VAJJON CSILLA MÉHÉSZ, MARKETINGVEZETŐ, KŐTELEKI KAPTÁR

Átírás

1 VAJJON CSILLA MÉHÉSZ, MARKETINGVEZETŐ, KŐTELEKI KAPTÁR Vajjon Csilla egy ötgenerációs méhészcsalád legfiatalabb generációjaként befuttatta a családi kincset: azt a mézet, amit a szépapja kezdett termelni, és amit még a szülei is csak nagyfelvásárlóknak értékesítettek. Felső kategóriás termékké pozícionálta azokat a különleges minőségű fajtamézeket, amelyek korábban a közös hordóban várták, hogy befőttesüvegbe kerüljenek. A Kőteleki Kaptár sikere kiváló példája annak, hogy hogyan lehet felismerni és megmutatni azokat az értékeket, amelyek talán már rég a birtokunkban vannak. Vajjon Csilla: Több generációra visszavezethető méhészcsalád a miénk. Egyetlen törés volt csak, amikor a dédapámat megkérdezték, hogy az örökségből a lovakat vagy a méheket választja, ő a lovakra voksolt, de húsz év elteltével a család másik ágából visszakerült a méhecske. Kőtelek a Tisza partján van

2 Szolnoktól 30 km-re északra: csodálatos, szinte érintetlen vidék, ott él például a legnagyobb vízililiompopuláció a Holt-Tiszán. Itt van a családi bázis, és innen hordjuk a méheket, mert vándorméhészek vagyunk. A vándorméhészet azt jelenti, hogy mindig az éppen virágzó növények mellé telepítjük a kaptárakat, így nagy odafigyeléssel fajtamézeket tudunk készíteni. Másképpen nem is lehet, hiszen nem terem egy helyen mondjuk hárs és akác is, vagy ha igen, akkor azt nem válogatják ki a méhek. Ha ez generációk óta működött, miért gondoltad, hogy változtatni kéne a szüleid-nagyszüleid gyakorlatán? Vajjon Csilla: A szüleim és a nagyszüleim mindig felvásárlóknak adták el a mézet: nagy gonddal kipergettük, aztán beöntöttük egy 180 kg-os hordóba, jött a felvásárló és nevetséges összeget fizetve érte elvitte valahová. Régen még csak mintát sem vettek belőle - teljesen követhetetlen, hogy ilyenkor melyik méz hová kerül. Én gimnazista korom óta Budapesten élek, a férjem is budapesti, első osztályú vízilabdázó volt, minden ideköti, mégis beleszeretett a méhészkedésbe. Vérzett a szívem, amikor láttam, hogy a szüleim mekkora hozzáértéssel, gondossággal és szeretettel készítik a mézeket, amik utána méltatlan helyre kerülnek - úgy gondoltuk, hogy ezeket meg kéne mutatni az embereknek. Persze szerencse is kellett hozzá, ahogy mindenhez: volt egy-két gasztroblogger ismerősünk, akikkel megkóstoltattuk, aztán az ismerősök ismerősei is kértek, így olyan emberektől kaptunk pozitív visszajelzést, mint Mautner Zsófi (Chili és Vanília blog, Dining Guide) és Jókuti András (Világevő blog), hogy bátran belevágtunk. A megerősítés akkor is nagyon fontos, ha 100%-ig biztos vagy a termékedben. Mi nemcsak büszkék vagyunk a mézekre, hanem nyugodtak is vagyunk velük kapcsolatban: bármikor hátradőlhetünk, hiszen tudjuk, hogy nincs velük semmi baj. Ha egy pici dolog is sántít a termékeddel, ha valamit magyarázni kell, az már szerintem probléma, mert nem tudsz vele teljesen azonosulni.

3 Tehát velük teszteltettük a mézeket, kitaláltuk a nevet, Franek Péter grafikus segített kialakítani a megjelenést. Megkerestük azokat az üvegeket is, amitől szépek lesznek: addig mindenki a hagyományos, méhecskés-csavaros tetejű befőttesüvegbe töltötte a mézét, amivel semmi baj nincs, de mi szerettünk volna valami különlegesebbet. Igazából akkor robbantunk be a köztudatba, amikor elindult a WAMP (Wasárnapi Művész Piac) Spájz nevű gasztronómiai témájú rendezvénysorozata, ott kezdtük el megmutatni magunkat. Aztán kiírtunk egy receptpályázatot, ahol a beérkezett recepteket Segal Viktor (gasztronómiai tanácsadó, chef), Csapody Balázs (Kistücsök) és Miguel Viera Rocha (Costes) olvasták el - Miguel annyira beleszeretett a mézeinkbe, hogy azóta a Costesben csak ezeket használják a teázáshoz és a konyhában is. Túl egyszerűnek hangzik... Vajjon Csilla: Persze szerencsénk volt, hogy ilyen embereket ismertünk, és hogy én korábban marketingkommunikációs végzettséggel multiknál dolgoztam értékesítőként, de a WAMP-ra például bárki jöhet, ezek a helyek nyitottak. Bárhová oda lehet menni, bármit meg lehet kérdezni, csak azt látom, hogy sokszor nem merik megtenni az emberek, nem mernek nagyot álmodni. De azt is sokszor észreveszem, hogy nem tervezik meg az értékesítést: nem találják ki, hogy kinek és hol szeretnék eladni a terméküket. Van egy nagyon jó termék, de nincs mögötte koncepció és csak csodálkoznak, hogy nem kel el magától, miközben nem szólítanak meg vele embereke,t vagy nem a megfelelő helyre viszik. Ugyanilyen sokszor látom, hogy az árképzésben sincs koncepció. A magyar mezőgazdaságban dolgozó emberekre általában jellemző, hogy a saját munkadíjukat nem számolják bele a költségekbe, annak nincs értéke. Sokszor jönnek oda hozzám vásárokon más méhészek, hogy én miért adom ilyen drágán, ő sokkal olcsóbban ki tudja hozni, ugyanakkor a rendezvény végén szívja a fogát, hogy majdnem a semmiért jött ide, mert alig van haszna. Úgy gondolja, hogy ha hordóban megvennék 1000 forintért a mézet, ő pedig adja 1200-ért, akkor kétszáz forintot nyert, pedig azzal valószínűleg csak az aznapi benzinköltségét fedezi. A méhészképzőben sincs ilyesmiről szó, pedig nagyon fontos lenne, hogy felismerjük a saját munkánk értékét. Kötik valamilyen végzettséghez a méhészkedést Magyarországon? Vajjon Csilla: Nem, pedig szerintem szükség lenne rá. Rengetegen méhészkednek ma, pedig ha valaki nem ért hozzá, a rossz tartással úgy megbetegítheti a méheit, hogy a járvány, amit elindít, az összes kaptárat kiégeti azon a vidéken. Szerencsére velünk még nem történt ilyen, de nem rajtunk múlt. Néhány éve volt egy nagy botrány, hogy a megengedettnél több antibiotikumot találtak mézekben és mindenki a méhészeket okolta, pedig ez csak áttételesen volt igaz. Sokan állattartó telepek mellé telepítik a kaptárakat, mert ott biztosan találnak vizet a méhek: ez igaz, de rárepülnek a takarmányra is, amibe viszont nagyon sokszor antibiotikumot kevernek, azt pedig a méhek beviszik a mézbe. Ezeket csak úgy lehet megtanulni, hogy elmondják az iskolában. Még a méhészszövetség sem egységes ebben: a fele úgy gondolja, hogy végzettséghez kellene kötni, a másik fele szerint virágozzék száz virág és maradjon meg a szabadság, mert így bárki elkezdheti.

4 Mi mindenre kell még gondot fordítani? Vajjon Csilla: Mi arra is nagyon figyelünk, hogy még véletlenül se legyen a közelben mondjuk egy kacsatelep, ahonnan szennyeződések kerülhetnének a mézbe. Kísérjük a méheket, tehát legalább egy ember mindig ott is alszik velük, egyrészt, hogy vizet adjon nekik, másrészt, hogy vigyázzon a kaptárakra, mert nagyon gyakran lopják őket és hatalmas értéket képviselnek. Egy család úgy ezer forint, kaptárral együtt mondjuk ötvenezer, és van, hogy ötvenet visznek el egyszerre. A szebb része a területek kiválasztása: mindig figyeljük, hogy melyik virág mikor fog nyílni, azt lehet tudni, hogy az akác a rügyfakadástól számított 42 napra virágzik. Ha látjuk, vagy halljuk ismerősöktől, hogy már elindult a virágzás, egy éjszaka, amikor már beültek a kaptárakba a méhek, lezárjuk a kaptárakat, kinyitjuk a szellőzést, felpakoljuk őket egy autóra és elvisszük az adott helyre. Ott pirkadatkor kinyitjuk a kaptárakat, a méhek pedig kirepülnek. Első nap csak betájolnak, aztán elkezdődik a hordás. Egy kaptármérleggel figyeljük, hogy ha egy család már kevesebb, mint egy kiló nektárt hord be naponta, akkor el kell vennünk a mézet, ki kell pergetni, mert így tudjuk megőrizni a fajtaméz tisztaságát,

5 hiszen lassan befejeződik a virágzás és a méhek értelemszerűen máshonnan is keresnek majd nektárt. Azt is pontosan ki kell számolni, hogy például egy hektár facéliára 5-6 családnál több méhet ne engedjünk rá, mert akkor óhatatlanul mást is hordanak be. Persze a munka nagy részét a szüleim végzik, mert ők élnek Kőteleken, de ha nagyobb munka van, szállítás vagy pergetés, akkor mi is megyünk. A lányaim már most, koratavasszal teljesen be vannak zsongva: alig várták, hogy elutazzunk és kíváncsian figyelték, hogy a tisztító kirepüléskor mennyi méhecske hagyja el a kaptárakat. Nyáron sokszor olyan vadregényes helyekre szállítjuk a méheket, ahol nincs villany, sem vezetékes víz, és vaddisznóröfögésre ébredünk. A gyerekeknek van saját méhészruhájuk és ugyanúgy az életük részét képezi, ahogy a miénket. Év közben hétköznap pedig a zuglói pörgős életet éljük. Milyen a mézek fogadtatása? Vajjon Csilla: Szerencsére egyre komolyabb a mézkultúra Magyarországon, az emberek kezdenek odafigyelni rá, hogy nem minden méz egyforma. Ettől még persze előfordulnak hajmeresztő történetek, amikor valaki arról akar meggyőzni, hogy ő filteres hársfateából és cukorból ugyanilyet tud csinálni, de ezt egyre kevesebb. Ezért is kóstoltatom meg a mézeket mindenkivel, aki tőlem vásárol, mert az emberek egy-kétféle ízét ismerik és nem is tudják, hogy mire kell benne figyelni. Másrész sajnos a vásárlók egyre inkább árérzékenyek és ez a minőség rovására megy.

6 Mi a legszebb része ennek a munkának? Vajjon Csilla: Egyrészt maguk a méhek: butaságnak hangzik, de igenis könnyű őket szeretni. Picike, kedves, mesebeli állatok. Nagyon tiszták: van például egy gyomruk, amiben télen a székletet gyűjtik és 4-6 hónap termését ott hordják, amíg el nem hagyják a kaptárt. Amikor 10 fok körülire melegszik az idő, kirepülnek és akkor bizony nem érdemes kintre teregetni, mert sárgállik minden, viszont a kaptárba nem piszkítanak. Másrészt a mézek: a méz ugyanúgy bizalmi termék, ahogyan mondjuk a tojás is, és főleg közvetlenül fogyasztjuk. Ha mondjuk, búzát termelsz, nem tudod követni, hogy hová kerül és mi lesz belőle, de a mi mézeink családokhoz kerülnek, akik örülnek neki - ettől nagyon intimmé válik a kapcsolat. Az interjút a DEMETRAE (GenDer GuidancE to enhance and support women choices in the AgriculTuRAlfield pathways and tools for Education and Vocational systems) azaz Pályaválasztási döntést előkészítő és segítő módszertan nemek szerint specifikus és nők szerepét erősítő elemeinek kidolgozása a mezőgazdasági oktatás és szakképzés területén című projekt keretén belül Megyeri Sára készítette március