olyan módon és gyakorisággal mint korábban, amikor a szülők még egy államban (esetleg egy városban) éltek.

17 s z á m 16 A fenti esetre vonatkozóan a házassági ügyekben és a szülői felelősségre vonatkozó eljárásokban a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, illetve az 1347/2000./EK rendelet hatályon kívül helyezéséről szóló 2201/2003. EK rendelet (2003. november 27.), az ún. Brüsszel II. Rendelet 9. cikke speciális, átmeneti rendelkezést határoz meg a gyermek korábbi szokásos tartózkodása helye szerinti joghatóság fennmaradását illetően. Ennek értelmében ha a gyermek az egyik tagállamból a másikba jogszerűen költözik és ott új szokásos tartózkodási helyet szerez, a korábbi szokásos tartózkodási helye szerinti tagállam (eredeti tagállam) bíróságaihoz a gyermek láthatására jogosult szülő a költözést követően még három hónapig a láthatást szabályozó határozat módosítása iránti kérelemmel fordulhat. Jelen esetben nem vitásan az alperes jogellenesen vitte el a gyermeket Olaszországba, a gyermek visszaviteléről olasz bíróság határozott. Ezt követően azonban a magyar bíróság a felperes keresetét elutasítva, a gyermek alperesnél történt elhelyezésén nem változtatott, a másodfokú bíróság november 12-én jogerős ítéletével pedig Á. tartózkodási helyéül az alperes olaszországi lakóhelyét jelölte ki. E döntésekkel pedig jogszerűvé vált a gyermek Olaszországba költözése, olaszországi tartózkodása. A jogerős ítélet keltétől nyílt meg az a három hónapos határidő, amelyen belül a kapcsolattartás módosítását még a magyar hatóságtól lehetett kérni, és ennek érdekében a másodfokú bíróság az ítélethozatalával egyidejűleg intézkedett is, a felek keresetére, illetve viszontkeresetére tekintettel. A kifejtettekre tekintettel a Gy.-i Városi Gyámhivatal a korábban szabályozott kapcsolattartás módosítására hatáskörrel és illetékességgel rendelkezik, figyelemmel a gyámhatóságokról, valamint a gyámhatósági eljárásról szóló 149/1997./IX.10./ Korm. rendelet 22. -a (4) bekezdésének b) pontjába foglaltakra, mely a hivatkozott EK rendeletre tekintettel kimondja, hogy a kapcsolattartásra jogosult szülő a gyermek külföldre költözését követő három hónapon belül kérheti a gyámhivatalból a kapcsolattartás szabályozását, újraszabályozását, ha a gyermek a törvényes képviselőjével az Európai Unió valamely tagállamába jogszerűen távozik. Bár a Brüsszel II. Rendelet a kapcsolattartás újraszabályozásával öszszefüggésben bírósági hatáskörről szól, azonban a magyar jogi szabályozás értelmében a kapcsolattartás rendezésére vonatkozó hatáskör a Csjt ának megfelelően megoszlik a gyámhatóság, illetve a bíróság között. Jelen esetben pedig a korábban kifejtettek szerint a kapcsolattartás újraszabályozására a gyámhatóság rendelkezik hatáskörrel. 2. A felperes felülvizsgálati kérelmében arra is hivatkozott, hogy a Csjt. 92. (4) bekezdése értelmében ha házassági vagy gyermekelhelyezési per van folyamatban, a szülők megegyezésének hiányában a kapcsolattartásról azért a bíróság dönt, mivel birtokában van mindazoknak az adatoknak, melyek a kapcsolattartás megfelelő, a konkrét ügyben előállt élethelyzethez alkalmazandó szabályozásához szükségesek. Erre tekintettel a bíróságnak kell döntenie a kapcsolattartásról akkor is, ha a gyermekelhelyezés megváltoztatásáról határoz. Az egységes bírói gyakorlat értelmében a Csjt ának (4) bekezdése alapján jár el a bíróság, amikor a gyermekelhelyezés megváltoztatásával összefüggésben újra szabályozza

18 Közjegyzők közlönye a kapcsolattartást, mivel a kapcsolattartásra jogosult szülő személye megváltozik. Jelen esetben azonban a bíróság a gyermek elhelyezését nem változtatta meg, így nem kerülhetett sor a kapcsolattartás gyermekelhelyezés megváltoztatásával összefüggő újraszabályozására. A kapcsolattartásnak a gyermek külföldi tartózkodási helyére tekintettel szükséges módosításáról pedig a korábban kifejtettek szerint csak a gyámhatóság dönthet. A Gy.-i Városi Gyámhivatal egyébként megfelelő ismeretekkel rendelkezik a felekről, kiskorú gyermekükről, illetve az ügy egyedi jellegzetességeiről, figyelemmel arra is, hogy korábban ő hagyta jóvá a felek kapcsolattartás módosítására vonatkozó egyezségét A felperes szerint a másodfokú bíróság azzal, hogy a kapcsolattartás szabályzását mellőzte, megsértette a Csjt. 1. -ának (2) bekezdésében írt azon alapvető szabályt is, mely szerint a törvény alkalmazása során mindenkor a kiskorú gyermek érdekére figyelemmel, jogait biztosítva kell eljárni. A gyermek érdekét pedig jelen esetben az szolgálta volna, ha a különélő szülővel való kapcsolattartást a másodfokú bíróság szabályozza újra. A különélő szülők esetében a kiskorú gyermek érdeke, hogy mindkét szülőjével szoros kapcsolatot tarthasson fenn. Amennyiben a körülmények változnak, a kapcsolattartásra vonatkozó rendelkezéseket szükség esetén ehhez igazodóan módosítani kell. A gyermek kapcsolattartáshoz fűződő jogos érdeke azonban csak a jogszabályok keretei között érvényesülhet, jelen esetben pedig kizárólag a gyámhivatalnak van e vonatkozásban döntési joga és kötelezettsége. A másodfokú bíróság megsértette volna a Csjt. rendelkezéseit, amennyiben a gyámhatóság hatáskörét elvonva, a két éves időkorlátot figyelmen kívül hagyva maga módosítja a korábban a gyámhatóság által jóváhagyott kapcsolattartást. A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a jogerős határozat nem jogszabálysértő, ezért azt hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Pfv. II /2009. szám) Joghatóság és az alkalmazandó jog a bontóperben viszontkeresettel érvényesített tartási igény tekintetében A jogerős ítélet alapjául szolgáló tényállás szerint a peres felek Magyarországon, Ö.-n kötöttek házasságot július 2-án április 16-án D., szeptember 14-én pedig V. utónevű gyermekeik születtek. A felperes családjával együtt decemberében Németországba költözött, ahol a felek vendégmunkásként dolgoztak, lakást béreltek. Németországi tartós életvitelük mellett gyakran hazatértek Ö.-re, ahol közös tulajdonú ingatlannal rendelkeznek. Az alperes a második gyermek születését követő egy év elteltével munkaviszonyát megszüntette, ettől kezdődően a gyermekeket, illetve a családját látta el, a felperes munkájához biztosította a megfelelő családi hátteret.

19 s z á m 18 A peres felek házasságában 2003-ban kezdődtek a problémák, júliusában az életközösség végleg megszűnt. Azóta is Németországban, azonban különváltan élnek. Az alperes januárjában szerződéses munkaviszonyt létesített, egy napközi otthonban dolgozik csoportvezetői beosztásban, havi jövedelme 900 euro. A felperes jövedelme 2006-ban havi 2934 euro volt, melyből megállapodásuk alapján az alperes részére a különélés időpontjától kezdődően a V. utónevű gyermek tartására eleinte 290, később 270 euro tartásdíjat fizetett. A felperes támogatta a nagyobbik gyermeket is, aki 2006-ban fejezte be iskolai tanulmányait. Később munkába állt, önálló életkezdéséhez a felperes anyagi támogatást nyújtott. A felperes évekre vonatkozó havi nettó jövedelme a gyermektartásdíj levonását követően mintegy 2300 euro volt. A felperes módosított keresetében a házasság felbontását kérte, nem ellenezte a V. utónevű gyermek alperesnél történő elhelyezését, havi 270 euro gyermektartásdíj megfizetését vállalta. Kérte a kapcsolattartás szabályozását is. Az alperes módosított ellenkérelmében nem ellenezte a házasság felbontását, viszontkeresettel kérte a V. utónevű gyermek nála történő elhelyezését, a felperes havi 270 euro gyermektartásdíj megfizetésére történő kötelezését, a kapcsolattartás rendezését, valamint augusztus 1-jétől kezdődően házastársi tartásdíjat minimum 3 évi időtartamra, havi 900 euro összegben. Az alperes joghatósági kifogást is előterjesztett, álláspontja szerint ugyanis a magyar bíróság jelen per eldöntésére nem jogosult. Az alperes a házastársi tartásdíjra vonatkozó viszontkereset elutasítását kérte, arra hivatkozva, hogy az alperes a tartásdíjra nem szorul rá. Az elsőfokú bíróság a peres felek házasságát felbontotta, V. utónevű gyermeküket az alperesnél helyezte el. Kötelezte a felperest, hogy március 1-jétől kezdődően fizessen meg az alperes részére havi 270 euró gyermektartásdíjat. Szabályozta a felperes és a V. utónevű gyermek közötti kapcsolattartást is, ugyanakkor az alperes házastársi tartásdíjra vonatkozó viszontkeresetét elutasította. Az elsőfokú bíróság az alperes eljárási kifogására tekintettel elsődlegesen a joghatóság, illetve az alkalmazandó jog kérdésében foglalt állást. Megállapította, hogy a házassági ügyekben és a szülői felelősségre vonatkozó eljárásokban a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló 2201/2003. EK rendelet (Brüsszel II. A. rendelet, a továbbiakban: Rendelet) 1. cikke (1) bekezdésének a) pontja értelmében a Rendeletet a házasság felbontása, a különválás vagy a házasság érvénytelenítése iránti ügyekben kell alkalmazni. A 3. cikk (1) bekezdésének b) pontja kimondja, hogy a házasság felbontásával, a különválással vagy a házasság érvénytelenítésével kapcsolatos ügyekben annak a tagállamnak a bíróságai rendelkeznek joghatósággal, amelynek mindkét házastárs állampolgára. Tekintettel arra, hogy a felperes és az alperes kettős, magyar, valamint német állampolgár, az elsőfokú bíróság álláspontja szerint a magyar bíróság általános joghatósággal rendelkezik a házasság felbontásával kapcsolatos perekben. A Rendelet 4. cikke pedig

20 Közjegyzők közlönye kimondja, hogy az a bíróság, amely előtt a 3. cikk alapján az eljárás folyamatban volt, joghatósággal rendelkezik a viszontkereset megvizsgálására is, amennyiben az a Rendelet hatálya alá tartozik. Tekintettel arra, hogy a bíróság a házasság felbontása vonatkozásában mint személyi állapotot érintő eljárásra joghatósággal rendelkezik, így joghatósággal rendelkezik a jelen perhez kapcsolódó tartási kötelezettség (gyermektartásdíj, valamint asszonytartás ) elbírálása tekintetében is. Az elsőfokú bíróság úgy ítélte meg, hogy a rendelet 3-4. cikke összhangban áll a nemzetközi magánjogról szóló évi 13. tvr. (Nmjt.) 56. -ának (2) bekezdésében foglaltakkal is, mely szerint amennyiben a tartási kötelezettség személyi állapotot érintő eljárásban kerül elbírálásra, a magyar bíróság eljárhat akkor is, ha a személyi állapotot érintő eljárásra joghatósággal rendelkezik. Az alkalmazandó jog tekintetében az elsőfokú bíróság úgy foglalt állást, hogy a perben a magyar jogot, nevezetesen a Csjt. rendelkezéseit kell alkalmazni, a Nmjt a szerint ugyanis az ember személyes joga annak az államnak a joga, amelynek állampolgára. A peres felek viszonylatában pedig személyes joguk a magyar, tekintettel arra, hogy mindketten magyar állampolgárok. Az ügy érdemét tekintve a házastársi tartásdíjra vonatkozó alperesi viszontkeresettel kapcsolatban az elsőfokú bíróság megállapította, hogy az alperes januárjától munkaviszonyt létesített, 900 euro havi jövedelemmel rendelkezik, így esetében nem áll fenn a Csjt ában meghatározott feltétel, az önhibán kívüli rászorultság. Az alperes egészséges, megfelelő szakképesítéssel, német nyelvtudással rendelkezik, ennek köszönhetően csoportvezetői munkakörben dolgozik, ami német viszonyok között is nyilvánvalóan kiemelt munkakört jelent. Az alperes tehát megfelelő jövedelemmel rendelkezik, amelyből kiadásait fedezni tudja. Három szobás lakást tart fenn, személygépkocsival rendelkezik, a jövedelmén kívül 150 euro családi pótlék ellátásban is részesül, valamint a felperestől havi 270 euro gyermektartásdíjat kap. A felperes teljesítőképessége ugyan fennáll, azonban mivel az alperes esetében hiányzik a rászorultság, így számára az elsőfokú bíróság álláspontja szerint házastársi tartásdíj nem volt megállapítható. A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta, egyben az alperest forint fellebbezési költség megfizetésére kötelezte a felperes javára. A másodfokú bíróság ítéletének indokolásában rögzítette, hogy az alperes a fellebbezési tárgyaláson a házastársi tartásdíjra vonatkozó viszontkeresetétől elállva, e tekintetben a per megszüntetését kérte. A felperes azonban az alperesi elálláshoz nem járult hozzá, ezért a másodfokú bíróság a pert nem szüntethette meg. Figyelemmel arra, hogy az alperes fellebbezésében annak megállapítását kérte, hogy a házastársi tartásdíj fizetésére vonatkozó igény elbírálására a magyar bíróságnak nincsen joghatósága, a másodfokú bíróság megállapította, hogy ugyan az elsőfokú bíróság tévedett, amikor joghatóságát a 2201/2003. EK rendelet alapján állapította meg, a Rendelet 19