Msgr Varga Béla Élt egy kis magyar faluban, Börcsön egy házaspár. Paraszti családból származtak mindketten. Somogyi Mária és Varga Ferenc kevéske hozománnyal, de szorgalommal és becsülettel vágtak neki a felnıttélet megpróbáltatásainak és örömeinek. A falubéliek szegénységében osztoztak, de bıvelkedtek az egymásra figyelés, odaadás, hazaszeretet gazdagságában. "Gazdag lenni soha nem akartam, csak annyit kívántam magamnak, hogy abból megélhessek, és tudjak másokon is segíteni. Példát kaptam a szülıfalumtól, az ott élı szegény emberektıl. Egész életemben arra törekedtem, hogy megtanítsak mindenkit a hazaszeretetre." 1903. február 18-án jött világra elsıszülött fiúk, aki a keresztségben a Béla nevet kapta. A szülık gyermekeiket taníttatni akarták (az édesanya okos, eszes asszony volt, jártas a magyar irodalomban, az apa az osztrák-magyar közös hadsereg altiszti iskolájában végzett), de a pár hold földbıl az iskolák költségeit nem lehetett kisajtolni. Varga Ferenc ezért (mint akkor többen is) Amerikában próbált szerencsét, kétszer is megjárva ezt az utat a "nagy lehetıségek földjén". Pennsylvániába, acélgyárban dolgozott, ahol szerették, megbecsülték, az ott keresett pénzbıl már iskoláztathatták a gyerekeket. A kivándorlás, a család többi tagjának Amerikába utazásának gondolata is felvetıdött, de egy betegség, az édesanya hirtelen rosszulléte itthon marasztalta ıket.
Béla az elemi iskolát a faluban végezte, majd börcsi tanítója javaslatára Gyırbe, a bencés gimnáziumba jelentkezett és nyert felvételt. A bencés iskola légköre, a tanári példaképek csak erısítették a kis gimnazistában az elhatározást - pap lesz. A parasztgyermekként megszokott korán kelés itt a reggeli oltárszolgálatot könnyítette meg számára. A városi tanintézetek drágák voltak egy egyszerő falusi parasztcsalád számára. A bencéseknél a tandíj alacsony volt, sıt, a jó tanulók tandíjmentességet is élveztek. Az elszállásolás családoknál volt, hat-nyolc gyermek került egyszerre a "diáktanyára", és attól függıen, hogy szorgalmas, vagy a kelleténél elevenebb volt a társaság, Béla tanulmányi eredménye is néha gyengébb, de zömében jó volt. A gimnáziumi évek alatt bekövetkezett 1918-19-es események és a trianoni békeszerzıdés megrázóan hatott az érettségi készülı diákra. "1922-ben érettségiztem, de nem volt egyenes az út a veszprémi papi szemináriumba. Az elsı világháború után Trianonban elszakították a történeti magyar állam területének jelentıs részét. Így Sopront és környékét, amiért felkelés tört ki. Én is ott voltam, egyedül a gyıri bencés gimnáziumból.a hazaszeretetet anyámtól tanultam, már pici gyerekként minden este imádkoztunk a hazáért, a királyért. A felkelıkkel együtt azt hittük, hogy tettünk felhívja a világ figyelmét tragédiánkra, és nem csak Sopront kaphatjuk vissza, hanem a tiszta magyarságú Csallóközt is. Gyerekfejjel mentem a harcba, hittünk abban, hogy magunk rendelkezhetünk sorsunkkal. Kiszorítottuk az osztrákokat. Közben megrendítı tragédiákkal is találoztam: együtt szolgáltam Solymossyval és Losonczyval, a két pesti egyetemistával, akik a szárazvámi országúton estek el. Én fektettem ıket a koporsóba, söpörtem össze kezemmel a vérüket az út porából, tettem melléjük... A kötelességünket tettük, megtanultuk szeretni hazánkat áldozattal, szenvedéssel, azzal a tudattal, hogy ha kell, meghalunk érte. A bencések tanítottak arra: Szép és édes feladat a hazáért meghalni!" "1926-ban Veszprémben szenteltek pappá, és elsı szolgálati helyem Somlóvásárhely volt, a Somló-hegy közelében fekvı falu. Itt ismertem meg idısebb Antall Józsefet, a nemrégen elhunyt miniszterelnök édesatyját és családját. Borszörcsökön volt birtokuk. Nem sokáig, alig másfél évig voltam itt, de gyakran beszélgettem az akkor harmincas éveiben járó Antall Józseffel. Szerette szülıföldjét, a dunántúli falut, ahol otthon érezte magát. Magam a Dunántúl másik vidékérıl származtam, és semmi mással nem akartam foglalkozni, csak azzal, hogy az egyszerő magyar nép sorsát jobbra fordítsam. Ebben találkoztak gondolataink, terveink. Beszélgetéseink is segítettek abban, hogy jól megismerjem a Somló környékének, az ottani falvaknak az életét.
Innen Várpalotára, majd 1929-ben Balatonboglárra kerültem. Amikor Boglárra érkeztem, még templom sem volt, egy egyszerü kis épületben miséztem. Három elıdöm is akart templomot építeni, de egyiküknek sem sikerült. Hozzáfogtam. Segítségemre volt Gaál Gaszton, a környék legnagyobb birtokosa, a Független Kisgazdapárt alapítója. Óriási tekintély volt, a nemzet atyjának nevezték. A becsületesség, a tisztesség, a bátorság, a hazaszeretet példaképe volt. Segített a templomépítkezésnél, s mindenben, amit a falu felvirágzása érdekében tenni akartam. Ekkor már tervezte a párt megalapítását, s bemutatott a barátainak. Amikor a boglári templomot felszentelte Rott Nándor veszprémi püspök, Gaál Gaszton kérte püspökömet, hogy engedje meg segítségemet a párt szervezésében és munkájában. A gondviselés csodájának tartottam, hogy ebben segíthettem, s ez politikai pályám elsı lépése lett. 1938-ban a Kisgazdapárt nemzetgyőlési képviselıje lettem, de továbbra is balatonboglári plébános maradtam." Balatonbogláron a templom építésének kitartóan és átgondoltan vágott neki. Templomépítı bizottságot szervezett, Gaal Gastont kérte fel elnökének, ahogy Sümeghy Vilmost is, aki újságtulajdonos révén hatékonyan talált támogatókra a módosabb nyaralók között. A Kocsis Iván tervezte modern templom nem aratott osztatlan sikert a püspöki bizottság elıtt, de Varga Béla okos érvekkel és Rott Nándor (az ıt pappá szentelı) püspök segítségével mégis sikerül kivitelezni az ország elsı, az addigiaktól eltérı stílusú templomot. A plébánia épülete csak ez után készülhetett el, hiszen "elıbb az Úrnak építsünk otthont, aztán a papnak" - indokolta meg Sümeghy tervének elvetését a lelkipásztor. Épült 1931-ben (az írások szerint). Sokakat meglepett az egyszerő és modern megoldás. A templom felépítéséért összefogott az egész község. A megmaradt és elıkerült nálam lévı iratanyag alapján győjtést is indítottak. Ebben nagy szerep jutott nemcsak Varga Bélának, a község plébánosának, hanem többek között Sümegi Vilmosnak is, a község "jótevıjének", aki világ és országos hírő mővészek közremüködésével hangversenyeket, elıadásokat szervezett s a bevételt a templom javára fordították. Nevezettnek nagy segítséget nyújtott kiterjedt ismeretsége, beosztása folytán az anyagbeszerzések stb., amirıl egy szintén fennmaradt levélben olvashatunk. Varga Béla levélben közli a templomépítés körülményeit, a felmerülı nehézségeket Sümegi Vilmossal: "Kedves jó Vilmos Bátyám!...A templom ügyérıl, amirıl érdeklıdik, élıszóval számoltam be. Azóta nem sokat haladt elıre. Míg Pesten jártam, esett az esı, s nem tudtak dolgozni. Mész sem volt, s emiatt a falazás is megállt. A tetınek fele be van deszkázva. A toronyhoz egészen kezdetleges módon csigázzák fel az anyagot, ami nagyon meglassítja a munkát... Kotsis tanár úr pontosan megmondta, hogy milyen mozaiklapokkal akarja a templomot, illetve annak alapzatát fedni... Másik ilyen anyag, amit be kell még
szerezni, az üveg... A pénzünk veszedelmesen fogy. A hét folyamán 6.000 pengıre apadt le..." Gaal Gastonnal, a helyi földbirtokossal barátságot kötött, a közös értékrend és célok ezt egyre mélyítették. Az ı révén találkozhatott Tildy Zoltánnal, Nagy Ferenccel, Kovács Bélával, akikkel 1930-ban megalapították a Független Kisgazdapártot. Varga Béla így vall a közéleti tevékenységrıl: "- Nem vagyok politikus. Politizálnom kellett, de nem vagyok politikus. Ezért talán kissé szigorú mércével mérem a politikusokat. Vezérelvem mindig az édesanyám által belém oltott kötelességérzet volt. Esténként mindig lelkiismeret-vizsgálatot tartottam. Megkérdeztem magamtól: mit cselekedtem helyesen, mit nem. Ha van valami, amit a hazámért meg kell tennem, akkor azt bármilyen körülmények között vállalnom kell. S életem, hosszú életem talán errıl beszél. Politikusként is a pap erkölcsi magatartását igyekeztem érvényesíteni." Az országon belüli gondok felett megjelent a háború felhıje - közeledett a horogkeresztes veszedelem. A Tanácsköztársaság bukása után a magyar külpolitika nem rendelkezett határozott vonalvezetéssel. A pillanatnyi helyzet diktálta próbálkozások a francia-magyar, lengyel-magyar-román, csehszlovák-magyar együttmőködésre irányultak. A másik lehetıség, amellyel a külpolitika folyamatosan számolt, a vesztes államok német vezetés alatti összefogása, ezzel lehetıség szerint a régi (vagy azokhoz közelítı) határok visszaállítása. Ez a kettısség furcsa és ellentmondásos helyzeteket teremtett. A külpolitikailag elszigetelıdött ország elsı jelentıs kitörési lépése az Olaszországgal kötött barátsági szerzıdés volt, amelyet 1927. április 5-én írtak alá Rómában. A kezdeményezés Mussolini-tıl indult ki, aki Jugoszláviával szemben keresett szövetségest, s egyben a kelet-, közép- és délkelet-európai francia befolyást akarta ellensúlyozni. Tekintettel a fasiszta olasz külpolitika nyíltan revizionista beállítottságára, az olasz-magyar barátsági szerzıdés aláírása nemcsak a magyar politika aktívabb szakaszának lett nyitánya, hanem az elmúlt években kényszerbıl vállalt magyar beilleszkedési politika feladásának és a trianoni status quo elleni nyílt fellépésnek is. Ezt követıen a magyar diplomácia kísérletet tett a német-magyar kapcsolatok szorosabbra főzésére és revizionista politikai tartalommal való megtöltésére. Az ausztriai jobbratolódással párhuzamosan szorosabbá váltak az osztrák-magyar kapcsolatok is, a második legfontosabb külpolitikai partnerré Németország vált az 1930-as évek elejétıl kezdve. A magyar miniszterelnök, Gömbös Gyula 1933 júniusában az európai államférfiak közül elsıként látogatta meg Hitlert. A revíziós politika csak Csehszlovákiával szemben jelentett elınyt, ezért a késıbbi német-magyar tárgyalások során a Führer Csehszlovákia ellen hangolta a magyar delegációt, és hangsúlyozta, hogy Németországtól távol áll a magyar revíziós szándék fenntartás nélküli támogatása. Ez csalódást okozott Magyarországon. Az 1935-ös szovjet-francia szerzıdés aláírásával, valamint a Berlin-Róma és a Berlin-Tokió
tengely (Antikomintern Paktum) 1936-os létrejöttével Európa, illetve a világ kezdett két nagy, szembenálló blokká alakulni. 1939 márciusában a magyar hadsereg (kelletlen német támogatással) elfoglalta Kárpátalját. Teleki Pál (az évben választották megint miniszterelnökké) széles körő autonómiát tervezett a térségnek, amirıl nacionalista ellenállás és biztonsági okok miatt letett. Jugoszlávia lerohanása és Görögország elfoglalása után a német hadvezetés a Szovjetunió elleni támadásra összpontosított. Magyarországon vezetı politikai körökben ez súlyos dilemmát okozott. A konzervatív, ellenzéki-demokratikus körök a Teleki által gyakorolt politika, a kivárás, a háborúból való kimaradás mellett érveltek. Az antibolsevista szélsıjobb a német gyızelemben bízott, és reménykedett az ország elcsatolt részeinek visszaszerzésében. A vezetés döntését egy máig tisztázatlan légitámadás váltotta ki. A támadó gépek hovatartozását azóta sem sikerült teljes bizonyossággal kideríteni - az elsı információk szovjet gépekrıl szóltak. Erre hivatkozva Horthy 1941. június 26-án deklarálta a hadiállapot beálltát a Szovjetúnióval. (Teleki Pál ekkor már nem élt. 1941. ápr. 3-i halála - öngyilkosság vagy gyilkosság - nem tisztázott.) Varga Béla így nyilatkozik Telekirıl: "Teleki halálának most lesz az ötvenéves évfordulója, áprilisban. Csináltok-e valamit? İ volt a legnagyobb magyar a háború alatt. Ez a kis ember szembeszállt Hitlerrel. Nem engedte a csapatait átvonulni Magyarországon. Magyar földrıl akarták megtámadni a lengyeleket is. Horthy hozzájárult volna, mert gyenge volt Hitlerrel szemben, legalábbis a kezdet kezdetén. Teleki azonban ellenállt. És akkor Hitler meggyőlölte. Ettıl kezdve érkeztek hozzánk Boglárra a lengyel menekültek. Remélem, a magyarok megünneplik Telekit! Szegény parasztgyerek vagyok, már mondtam, nem hódolok a grófok elıtt, nehogy azt gondold, hogy arisztokratatisztelet beszél belılem, de ritka magyar ember volt." Doni katasztrófa 1941. végén Moszkva alatt az elırenyomuló német csapatokat a szovjetek megállították. Ekkor Berlin a magyarok fokozott részvételét követelte a harcokban - tárgyalásokat követıen Magyarország vállalta, hogy katonákat küld a keleti frontra. A zömmel gyalogosokból álló hadsereg felszereltsége elégtelen volt, a beígért pótlás késett vagy meg sem érkezett. Az ellátási nehézségek, a szokatlan hideg is gyengítette ellenálló erejüket - a szovjet túlerı katasztrofális vereséget okozott.
Hozzávetıleges számok - 2. hadtest 200.000 fı: 40.000 halott, 35.000 sebesült, 60.000 fogságba esett, sokan eltőntek. Apák, fiúk, testvérek, férjek, vılegények, rokonok - ma is kutatunk sokuk után... A vereség-veszteség híre mellett az életkörülmények fokozatos romlása folyásolta be negatívan a honi közhangulatot. A zsidók helyzetét az újabb törvények még nehezebbé tettek, de még mindig jobb soruk volt, mint a környezı országokban, ahol már véres pogromok tizedelték soraikat, s 1942-tıl megkezdıdött deportálásuk a haláltáborokba. Csehszlovákia szétzúzása után Hitler következı célpontjává Lengyelország vált. Az akcióban Magyarország támogatására is számított, az észak-magyarországi vasútvonalak használatának fejében Szlovákiát ajánlotta fel. A magyar kormány ellenállt a csábításnak, a hagyományos lengyel-magyar barátsággal összeegyeztethetetlen volt egy ilyen lépés. A németekkel való együttmőködés helyett a háború megindulása után Telki titokban magyar légiót szerveztetett és küldött az elkeseredetten védekezı lengyel hadsereg támogatására, majd amikor a harc eldılt, megnyitotta a határt a lengyel menekültek elıtt. Ezek egy része Jugoszlávián át rövidesen továbbment, és csatlakozott a brit-francia erıkhöz, a másik része pedig Magyarország vendégszeretetét élvezte a háború végéig. "Amikor 1939. szeptember elsején Németország megtámadta Lengyelországot, aggódva figyeltük a fejleményeket. Fıleg azután, hogy az oroszok is megtámadták a hısiesen védekezı lengyeleket, a menekültek áradata jelent meg hazánkban is. Mint ellenzéki képviselıt magához hívatott Teleki Pál, és arra kért, karoljuk fel a lengyelek ügyét. A kormány mindent megtett, csak a súlyos német nyomás miatt nem mindenben tudott nyíltan lépni. Mi tegyük meg, amit a kormány nem tud, élet-halál kérdésrıl van szó. "Ha nem tudsz velem kapcsolatot teremteni, keresd meg Keresztes-Fischer Ferencet, a Belügyminisztériumban pedig Antall Józsefet." Nekem, mint ellen ''kinek könnyebb dolgom volt, ilyen dolgokban is nyíltan szólhattam, amit egy kormányfı, egy miniszter, vagy egy vezetı fıtisztviselı nem tehetett meg. Tudtam, hogy a menekültügyben Antall József - a Belügyminisztérium IX., szociális osztályának vezetıje, a menekültügy megbízottja - milyen fontos szerepet játszik. Nagyon vigyáz a hivatalos látszatra, de szorosan kapcsolódik a titkos lengyel ügyekhez is. Mindenben segítségünkre volt, amit mi ellenzékiek kértünk. Együttmőködésünk igen szoros lett. Gyakran ı kért minket, hogy szóljunk a parlamentben, mert akkor a hivatalos hatóságoknak könnyebb lesz a dolguk. Minden nap, minden órában az életével játszott, hiszen a németek minden lépésérıl tudtak, mindenütt ott voltak. Vállalta a veszélyt, a kockázatot. Vigyáztam, hogy ne okozzak neki kellemetlenséget, ne én keressem, mert ez kellemetlen lehet neki. Tudta, mikor kell kapcsolatba lépnünk. A lengyelek hamar felfedezték Balatonboglárt, tábor létesült itt. Sok árva gyerek érkezett Balatonboglárra. Nem volt olyan kérés, kérelem, amin ne segítettünk volna.
Itt létesült - Lengyelországon kívül - Európa egyetlen lengyel gimnáziuma. Ekkor találkoztam újból Antall Józseffel. Rendkívül melegszívő ember volt, szerette a lengyeleket, igazi barátjuk lett. Amikor a lengyel menekültügyrıl beszélt, könny szökött a szemébe. Mindent megtett értük, neki is köszönhetı, hogy a lengyelek igen jó körülmények közé kerültek, olyan nyugdíjakat kaptak, mint egy átlag magyar kereset volt. Vele nem kellett sokat "egyezkedni", adott mindent, jött külföldi segítség is. Sok zsidót is bújtattam, tudtam, hogy Antall József mennyire segítette ıket: segítségével hamis papírokhoz jutottak, sokan ezekkel Nyugatra távozhattak. Voltak "saját" lengyel kapcsolataim is, nálam is megfordultak titkos futárok, a lengyel emigráció bevont titkos ügyeibe. A lengyel gimnáziumról Nyugat-Európában sokat írtak, büszke is voltam, hogy otthont adhattam neki. Balatonboglár dísze volt, 1943- tól sőrőn felkeresték a külföldiek: járt itt a Protestáns Világszövetség fıtitkára, a svéd király nıvére, gyakran felkereste városunkat Angelo Rotta, a vatikáni követ is. Sőrőn járt le Antall József is, aki beült a gyerekek közé a padba, leült velük az iskolalépcsıre beszélgetni, játszani, Már ekkor hallottam, hogy egymás között apónak nevezik a lengyelek, ahogy mi Bem Józsefet. Boglári látogatásai alkalmával többször magával hozta fiát, a késıbbi miniszterelnököt is."4 Dr. Kotsis István harmadik Boglárra tervezett épülete a Kultúrháznak épült Lengyel Gimnázium volt. Történet kering arról, hogy Teleki Pál javasolta a Kultúrház megjelölést, hogy a németek ne szúrjon szemet, ne tilthassák be az építkezést bele. A tervezı fia így emlékezik vissza az építés indítására: "Mint negyedéves építészhallgató, szabad idımben apám irodájában dolgoztam. Egyik délelıtt, tavasszal vagy kora nyáron bejött az irodába Varga Béla balatonboglári plébános. Bevonult apámmal a belsı szobába, és zárt ajtók mögött tárgyalt vele. Egy idı múlva az ajtó kinyílt - és ahogy szokott - elıször sőrő szivarfüst jött ki rajta, majd a plébános úr és apám. Varga Bélán látszott, hogy nagyon siet. Elbúcsúzott és távozott. Apám az asztalhoz jött, felszólított, hogy tegyem félre a megkezdett munkát és tegyek fel új tiszta papírt. "A boglári Kultúrház tervét kell gyorsan felrajzolnod" - mondta, majd leült mellém és lerajzolta elgondolását. Vázolás közben inkább magának mondta: "Ez lesz az elıcsarnok, ez lehet egy tanterem, a második, a harmadik, itt a nagyterem, ez jó lesz tornateremnek is...". "Kultúrház vagy iskola készül?" szóltam közbe. "Kultúrház - felelte -, de úgy kell megcsinálni, hogy átmenetileg iskolának is alkalmas legyen, tudod, a lengyel menekülteknek, de errıl nem kell beszélni. A feliratokat úgy kell készíteni, mintha kultúrház volna, de nagyon kell vele sietni". Ezzel ott is hagyott, s telefonált a statikus barátjának, hogy még délután jöjjön át egy sürgıs munka megbeszélésére..."5 A lengyel katonai és polgári menekültek az egész ország területén létrehozott táborokban kaptak elhelyezést. A 140 katonai tábor zöme északon, a fıváros közelében, a Balaton partján, az osztrák és a jugoszláv határ vidékén helyezkedtek el, a polgári táborok pedig 114 településen, Zala, Somogy, Tolna megyében, valamint a Duna alsó szakasza mentén és északon alakíttattak ki. Ezek a táborok - nevükkel ellentétben - nem hasonlítottak a mai menekülttáborokra. Lakóik szabadon mozoghattak, a helybéliek vendégekként kezelték szerencsétlen sorsú
embertársaikat. Jópáran közülük magyar családoknál kaptak elhelyezést. Nyilvántartásuk, a segítségnyújtás szervezett formában történt - segélyt, elhelyezést, a dolgozni akarók munkavállalói engedélyt kaptak. Számos civil szervezet közremőködésével biztosították az orvosi ellátást, a vallásgyakorlást, a gyerekek és a fiatalok számára az iskolai oktatást. A Lengyel Gimnázium és Líceumot kezdetben Zamárdiban hozták létre, majd 1940 júniusában helyezték át Balatonboglárra. Az iskolában magas színvonalú oktatás folyt. A "kultúrház" ekkor még nem volt kész, az internáltak elhelyezésére és a tantermek biztosítására több panzió és szálloda vállalkozott (milyen nehéz ezt elképzelni ma...). A hivatalos (fedı-) nevén Lengyel Ifjúsági Tábor élelmezési költségeit a Belügyminisztérium fedezte, a tanári juttatásokat a Honvédelmi minisztérium állta (a tanárok általában a katonai táborokból elengedett tisztek voltak), amit a Lengyel Polgári Bizottság egészített ki. Az iskolában nevelıi értékrendjében elsı helyen szerepeltek az általános emberi és hazafias eszmék. Gazdag kulturális és sportélet gazdagította a tanulók szabadidejét, az iskolának saját újságja, kórusa, tánccsoportja, zenekara, színháza és sportcsapatai voltak, és a cserkészség is aktív volt. Edward Debicki visszaemlékezésébıl érzékelhetı mindez: Szeptember végén mentünk Balatonboglárra. Két épületben helyeztek el minket. A vasútállomás mellett volt a két épületbıl álló Nemzeti Szálló. A régi épületben helyezték el a fiúk internátusát, az újban a lányokét. Elkezdıdött az új, "boglári idıszak", amely egészen 1944 márciusáig tartott. Balatonbogláron az iskolát kezdettıl fogva jól megszervezték. Ez már igazi iskola volt. Sok új tanár jött, az osztályokat a színvonal szerint válogatták össze, kaptunk lengyel tankönyveket, amelyeket futárok hoztak Magyarországra. Olyan tankönyveink is voltak, amelyeket a budapesti Lengyel Könyvtár sokszorosított; egy részüket maguk a tanáraink írták. 1940-41-ben normális tanítás folyt, a nagyvilág hírei nem nagyon jutottak el hozzánk, a tanárok szándékosan nem avattak be minket a frontok eseményeibe, nehogy egypár fiúnak megint kedve támadjon elszökni a hadseregbe. Egyre többen lettünk, összesen talán kétszázan. Különbözı helyeken bérelt termekben tanultunk. Az iskola fı épülete a Lilla-villa nevő nagy villa volt. A hazafias nevelés egyik eleme Balatonbogláron az volt, hogy ünnepségeket szerveztek a nemzeti ünnepek és emléknapok alkalmából, tehát május 3-án, november 11-én és szeptember 1-jén, annak a napnak az évfordulóján, amikor a hitlerista Németország megtámadta Lengyelországot. Ünnepségeinken mindig sok magyar vett részt, az egész boglári értelmiség, köztük a bíró, a magyar iskola igazgatója meg az orvos, aki minket is kezelt addig, amíg a lengyel orvosok meg nem
érkeztek. A magyarok megnézték színielıadásainkat, pl. Fredro: Bosszú címő színdarabját, és minden évben karácsonyi betlehemes játékot rendeztünk. 1941 májusában megint szétszéledtünk a vakációra. Azok, akiknek a szülei Magyarországon éltek, elutaztak hozzájuk a polgári táborokba, a többiek részére meg kivettek egy villát a Balaton közelében. Fenyves-villa volt a neve. Cserkészcsapatba szerveztek minket, az idısebb fiúk egy része dolgozni járt, köztük én is. Különbözı munkákat vállaltunk. Megpróbálkoztunk a kukoricakapálással is, de az pokolian nehéz munka volt: Én más fiúkkal együtt egy szanatórium építkezésén dolgoztam Boglár közelében. Meszet oltottunk maltert hordtunk, segédkeztünk a kımőveseknek. Persze csak az dolgozott aki akart és csak a szünidıben. Faszandálokat is készítettünk. Ennek prózai oka volt: rosszul álltunk cipıvel. Egyik tanárunk, Steifer, a barkácsolás mestere kapatott rá a fatalpú szandálok gyártására. Ezek lettek aztán a kimenıs cipıink. 1941-ben a magyar cserkészek egy La Paloma nevő vitorlást ajándékoztak cserkészcsapatunknak. Mi átkereszteltük, és a Lengyel Cserkész Szövetség háború elıtti híres vezérhajójának tiszteletére a Zawisza Czarny nevet adtuk neki. Sok iskolatársunk ezen tanult meg vitorlázni. A háború után az egyik vitorlázóbajnokunk ugyanaz a Podolski lett, aki ezen a vitorláson ismerkedett meg a hajózással. Szeptemberben megint összegyőltek a diákok Magyarország minden részébıl, és megkezdıdött az 1941-42-es iskolaév. Ez nyugalmas tanév volt. Csak egy érdekesebb eseményt említek itt akkori életembıl. Egy szép napon, a lengyel órán azt a feladatot kaptuk, írjuk le élményeinket: hogyan kerültünk Magyarországra, mit csináltunk azelıtt Lengyelországban. Aztán kiválasztottak néhányat e visszaemlékezések közül, és elküldték Svájcba, Svédországba. Ott a sajtó közölte ıket, mire svájci és svéd emberek gondjukba vettek egy-egy fiatal lengyelt. Ruhacsomagot küldtek, rendszeresen érkeztek a tíz-húsz dolláros adományok. Ez a pénz mindegyikünknek a folyószámláján volt, az osztályok nevelıi vezették az elszámolást, és így lett pénzünk a ruhatárunk kiegészítésére és az apróbb kiadásokra. Különféle jótékonysági intézmények is küldtek pénzt. Segített bennünket az apostoli nunciatúra, és ezt a pénzt élelmezésünk kiegészítésére fordították. Attól fogva ugyanis, hogy Magyarország 1941-ben belépett a háborúba, rosszabb lett az ellátás. Kevés volt a hús, a zsír, a kenyér, bevezették a jegyrendszert. Mi mint nem dolgozók, csekély fejadagokat kaptunk. A kenyér nyúlós volt, szinte odaragadt a kezünkhöz, és egyszerre befaltuk. Nagyon csekély volt a napi hús- és zsíradagunk is, alig elég heti egy-két húsos ebédre. Akkortájt a Nemzeti Szállón kívül a Balaton Szállóban is laktunk, de ennek a tulajdonosa alighanem meg akart gazdagodni a lengyeleken, mert még az ellátásunkért beszedett fejenkénti napi két pengıhöz mérten is nagyon takarékoskodott az élelemmel. Akkoriban fı táplálékunk a tökfızelék volt. (Azóta sohasem eszem tökfızeléket, pedig nem is olyan rossz.) Egy-egy kemény tojást is kaptunk naponta, és sok káposztát, babot, borsót. Iskolánk igazgatósága azon a pénzen, amely részünkre érkezett, élelmiszert vásárolt, és megszervezte kosztunk kiegészítését. Még disznót is vásároltak titokban. Tízóraira mindennap kaptunk egy jókora adag sőrő levest, gyakran hússal. A pénz egy részét ruházatunk kiegészítésére fordították.
1942-ben nagyon jelentıs esemény volt életünkben Angelo Rotta apostoli nuncius látogatása. Magyarország már teljesen elkötelezte magát a háborúban a tengelyhatalmak oldalán, de Balatonbogláron mégis nagy lengyel-francia ünnepség játszódott le. A balatonboglári templom tornyán négy zászló lengett: a lengyel, a magyar, a pápai és a francia. Az ünnepségen egyenruhás lengyel és francia tisztek is részt vettek. A mősorban szerepelt iskolai énekkarunk, amelyben én is énekeltem, és fellépett a táncegyüttesünk, amely nagy népszerőségnek örvendett, nem is csak a lengyelek körében. A vendégek között, akik eljöttek, hogy találkozzanak a nunciussal, sokan voltak a papság körébıl, és megjelent a magyar Külügyminisztérium képviselıje is. Nagyon tetszettek nekik a mősorszámaink, és elhatározták, hogy meghívják együttesünket Budapestre. Már kitőzték az idıpontját, már a plakátokat is elkészítették - ahogy nekünk elmondták -, de a német követség erélyes tiltakozása miatt a fellépésre nem került sor. 1942-43-ban abban az új épületben kezdtünk tanulni, amelyet a KALOT szervezet kultúrházának szántak. Ezt Varga Bélának, a balatonboglári plébánosnak köszönhettük. Egyre több fiatal érkezett Boglárra, internátusaink kibıvültek. Már több mint háromszáz tanuló volt. Rendelkezésünkre bocsátottak még két villát. 1942-ben ugyanis magyar katonák közremőködésével özönleni kezdtek a lengyel fiatalok azokról a területekrıl így például Stanislawówból, Tarnopolból vagy Kolomyjából, amelyeket 1939-ben a Szovjetunióhoz csatoltak, és 1941-ben a hitleristák megszálltak. Különösen sok zsidó fiú és lány érkezett, természetesen lengyel névre szóló hamis iratokkal felszerelve. Eljártak a temptomba, keresztlevelet is kaptak - csak gyónniuk és áldozniuk nem kellett. Akkoriban már elég sokat tudtunk arról, milyenek a hitlerista megszállás hétköznapjai Lengyelországban. Tanáraink sokat beszéltek errıl a speciális nevelıórákon. De sokat beszéltek róla a Fıkormányzóságból érkezett fiatalok is. Azt, hogy milyen szörnyőségek történnek hazánkban, tanáraink viselkedésébıl is megsejtettük fıleg azokéból, akik a poznani vajdaságban vagy a Balti-tenger partvidékén éltek. Szüntelenül aggódtak szeretteik sorsáért.6 1942-ben az ausztriai és németországi fogolytáborokból megszökött francia tisztek is megjelentek Balatonbogláron, de német és olasz zsidók is menedékre leltek itt. 1939 ıszén Lengyelország szovjet támadása során közel 200.000 lengyel katonát ejtettek fogságba, melynek tanult rétegét saját szolgálatukba szerették volna állítani. Mivel ez a szándékuk kudarcba fulladt, tömegmészárlást rendeztek, s a katyni erdıben hantolták el a kivégzett lengyel tisztek holttestét. Amikor 1943. áprilisában ezeket a sírokat felfedezték, híre az egész világot megrázta. Nehéz volt eldönteni, kit terhel ezért a felelısség. Elıször Hitlernek tulajdonították a szörnyőséget, késıbb a holtak ruháiból elıkerült iratok, a tiszteknek naponta vezetendı naplóik (ugyanazon napon záródó bejegyzéseik) nyomán derült ki, akkoriban a terület szovjet megszállás alatt volt.
A kiválóan mőködı lengyel hírszolgálat révén a borzalmak ténye és részletei eljutottak a világ minden tájára futáraik közvetítésével. A hírek gyakran Boglárra jutottak el elıször, s csak ezután kerültek - a körülmények szabta - nagyobb nyilvánosság elé. Rendkívül veszélyes dolog volt ismerni ezeket. Kalandfilmbe illı történeteket is megélt Varga Béla. Méltán nevezhetı bátornak, s bizalmát visszaigazolták az események, amelyek egy halom, Londonba kijuttatandó titkos irat kapcsán estek meg vele: Fietowicz nem tudta maga megoldani az ügyet, és kérte a segítségemet. Mondta, hogy mint pap, mint képviselı magam vigyem ki Svájcba a dokumentumokat, és adjam át az ottani lengyel követségnek. Velem fog utazni a futár, de a nevét még nem tudtam. Megbeszéltük a dolgot, abban maradtam, hogy Celt a testvérem, Varga Andor útlevelével jön velem. Megállapodtam az idıpontban, felkészültem az útra. Kapok egy telefont, hogy másnap délben adjam le az útlevelemet a Külügyminisztériumban. Mit tegyek, mint tegyünk? Mondom Fietowicznak, hogy a németek felfedték a terveket, az ı vonalukon lehet valami zavar, onnan szivároghatott ki a hír. Nem volt mit tenni, még aznap este indulnunk kellett Zágráb felé. A pályaudvaron találkoztam Tadeusz Celt-tel, akit könnyő volt felismernem a reverendában. Közben elintéztem a kalauzzal, hogy külön fülkét adjon nekünk, hiszen Celt nem tudott magyarul, németül is gyengén beszélt, de magyar útlevéllel utazott. Mondtam a kalauznak, hogy elvesztette a hangját, begyulladt a hangszalagja, egy híres svájci szakorvoshoz viszem gyógykezelésre. Vastag sállal bekötöttük a torkát, így utazott. A határon nem volt semmi gond, barátaim gondoskodtak rólunk. Amikor megérkeztünk Zágrábba, a peronon megláttam az emberünket. Közölte, hogy Olaszországon keresztül nem tudunk utazni, mert a csetnikek felrobbantották a vasúti pályát. Csak Ljubljanán át mehetünk, de az már Németország volt, oda pedig a német követségen vízumot kellett kérni. Megszálltunk Zágrábban, kételyek gyötörtek, hogyan legyen tovább. Celt mondta, hogy elvesztünk, készüljünk fel a halálra, és köszöni, hogy érte kockára tettem az életemet. Másnap bementem a német követségre, mondtam, hogy magyar képviselı vagyok, aki a testvérét viszi svájci orvoshoz gyógykezelésre. Két nap múlva megkaptuk az útleveleinket, amint Tadeusz mondta, "birodalmi sassal" dekorálva. Egyszeri beutazásra szólt német területekre. Az út sem volt zavartalan. Milánó környékén szörnyő amerikai bombázásba kerültünk, de megmenekültünk, nem ért minket semmi baj. Megérkeztünk a svájci határra, mindenki nézte a két papot, amint letérdelve imádkozik az állomáson. Bementünk a svájci lengyel követhez, Ladoshoz, aki nagyot csodálkozott, hogy két pap jön hozzá fontos hírekkel. İ sem nagyon akart hinni, felhívta Londont, onnan igazoltak minket. Celt ott maradt, én visszajöttem. A visszaúton is az isteni segítség vezérelt. Felszálltam a vonatra, de azonnal észrevettem, hogy egy detektív formájú ember is a közelemben foglalt helyet. Amint elértük az olasz határt, hozzám jött, bemutatkozott: az olasz rendırség ezredese, és kért, hogy szálljak ki vele. Mondtam magamnak: Béla bajban vagy, Tadeusz