Frusztrációt okozó jelenségek, lelkiismereti és morális kérdések napjaink szülészet-nôgyógyászatában

Átírás

1 VITAINDÍTÓ Magyar Nôorvosok Lapja 69, (2006) Frusztrációt okozó jelenségek, lelkiismereti és morális kérdések napjaink szülészet-nôgyógyászatában BERKÔ PÉTER DR. Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Kórház és Egyetemi Oktató Kórház (fôigazgató: Csiba Gábor dr.) Szülészeti és Nôgyógyászati Osztálya (osztályvezetô fôorvos: Berkô Péter dr.) közleménye Összefoglalás: A szerzô azokra a frusztrációt okozó jelenségekre, lelkiismereti és morális kérdésekre mutat rá, amelyek szakmai tevékenységünk során lépten-nyomon felbukkannak, és megzavarják lelki nyugalmunkat. Beszélünk róluk, vagy nem, ezek a kérdések állásfoglalásra, döntésre késztetnek minden szakembert, de fôleg az egyes osztályok szakmai és morális rendjének szabályozásáért felelôs vezetôit. Ilyen kérdések például: a felkért szülések honorálása; az orvosi javallat nélküli császármetszések; a progresszív ellátás menetében észlelt zavarok; a személyi betegellátás és az osztályos munka összeegyeztetésének nehézségei; az orvosi hierarchia kérdése; az orvosellenes megnyilvánulások következtében általánossá vált defenzivitás stb. A szerzô úgy véli, hogy beszélni kell ezekrôl a kérdésekrôl, mert a feszültségek, visszás helyzetek megszüntetéséhez csak a problémák feltárásán és a legjobb, legésszerûbb megoldások megkeresésén át vezethet az út. Egységre pedig szükség van, mert ez fontos feltétele annak, hogy erôsíthessük, hatékonyabbá tehessük a szakma önvédelmi és érdekérvényesítô képességét. Kulcsszavak: Vezetési kérdések, morális kérdések, szakmai érdekvédelem Gyönyörû hivatás, de senyvesztô, embert próbáló munka a miénk. Pillanatokra is nehéz megállni, hosszabb idôt igénylô szakmai, vezetôi és lelkiismereti önvizsgálatra különösen nehéz idôt szakítani. Közeledvén a Magyar Nôorvos Társaság tisztújító küldöttértekezletéhez, hasznos lenne átgondolni és kibeszélni azokat a kérdéseket, amelyek vissza-visszatérôen megzavarják lelki nyugalmunkat. Próbára teszik lelkiismeretünket, indulatokat keltenek, frusztrálnak, néha önmarcangolásra késztetnek, és kétséget kizáróan zavarják szakmai munkánkat. Egy tudományos folyóiratban talán azért érdemes szóba hozni ezeket a jelenségeket, problémákat, mert ezek egyúttal fékezôi a tudományos ambícióknak, kedvezôtlen hangulati feltételt jelentenek a tudományos tevékenységhez is. A fô kérdés: hogy szakmai, vezetôi tevékenységünk során, vajon megfelelünk-e maradéktalanul minden, magunkkal szembeni erkölcsi elvárásnak? Rendben van-e morálisan minden az általunk is alakított szûkebb-tágabb szakmai környezetünkben? Mely kérdésekben kérhetjük és várhatjuk el a Társaság rövidesen megalakuló új Magyar Nôorvosok Lapja 69 (3)

2 Elnökségének állásfoglalását, segítô közremûködését és érdekvédelmi tevékenységét? Az Osztályvezetôk lillafüredi II. Baráti Találkozóján elhangzottak és saját tapasztalataim alapján megkísérlem számba venni azokat a kérdéseket, amelyeket így vagy úgy, de minden osztályvezetônek és kollégának meg kell valahogy válaszolnia. Nem kívülállóként közelítek ezekhez a kérdésekhez. Esetenként nekem is válaszolnom kell, a lelki megpróbáltatásokat olykor magam is átélem. A felvetett kérdések legtöbbjét csupán érintem, kérdéseimre a választ az idônkénti önvizsgálatra buzdított Kollégákra bízom. Nem szeretnék moralizálni, és ítéleteket mondani sem. Ha itt-ott ez mégis kiérzôdne az csupán egy véleménynek tekintendô a sok közül. Kérdések a szülészet tárgykörébôl 1. Felkért szülés. Hosszú évtizedek óta szálka a társadalom és a média szemében a paraszolvencia elsô számú haszonélvezôinek kikiáltott szülészorvosok maszek szülészkedése. Nem törôdnek azzal, hogy a várandós nôk többségének határozott igénye van arra, hogy gyermekének születésekor, életének nagyon fontos óráiban egy számára már ismerôs, megbízhatónak tartott szülészorvos legyen a segítségére, és ne egy esetleg kiváló, de számára vadidegen ügyeletes orvos. Mi elfogadjuk a felkéréseket, és elfogadjuk a szülônôre bízott nagyságú, utólag átadott honoráriumot. Senki sem gondolja át, hogy a felkért szülést követôen átadott honorárium nem hasonlítható pl. egy fômunkaidôben elvégzett mûtét után esetlegesen átnyújtott hálapénzhez, ajándékhoz. Nem, mert ez egy megkért, hosszú idôn át tartó készültségnek és igen nagy elvárásokkal kísért túlmunkának az ára. Sokszor nagyon is alábecsült ára. Senki sem méltányolja, hogy ezért mi feladjuk a szabadidônk, éjszakáink nyugalmát, hogy nehéz, felelôsségteljes pluszmunkát végzünk a szülônô felkérésére. Talán az lenne természetes és elvárható, hogy mindezt ellenszolgáltatás nélkül tegyük? Nem! A természetes az lett volna, hogy ezt a problémát legalább a rendszerváltás óta valamelyik egészségügyi kormányzat megnyugtatóan rendezze. Kérdések: 1. Miért nem terelték a szülésre felkérés és az elvégzett orvosi túlmunka tisztességes honorálásának ügyét már réges-régen legális, törvényileg szabályozott csatornába? Hogy megszabhassuk e túlmunka árát, hogy tisztességgel adózhassunk is utána. Hogy ne kelljen méltatlanul, már-már szemlesütve járnunk, hogy ne gyengítse ez a társadalom által ránk sütött bélyeg a tartásunkat, az önvédelmi és érdekérvényesítô képességeinket! 2. Az is felmerül azonban, hogy miért várjuk mi a sültgalambot, miért hallgatjuk mi is agyon ezt a kérdést, miért sütjük le a szemünket, miért nem lépünk fel kezdeményezôen immár kapitalista társadalmi környezetben sem? 2. Császármetszés orvosi javallat nélkül. Tankönyvi tétel, szakmai evidencia, hogy élettani terhességben, szülés alatti szövôdmények hiányában a hüvelyi úton vezetett szülés az újszülött számára elônyösebb, az anya számára pedig biztonságosabb. Tudja-e a kisebbség, hogy mit gondol a többség azokról a kollégákról, akik a szülônôk emberi szabadságjogaira hivatkozva, de megváltozott, valójában a szakemberek által jól ismert egyéb okok miatt elvégzik a császármetszést orvosi javallat nélkül is?! Használ-e ez a jelenség a szakma presztízsének? Szabad-e egyes szülônôket és magzatokat az átlagosnál féltettebb szülônôknek és magzatoknak tartanunk? Szabad-e a valós szükségletként említhetô defenzivitás nevében szakmai elveinket feladnunk? 3. A koraszülések progresszív ellátása. A koraszülések többségének az erre a célra kijelölt koraszülô centrumokban kellene lezajlania. Hogy miért? Mert ezáltal javítható a koraszülöttek túlélési esélye. Borsod-Abaúj-Zemplén megyében a 6 városi kórházban született koraszülöttek perinatális mortalitása pontosan kétszer nagyobb, mint a koraszülô, NIC-közeli megyei kórházi szülészeti osztályon. A 100% természetesen nem elérhetô, de miért van az, hogy a koraszülötteknek csupán 50%-a születik meg a Megyei Kórházban? Csak a mi megyénkben lenne ez így? 4. A legkisebb immaturusok életkilátásainak megítélése. Ismerjük a grammal, hetes korban születô kicsi, immaturusok reális életbenmaradási esélyeit. Ismerjük bár kevésbé közismertek az iszonyú erôfeszítésekkel és költségek árán életben tartott immaturusok többségének egész életre kiható egészségkárosodásait. Végezzünk-e érdekükben profilaktikus császármetszést? Meddig menjünk el a reszusztitációban, meddig a drága gyógyszerekkel és a lélegeztetô gépekkel törté- 232 Magyar Nôorvosok Lapja 69 (3) 2006.

3 nô életben tartásukkal? És mit tegyünk, ha a szülôk éppen azt kérik tôlünk, hogy ne segítsük életben maradni a nagy valószínûséggel szellemi és fizikai károsodásokra ítélt hetes magzatukat? 5. Háborgások a Baba-barát cím körül. Sok bírálat éri a Baba-barát címet. Kérdezik: Talán azok a fôorvosok, kollégák és osztályok nem baba-barátok, akik ez ideig nem kapták meg ezt a címet? Tudni kell: a Baby-friendly Hospital odaítélésének kritériumait a WHO és az UNICEF által felkért rangos szakemberek dolgozták ki. A cél az volt, hogy rámutassanak azokra a módszerekre, amelyek alkalmazása révén több esély lehet arra, hogy az édesanyák a lehetô leghosszabb ideig szoptathassák gyermeküket. Nem hinném, hogy lenne bárki is, aki ne értene egyet e célkitûzéssel. Talán a célhoz vezetô módszerekkel nem értenek egyet egyes kollégák? Akkor miért nem vitáznak érdemben ezekkel a módszerekkel? Ha viszont hihetô a bababarát módszertan eredményessége, akkor miért nem törekednek többen ezeknek a módszereknek a teljeskörû meghonosítására? Ha nem törekednek, akkor miért tartják sérelmesnek, hogy ôk a WHO és az UNICEF szerint még nem tekinthetôk eléggé baba-barátoknak? 6. Köldökzsinór a nyakon. Megmondjuk, ne mondjuk? Ez egy igazi frusztráló kérdés. Ha nem mondjuk, meg és nem hárítjuk el egybôl a veszélyt, akkor esetleges elhalás esetén, az okot megismerve fejünkre olvassák a vélt mulasztásunkat. Ha megmondjuk és nem lépünk azonnal, akkor félelembe kergetjük a családot, de felborul a saját lelki nyugalmunk is. A szakma szabályai viszont ilyen esetekben nem jogosítanak fel a terhesség terminálására, különösen koraterhességben nem. Hát akkor mit tegyünk? Ez aztán a dilemma. 7. Miért nem tiltakozunk, miért nem lépünk fel erélyesebben? Tudjuk, hogy a cigányság körében lényegesen gyakoribb a koraszülés, a halvaszületés, magasabb a perinatális mortalitás. Miért nem követeljük, hogy a cigányság érdekében nyíltan kutathassuk az okokat, a speciális teendôket? Joggal háborgunk az otthonszülés gyakorlata ellen. Elégséges ez? Nem kellene-e a megtévesztett szülônôk és gyermekük érdekeit védve teljes szakmai meggyôzôdéssel sokkal harcosabban követelnünk e gyakorlat törvényi letiltását? Sokszor megállapítottuk már, hogy a terhesgondozás színvonala erôteljesen süllyed, többek között azért, mert a háziorvosok nagyobbik fele nem tartja meg a számukra törvényesen elôírt heti 2 órányi terhestanácsadást. Alarmírozzuk-e mi kellô eréllyel az egészségügyi kormányzatot, és az ellenôrzésre kötelezett tisztifôorvosokat? Ha nem, miért nem? Inkább beletörôdünk a községekben folyó háziorvosi tanácsadás fokozatos elhalásába, az MSZSZ-tevékenység formálissá válásába, az önálló védônôi terhestanácsadás elfogadásába? Miért nem szorgalmazzuk pl. a centrális szakorvosi terhestanácsadások kiépítését? Miért hallgatunk a szülészeti osztályokon legtöbb esetben végig átdolgozott ügyeletek alulfinanszírozása miatt? Egyáltalán: miért nem hangos a szakma, a média attól, hogy a szülészeti osztályok kb. egyharmadán még az alapvetô biztonság érdekében elôírt minimumfeltételek sincsenek biztosítva? Nem nyomja ez a hallgatás a lelkiismeretünket? Kérdések a nôgyógyászat témakörébôl 1. Interruptio. Mit érzünk mi szülészorvosok terhességmegszakítás közben? Amikor megpillantjuk az 1-2 perccel korábban még élô embrió általunk szétdarabolt testrészeit Semmi kétség: amit teszünk, az törvényes. Mégis: rátaposnánk-e egy lábunk elé kerülô félelmet, vagy undort keltô élô egérre, békára? Agyoncsapnánk-e egy kezünkre szálló katicabogarat? És egy parányi emberi élôlényt? Elôször megdöbbentem, de késôbb megértettem, hogy sok országban miért nem végez interruptiot a nôgyógyászok többsége És még egy kérdés: hogyan lehetséges az, hogy azok közül, akiket a 12. hét után elutasítunk, sokan elôbb-utóbb megtalálják az utat és hozzák az orvosi javallatot a megszakításhoz? Például öngyilkosság veszélye miatt. És milyen érzések kísérik az engedélyezett, jó szándékkal végzett létszámredukciót, többes terhesség esetén? Gondoljuk át: van azért a lelkiismeretünket megérintô árnyoldala is a mi szép szakmánknak 2. Elhúzódó kivizsgálás és kezelés meddôségben. A lillafüredi találkozót megelôzô kérdôíves felmérésre adott válaszok megerôsítették: sok nôgyógyász 3-6 hónapot is eltölt a meddôség kivizsgálásával, és megengedhetônek tartja Magyar Nôorvosok Lapja 69 (3)

4 akár az 1-2 évig tartó, de eredményt nem hozó terápiás próbálkozást is. Sok beteg nem jut el idôben meddôségi centrumba. Miért, ill. miért nem? 3. Kevés mûtéti tapasztalattal bíró kollégák nagyobb mûtéti jártasságot kívánó mûtétei. Az világos, hogy minden mûtétet asszisztensként kell megtanulni. De a betegek nem tudják azt, hogy kinek milyen a mûtéti jártassága. Elôfordul, hogy túl korán érkezik a felkérés egy nehezebb mûtétre. Elfogadható-e az, hogy ilyen esetekben, egyes osztályokon a beteget hozó fiatal kolléga nevén egy idôsebb kolléga végzi a mûtétet? Elfogadható-e az, hogy egy fiatalabb kolléga egy idôsebb kolléga bôrére és felelôsségére vállal az ô erejét még meghaladó mûtétet? Elfogadható-e, hogy esetenként, pl. ovarium cysta miatt laparotomiát indikálunk csupán ezért, mert a felkért kolléga nem ért a laparoszkóphoz? 4. Insszufficiens mûtétek, rákbetegek akadozó progresszív ellátása. Országos statisztikai felmérések adatainak ismeretében határozottan állítható, hogy több intézetben napjainkban is elôfordulnak még rákos betegeken insszufficiens mûtétek és csupán néhány percig tartó explorativ laparotomiák inop. minôsítéssel. Kérdés: Miért akadozik a radikális mûtéttel eredményesebben gyógyítható betegek progresszív ellátása, transzmittálásuk olyan intézetbe, ahol kellô rutinnal, jobb feltételekkel, eredményesebben gyógyíthatnák ôket? Vagy: hogyan lehetséges az, hogy a 2004-ben operált 1200 ovarium carcinomás beteg közül csupán 400 beteg részesült adjuváns kemoterápiában? 5. A betegek szülés és mûtét elôtti tájékoztatása. Nem vitatható, hogy a korrekt tájékoztatás kötelességünk. A tájékoztatás mélységét illetôen azonban bizonytalanok vagyunk és ebbôl eredôen félelmeink is vannak. Ha mintegy mosva kezeinket túltájékoztatjuk a beteget, elmondunk vagy leírunk minden lehetséges szövôdményt, tapasztalhatjuk, hogy ezzel rémületet, halálfélelmet is kelthetünk. Akkor viszont, ha nagyvonalúan elhallgatjuk a lehetséges legsúlyosabb szövôdményeket, az egyébként csak nagyon ritkán elôforduló szövôdmény fellépése esetén kártérítési perveszélyes helyzetet teremtünk. Olykor bizony nehéz a beteg intelligenciájához mért optimális tájékoztatásbeli szintet megtalálni. És mit tegyünk a reménytelen állapotban, vagy már ante finem lévô rákos beteggel? Tájékoztassuk ôszintén, tárgyilagosan és ezzel oltsuk ki a remény utolsó szikráját, vagy jó szándékkal ugyan, de csapjuk be, és ezzel akadályozzuk meg ôt az általa még szükségesnek tartott intézkedések megtételében? 6. Kevesen vesznek részt a méhnyakrákszûréseken. A nôgyógyászok hivatásukból fakadóan mindig is támogatták a méhnyakrákszûrés kiterjesztését. (Igen, méhnyakrák-szûrés és nem méhnyakszûrés! Mint ahogy nem hasnyálmirigy-szûrés, hanem diabetes-szûrés és nem vérszûrés, hanem AFP-, vagy HbsAgszûrés, stb.) Hogy az országosan meghirdetett és szervezett szûrôprogram keretében csupán 4% volt a behívottak megjelenési aránya? Ez nem a nôgyógyászok bûne! Ne engedjük, hogy ezt a nyakunkba varrják! Elítélendô, hogy még a szakmán belül is vannak, akik olajat öntve a tûzre a sajtóban az orvoslás (értsd: a nôgyógyászok) szégyeneként beszélnek e kérdésrôl. Nem! Ez mindenekelôtt az állam felelôssége. Azoké, akik beletörôdve a magyar nép egészségügyi kulturáltságának alacsony színvonalába, a mai napig nem szervezték meg a kötelezô iskolai egészségnevelést; akik nem biztosítottak elégséges pénzösszeget a médiáktól megrendelhetô egészségnevelô programokra; akik nem tesznek eleget azért, hogy felébresszék a lakosság, az emberek saját egészségük megóvása iránti felelôsségét; akik nem ösztönzik a háziorvosokat, hogy a hozzájuk tartozó lakosságot mozgósítsák rákszûrô vizsgálatokon való részvételére; akik nem teszik lehetôvé, hogy a magánrendeléseken végzett szûrôvizsgálatokat az OEP befogadja, az ÁNTSZ elismerje, felmérje; akik nem követelik meg a munkaalkalmassági vizsgálatokon a rákszûrésen történt megjelenés igazolását; és akik nem biztosítanak jobb feltételeket az egészségügyi szolgálat részére, a rákszûrô vizsgálatok tárgyi feltételeinek javításához, és a kiszûrtek jobb ellátásához. Nem kellene mindezt bátrabban hangoztatnunk? Egyéb gondjainkról 1. Örökös feszültségben, idôzavarban és frusztrációban élünk. Sok szakma megelôzött már minket: személyhez kötôdô betegeiket rászoktatták arra, hogy a választott orvosokat fômunkaidôben csak az orvos által megjelölt idôpontban és helyen (pl. valamilyen hivatalos rendelés keretében) kereshetik fel. A betegek meg- 234 Magyar Nôorvosok Lapja 69 (3) 2006.

5 tanulják, még becsülik is, ha rendet tartunk, ha némi alkalmazkodást kérünk tôlük. Mi nôgyógyászok mintha kevésbé tennénk ezt. Engedjük, hogy bármikor érkezve megzavarják osztályos munkánkat. Ahhoz, hogy soron kívül vizsgáló asztalhoz, asszisztenciához jussunk meg kell zavarnunk a hivatalos rendelést végzô munkatársainkat. Ez persze ôket is idegesíti. Közben késik a vizit, elkésünk a mûtôbôl vagy valamelyik ambulanciáról, szakrendelésrôl. Ezért szemrehányás, letolás jár. Kész idegbaj, kész frusztráció. Aztán jön a végig dolgozott ügyelet, és a másnapi munka a tegnapihoz hasonló fizikai és idegi terheléssel. 2. A betegek kórtermi elhelyezése. A hazai kórházak többségében alacsony a komfortfokozat. Saját WC-vel, fürdôszobával bíró kórterembôl kevés van. Sok a többágyas kórterem is. Hogyan lehet így egyenlô feltételeket teremteni? Hogyan lehet így egyidejûleg minden beteg és szülônô számára azonos színvonalú kórtermi elhelyezést biztosítani? Nem lehet. De ezt, a kevésbé barátságos kórterembe kerülô betegek nem értik meg. Szóvá teszik, panaszkodnak, elégedetlenkednek. Ez is a mi gondjainkat szaporítja. Egy idôben felreppent a hír: az egyik osztályon egy kórteremben helyezték el a cigány szülônôket. Skandalum! Elmondom, mi mit teszünk: természetesen nem a bôrük színe alapján válogatjuk össze a betegeket. Mi a hozzávetôlegesen azonos színvonalú, azonos iskolázottságú, az egészségügyi kulturáltság közel azonos szintjén álló embereket törekszünk egy kórteremben elhelyezni. Ez így jó a betegek számára. A betegek elhelyezése egyébként a nôvérek dolga. Más megoldásra vonatkozó javaslatot szívesen fogadunk minden értelmiségitôl, aki átgondolta már, hogy ô ha ne adj Isten egyszer kórházba kerülne milyen szobatársakra vágyna és milyen szobatársakra nem. 3. Jehova tanúi és a transzfúzió. Megtehetjük, hogy nem fogadjuk ôket, hogy nem vállaljuk a mûtétüket. És ha mindenki ezt tenné? Ezért elvállaljuk és megígérjük, hogy szükség esetén sem fogjuk ôket transzfundálni. De mit teszünk, ha ne adj Isten A lillafüredi kérdôívre válaszolva kivétel nélkül minden osztályvezetô azt vallotta: nem engedjük meghalni ôket. Elmegyünk a végsôkig, de ha minden kötél szakad, megadjuk a transzfúziót. Magyarországon nincsenek meg a feltételek ahhoz, hogy a vérpótlást másféleképpen biztosítsuk. De hát miért kell magunkat hazugságba hajszolnunk? 4. Korrekt kódolástól a sámán programokig. A kassza zárt, ezen nem tudunk változtatni. Nyilvánvaló, hogy minden felfelé kerekített kódolással az OEP-et, a többi szakmát, a többi intézetet és magunkat csapjuk be. Hiszen, minél nagyobb a lejelentett HBCs- és németpontok száma, annál kevesebb lesz azok pénzértéke. De az intézeti érdekek erre ösztönöznek. Tessék mondani, miért kényszerítik ránk a huncutkodást és persze ezek miatt a szorongást, a félelmet? 5. Jelentési kötelezettségek. Részben az elôbbiekben említett túlkódolások, részben pedig a hiányos és pontatlan jelentések miatt máig sincs megbízható morbiditási és mortalitási statisztika az országban és a megyékben. Tudjuk jól, hogy nem volt teljesen megbízható a korábbi OSZNIstatisztika sem. Nem lehettünk biztosak a perinatális mortalitás, de az anyai halálozás publikált adataiban sem. Voltak, akik a jelentési kötelezettségnek is ellenálltak. Szankciókról nem tudunk. Nem lenne szükségünk fegyelmezett adatszolgáltatásra, megbízható, pontos adatokra? 6. A szponzorcégekhez való viszonyunk. Mondjanak, írjanak bármit is rólunk, a támogatásokat olykor elfogadó orvosokról, ha a magyar orvostársadalom számára az elmúlt 15 évben nem nyílt volna lehetôség elfogadni a hazánkban mûködô gyógyszer- és mûszercégek támogatásait, a magyar orvosok egyetlen világkongresszusra vagy Európa kongresszusra sem jutottak volna el. Elestünk volna a csak ott megtanulhatóktól, a csak ott beszerezhetô információktól, kapcsolatoktól, kutatómunkában megvalósuló együttmûködéstôl, a saját kutatómunkánk eredményeinek közreadásától. Hol tartana ma ezek nélkül a hazai orvostudomány? Mennyivel lenne alacsonyabb színvonalú a hazai gyógyítás? És nem a betegek innák-e meg ennek leginkább a levét? Igaz, elfogadtuk a számunkra felkínált támogatást, de nem váltunk ezáltal megvásárolhatókká. Remélem, jó lelkiismerettel állíthatja ezt mindenki közülünk. Nagyon remélem, hogy nem tévedek ebben. Vezetôi döntések, vezetési kérdések 1.Szakorvosjelöltek felkészítése. A szakorvosképzés színvonaláról az osztályvezetôk túlnyomó többségének lesújtó a véleménye. Csak- Magyar Nôorvosok Lapja 69 (3)

6 hogy mi ebben nem vagyunk kívülállók. Mert igaz ugyan, hogy a hosszú, szülészeti osztálytól távol töltött gyakorlati idôszak alatt a mi kollégáinkat a fogadó osztályok jobbára csak segédmunkaerônek tekintik, de a másféle szakvizsgára készülô, a mi osztályunkra érkezô kollégáknak többnyire mi is ajándékba adjuk az igazolást. Vannak országok, ahol a szakorvosi diploma teljesjogú, minden szakmabeli beavatkozás, mûtét önálló elvégzésére jogosítja fel a fiatal szakorvost. Így van-e ez hazánkban is? Vajon mindig a ténylegesen végzett mûtétekrôl adunke igazolást, vagy elôfordul az is, hogy a reálistól eltérô, a megkívánt mûtéti esetszámokat igazoljuk? Elmondhatjuk-e jó lelkiismerettel, hogy mindent elkövetünk azért, hogy a ránk bízott szakorvosjelölteket minél rövidebb idô alatt, minél teljesebb szakemberré érleljük a szakvizsga napjáig? 2. A személyi betegellátás korlátozása, letiltása. A szakmai teljesítményük, empatikus viselkedésük, segítôkészségük, a betegekkel való törôdésük, egyszóval emberi-orvosi jóhírük alapján közkedveltté váló orvosok több hálás tekintettel találkoznak, de az osztály forgalmának növelésével nagyobb hasznot hajtanak az intézménynek is. A tudásukat meghaladó mûtéteket természetesen nem tisztességes dolog vállalniuk. De szabad-e ôket korlátozni az általuk vállalható szülésszámok, mûtéti esetszámok osztályvezetô általi maximálásával? Biztos-e az, hogy az ilyen döntések mögött nem valamiféle vezetôi, emberi gyengeség, netán pozícióféltés húzódik meg? És elfogadható-e még napjainkban is amúgy indokoltnak tûnô esetben olyan szankció alkalmazása, amely a személyhez kötött tevékenység több-kevesebb ideig történô felfüggesztését írja elô? 3. A szülésznôk és a védônôk kompetenciái. Jártam néhány magas rangú, messzi hírû külföldi klinikán, ahol a szövôdménymentes hüvelyi szüléseket teljes önállósággal és felelôsséggel a szülésznôk vezetik. A szülészorvosok csak szövôdményes esetekben kapcsolódnak be, csak a mûtéteket végzik el. A mi munkatársaink képzettségben nem maradnak el, ambiciózusak is, és sokan közülük diplomához kötött jogosítványokkal is bírnak. Vajon meddig mehetünk el a szülésznôk önállóságának biztosításában mi magyar szülészorvosok napjainkban, a kártérítési perek pergôtûzében? És mit gondoljunk az önálló védônôi terhestanácsadásról és rákszûrésrôl? Legtöbben egyikkel sem értünk egyet. 4. Támadják az orvosi hierarchiát. Többen úgy gondolják, hogy ennek a sokat ostorozott poroszos struktúrának a lerombolása fontosabb dolog lenne, mint annak biztosítása, hogy betegség esetén az ô vagy hozzátartozója sorsáról a nehéz mérlegelést igénylô kritikus esetekben a lehetô legnagyobb tudással és tapasztalattal bíró orvos döntsön egy osztályon. A hierarchikus rend ugyanis azt jelenti, hogy tudásszintje és gyakorlati tapasztalatai alapján az osztály orvosait kisebb csoportokra tagolják (szakorvosjelöltek, szakorvosok, adjunktusok, fôorvosok, osztályvezetô). Alacsonyabb szinten a kisebb nehézségi fokú, magasabb szinten a nagyobb nehézségi fokú döntéseket hozzák, ill. beavatkozásokat végzik. Vajon kinek és miért nem tetszik ez? Ki szeretné azt, hogy ôróla, betegség esetén a kelleténél kisebb tapasztalattal rendelkezô, kevesebb mûtéti jártassággal bíró szakorvos döntsön, vagy végezze el a szükségessé váló mûtétet? Ha pedig ezt senki se szeretné, akkor miért támadják a hierarchikus rendet? Azt a kollégát természetesen jogos elmarasztalni, aki visszaél e rendben biztosított jogaival. De, ahogyan a katonaságnál sem lehet a törzsôrmestert és az ezredest, úgy egy kórházi osztályon sem lehet a fiatal szakorvost és az osztályvezetôt azonos döntési jogkörrel felruházni. Vajon miért piszkálják az orvostársadalmat örökösen ezzel az álproblémával? Azoknak a fiatal kollégáknak pedig, akik belülrôl támadják az alá- felérendeltség rendjét, azt tanácsolom: legyenek ambiciózusak, tanuljanak sokat, dolgozzanak tisztességgel, de legyenek kissé türelmesek is. Ez meghozza a maga gyümölcsét, meggyorsítja a hierarchikus rendben történô elôrehaladásukat. 5. Pozícióharcok, feszültségek, szembenállások. E tipikus magyar betegség az orvostársadalmat, a mi szakmánkat sem kíméli. Az efféle jelenségek olykor a szembenálló személyiségek körül kialakuló kisebb-nagyobb csoportok egymással történô szembefordulását is eredményezi. Megnehezíti még a tisztán szakmai kérdésekben szükséges konszenzusok, együttmûködések kialakítását is. Ezzel pedig fékezi a szakma elôrehaladását, gyengíti a szakma önvédelmi és érdekérvényesítô képességét, erejét. Melyik tábort válasszam? Mi a kockázata az egyiknek, mi 236 Magyar Nôorvosok Lapja 69 (3) 2006.

7 a másiknak? Hogyan biztosítsam a semlegesség látszatát? Ezek a kérdések olykor-olykor súlyos belsô feszültségeket indukálnak. Végzetszerû az, hogy így legyen? 6. A paraszolvencia-jelenség és hátulütôi. A paraszolvencia-jelenség az egész magyar társadalom tehertétele. Sokan hajlanak e téma kapcsán a meggondolatlan vagdalkozásra. A legnagyobb hiba az, hogy számosan egybemossák a társadalomban széles körben, az egészségügyben inkább csak elvétve elôforduló korrupció bûnös megnyilvánulásait, illetve az egyesek által kikövetelt, ezért etikai szempontból elfogadhatatlan tarifák ügyét a jogi és etikai szempontból sem kifogásolható utólagos hálamegnyilvánulások jelenségével. Ezzel azt sugallják, hogy aki hálapénzt fogad el, az éppen úgy bûnös, mint aki elôre bejelentett tarifákért vállal mûtétet, vagy pénzbeli juttatás fejében törvénytelenséget követ el. Sért minket, méltatlannak tartjuk, hogy e kérdéskör érintése kapcsán sokan nem disztingválnak, s ha hálapénzrôl van szó, többnyire velünk, egy napjainkra már hiányszakma képviselôivé vált, szülész-nôgyógyászokkal példálóznak. Tehetnénk, de nem tesszük, nem mutogatunk másokra. Igen, ha megtisztelnek ezzel, utólag, elfogadjuk a paraszolvenciát. Ezt törvény sem tiltja. Ez vállalható. Mindenki tudja: a magyar társadalom milliárdosai és milliomosai nem közülünk kerülnek ki. Boldogok lennénk, ha paraszolvencia helyett munkánk elismeréseként, annak társadalmi hasznosságával arányos, tisztességes fizetést kapnánk. Már csak azért is, mert belülrôl jól látjuk, hogy a paraszolvencia-jelenség -nek vannak hátulütôi, nem kívánatos következményei is. Például: a paraszolvencia-jelenség nehezíti a szakmán belüli specializációt, a szakma egyes részterületein belül való elmélyülést, mert meg kell ôriznünk a mindenhez értô sokoldalúságunkat. Nehezíti a szakorvosképzést, mert a személyhez kötôdô betegek jelentôs száma miatt kevesebb a szakorvosjelöltek részére kiosztható mûtét. Ha nem lenne paraszolvencia, akkor kevesebb lenne a soronkívüliség, gondtalanabb lenne a betegek kórtermi elhelyezése, nem lenne akadálya a szülésznôi önállóság kiterjesztésének, és akadálytalanabbul mûködne a progresszív betegellátás is. Egyet azonban a gyakori vádaskodással szemben is határozottan kijelenthetünk: minden betegünket a szakma szabályai szerint és tisztességgel igyekszünk ellátni. Azokat is, akiktôl bizonyosan nem remélhetünk semmiféle hálamegnyilvánulást sem. Meggyôzôdésem: a betegek jól tudják azt, hogy a mi munkánk értéke sokkal nagyobb annál, mint amennyire azt a társadalom vezetése az elmúlt évtizedekben taksálta. Ha az orvosok tisztességes fizetést kapnának, a hálapénz elfogadását tiltani sem kellene, e jelenség spontán megszûnne 7. Küzdelem a mundér becsületéért, a felperesek szakmabeli szakértôivel szemben. A kártérítési perek száma, a követelt kárösszegek nagysága gyors ütemben növekszik. Természetesen, mint minden ember, akaratunk ellenére mi is követhetünk el hibákat, gondatlanságot. A jogi úton érkezô támadások kapcsán alapvetôen az osztályvezetôknek kell helytállni. Valljuk be, súlyos problémát jelent, hogy meddig mehetünk el a védekezésben. Ha azt tapasztalnánk, hogy a felperesek ügyvédjük által felkért szülész-nôgyógyász szakértôi csupán a reálisan, a ténylegesen elkövetett hibák vagy gondatlanság feltárására törekednének, akkor könnyebb lenne a védekezés, sokkal inkább hajlanánk arra, hogy partnerek legyünk a valóságban megtörténtek feltárására, elismerésére. A baj az, hogy nem ezt tapasztaljuk. Több elhíresült szakértô kolléga kegyetlen rosszindulattal, a kákán is csomót keresve igyekszik az ôt felkérô ügyvédet, és ezáltal a felperest kiszolgálni. Ez túlvédekezést, túlbiztosítást vált ki és nagy önuralmat igényel a részünkrôl. A mértéket nehéz megtalálni. 8. Orvosellenes támadások, defenzivitás. Az orvosi pálya vonzereje és presztízse csökkent, az orvosi munka társadalmi megbecsültsége a mélyponton van, egyre többen hagyják el a pályát de az országot is. A szülészet-nôgyógyászatból szakvizsgázók száma 10 évenként megfelezôdik, a meghirdetett osztályvezetôi pályázatokra már alig akad érdeklôdô. A betegjogokkal megerôsített betegek és hozzátartozók meglehetôsen nagy öntudattal követelôznek, reklamálnak sokszor minden alap nélkül, csak nyerészkedési szándékkal, mûhibaperekkel, kártérítési perekkel fenyegetôznek és támadnak. Az orvosellenes sajtótámadások is gyakoriakká váltak. Az orvosok egyre kiszolgáltatottabbnak érzik magukat és védekezni kényszerülnek. Csoda-e, hogy ebben a milliôben eluralkodott körünkben a defenzivitás. Erôs jellem kell ahhoz, hogy ellenállva saját félelmeinknek, a saját biz- Magyar Nôorvosok Lapja 69 (3)

8 tonságunk eltúlzott figyelembevételének, a defenzivitásból fakadó csábításoknak, minden esetben a helyes szakmai elvek szerint, és csak ezek szerint cselekedjünk. Hogy mindig a beteg szempontjait, érdekeit tudjuk képviselni, és ne az járjon az eszünkben, hogy milyen bajunk lehet nekünk(!) ebbôl vagy abból a döntésbôl?! Ebben a milliôben az osztályvezetôktôl nagy éberséget kíván, hogy kellô eréllyel ôrködjünk a szakmai elvek mindenekelôttiségén. A szakmai ellátás színvonalának javításához úgy vélem nem elégséges a legújabb tudományos eredmények megismerése. Az is szükséges, hogy a szaktudomány eredményeinek alkalmazói jó lelkiismerettel, szorongásoktól, feszültségektôl, frusztrációtól mentesen, nyugodt légkörben tudjanak dolgozni. Meggyôzôdésem, hogy e légkörnek a megteremtéséhez idônként szembe kell néznünk az általam érintett kérdésekkel, problémákkal. De szembenézni sem elég, a problémákat meg kell, a feszültségeket fel kell oldanunk. Érdekeinket és a mundér becsületét pedig határozottan meg kell védenünk. Ehhez morális tartás, összefogás, erôteljesebb önvédelmi és érdekérvényesítô képességek szükségesek. Köszönetnyilvánítás: Hálásan köszönöm azon tanszékvezetô és osztályvezetô kollégák véleményét, akik válaszoltak az Osztályvezetôk II. Baráti Találkozója elôtt megküldött kérdôív kérdéseire. Ezen egységes vagy megosztott osztályvezetôi közvéleményt tükrözô válaszok, és a Baráti Találkozón elhangzott referátumok, hozzászólások, beszélgetések nagyban segítettek az e dolgozatban felsorolt kérdések és problémák feltárásában. Berkô P. Frustrating Phenomena and Issues of Conscience and Morals in Today s Obstetrical and Gynaecological Care The author describes some frustrating phenomena and questions of conscience and morals that often turn up and make specialists feel uneasy while doing their daily work. Whether we mention them or not, these questions make specialists to take stands and make decisions on a daily basis, challenging especially those who are responsible for the professional and ethical rules of care and conduct in a department. Such questions are e.g. the fees to honour requested specialists at deliveries, Caesarean sections made without specific professional indication, disorders in progressive care, difficulties in coordinating personal medical care and departmental duties, questions of hierarchy, the defensive attitude in response to the attacks against the medical profession, etc. The author thinks that specialists should talk about these issues to explore the problems and formulate their uniform approach for the elimination of the existing tensions and frictions. Unity is needed in this area to strengthen the ability of the profession for self-defence and for the enforcement of its interests. Keywords: issues of management, issues of morals, safeguarding professional interests Levelezési cím: DR. BERKÔ PÉTER 3529 Miskolc, Bocskai u. 27. Felkért hozzászólás dr. Berkô Péter vitaindító dolgozatához A felkért szülés hazánkban az 1950-es évek elején kialakult ellátási forma. Hosszú évekig az össz-szülésszám néhány százalékát tette ki. Még a 70-es évek közepén pályám kezdetén sem volt több mint 10 15%. Ez az arány a 80-as években indult erôteljes növekedésnek, napjainkra helyenként eléri a szülések 70 80%-át. Ez Európában egyedülálló. Szinte sehol nem ismert az egyes emberhez kötött, ahhoz minden idôben ragaszkodó szülésvezetési igény. A nyugati világ legnagyobb részében a szülészek sem vállalnák fel az állandó készenlétet, szabadidejükben a munkavégzést. (Persze a fizetésük nem hasonlítható az itthoniakhoz.) 238 Magyar Nôorvosok Lapja 69 (3) 2006.

9 Magyarországon a várandós nôk többségének határozott igénye van arra, hogy gyermekének születésekor, életének nagyon fontos óráiban egy számára már ismerôs, megbízhatónak tartott szülészorvos legyen a segítségére, és ne egy esetleg kiváló, de számára vadidegen ügyeletes orvos írja Berkô tanár úr. Ennek alapján felmerül a kérdés bennem, milyen várandós nôk élhetnek a nálunk gazdagabb nyugati világban, milyen pszichés beállítottságuk lehet, ha elfogadják a szolgálatban lévô ismeretlen szülésznô, ügyeletes orvos szakmai segítségét?! Lehet, hogy náluk a szülés elsôsorban a születendô gyermekrôl, a családról szól? Nem ez van a figyelem középpontjában? A szülész feladata csupán a szaksegítség nyújtása, de nem övé a fôszerep. Vajon Magyarországon a lakosság 70 80%-a olyan jó anyagi körülmények között él, hogy megengedheti magának egy magasan szakképzett szülészt felkérni állandó készenlétre, az esetek jelentôs százalékában szabadidejében munkavégzésre, ami lehet, hogy a karácsonyi ünnepi asztaltól állítja fel? Ez csak egyféleképpen lehetséges. A szolgáltatásért a társadalom által még, ha támadott is, de elfogadott hálapénzt nyújt. Ez persze az esetek többségében arányban sincs az elvárt és nyújtott szolgáltatásokkal. Próbáljunk egy mesteremberrel hasonló megállapodást kötni az autónkkal kapcsolatban, ránk bízva a hálapénz esetleges nyújtását és az összeg nagyságát! Mi ilyen olcsón, ilyen megalázó körülmények között adjuk tudásunkat, szabadidônket, egészségünket? A Veszprém megyei Csolnoky Ferenc Kórház szülészetén szeptember 1. óta nincs megkért szülés. Ezt a döntést szomorú események elôzték meg. Rövid idôn belül három nagy gyakorlatú, sok szülést vállaló orvoskollégánk halt meg. Egyiküknél, a legfiatalabbnál nem kis szerepe lehetett a túlterheltségnek. Elvesztésükkel osztályunkon jelentôs orvoshiány alakult ki. Korábban évek óta hirdettünk felvételt üres ovosi állásainkra, de még csak érdeklôdés sem volt. Döntésünkhöz hozzájárult számtalan megválaszolandó probléma is, amit az egészségügyi irányítás a mai napig az asztal alá söpört májusa óta él az európai uniós munkaerôszabályozás, amit a magyar törvényhozás is elfogadott. Eszerint az egészségügyben heti 48 munkaóra kötelezhetô, 12 óra vállalható, azaz heti 60 munkaóra engedélyezhetô maximálisan minden munkavállalónak. A megkért szülésvezetés beszámít-e ebbe az idôbe? 24 órás ügyelet után kötelezô pihenôidô jár. Az ebben az idôben vezetett szülés minek számít? Munkaidônek vagy pihenésnek? Ki felel azért a túlmunkáért, a szülésvezetô vagy a beosztásért felelôs osztályvezetô fôorvos? A kórházak ma Magyarországon egyetlen biztosítóval köthetnek felelôsségbiztosítást, amit az csomagban nyújt az intézményeknek, a közalkalmazotti és a vállalkozási munkakörben meghatározott szavatossági káreseményekre. Ennek felsô határa esetenként Ft. Tudjuk, hogy gyakran ennél magasabb kártérítéseket ítélnek meg a bíróságok, amit a közalkalmazott szolgálatban történt eseményeknél a munkáltató köteles kiegészíteni a megítélt összegre. Vajon a csôd szélén álló kórházaink megteszik-e ezt a megkért, munkaidôn, hivatalos ügyeleten kívül vezetett szülések esetében is? A biztosító jogásza nem keresi-e a lehetôséget a fizetési kötelezettség elkerülésére? Nem ôk lesznek-e az elsôk, hogy kiderítsék a munkaidô-szabályozás megtartását? Peres esemény kapcsán nem az egészségügyre szakosodott ügyvéd lesz-e az, aki felveti a megbízható, ismert szülésszel kapcsolatban, hogy nem tartotta meg a kötelezô pihenôidôt? Ne feledjük, a kismamáknak csak lehetôségük van szülészt választani, de joguk van a pihent orvos által nyújtott szolgáltatásra. Arányban áll-e a vállalt kockázat, a még nem is biztos, csak remélt haszonnal? A fenti nyitott kérdések, és a létszámhiányból adódó túlterheltség miatt munkatársaim döntöttek úgy, hogy nem vállalnak szülést. Ez persze anyagi hátrányt jelent, elsôsorban az idôsebbeknek, a fiatalabbaknak pedig elônyt, mert ugye egy szülés után még kifejezheti háláját az elégedett kismama? A kezdô orvosok lényegesen gyorsabban és nagyobb tapasztalatra tehetnek szert, mert az ügyeletben a szülések zöme rájuk hárul. A rendszer több mint másfél éve mûködik. Az összes szülést a két ügyeletes orvos vezeti, akik az európai uniós jogszabály elôírásainak megfelelôen 24 órás szolgálatuk után kötelezô pihenôidôre hazamennek. Az utóbbi másfél évben a reggeli referálók nem úgy kezdôdnek: kinek van szülônôje, akkor ki megy szakrendelésre, ki a mûtôbe? Szülésszámunk a megyei csökkenô tendencia ellenére az elmúlt évben 10%-kal emelkedett. Ami pedig a lényeg, a kismamák elfogadták, pszichéjük gyorsan feldolgozta az ismerôs orvos hiányát. Reméljük, hogy egy egységes elvek alapján dolgozó osztály teljes kollektívája képes ôt helyettesíteni. Szilágyi Imre dr. osztályvezetô fôorvos Magyar Nôorvosok Lapja 69 (3)

10 Korrekt kódolástól a sámán programokig A szerkesztôség kérésére írt hozzászólás Berkô Péter dr. Frusztrációt okozó jelenségek, lelkiismereti és morális kérdések napjaink szülészet-nôgyógyászatában címû dolgozatához A hazai finanszírozás jellegzetessége az, hogy bár teljesítményarányosnak nevezik, ezek az arányok csak nagyon áttételesen vagy egyáltalán nem jelentkeznek. Második, hogy a kassza felülrôl zárt, ha egyik oldalon nagyobb lenne a bevétel, azt a másik oldalról kell átcsoportosítani, az összbevétel lényegében nem változik. Ezért hiába használunk segéd (sámán) programokat, nem járunk lényegesen jobban. Ha mégis sikerülne valamit javítani a pozíciónkon, akkor a finanszírozó dob be újabb trükköt, mint pl. amikor az Anti-D Ig-t a külön finanszírozottság helyett bevonták a HBCs-be, csak az adott HBCs-hez tartozó értéket nem emelték meg. Gazdálkodjuk ki. Ugyanakkor szakmailag is hihetetlenül gyenge a HBCs-k tartalma. Erre legjobb példa az ún. minimális ápolási napok intézménye. Érthetetlen, hogy miért kell spontán szülés után 3 napig a gyermekágyasnak kórházban feküdnie sima szülés után a teljes HBCs-ért, míg, ha császármetszés történik, akkor a kórház már két nap után is megkapja a teljes összeget! Ez az ostobaság csak azért nem okoz bajt, mert általában amúgy sem engedjük haza ezeken az idôkön belül az asszonyokat. Bár, erre is van példa. Ilyenkor viszont ingyen dolgoztunk. Megoldás: kódolási trükkök, miközben attól kell tartani, hogy lebukunk. Nos nem kell ettôl tartani, mert az OEP nem ellenôriz. Nincs rá szüksége, ugyanis mivel a kassza zárt, ô nem jár rosszul. Mi meg turkáljunk egymás zsebében. Sokat nem találunk. Berkô fôorvos úr többek közt felvet egy igen fontos kérdést, ami talán némiképp megoldás lehetne a finanszírozás jelenlegi helyzetében. Megkérdezi, hogy miért nem hangos a szakma attól, hogy a szülészeti osztályok egyharmadán még az alapvetô (minimum) feltételek sem adottak? Nagyon fontos szakmai, gazdasági és bizony lelkiismereti kérdés ez! Magyarországon 2004-ben a 98 szülészeti osztály közül 28 helyen nem érte el a szülések száma az évi 500 szülést. Nyilvánvaló, hogy ezeken a helyeken nem lehet elegendô szakember sem a biztonságos szakmai ellátáshoz, de nemcsak itt, hanem a hazai osztályok több mint a felében sincs neonatológiai ellátás. Ezeken a helyeken nem lenne szabad szülést vezetni, mégis szemet hunyunk a tény felett, hogy veszélyeztetjük mintegy 8000 anya és újszülött testi és lelki egészségét. Tesszük ezt azért, mert úgy gondoljuk, hogy ne fosszuk meg az itt dolgozó kollégákat a biztos megélhetést nyújtó munka lehetôségétôl. Pedig ezek az osztályok ezen kívül még gazdaságtalanul is dolgoznak, a kórháznak a szokásosnál is nagyobb hiányt halmoznak fel. De mivel szinte minden szülészeti osztályról el lehet mondani, hogy nem dolgozik, gazdaságosan, alig tûnik fel, hogy a hiány itt nagyobb. Íme milyen súlyos kárt okoz az alulfinanszírozottság olyan nézôpontból, amire alig gondolunk. Pedig ezeknek a kórházaknak a közelében, jó utakon gyorsan elérhetôen vannak más, nagyobb osztályok, akiknek hiányzik az évi szülés a gazdaságosabb és színvonalasabb mûködéshez, és ahol arra a két-három kollégára is számítanának, aki a kis helyen dolgozik. Jelentési kötelezettségek Berkô fôorvos úr jól látja, az inkorrekt OEPjelentések tönkreteszik az egész egészségügy statisztikáit is, hiszen mindenkinek az az érdeke, hogy minél több patológiát jelentsen, emiatt nincs megbízható morbiditási statisztika. Ami a mortalitást illeti, ebben nincs igaza, mert a KSH és az azzal egyeztetett OSZNI jelentés halálozási statisztikái elég megbízhatóak. Vegyük sorra. Perinatális magzati mortalitás. A KSH statisztika két forrásból táplálkozik. Az élveszületetteket a kórházak a területileg illetékes anyakönyvi hivatalnak elvileg hiánytalanul jelentik, ha az élveszületett meghal, a halálozási lapok megbízhatóan jelzik az eseményeket. Mivel mind a születés, mind pedig a halálozás dátuma ezeken az adatlapokon fel van tüntetve, a postnatális halálozás és a csecsemôhalálozás adatai megbízhatóak. Nem ez a helyzet az ún. OSZNI- 240 Magyar Nôorvosok Lapja 69 (3) 2006.

11 jelentéssel kapcsolatban. Az elmúlt 12 évben, mióta ez a statisztika mûködik, 2-3 évente ellenôriztük a jelentéseket, és az adatokat egybevetettük a KSH adataival. Az találtuk, hogy a szülészeti osztályok az élveszületettekbôl meghaltak számát kb. 20%-os hibával jelentik. Nem jelentik ugyanis azon eseteket, ahol az újszülött a NIC-ben hal meg, mert ezt külön kellene a kórtörténetekben dokumentálni. Igen sok osztályon nem tudnak ezekrôl az újszülöttekrôl, sôt, ami furcsa, még azokról a klinikákról sem korrekt a jelentés, ahol helyben van a NIC. Az ellenôrzés során a NIC-bôl beszerzett mortalitási adatokkal kiegészített OSZNI-statisztika jól egyezik a KSH adataival. Az intrauterin elhalásokról viszont a KSH nem rendelkezik adatokkal, mert az ún. késôi magzati halálozási lapokat, amibôl a KSH tájékozódik, sok helyen nem töltik ki, nem küldik el. Az OSZNI-statisztika ezekbôl minden évben jóval többet regisztrált. A két rendszer együttes mûködtetése véleményünk szerint legyôzi a jelentési trehányságot és a perinatális adatok kellôen megbízhatóak. Az anyai halálozás statisztikái világszerte pontatlanok, nem csak nálunk. A WHO a korrekt értékek kialakítása érdekében szorzót használ, amivel a hivatalos adatokat szorozza, remélve, hogy így a valódi adatokhoz jut. A magyar adatokat 50%-kal emeli, ebben a világon a legjobbak vagyunk, jó néhány országra ennél magasabb szorzót használnak. A gyanakvás jogos. Az osztályok adatait a KSH adataival egyeztetve minden évben találunk jó néhány nem jelentett esetet. Meg kell azonban mondani, hogy ez nemcsak az osztályok hibája, mert a szülést követôen az osztályokon vagy még a kórházban meghaltakat általában jelentik (általában, ez alól is van kivétel), de a távozás után otthon bekövetkezett esetekrôl az osztályok nem is kapnak visszajelzést. Hasonlóan nincs jelzés az esetek jelentôs részében, ha a halálozás baleset következménye, esetleg a szülés elôtt hirtelen következik be. Ennek megoldása a KSH feladata, amit az új Halálozási lapok, amelyek feltüntetik az utolsó gestatios esemény idejét is, talán megoldhatnak. Összességében tehát azt kell mondanunk, hogy Berkô fôorvos ú r háborgása jogos, mert a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei jelentések mindig idôben jönnek és pontosak, a 12 év alatt alig volt benne egy-egy kisebb hiba. Amikor ô fegyelmezett adatszolgáltatást követel, azt elôször saját magától követeli és meg is valósítja. Jogos a szankciók követelése is, hiszen ezeket az adatszolgáltatásokat törvény írja elô. Az adatokat mindenki igényli és igencsak meg van lepve, hogy azok itt-ott bizony hiányosak, és ezt, amikor kérik az adatokat, szóvá is teszik. Amikor küldik, ugyanezek már nem ilyen szigorúak. Csákány M. György dr. osztályezetô fôorvos Tisztelt Kollégák! A VITAINDÍTÓ KÖZLEMÉNYHEZ TOVÁBBI HOZZÁSZÓLÁSOKAT VÁRUNK! a Szerkesztôség Magyar Nôorvosok Lapja 69 (3)