SZAKDOLGOZAT Ország Dóra 2003 1
Budapesti Gazdasági Főiskola KÜLKERESKEDELMI FŐISKOLAI KAR NEMZETKÖZI KOMMUNIKÁCIÓ SZAK Levelező tagozat PR szakirány A POLITIKAI KOMMUNIKÁCIÓ HAZAI KULTÚRÁJA Készítette: Ország Dóra Budapest, 2003. 2
Tartalomjegyzék TARTALOMJEGYZÉK 3 BEVEZETÉS 4 A POLITIKA FOGALMA, ÖSSZETEVŐI ÉS A POLITIKA ALANYAI 6 A POLITIKA fogalmának négy leggyakoribb értelmezése 6 A politika alanyai 7 Mi a politikai párt? 8 A POLITIKAI KOMMUNIKÁCIÓ JELLEGZETES VONÁSAI 10 TÖMEGKOMMUNIKÁCIÓ ÉS POLITIKA KAPCSOLATA 12 Kitágult világkép és tömegkommunikáció 12 A tömegmédiumok tevékenységének színterei 13 Az újság, a rádió és televízió szerepének változásai 16 Korrekciós mechanizmusok 18 TÖRTÉNETI KITEKINTÉS A RENDSZERVÁLTOZÁS UTÁNI MAGYARORSZÁGI VÁLASZTÁSOKRA 22 A választási rendszer, szervek és a hivatali apparátus 28 Mi alapján dönt a magyar választópolgár a választások során? 30 POLITIKAI KOMMUNIKÁCIÓ MAGYARORSZÁGON 31 A magyar pártok politikai üzenetei a választópolgárok felé 32 A politikai kommunikáció világának lehetséges fejlődési irányai 39 A politikai kommunikáció új dimenziói a 2002-es magyar választások tükrében 40 A VÁLASZTÁSI KAMPÁNY 48 A Médiával kapcsolatos panaszok 50 A második forduló kampánykörnyezetének jellege 51 A NYILVÁNOSSÁG ERŐTLENSÉGE 53 A MARKETING SZEREPE A POLITIKAI KOMMUNIKÁCIÓBAN 59 A politika kivételes áru 59 Éneladás, cégeladás, termékeladás 60 ÖSSZEGZÉS 67 IRODALOMJEGYZÉK 68 MELLÉKLET 70 3
A siker titka az, hogy képesek legyünk megváltoztatni emberek véleményét. Ettől lesz valaki jó ügyvéd, jó politikus, jó fűszeres." (Frank Crane) BEVEZETÉS Szakdolgozatom témájául a politikai kommunikáció bemutatását, értelmezését és fejlődési lehetőségeinek ismertetését választottam, a hazai viszonyok között megvalósult igen rövid időszakra visszatekintő, modern kultúrájának tekintetében. A dolgozatomban a következő gondolatmenet mentén kívánom az olvasót a téma megismerése és megértése tekintetében továbbvezetni. Először rövid betekintést kívánok nyújtani a politika általában vett fogalmi meghatározásába, kitekintve a politikai színterek szereplőire is. Majd ezt követően a tárgybani fogalom jellemző tulajdonságai segítségével, valamint a politika és a tömegkommunikáció a történetük során sajátosan alakult kapcsolatrendszerének részletesebb elemzése révén próbálom bemutatni a politikai kommunikáció hosszú folyamat eredményeként kifejlődött kultúrájának alapját jelentő tényezőket. E kapcsolatrendszer összefüggéseinek elemzése különös jelentőséggel bír a téma megértésének tekintetében. A téma magyarországi vonatkozásainak helyes felméréséhez elengedhetetlenül szükséges bizonyos kitekintést tennem a rendszerváltozás utáni hazai politikai eseményekre, hiszen ezek legalább vázlatos ismertetése nélkül nem tárhatóak fel a későbbi folyamatok mozgatórugói és a kialakult viszonyok indítékai. Mindezek megismerése révén áttérhetünk a téma hazai vonatkozásaira, bemutatva a pártok kommunikációs folyamat során eljuttatott üzeneteit. Ezt követően a politikai kommunikáció elmúlt években tapasztalt dinamikájának ismertetése tekintetében kitekintést kell tennem az új hazai folyamatokra és fejlődési irányokra. A politikai kommunikáció hazai kultúrájának legkiválóbb reprezentációját nyújtja, ha sikerül a legutóbbi választás eseményeinek indokait feltárnunk. Ezt legkönnyebben a témához igen szorosan kapcsolódó választási kampány történéseinek mentén tehetjük meg, a kampánykörnyezet és a médiával kapcsolatban kialakult visszásságok tükrében. 4
A politikai közszereplők magatartásának a hazai színtéren tapasztalható ellentmondásaira és hiányosságaira kívánok rámutatni a nyilvánosság erőtlenségének ismertetése révén, amelyek jól tükrözik az érintetteknél kialakult kulturális beállítottságokat. A mai változó világban az üzleti szemlélet egyre jobban áthatja mindennapi életünket, nincs ez másként a politikai szférában sem. Ennek legújabb megnyilvánulása, hogy a marketing, mint modern tudomány, már e területet is behálózta. Hiszen ez esetben már nem csak az értékek képviseletéről és közvetítéséről esik szó, hanem a hatalom érdekében minden eszközt igénybe vevő professzionális cselekményről is. Remélem, a szakdolgozatomban követett eme gondolatmenet mentén kialakuló kép jól visszatükrözi majd az olvasó számára a politikai kommunikáció néha ellentmondásos, azonban igencsak sajátságos kulturális viszonyrendszerét és megfelelően körvonalazza a téma hazai viszonylatában kialakult képét. 5
A politika fogalma, összetevői és a politika alanyai A politika szó és származékai a XVIII. századtól szerepelnek a magyar nyelvben, a görög POLITEA szóból ered, amely akkor a polisz típusú közösségekre vonatkozó államszervezetet, államrendet, alkotmányt jelentett. A latin elterjedésével a következő értelmezések születtek a nyelvben: politica, politicus, politikum. Ezek mindegyike politikával kapcsolatos fogalmat takar illetve értettek alatta. Mai nyelvben a politikának többféle elnevezése is van, ami nehézséget okoz a fogalom jelenkori értelmezése során. A POLITIKA fogalmának négy leggyakoribb értelmezése 1) legáltalánosabban: a politikai rendszer megjelölésére szolgál; 2) a társadalmi szerkezet érdektagoltságára épülő erők hatalmi harcának cél, eszköz, értékrendszerét és e folyamatok intézményeit és terepét jelöli; 3) a közügyek igazgatásának művelettípusait, konkrét eljárásmódjait tartalmazza, pl. helyi rendeletek, azok végrehajtása, politikai kampány; 4) a névtelen és arctalan politikai vezetés megjelölésére szolgál, pl. ha valamilyen okból el akarjuk kerülni a hivatalos politikai vezetés megnevezését. A politika mindenki számára ismerős és ismert világ, mindennap találkozunk vele, mégis igen nehéz a helyes és megfelelő értelmezése. Mindez a sokszínűségéből, nehézségéből és bonyolultságából következik. Ezzel a világgal akarva, akaratlanul sokféle módon kerülhetünk kapcsolatba, mégis az információk bőségéből, szűkösségéből, torzulásából illetve torzításából következően nehéz a politikában a valódi igazságot meglelni. A politika kb. 5-6 ezer éve része az emberiség történetének, születése közel egybeesik az érdektagolt társadalmak megjelenésével. Platón alapján az emberiség története 2 korszakra osztható: az egyik a kronoszi, a másik pedig a zeuszi korszak. A 6
különbség a kettő között az, hogy míg a kronoszi szakaszban az istenek gondoskodtak az emberekről akik ezzel visszaéltek, addig a zeuszi korszakban az emberek maguk irányították az életüket ekkor került a politika az emberi társadalom történetébe. A politika az ókortól kezdve az emberi öntevékenység tere, amelyben folyamatos a közösségteremtés és az államalkotás ezt a társadalom reprodukciós folyamatának szokták nevezni. Később a politika, mint egyenrangú, szabad emberek közötti viszony jelent meg az európai közgondolkodásban. Mint ilyen, elképzelhetetlen kommunikáció, párbeszéd, meggyőzés, erkölcsi és intellektuális mozzanatok nélkül, hiszen azon lényeges elemei, mint az uralom vagy a hatalom, csak a másik állampolgár közreműködésével és rovására valósulhat meg. A társadalmi együttélés sajátossága, hogy tele van olyan konfliktusokkal, amelyeknek egyszerre forrása és megoldási tere maga a társadalom. Valójában akár a legegyszerűbb hétköznapi konfliktus is válhat társadalmi kérdéssé, bármi lehet politikai konfliktus forrása. A görögök még úgy értelmezték a politikát, mint a társadalmi jólétért végzett erőfeszítést, a vallások értelmezésben azonban ez a fogalom már inkább az isteni rend földi megvalósításának feladatát fejezte ki. Az emberiség későbbi fejlődése során a polgári szabadságjogok biztosítása vált azonossá a politikával, ez a gondolat jellemzően már az újkori gondolkodást hatotta át. Napjainkra a politika szó már az államhatalomért folytatott harcot jelenti, ez manapság az összes modern államra igaz. A politika alanyai A politikában résztvevőket a részvétel szempontjából a következőképpen csoportosíthatjuk: 1) politikai névtelenek: a társadalomnak azon tagjai és csoportjai, akik saját érdekeik felismerésére és megfogalmazására is képtelenek. Ezért a politikai életben, sem mint érdekhordozók, sem mint célt akarók nem jelennek meg. Közülük vezetők nem kerülnek ki. Inkább tárgyai, mint alanyai a politikának. 7
Érdekeik mégis felszínre kerülnek, mert azokat a szociális, karitatív csoportok felvállalják helyettük. 2) A politikától elforduló passzívak csoportja: a politikától tudatosan távolmaradók ők, többnyire csalódottak a politikában, van politikai véleményük, de cselekvően nem kapcsolódnak be van egy közömbös csoportjuk is, akik időszakosan részt vesznek a politikában, de nem vesznek részt tudatosan a politika alakításában. Hedonista passzívak: akik számára a politika örömtelen, sikertelen világ, ezért sikereiket, életörömeiket máshol keresik. 3) A politikailag aktívak csoportja: azok, akik valamilyen elkötelezettséget éreznek a köz iránt, véleményt nyilvánítanak, aktívan bekapcsolódnak a köz életébe, azonban ez nem jelent még párthoz kötöttséget esetükben. 4) Hivatásos politikusok: nem feltétlenül párttagok, illetve -vezetők. Ők azok, akik állami képzésben készülnek fel a politikusi életre, ők alkotják az un. szakértők körét. Erre a pályára a jelentkezők általában tudatosan készülnek, foglalkozásként kívánják űzni a tevékenységüket (pl. a politológusok). Mi a politikai párt? A politikai párt olyan szervezet, amely jelölteket állít és juttat be a választott közhivatali és törvényhozói pozíciók betöltésére, s olyan általános alapelvekkel és programmal rendelkezik a követendő kormánypolitikát illetően, amelyet tagjai nagy része támogat. Különbözik az érdekképviseleti szervezetektől, mivel azok csak tagjaikat képviselik. A pártok révén politikusok kívánnak a választókhoz szólni szavazataik elnyeréséért, illetve a pártokra leadott szavazataikkal az állampolgárok kívánják befolyásolni a közhatalmi döntéseket. A modern képviseleti demokráciában a politikai pártok a képviselet hordozói, vezető szerepet játszanak a törvényhozásban és a végrehajtó hatalom csúcsán, a kormányzatban. 8
A pártrendszer a pártok egymáshoz való viszonyából, a pártok egymás közötti versengéséből következő interakciók rendszere. Lényegében ettől függ az államhatalmi ágak viszonya, a hatalom megosztottsága vagy koncentrációja (koalíciós vagy egypárti kormányzás), a demokratikus kontroll lehetősége. A politikai pártoknak a történelem folyamán többféle típusa alakult ki. 1.) A rétegpárt olyan érték vagy érdekalapú, reprezentatív párttípus, amely egy meghatározott szubkultúra vagy társadalmi csoport érdekeit és politikai törekvéseit képviseli a politikában és a parlamentben. Rétegpártot alkotnak etnikai, vallási vagy kulturális kisebbségek, valamilyen gazdasági érdeket (pl. agrárpártok) vagy karakteres ideológiát képviselő pártok (pl. a kommunista pártok). 2.) A gyűjtőpártok vagy néppártok célja nem valamely érdekcsoport vagy kisebbség érdekeinek a képviselete, hanem a választók többségének a megnyerése egy általános politikai program segítségével, ilyen pártok főként az 1950-60-as években jelentek meg Európában és Amerikában (pl. a brit Konzervatív Párt és a Munkáspárt, Németországban a Kereszténydemokrata Unió, az USA-ban a Republikánus, illetve a Demokrata Párt). 9
A politikai kommunikáció jellegzetes vonásai A következőkben a politikai kommunikáció néhány fontosabb sajátosságát szeretném röviden jelezni. Az életünket átfonó többrétegű kommunikációs hálózatban azt nevezzük politikai kommunikációnak, ami a hatalom megtartására vagy megszerzésére irányul. Nem önmagában véve a politika mint téma avat valamit politikai kommunikációvá (ne feledjük, van politikatudomány is), hanem elvileg bármilyen téma eszközként való felhasználása a hatalom megtartása illetve megszerzése szemszögéből. Hatalom persze nemcsak a politika terén értelmezhető, gondoljunk akár a gazdasági versengés eredményeként létrejött monopolhelyzetre, vagy éppen az intim világban megvalósuló alá- és fölérendeltségekre. A politikai hatalmat az különbözteti meg a társadalmi élet más területén működő hatalomtól, hogy a politikai hatalom a legálisan használható fizikai erőszakra, illetve a használat lehetőségével történő fenyegetésre támaszkodhat. A politikai jellegű kommunikációk további jellemzője, hogy egy adott közösségre kötelező döntésekben, illetve az erre való reflexióban fejeződik ki. A mindenkori kormányzat abban a helyzetben van, hogy cselekvéseit egymáshoz kapcsolva döntéseket hozzon. A mindenkori ellenzék pedig ezt a tevékenységet kritikailag megfigyeli, értékeli, esetleg akadályozza, röviden: reflektál a döntésekre. Mindkét oldal együtt jellemzi a politikát. Ami persze feltételezi, hogy önmagában vetten jogilag és erkölcsileg semleges a két pozíció. A politikai kommunikáció tobzódik az értékekben. Szabadság, egyenlőség, a környezet védelme, jólét, gondoskodás, nemzeti identitás, európaiság, az információs társadalom megvalósítása (a sor folyatható) - gyakran felhangzó hívószó. Hogy ezek az értékek esetről esetre konfliktusban állnak egymással - erről kevés szó esik. Értékekre hivatkozva meggyőzően lehet kommunikálni, ám az érték nem különösképp hatásos döntési eszköz a politikában. Mivel mindenféle politikai program a célcsoport hatékony megszólítása érdekében a képviselt értéket helyezi a középpontba, egyik oldalt sem foglalkoztatja különösképp az ígért értékmegvalósítás hiányossága és téves volta. Ez az oka annak, hogy a demokratikus politikai rendszer alapjellemzője a kommunikációk "túllicitálása", másképpen kifejezve a politika alapszavainak elhasználódása, illetve agyon cséplése. 10
A politika, legalábbis a modern társadalom demokratikus politikai rendszerében, egyszerre mutat fel szimmetrikus és aszimmetrikus vonásokat. Szimmetria alatt a következőket értve: 1. Környezeti kapcsolat vonatkozásában:! a politika a fent említett sajátos jellemzői ellenére nem kitüntetett része a társadalomnak, mindegyik részrendszer (politika, gazdaság, jog, tudomány, oktatás, egészségügy stb.) egyaránt fontos, noha különböző funkciót teljesít. 2. Belső jellemzők tekintetében:! A döntések kötelező jellege kiterjed a döntéshozóra is.! A kormányzat és az ellenzék hatalomra vonatkoztatott kommunikációi együtt formálják a politikát.! E két pozíció (kormányzat/ellenzék) csak funkcionálisan elkülönített, azaz biztosított a két oldalt gyakorlatilag megvalósító csoportok cseréje. Az aszimmetria pedig a politika belső hierarchikus tagolódásában jelenik meg, mégpedig alapvetően szervezetekhez kötődően. Akár a közhivatalokra gondolunk (parlament, kormányzati szervek, önkormányzatok), akár a politikai pártok, mozgalmak szervezeteire (pl. választmányok, elnökségek, frakciók stb.), mindkét területen a hierarchikus szervezeti forma figyelhető meg. A szervezetek hierarchikus felépítettsége a rend megóvására szolgál, s hozzájárul a szervezet stabilitásához. A hierarchikus struktúra irányítja és rendszerezi a kommunikációk áramlását azáltal, hogy biztosítja:! a kívülről érkező "kommunikációs ajánlatok" a megfelelő helyen csatlakozzanak a belső kommunikációkhoz;! a szervezeten belüli kommunikációk optimalizációját. 11
Tömegkommunikáció és politika kapcsolata A tömegkommunikáció és a politika kapcsolatának kérdései a mindennapi gyakorlatban a politikai pluralizmus létrejötte óta élesen merülnek fel Magyarországon is. Egy-egy újság kormánypártisága vagy éppen egy-egy ellenzéki párt melletti elkötelezettsége, ugyanígy a televízió egyes szerkesztőségei fölötti befolyásért vívott pártharcok eseményei mindennapjaink szerves részét jelentik. Tényleges elméleti elemzés azonban, amely makroszinten igyekezne a politikai alrendszer és a tömegkommunikáció viszonyát tárgyalni, még szinte teljesen hiányzik a hazai politológiai és szociológiai irodalomból. Egyáltalán, mi adja a tömegkommunikáció szerveződésének keretét? erre a kérdésre keresem a választ az alábbi pontok során 1. Kitágult világkép és tömegkommunikáció A tömegkommunikáció meghatározó szerepét a modern társadalmakban cselekvő emberek világlátásában nem kell különösképpen bizonygatni. Mégis, ha pontosítani akarjuk ezt a meghatározó szerepet, akkor abból kell kiindulni, hogy egyrészt a modern ember tudatában egyre inkább kiszélesedve jelenik meg a világ, ezernyi jelenségével, és az ember ezekkel kapcsolatban alakít ki értékelő viszonyt, illetve különböző forrásokból vesz át ilyen értékeléseket. Másrészt azonban ez az egyre tágabb világkép csak kisebb részben nyugszik saját érzékelésein és információszerzésén, sokkal inkább a nyomtatott sajtó, a rádió vagy újabban még inkább a televízió által szelektált és elrendezett információkon alapszik. Alig 40-50 éve például Közép-Európában a nagyrészt falusi közösségben élő emberek mindennapi világészlelése a falu és szórványosan a szomszéd falu eseményeire szorítkozott, míg az országos események csak elvétve jelentek meg a mindennapi észlelésben, és értékelési viszonyt kialakítani ezekkel fel sem merülhetett. A ténylegesen érzékileg megélt világkép és az ettől sokszorosan nagyobbá lett összvilágkép közötti szakadékot alapvetően a tömegkommunikációs eszközök nyomtatott sajtó, rádió, televízió stb. vagy rövidebb kifejezéssel a tömegmédiumok töltik be. De magának a világképnek ezt a kitárulását is döntően a médium tömeges elterjedése hozta létre. 1 Bihari Mihály Pokol Béla (1992) nyomán. 12
a tömegmédiumok azonban nem egyszerűen csak kinyomtatják vagy filmre veszik számunkra az érzékileg nem elérhető világ eseményeit. Mivel még ha időnk nagy részét újságolvasással és tévénézéssel töltenénk is, a világnak csak nagyon kis szeletét tudnánk befogadni. A naponta zajló események áradatából az egyes tömegmédiumoknak így szükségszerű szelekciót kell végrehajtani, és ez azt jelenti, hogy a számunkra kitágult világ a TV képernyőjén, az újság híreiben egy sokszorosan szelektált-redukált és megszerkesztett világ képét jelenti. Magabiztos ítéleteink, értékeléseink a világ eseményeiről így sokszor nagyon is bizonytalan talajon állnak. Kisebb a probléma azokkal az értékelésekkel, amelyek a tömegmédiumokban megjelent eseményekre vonatkoznak. Ha már egy esemény megjelent e médiumokban, a nyilvánvalóan csak meghatározott aspektusokban megjelenés ugyan nagyrészt meghatározott értékítéleteket sugall, de azt a néző, az olvasó, több-kevesebb fokban korrigálni tudja. A nagyobb baj abban áll, hogy a világ, de akár az ország vagy a szűkebb régió eseményeinek nagyobb része nem tud beleférni a tömegmédiumok által prezentált hírekbe. Az ilyen események vonatkozásában egyáltalán nem is jön létre az értékelés lehetősége az egyes emberek tudatában és az általánosabb közvéleményben. Mindezek után nyilvánvaló, hogy a tömegkommunikációs szféra belső struktúrája, szerveződési módjai és ezek hatása a világ eseményeinek szelekciójára, illetve az események értékelési szempontjaira a társadalom minden funkcionális alrendszere számára központi jelentőségű. A tömegmédiumok tevékenységének színterei Szemben a társadalom más alrendszereivel a tömegkommunikációs alrendszert az eltérő típusú jelenségek sokasága teszi nehezen értelmezhetővé. A jog, a tudomány, a művészet alrendszerein belül egységes tevékenységeket és ezeket alkotó speciális nyelvezetet, értékelési-jutalmazási stb. mechanizmusokat találunk. Ezzel szemben a tömegmédiumokban a hírbeszámolóktól kezdve, a popularizált tudományos ismeretterjesztésen, a politikai intézmények működésének bemutatásán át, a szórakoztatás formáinak sokaságáig bezárólag egy sor eltérő típusú tevékenységet és erre specializálódott stábokat találhatunk. Potenciális alrendszerként, amelyben a 13
tevékenységek következtében egy bizonyos közös rend dominálna, ezeket a stábokat nem lehet felfogni. Közelebb léphetünk azonban a tömegmédiumok belső szerveződésének megértéséhez, ha a társadalom rendszerszintjének spontán rendképződését vizsgáljuk, és a szervezeti rendszerek képződésének ettől való alapvető különbségéből indulunk ki. Bár fő szabályként el lehet mondani, hogy a társadalom rendszerszintjén elkülönült professzionális alrendszerek határait egy sor alárendelt jelentőségű szervezeti rendszer is pontosítja (pl. a tudományét kutatóintézetek, egyetemek szervezeti határai). De néhány esetben egy szervezeti rendszer éppen hogy összefog több, elkülönült professzionális alrendszerből egy-egy részt. Így fogja össze például az állam szervezetrendszere a jog és a politika bizonyos részeit. A tömegkommunikációs alrendszernél is megfigyelhető ez a probléma. Abból kell tehát kiindulni, hogy az itteni szervezeti rendszerképzések (újságok, TV szervezetek, rádióadók stb.) nem követik a korábbi rendszert, és egy sor más tevékenységet is egybefognak vele szerkezetileg. A tömegkommunikációs szféra sokrétű tevékenységei között azonban központi helyet foglal el a hírtevékenység, és az ennek gyűjtésére, feldolgozására specializálódott újságírók stábja. Nyomtatott sajtónál ezek terjedelme vagy a rádióban, TV-ben ezek adásideje ugyan rövidebb helyet foglal el általában, mint a szórakoztató, irodalmi vagy tudományos ismeretterjesztés rovatai, de míg az utóbbiak általában csak meghatározott rétegek vagy egyes csoportjaik által olvasottak-nézettek, addig a tömegmédiumok hírtevékenységi rovatai, közvetítései általánosan fordulnak az összes emberhez. A hírtevékenység körüli szerveződés letisztulásaként értékelhető a kereskedelmi TV-csatornák, rádióadók és a nem kereskedelmi típusú televíziós és rádiós szervezetek elkülönülése is, amely az utóbbi évtizedben a nyugati országok nagy részében végbement. Különösen az Egyesült Államokban figyelhető meg ez az elkülönülés, mivel itt a TV-csatornák szabad konkurenciája gyorsan megmutatta, hogy a sokszínű tevékenységeket egybefogva nem lehet versenyképesnek maradni az egy-egy adástípusra specializálódott csatornákkal. Ezt a specializálódást sok szempontból a tömegkommunikációs alrendszer funkcionális differenciálódásaként lehet felfogni. 14
Az átfogó tömegkommunikációs szféra és a szűkebb tömegkommunikációs alrendszer különbségét azért is nehéz fogalmilag megragadni, mivel a rádió, majd a televízió, mint új technikai találmányok az újságok gyakorlatát követve eleinte hasonló szerkezetben foglalkoztak hírtevékenységgel, mint más szórakoztató jellegű tevékenységekkel, és így ezeket az alapjaiban sokrétű jelzéseket egységesen a tömegkommunikációba foglaltan juttatták el a közönséghez. Az utóbbi évtizedekben azonban a szórakoztató, tömegkulturális hirdetések a televízió világában dominánssá váltak, és egy sor TV-adó erre a tevékenységre épült át. Az egységes televíziós technikai médium így egyre kevésbé fejezi ki a tömegkommunikációs alrendszer és a szórakoztató tevékenységek elkülönültségét. Ez a differenciálódás kisebb mértékben igaz a rádiós szervezetekre is, de az újságoknál szintén látható. Tartalmilag tehát tömeginformációs alrendszerről kellene beszélnünk amikor a hírtevékenység körül szerveződött tömegmédiumok funkcionális differenciálódását elemezzük, de a bevett szóhasználathoz ragaszkodva inkább a tömegkommunikációs alrendszer kifejezést használom itt. Szem előtt kell azonban tartani, hogy a szokásosan egybefogott tevékenységek közül csak a hírtevékenységre leszűkült alrendszerre gondolhatunk ennél. Ha a tömegkommunikációs szférán belül a figyelmet erre a hírtevékenységre összpontosítjuk, akkor láthatjuk, hogy a tömegmédiumok tartalmát kitöltő stábok közül élethivatás szerűen jórészt csak a hírtevékenységre specializálódott újságírók tevékenykednek a tömegkommunikációs alrendszerben, míg az irodalmi, tudományos ismeretterjesztés tevékenységeit végzők élethivatásszerűen máshol aktívak, és csak melléktevékenységként jelennek meg a tömegmédiumokban. A technikai stábok és a melléktevékenységként jelenlévő irodalmi és tudományos publicisták mellett a professzionális újságíró a tömegkommunikációs alrendszer fő alakja, és egyre inkább jellemző az a meglátás, hogy a világ eseményeinek szelekciójánál a professzionális újságírót a hírérték vezeti. Számára nem az esztétikai, jogi, tudományos vagy politikai kritériumok döntőek, amikor a zajló események ezreiből néhányat hírként emel ki, hanem az események hírértéke. 15
Az újság, a rádió és televízió szerepének változásai A múlt század végétől a tömegessé váló politikai részvétel nyomán a politikai véleményalkotás elsősorban az újságokon keresztül szerveződött meg, és közöttük is ebben a pártújságok domináltak. Mint az újságok vetélytársa a rádió csak az 1930-as évektől kezdve vált jelentőssé a fejlettebb nyugat-európai országokban és Amerikában is. A rádió központi jelentőségét a politikai véleményformálásban éppúgy felismerték a totalitárius diktatúrák ők a vezetékes rádió preferálásával, amely csak a hatalom által kézben tartott rádióadó fogását biztosította, - mint a pluralista demokráciák. Ebben a korszakban annak a politikusnak voltak indulási előnyei a választásokon a demokratikus államokban, aki orgánumával, stílusával stb. jobban meg tudott felelni a rádióközvetítés sajátosságainak. Ennek hiányában maradtak a fárasztó országjárások és a tömeggyűléseken felszólalások százai, amellyel a rádióban rossz adottságokkal rendelkező politikusok, pártvezérek megkísérelhették ledolgozni hátrányukat a rádiósztár vetélytársaikkal szemben. A hatvanas évek közepétől az újságról a rádióra áttevődött súlypont a politikai véleményformálásban továbbvándorolt, és a televízió vált a központi médiummá ezen a területen. A 60-70-es években ez a folyamat az egész nyugati világban lejátszódott. E súlyponteltolódásokkal párhuzamosan mindhárom tömegmédium újság, rádió, televízió területén funkcionális átrétegződések jöttek létre. Az újságok területén kétirányú folyamat játszódott le az előbb jelzett változásokkal együtt. Egyrészt csökkent a szerepük a politikai véleményformálás egészét tekintve. Ez a szerepcsökkenés azonban eltérő fokban jelentkezett a széles tömegek felé irányuló politikai véleményformálásban illetve másik irányban a magasabb képzettségű és a politika iránt aktívabban érdeklődő rétegek vonatkozásában. Az újságszféra differenciálódásával és a hírérték körüli szerveződés felerősödésével a társadalom képzettebb rétegei számára megmaradt a nagy napilapok és a politikai magazinok központi szerepe az informálódásban, és a televízió információs műsorait is ezek fényében veszik figyelembe. Továbbá fontos szerepe van egy-egy elit napilapnak és politikai magazinnak abból a szempontból is, hogy ezeket minden újságíró, rádiós és televíziós riporter, szerkesztő olvassa, és a felmerülő új problémák, események értelmezési kereteit ezek az elit újságok formálják a többi tömegmédium információs és hírműsorai számára. A televízió központi szerepe így elsősorban az alacsonyabb 16
képzettségű igaz szélesebb tömegek vonatkozásában alakult ki. Az elit újságok értelmezési keretei azonban az említett áttételeken közvetett módon az itteni információfeldolgozásokat is meghatározzák bizonyos mértékig. A 60-as években felállított tétel, amely az írott tömegkommunikáció teljes eltűnését prognosztizálta a televízió kezdeti sikerei után elhamarkodottnak bizonyult. A tömegmédiumok eltérő funkcionális szerepei a társadalom műveltségi és életkori differenciáltsága szerint inkább egymás kiegészítővé váltak az elmúlt évtizedekben, mintsem egymás kiszorítójává. A közelmúlt évei döntően a 80-as évek azonban további hangsúlyváltozásokat hoztak létre mindhárom tömegmédium szerepében a nyugati országokban. A változás egyik döntő eleme a rádió funkciójának átértékelődése, amely során a rádió hullámain egyre inkább a szórakoztató zene sugárzása válik jellemzővé. Másik fontos tendencia a televíziózás területén figyelhető meg, amely a kereskedelmi televíziózás növekvő arányában csökkenti a hírek és az információs műsorok nézettségét a nemzeti televízió adásainál. Ezek összegződő hatásai révén méginkább jellemzőbbé válik a politikai véleményformálásban és az ezt biztosító információterjesztésben az újságok szerepe. A szórakoztató tömegkommunikáció elsősorban a rádió és a televízió kereskedelmi csatornái és a tömeginformáció fórumai jobban elválnak ennek révén egymástól. Mindkét változást a reklámra és az ezáltali finanszírozásra épülő rádióadók és televíziós társaságok megjelenése és térhódítása hozta létre. A rádió mint médium már a televízió megjelenése után válságba került, és csak néhány új technikai találmány tette lehetővé, hogy hordozható, autóba építhető stb. rádió útján versenyben maradjon az új médiummal. Az új hasznosítások azonban egyre inkább a zene közvetítését tették a rádiózás középpontjába. A 60-as évektől a reklámra épülő kalózrádiók legalizálásával radikálisan növekedni kezdett a zeneműsorok szerepe a rádióműsorok között, és az információs jellegű műsorok aránya nagymértékben lecsökkent. A leginkább hallgatott rádióadók pedig tőmondatos hírek közvetítése mellett alapvetően zenét sugároznak, és a zene hátán terített reklámhirdetések jelentik a műsor további részét. A televízió esetében szintén hasonló változásokat hozott létre a nyugati országokban a monopol TV-k mellett a kereskedelmi televíziós társaságok megjelenése. Az információs műsorok ezek csatornáin teljesen eltűnnek, és rövid híradók 17
helyettesítik a nemzeti TV-k hosszú, részletes és kommentárokkal ellátott hírbeszámolóit. A hírekre specializálódott TV csatornák persze lehetővé teszik a színvonalas hír- és információszolgáltatást a televízió esetében is, de a nézettségi indexek elemzői szerint ezeket is inkább a magasabb képzettségűek nézik, akik az elit újságok információival együtt dolgozzák fel ezeket az információkat is. Míg tehát az alacsonyabb képzettségű és szélesebb tömegek számára a televízió egyre inkább mint a szórakoztatás eszköze kezd funkcionálni, a rádió pedig mint a minden tevékenység közben lehetséges háttérzene szolgáltatója találta meg a tömegmédiumok konkurenciájában a helyét, a politikai véleményformálásban és a hír- illetve információs tevékenységben az újságok szerepe a politikailag aktívabb rétegek számára továbbra is fontos maradt. E változások hatására a közintézményként megszervezett nemzeti televíziók és rádiók fontossága csökkent bizonyos fokig a politikai rendszerek számára a nyugat-európai országokban. A kormánybefolyás és politikai pártok versengése e médiumok befolyásolásáért ennek következtében is csökkent. Korrekciós mechanizmusok A tömegkommunikációnak a hírérték mentén történt alrendszerszerű elkülönülés tehát biztosabb támpontot adott a kitágult világ eseményeinek az egyéni tudatokhoz és a közvéleményhez továbbításánál szükséges szelekció irányításában, de ez csökkentette a korábbi politikai véleménykifejező funkció ellátását e szférában. Úgy tűnik azonban, hogy az elkülönüléssel párhuzamosan új tendenciák erősödtek fel a nyugati politikai alrendszerekben, amelyek sok szempontból pótolni tudják e funkció ellátását. 1. Egyik fontos tendencia a politikai hirdetések növekvő fontosságában fogható meg. Ha egy pártrendezvénynek és programjának de általában persze csak, ha valami jelentős újítás van benne hírértéke van, a tömegmédiumok jelen vannak és a hírértéknek megfelelően tudósítanak róla. Ha a dolog igazán jelentős, akkor még külön kommentárt is kap az esemény. Ez azonban kevés az adott párt vagy érdekszövetség stb. politikai véleményének, álláspontjának elterjedéséhez, ezért kénytelen az adott politikai szervezet fizetett politikai hirdetésként megjelentetni álláspontját az újságokban, televízióba, esetleg többször is. A fizetett politikai hirdetések, politikai reklámfilmek a II. világháborút követő évektől kezdve eredetileg az Egyesült Államokban az elnökválasztások menetében alakultak ki, 18
és az itt kialakított technikák terjedtek el később a nyugati politikai rendszerekben, túlmenve most már a választási hadjáratokon, a pártok és más politikai szervezetek véleményének folyamatos publikálására is felhasználva azokat. A pártok számára persze jobb volt a helyzet, amikor független újságírói véleményként tudták korábban a számukra kedvező eseményverziót tálalni a szimpatizáns sajtóorgánumok útján. De ha ez már nem megy néhány ezres pártújság nem sokat számít a tömeges befolyásnál, - ennek pótlékaként bizonyos fokig még a fizetett politikai hirdetés is megfelel az újságokban, rádióban, televízióban. Különösen a tévébeli politikai hirdetések hatásosak, mivel a nagyközönség ezt a médium sajátosságai miatt nem tudja átlapozni. 2. Egy másik korrekciós formának lehet tekinteni a hírértékre beállított tömegmédiumoknál a közvélemény-kutatások növekvő szerepét. Ha annak önmagában ugyan nincs is hírértéke, hogy kinek mi a véleménye egy-egy pártról, híres pártpolitikusról, vagy egy-egy problémáról, de ha az itteni véleményváltozásokat, mint eseményt formálják meg, akkor így már fontos hírértékkel szerepel nem maguk a vélemények, hanem a vélemény eltolódások 2. Az újságolvasási szokások szociológiai felmérései szerint pedig nagy olvasottságnak örvendenek a mindenkori közvélemény-kutatások adatai egy-egy társadalmi problémáról, politikusok népszerűségi mutatóiról stb. Vagyis hírré formálva a hírérték körül szerveződött tömegkommunikációban is megjelenhetnek a társadalom politikai vélemény-eltolódásai egy-egy kérdés kapcsán. A politikai közvélemény-kutatások során azonban néhány fontos torzítás mutatható ki. Egyik ilyen torzítás az elhallgatási spirál 3 jelensége, amely amennyiben kialakul eltakarja a társadalom tényleges véleményeloszlását egyegy kérdés kapcsán, és ez érinti a közvélemény-kutatások hitelességét. Lényege abban áll, hogy ha egy álláspont valamilyen okok miatt intenzívebben van képviselve a tömegmédiumokban, akkor egy rövid idő után beindul ezen álláspont mellett egy öntudatosabb véleményhangoztatás a mindennapi élet 2 Atkin, Charles K. (1984) 19
szituációiban is, és az ellenállásponton lévők oldalán még ha nem is történik tényleges véleményváltoztatás ellenkező irányban egy elhallgatási tendencia erősödik fel véleményük nyilvános hangoztatásának visszafogásában. Ennek nyomán a következő fázisban még önfeledtebben és büszkébben hangoztatják a domináns álláspont képviselői véleményüket, míg az ellentábor oldalán lévő már úgy érzi, hogy deviáns -sá vált véleményével. Így kialakul egy álláspont abszolút képviselete a közvéleményben, ám ténylegesen a véleménymegoszlás egyáltalán nem ilyen a társadalomban. A népszavazásokon, választásokon a szavazó urnáknál a titkosság védelmében azonban ez már természetesen nem hat, és az elhallgatási spirál után, amikor előtte teljes mértékben az egyik politikai tábor álláspontja dominált a tömegmédiumokban, meglepő eredményeket produkál a tényleges szavazati arányok nyilvánosságra kerülése. (Az 1990. májusi magyarországi választások meglepő MDF, vagy akár a 2002-es áprilisi választások MSZP-SZDSZ győzelme iskolapéldaként is említhető az elhallgatási spirál működésére.) Bizonyos hatása azonban mindenképpen van az elhallgatási spirál beálltának, és ezt lehet tekinteni a közvélemény-kutatások torzító befolyásának. A társadalomnak ugyanis van egy bizonytalan szavazótömbje, amelyen belül igazán nincs kialakult politikai vélemény, és ők mindig csak az utolsó pillanatban döntik el, hogy melyik pártnak adják voksukat. E bizonytalan szavazótömb egy része az össz-szavazatok kb. 3-4 %-ról van itt szó mindig az esélyesebbnek tűnő alternatívára adja a voksát. Ez az útitárs effektus így 3-4 %-ot mindenképpen hozzátesz ahhoz a politikai alternatívához, amelynek szervezetei az elhallgatási spirált jobban fel tudják használni saját oldaluk erősítésére. Ez pedig olyan esetben, amikor közel egyenlő a választási esély a pártok között, könnyen átbillentheti a mérleg nyelvét. Olyan esetben, amikor ez az elhallgatási spirál egy lényegesebben kisebb szavazati arányt elért pártot segített, politikailag ugyan nincs következménye a 3-4 %-os torzításon túl, inkább csak informatív értékkel bír a társadalom és a politikailag egyoldalúan elkötelezett tömegmédiumok egymástól elszakadásának mértékére. 3 Noelle-Neumann, Elisabeth (1980) 20
3. Végül harmadik korrekcióként említhető a politikai vélemények hírérték szerinti beviteléhez a tömegmédiumok híradásaiban a politikai mozgalmak látványos akcióinak növekvő szerepe a nyugat-európai társadalmakban. A politikai mozgalmak újjáéledésének tendenciái az utóbbi évtizedekben a nyugati társadalmakban úgy is tekinthetőek, mint a tömegkommunikáció hírérték szerinti szerveződésének ellenhatásai. Tartósan bevinni egy új problémát a politikai piacra, amely után már reagálnak rá a parlamentarizmus erői is, a kompetitív pártok és a hírérték szerint szerveződő tömegkommunikáció alrendszer korában csak politikai mozgalmak keletkezésével lehetséges. A mozgalmak közvetlen, tömegeket megmozgató jellegük és erre épülő szervezeti formáik miatt ugyan bizonyos fokig a tömegmédiumok figyelme nélkül is tudnak hatást kifejteni, de igazán nagy jelentőségre csak akkor tudnak jutni, ha akcióik látványosságával, meghökkentő új akció formáikkal magukra tudják irányítani a tömegmédiumok figyelmét. Például látványos ülősztrájkjaik az ellenzett építmények (atomerőművek, katonai támaszpontok stb.) előtt, vagy kilométer hosszú emberláncaik, esetleg útlezárásaik egy vélemény kifejezés alátámasztására és az emelletti társadalmi szolidaritás bizonyítására stb. mind a vélemények hírértékének növelését célozzák. Vagyis akcióik hírértékének arányában a politikai mozgalmak véleményei is meg tudnak jelenni a funkcionális tömegkommunikációs alrendszerben, és így a széles közvélemény számára is, mint a realitás részei kerülnek rögzítésre. Természetesen torzít a hírérték szerinti szelekció is, és így jobban a közvélemény elé tudnak kerülni a hírértéket produkálni tudó akció csoportok. A hírértékkel bíró nagy tömegű események száma és így konkurenciájuk azonban legalább munkára kényszeríti az egyes politikai irányzatokat, hogy megjelenhessenek a képernyőn, rádióadásokban vagy az újságok lapjain. Vagy fizessenek politikai hirdetésekért, amelyben tisztán látszik, hogy pártálláspontról és nem semleges hírközlésről van szó, és ne függetlennek álcázott szakértőként, zsurnalisztaként, meditáló publicistaként működő párt híveikkel csúsztassák be álláspontjaikat a tömegmédiumokba. Ehhez az állásponthoz képest tehát a hírérték szerint szerveződő tömegkommunikációs alrendszer említett kisebb torzításait nagy előrelépésként lehet értékelni. 21
Történeti kitekintés a rendszerváltozás utáni magyarországi választásokra Előzmények Az 1980-as évek végén Magyarországon a politikai reformok eredményeként radikális politikai átalakulás kezdődött, amely a rendszerváltáshoz vezetett. A változások egyik legfontosabb momentuma a többpártrendszer újbóli kialakulása lett. Utoljára 1949-ben, az egypárti (kommunista) diktatúra bevezetése előtt rendeztek többpárti választást hazánkban. Bár a többpártrendszert és az egyes pártokat ezután sem tiltotta be a jogszabály, működésüket viszont lehetetlenné tették, s az ötvenes évek óta az 1956-os forradalom időszakát leszámítva csak a Magyar Dolgozók Pártja, illetve a Magyar Szocialista Munkáspárt létezett egyedüli állampártként. A magyarországi (s vele együtt a közép-kelet-európai) többpártrendszer újbóli kialakulása, a demokratizálódás megindulása nem független azoktól a világpolitikai változásoktól, amelyek során a két nagyhatalom közötti harc az USA javára dőlt el, kiderült a szovjet kommunista rendszer reformálhatatlansága, Bush amerikai elnök és Gorbacsov szovjet pártvezető 1989 őszi máltai találkozóján a szovjet fél gyakorlatilag lemondott a kelet-közép-európai csatlós országokról. Az MSZMP 1988. májusi pártkonferenciája után amelyen leváltották főtitkári tisztségéből Kádár Jánost, és teljes vezetőcsere történt a pártban, - felgyorsult az alternatív, illetve ellenzéki szervezetek megalakulása, valamint a régi tradicionális pártok (Független Kisgazdapárt, Magyarországi Szociáldemokrata Párt) újjáalakulása. 1988-ban megjelentek a későbbi parlamenti pártok, illetve azok előpártjai, társaságok, valamint egyesületek alakultak, s az év folyamán megszületett az egyesülési törvény. 1988 végére több párt már de facto létezett, jogilag ugyanakkor még nem működött. A pártoknak a mozgalmi szervezetekkel szemben szervezett tagságuk, hierarchikus felépítésük és programjuk volt. 22
Az MSZMP Központi Bizottsága 1989 februárjában elismerte a többpártrendszert, és átértékelte 1956-ot, amely szerint 1956 októberébennovemberében nem ellenforradalom, hanem népfelkelés volt. A közvélemény előtt az új szervezetek elsősorban a békés átmenetet biztosítani hivatott Ellenzéki Kerekasztaltárgyalásokon váltak ismertté 1989 tavaszától. Ugyanakkor 1988-tól magában az MSZMP-ben is megmutatkoztak a szakadás előjelei a konzervatív és a reformerők között. A politikai átalakulás végül az 1989. szeptember 18-i megállapodáshoz vezetett, amely a Független Jogász Fórum által szervezett politikai tárgyalásokat zárta le az állampárt, az MSZMP, az ellenzék és a harmadik oldal (társadalmi szervezetek) között. Ezen megegyeztek hat, ún. sarkalatos pontról, amelyek a következők: 1. a köztársasági elnök választásáról, 2. az országgyűlési képviselők választásáról, 3. a pártok működéséről és gazdálkodásáról, 4. az Alkotmánybíróságról, 5. az Állami Számvevőszékről, 6. valamint az ezeket keretbe foglaló Alkotmány módosításáról szóló törvényjavaslat Országgyűlés elé terjesztéséről. Az ellenzék azonban nem képviselt egységes álláspontot, a Fiatal Demokraták Szövetsége és a Szabad Demokraták Szövetsége a megállapodást nem írta alá, bár nem is vétózta meg. Az ellenzék megosztottsága az SZDSZ által kezdeményezett sikeres novemberi népszavazás alkalmával folytatódott: ekkor az MDF a voksolás bojkottjára szólított fel. Nem sokkal a kerekasztal-megállapodás után, megalakult a Magyar Szocialista Párt (1989. október 7.), amely politikai szakítást jelentett be az MSZMP-vel, ugyanakkor a pártvagyon visszatársadalmasítása érdekében jogfolytonosságot tartott fenn vele. 23
1989 másik fontos eseménye a párttörvény megszületése volt, amelyet az Országgyűlés október 19-én fogadott el. Az 1990-es és 1998-as választások Az 1990-es választásokig a bíróságok 65 pártot jegyeztek be, ma több mint száz működik. 1990-ben a 12 országos listát állító párt mellett 15 párt versengett területi listán. Az 1994-es választásokon 15 párt tudott országos listát állítani, míg területit húsz. Az 1990-1994 között ülésező Országgyűlésbe hat párt képviselői kerültek be, de a Ház mandátumának végén a parlamenti pártok száma már 15-re emelkedett, mivel a parlamenti pártok frakcióiból új pártok alakultak meg (így az MDF-ből a Magyar Igazság és Élet pártja, a Magyar Érdek Pártja, a Piacpárt), a független képviselők pedig új pártokba léptek be (Agrárszövetség, Nemzeti Demokrata Szövetség, Köztársaság Párt, MSZDP, Vállalkozók Pártja, Nyugdíjasok Pártja). A Független Kisgazdapárt a koalícióból kilépve öt részre szakadt, míg a törvényhozásban 36 volt FKgP-és képviselő frakciót alkotva a kormánykoalícióban működött tovább. Bár a parlamenten kívüli pártok száma négy év alatt jelentősen megnőtt, és úgy tűnt, hogy néhány közülük sikeresen szerepelhet az 1994. évi választásokon elsősorban az Agrárszövetség, a Köztársaság Párt, a Munkáspárt, a Vállalkozók Pártja a parlamentbe kerüléshez azonban végül is kevés szavazatot kaptak. A választási törvény 1993. decemberi módosítása szerint 1994-ben már öt százalékra volt szükség az Országgyűlésbe kerüléshez, míg 1990-ben négy százalék is elég volt mandátumszerzéshez a pártok részéről. A törvénymódosítás azt is kimondta, hogy nem indulhat képviselőjelöltként az, aki a társadalombiztosítási önkormányzatok megválasztott képviselője, azonban az országgyűlés 1994. július 5-én feloldotta a képviselői és polgármesteri összeférhetetlenséget. Állami támogatásban, az 1994-ben a pártokra leadott listás eredmények szerint a parlamentbe jutott hat párton (MSZP, SZDSZ, MDF, FKGP, KDNP, FIDESZ) kívül további négy párt Munkáspárt, Köztársaság Párt, Agrárszövetség, Magyar Igazság és 24
Élet pártja - részesült. (1990-ben öt, parlamentbe nem került párt kapott költségvetési támogatást az 1994-es választásokig). Az 1994-es parlamenti választások eredményeként ugyanaz a hat párt került az Országgyűlésbe, amely az 1990-es voksolás következtében négy évig már tagja volt. A hat párt három politikai eszmeáramlathoz és ideológiához kötődik: - keresztény - konzervatív, - liberális, - valamint szocialista - szociáldemokrata. 1994-ben az egyéni és a listás mandátumok tekintetében legerősebb párt a Magyar Szocialista Párt lett, amely a második helyen végzett Szabad Demokraták Szövetségével koalícióra lépett. A választások eredményeként Göncz Árpád köztársasági elnök Horn Gyulát, az MSZP elnökét kérte fel kormányalakításra. A koalíció megalakulásával a két párt a szavazatok 72 százalékával rendelkezett. Az Agrárszövetség egyetlen jelöltje az SZDSZ frakcióhoz csatlakozott, míg az egyetlen közös jelöltként mandátumot elért képviselő független maradt. Az 1998. évi választás Az 1998-as választások új színt hoztak a hazai politikai életbe. A győztes párt fiatalos lendülete és ügyes taktikázása jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a választók újra úgy gondolják, hogy az addig regnáló pártnak mennie kell. A parlamentbe újra hat pártnak sikerült bejutnia, azonban a kormányalakításhoz biztos többségre volt szükség, amellyel egyedül egyik politikai erő sem rendelkezett. A koalíciós tárgyalások megindultak és ezek eredményeként egy konzervatív és egy baloldali-liberális irány körvonalazódott. A második forduló az új magyar demokrácia addigi legszorosabb eredményét hozta, mégpedig kevesebb, mint egy százalékos különbséggel kerekedett felül a fiatal narancs a vörös szegfűn. "Bárki kerül is kormányra, annak mozgástere - választási ígéreteitől függetlenül - igen korlátozott. A gazdaság 75 százalékát már a nemzetközi vállalatok adják, és az a 25
kormányfő, aki ehhez bármilyen formában hozzá akar nyúlni, három hónapnál tovább nem maradhat a posztján." Göncz Árpád köztársasági elnök - az 1998-as választások két fordulója között tett megjegyzése A választások eredményeként Göncz Árpád köztársasági elnök Orbán Viktort, a Fidesz miniszterelnök jelöltjét kérte fel a kormányalakításra. A koalíciós szerződés alapján a Fidesz az FKgP-vel és az MDF-el közösen alakított kormányt, természetesen a tárcák politikai súlyoknak megfelelő felosztásával. A Fidesz a tőle már megszokott, és a választóik által el is várt fiatalos lendülettel látott neki a korábbi szokások megváltoztatásának, illetve újak kialakításának. Természetesen ezzel párhuzamosan a politikai közhangulatot formáló kampánygépezet is működésbe lépett. Parlamenti pártok 1998-2002: 1. FIDESZ Magyar Polgári Párt 2. Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt 3. Magyar Igazság és Élet Pártja 4. Magyar Demokrata Fórum 5. Magyar Szocialista Párt 6. Szabad Demokraták Szövetsége A legutóbbi választás A 2002-es országgyűlési képviselőválasztások első fordulóját április 7-re, második fordulóját április 21-re írta ki Mádl Ferenc köztársasági elnök. Mádl Ferencet 2000. augusztusában választotta meg a parlament. Az Országgyűlés ezúttal immár harmadik alkalommal töltötte ki a négyéves ciklust. Az Országos Választási Bizottság parlament által választott tagjait korábbi gyakorlattal ellentétben ezúttal nem konszenzusos módon, hanem csak a kormánytöbbség támogatásával fogadták el. 26
A választójogi szabályozás ekkora már bejáratottnak volt tekinthető, hiszen az előző ciklusban nem változott. A parlamenti képviselőválasztást az 1993. december 20- án módosított 1989. évi XXXIV. törvény szabályozta, míg a választás eljárási szabályait továbbra is az 1997. évi XCVIII. törvény tartalmazta. A szabályozás állandósága és az induló pártok viszonylagos tapasztaltsága ekkor már egy jobban előkészített és professzionalizáltabb választási küzdelmet predesztinált. A választáson részt vevő pártok Országos listát állító pártok: 1.) Fiatal Demokraták Szövetsége - Magyar Polgári Párt (Fidesz-MPP) 2.) Független Kisgazda, Földmunkás és Polgári Párt (FKGP) 3.) Magyar Demokrata Fórum (MDF) 4.) Magyar Igazság és Élet Pártja (MIÉP) 5.) Magyar Szocialista Párt (MSZP) 6.) Munkáspárt (MP) 7.) Összefogás Magyarországért Centrum (Centrum) 8.) Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) 9.) Új Baloldal Párt (ÚJBAL) Csak területi listát állító pártok: - Kisgazdapárt a Kisgazda Szövetség Pártja (KGP) - Magyar Vállalkozó Egységpárt (MVEP) - Magyarországi Roma Párt (MRP) - Reform Kisgazdapárt (RKGP) - Szociáldemokrata Párt (SZDP) A független jelöltek száma valamelyest csökkent, az 1998-as 53-ról 40 jelöltre. Azonban a választópolgárok így is átlagban 7 egyéni jelölt és 8 területi lista közül választhattak. Az egyéni jelöltek átlagos száma kettővel, a listásaké hárommal csökkent. Mégis általánosságban megállapítható, hogy a legnagyobb változás az emberek gondolkodásában következett be. A választók ugyanis elkezdtek a sok-sok lehetőség helyett csupán két igazi versenytársban gondolkodni. Mindezt a nagy pártok kifejezetten professzionális módon nem egyszer külföldi segítséggel felépített kampánya és a kis pártok szerény szereplése is indokolta. A választók a továbbiakban nem érezték úgy, hogy a kis pártok alternatívát jelenthetnek, tehát a többség megpróbált a négy év alatt 27
kiéleződött ellentét két pólusa között választani. Ez azt eredményezte, hogy a korábbi hat párt helyett csupán négy jutott a parlamentbe, azonban sokan úgy vélték, hogy az MDF be sem jutott volna, ha külön listát állít, az SZDSZ pedig alig lépte át a küszöböt egyedül. Tehát a rendszerváltozáskor kialakult nagyon is plurális rendszer jelentősen leegyszerűsödött és ez a kommunikáció változásának is a következménye. A 8 millió választójogosult több mint 70 százaléka vett részt a szavazás első fordulójában. Ez magasabb volt, mint a rendszerváltás óta bármikor. A voksolás valamennyi listás és egyéni választókerületben érvényes volt. Minden korábbinál több, 45 választókerületben már az első fordulóban eldőlt a mandátumok sorsa. Az MSZP 24, a Fidesz és az MDF közös jelöltjei 20 helyet szereztek, míg 1 képviselő az SZDSZ és az MSZP közös jelöltje volt. A második fordulóban a korábbi választások alatt nem megszokott mértékben hágtak a tetőfokukra az izgalmak, azonban a jobboldal minden próbálkozásának ellenére a második fordulót is az MSZP nyerte meg a választópolgárok 73,51 százalékos részvétele mellett. A választások eredményeként Mádl Ferenc köztársasági elnök Medgyessy Pétert, az MSZP miniszterelnök jelöltjét kérte fel a kormányalakításra. A koalíciós szerződés alapján az MSZP újra az SZDSZ-szel közösen alakított kormányt, természetesen a választások során körvonalazódott politikai súlyoknak megfelelő felosztásban. A választási rendszer, szervek és a hivatali apparátus A választási törvény és képviseleti rendszer A választási törvény, amelyet először azért léptettek életbe, hogy elősegítse az ország 1989-es átmenetét, általánosságban véve jól szolgálta a magyar választókat. Azonban bizonyos változtatásokat talán érdemes lenne megfontolni annak érdekében, hogy a törvény jobban illeszkedjék az elmúlt tíz év politikai fejlődéséhez. Továbbá technikai jellegű hiányosságokat kellene pótolni, betömendő az eljárásban mutatkozó azon hézagokat, amelyeket nem lehetett előre látni, amikor a törvényt elfogadták. 28