Kitalált középkor. Dobogó MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM 3

Átírás

1 MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM 3 Kitalált középkor Földindulás a nyugat-európai középkorkutatásban Heribert Illig időcsúsztatás elméletéről dióhéjban ( ) PAP GÁBOR Olyan elméletről van szó, amely valóban földindulásszerűen hatott és hat a nyugat-európai középkorkutatásban. Hozzánk egyelőre úgy látszik nem akar begyűrűzni a hatása. Ez valószínűleg annak tudható be, hogy a vasfüggöny ma is működik, és éppen azoktól a tudáshullámoktól zár el bennünket, amelyek fölfrissíthetnék a tudományos életünket. Elég pontosan tudják, akik szűrnek, hogy mi az, amit ki kell szűrniük. Most mégis mintha elaludtak volna... Hadd soroljam föl elöljáróban, mi lesz annak az öt egységnek a témája, amelyből ez az előadás felépül. Első tétel: rövid kutatástörténet. Ezzel tartozom a kollégáknak. Második tétel: az időcsúsztatás elmélet fontosabb elemei. Itt jobbára idézni fogok, hogy lehetőleg ne az én vélekedéseim, hanem a szerző megállapításai kapjanak hangot. Harmadik tétel: allergikus pontok az új történelemképben, különös tekintettel azokra, amelyek a mi szempontunkból is lényegesek. Majd látni fogjuk, éppen azok a csomópontok rajzolódnak ki éles körvonalakkal az új képletben, amelyeket mi már régen úgy tartunk számon a magunk vonalán, mint a magyar (avar, hun, szkíta) őstörténet megoldatlan kérdéseit. Tudjuk, hogy előbb-utóbb választ kell találnunk rájuk, de egyelőre vagy nem mernek, vagy nem tudnak nekivágni a kutatók Negyedik tétel: átszámítandó fontosabb dátumok. Amilyen rövid, olyan lényeges fejezet. Ebben az új történelem-képben bizonyos évszámok meg fognak változni, és hogy melyik mivé változik, az rendkívül tanulságos. Éppen a mi történelmünkben egészen meglepő áthelyeződéseknek lehetünk tanúi. Végül az ötödik tétel: tanulságok. Bőségesen lesznek, ezt előre bocsáthatom. Indítsuk a beszámolót a kutatástörténet személyes vonatkozásaival. Ha az ember ennyire új témát ráadásul először, azaz előzmények nélkül akar fölvezetni, célszerű az ún. ontológiai módszert alkalmazni, vagyis keletkezése folyamatában ismertetni a tárgyalandó kérdéskört. Így sokkal több mindent megértünk belőle, mint ha szigorúan leíró, morfológiai módszert választanék. A év őszén egy Grazban tanuló kedves barátom, Schulz Tamás a Miskolci Bölcsész Egyesület Nagy Lajos Király Magánegyetemének folyosóján kezembe nyomott egy könyvecskét. Miután neki is, nekem is sietős volt a dolgunk, csak annyit mondott hozzá: itt valami egészen új történelem-koncepcióról van szó, aminek az a lényege, hogy Nagy Károly sohasem élt. Mint történelmi személy egyáltalán nem létezett! El lehet képzelni, hogyan reagáltam a bejelentésre. Ugyanúgy, ahogy most a tisztelt hallgatók vagy olvasók. Semmi baj, van egy új Daenikenünk, gondolom, minden tíz évben születik egy példány belőle Megköszöntem az ajándékot, hazamentem, és a könyvecskét becsúsztattam a tágas polc-sor legsötétebb zugába. Ez aztán ott pihent körülbelül fél évig. Akkor Budapesten, a Magyarok Házában, az egyik előadásom megkezdése előtt nota bene, ennek az előadásnak a sorozat-címe így hangzott: A tizenegyedik parancsolat, az alcíme pedig ez volt: Ne hazudj! egy középkorú hölgy, akit addig csak arcról ismertem, de nem tudtam, kicsoda, fölnyújtott egy könyvet az előadói emelvényre, és megkért, olvassam el a dedikációját. Az pedig így szólt: Úgy néz ki, nem csak nálunk hazudnak Pap Gábornak teljes tisztelettel és szeretettel Bp Aláírás: Nothaft Zsuzsa. Ő ugyanis, amint az később kiderült, külföldre ment férjhez, de rendszeresen hazajár, többek közt azért, hogy ilyen előadásokat hallgasson. Még ő figyelmeztetett rá, hogy a neve beszélő név. Azt tudjuk, hogy a Not többjelentésű szó, egyebek közt szükséget is jelent. Így, hogy Nothaft ezek szerint a szükségszerű jelentést is hordozhatja a szóban forgó családnév. Akkor még nem esett le a tantusz, de amikor hazaérve elkezdtem la-pozgatni a könyvet, egyszer csak ismerősnek tűnt, mintha ezt a könyvet már láttam volna valahol. Kiderült, hogy annak a könyvecskének az eredeti, kemény Megjelenik minden páros hónap utolsó napján (február, április, június, augusztus, október, december) Fõszerkesztõ: Sárosi Zoltán Kiadja: Két Hollós könyvesbolt Elõfizetéssel kapcsolatos információk: A lap elõfizethetõ rózsaszínû postautalványon a Két Hollós Könyvesbolt címén (Bp. Kenyérmezõ u. 3/a, 1081). Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Zrt. Hírlap Terjesztési Központ Dobogó Mitikus Magyar Történelem (XII. évfolyam 2. szám) Postacím: 1900 Budapest Előfizethető az ország bármely postáján, a hírlapot kézbesítőknél,valamint megrendelhető hirlapelofizetes@posta.hu telefonon: 06-80/ világháló: villámlevél: dobogommt@dobogommt.hu HU ISSN (nyomtatott) HU ISSN (online) A lapban megjelent cikkekért felelõsséget vállalunk!

2 4 Dobogó borítójú kiadását tartom a kezemben, amelynek az egyszerűbb kiállítású, papírfedelű zsebkönyv-kiadását annak idején megkaptam Schulz Tamástól. A kihívás félreérthetetlen volt: a kérdést nem lehetett többé megkerülni. Amikor a Sors két irányból adja a kezembe ugyanazt a témát, nyilvánvalóan fontos dologról van szó. Ekkor kezdtem el foglalkozni az Illig-féle időcsúsztatás elmélettel. Mire elolvastam a szóban forgó művet, már itt volt a folytatása is. A második Illig-könyvet egy harmadik személytől kaptam meg, aki ugyancsak Németor-szágban él, ő viszont Egerben volt valamikor tanítvá-nyom. Ez azt jelenti, hogy fölgyorsult egy folyamat Most azoknak a műveknek az adatait ismertetem, amelyek közvetlenül az időcsúsztatás témájával foglalkoznak. Valamennyi itt következő mű szerzője Heribert Illig. Első idevágó műve: Karl der Fiktive, genannt Karl der Grosse. (Fiktív Károly, akit mi Nagy Károlynak nevezünk 1992.) A második: Hat Karl der Grosse je gelebt? (Egyáltalán élt valaha is Nagy Károly? 1994.) A harmadik: Das erfundene Mittelalter (A kitalált középkor 1996.) Ez a könyv 2001-ben már a 10. kiadásnál tart ban megjelenik a puha fedelű zsebkönyvváltozata is, amelyből 2001-ig 5 kiadás kelt el. A negyedik Illig-mű: Wer hat an der Uhr gedreht? (Ki állította át az órát? 1999.) Ez 2001-ig négy kiadást ért meg. (Kint élő barátomtól hallottam: ahhoz, hogy Németországban újra kiadjanak egy könyvet, előzőleg legalább példányban kell elfogynia.) 1989-ben Heribert Illig folyóiratot indít, amelynek címe: Vorzeit, Frühzeit, Gegenwart (Előidő, korai idő, jelenkor) óta minden számban foglalkoznak az időcsúsztatás elmélettel óta a folyóirat címe: Zeitensprünge (Időugrások), rövidítve: ZS. Most lássuk, mit ír Heribert Illig a maga kutató

3 MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM 5 munkájának kezdeteiről, A kitalált középkor című könyve bevezetőjében. Az ő esetében ugyanis legalább ilyen csodálatos módon ért össze két, egyébként nem szükségképpen összetartó kutatási vonal. Az első a középkori okmányhamisításokkal való foglalkozás oldaláról indult. Azt hiszem, a tisztelt hallgatóknak, illetve olvasóknak nemigen van tudomása arról nekem sem volt, míg el nem kezdtem olvasni ezt a könyvet, hogy milyen mértékben tártak föl csak az utóbbi fél évszázad folyamán is a középkor történetére vonatkozó írások között hamisításokat. Egyetlen példát hadd említsek. A Nagy Károlyt közvetlenül érintő, az ő korába utalt 270 okmányból 101-ről már 1996-ig kimutatták, hogy hamis. Addig természetesen erről a 101-ről is mint hitelesről beszéltek szakmai körökben, és úgy építették föl a középkorról való tudásunkat, mintha ezek hitelesek lennének. Az ember első reagálása, mikor ilyen adatokat olvas, az, hogy nem hiszek a szememnek. A második az, hogy itt valami irdatlan nagy baj van. Mi hozzászoktunk az itthoni Korona-kutatás, vagy a koronázási palásttal való foglalkozás, vagy a Fehérvár-kérdés tárgyalása kapcsán, hogy riasztó arcátlansággal hazudnak nekünk. Egyetlen példa: úgy adják elő, mintha Szent István eredeti, hiteles és egykorú ábrázolása lenne a paláston megjelenő arcmás, pedig a tények egészen mást mutatnak. Ennek a képnek a feliratában nem Szent István neve szerepel. STEPHANUS helyett csak SEPHANUS olvasható itt, és ez a név jól láthatóan a SEBALDUS-ból lett másodlagosan áthímezve. A mellette lévő és ugyancsak másodlagos jelzésekkel Gizellának eladott ember pedig szakállas férfi! Tessék megnézni! Ehhez képest ma is úgy beszélünk róla, mintha első királynénk lenne. Tehát ilyen nagyságrendűek a hazudozások, és folyamatosan kapjuk őket. Vagy: arról az alapjaiig lepusztult későrómai épületkomplexumról, amely Székesfehérváron a romkertben látható, a mai napig azt tanítják, hogy Szent István bazilikájának a maradványa, holott a fekvése, az egykorú leletanyag teljes hiánya és egyéb súlyos érvek alapján biztonsággal állítható amint arra Bradák Károly már évekkel ezelőtt figyelmeztetett, hogy nem az. Hajlamosak vagyunk arra, hogy ezeket mint sajátlagos magyar sérelmeket tartsuk nyilván, mintha a Jóistennek az volna a különös kedvtelése, hogy csakis bennünket sújtson az ilyesmivel. De ez nem így van. Ezek egy hatalmas hazugságáradatnak a bennünket érintő részmozzanatai. És arra kellene most már ráébrednünk, hogy ott is vannak szövetségeseink, ahol nem is gyanítjuk őket, mert minden bokorban ellenséget szimatolunk. Heribert Illig például bajor ember. (Akárcsak Gizella. Nem a szakállas, a paláston, hanem az igazi.) A né-met tudományosság úgy fogadta Illig könyvét, hogy ja persze, már megint a bajorokkal van baj! Nekünk vi-szont az juthat eszünkbe, hogy Szent István éppen a bajorokkal kereste a kapcsolatot. Vajon csak azért, mert azok estek hozzánk a legközelebb? A bajor nem azonos a némettel, és a mai napig sem sikerült egészen elnémetesíteni őket A hamisítások vonalán haladva 1986-ot írtunk akkoriban a következőkre figyelt föl Illig. Egy konferenciának a zárszavában ennek a kérdésnek a legjobb szakembere, Horst Fuhrmann a következő megállapítással zárt le egy üléssorozatot, amelyen megint egy sereg okmányról mutatták ki, hogy hamisítvány. Ideje mondta fölfigyelnünk egy érdekes tényre. A leghíresebb hamisításokról (ilyen például a Sylvesterlegenda Konstantin megkereszteléséről, a Symmachos féle hamisítás, a konstantini adományozás, a pseudo- Isidorus, a maga tízezer kivonatával, a pseudo-clemens levelek stb.) pontosan tudjuk, mikor követték el őket. Az első esetben ez a IV. századot jelenti. Igen ám, de az első hivatkozás rá, amikor a hamisítás eredményét effektive használni akarják, jóval későbbi, ezúttal csak a VIII. században kerül rá sor. A többi példa esetében a hamisítás és a hamisítvány felhasználása között átlagosan év a különbség. És erre ironikusan a következőt mondja Fuhrmann. Kétféle magyarázat lehetséges. Az egyik úgy szól, hogy minden egyes hamisító prófétai tulajdonságokkal rendelkezett. Vagyis úgy tudott a maga korában hamisítani, hogy előre látta, miként fogja ennek 300 év múltán hasznát venni valaki. Más szóval pontosan tudta, mi fog történni 300 év múlva. A másik magyarázat viszont az, hogy valami nagyon nagy baj lehet az időszámításunkkal. Amikor már ennyi példa összegyűlt arra vonatkozóan, hogy a hamisítás és a felhasználás között több évszázadnyi a szünet, akkor okvetlenül föl kell tenni a kérdést, mi lehet erre az ésszerű magyarázat. Nyilvánvaló, hogy az első javaslat irónikus hangvételű volt: egy pillanatra sem vehetjük komolyan azt a feltételezést, hogy próféták hamisítanak. Ráadásul Fuhrmann idevágólag még egy figyelemre méltó megállapítást tesz. Azt tudniillik, hogy hamisítani nem szoktak raktárra. Olyan nincs, hogy für alle Faelle hamisítok ezt-azt, majd csak eljön az idő, hogy hasznát veszi valaki. Ez teljesen elképzelhetetlen. Alig hogy ez a kutatási vonal idáig ért, és Heribert Illigben megfogalmazódott a felismerés, hogy nagyon komolyan kell venni ezt a kérdést, máris befutott a másik vonal. Ez, ha lehet, még érdekesebb. Ő ugyanis már régebben foglalkozott időszámítási kérdésekkel, elsősorban az ókori Egyiptomra vonatkozókkal. Még pontosabban: a fáraók időszámításával, amelyre vonatkozóan Gunnar Heinsohnnal együttműködve később is nem egy igen figyelemre méltó megállapítást tett. Mindenesetre a következő érdekes esetre figyelt föl. Tudjuk, hogy a Julián-naptáron 1582-ben korrekciót hajtottak végre. XIII. Gergely pápa (akiről az új naptárt Gregoriánnak nevezzük) úgy döntött, hogy az október 4-ére következő nap ebben az évben nem október 5., hanem október 15. lesz. És ezzel korrigálta a Julián-, azaz Julius Caesar féle, Kr. e. 45-ben bevezetett naptárnak a fölhalmozódott hibáit. Ez a naptár ugyanis bi-

4 6 Dobogó zonyos fokú, rá jellemző pontatlansággal dolgozott, amelyet Illig részletesen ismertet, és így a kezdetben elhanyagolhatóan kicsinek adódó hibák idővel tetemesen megnövekedtek, és már számottevően akadályozták az évkörben nem utolsó sorban a szakrális évben való pontos eligazodást. Nem túlságosan nehéz feladat különösen ma, amikor számítógépet is igénybe vehetünk a visszakereséshez utánanézni, hány napnyi csúszás állt elő 1582-től visszaszámolva Kr. e. 45-ig. Erre azt mondhatnánk, ha 10 napot korrigáltak, és ma helyes a naptárunk mert ma helyes!, akkor nyilván 10 napnyi volt a csúszás. Igen ám, de bármilyen furcsán hangzik nem 10 napnyi volt, hanem 12.7, kerekítve 13 napot tett ki. Ez pedig azt jelenti, hogy három napot nem korrigáltak, és ma mégis pontos a naptárunk. Erre egyetlen logikus magyarázat adódik: az ennek megfelelő időegységben egyszerűen semmi sem történt. Nagyon lényeges, hogy pontról-pontra követni tudjuk az eseményeket, ezért minden fontosabb számadatot közölni fogok természetesen Heribert Illig nyomán. Miről van hát szó? Krisztus előtt 45-ben vagyunk. Julius Caesar bevezeti a maga naptárreformját, azaz egységesíti a Római Birodalmon belül addig igencsak széthúzó, heterogén időszámítási rendszereket. (Ezt a folyamatot pontosan és részletesen leírja Illig. Könyvének ez a része fárasztó olvasmány, de feltétlenül végig kell böngésznünk, ha tisztán akarunk látni az elmélet csillagászati vonatkozású részleteiben is.) A Gregorián naptár mint láttuk október 4. után mindjárt 15-ét iktatta be, ami azt jelenti, hogy 1627 évet kellett volna korrigálnia, ehelyett csak 1282 évet korrigált, és mégis pontos. Ezt a tényt nehéz másképp magyarázni, mint ahogyan Illig javasolja, hogy tudniillik ami a különbség valóságfedezetét illeti, az sohasem történt meg! Tehát egy időszámítási trükknek vagyunk az áldozatai, ilyen értelemben beszélünk időcsúsztatásról. Egy ilyen kijelentés persze első hallásra komplett idiotizmusnak tűnik. Én is beleborzongtam: hogy lehet ilyen ostobaságot föltételezni? Ahogy azonban nyomul előre, mint egy tank, az érveléssel Heribert Illig, és sorolja-sorolja az adatokat, végül is egyre meggyőzőbbé válik a feltételezése. Hiszen már ennek az egy példának az alapján is meg kellene, hogy győzzön! Erre rögtön vissza lehet kérdezni: nem tűnt föl mindez a csillagászoknak? Vagy az időszámítás történeté-vel foglalkozó egyéb szakembereknek, akik hivatalból kell, hogy ismerjék az idevágó adatokat? A válasz meglepő. De igen, föltűnt. Érdemes figyelemmel kísérni, hogyan magyarázzák ezt a furcsa, pontatlanságból fakadó pontosságot. Azt mondják, nem Julius Caesarig korrigáltak 1582-ben, hanem csak a 325-ben lezajlott nicaeai zsinatig. De hogy miért pont addig? Hiszen így a maradék időszakasz, több mint 300 év, korrigálatlan maradt! Tehát megkerültek egy problémát. Mi nem azt kérdeztük, hogy mennyi ez a korrigált időszak, tehát visszaszámolva hová jutunk el, ha csak ezt a rövidített időtávot vesszük figyelembe. A kérdésünk úgy szólt, hogy a maradék 300 egynéhány év a tényleges esemény-vonulatok síkján megtörtént vagy nem történt meg? Ha egyszer nem kellett korrigálni, az azt jelenti, hogy vagy már a nicaeai zsinatig korrigálták ezt a feltételezést egyértelműen igazolni kellene, márpedig Heribert Illig sorra veszi és egyenként cáfolja második könyvében az ilyen irányba mutató érveléseket!, vagy ezt a kerekítve 300 évnek adódó időszakot könyörtelenül ki kell iktatni a történelemből, mint olyan események idő-keretét, amelyek sohasem történtek meg. Az első válaszunk egy ilyen bejelentésre az lehet, hogy a feltételezett mesterséges idő-betoldás gyakorlatilag kivitelezhetetlen. Azonnal lebuktatták volna, aki a hamisítást véghez viszi. Nem így van! Heribert Illig részletesen levezeti második könyvében ( Ki állította át az órát? ) de hát ezt mi is tudhatnánk művelődéstörténeti tanulmányainkból, hogy abban a korban, amelybe ő a hamisítást teszi, nem nevezhető általánosnak az egyetlen fix ponthoz mért időszámítás. Ha mégis alkalmazták, akkor sem egy-, hanem sokféleképpen tették. Illig legalább tizenkét-tizenöt féle megoldást sorol föl, ebből én most csak a legfontosabbakat idézem. Ha Kr. u körüli hamisítást tételezünk föl előrebocsáthatom: ő ezt tételezi föl, akkor ez 700 körülinek adódik a visszaszámítás után. A keresztény művelődési körben ekkor még nem Jézus születésétől számolják nagy általánosságban az időt. Hanem? A korai középkorban jobbára az ún. Diocletianus-i vagy mártír érában számoltak. Ennek a kezdete Kr. u augusztus 29. A második Illig-kötet szinte elejétől végéig azzal foglalkozik, hogyan volt lehetséges az időkorrekció anélkül, hogy valaki fölfigyelt volna rá. Ne felejtsük el, hogy sem Keleten, sem Nyugaton a kereszténység hatóterén belül ez Bizáncot és Nyugat-Európát jelenti nem abszolútumhoz mértek, hanem az éppen uralkodó pápa, császár vagy király indictiojához, (adó-) beiktatásához. Az Anno Domini időszámítási rendszer meglepően késői! Nem a föltalálása, hanem tényleges használatának az elindulása. Ezen a furcsa kettősségen magam is elcsodálkoztam, pedig itt már régóta feltárt adatokról van szó, nem vélekedésekről. Ez azt jelenti, hogy a középkor kezdeti szakaszában beszélhetünk szeleukida, alexandriai, arszakida stb. számítási rendszerekről most nem akarom ezeket részletezni, Illig bőven szól róluk idézett munkájában, de nem volt olyan, amelyet mint egyetlent és kizárólagost mindenütt elfogadtak és alkalmaztak volna. Azt, amelyik Jézus születésétől fogva mérte az időt, semmiképpen sem számíthatjuk ekkor még ilyennek. Még a leggyakrabban a világ teremtésétől számoltak. De tudnunk kell Illig ezt a kérdést is részletesen kifejti, hogy a világ teremtésével kapcsolatosan többféle dátum forgott közkézen és forog ma is. Adva van az ortodox zsidó ajánlat, de ennek már a reformáció idején is többféle átszámítása volt, egy lutheri például másként hangzik, mint egy melanchtoni. Ezek aprónak látszó eltérések, de annyit minden-

5 MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM 7 esetre jeleznek, hogy az időszámítás kezdő pontja eléggé bizonytalan, ingadozó. Van azután egy roppant érdekes eset, amelyre külön fölhívja a figyelmet Illig. Az ószövetségi szöveganyag alapvetően kétféle hagyományozási vonulatban maradt ránk. Ennek megfelelően a teremtés időpontjára vonatkozó egyik javaslat azé a hetven (hetvenkét) tudósé, aki héberről görögre fordította az Ószövetséget. Ez a Septuaginta-nak nevezett szövegváltozat. Latinra viszont, legalább is a hagyomány szerint, Hieronymus (ismertebb nevén Szent Jeromos) ültette át a héber szöveget, és ebben is szerepel egy világteremtésedátum. De a kettő nem egyezik! A kétféle időpontjavaslat mintegy kilenc generációnyit tér el egymástól, egy-egy generációra pedig (ezt is jegyezzük meg, mert még vissza kell térnünk rá!) 30 vagy 33 évet számoltak ekkortájt. Ez azt jelenti, hogy a kettő között 270, illetve 297 év eltérés adódik, amit számon is tart a Biblia-kutatás, de nem magyaráz a kérdés súlyának megfelelő alapossággal. Hogyan lehet ugyanazt az alapadatot évvel másként fordítani görögre, mint latinra? Van olyan középkori okirat, amely síránkozik is efölött, mert a különbséget már ekkor észrevették. És itt kezdhetünk fölfigyelni arra, hogy ez a majdnem 300 éves intervallum nem Heribert Illig elméletében vezet először időrés-problémához. Ő legalább öt-hat olyan jelenségcsoportot ismertet, amelyik mind egy-egy ilyen, év körüli sőt, van, amelyik 300 éven túli ingadozást mutat az időszámítás pontatlansága tekintetében. Heribert Illig elméletének sarkalatos tételét a saját megfogalmazásában érdemes idézni januárja óta a következő tézist képviselem, röviden fogalmazva. Az európai történelemben a hetedik, nyolcadik és kilencedik század művileg beiktatott időegységet képez. Ennek nincs semmiféle reális történése, úgyhogy maradék nélkül törlendő. Az előtte és az utána lévő időszakok pedig közvetlenül vagy csupán kis eltéréssel összekapcsolandók. A kérdéses időközt ekkori tudásomnak megfelelően pontosan behatároltam, a fiktív (kitalált) időszak 614 szeptemberétől 911 augusztusáig tart. Egy ilyen precíz adatolást azonban csak további kutatások fényében erősíthetünk vagy változtathatunk meg. (A kitalált középkor, 1998-as zsebkönyv-kiadás, oldal. Megjegyzendő: Illig később maga is pontosítja ezt az adatot. Az új javaslat szerint az időrés 614 augusztus végétől 911 szeptember elejéig tart.) Heribert Illig mindezt munkahipotézisként fogalmazza meg, becsületesen és folyamatosan jelezve, hogy valóban lehet szó korrekcióról, amennyiben azt az újonnan felbukkanó adatok szükségessé teszik. Máris bejelentem: nekem is lesz javaslatom a pontosításra. Most az elmélet kidolgozásának menetéről kellene egy-két konkrét mozzanat megemlítésével beszámolnom. A munkatársak teljes névsorának ismertetésétől el kell tekintenünk, bár kezdettől fogva nemcsak népes, de neves szerzőgárdát is sikerült fölvonultatnia folyóirata, a Zeitensprünge mögé. Példaszerűen jól szervezte meg, hogy ne maradhasson egyedül. Nagyon fontos kérdésről van szó! Abban az esetben ugyanis személyi kérdéssé lehetne degradálni az időcsúsztatásproblémát. Nagyon vigyázzunk, mert ilyen módon be lehet tokozni bennünket! Ha nem tudunk csapatot kialakítani, egyéni bolondéria kérdésévé fokozzák le a legegyetemesebb hatókörű és legnagyobb horderejű ügyeket is. Heribert Illig idejében elindította a folyóiratát, ami bölcs dolog volt, mert így hamar közkinccsé válhattak a nézetei. És ugyanakkor az Internetre is kitette a legfontosabb adatokat. Jelenleg ha az Illig névnél vizsgálódom, 300 körüli tételt találok az Interneten. Nem lehet ma már befojtani szellemi áramlatokat, azonnal kifutnak a világba Az egész elmélet legkritikusabb pontja a két ominózus dátum. Nyilván ő is tudja ezt, mert ide hozza a legtöbb erősítő adatot. Ezzel együtt sem tűnt azonban számomra igazán meggyőzőnek voltaképpen egyik sem. Lássuk hát őket sorjában! Mi is történt 614-ben? Olyan esemény, amelyről szinte sohasem hallunk. A perzsák elfoglalják Jeruzsálemet, és elhurcolják a Szent Keresztet, a bizánci birodalom legfontosabb ereklyéjét. A bizánci historikusok nyilván nem dicsekedtek ezzel a fiaskóval, a nyomukba lépő európai történetírás bagatellizálja a tényt. Márpedig Illig a 614- es dátumot emiatt a fordulat miatt választja határjelzőnek, magát az eseményt pedig perdöntően fontosnak ítéli az egész kereszténység további sorsának alakulása szempontjából. Ne felejtsük el, nemcsak Bizánc, de az egész kereszténység egyik legjelentősebb ereklyéjéről van szó! A másik határ-dátum, a 911-es, egyelőre ugyanilyen kevéssé meggyőző számomra. Ez a következő indokolást kapja Heribert Illigtől. Idézem. III. Károly hűbéradománya történik ebben az időszakban a normann Rollonak, aki I. Róbert herceg néven a Karoling király (azaz III. Károly) vejeként Rouenból kormányozza Normandiát. Olyan adat ez, amelyet ő abszolút hitelesnek tart, mások is annak ítélik, okmánnyal bizonyított, tehát úgy tűnik, megtámadhatatlan. Maga az esemény is jól azonosítható, kiválóan alkalmasnak látszik hát arra, hogy itt idő-szinkronizálást hajtsunk végre. A két említett történelmi pillanat között 297 év telt el, ezt a 297 évet tekinti Heribert Illig az időcsúsztatás teljes időtartamának. Mármost mit jelent ez, közelebbről nézve? Nagyon érdekes az elképzelés, érdemes grafikusan megjeleníteni. Adva van egy félegyenes, amelynek kezdete időszámításunk Zéró pontja. (Nem írhatom, hogy Jézus születésének időpontja, hiszen erre vonatkozóan ugyancsak megoszlanak a vélemények. Jelenleg a legkevésbé valószínűnek éppen az tűnik, hogy nullában született.) 614-ig folyamatosan jelölhetem be az évszázadokat az idő-vonalon, utána egyetlen hosszú szakasznak adódik a 911-ig tartó időszak, ez után megint bátran araszolgathatok tovább évszázadonként a jelenkor felé. Ha a középső szakasznak tényleg nincs realitása, vagyis fiktív időbetoldásról

6 8 Dobogó van szó, akkor nincs sok választási lehetőségünk. Ha azt akarjuk érzékeltetni, hogy mégiscsak történt itt valami, akkor 614 előttről és 911 utánról adatokat kell ide, középre átcsoportosítani. Jól érthető műveletsor ez: post-, illetve ante-datálások sorozatát kell végrehajtanunk. És még valami! Ne felejtsük el, hogy alig van olyan oklevelünk, vagy más, hitelesnek tekintett írásos dokumentumunk a középkor első feléből, amely eredeti állapotában maradt volna ránk. Természetesnek vesszük, hogy a késői másolatok olyan eredetikről készültek, amelyek itt, a fiktív korban születtek. De ki fogja ezt bebizonyítani? És hogyan? Azt viszont bizonyított ténynek vehetjük, hogy későrómai emlékeket sorozatosan csúsztatnak felénk az időben a hetedik, nyolcadik, kilencedik nálunk egészen a tizenegyedik századig. A Karoling-kor ebben a vonulatban is amolyan állatorvosi tehénnek számít, minden elképzelhető betegség-típust magán szemléltetvén. Érdemes belelapoznunk például a Zeitensprünge (magyarul: Időugrások) című folyóirat 2001/3. számába, ahol Heribert Illig és Günter Lelarge a karolig-kori Ingelheimból származó épületmaradványok datálási problémáival foglalkozva adatokat idéz a legfrissebb és feltétlenül mértékadónak számító az ott folytatott ásatások leleteit bemutató és értékelő katalógusból, amint következik: Monolit oszlop. Római (II. század?) Oszloplábazat. Római vagy VIII. század vége. Kompozit oszlopfő. Római (II III. század) vagy VIII. század vége. Korinthoszi oszlopfő. Római (II. század?) vagy VIII. század vége. Gerendázat töredékei. Római vagy VIII. század vége. Fal- és padlólapok. Római és VIII. század vége. Az idézet, úgy vélem, nem igényel bővebb kommentárt. Egy tiszteletteljes kérdést mégis megkockáztatnék vele kapcsolatban. Vajon milyen mértékben adhatunk hitelt az olyan mértékadó vélekedéseknek, amelyek 5-6 évszázadnyi toleranciával határoznak meg egy-egy középkori tehát nem is a történelem előtti időkből származó leletet? Az időcsúsztatás műveletének leleplezését rendkívül elegáns módon abszolválja Heribert Illig. Örömömre szolgált, hogy érvelésének segédanyagául szinte egyfolytában művészettörténeti, illetve régészeti példák szolgáltak, így az ellenőrzés során mindvégig terrénumon belül maradhattam. Be kell vallanom, egész sereg tantusz esett le a két könyv példatárának olvastán. Az általa számba vett ellentmondások jó részére ugyanis mi már egyetemi tanulmányaink időszakában fölfigyeltünk. Mint ahogy arra is, hogy nem szabad emlegetni ezeket a problémákat, el kell tekinteni tőlük. Az a jólnevelt, aki nem emlegeti őket. Én viszont mára felmondtam ilyen irányú jólneveltségemnek, tehát nyugodtan említhetek még egy további tanulságos példát. Minden szakember ismeri az aacheni palotakápolnát. Világ csodája, a Karoling művészet csúcsa stb. Csak egy nagy gond van vele. Se előtte, se utána, évszázadokig nem tudta az európai építészet ezt a teljesítményt produkálni. Nyilvánvalóan jóval későbbi korból és Illig szorgalmasan hozza a meggyőző bizonyítékokat állítása alátámasztására, a XI. századból való az építmény. Úgy lett belőle karoling csoda, hogy kerek 300 évvel visszacsúsztatták az idő tengelyén. Nem kevesebb, mint huszonnégy irányból közelíti meg a kérdést első könyvében a szerző. Egyik megfigyelése találóbb, mint a másik. A konklúzió: teljes képtelenség a VIII. század végére keltezni a palotakápolnát! Bennünket annak idején arra képeztek ki, hogy finom elemzéssel ki tudjunk mutatni ilyen korszakolási képtelenségeket az egyetemes művelődés történetében. Amikor azonban az aacheni palotakápolna esetéhez értünk vizsgálódásaink során, minduntalan le kellett állnunk. Pedig itt aztán igazán állatorvosi tehénnel : a semmiből váratlanul égnek szökkenő teljesítménnyel álltunk szemben. Honnan vette volna hozzá az építészeket a megbízó? Hol gyülemlett össze anynyi tapasztalat ezen a tájon korábban, minden előzmény nélkül, hogy ezt a világ csodáját létre tudják hozni? Ne felejtsük el, az aacheni palotakápolnának rendkívül bonyolult a térszerkezete, különösen ami a térlefedés rendszerét illeti. Hallatlanul kifinomult építészeti tudást feltételez, ami nem pattan elő a kalapból egyik pillanatról a másikra, mint a bűvész nyuszija, hanem hosszú érlelődési folyamat kell, hogy megelőzze. Aachen egyébként a feltételezett Nagy Károly-korban egyáltalán nem is létezett még, mint számottevő, rangos település. Jóval későbbről származnak az első olyan valóban hitelesnek tekinthető adatok, amelyekből megtudhatjuk, hogy él és virul, ha csak jelentéktelen vidéki porfészekként is. Nekünk pedig el kell hinnünk róla, hogy a VIII. században Európa fővárosa volt Erre szoktam mondani, hogy hazudni csak na-gyon nagyot érdemes. Aki kicsit hazudik, azt rövidesen leleplezik. Itt olyan mértékű a hazugság, hogy az ember csak vakarja a fejét: van hozzá képetek? Van! És máris rakják le az asztalra a következő adagot, mert ahhoz is van! Aztán még egy emeletet ráépítenek, ahhoz is van! És még csak most jön a java! Maga Illig mondja ki, nem én fogalmazom meg, következtetés gyanánt, hogy azért nem lehet hozzányúlni ehhez a probléma-gubanchoz, mert az egész jelenlegi Európapolitika ezen a Nagy Károly-i ábrándképen nyugszik. Ha ezt kihúzzuk alóla, úgy omlik össze az euro-majmok ketrece (ez már nem Illig kifejezése!), hogy pora sem marad. (Ne felejtsük el, ma Nagy Károly-díjakat osztogatnak! Magyar állampolgárok közül utoljára Konrád György kapta meg, nem sokkal előbb Horn Gyula. Egy díj értékét, amint az köztudott, legmegbízhatóbban a díjazottak névsora minősíti. Mindenesetre innentől már ők is érdekeltek abban, hogy a Nagy Károly mítoszt tovább éltessék. Akár a legjobb tudásuk és meggyőződésük ellenére is.) Nem én teszem föl a kérdést, hanem Heribert Illig:

7 MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM 9 akkor hát kik, mikor és hol végezték el ezt az időcsúsztatást? Mert ez döntő kérdés. Két szálon futtatja a nyomozást, és máris gyanítani lehet, hogy ha erre a kettősségre nem tud kielégítő magyarázatot adni a nyomozás végén sajnos, ez a helyzet!, akkor a valódi mozgató rugók, a műveletsor igazi tétje homályban fog maradni. (Egyelőre! tesszük hozzá bizakodóan.) Az első szál mindenesetre Kelet felé vezet. Ahogy Illig teszi fel sorban a kérdéseit, úgy teszem fel én is őket az alábbiakban. Ezt a részt tehát megint szó szerint tolmácsolom a Ki állította át az órát? című könyvből (184. oldal). Ki? VII. Bíborbanszületett Konstantin. Hol? Bizáncban. Mikor? A X. században. Mit tesz? Átállítja az órát, és kitölti az így nyert többlet-időt. Miért? Hogy ily módon időt biztosítson a birodalmi ereklye, a Szent Kereszt (fiktív) visszaszerzésének. Mennyit állít át? Az órát bibliai, dinasztikus és/vagy kronológiai alapon (Illig mind a három vonulatot fölsorolja) 297 évvel állítja előre. Ez történt Keleten. A VII. Bíborbanszületett Konstantin név ismerős lehet nekünk. (Nem a Koronáról, ott egy másik Bíborbanszületett Konstantin szerepel, az is csak cserejátékosként!) Ő az, aki A birodalom kormányzásáról című munkájában a honfoglaló hét törzs nevét ránk örökítette. Sokan köztük Bakay Kornél, a kérdéskör alapos ismerője régóta hangsúlyozzák, hogy a bíborban született szerzővel vigyázni kell, mert célzottak az adatai. A saját politikájának megfelelően torzít tényeket, egyebek között a mi őstörténetünkkel kapcsolatosakat is. Az az állítása például, hogy a magyaroknak korábban nem volt soha saját fejedelmük, nyilvánvalóan tendenciózus csúsztatás, annak érdekében, hogy no, majd mi adunk nekik! (Így gondolkozhatott egy Hruscsov is a maga idején, hogy na, majd adunk mi nektek Kaptunk is egy Kádár Jánost!) Nagyon vigyázzunk, mert túlságosan könnyedén teszünk egyenlőségjelet forrásadat és forrásadat közé. Pedig ezek nem egyenértékűek! Tehát VII. Bíborbanszületett Konstantin az időcsúsztatás egyik valószínűsített ér-telmi szerzője. Szépen vezeti le Illig, hogy nem jöhet szóba más, a szóban forgó korszakban és ügyben csakis őt lehet feltételezni. Mi történik ugyanekkor Nyugaton? Tegyük föl újra az előbbi kérdéseket! ( Ki állította át az órát? 206. oldal.) Ki? III. Ottó császár és II. Sylvester pápa. (Nem ismerősek nekünk ezek a nevek? Mondjuk, Szent Korona ügyben?) Hol? Rómában és Kölnben. Mikor? A X. században. Mit tesz? Átállítja az órát. Miért? Hogy a Végidők Császárának uralkodása elkezdődhessen. (Ugyanis az csak 1000-től kezdődhet el. Szét kell feszíteni hát az idő-keretet, hogy kreálhassanak maguknak a fiktív időben egy méltó előképet, ugyanakkor a jövendöléseknek megfelelő helyre kerüljön az időtengelyen az éppen uralkodó Endekaiser - jelölt, a fiatal III. Ottó német-római császár.) Mennyit állít át? Az óra 1000-re lett hitelesítve. Tanulság? Akinek nincs saját hagyománya, az nem tehet mást, mint amit a két császár és a pápa együttesen és gyaníthatólag összehangoltan tett. Ha egyszer az európai történelem a perifériáján (értsd: Bizáncban, illetve a Német-római birodalomban) nem produkált korszakalkotó jelentőségű hőst tény, hogy nem rendelkeznek vele!, akkor egy ilyennek időt kell teremteni, amikor egyáltalán létezhetett. Mindez körülíródik a két Illig-könyvben, de nem hangsúlyozódik eléggé. Gondolatmenetének ezen a pontján megtorpan a szerző, hiszen jól látja, hogy itt már maga alatt vágja a fát. Mi pedig levonhatunk egy előleges tanulságot: a re-konstruált műveletsor voltaképpen a héj összeesküvésének tekinthető a mag ellen. Heribert Illigről sok jót el lehet mondani, de ő is a héjban dolgozik. Amint a kényes ponthoz ér, azonnal észreveszi: na, még egyet rántok a fűrészen, és már én is zuhanok velük. Heroikus a küzdelme, nem lehet elég mély tisztelettel emlegetni a nevét. Képzeljük el: úgy megírni ezt a két könyvet, meg a sok-sok előkészítő és kísérő tanulmányt, hogy tudván tudom, a saját történelmemet fogom szegényíteni vele! És ráadásul egyfolytában ki vagyok téve annak, hogy a hivatalos tudományosság leradíroz a terepről. Hogy ez az ember még él ez valódi csoda! (1947-ben született, tehát nem tartozik a nagyon idős emberek közé. Kívánok neki hosszú életet és további eredményes munkálkodást!) Lássuk most már, mi is marad hát ki a történelemből az óra visszaállításával. Először is törlődik a teljes Karoling-kor. Ez akkora csapás az újabb korban mértéktelenné dagadt nyugat-európai felsőbbrendűségi tudatra, hogy az Illig és munkatársai által kifogástalan eleganciával szervírozott békát semmiképpen sem nyelhetik le. Ne felejtsük el: Habsburg irányítással éppen most folyik Európának, mint kontinensnyi országnak a helyreállítása hangsúlyozottan nagykárolyi alapon. Vagyis fiktív alapon Következő tételünk: az Iszlám, Irántól Marokkóig. Nagyon érdekes, az Iszlámnak éppen a korai időszaka marad ki így a történelemből. Illig kimutatja, hogy ennek a műveltségi körnek a számon tartott időpontjai is rendre el vannak csúsztatva az idő-tengelyen. Érthetetlen az a rohamszerűen meg-megújuló expanzió, amelynek a Hidzsrát követő első századokban tanúi lehetünk. Mintha bizonyos időszakonként újra kezdődne a történelem. És egészen a kalifátus első szakaszáig gyakorlatilag feltöltöttnek találjuk ezt a történelmet. Ami azt jelenti, hogy tényleges eseményeknek az antevagy poszt-datálásába botlunk lépten-nyomon. Egyetlen példa a csúsztatásra: az Elefánt évét félreérthetetlenül megnevezi ugyan az Iszlámmal foglalkozó szakirodalom, mint a vallásalapító életében kitüntetetten fontos időegységet, egészen pontosan meg is adják a rá vonatkozó adatokat, mégsem a neki megfelelő év

8 10 Dobogó szerepel az exponált helyen a jelenlegi Iszlám időszámításban. Itt kezd rádöbbenni az ember: ha ebben a közegben vizsgálódom, ugyanannak az érdekszövetségnek az egykorú, mások (például Uwe Topper) véleménye szerint esetleg századokkal későbbi munkájára ismerhetek, amelyik 1000 körül a keleti, illetve a nyugati Birodalomban támasztotta az időzavart. A Zeitensprünge külön tanulmányokban foglalkozik az egyes világrészek, azokon belül az egyes műveltségi körök időszámítási problémáival. Így lépésről-lépésre megbizonyosodhatunk felőle, hogy az eddig tárgyaltakhoz hasonló csúszkálás valamennyi eddig vizsgált idő-számontartási rendszerben kimutatható. És nem csak a szóban forgó időegységen belül! Ami azt jelenti, hogy nem bizánci-nyugateurópai belügyről van szó. Ezzel összefüggésben egyébként még egy gondra fel kell hívnom a figyelmet. Túlságosan magától értetődőnek vesszük, hogy a történelem egyenletesen dokumentált. Ha van a XI. századból, mondjuk, 50 dokumentumunk, akkor egy bizonyos kopási rátával számolva a X. századból 45-öt várunk, a IX-edikből 40-et stb. Csakhogy ez teljesen alaptalan várakozás. (Nota bene: a hamisítók viszont nagyon is számon tartják!) És megfigyelhető egy tendencia a történetírásban, amely kifejezetten ennek az aránynak a fenntartására törekszik. Más szóval: a VII-VIII-IX. században mutatkozó tágas idő-szakadék fokozatos feltöltésén munkálkodnak már akár tudatosan, akár öntudatlanul a történész kollegák. És nemcsak építészeti emlékeket datálnak a két szélről közép felé, hanem írásokat is. Ráadásul meg is ideologizálják ebbéli tevékenységüket. Bizánc esetében azt tapasztaljuk, hogy a kérdéses időszakban gyakorlatilag megszűnik a történetírás. Heribert Illig egyenes idézetben adja az ide vonatkozó megállapításokat neves bizantinológusoktól. Mintha semmi sem történne ezidőtájt a birodalomban, pedig ők aztán szorgalmasan írták a történelmüket. De hiányzik a tárgyi emlékanyag, hiányoznak az építészeti emlékek is. Feltételezések akadnak ugyan, de a nekik megfelelő építmény-maradványokat senki sem ásta ki, nem mutatta be. És találkozunk itt egy olyan jelenséggel, amely igazán érdemes lehet a figyelmünkre. Nyilvánvaló, hogy egy darabig föl lehet tölteni eseményekkel, illetve emlékanyaggal elölről-hátulról egy időszakot. De a közepe akkor is üres marad. Ezt a legnehezebb kivattázni. Hogyan oldották meg ezt a fogas kérdést bizánci viszonylatban? A képrombolással. Telitalálat! Persze, hogy nem készült semmiféle érdemleges mű-vészeti alkotás 726 és 843 között, hiszen képrombolás volt! Keresem például az analógiákat a magyar Szent Korona alsó részének zománcképeihez. Kiderül, hogy nincs a bizánci emlékanyagban zománckép az említett időszakban. Mintha a 900-as évektől visszafelé haladva megszűnne a zománcozás a bizánci birodalomban. Hát freskó? Az sincs. Hogyan is lehetne? Hiszen képrombolás volt Zseniális! Az ibériai félszigeten is érdekesen alakulnak a dolgok. Itt is olyan helyekre tesznek építészeti emlékeket, illetve időben úgy helyezik el őket, hogy semmiféle rájuk vezető emlékanyag nem mutatkozik, utánuk pedig megint hosszú szünet jön. Nem látjuk a következményét például annak, hogy Ovideoban, állítólag valamikor a VIII. században, építettek egy igencsak figyelemre méltó templomot. Hogyan került éppen erre a pontjára az idő-tengelynek? Nyilván alapos megfontolás nyomán: melyik század még az üres, oda tesszük. Ha valaki nem tanult idehaza, egyetemi szinten művészettörténetet, annak mindez úgy tűnhet, mintha egyfolytában mószerolnám a szakmámat. Másról van szó. Öt évet becsülettel végigszolgáltam az Eötvös Loránd Tudományegyetem művészettörténet szakán. Hogyan lehet mellébeszélni, illetve érdekeknek megfelelően csoportosítani mesterségesen gyérített adatokat mondhatom, erre igazán alaposan kiképeztek bennünket! Végre ezt is ki kell mondani: legalább kétszáz éve következetesen ebbe az irányba idomítja kontraszelekcióval előválogatott nebulóit a hazai bölcsészképzés. Ám ha kicsit alaposabban körülnézünk a világban Heribert Illig, Hans-Ullrich Niemitz, Gunnar Heinsohn, Uwe Topper írásai ugyanebbe az irányba mutatnak, rá kell döbbennünk, hogy nemcsak nálunk folyik ez Térjünk vissza Spanyolországba. Itt a nyugati, azaz a vizigótok törlendők Illig elmélete értelmében. És itt már lehetetlen észre nem vennünk: a dicsőséges germán múlt egyik talpkövét, a vizigót nagyságot fordította ki ezzel a helyéből a szerző. Asturia, jóformán egész történelmével, ugyancsak kihúzva. És az Omajádok spanyolországi betörése sem olyan hosszú lejáratú, mint ahogyan tanultuk. Aminek folytán sokminden érthetőbbé válik Itáliában a longobárdok ideje kurtul meg drámaian, és ennek megint a germán hősi múlt látja kárát. Ugyanakkor a teljes Karoling-kor kiesik. Az utolsó Károly-utód mert azért létezett Károly, csak nem a nagy! így a ma III. számmal jelzett Károly lesz, akihez jelenleg a 911-es évszámot rendelik a történészek. Jelentéktelen alig-dinasztia volt ez a Karoling, méltó arra, hogy éppen ezt tupírozzák föl. Ugyanis nem volt számottevő saját történelme, azt írtak neki, amit nem röstelltek. És nem röstelltek Az Alpoktól Északra: a Meroving-kor nagy részét törölnünk kell. Amire tehát ma egyáltalán büszkévé lehet tenni egy szűkagyú franciát vagy egy hasonlóan kvalifikált németet, az mind a teljes Karoling- és Meroving-kor, összes világra szóló vívmányával kiesik. A Meroving-kor elejéből marad valamennyi esemény, meg a Karolingnak a legvégéből egy szűk maroknyi történetecske, egészen kisszerű szereplőkkel. Heribert Illig pontról-pontra kimutatja: ebben a feltételezett Karoling-korban nem voltak városok, nem voltak utak, nem volt ipar, kereskedelem. És az ide vonatkozó adatokat nem elfogult illigista romantikusoktól idézi, hanem a szigorúan ellenőrzött tényekre építő szakirodalomból. Ugyanazt a módszert alkalmaz-

9 MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM 11 za tehát, mint nálunk, hazai pályán Bradák Károly, amikor Fehérvár fehér folt című könyvében sorra veszi, mi mindent hordott össze a hivatalos tudományosság az elmúlt másfél évszázad alatt a fehérvári ásatások témakörében. Ugyanis minden fontos adat jelen van, csak szétszórva, és jelentéktelen adatocskák tömkelegébe zárva, a megbízható szakpublikációkban. Éppen csak az összefüggéseket nem tudják vagy nem merik esetleg nem is akarják feltárni közöttük a szakma felkentjei. Ugyanígy dolgozik Illig. És ilyen módon a Meroving-Karoling szent birodalom ábrándját, mint a nyugateurópai hipercivilizáció alapját, végső soron velük, az ábránd hivatalos táplálóival és védelmezőivel foszlatja szét. Hogy valóban erről van szó, azt maga hangsúlyozza. Vagyis pontosan tudja, hogy ténykedésével az Európa-ház alól ütötte ki a fundamentumot. A Karoling ügyeknél mindamellett sokkal fontosabb számunkra az avar kérdés. Külön foglalkoznak vele a Zeitensprüngében mégpedig egyenesen László Gyulára hivatkozva. Összesen két magyar szerző nevét említik ebben a vonatkozásban, az övét és Bóna Istvánét. Ez a tény mindjárt megdobogtathatná az ember szívét, ha nem követné nyomban a felismerés: hogyan is kerülhet a magyar történelemre vonatkozó bármilyen német nyelvű könyv külhoni kutató kezébe? Ha az elmúlt ötven évben gondolkozunk, csak az Akadémiai vagy a Corvina kiadó szűrőjén keresztül. Történetesen tudom, hogy kik tevékenykedtek ezidőtájt az Akadémián, illetve a Corvinában. A legkevesebb, amit elmondhatok róluk: nem elsőrendűen a mi őstörténetünkben érdekelt hölgyek és urak. Az ő saját történetük csak az 1800-as évek második felében kezd szorosabban bekapcsolódni a miénkbe, nem érdekeltek hát abban, hogy hitelesen tárják föl a mi korábbi történelmünket. Ezt tudomásul kell vennünk, akkor is, ha nem örülünk neki, ugyanis ténykérdésről van szó. Lényeges tudnunk, hogy az érdekeltségek és ezen a téren az elmúlt évtized sorozatos oda-vissza rendeződései nem hoztak lényeges változást! végső soron nem abba az irányba mozgósítják a kutatókat az Akadémián, hogy a hiteles magyar őstörténetet feltárják. Mármost erre a sajnálatos tényre többféleképpen lehet reagálni. Nekem is megvan a magam módszere. Elárulhatom: én a pesti Tudományos Akadémiát már régóta egyetlen jelzős szerkezetben emlegetem, úgy, hogy Magyartalanító Akadémia. Ez a pontos neve, semmi értelme sincs más jelzőt pazarolni rá. Ezt a munkát ugyanis tökéletesen végzi, a Bach-korszak óta folyamatosan. De ez nem jelenti azt, hogy nekünk meg szünet nélkül csepülnünk kellene a magyartalanításnak ezt a jó másfél évszázada megbízhatóan működő, patinás intézményét. Inkább meg kell csinálnunk előbb-utóbb mindenképpen sort kell keríteni rá! a Magyar Akadémiát! (Mert ami ma ezen a néven fut ugyanannak az éremnek a túloldala.) Ezek után azt kell mondanom, bármennyire melengeti az ember szívét a hír, hogy éppen László Gyula könyvét, A népvándorláskor művészetét fordították le idegen nyelvekre Illig munkatársai is ebből veszik az adataikat, de László Gyulának nem az volt a feladata, hogy ebben a könyvében a magyar őstörténetre vonatkozó valamennyi fontos forrásadatot közzétegye. Márpedig ők szemmel láthatólag csak annyit ismernek a múltunkból, amennyire nézve ebből a műből utalást kapnak. Az embernek hol sírni, hol nevetni támad kedve, amikor látja, hogy ennyi adat alapján is sokkal bátrabban ki merik jelenteni a német kollegák tessék fogódzkodni!, hogy az az időbeosztás, amelynek keretében az elmúlt évezred során Európában a történéseket tárgyalják, egyedül a magyar krónikákban hiteles. (Klaus Weissgerber, Zeitensprünge, 2001/3. szám.) Egyetlen példán hadd világítsam meg, mit kell értenünk ezen. Magát a példát Illig nem ismeri, ha ismerné, nyilván hivatkozna rá. A Képes Krónika uralkodó-listájáról van szó. Ezt a művet, ne felejtsük el, királynak írták, nem Osztályismétlő Pistikének az utolsó padsorban, akinek azt adhatunk be, amit akarunk. Itt egy magyar királynak ismertetik a saját családja történetét. Nem lehet össze-vissza hazudozni, hiszen ő maga olvassa a leírtakat, nem pedig valamiféle népes, nagyérdemű publikum. Az ilyen kemény tényeket rendre kihagyjuk a számításból, amikor képzelgéssel vagy éppen tendenciózus ferdítéssel vádoljuk meg krónikaíróinkat. Hazudni csak nagy tömegeknek érdemes. A hazugság, mint jellegzetesen tisztességtelen eszköz embertársaink befolyásolására, a tömeg-kommunikáció terméke és gerjesztője egyszersmind. A könyvnyomtatás feltalálásával indul el nagy tételekben, és onnantól egyre fokozódó mértékben terjed a világban. Mármost amivel Heribert Illig megtámogathatta volna az állítását, az a tényeknek következő csoportja. Amikor hivatalosaink hiteltelenítik krónikáinkat, előszeretettel hivatkoznak arra, hogy ezekben túl közel esik egymáshoz Álmos és Atilla kora. Számoljuk le! A Képes Krónikából idézem: Álmosnak az apja Előd, Előd apja Ügyek, annak az apja Ed, Ednek az apja Csaba, az övé pedig Atilla. Ha ez utóbbitól indulok el, és őt magát nem számolom, ez öt generációt jelent. Ha számolom, hatot. Túl rövid mondják rá, ha Atilla ha-lálát 453-ra tesszük, Álmos halálának idejét pedig a magyar honfoglalás 895-ös dátumával vesszük azonosnak. Hát így tényleg rövidnek tűnik ez az öt generációs időtáv. De ha az Illig-féle 300 évet most kerek számmal operálva kivonjuk ebből a túl hosszú időből, akkor az utóbbi dátum már csak 595 lesz, ez pedig eg-zakt pontossággal megfelel ama bizonyos öt generációs távnak. Tessék utánaszámolni! Ha a két halálozási dátum közét nézem, akkor 28,5 év jut egy nemzedék-re, ha Atilla élettartamát is hozzáadom, akkor kereken 30. Ez azt jelenti, hogy ha Illigék alaposabban ismer-nék a hagyományainkat, sokkal bátrabban nyilatkoz-hatnának. Erre nyilván sokan javasolják: akkor hát segítsünk nekik. Csak lassan a testtel! Ha mi most adatok vagy összefüggések feltárásával közvetlenül segíteni kezd-

10 12 Dobogó jük őket, közös jóakaróink azonnal telekürtölik vele a világot: persze, a nacionalista magyarok újabb, divatos elnevezéssel: az őrültmagyarkodók járszalagjára kerültek! A magyarok szócsövévé vált Illig úr! Nagyon vigyázzunk, hogy mikor segítünk és mikor nem! Ez nem azt jelenti, hogy nem használhatjuk föl az eredményeiket kell is, hogy fölhasználjuk!, de ott és akkor ne avatkozzunk bele a dolgukba, ahol és amikor nekik Heribert Illignek és munkatársainak maguknak kell megvívni a harcukat. Eközben persze spontánul felhasználhatják az eredményeinket, ha jónak látják. Tehát a kapcsolat előbb-utóbb mindenképpen létre fog jönni köztünk, csak siettetni nem kell. (Nota bene: már javasoltam is a miskolci Nagy Lajos Király Magánegyetem elnökének, hogy hívják meg Illig urat egy előadásra. Ugyanúgy, ahogy annak idején javaslatomra meghívták a Hollandiában élő kiváló egyiptológus honfitársunkat, Borbola Jánost. Tartsa meg itt, Miskolcon az előadását, utána majd átjön Debrecenbe, ahogy Borbola János is átjött, ott is megtarthatja, és könnyen előfordulhat, hogy még a fővárosban is hajlandók lesznek őt fogadni. Ismertesse nyílt fórumon a téziseit, és akkor az elmélet problematikus pontjairól is el lehet majd vitatkozgatni vele. Ami ehelyett történt azt jobb nem kommentálni!) Mindenesetre az avar kérdést úgy vélik megoldhatónak Illigék, hogy a bolgár kérdés irányába csúsztatják el. Nem először történik ez, volt már rá a saját történetírásunkban is példa. Mint ahogy arra a felismerésre is, hogy az avar kérdés lényegét tekintve szorosan összefügg a honfoglaló magyarság kérdéskörével. Azaz Heribert Illig itt is járt úton halad. Amikor a nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyvének több egymást követő számában Csallány Dezső kifejtette, hogy a honfoglalás kori törzsnevek tulajdonképpen a késő-avarkor törzsnevei, és az egész szervezeti rendszer, amit manapság a honfoglalás korára rekonstruálunk, voltaképpen a késő-avarkoréval azonos, akkor úgy nevette ki őt a szakma, hogy annak a visszhangját máig hallani. Pedig nem tudtak tényszerűen semmit sem felhozni ellene. Annyi már ma is köztudottnak mondható, hogy legalább féltucatnyi temetővel számolhatunk ezek egy részét közzé is tették is, amelyben a késő-avarkori, más néven griffes-indás népesség együtt nyugszik a mellékleteik alapján egyértelműen honfoglalás-korinak azonosítható sírlakókkal. Márpedig közismert tény, hogy népvándorlás-kori nép nem temetkezett idegen etnikum temetőjébe, csakis olyanba, amelyet előzőleg vagy egyidejűleg közeli rokon nép használt. Az idevágó adatokat egyébként ugyanúgy nem tették közzé hosszú ideig, mint azt a tényt sem, hogy a honfoglalás kori sírok jellemző lelettípusa a mellkereszt. Ami azt jelenti, hogy a honfoglaló népesség tetemes és meghatározó része bizony keresztény volt. Egyértelműen, félreérthetetlenül. Más kérdés, hogy ugyanilyen egyértelmű jelzések szerint nem a judeo-, hanem a szkíta-kereszténység kötelékébe tartoztak eleink. Amint azt I. András királyunknak az ellenreformációs időszakban rekonstruált szövegezésű tiltó rendelkezésében olvashatjuk, ennek a kereszténység-típusnak a hivatalos elnevezése alanyesetbe fordítva a latin kifejezést így szólt: Scythicus gentilis et ethnicus ritus, azaz szkíta népi-nemzeti szertartásrend. De a Szent László kori szabolcsi zsinat aktáiban is ezt a megjelölést, konkrétan a scythicus jelzőt találjuk a judeo-krisztiánizmus által elítélendőnek minősített eretnekség megjelölésére. Mint említettem, az avarokra vonatkozó adatokat Illig és munkatársai elsősorban a bolgárokkal igyekeznek kapcsolatba hozni. Nem egészen alaptalanul. Ne felejtsük el, rajtunk kívül egyetlen olyan nép él Európában, amelyik egyenes ágon Atillától vezeti le a maga uralkodóházát, és ezek éppen a bolgárok. Tehát nekünk ők tényleg testvérnépünk. És éppen Atilla révén! Talán nem véletlen, hogy akik végképp nem szívelhetik az Atilla-utódokat, közénk ékelték az oláhot, rácot, nehogy kezet nyújthassunk egymásnak. És ugyanígy ékelték be a tótot északi határaink mentén, közénk és a másik testvérnép, a lengyel közé. Külön kérdés, hogy ezt a két velünk-testvér népet, a bolgárt és a lengyelt mikor és miképpen sikerült elszlávosítani. Az Illig-féle időcsúsztatás elmélet ahhoz is hozzásegíthet még egyszer bennünket, hogy erre az igencsak létfontosságú kérdésre megnyugtató választ kapjunk. Arra kell itt még figyelmeztetni, hogy a magyar krónikák egyáltalán nem ismerik az avar népnevet. Még szinonimaként sem jön elő. Illig és munkatársai ugyanakkor felhívják a figyelmünket arra, hogy a nyugati források nem önálló népként emlegetik az avart, hanem ezt a megjelölést rendszeresen a sive, seu, tehát a vagy, avagy szócskával kapcsolják egy másik nép, általában a hun, illetve a magyar nevéhez. Ezt a tényt a mi történészeink is számon tartják, de ki tudja, miért, nem vonnak le belőle messzemenő következtetéseket. Pedig lehetne, és Illigék kísérletet is tesznek rá. Mint ahogy azt a másik tényt is komolyabban veszik, mint a mi hivatalosaink, hogy a magyar krónikák Atilla népét következetesen magyarnak és nem hunnak, őt magát pedig magyar királynak nevezik. A magyarok első bejöveteleként ( primus ingressus ) tartják számon a hunok megjelenését a Kárpát-medencében, az Álmos-Árpád féle honfoglalást pedig második bejövetelnek ( secundus ingressus ) nevezik. S mi erre legyinteni szoktunk, hogy ugyan már Mintha valami hazudós papocskáról volna szó, aki odakúszott a magyar királyhoz, és folyamatosan ámítja a saját mármint a király saját múltját illetően. Következő tételünk a szláv kérdés. A kritikus 300 év esetében éppen arról az időszakról van szó, és erre Illig is fölfigyel, amikor elvileg a Keleti tengertől az Adriáig, illetve az Égeikumig amint a szlávok a maguk állítólagos történelmét tanítják egyetlen nagy szláv birodalomnak kellene virágzania. Csakhogy ennek se régészeti, se írásos nyoma nem maradt. Ez a nagyszláv mintaállam nemcsak szláv, de más nyelven sem adott hírt magáról. Külön téma lehetne ezt Illig már nem

11 MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM 13 veti föl, pontosan érzékelvén, meddig terjed a kompetenciája annak vizsgálata, hogy amikor a szláv szóval találkozunk középkori forrásokban, az egyáltalán a mai értelemben vett népnevet jelenti-e. Ugyanis a sclavus szó eredetileg szolgát, rabszolgát jelent. És ideje lenne fölvetni a kérdést: nem valami nagyon fontos, fenekestől történt fölfordulásról van-e szó az eurázsiai térségben, amikor sorra szolgák kerülnek az urak helyébe? Sokkal fontosabb kérdés ez, semhogy azzal intézhetnénk el: aki fölveti, az antiszlavista, netán soviniszta vagy éppen rasszista. Nekem például semmi bajom sincs a szlávokkal, csak nem szeretem, ha akár ők, akár mások hazudoznak nekünk a múltjukkal kapcsolatban. Ami végül is közös ember-múltunk, tehát a torzítások nekem is fájnak. Fogadjuk el, hogy mégiscsak léteznek rájuk vonatkozó hírek már akárhogyan értelmezzük a bennük előforduló sclavus szót a VI VII. századból, az utóbbinak az elejéig bezárólag. Tételezzük fel egy gondolatkísérlet erejéig, hogy ezekben az esetekben a mai értelemben vett népnévként szolgál a megjelölés. De mi történik velük a későbbi századokban? Amikor állításuk szerint a legkiterjedtebb hatalommal rendelkeztek. Ugyanis éppen ebben az időszakban, a VII. századtól, megszűnnek a rájuk vonatkozó utalások. Hosszú szünet következik, és majd csak a X. században találkozunk újból a jelenlétükre utaló jelzésekkel. Mikor alakíthatták ki azt a gazdag, kultúrszavakban meg éppen bővelkedő szókincsüket, amelyből nekünk a Kárpát-medencébe telepedésünk után olyan hihetetlen bőkezűséggel tudtak kölcsönözni? Hiszen a jelenleg, mintegy százötven éve töretlen folytonossággal tanított magyar nyelvtörténet végső soron ezen a kölcsönzés-teórián alapul. Hogy tudniillik műveltségi szavaink tetemes részét szlávoktól vettük volna át. De hát miféle szlávoktól? Azoktól, akiknek nyomuk sincs a történelemben? Ha az állítólagos szláv jövevényszavakat visszaminősítjük jövevényből őshonossá, összeomlik a finnugor őstörténet gondosan felépített kártyavára. Mondanom sem kell, Heribert Illig nem lévén közvetlenül érdekelt a magyar nyelvtörténet, illetve a rá épített őstörténet ügykörében nem érzékeli ennek a kérdésnek a rendkívüli súlyát. De annyit legalább tudatosít olvasóiban, hogy a nyom-nélküliség figyelemre méltó jellemzője a szláv múltnak. Emlékeztetőül: amikor a közelmúltban alkalmam nyílt ismertetni az amerikai történész, Grover S. Krantz Az európai nyelvek földrajzi kialakulása című könyvét, ott is föl kellett figyelnem rá, hogy a szerző egyedül a szláv kérdést nem tudja ellentmondás-mentesen megoldani. Nem lehet eléggé hangsúlyozni: a szláv kérdés kulcskérdés! A szláv jövevényszavak kérdését pedig ceterum censeo! az alapoktól újra kell tárgyalni. Legyen intő példa Zalavár esete, hova vezet a nemtörődömség szláv ügyben. Az egyetlen idevágó legalábbis mértékadó tudományos körökben annak tekintett forrás, a rövid nevén Conversio-ként emlegetett irat félreérthetetlenül három bazilikát nevez meg a Mosapurcnak írt helységben. Jóllehet már a XIX. század második felében Salamon Ferenc is, Fekete Zsigmond is (újabban pedig Bakay Kornél) egyértelműen tisztázta, hogy ez a település nem lehet azonos a mi Zalavárunkkal, a pánszláv expanzió szovjet szakaszában mégis pénzt és fáradságot nem kímélve folytak itt az ásatások egy állítólagos szláv központ felderítésére. Aki keres, talál. Csak éppen nem az írásban emlegetett három bazilikát. Mindössze két templommaradványt sikerült elővarázsolni a földből az egész kiterjedt ásatási területen, és az is nyilvánvalóvá vált, hogy több épületmaradványnak a felszínre kerülésére semmi remény sincs. Mit tesz ilyenkor a pártatlan hazai akadémikus tudományosság? Megépíti a harmadikat, és az lesz az emlékhely reprezentatív, idegenforgalmi szempontból is kitüntetett szerepű épülete. Brávó! Bizáncról és az arab villámháborúk koráról megemlékeztünk már ha csak futtában is az előbbiekben. Az Illig-féle történelem-képben mindenesetre egészen más az arab világ szerepe, mint ahogyan ma tanítják nekünk. A betoldott háromszáz évet telepumpálták vérgőzös, öldöklő-gyújtogató igazhitűekkel, olyannyira, hogy az elfogulatlan olvasó nem győzi kapkodni a fejét: jó-jó, de hát mit csináltak ezek a derék barnabőrű kalandozók két dúlás-fosztás között? Hasonló a helyzet a vikingekkel. (És természetesen a magyar kalandozókkal, de ezekről még korai lenne nyilatkoznunk.) A vikingek esetében különösen szembeszökő, mennyire nem felelnek meg a hiteles kútfőadatok a régészeti ásatások kemény tényeinek. A Köln területén a második világháborút követően folytatott feltárási munkálatok nem igazolták, hogy ez a barbár népség amint arról az írásos források beszámolnak többször felgyújtotta és lerombolta volna a várost. De ilyen pusztítások nyomaival más nyugat-európai városokban sem találkozunk. Heribert Illig következtetését idevágólag is helytállónak kell elismernünk: okiratot hamisítani összehasonlíthatatlanul könnyebb, mint régészeti tényeket. A kazár kérdés már valamivel bonyolultabb. Itt ugyanis, lévén, hogy Kazária államvallása legalább is fennállásának utolsó szakaszában jelenlegi ismereteink szerint a zsidó vallás volt, különleges érzékenységekkel is számolnunk kell. Illig úr eléggé óvatosan is fogalmaz, és adatait mindvégig a magát következetesen zsidónak valló Arthur Koestlertől kölcsönzi. Eszerint a kazár-kérdés szakértői három központot tartanak számon: Szemendert a Kaukázusban, Itilt a Volga, Sarkelt a Don partján. Számottevő lelet azonban csak a harmadik helyszínről került elő amíg a hatóságok egy duzzasztással nyert tározó medencében végképp el nem süllyesztették. És végül a pápai állam kérdésköre. Illig fejcsóválva veszi tudomásul mi is követhetjük ebben, hogy ennek az államalakulatnak a megszületésére vonatkozóan egyetlen megbízható, hiteles dokumentummal sem rendelkezünk. Tény, hogy háromszor egymásután ala-

12 14 Dobogó pítják meg, de a másodiknál és a harmadiknál nem tudnak semmit az előzőkről. Olyan felismerések ezek, amelyek olvastán valóban úgy érzi az ember, hogy krimibe csöppent. És egyre határozottabbá válik a gyanúnk, hogy az írástudók árulásával állunk szemben. Ugyanis az illetékes szakemberek ismerik ezeket az adatokat Ha az ügyünkben leginkább exponált trojka, a két császár és a pápa működésének Illig által azonosított fő helyszíneit ezek: Bizánc (a mai Isztambul), Köln és Róma térképre vetítjük, nyomban megvilágosodik az egész műveletsor tétje: az ilyen módon kirajzolódó, felül enyhén kihasasodó háromszög ugyanis a Kárpátmedencét fogja keretbe! (Stílszerűbben fogalmazva: harapófogóba!) De az is belátható, hogy a művelet sikere érdekében feltétlenül szükség van egy negyedik bázispont beiktatására, különben a harapófogó nem zárt volna tökéletesen. Ilyen negyedik pontnak az adott korban leginkább Kijev kínálkozott. Megtérítésével ( ) a Köln-Róma tengely megkapta a maga párhuzamos keleti megfelelőjét a Konstantinápoly-Kijev tengelyben, és ezzel teljessé vált a Kárpát-medence körülzárása. De vajon mi indokolhatja, hogy éppen ez a terület került az összehangolt hadművelet célkeresztjébe, s miért éppen ezt a fajtáját választották a hadviselésnek az akció irányítói? Két kérdésről van szó a válasz is csak két lépésben adható meg. (A pontosság kedvéért meg kell jegyeznünk: ezeket a kérdéseket Illig sem itt, sem máshol nem fogalmazza meg, így természetesen választ sem kereshet rájuk. Ebben az esetben, minthogy nostra res agitur, azaz kifejezetten a mi ügyünkről van szó, a stafétabotot nekünk kell átvennünk tőle!) Először is tudnunk kell elég egy pillantást vetnünk a térképre, és ez a tény nyilvánvalóvá lesz számunkra, hogy a Kárpát-medence: Európa kellős közepe. Ki-csit patetikusabban fogalmazva: kontinensünk szíve, ha van, itt dobog. A természet különös kegyéből kifolyólag minden irányból tökéletesen védett, minden tekintetben önellátó földrajzi-ökológiai egység. Tapasztalati tény, és nemcsak a múltra vonatkoztatva: aki ura a Kárpát-medencének, az ura Európának. Hozzá képest Róma is, Köln is, Bizánc is bizony, bármennyire szokatlanul hangzik: periféria. Másképp, láttatóbb módon fogalmazva: ha a Kárpát-medence a magja egy kontinensnyi méretű gazdasági, politikai, illetve művelődési egységnek, akkor a Bizánc-Róma-Köln háromszög csakis a héja lehet. Ebben a fogalomkörben mozogva tehát az óra-átállítás művelete leginkább így lenne jellemezhető: a héj összeesküvése a mag ellen. A nevezett trojka mindenesetre jellegzetesen maffiasztikus módon járt el a maga rövid távra szóló, közvetlen haszonszerzést célzó munkálkodása során, amelynek a távolabbi eléggé baljós! következményei ma már könnyen beláthatók. Ha másból nem, a kiegészítő hadművelet tervezetéből, amely ugyanebben a fogalomrendszerben így formulázható: a mag felzárkóztatása a héjhoz. (Értsd: a Kárpát-medence barbár magyarságának felzárkóztatása a művelt Nyugat-Európához.) Ha tudjuk, hogy a héj szerepe akár csonthéjas gyümölcsöket, akár szárnyas jószágok tojásait hozzuk fel analógiának csakis a megőrzés lehet, míg a magé a teremtés, akkor fel tudjuk mérni, milyen távlatai lehetnek egy ilyen felzárkóztatási akciónak Második kérdésünkre miért éppen ezt a fajtáját választották a hadviselésnek? talán még könnyebb megtalálni a választ. Egyetlen mondatba sűrítve így szólhatna: múltat kellett csinálniuk maguknak, ha azt akarták, hogy jövőjük legyen. Sajnálatos tény: a periféria a maga valóságos működési idejében sem szakrálisnak nevezhető uralmi formációt, sem ennek megfelelő rangú és méltóságú szakrális uralkodót nem tudott kitermelni. Márpedig ezt pontosan tudták az idő-hadművelet irányítói dicsőséges jövőt csak dicsőséges múltra lehet építeni. Nosza: ha nem volt ilyen fényes múltunk majd csinálunk magunknak! Csakhogy ehhez idő szükségeltetik. Mármint olyan idő, amelyben a megáhított dicső tettek végbe mehettek. Azaz: a múltban kell nekik időt szorítani! És lőn A lebonyolítás gyakorlati módozatairól részletesen tájékoztat Illig kétkötetes művének második fele. (Wer hat an der Uhr gedreht? magyarul: Ki állította át az órát?) Az előbbi esetben miért éppen a Kárpát-medence? kiegészítő hadműveletet is emlegettem ( felzárkóztatás ). Nos, ha alaposabban körbe vizsgálódunk, ilyennel ezúttal is szembe találhatjuk magunkat. Mire gondolok? Az idő-betoldással a trojka (nevezzük most már így, a rövidség és az asszociációkat keltő jó hangzás miatt is, uralkodó-hármasságunkat!) nem csupán annyit ért el, hogy egy sohasem-volt kontinuitásnak, a szent Károlytól eredeztetett Karoling-dinasztiának megágyazott az európai történelemben, hanem azt is, hogy egy valóságos kontinuitást megszakított az otromba idő-betoldással. Azaz: elszakította az élőfa koronáját, a Turul-dinasztia (ismertebb nevén az Árpád-ház) szakrális uralmi rendszerét annak gyökerétől, a valódi szakrális uralkodó-őstől, az államfői, katonai és erkölcsi tekintetben egyaránt példaképül szolgáló Atillától. Láttuk: a tőle Álmosig vezető utat 300 évvel meghosszabbították, ebből következőleg egy-egy nemzedékre a reális 30 év helyett most már a valószínűtlenül hosszú 80 esztendő jutott (volna), hiszen csak így lehetett hézagmentesen kitölteni a krónikák emlegette öt generációval az újonnan nyert, 400 évnyi időtávot. Egészen durván fogalmazva: Nagy Károly szentségét (ne felejtsük el: Barbarossa Frigyes valóban szentté avattatta az általa kreált ellenpápával nagy elődjét, habár ezt a kitüntető címet az egyház később visszavonta!) végső soron Atillától orozták el akárcsak a bibliai Jákób a maga elsőszülöttségét bátyjától, Ézsautól. A művelet mindenesetre előképére vall Hogy valóban ilyenfajta alattomos translatio -ról lehetett szó, arra egy jóval későbbi, mindamellett nagyon is idetaláló, két tételes példázat figyelmeztet. Két

13 MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM 15 híres festményről van szó, amelyek a XIX. század második felében, a múlt-gyártás nagyüzemi fázisba fordulásának idején készültek, mégpedig éppen az időmanipulációk dolgában elsőrendűen érintett térségekben, Németországban, illetve Angliában. Az egyiknek, a német példánynak külön nevezetességet kölcsönöz az a tény, hogy a reprodukciója Heribert Illig tudta és beleegyezése nélkül a címlapjára került a Kitalált középkor zsebkönyv-kiadásának. A kép, amelynek eredetije a bajor tartományi parlament müncheni épületében tekinthető meg, alkotója pedig a kor ünnepelt történelmi festője, Wilhelm von Kaulbach, Nagy Károly koronázását ábrázolja. A másik festmény az angliai preraffaelita mozgalom jeles képviselőjének, Edward Burne-Jonesnak a munkája, és Arthur király utolsó perceit örökíti meg. A két, mondaiból történetivé avanzsált alakot egy sajátságos tárgyi mozzanat köti össze képeinken. Nevezetesen: a magyar Szent Korona! Kaulbach éppúgy ezzel koronáztatja meg Károlyát, mint ahogy Burne-Jones is a maga haldokló Arthurjának az ágya alá (!) helyezi mintegy jelezve, hogy evilági életében nem lesz többé módja a fejére tenni ezt a félreismerhetetlenül egyedi megjelenésű koronát. Vélet-len egybecsengés? Aligha. Inkább arról lehet szó, hogy a valódi szakrális hagyományt máig nélkülöző Nyugat-Európa ilyen módon akarta visszamenőleg szentesíteni a maga fiktív, csakis a világhódító lázálmok birodalmában ágáló hőseit. Hogy egy ilyen értelmezési kísérletet elfogadna-e Heribert Illig tárgyalási alapul, vagy sem, az még a jövő titka. De ismerve becsületességét és megfélemlíthetetlenségét, biztosak lehetünk benne, hogy nem fogja kézlegyintéssel visszautasítani. Annyiban pedig nyilván egyetért velünk, hogy ezeken a kérdéseken most már igazán ideje közösen eltöprengenünk. Nézzük meg ezek után, melyek azok a fontosabb átszámítandó dátumok a magyar történelemben, amelyeknek más évszázadba sorolása új felismerésekkel gazdagíthat bennünket. Két dolgot kell itt jóelőre tisztáznunk. Először is: én a következőkben mindig kerek háromszáz évvel fogok számolni, nem pedig, mint Illig úr, 297-tel. Miért? Több okból. Akárki akármikor hajtotta végre az időcsúsztatást, amennyiben már korábban lejegyzett dátumot kellett helyesbítenie, összehasonlíthatatlanul könnyebb dolga volt, ha csak egy számjegyet kellett átírnia, mint ha az egész, ekkoriban három számjegyből álló dátumot. Másrészről arra is ügyelnie kellett, hogy az ötször tizenkettes keleti állatövi ciklus a keleti Zodiákus 12 állatával jelzett éveket az öt elemmel kombinálva jön ki az összesen 60 évből álló időtáv a csúsztatás után is ugyanazt az állatot adja névadónak a megfelelő évre, mint a csúsztatás előtt. Ez pedig csak úgy oldható meg, ha a hatvanas és a százas év-sorozatok hézagmentesen illeszkednek egymáshoz. Könnyű utánaszámolni: ez a háromszázadik évnél következik be először. Így aztán az Elefánt éve (a megfelelő elemi minőséggel párosítva), amelyben az etióp csapatok megostromolták Mekkát hogy most az Iszlám időszámítás köréből idézzük Heribert Illig példáját az óra átigazítása után is az Elefánt évére (ugyanazzal az elemi minőséggel párosítva) fog esni. Márpedig ezt az időszámítási rendszert nagyon szigorúan számon tartották, sőt ma is számon tartják azok a népek, amelyek az Iszlám vonzáskörébe jutottak. A másik tisztázandó kérdés így szól: ha a Krisztus utáni, más megnevezéssel Anno Domini időszámítás bevezetésekor nem iktattak be nulladik évet a pozitív, illetve a negatív előjelű évsorozatok közé, akkor a jelentős fordulók vajon a kerek számú évekre vagy a plusz egyesekre fognak esni? Érzékletesebben fogalmazva: melyik lesz a jelentősebb dátum az egyetemes és benne a magyar történelem menetében, az vagy az év? Nos, a tények alapos számbavétele után jó lelkiismerettel csak az utóbbira szavazhatunk. De lássuk most már a konkrét példákat a hazai történelemből! Ami az Árpád-i honfoglalás valódi idő-pontját (895 helyett 595) illeti, az a lehető legjobb megközelítéssel idézi emlékezetünkbe az eddigi spekulációk szerinti avar honfoglalás dátumát. (Emlékeztetőül: a magyar krónikák csakis hunokról primus ingressus és magyarokról secundus ingressus beszélnek, az avar név még elszólásként sem fordul elő bennük!) A következő drámai fordulatot az 1001-es esztendő hozza. Mi is történt 1001-ben a jelenlegi, és mi az Illig-féle időszámítás szerint? A látlelet megdöbbentő! Az utolsó valóban szakrálisnak nevezhető uralmi formáció Európában, a Turul-dinasztia ismertebb nevén az Árpádház hatalom-gyakorlása az előbbi esetben elkezdődik, a másodikban befejeződik ebben az évben. Mit jelent ez egyetemesebb, üdvtörténeti vonatkozásban? Azt, hogy egy ezeréves birodalom, amelyet a maga személyes jelenlétével még Jézus Krisztus indított útjára, az utolsó Turul-sarj, III. Endre halálával végképp lezárult. Az újabb ezredév, amelynek most a hétszázadik éve körül járunk, a fokozódó káoszé Ha viszont az állítólagos korona-küldés jelenleg számon tartott dátumát helyezzük az Illig-tézis nagyító lencséje alá, akkor azt találjuk, hogy 1000 körül (egyelőre tíz éves toleranciával számolunk!) valóban küldött koronát pápa magyar királynak, csakhogy Ez a pápa nem II. Sylvester volt, hanem V. Kelemen, a magyar királyt nem Istvánnak, de nem is Vajknak hívták, hanem Károlynak (ismertebb nevén Károly Róbertnek), a küldött korona nem a Szent Korona volt, a szóban forgó 1000 körüli időpont pedig a mai időszámítási rendszerben 1300 körülinek adódik. Egészen konkrétan: 1308-ban került sor a pápai ajándék-koronával történő a nemzet által soha el nem ismert beiktatásra, de egy korábbi, hasonlóan sikertelen és hasonlóan pápai biztatásra foganatosított koronázási kísérletről már 1300 táján is értesítenek forrásaink. Mindenesetre bízvást elmondhatjuk: ez a 300 éves csiszi-

14 16 Dobogó csuszi máig hatóan jól jön a trojka korona-küldésben érdekelt képviselőinek, illetve jogutódjaiknak. Figyelemre méltó átrímelést észlelhetünk azután a katasztrófális kimenetelű 1541-es év (Buda eleste, a Kárpát-medencei Magyarország feldaraboltatása) és 1241, a tatárjárás éve között. A leglátványosabb tanulságok azonban az ún. dekanátus-váltások körül adódnak. Anélkül, hogy a kérdés csillagászati vonatkozásainak részletes taglalásába bocsátkoznék, megjegyzésre javaslom a következőket. A tavaszpont preceszsziós csúszása folytán a tavaszkezdő nap, március 21. hajnalán átlag 2160 éven át látjuk ugyanabból a csillagképből jelenleg éppen a Halakból felkelni a Napot. Ha ezt az igencsak tetemes időtávot hagyományos módon tovább osztjuk, akkor a 720 évből álló dekanátusokhoz (egyharmadnyi jegy-érvénytartamokhoz) jutunk. Ezek olyan állatövi tulajdonságokkal színezik át a teljes hónapnyi alaptulajdonságokat, hogy a három rész-egység rendre azonos elemi sajátosságokat vonultat föl. A víz-eleműnek tételezett Halak világhónapjában például a vizes dekanátusok így következnek egymásra: Skorpió, Rák, Halak. (A precessziós mozgás során láthatólag fordított sorrendben járjuk be a jegy-érvénytartamokat, mint a napos kis évben!) Mindehhez még annyit kell hozzátanulnunk, hogy valamennyi jegy-érvénytartam esetében definíciószerűen a szellemiség alakulásának kereteit jelölik ki az éppen aktuális jegy-sajátosságok, míg ezeknek a szellemi trendeknek a konkrét, testi megjelenésére vonatkozóan ugyancsak definíciószerűen a szemközti jegy (illetve csillagkép) sajátosságai lesznek a meghatározók. Esetünkre fókuszálva: Kr. u. 720 körül szellemi tekintetben a Skorpióból a Rákba fordultunk át, ugyanakkor testi vonatkozásban a Skorpióval szemközti Bikából a Rákkal szemközti Bakba ben viszont a Rákból a Halakba, illetve a Bakból a Szűzbe meneteltünk tovább. Minthogy a világ anyagi-testi szinten történő alakulását könnyebb látható, tapintható dokumentumok segítségével végigkísérni, mint a szellemiség illékonyabb mozdulásait, ezúttal is célszerű lesz így modelleznünk a váltásokkal előálló újabb és újabb kozmikus, egyszersmind társadalmi-politikai helyzeteket. Ez azt jelenti, hogy 720 táján valamely, a nemzet életében igen jelentős szerepet játszó családnak (Rák-képviselet) erőszakkal el kell záratnia (Bak-hatás). Érthetőbben szólva: el kell fogatnia, zár alá kell kerülnie. Nos, éppen ez történik, előbb Istvánunk sógorával, Gyulával és annak családjával, majd, közeledvén a 720-as dátumhoz, a Vászoly-családdal. Csakhogy ezt az eseménysort a jelenkori történetírás kerek 300 évvel későbben jegyzi. Az 1440-es helyzetkép még árulkodóbb. Itt a Halak világhónap Halak dekanátusa lép érvénybe, testi-anyagi szinten pedig a szemközti Szűz érezteti a maga elsöprő erejű szívó (szívhez szóló, elcsábító-elszívó) hatását. Pergessük csak odébb 300 évvel a történelem lapjait! 1741-et írunk (A kerek évszámokhoz képesti egy-egy éves elcsúszás mint ahogy arra korábban már felhívtam a figyelmet itt és az előbbiekben abból adódik, hogy a jelenleg érvényben lévő időszámítás a Kr. előtti első év után nem iktat be egy nulladikat, hanem mindjárt a Kr. utáni első évvel folytatja a számlálást. Így a mai számításunk szerinti 1741, illetve 1441 voltaképpen 1740-nek, illetve 1440-nek felel meg, ugyanúgy, ahogy a korábban emlegetett 1001 és 1301 a kerek számú 1000-nek és 1300-nak!) Nos, 1741-ben éppen a Szűz egyeduralma kezdődik Magyarországon. Nőt koronázunk, aki szívre ható esdeklésével a maga elemi érdekei ellen hangolja a nemzetet, majd elszívja legjobbjainkat az ország területéről a nemzet-idegen Bécsbe. Ugyanakkor a Ratio Educationis révén a szerves műveltség hagyományörökítő gyakorlatával szemben az arcnélküli alattvalók iskolai sorozatgyártását indítja el. (Jellegzetes fekete Szűz-megnyilvánulás!) Ha Illig úrnak szüksége van konkrét bizonyítékokra tézise alátámasztására, hát íme (Másrészről ez a példa-sor visszahatólag is indokolhatja, miért ragaszkodom az idő-korrekció alkalmazásakor hazai vonatkozásban a kerek 300 évhez.) Egyetlen kérdésünk maradt hátra: miként történhetett meg mindez? Nem technikai, hanem erkölcsi értelemben. A válasz ezúttal is lakonikus rövidséggel érkezik. Világhónapunkban jó kétezer éven át a Halak- Szűz tengely sokat mondó nevén: a halál-tengely érezteti a maga minden egyéb befolyást lenullázó, jóságosnak meg éppen nem nevezhető hatását velünk, halandó Föld-lakókkal. Ebben a korszakban, és csakis ebben, válhatnak általánossá, mindennapos előfordulással, az olyanfajta csúsztatások, mint amilyent Heribert Illig a maga Kitalált középkorában tetten ért. Ez az a korszak, amelyben az igazságot lépésről-lépésre kiszorítja a helyéből a bizonyíthatóság, a tudást a jólértesültség, a tények helyébe hírek tolakodnak, és ami jelen esetben a legméltóbb lehet a figyelmünkre: műnyelvek kreálásával fantom-népeket lehet gyártani előre- és visszamenőleg. Részletesen kidolgozott ál-történelemmel, napi politikai vagy egyéb érdekeltségeknek megfelelően. A hazugságok kora azonban a végéhez közeledik. Heribert Illig és munkatársai jóvoltából most nyertünk (ilyen-olyan elosztásban) 300 évet. Kegyelmi idő! Hogy észre térjünk. Vajha élnénk a lehetőséggel. Megjelent Tóth Gyula: A kitalált középkoron túl című könyve. Ebből az alkalomból úgy gondoltuk, újra felidézzük az előzményeket. Egyébként sem árt, ha időről időre felfrissítjük tudásunkat, leporolunk régi könyveket, melyekben soha el nem évülő tudások vannak. Hátha nem lesz minden eredmény nélkül való az újraolvasásuk... Egy ilyen könyvben jelent meg annak idején közel 20 éve Pap Gábor írása. (a szerk.)

15 MIKLÓSVÖLGYI JÁNOS A csodálatos tavaszi fényzuhatagban, mindössze három földalatti megálló és hozzávetőleg százötven méter séta után Budapest szívében ismét leereszkedtem az Alvilágba. Nem a budapesti alvilágba, hanem abba az Alvilágba, ahol Madách Ádámja, vagy az Isteni színjáték Dantéja járt. Ekkor értem ugyanis az Ernst múzeum bejáratához, hogy ott megtekintsem a Gulyás Gábor kurátorságával meg-rendezett Tükör által homályosan című kiállítás anyagát, mely a képzőművészeti közéletben giga-neveknek, sztároknak, celebeknek számító kortárs hazai, és nemzetközi nagymesterekkel felvértezve szándékozott garantálni az elmaradhatatlan élményt a posztmodern művekre éhező ínyencek számára. Hogy kik voltak az étlapon a szarvasgombának és cápauszonylevesnek számító gasztronómiai remekek, arra azért nem térnék ki MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM 17 Szűz Máriát megölni nem kell félnetek! Jó lesz! Áldatlan állapotú áldott állapot részletesen, mert meggyőződésem, hogy amint a fent említett ételkülönlegességek is a természet rendje szerint salakanyaggá válva kiürülnek az emberi szervezetből, ugyanúgy az Ernst Múzeum szóban forgó sztárjainak lenyomatai is lényegét tekintve hasonló módon fognak távozni a művészettörténet-írás komolyan vehető remekei sorából. Említésre így nem igazán érdemesek. Legalábbis az esetek döntő többségében nem. Amiért mégis írni szándékozom a tárlat anyagáról, az tehát nem elsősorban annak művészi értéke, hanem sokkal inkább az általa képviselt szellemiség, valamint az arra adott kritikai reakciók miatt lehet érdekes és tanulságos. A kurátorok szándéka szerint a kiállítás azt a művészeti változtatást igyekezett bemutatni, amely az emberi arc megjelenítésének módjában, indítékaiban és céljaiban az elmúlt négy évtizedben végbement. A kissé túlhevülten fontoskodó és okoskodó deklaráción túllépve egész egyszerűen arról van szó, hogy kortárs művészek által megjelenített portrékat kapnak cserébe mindazok, akik megváltják belépőjüket a Műcsarnok fiókintézményébe. A téma a tünetbetegségként megjelenő, érthetetlenségig szofisztikált felvezetők ellenére rendkívül izgalmasan hangzik, hisz ebben az esetben mégiscsak arról van szó, hogy nagyon is pontos képet kaphatunk arról a kérdésről, hogyan látják ma az embert, itt az ezredforduló évtizedeiben a művészettörténeti kánon által leginkább preferált alkotóink. Milyen képet festenek az ember, az emberiség arcáról egy olyan korban, ahol a tekintetek az esetek döntő többségében már csupán gondosan megrajzolt maszkok mögé bújva képesek szembesülni a világgal, és azon belül magával az emberrel, de leginkább önmagukkal. Ráégett-e már az emberiségre az az álarc, amit a történelem folyamán szinte valamennyi ciklusban az emberi karakter vonásaira szabtak, eggyé vált-e tekintetünkkel az a szándék, mely a látás és a meglátás elé robosztus, elbonthatatlannak tűnő falakat emelt? A kérdésfelvetés tehát izgalmas kirándulást ígér egy olyan világba, ahol a főszereplő egy arcát vesztett korszakban maga az emberi portré lesz. Rátalálunk-e vonásaink alatt valahol egészen mélyen elrejtve az emberre, vagy egy döntően más életminőség köszön vissza a XXI. század képmásaiból? Ezekkel a kérdésekkel a tarsolyomban érkeztem hát az Ernst Múzeum épületébe, s bizton reménykedtem abban, hogy kérdéseimre sommás válaszokat fogok kapni. Nem tévedtem A tárlat nyitóképe Az identitás tételéről: a Szentháromság címmel korántsem meglepő módon egy video-munka képében fogadta a látogatókat. Saját alkotója a következőképpen szólt művének tar(talmi) vonatkozásairól: A képernyőn Jézus Krisztus Piero della Francesca által festett portréja látható, majd Nicho-

16 18 Dobogó A konyhafőnök ajánlata: Utolsó vacsora svédasztal kortárs módra las Lenau, az osztrák romantikus költő arcmása, mely élete utolsó, elmegyógyintézetben töltött évei alatt készült róla, majd a saját arcom. ( ) Halott arcokat őrzök meg életben, hogy beszéljenek, saját arcomat az övékre vetítve, és grimaszokat vágva ( ) Az identitás tételének kérdése abban áll, hogy hogyan válnak viszonylagossá (a portrék) egymás tükrében. Halott arcokat őrzök meg vallja mesterünk, és ebben a pillanatban máris beleütközünk az első, igencsak jellemző, vagyis nyugodt lelkiismerettel tipizálható XX. századi zavart gondolkodásmód megnyilvánulásába. Mivel alkotásán az egykori Szovjetunió területén született művész három (köztük Krisztus) portréval dolgozik, és halott arcokról értekezik, ezért teljesen logikus a következtetés, hogy mesterünk világlá-tásának tükrében a Megváltó halott. Ezt ő maga mondja ki. Halott arcokkal dolgozom szól a fülszöveg, s ilyen összefüggésben már egyenes út vezet az alko-tás további, igencsak jellegzetesnek mondható konzekvenciáinak leszűréséig: ha ugyanis a kép címe Szentháromság, a Szentháromság pedig három Isteni személyt az Atyát, a Fiút és a Szentlelket rejti, akkor az is csakhamar világossá válik, hogy amennyiben az alkotáson szereplő hármasságot megfeleltetjük a Szentháromság hármasságával (miért ne tehetnénk, hisz a hármasságra épülő cím és az ugyanolyan hármasságra épülő szereplőválasztás egyenesen megköveteli ennek a verziónak is a számbavételét), akkor a video-munkán megidéződő második személy (ami a Szentháromság dimenziójában a Fiút, tehát magát a Világ Világosságát jelöli), az alkotáson a romantikus osztrák író képében fog megjelenni, ami természetesen mindaddig nem lenne probléma, míg nem tudnánk, hogy osztrák barátunk, mint szabályos, kezelésre szoruló elmebeteg kap szerepet az ominózus művön. Mármost azért mégiscsak nehéz ebben az esetben nem meglátni az összefüggéseket. Itt ugyanis arról van szó, hogy mivel az installáció második szereplője egy idegosztályra utalt tébolyodott, a Szentháromság második szereplője pedig a Fiú Isten, ezért ilyen körülmények között legalábbis az egyik olvasati lehetőség keretén belül mindenképpen teljes jogalappal tehető egyenlőségjel a két szereplő közé, aminek következtében a keresztény vallás alapítója, az Egyetemes Megváltó mégiscsak egy alapvetően gyengeelméjű szerepkörben jelenik meg az alkotás fókuszában. A Krisztusról alkotott kép tehát tovább bővül a mű tükrében: vagy halott, vagy beszámíthatatlan. Ez a dolgok egyik oldala. Ha azonban figyelembe vesszük, hogy a Szentháromság első személye maga a Teremtő Isten, az alkotás első személye pedig Krisztus, akkor ilyen formán adódó azonosságukból következően viszont tanúi lehetünk egy ugyanolyan átprogramozási kísérletnek, mint amilyen a Sixtus-kápolna Utolsó Ítélet freskóján már bekövetkezett hozzávetőleg ötszáz évvel ezelőtt, ahol is az ószövetségi ítélkező istenképpel fedték le a megtartó erő legdominánsabb képviselőjét, az Egyetemes Megváltót Jézus Krisztust, ezáltal kényszerítve egy tőle maximálisan idegen etikai közegbe. Sínen vagyunk mondhatnánk hisz közel sem meglepő az Igazság napja ilyetén eszközökkel vázolt személyiségrajzának felvetése egy olyan korban, ahol az ilyenfajta megítélések közönségesnek mondható, beolajozottan működő sztereotípiái a Krisztusság bemérésének. Az alkotó által tulajdon művéhez fűzött kommentár azonban világosan jelzi: korántsem merült ki mondandója a fent összegzett konzekvenciákban. Az ismertető szöveg ugyanis a következő mondattal folytatódik: Az identitás kérdése abban áll, hogy hogyan válnak viszonylagossá (értsd: az arcok) egymás tükrében. Ezzel a kijelentéssel máris megérkeztünk a következő, nyugodtan általánosítható karakteréhez a XX XXI. századi világlátásnak. Az elmondottak tükrében ugyanis ismét azzal a kényszerképzettel kell szembesülnünk, hogy földi életünk keretrendszerében minden viszonylagos, hogy minden a világon még az Egyetemes, mozdíthatatlan Érték megítélése is csupán nézőpont kérdése, vagyis egy olyan elasztikus viszonyítási pont, mely alatt voltaképpen folyamatosan reng a föld, tehát semmiféle stabilitást, fix vonatkoztatási alapot nem képes szolgáltatni. Ez a látásmód valóban betegség, méghozzá komoly, kezelésre szoruló betegség. A kiállításra érkező nagyérdemű tehát egy ilyen felütéssel indulhat útjára, hogy aztán az Ernst Múzeum emeleti termeiben szembesülhessen a XX XXI. századi portrék által megrajzolt ezredfordulós emberi lelkülettel. Felérve tehát az emeletre a nyitókép szellemiségének tükrében aztán komolyabb meglepetés már nem fogja érni az embert. Néhány jellegtelen fotográfiát elhagyva, de még mindig az első teremben, abszolút domináns pozícióban ismét egy vido-alkotással szembesülhetünk, melynek témája a következő: a hozzávetőleg három méter szélességben a falra vetített képen egy németalföldi reneszánsz festő Madonna portréja látható, melyre egy nőművész a saját arcmását vetítette rá. Ekkor a Szűz Mária portré és az alkotóművész portréja voltaképpen egymás fedésében helyezkedik el a kiállítótér falán. Míg a Madonna-portré értelemszerűen állóképként, addig a nőművész vo-

17 MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM 19 násai élőkép formájában idéződnek meg. Néhány eseménytelen másodpercet követően az installáció megálmodója egy íjat ragad magához, megcélozza Szűz Mária arcát és fejébe nyílvesszők sokasságát lövi. Blaszfémia? Perverzitás? Provokáció? Talán mindegyik, de igazság szerint egyik sem. Sokkal inkább fatális tévedés, meggondolatlanság, de még inkább megvezetés, vagyis egy olyan világkép sulykolása, ahol elvileg az értéket mindenféle következmények nélkül ki lehet kezdeni, le lehet járatni, közönséges támadásoknak lehet kitenni. Hogyan olvasható ki az alkotás képi világából a fent lejegyzett következtetés? Nagyon egyszerűen. Amikor ugyanis a kilőtt nyílvesszők az Egyetemes Megváltót világra segítő erőteret veszik célba, akkor nem csupán az Istenfiú Anyjának vonásaiba fúródnak bele, de az alkotóéba is, hiszen mint ahogyan azt fentebb már említettük, a két arc egymásra van vetítve. Ebben a pillanatban még egyfajta pozitív üzenetként is értékelhetnénk a vizuális nyelven megfogalmazott eseményeket, mely ebben a perspektívában mindenképpen azt a figyelmeztetést tolmácsolná, hogy vigyázz ember, megsebezni ugyan megsebezheted egy magasabb minőségű erőtér evilágra transzformálódott megnyilvánulási formáját, de ebbéli tettednek kárvallottja te magad leszel, hiszen az Ő megidéződésének célbavételével, végső soron tulajdon vonásaidban is sebet ejtesz. Csakhogy a helyzet nem ennyire egyszerű. Mert bár a vizuális effektusok egyértelműen jelzik, hogy a Madonna meglövésének következtében az emberi arcba is belefúródtak a nyílvesszők, ám a video-alkotás tanúsága szerint néhány másodperc után az emberi arc leválik az Isten-anya arcának vonásairól, és jól érzékelhetően sértetlen állapotban egész egysze-rűen kisétál a képből. Ebben a formában azonban már voltaképpen vállalhatatlan az üzenet minden józa-nul gondolkodó ember számára. Vállalhatatlan, mert egyrészről azt sulykolja, hogy Jézus Krisztus célke-resztbe állítása, majd tűz alá vétele Mária megtáma-dása által már akár születése előtt is indokolt lehet, másrészről azért, mert azt a fatális rögeszmét próbálja a normális világlátás szférájába utalni, melynek értel-mében, ha egy magasabb rendű minőséget megpró-bálsz eltávolítani az élők sorából (tehát a mindennapi életünk színteréről való kiiktatása mellett döntesz), akkor ebbéli szándékodnak és tettednek semmiféle negatív következménye nem lesz, hiszen sértetlenül úszhatod meg ördögi küldetésed beteljesítését. És va-lóban Ha csupán a szóban forgó video-installációt értelmezzük a konkrét üzenet kizárólag ezt az állapotot tükrözi. Csakhogy nem feledhetjük, hogy az Ernst Múzeum jelen írásban tárgyalt, képnyelven fogalmazott reflexiója nem mint önálló alkotás lett a nagyér-demű elé tárva, hanem egy jóval összetettebb koncepció részeként csupán részegysége egy sokkalta átfo-góbb vizuális elemekkel dolgozó szellemi rendszer-nek, ami egészen pontosan azt jelenti, hogy az üzenet teljessége csakis az összes kiállított tárgy üzenetének feldolgozása és értelmezése mellett, azok kontextu-sában, azok összefüggésében értelmezhető és értékel-hető teljes jogalappal és hitelességgel. Ennek fényé-ben tagadhatatlan, hogy az elemzés tárgyává tett alko-tásunk hatása a tárlat további műveinek szimbolikus és nagyon is direkt világában fog tovább élni. Most már csak azt kellene megvizsgálnunk, hogy milyen az az életminőség, mely átöröklődik egy ilyen szellemi alapállás megélésének és elfogadásának hatására. Milyen az az életminőség, mely egy olyan világlátás tanításából nő ki, amely leplezetlen egyértelműséggel jelzi, hogy egy magasabb minőség lenyilazása tehát végső soron likvidálása mindenféle negatív következmény nélkül kivitelezhető az ember számára? Nos, a kérdésre adott válasz egészen megdöbbentő, ha úgy tetszik, riasztó lesz. A tárlat további részében ugyanis valami elképesztően durva, a végletekig eltorzult rémséges arcok fogják szabály szerint ellepni az Ernst Múzeum falait. Akikkel itt szembesülünk, már messze nem emberek, de sajátos módon nem is ember alatti erőt képviselő állati minőségek, hanem hátborzongató, riasztó démoni szörnyszülöttek. Ha tehát valakinek csupán egy csöpp érzéke is megmaradt még a látásra, akkor egész egyszerűen nem igaz, hogy nem ismeri fel azokat a rendkívüli veszélyeket, amelyeket egy olyan világkép tanítása sugall, ahol domináns hangsúllyal van jelen egy olyan erő, amely az Isteni szféra szabadon való támadhatóságát sulykolja. XXI. századi emberként sokan tudjuk, hogy mit jelent ma az esetek döntő többségében modernnek lenni: amikor a művészet és a pszichózis közé egyenlőségjel tétetik, amikor valami attól korszerű, ha a személyiségzavar minden jelét magán hordozza, akkor definíciószerűen kijelenthető: izgalmas kortárs törekvésekkel állunk szemben. Ugyanezen tipikusnak is mondható azonosító jegyek elsöprő hangsúllyal köszönnek vissza az Ernst Múzeum szinte valamennyi portréábrázolásáról. Pszichózisra utaló torzulások, és a fentiekben már említett személyiségzavaron túl egészen démoni karakterek mind-mind nélkülözhetetlen építőelemei a kiállítás által bemutatott műveknek. Az

18 20 Dobogó eredmény természetesen nem véletlen: a képzőművészet Serano és Nietsch típusú szereplői, akik emberi vizeletet és leölt disznók beleit használják a vallási szimbólumokkal dolgozó alkotásaik talajául, korántsem véletlen, hogy kizárólag egy olyan profilú emberiséget képesek prezentálni, ahol az emberi és az emberhez méltó tulajdonságok, vonások és szerepek számára már a legminimálisabb feltételrendszer sincs biztosítva. Ezért hát az emberi arc helyét a bukott ember démonainak fizikai megtestesülése veszi át. A mellékelt portrék szemlélésének tükrében aligha képezheti vita tárgyát a megállapítás: súlyos deformálódások jelentkeznek egy olyan korban az emberi karakteren, ahol az évezredeken keresztül mozdíthatatlan igazodási-tájékozódási pontként megjelölt Isteni erőtér viszonylagossá tétele elfogadott normává válik, valamint az Istenanya célbavételén keresztül maga a Megváltói szellemiség olcsó derivátummá alacsonyodván egy józan ítélőképességét és méltóságát vesztett társadalom szabad célpontjává hanyatlik. Ezek a képek, ezek az arcok, ezek a tekintetek nem hazudnak, és pillanatok alatt leplezik le a Szűz Mária arcmását nyilazó erőtér olcsó hazugságát, mely kitartóan sulykolja: mindenféle negatív következmény nélkül kivitelez-hető a magasabb minőségű erőtér célbavétele, majd annak lenyilazása. Az állítás tehát hazugság közönséges hazugság, mert a világ nem így működik. Ideig-óráig ugyan elképzelhető a deformálódások lappan-gása, de aztán eljön a pillanat, amikor végzetesen ösz-szeomlik az emberi szervezet, az emberi minőség. Tulajdonképpen ezt az összeomlást tapasztaltam meg a kiállításon is, ahol Szűz Mária megjelenésével egyrészt tagadhatatlanul idéződött meg az ember, de ugyanilyen következetességgel ( legyilkoltatásának szándéka által) az összeomlott ember, vagyis a testet öltött démon is. Ezek a minőségek együtt lélegeztek a világgal, aminek következtében a kiállító terem már nem csupán egy prezentációs térként, hanem az öszszesűrített Világegyetem mitológiai létsíkjaként is funkcionált, olyan valóságfeletti létsíkként, ahol szörnyek csatáztak angyalokkal, ahol felébredtek a sötétség démoni energiái, mely démoni energiák gyökerei nem a galéria burkolatába, de nem is a Nagymező utca flaszterébe, hanem az emberi lélekbe kapaszkodtak, amiből következően energiájukat parazita élősködőkhöz méltóan az emberi minőség rovására nyerték. Egészen leplezetlenül jelentek hát meg a hanyatlás profiljai, a bukás torz lényei, miközben a látottak jóval tragikusabb színezetet öltöttek, mint Bosch vásznai, mert ott még szerephez jutott a Paradicsom is, de itt csak a pokol volt jelen teljes vértezetében, és egyvalamit biztosan nem lehetett tudni, hogy ez a pokoli atmoszféra melyik pillanatban feszíti szét a galéria falait, és ömlik rá végérvényesen életünkre. Minden olyan eszme, mely nyíllal lövi le az Istenfiút szülő Anya képmását, nem más, mint a lélek szuicid tanúságtétele a pusztulásra vágyakozván. Ide vezetett a huszadik századi üres, mindenféle tartalomtól mentes önmegvalósítás-ideológia tendenciózus sulykolása, ide vezetett a korlátlan szabadság hazugságának eltorzult kényszerképzete. Szellemének felügyelet nélküli szélnek eresztésével az emberiség ugyanis nem szabadságot, nem az egyéniségben létezés örömüzenetét, hanem az atomnál is hatékonyabb tömegpusztító fegyvert kapott a kezébe, melyet ostoba módon az önmaga által birtokolni vélt élettér irányába fordít. Ha ezen az alaphelyzeten képtelenek vagyunk változtatni, ha a fejünket homokba dugva tehetetlen céltalansággal várunk a csodákra, ha nem értjük meg, hogy a falak (főként ha ezek a falak az istenhit terméskövéből épülnek) nem csupán korlátokat emelni, de védelmet biztosítani is képesek, vagyis nem kizárólag csak a faltörő kos számára kell szabad munkalehetőséget biztosítani, hanem a védőfalak emelésének is, akkor garantáltan elpusztul a világ. A kiállítás tanulságai tehát e néhány gondolatban összegezhetőek, egy nyugodtan általánosítható világkép uralmának keretei között. Ám, hogy tollat ragadtam, annak sokkal nyomatékosabb okai vannak annál, mintsem, hogy beszámolót nyújtsak át egy kortárs képzőművészeti eseményről, és az általa prezentált alkotások vázlatos kritikáját adjon. Nem, nem erről van szó, nem ez a szándék motivált. A bemutatott művek ugyanis valóban rendkívül széles skálán mozogtak, legalább is ami a megfogalmazásuk módját illette. Tartalmi vonatkozásaik, ok-okozati felépítésük, egymást létrehozó, és egymásból táplálkozó rendszerszerűségük azonban olyan világosan, olyannyira szembetűnően már-már tolakodó egyértelműséggel kötötte őket össze, hogy valójában az a döbbenetes, hogy ezen kapcsolódási pontokat sem a kritika, sem a szakma, sem a laikus, vagy éppen beavatott műélvezői réteg nem volt képes felismerni. Mert, hogy nem ismerte fel, ez nem vita tárgya, hanem tény kérdése. Ezen állítás alátámasztására álljon itt néhány idézet azon elemzésekből, melyek a nevezett tárlattal összefüggésben jelentek meg, vagy internetes fórumokon,

19 MITIKUS MAGYAR TÖRTÉNELEM 21 XXI. századi kilátás "ánusz-perspektívából vagy különböző sajtóorgánumokban Portrékat látunk jó nevű művészektől, jó nevű múzeumban, jó nevű gyűjtőktől. Ezek után talán meglepő lesz kijelentésem, de nem tudok mit kezdeni ezzel a tárlattal. A tükör által homályosan cím mögé bújó tárlat egésze esetében súlyos, és maradandó összefüggések helyett, színes léggömböt kapunk, amelyet nézegetve sem a portré, sem a kortárs művészet lényegéről nem tudunk meg sokkal többet, mint amit már előtte sejtettünk ( ) Egymagában minden mű megáll és megállít. Együtt az egésznek azonban semmi értelme. (Mélyi József, Mozgó Világ, március) A sokszínűség iránytalan mátrixba fullad. Az egyetlen adekvát befogadási forma, ha külön-külön nézzük a műveket. (Détsei Kriszta, Revizor, a kritikai portál) A helyzet tehát aligha nevezhető optimálisnak. Kelletlenül az arcunkba nyomnak Magyarország egyik legjobban preferált, állami finanszírozású múzeumában egy olyan gyűjteményes tárlatot, ahol az Isteni erőtér relativizálásának és kiiktatásának sulykolása mellett egy végtelenül lealacsonyodott, egészen riasztó debilitással átitatott emberiség portréin keresztül magának az ördög ébredésének, majd elhatalmasodásának folyamatát követhetjük nyomon, miközben a teljesen logikusan és egyértelműen megrajzolt hanyatlási és szellemi értelemben vett alámerülési fokozatok, valamit azok dermesztő következményei gyakorlatilag teljesen láthatatlanok, érzékelhetetlenek maradnak az ember számára. Előtte az ember előtt zajlik a lélek elvesztése, szeme előtt történik az éteri fényesség szurokba mártása, füle hallatára következik be a hazugság szólamainak következetes behangolása, és az egészből döbbenetes módon semmit nem ért. Összefüggéstelen, értelmetlen, iránytalan, inkoherens képjeleket lát, miközben egy láthatatlan, de nagyon is jelenlévő ördögi mozigépész, már réges-régen befűzte a szalagot és a film vetítését is elkezdte. Csakhogy ez a film nem a képzelet szüleménye, nem Hollywoodi szerelmi história, nem elégikus hangvételű életrajzi történet, nem fröccsentett műanyag héroszok áltörténelmi trambulinon zajló számháborúja, hanem az életünket és sorsunkat rögzítő, kegyetlen realitással megrajzolt vágatlan dokumentumfilm. A kockák filmmé összeállva a szemünk előtt peregnek, és mi mégsem a vászonra szegezzük vigyázó szemeinket, mégsem a jól értelmezhető film megtekintéséhez, hanem makacs következetességgel az önmagukban jellegtelen, jelentéktelen és értelmetlen filmkockák kizárólagos meglátásához ragaszkodunk, s így képtelenek vagyunk meglátni a ránk leselkedő óriási veszélyeket. A helyzet ilyen összefüggésben egészen kritikusnak értékelhető. De vajon mi lehet az ok, mi lehet a magyarázat arra, hogy az ember elfelejtett olvasni, hogy nem érti a képjelek nyelvezetét, hogy nem érzékeli a nagyon is egyértelmű utalásokat, a félreérthetetlen veszélyeket? Ez számít jelenlegi helyzetünkben talán a legdöntőbb kérdésnek. A válasz a kérdés súlyossága ellenére fölöttébb logikus és egyszerű, ha úgy tetszik, triviális. Mert az ember korunk embere elfelejtett látni. A megállapítás tehát triviális és közhelyszerű, de attól még igaz. Mint ahogyan egyszerű, közönséges, és közhelyszerű az arra a kérdésre adandó válasz is, hogy valójában ki tehető felelőssé egész generációk vakká tételéért, milyen erőtér felelőssége vethető fel akkor, amikor az ember szeretné látni, hogy valójában hogyan és miért is következett be tudatának ma még igazából meg nem állapítható súlyossági fokozatú mutálódása. Az első számú felelős természetesen, mint mindig az antikrisztusi erő ébredése. Az Antikrisztus mondja Ferdinand Ebner az Evangélium által keltett szellemi nyugtalanság legerősebb egzisztenciális megnyilatkozása. Mit jelent ez? Nos, mindenekelőtt jelenti azt, hogy az Evangéliumi tanítás a Fény-minőség legintenzívebb megnyilvánulásaként felébreszti a Sötét Minőség önvédelmi reflexét, mely ilyen körülmények között veszélyeztetve érzi pozícióját és erőkifejtő hatását. Ezért hát ellenlépések megtételére szánja el magát. Ennek egyik legbeváltabb formája az altatás. A tudat altatása. A tudat altatásának viszont előfeltétele az ördög aktivizálódása, vagyis ébredése. Ez a jelenség napjainkban már félreérthetetlenül érzékelhető, hiszen az ma már világosan látható, hogy ördög valóban nem alszik. Viszont altat. Tudatot, szellemiséget, értékítéletet, tisztánlátást, reakcióképességet. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a néhány sorral ezelőtt feltett

20 22 Dobogó kérdés válaszaként hanyagul az ördög nyakába varrhatnánk a XXI. századi ember jellegzetes szellemi alapállásának világrajövetelét, azon alapállásnak a megszületését, melynek legfőbb sajátja az alélt tudat. A helyzet ennél ugyanis jóval árnyaltabb, s gyakran profánabb, ha úgy tetszik, kevésbé misztikus. Ennek az antikrisztusi erőnek ugyanis vannak végrehajtói. Hogy kik ők? Azt a kérdést, hogy a politikai széljárásnak és az oktatásnak milyen szerepe volt évtizedeken keresztül az emberi elme módszeres leépítésében, szinte szükségtelen felvetni, hisz mindez evidencia. Ám jó, ha megértjük, a végrehajtók köre közel sem ennyire tagolatlan. Nem szeretnék tabukat döntögetni, de hát az igazság mégiscsak az, hogy nem csupán egy politikai rezsim, és annak szolgai módon alárendelt csatlósa a kultúrpolitika által kijelölt utat követő oktatás és hivatalosan támogatott művészet volt kizárólag az az erőtér, mely a tudat végzetesnek tűnő ki-siklását előidézte, hanem az is, amely testközelből tapasztalta a fiatalság minden mozdulását, és ebbéli pozíciójából adódóan sokkal inkább beszélte a nyelvét, mint a műbőrfoteles, szekrénysoros tanácsi irodák középszerű, jellegtelen káderei. No, de kikről is van szó valójában? Kik ők, akik ha akaratukon kívül, de mégiscsak elősegítették egy emberellenes erő ébredését oly módon, hogy nem beszéltek a lényeges kérdésekről akkor, amikor a lényegtelen hatalma a nihil összeroppantani készült a világot? Nos, a kérdésre a válasz akkor kristályosodott ki bennem igazán, amikor a minap egy rádióműsorban a hatvanas-hetvenes évek zenekaraival összefüggésben a nagy generáció megjelölést hallottam felvetni. Hogy miért tartom egyáltalán figyelemre érdemesnek egy alapvetően lefokozott keretrendszerben megnyilatkozó jelenség a könnyűzene szerepét? Mert tetszik, nem tetszik, de felszínessége, gyakori banalitása, még gyakoribb közönségessége ellenére jóval komolyabb befolyásoló erővel rendelkezik az életkori sajátosságai miatt még igen könnyen formálható, alakítható, vagy adott esetben sajnálatosan manipulálható, iskolapadból még ki nem került nemzedék felett, mint a magaskultúra, vagy akár az egyház. Ez ma már nem feltételezés, hanem tény kérdése. Ilyen értelemben pedig hatásának és erejének felvetése, felszínessége ellenére sem megkerülhető. Egy ilyen markáns befolyásoló tényező volt tehát a hatvanas-hetvenes évek fordulóján a nagy generáció, az a nagy generáció, mely a civilizáltnak mondott nyugatról szabadságeszményt importáló vállalkozásként működött abban a korban, amikor a zsarnokság még nyíltan zsarnokságként viselkedett és nem öltötte magára a demokrácia rózsaszín öltönyét. Jelen volt tehát egy olyan erőtér, melynek hihetetlen erejű lehetősége lett volna arra, hogy ébresztőt fújjon akkor, amikor a diktatórikus gépezet egyetlen feladata arra koncentrálódott, hogy megbízható aneszteziológusként működjön a társadalom felett. De lássuk, élt-e ezzel a rendkívüli lehetőséggel a mi nagy generációnk, használta-e azokat az eszközöket, melyekkel ha nem is nyithatta volna fel maradéktalanul a szemeket, de legalább is a szellem ébredésének igényét kifejleszthette volna. Nos, ha megnézzük a The Doors, a Hair, a Fal című filmeket, vagy meghallgatjuk a nagy generáció tagjainak korabeli nyilatkozatait, egy közös pontot mindenképpen találunk azokban. Valamennyi a szabadságról, kódolt rendszerkritikáról és lázadásról szólt, természetesen a rock n roll, az ital és a trapéznadrág fűszerével meghintve. De bármily sajnálatos is, szó sem volt a tudás, vagy a műveltség szükségszerűségének hangsúlyozásáról. (Legalább is nyomatékosan nem.) Ennek pedig az lett a teljesen törvényszerű, de tagadhatatlanul drámai következménye, hogy a lázadás, vagyis az örökös elégedetlenség alapállása maximálisan átöröklődött évtizedek időtengelyén keresztül egészen napjainkig, viszont a tudás és a műveltség iránti igény nem. Hogy ez mennyire így van, ezen tétel igazolására elég csak nyitott szemmel körültekinteni közéletünkön. Az elégedetlenkedés manapság már nem csupán egy absztrakt, elvont hatalom-képpel összefüggésben számít mindennapi jelenségnek, hanem egészen konkrét formában az ember-ember viszonyrendszerében is megnyilvánul, mely mutálódva a gyűlölet képében fertőzi tovább életterünket úgy a zöldségesnél, mint a metrómegállóban. Az ún. nagy generáció tehát ha tetszik, ha nem, de mégiscsak elmulasztotta felhívni a figyelmet arra az alapszabályra, hogy igazán szabaddá nem elsősorban a rock n roll, a trapéznadrág és az Ifjúsági Park, hanem a műveltség tesz. Olybá tűnik tehát a helyzet, hogy nem értették meg: nem elég létrehozni egy szabad társadalmat, azt megfelelő tudásanyaggal is fel kell vértezni. Egy szabad, de műveletlen társadalom jó esetben a leépülés melegágya, míg kevésbé optimális helyzetben a bestialitás időzített bombája lehet csu-