OLCSÓ HÚS fekete ára Az európai ipari állattenyésztés hatásai a világ szegényeire és a környezetre
Bevezetô Kiadja: Védegylet Egyesület Felelôs Kiadó: Keszthelyi Zsuzsanna Írta: Sarbu-Simonyi Borbála Szerkesztô: Újszászi Györgyi Grafika: Kiss Maja Kapcsolat: 1088 Budapest, Szentkirályi utca 6. Telefon: 06 1 279 1595 www.vedegylet.hu 2011 A kiadvány az Európai Unió támogatásával jött létre. A kiadvány tartalmáért a szerzô teljes felelôsséget vállal; mely semmilyen módon nem utal az EU állásfoglalására. EU Grant Agreement DCI-NSA ED/2010/231-622: Making European trade work for the Millenium Development Goals A globális élelmezési rendszer már csak egyre több termôföld, víz, energia és vegyszer felhasználásával képes megtermelni mindennap elfogyasztott élelmiszereinket. Ez különösen igaz az intenzív, iparosított állattenyésztési szektor esetében. Az európai állattartó telepek haszonállatait magas fehérjetartalmú takarmányok hasznosítására tenyésztették ki. A fehérje a gyors növekedés illetve a magas tej- és tojáshozam üzemanyaga. A takarmányok lényegi részét adó fehérjeforrást nagyrészt különbözô szójaszármazékokat fôleg az amerikai földrészen termesztik, így az európai hús,- tej és tojásfogyasztást szolgáló takarmánytermesztés káros környezeti és társadalmi hatásai más földrészeken csapódnak le. Az olyan nem kívánt melléktermékek, mint például az olcsó csirkehús-részek, vagy a szezonális feleslegként jelentkezô tej elhelyezésére az európai agrár- és kereskedelempolitika kényelmes megoldást talált: a fejlôdô országok piacait. Ezek egyre fontosabbá válnak ebbôl a szempontból. Az ACP országok például, a jelentôségét vesztô Kereskedelmi Világszervezet helyett, éppen napjainkban készülnek az EPA tárgyalások keretében lemondani mozgásterük utolsó részérôl, és ezáltal helyi piacaik importrohamok elleni védelmérôl. Mindeközben a Világbank adatai szerint 1,4 milliárd ember él az abszolút szegénységi küszöb alatt. A FAO az éhezôk számát 2009- ben 1,02 milliárdra becsülte. Fekete-Afrikában minden harmadik ember éhezik. Az éhezôk 70-80%-a vidéken él. A városi éhezôk nagy része szintén nemrégen érkezett vidékrôl egy jobb élet reményében. Ebbôl is látszik, hogy a szegénység és az éhség leküzdésének elôfeltétele a fejlôdô országokban az agrárnépesség életfeltételeinek javítása, mindenekelôtt azáltal, hogy figyelembe veszik jogaikat és érdekeiket az ôket érintô nemzetközi, és nemzetközi hatású politikai döntéseknél. Ez a füzet példákon és esettanulmányokon keresztül tekinti át, melyek az európai iparszerû állattenyésztési szektor legfontosabb hatásai a fejlôdô országokra, környezeti, társadalmi és gazdasági szempontból. Témaválasztásunknak különös jelentôséget ad az a tény, hogy az Unió 2014 20-ig szóló közös kereskedelempolitikai és agrárpolitikai stratégiájának kidolgozása éppen napjainkban zajlik. A világ legnagyobb segélyezôjeként fontos kérdés, hogy ezek, az állattenyésztésnek új kereteket adó programok, mennyire veszik figyelembe azt, hogy intézkedéseik milyen hatást gyakorolnak a világ éhezôire, szegényeire és sérülékeny fejlôdô gazdaságaira. 1
Az iparszerû állattenyésztés kialakulása Európában A Közös Agrárpolitika létrehozása a világháború utáni, nyugat európai államokból formálódó gazdasági egység egyik elsô közös gazdasági programja volt. Középpontjában az élelmiszerhiány felszámolása és az ellátás biztonságának megteremtése állt. Ebben az idôszakban az élelmezés-biztonsági törekvéseket a mezôgazdaság iparosodásának technológiai forradalma is segítette. A XX. századi mezôgazdasági forradalom fôbb jellemzôi a nagyfokú gépesítés elterjedése, a nagy termelékenységet biztosító állat- és növényfajták szelekciója, a mûtrágyázás növelése, a haszonállatok takarmányozása koncentrált tápokkal, valamint a növényvédôszer-felhasználás növekedése. A támogatott árakkal mûködô, védett belsô piacokra termelô gazdálkodók az ártámogatások révén olyan jövedelemre tettek szert, amelybôl képessé váltak a termelés intenzifikálásához szükséges tôkeigényes beszerzések és beruházások végrehajtására. Így Nyugat-Európában is elterjedhettek a mezôgazdaság XX. századi tudományos-technológiai forradalmának vívmányai, melynek eredményeképpen a világ legkevésbé és leginkább fejlett mezôgazdasági rendszereinek termelékenysége között a különbség a két világháború közötti 1:10 arányról, a huszadik század végére robbanásszerûen 1:2000-re nôtt. Az állattenyésztési szektorban a belterjes, iparszerû állattenyésztési technológia kialakulásához köthetô a szója, mint jelentôs takarmánynövény megjelenése Európában. A szója ugyanis nagy mennyiségben tartalmaz növényi fehérjét és más magoknál alacsonyabb az olajtartalma, ami különösen alkalmassá teszi fehérjében gazdag takarmányliszt elôállítására. A szója jelenleg az Európában használt összes takarmánycélú fehérje felhasználás 65%-át adja. Visszatérve a Közös Agrárpolitika születéséhez, az Amerikai Egyesült Államok, mely a világháború gyôzteseként erôs politikai befolyással bírt a formálódó európai egység gazdasági lépéseire, csak egy feltétellel egyezett bele a vámvédelemre alapuló európai Közös Agrárpolitika létrehozásába: a GATT-tárgyalások Dillon Fordulóját 1962- ben lezáró egyezményben az Európai Gazdasági Közösség engedményt tett a fehérjenövények importvámjával kapcsolatban. Az Egyesült Államoknak, mint a világ vezetô szójaexportôrének, ez termékeinek piacra jutása miatt volt lényeges, az európaiak pedig még nem ismerték fel e növény jelentôségét, és úgy ítélték meg, elfogadható kompromisszum az olcsó szója beengedése a stratégiai élelmiszertermékek (búza, marhahús, tejtermékek) piacának védelméért cserébe. A szójaliszt-szállítmányokat fogadó holland kikötôrôl rotterdami egérlyuknak keresztelt kitétel azonban évtizedekre veszélyes kényszerpályára kormányozta az európai állattenyésztési szektort. Ez a megállapodás ugyanis újabb lökést adott az Egyesült Államokban kifejlesztett, kukoricán és szóján alapuló iparszerû állattenyésztési technológia elterjedésének Európában. E két terményt, melyek az amerikai Középnyugat termesztési feltételeinek különösen megfelelnek, elôtte alig termesztették Európában. Az Európán kívülrôl származó takarmánynövényekre alapozott állattenyésztési eljárások térnyerése óriási mértékû függôséget eredményezett az akkor még fôként az Egyesült Államokból származó szójaimporttól. Hogyan járultak tehát hozzá az uniós szakpolitikák a belterjes, szójára alapozott állattenyésztés kialakulásához az EU-tagállamokban? A Közös Agrárpolitika feltételrendszere miatt a hagyományos állattenyésztés alapját képzô gyepgazdálkodás kevésbé jövedelmezô földhasználatot jelentett, mint a gabonatermesztés. A gazdálkodó számára tehát az volt a racionális döntés, hogy a szántóföldeken támogatott növényeket termesszen, az állattenyésztésben pedig a földtôl elválasztott ipari modellt vezesse be, vámmentessége révén olcsón hozzáférhetô szójára alapozva. A szója iránti keresletet a kilencvenes évek fejleményei tovább fokozták, amikor a kergemarhakór (szivacsos agyvelôgyulladás)-válság következtében betiltották az állati eredetû fehérje takarmánycélú felhasználását. 2007-ben az EU 27 országa összesen 24,8 millió tonna szójalisztet, 15,5 millió tonna szójababot és csaknem 1 millió tonna szójaolajat hozott be. Az import javarészben (66%) Brazíliából származott. Brazília 2006 2007 évi szójatermésének 32%-át, Argentína szójatermésének 25%-át exportálta az EU országaiba. Az EU-ban feldolgozott szója párszázaléknyi kivételtôl eltekintve, teljes mennyiségében takarmánycélra kerül felhasználásra. Legnagyobb hányada, a feldolgozott szójaliszt 41%-a, sertéstakarmányokba kerül. Brojlercsirkék és egyéb húsbaromfiak takarmányozására 32%-ot, tojótyúkokéra 10%-ot, a szarvasmarha-szektorban pedig 13%-ot használnak el. Az EU 27 tagállamának állati termék fogyasztása Brazíliában 5 millió és Argentínában 4,2 millió hektár szójaültetvényt igényel. 2 3
A szójatermesztés hatásai Latin-Amerikában Szójatermesztés és génmódosítás Környezeti hatások A szójatermesztés európai keresletrobbanáshoz kötôdô növekedése drámai földhasználati változásokat okozott Latin-Amerikában, amelyek hozzájárultak a biológiai sokféleség csökkenéséhez, hiszen a szójaterületek terjeszkedése miatt, ritka növény- és állatfajták élôhelyei szûnnek meg. Az erdôirtás, az égetés és a talaj felszántása széndioxid felszabadulásához is vezet, és ez súlyosbítja a klímaváltozást. Az erdôterületek szántófölddé alakítása a víz körforgását is befolyásolja, mert a növényzettôl megfosztott talaj kevesebb vizet tart vissza. Az esôerdôs területekre jellemzô vékony, sérülékeny termôréteg a szójaültetvényeken szélnek és esônek van kitéve, amely erózió veszélyével fenyeget. Brazíliában évente 55 millió tonnányi termôtalaj vész el az erózió következtében. Az intenzív gazdálkodási technológia kimeríti a talaj tápanyagkészleteit, és egyre fokozódó mûtrágyahasználatot tesz szükségessé. A szójaültetvények vízigényesek, öntözésük pedig növeli a terméshozamot. Az öntözött ültetvények az évi két termés helyett, háromszor is betakaríthatóak. Bár Brazília vízzel gazdagon ellátott ország, 40 millió brazil család nem jut hozzá a tiszta ivóvízhez, ráadásul az ország egyes vidékei súlyos aszályoktól szenvedtek az elmúlt években. A szójatermesztôk által használt vegyszerek elszennyezik az ivóvízkészleteteket. A vékony talajrétegbôl kimosódó, fel nem szívódott mûtrágya pedig tovább növeli a vegyszermaradvány mennyiségét a talajvízben. Az amazóniai esôerdô természeti sokfélesége Dél-Amerikában található a világ legnagyobb forró égövi erdôsége, mely Brazília, Peru, Kolumbia, Venezuela, Ecuador, Bolívia, Guyana, Suriname és Francia-Guyana területén fekszik. A Brazíliában elterülô Amazónia a világ egyik leggazdagabb természeti sokféleséget felvonultató térsége, mely különbözô ökoszisztémák és vegetációs típusok mozaikjából áll össze. Amazónia a világ ismert növény- és állatfajainak csaknem egyharmadának ad otthont: ezerháromszáz madárfaj, köztük a tukán, a hárpiasas és több mint háromszáz kolibri faj, háromezer halfaj és több mint százezerféle gerinctelen állatfaj él itt. E fajok közül számos kizárólag itt található meg, mint például a súlyosan veszélyeztetett feketearcú oroszlánmajmocska, a sárgafejû selyemmajom és a galléros lajhár. Az erdô 220 ôshonos népcsoportnak is otthont ad. A természeti sokféleség e nemzetközi jelentôségû lelôhelyén 2005-tel bezárólag több, mint 9,6 millió hektárt vontak be a szójatermesztésbe. Az elmúlt évek szója-árrobbanása újabb növekedést eredményezett az erdôirtás ütemében, melynek keretében több mint 770 ezer hektár erdôt irtottak ki csak 2007 és 2008 augusztusa között. Ha a jelenlegi trendek folytatódnak, a marhapásztorok és a szójatermesztôk Amazónia esôerdejének 40%-át fogják elpusztítani 2050-ig. A brazil esôerdôk kulcsszerepet játszanak a klímaváltozás elleni harcban, mert tárolják a széndioxidot, amely az erdôirtással felszabadul. A jelenlegi ütemben folytatódó erdôirtás pedig ellehetetlenítené az üvegházhatású gázok kibocsátásának elfogadható szintre történô visszaszorítását. A 2009 10-es gazdálkodási évben 23,5 millió hektáron termesztettek szóját Brazíliában, melybôl 70%, vagyis 16,5 millió tonna, génmódosított szója volt. Argentínában 18,3 millió hektárnyi szóját termesztettek, melybôl majdnem mind génmódosított volt. Uruguayban 860 000 hektárt borít csaknem kizárólag génmódosított szója. A Latin-Amerikában termesztett szója többségét a Monsanto cég Roundup Ready szójafajtája adja, melyet genetikailag úgy módosítottak, hogy eltûrje a Monsanto Roundup nevû glüfozát tartalmú totális gyomirtószerét. Kormányzati statisztikák szerint a génmódosított technológia alkalmazása a rezisztens gyomok elterjedéséhez vezetett. Ennek eredményeként a gazdálkodók még több Roundup, illetve korábbi és veszélyesebb gyomirtók, mint a 2,4-D (a hírhedt Agent Orange egyik összetevôje) és atrazin (melyet az EU-ban egészségügyi okokból betiltottak) használatára kényszerülnek. A glüfozát meghatározó szennyezési forrássá vált a térségben, elszennyezi a felszíni- és talajvizeket, veszélyezteti az emberek egészségét és kiirtja az egyéb vegetációt. Súlyos egészségi kockázatokról érkeztek jelentések a szójatermesztésben használt rovarirtó szerek kapcsán is, egyrészt a táplálékláncban való felhalmozódásuk miatt, másrészt pedig a nagytermelôk és agrárcégek által alkalmazott repülôgépes permetezés révén a széllel lakott területekre szálló vegyszer miatt. A szójaültetvények közelében élô lakosság mindezek kapcsán súlyos egészségügyi gondokról számol be. Állandó fejfájás, bôrkiütések, gyomorpanaszok, gyakoribb vetélések és születési rendellenességek fordulnak elô. A fô szójatermesztô országok kormányzati adatai világosan mutatják, hogy a génmódosított fajtákat forgalmazó cégek ígéreteivel ellentétben, a vegyszerhasználat nem csökken a génmódosított szója használatával. 4 5
Génmódosított szója az európai takarmányban A szója-expanzió társadalmi hatásai A génmódosított növények fogyasztását döntô mértékben elutasító európai fogyasztók nagy része nem is tud arról, hogy az európai állatok takarmányául szolgáló szója nagyrészt génmódosított, mert a jelenlegi élelmiszer-jelölési szabályozás nem terjed ki a génmódosított takarmánnyal etetett állatokból származó állati termékekre. Míg az európai köztermesztésben csak két génmódosított fajta, a GM MON 810 kukorica és az Amflora burgonya engedélyezett, élelmiszer- és takarmánycélú terményimport tekintetében nagyjából 40 génmódosított növényfajta behozatala lehetséges. Az európai szabályozás szerint az élelmiszertermékeken kötelezô feltüntetni a génmódosított összetevôket, viszont az állati termékek tekintetében ez a kötelezettség nem terjed ki az állatok takarmányának összetételével kapcsolatos jelölésre is. Ennek megfelelôen, mivel takarmánycélra engedélyezett a génmódosított szójafajta behozatala, az európai fogyasztók mindegyike folyamatosan génmódosított takarmányokon tartott állatokból származó termékeket fogyaszt, s ez alól mi sem vagyunk kivételek Magyarországon. Ez, a génmódosított termények fent részletezett káros hatásain túl, azért is aggasztó, mert nem áll rendelkezésre megnyugtató tudományos vizsgálati eredmény arról, hogy az ilyen termékek fogyasztása hogyan hat az emberi szervezetre. A génmódosításban érdekelt cégek és a takarmányszektor ugyanakkor az Unió még el nem ismert GMO-fajtákra vonatkozó szigorú importtilalma ellen lobbiznak. Azt kívánják elérni, hogy az EU adja fel zéró-tolerancia politikáját, mely keretében a nem engedélyezett GM fajtával szennyezôdött takarmányszállítmányt a határról visszafordítják, még ha a nem engedélyezett fajta csak nyomokban mutatható is ki a szállítmányban. Ez a lobbikampány 2007-ben kezdôdött, miután az Egyesült Államokból érkezô szójaszállítmányokban nem engedélyezett génmódosított kukoricát mutattak ki. A cégek azzal érvelnek, hogy mivel lehetetlen a hagyományos és GMO termények tökéletes elválasztását megoldani, a zéró-tolerancia hosszútávon ellehetetleníti az Európába történô takarmányexportot. A tények azonban ezt nem támasztják alá. 2007 júniusában például az Európai Bizottság Mezôgazdasági Fôbiztossága az európai sertés- és baromfitermelés összeomlását jósolta, a várható takarmányhiányra és csillagászati szójaárakra hivatkozva. 2009 azonban rekordévnek bizonyult, kiemelkedô eladási adatokkal a sertés- és baromfiszektorban. A valóságban az európai állattenyésztést sújtó takarmányválság a terményárak világpiaci emelkedésébôl adódik, és az egyetlen hosszú távon fenntartható megoldás erre az lenne, ha Európa megszabadulna az importszójától való függôségétôl. A latin-amerikai szójatermesztés több mint kétszeresére nôtt az elmúlt 15 évben. Ez a gyors terjeszkedés hajtja az erdôk és füves térségek feltörését, mely óriási területen pusztítja el a természetes élôhelyeket, és széleskörû hatása van a globális környezetre. Becslések szerint további 100 millió hektár legelôt vonhatnak be szántóföldi termelésbe csak Brazíliában A marhapásztorok, akiket a szója terjeszkedése elmozdít a legelôikrôl, új területeket keresnek, és felégetik a bozótosokat, hogy legelôt teremtsenek. A szója terjeszkedése drámaian befolyásolja a vidék társadalmát is. Számos kistermelôt kiszorítanak a földjükrôl. Erôszakkal kényszerítik ôket, hogy adják el földjüket a nagyobb termelôknek, elvesztve így az otthonukat és a megélhetésüket. A vidéki munkahelyek száma csökkent, mert a nagyüzemi szójaföldeken nincs szükség sok munkaerôre. Így a vidéki mezôgazdasági munkások a nagyvárosokba vándorolnak munkát keresni. Nem véletlen, hogy noha nem kötelezô a jelölés, a fogyasztói elvárások hatására egyes nyugat-európai tej- és húsipari cégek és kiskereskedôk termékeik önkéntes GM-mentes takarmányon tartott állatból származik címkézésébe kezdtek Nagy-Britanniában, Ausztriában, Németországban és Franciaországban. 6 7
Európai hatások A babacutörô nôk A babacudiónak sok gyakorlati és kereskedelmi haszna van a természetes gyógyászattól, az élelmiszertermékeken át, és A babacutörô asszonyok példája jól mutatja, hogy milyen társadalmi bajokat okoz Latin-Amerikában amikor az addig alacsony népsûrûségû területeket önellátó (gyûjtögetô, vadászó, kistermelô) módon hasznosító népcsoportokat erôszakosan kiszorít a szójatermesztés. A babacu a harmadik legfontosabb olajpálma-faj a világon. Brazília Pará, Tonatins, Piauí és Maranhão régióiban legalább 350 ezer nônek és családjaiknak ad megélhetést a babacu egy kókuszdiófajta gyûjtése és törése. A babacutörôk hagyományosan nôk napi átlagban 5 kg babacudiót szednek össze, és törnek fel, melyet nagyjából 21 forintért vesznek át a felvásárlók. A babacugyûjtôk a legelszigeteltebb, leghátrányosabb helyzetû brazil munkások közé háztetô-alapanyagon túl a kozmetikumokig és takarmányokig. Bár a bevétel, amit a nôk a babacuból nyernek, igen szerény kb. 180 Ft naponta gyakran ez az egyetlen pénzbeli jövedelem, amely a család rendelkezésére áll. Az utóbbi évtizedek szójaexpanziója nyomán a nagy birtokosok, akik szemében a babacudió gyûjtése nem elég jövedelmezô módja a területhasználatnak, fel akarják égetni az erdôt, hogy megtisztítsák a területet szójatermesztés vagy marhatenyésztés céljára. A diógyûjtôk kiszorításának változatos módszereit alkalmazzák, amely a feljelentéstôl, a területek szögesdrótos elkerítésén keresztül, a felbérelt fegyveresek bevetéséig terjed. A korábbiakban részletezett szabályozási és gazdasági folyamatok, Nyugat-Európában a hetvenes évekre egy amerikai mintára fejlôdô iparszerû állattenyésztési szektor kialakulásához, és uralkodóvá válásához vezettek. Ezzel párhuzamosan, a legelôként hasznosított és fehérjenövények termesztésére használt terület csökkent. A szójára alapozott iparszerû állattenyésztési technológia térnyerésének a másik eredménye az volt, hogy az állattenyésztés a nagy európai kikötôk közelébe koncentrálódott. Eközben az e kikötôktôl távol esô, hagyományos európai állattenyésztô régiókban csökkent a sertés-, a baromfi-, illetve a tejtermelés. E régiók természetes Az ipari állattenyésztô telepek által termelt trágyahegyeket, a fenntartható agronómia elvei szerint, vissza kellene juttatni azokra a földekre, ahol a takarmányt megtermelték ebben az esetben az USA-ba és Latin-Amerikai kiirtott esôerdeinek helyére. Így viszont, az ideális esetben egy gazdaságon belül bezáródó tápanyag-körforgás megszakad. Latin-Amerikában tápanyaghiányos állapot áll elô (erózió, talajpusztulás) azokon a nyugat-európai területeken pedig, ahol az iparszerû állattenyésztés koncentrálódik, a fent részletezett tápanyag-túltengéssel összefüggô környezeti problémák (pl. a talajvíz minôségromlása) adódnak. tartoznak. A kilencvenes évek folyamán helyi civil szervezetek egy csoportja mozgalmat hozott létre, a Babacutörök Szövetségi Mozgalmát (MIQCB )hogy hangot adjanak a diógyûjtôk gondjainak és követeléseinek, javítsák életkörülményeiket és a társadalmi megbecsültségüket. A babacutörôk az Amazon és a félsivatagos területek közötti határvidéken élnek, az ország északkeleti részén. Itt kevés közpolitikai szabályozás szavatolja az alapvetô emberi jogokat, és a földtulajdon megoszlása szélsôségesen egyenlôtlen. 8 A babacugyûjtôket hátrányos megkülönböztetések is sújtják, mert rabszolgák, illetve ôshonos népek leszármazottai, és mert nôk. Az MIQCB célja, hogy segítsen a babacutörôknek, hogy megfogalmazhassák követeléseiket, megvédhessék erdeiket a kivágástól, és hivatalos engedélyt kapjanak a diók gyûjtésére. Az MIQCB a War on Want nevû nagy-britanniai szervezet segítségével társadalmi kampányt indított a babacu-állomány megvédésére. Részben ennek eredményeként, 2007-ben a brazíliai kongresszus elfogadott egy törvényt, amely szabad hozzáférést biztosít a diótörôknek a pálmákhoz, és védi a fákat a kivágástól. adottságaikat tekintve, sokkal alkalmasabbak a fenntartható állattartási technológiákra, és a helyi hagyományoknak is része az állattartás. Gondoljunk csak a hegyi falvak legelôkkel tarkított tájképére. Az állattartást a síkvidéki, tengerparti területekre koncentráló folyamat így a vidékfejlesztés, a minôségi élelmiszer, a vidéki táj megôrzésére vonatkozó európai társadalmi igényekkel homlokegyenest ellentétes irányba visz. Az iparszerû állattenyésztés lényegébôl adódóan, az állatokat koncentráltan, kis helyen és többnyire zárt rendszerben tartják. Ez a tartástechnológia megszakítja a kapcsolatot az állatállomány és a föld eltartó képessége, és így annak a hulladék feldolgozó képessége között is. A vízben ezek a szennyezô anyagok eutrofizációt és a vízben oldott oxigén mennyiségének csökkenését okozzák, mely károsítja az élôvilág sokféleségét, és halpusztulást okoz. Kétszáz tejhasznú tehén annyi trágyát termel, mint egy 10 000 fô lakosú város, így nem csoda, hogy a vizet szennyezô nitrogénszármazékok megközelítôleg 30%-a az állattenyésztésbôl származik Európában és az Amerikai Egyesült Államokban. 9
Az állattenyésztô telepekrôl további káros anyagok is kerülnek a környezetbe, például antibiotikumok, nehézfémek és olyan kórokozók, mint amilyen a Salmonella, a Campylobacter vagy az Escherichia coli (E. coli), melyek mind élelmiszerek által közvetített megbetegedéseket okozhatnak az emberekben. Az iparszerû állattenyésztô telepek légszennyezést is okoznak, amely károsítja az ott dolgozók és a környék lakosságának egészségét. Egy 100 000 db brojlercsirkét nevelô telep naponta 77 kg szennyezô port is kibocsájthat. Népegészségügyi szempontból, a hús- és tejtermékek az emberi étrend fontos fehérjeforrásai, és ásványi anyagok, illetve vitaminok egész sorát is szolgáltatják (pl. vas, cink és A-vitamin). Az állati termékek fogyasztásának szintje egy adott társadalomban általában a jövedelmekkel együtt nô, ahogy az emberek a városokba költöznek, és hozzáférnek a hûtött, illetve fagyasztott termékekhez. 1997 és 1999 között az iparosodott országok átlagos húsfogyasztása 88 kg/év volt, a 36 kg/éves világátlaghoz és a dél-ázsiai 5 kg/évhez képest. Az iparosodott világban élô emberek, fôleg a húsevôk, ugyanakkor több fehérjét fogyasztanak, mint amennyi testük természetes szükséglete. Ez egészségügyi problémákat, például veseelégtelenségeket okoz. Az állati fehérjékben gazdag étrend többnyire magas állati zsírtartalmat is jelent, mely a szívbetegségek és a keringési problémák kockázatát is növeli. A húsok, különösen a vörös húsok túlzott fogyasztása pedig a rák kialakulásának veszélyét fokozza. Az állati termékek túltermelésének kezelése a KAP-ban és a dömping-probléma Mint azt a korábbiakban kifejtettük, a Közös Agrárpolitika eredeti célja az volt, hogy termelékenységre ösztönözzön, amelyet a háború utáni élelmiszerhiány ihletett. Kezdetben a célja az volt, hogy biztosítsa az akkori tagországok élelmezésbiztonságát, egy olyan idôszakban, amikor a termékfeleslegek problémája fel sem merült. Alapjait az Egyesült Államokban, a nagy gazdasági világválság alatt bevezetett agrárpolitikai intézkedések adták, de az európai szemlélethez igazított alapelvekkel. A világpiacinál magasabb garantált minimálárak, illetve a közös vámvédelem rendszerének köszönhetôen, fô célja, a termelékenység növelése tekintetében a KAP látványos sikereket ért el a támogatott termények körében (búza, tej, marhahús). Búzából például 50 év alatt (1945 és 1995 között) négyszeresére nôtt a hektáronkénti termésátlag, szemben az azt megelôzô 150 év kétszeres termelékenységnövekedésével. Azonban a garantált árak rendszere, a kínálat szabályozása nélkül hamarosan egyre növekvô terményfeleslegek kialakulásához vezetett, melyeket az export-visszatérítések rendszerének segítségével értékesítettek a világpiacon. A támogatott export rendszere éles tiltakozást váltott ki a fejlôdô országokból, akik a fogadó oldalon voltak. Elméletileg boldogoknak kellett volna lenniük, hiszen olcsó élelmiszerhez jutottak az európai adófizetôk költségén. Az exporttámogatás azonban önmagában kevés volt a fejlôdôk iparosodásának segítéséhez, hiszen a fejlôdôknél hiányzó fizikai és humán tôke fejlesztése sokkal fontosabb lett volna ehhez. Ugyanakkor az európai dömping komolyan akadályozta az érintett országok mezôgazdasági fejlôdését, mert méltánytalan versenyt támasztott a helyi agrártermelésnek, amely szûkös termelési erôforrásai miatt sérülékeny volt. Közben az elszabaduló költségek miatt a KAP költségvetése is felborult, melyet a növekvô terményfeleslegek tárolási nehézségei csak tovább tetéztek. Ez volt a vajhegyek és bortavak dicstelen idôszaka. A helyzet immár tarthatatlanná vált, és ennek is köszönhetô a nyolcvanas évek elejének fordulata a szabályozásban. Ennek keretében termelési plafonokat állapítottak meg. Ez egy olyan mechanizmus, mely a garantált árakat egy bizonyos mennyiségre korlátozza. A tejágazatban 1984-ben a tejkvóta bevezetése lehetôvé tette a kínálat növekedésének megfékezését. További fontos eredménye volt, hogy megfékezte a termelés tengerparti övezetekbe való koncentrálódását, amely az európai vidéki tájkép fontos elemét adó hegyvidéki tejtermelést már kihalással fenyegette. A tejkvóták ugyanis földrajzilag kötöttek, nem lehet a termelhetô mennyiséget levinni a hegyekbôl a kikötôk közelébe. Így a túlkínálat is enyhült, és a domboldalon legelészô tehenek is megmaradtak. Ugyanakkor, a kvóták megállapított mennyisége, amelyet az európai fogyasztásnál 10%-kal magasabban rögzítettek, továbbra is a rendszerbe kódolta az exporttámogatások használatának szükségességét. 1992-ben válaszút elôtt állt a Közös Agrárpolitika. A Bizottság a szükséges kiigazítások elvégzésével elmélyíthette volna a kínálatszabályozási irányt. Ehelyett radikális irányváltoztatást határoztak el, az elôzô korszakétól alapvetôen különbözô elvek alapján. 10 11
Az irányváltás közvetlen politikai oka az Egyesült Államok nyomása volt. Az USA a Kereskedelmi Világszervezet agrártárgyalásaira való tekintettel saját támogatási rendszerének átalakításán már túl volt. Ez a gazdálkodók támogatását egy olyan konstrukcióval tette lehetôvé, melyet el tudtak fogadtatni tárgyalópartnereikkel a Kereskedelmi Világszervezetben, különösen a támogatott és olcsó, Egyesült Államokból és Európából érkezô export miatt berzenkedô fejlôdô országokkal. A 1992-es MacSharry reform szabályozási fordulatának legfôbb jelentôségét tehát az adta, hogy ezáltal a WTO tárgyalásokon dömpinggel vádolt EU továbbra is támogatni tudta gazdálkodóit. A fejlôdô országok és civilek kritikája szerint azonban, a dömpinget csak technikai szinten sikerült megszüntetni, mivel a belsô piac termelôi árai közeledtek a világpiaci árakhoz. Így a WTO dömping definíciójából a belsô ár alatti értékesítés a világpiacon valóban kikerült az EU exportgyakorlata. A fejlôdô országok kiemelt célpontjai voltak az EU olcsó exportjának. Például, 1991 és 2006 között a fejlôdô országok, különösen az afrikai és a közel-keleti régióban, fontos felvevô piacai voltak az európai tejpor, cukor és búza exportjának. Eme termékek európai exportjának több? mint a fele jutott a fejlôdô országokba 2006-ban. A tejpor vonatkozásában Fekete-Afrika az EU elsô számú kereskedelmi partnerévé vált, ahová a kivitel olyan idôszakokban is nôtt, amikor a világ más részeibe esett. A korábbi KAP által biztosított, a világpiacinál magasabb árakat a reformot kidolgozó közgazdászok egy erôs gazdalobbi nyomásaként tüntették fel, amelyet a kereskedelmet nem torzító, a termelésrôl leválasztott közvetlen kifizetésekkel kell kielégíteni, a társadalmi béke megôrzése érdekében. Ez egyben helyre is állítja a piac megfelelô, egyensúlyi mûködését. Ez volt a közvetlen támogatásokat megalapozó ideológia. Eme, az Amerikai Egyesült Államok Farm Bill-jének szellemét nemzetközi standarddá emelô fordulatot az Európai Unió részérôl a kritikus utókor jóhiszemû, de naiv és a független gondolkodást nélkülözô lépésként értékeli. Mindenesetre a két vezetô hatalom fenti megállapodását rögzítô Blair House egyezmény tette lehetôvé az Uruguay Fordulót lezáró Marrakesh-i Megállapodás létrejöttét 1994- ben. Az 1992 és 2013 közötti fejlôdés pedig úgy értékelhetô, hogy a gazdálkodók körüli biztonsági háló mûködése egyre inkább a gazdaságmérethez kötôdik. Leválik a termelési döntésekrôl, így téve lehetôvé, hogy a piaci realitások szerint termeljenek a gazdák. A dömping józan ész szerû definíciója viszont egyértelmûen azt a jó erkölcsbe ütközô gyakorlatot takarja, amikor egy ország a valós termelési költség alatti áron exportálja termékeit. Hiszen a termelésrôl leválasztott közvetlen kifizetések ugyanúgy versenyelônyt biztosítanak az európai termelôknek, míg egy szegényebb országnak nem áll módjában, hogy ilyen módon támogassa a gazdálkodóit. Ráadásul, az egyre liberalizálódó nemzetközi kereskedelempolitikai környezet, amelybe az új KAP illeszkedik, a szegényebb fejlôdô országokat pont a termelôik védelmére rendelkezésre álló olcsó eszköztôl, a vámvédelem lehetôségétôl fosztja meg. Az EU ugyanakkor a mai napig jelentôs hasznot húz az agrárpiacok liberalizációjából. Az export-visszatérítésre fordított összegek természetesen, a fentieknek megfelelôen, a töredékükre csökkentek, az 1991. évi 10 milliárd euróról 926 millióra mérséklôdve 2008-ban. Ez azonban a dömping nagyságrendjén nem változtatott, mert az Unió által ebben az idôszakban exportált termények nagy része jóval a termelés költségei alatti áron került a külpiacokra. Az egyetlen változás az, hogy az exportált termékekre jutó összes közvetlen és közvetett támogatás (pl. termelésrôl leválasztott közvetlen kifizetések) között, az exporttámogatások aránya a töredékére csökkent. Az európai exportdömping Afrikában, és különösen Fekete-Afrikában gyakran drámai következményekkel járt. A kergemarhakór utáni marhahús-válságot követôen, a 2000-es évek elején, az európai marhahús-szállítmányok destabilizálták az elefántcsontparti, ghánai, nigériai helyi piacokat, melyeket eredetileg Mali, Niger és Burkina Faso nomád pásztorai láttak el. 2005-ben a tömeges tejporimport Európából megnyomorította Burkina Faso tejiparának fejlôdését. Az EU agrárdömpingje nemcsak az importrohamokhoz járult hozzá, de fejlôdô országok egész sorának élelmiszerimport-függôségét növelt. Azok az alacsony jövedelmû országok szenvedtek a legtöbbet az élelmiszerválság idején, amelyek nettó élelmiszerimportôrök is egyben. Különösen a legkevésbé fejlett országok, ahol a háztartások jövedelmének átlagosan 50-80%-át az élelmiszervásárlás teszi ki. 12 13
Az állati termékek túltermelésének kezelése a KAP-ban és a dömping-probléma Széleskörû kutatási anyag támasztja alá, hogy a nemzetközi kereskedelmi egyezmények számos esetben károsan hatottak a fejlôdô országok élelmezésbiztonságára. A Nemzetközi Valutaalap és a Világbank által szorgalmazott strukturális igazodási programok keretében a fejlôdô országok számottevôen csökkentették a gazdálkodóiknak juttatott támogatásokat és védelmüket. Fenti intézmények emellett elhitették ezekkel az országokkal, hogy exportra szánt terményekre koncentrálva, az ezekbôl nyert jövedelem révén, importból biztosíthatják lakosságuk élelmezését. Eme megközelítés hatására a fejlôdô országok olyan politikákat alkalmaztak, melyek az exportterményeket támogatták az élelmiszernövények kárára, és az infrastruktúra-fejlesztések is az exportáruk termesztési körzeteire összpontosítottak. Pedig a helyi lakosság élelmezése szempontjából a kistermelôk nélkülözhetetlenek. Ennek ellenére, a szabadkereskedelmi fordulat nemcsak az állami támogatástól fosztja meg ôket, de terményeiket is kiteszi a fejlett országokból, vagy más, dinamikus agrárexportôröktôl (pl. Brazília) érkezô, olcsó import versenyének. A késôbbiekben ezt a problémát két, a legszegényebb afrikai országok szempontjából kritikus jelentôségû termék, a tej és a csirkehús példáján részleteiben is megvizsgáljuk. 2005-re nyilvánvalóvá vált, hogy a Kereskedelmi Világszervezet keretei között folytatott többoldalú szabadkereskedelmi tárgyalások zsákutcába jutottak. Az EU legfôbb nemzetközi versenytársai, például az Egyesült Államok, agresszív kétoldalú tárgyalásokba kezdtek. Ekkor az európai székhelyû multinacionális cégek is megijedtek, hogy lemaradnak a piaci terjeszkedésben, és egyre nagyobb nyomást gyakoroltak Peter Mandelson kereskedelmi biztosra, hogy oldja fel az elôdje, Pascal Lamy után Lamy-doktrinának nevezett FTA moratóriumot, mely a WTO-tárgyalásokra való koncentrálás érdekében jött létre. E lobbi nyomására született meg az Európai Unió 2006-ban meghirdetett Globális Európa elnevezésû kereskedelempolitikai stratégiája. Mandelson a Globális Európát a növekedést és munkahelyek teremtését megcélzó lisszaboni program kereskedelempolitikai vetületeként határozta meg. Kifejezett célja, hogy megadja a megfelelô közpolitikai támogatást a versenyképes európai cégek nemzetközi piacra jutásához és lehetôvé tegye biztonságos tevékenységüket a világ piacain. A Globális Európa stratégia agresszív liberalizációs és deregularizációs irányt jelöl meg, melynek fô célja az EU-ban székhellyel bíró multinacionális cégek számára legfontosabb piacok megnyitása. Tárgyalások jelenleg Indiával, Dél-Koreával, illetve az ASEAN és a Mercosur régiókkal folynak, valamint EPA gyûjtônéven, az ACP országokkal. A célkitûzés korlátlan piacra jutás, azokban a gazdaságokban, ahol még telítetlenek a szolgáltatások és jóléti termékek piacai. A nyersanyagokhoz való korlátlan és olcsó hozzáférés érdekében, exportkorlátozások tilalmát vették bele a Chilével és Mexikóval megkötött megállapodásba, és a több esetben is ezen dolgoznak. Többek között ezért olyan fontosak az EPA-k is, melyekrôl alább részletesebben írunk. Mik azok az EPA-k? Az Európai Unió mindig is kivételezett figyelemben részesítette a nyugat-európai országok volt gyarmatait tömörítô 79 ACP (afrikai, karibi és csendes-óceáni) országot. A kivételezett kapcsolatot elôször a Yaoundéi, majd a Loméi Konvenció rögzítette, melyek lejártával a 2000. évi Cotonou-i Megállapodás különleges, a WTO rendszerével összeegyeztethetô, de továbbra is elsôsorban az ACP országok fejlesztési érdekeit szem elôtt tartó, regionális szabadkereskedelmi egyezmények megkötését helyezte kilátásba. Ennek megfelelôen, az Unió jelenleg hat regionális csoporttal folytat EPA (Economical Partnership Agreement) elôkészítô tárgyalásokat. A nyilvánosság felé szegénységcsökkentô célúnak mutatott tárgyalások, különbözô fejlesztési szervezetek kritikája szerint, inkább az Unió Globális Európa elnevezésû kereskedelempolitikai stratégiájának fejlôdô országokkal szemben alkalmazott vetületének tûnnek, melynek célja, hogy biztosítsa a nyersanyagok olcsó beszerzését, valamint új szolgáltatási piacokat az európai cégek számára. Ezek az egyezmények azt követelik majd a fejlôdô országoktól, hogy feloldják a nyersanyagok exportjára vonatkozó korlátozásaikat, és ezzel az egyik legfontosabb környezetpolitikai eszköztôl fosztják meg ôket, mellyel természeti erôforrásaik, mint például a trópusi erdôségek túlzott kizsákmányolását, megakadályozhatnák. E kritika szerint, a fejlôdô országok számára, a jelenleg kínált feltételek nem tartogatnak a mostaninál kedvezôbb hozzáférést az EU piacaihoz, viszont még a WTO rendszerénél is rugalmatlanabb kereskedelempolitikai vállalásokba kényszeríti ôket: nagyobb vámcsökkentés, a késôbbi vámemelés lehetôségérôl való lemondás, illetve a szolgáltatási piacok megnyitása. Az afrikai kistermelôk az EPA által biztosított európai piacra jutást kevéssé tudnák kihasználni, mert nem tudnak olyan tömegben és minôségben árut elôállítani, illetve az infrastruktúra hiányai miatt eljuttatni azt az európai piacra. Ezzel szemben, azonnali és közvetlen hatása lesz a megélhetésükre, ha kormányaikat megfosztják az import-rohamok elleni gyors vámemelés által megvalósítható védekezés lehetôségétôl. Ez a helyi piacaikon fogja ôket még jobban ellehetetleníteni, növelve a munkanélküliséget, a szegénységet és éhezést ezekben az országokban. A Fekete-Afrikát elárasztó csirkehús-részek A FAO adatai szerint, a kilencvenes évek elején még a teljes ghánai csirkehús-fogyasztást hazai termelésbôl fedezték. Az évtized végén azonban megkezdôdött a fagyasztott csirkehús importja Európából, mely 2001-ben és 2003-ban kiugró értékekkel, rohamosan nôtt. Ghána 1998-ban 4800 tonna csirkehúst importált, de ez a mennyiség 2003-ban 39 200 tonnára nôtt. Az európai szupermarketek áraiból kiindulva, elsô hallásra talán meglepô, hogyan tudják megfizetni egy afrikai piacon, az Európából odaszállított fagyasztott csirkehúst. Még meglepôbb, ha megtudjuk, hogy ezt a húst kilónként 70 eurócentért árulják az afrikai piacokon, minden exporttámogatás nélkül, és ugyanazokból a csirkékbôl származik, melyeket a nyugat-európai fogyasztók esznek. A megoldás kulcsa az, hogy ezek a csirke más részei. Az európai fogyasztók sokkal több csirkemellfilét és combot esznek. Az európai csirkehúsfogyasztás 60%-át a csirkemell teszi ki, mely a csirkének csak 20%- át adja. Ez aztán kilónként 5, de akár 9 euróba is kerülhet a szupermarketben. A maradék rész nagy hányada melléktermékké válik, és óriási feleslegek jönnek belôle létre Európában és az Amerikai Egyesült Államokban. 14 15
Az európai csirkehús-melléktermék nagy részét exporttámogatással Oroszországba és a Közel-Keletre adják el, ezekre a piacokra Tejpor és tejtermékek való ráutaltság pedig, az erôsen ingadozó világpiaci tejárak mellett, nagy kiszolgáltatottságot jelent: az Afrikába érkezô tejtermékek értéke kezdi megközelíteni az exportképesség szintjét. E kiváló eredmények több tényezôvel is magyarázhatóak. Az egyik legfontosabb, hogy kilónként 30 eurócentes exportvisszatérítés jár, amely az afrikai piacokra azonban nem vonatkozik. Ezért ide a maradék maradékát adják el, azt, amit sem Európában, sem más exportpiacokon nem A tejtermelés nagyon fontos az Európai Unió számára, hiszen lakossága a világ elsô számú tejfogyasztója. a 2002-es 1,1 milliárd dollárról, 2007-re 2,4 milliárd dollárra nôtt. Bár az európai dömpingért korábban az exporttámogatásokat Kenyában a tejpor importvámját az 1999. évi 25%-ról 2004-re 60%- ra emelték. Ugyanakkor, a nyugat-afrikai országok gazdaságszervezési modelljével szemben, Kenyában 1992-ben megkönnyítették tudnak értékesíteni. A helyi felhasználás lehetôsége is korlátozott, mert az európai kisállat-tulajdonosok egyre inkább vörös húsokat választanak kedvenceiknek, a kergemarhakór-válság óta pedig tiltott az állati fehérje takarmánycélú felhasználása. Ezért Afrika a megoldás, mert a megmaradt csirkehúst még fillérekért eladni egy afrikai piacon is jobb üzlet, mint vagyonokat fizetni Európában a veszélyes hulladékként való megsemmisítésért. Így válik az olcsó baromfi-húsrészek elhelyezési problémája európai cégek jövedelmezô üzletévé. Ez az afrikai célországok baromfitartóinak, feldolgozóinak és takarmánygyártóinak azonban egyáltalán nem jövedelmezô helyzet. Nehéz felmérni a kár mértékét az érintett országok rendszertelen adatbázisai miatt, de rendelkezésre állnak adatok a bevétel és termelési volumen csökkenésérôl. 2003-ban csak a vágóhídi kapacitás 25%-áthasználták ki Ghánában. Ez konkrétan munkahelyek megszûnését jelenti a kis és közepes termelôk számára. Mivel a jövedelmük csökken, visszacsúsznak a szegénységi küszöb közelébe, de akár éhezhetnek is. Ez pedig a legutóbbi évtized fejleménye. A nyugat-afrikai régióba irányuló csirkehús-export 2001 és 2006 között robbanásszerûen megugrott, 45 000 tonnáról 170 000 tonnára. Mostanában már új piacokat is elér az export: Libériát, Guineát, Sierra Leonét, a Kongói Demokratikus Köztársaságot és Angolát. A kistermelôk egzisztenciája veszélybe kerül, és megfosztják ôket a lehetôségtôl, hogy újraépítsék gazdaságaikat a polgárháborúk után. Mint azt a korábbiakban áttekintettük, a Közös Agrárpolitika rendszerében a tejágazatban 1984-ben bevezetett kvótarendszer némileg visszafogta az elszabadult túltermelést. A WTO tárgyalások dohai fordulója azonban a szabályozás liberalizálását követelte meg. Ezért 2008-ban megállapodás született a tejkvóták 2015-ig történô megszüntetésérôl, és a támogatások a termelés mennyiségétôl történô elválasztásáról. Az európai tejtermelôk, különösen a 2008. év világgazdasági válsággal összefüggô tejár-válság hatására, a tejpiac szabályozását szeretnék elérni, hogy az a kínálat korlátozása révén, árstabilitást biztosítson nekik a belsô piacon. Minden támogatás ellenére csak az egyre többet és olcsóbban termelô tejes gazdák képesek megélni, a termelés egyre koncentrálódik. A 2008- as év tejválsága pedig európai gazdák ezreit késztette tüntetésekre, és felgyorsította a legkisebbek kiszorulását az ágazatból. A tejtermelés az afrikai vidék gazdaságának is fontos része, de a gyorsuló urbanizáció miatt, az egyre növekvô tejtermék-keresletet a helyi termelés nem képes kielégíteni. Ennek okai fôleg a takarmánytermelés hiányosságaiban, az alacsony hozamú fajtákban, valamint az infrastruktúra elégtelenségeiben (út, tejfeldolgozói háttér) rejlenek. Bár nagy a lehetséges fejlôdési potenciál a hozamok és a hatékonyság tekintetében, a helyi államok részérôl sem a források, sem a megfelelôen megtervezett fejlesztési programok nem állnak rendelkezésre. A legfontosabb külsô eredetû probléma azonban az alacsony áron importált tejpor jelenléte a piacokon. Ez nagymértékben tovább fokozza az ágazat nehézségeit, és akadályozza az afrikai országok saját tejtermelô kapacitásainak kifejlôdését. Az importra okolták, mivel ezek révén a valós elôállítási költség alatt képes termékeivel megjelenni a fejlôdô országok piacain, a tej esetében árnyaltabb a kép. Az EU a WTO és egyéb kereskedelmi tárgyalásokon azzal érvel, hogy exporttámogatásait megszüntette, már csak termelésrôl leválasztott, közvetlen kifizetéseket juttat termelôinek, melyek emiatt nem tekinthetôk kereskedelemtorzító hatásúnak. Ezek a kifizetések azonban mégis hozzájárulnak az európai termelôk fennmaradásához, alacsony, vagy erôsen ingadozó árak mellett is, és mivel megjelennek termékeikkel a világpiacon, valójában csak a kifizetések révén képesek elôállítási költség alatti ár mellett is talpon maradni. Az EPA tárgyalások és a tejszektor Az afrikai országokban az IMF és a Világbank strukturális igazodási programjai általános gazdaságpolitikai liberalizációt eredményeztek. Többek között a vámok, így a tejtermékek vámjai is, igen alacsonyak lettek. A Nyugat-Afrikai Gazdasági és Monetáris Unió közös vámtarifája a tejporra 5%, más tejtermékekre 20%. Különbözô afrikai országok tejágazatát vizsgálva szembetûnô Kenya példája, mely más afrikai országokkal pl. Szenegállal vagy Burkina Fasoval szemben, sokkal jobb eredményeket ér el a helyi tejtermelés fejlesztésének tekintetében, noha adottságai kevésbé kedvezôek, mint a nyugatafrikai országoké. Mégis, Kenyában 2000 és 2007 között 84%-kal nôtt a tejtermelés, míg Afrikában átlagosan ez az érték 30% volt. Napjainkban már csak igen kismértékû a kenyai tejimport, az ország a kisléptékû tejfeldolgozók létrehozását, így be tudták vonni az informális szektort is a tejtermelésbe. Ez termelte meg az összes eladott tej 80%-át, méghozzá a piacszervezésnek köszönhetôen olcsóbban, mint az exportra termelô modern tejüzemek. Napjainkban a kisléptékû feldolgozók modernizációs és fejlesztési programja zajlik. A kenyai tejprogram sikeréhez elengedhetetlen volt az importvámok terén rendelkezésre álló nemzeti mozgástér, mely révén az érzékeny iparágat védhették az olcsó importtól. Ezért veszélyes az EPA tárgyalás vámtarifák befagyasztásával kapcsolatos fejezete, hiszen az ellehetetlenítené a kenyai példához hasonló gazdaságpolitikai programok véghezvitelét az ACP országokban. Na de kinek jó mindez? A felsorolt számos környezeti és társadalmi probléma fényében, mely a neoliberális gazdaságpolitika alkalmazásával jár, felmerül a kérdés, hogy vajon miért nem történtek eddig kiigazító intézkedések a fenntarthatóság és a közérdek érvényesítésére. A túl egyszerû válaszok soha nem helyesek. A szabályozásoknál mindig többféle, gyakran egymásnak feszülô szempontot kell figyelembe venni. A lisszaboni program például az európai munkahelyek és kontinensünk népességének jóléti vívmányai védelmében tûzte ki az említett célokat. 16 17
Alternatív közpolitikai javaslatok Ennek a füzetnek nem szándéka, hogy teljességében feltárja, pon- és koncentrált felvásárló-erejüknek köszönhetôen, alacsonyan tudják Világos, hogy az ipari állattenyésztés jelenlegi modellje sem részesíteni, mely a gazdálkodók számára méltányos megélhetést, az tosan melyek a hajtóerôi és mozgatói az európai kereskedelem- és tartani a termelôi árakat Európában. A szabadkereskedelem elôre- környezeti, sem társadalmi szempontból nem fenntartható. európai polgároknak pedig jó minôségû élelmiszert biztosít. A helyi agrárpolitikai szabályozás alakulásának. haladása révén pedig a világ minden termelôjét meg tudják egymás- Összetett, több szabályozási területen átívelô reformra van szükség termék fogyasztása azt is jelenti, hogy az állatokat nem kell az em- sal versenyeztetni az élelmiszeripari leánycégeik olcsó alapanyagának ahhoz, hogy se a jövô nemzedékek, se a fejlôdô országok lakóinak bertelen távolsági szállításoknak kitenni. Egy dolgot mindenesetre kiemelnénk: a túlnyomórészt európai és biztosítása érdekében. életesélyeit ne rontsuk az európai állattenyésztéssel. Ha az Unió egyesült államokbeli székhelyû multinacionális cégek kis csoportja készen áll arra, hogy levonja az elmúlt negyven év hibás politikájának A takarmánykérdés vonatkozásában alapvetô fontosságú, hogy az csillagászati hasznot húz a globalizált agrár- és élelmiszeripari ágazat- Ezeknek a befolyásos óriáscégeknek tehát egyáltalán nem mindegy, tanulságait, és egy autonóm állattenyésztési ágazatot hozzon létre, új Közös Agrárpolitika elônyben részesítse pázsitfûfélék és pillangó- ból, és igen koncentrált környezetben tartja ellenôrzése alatt ezeket milyen irányt vesz Európában az agrár- és kereskedelempolitika. mely helyreállítja a termelés földrajzi megoszlásának visszásságait, sok termesztését a kukoricával és a szójával szemben, valamint tá- a piacokat. Érdekeiket Brüsszelben mintegy 10 000 hivatásos lobbista képviseli, fenntartható módon termel, visszanyeri a fogyasztók bizalmát és mogassa az alternatív fehérjenövények (takarmányborsó, édes miközben a szakszervezetek és civilek összesen nagyjából 1500 megszüntetni kártékony exportgyakorlatát, érdemes megfontolnia csillagfürt stb.) termesztését. A mezôgazdasági termények piacát uraló négy óriás multinacionális fônyi csapatot tudnak az uniós fôvárosban fenntartani. alábbiakban összegyûjtött javaslatainkat. cég neve többnyire ismeretlen az európai fogyasztók elôtt. Az ABCD Figyelembe kell venni azonban, hogy ezeknek az opcióknak mind csoportként is ismert négyes, az ADM, a Bunge, a Cargill és a Louis Dreyfus, becslések szerint a nemzetközi gabonakereskedelem 75-90%-át ellenôrzi. Pontos adatok nincsenek, mert ezek magánkézben Civil kritika szerint ráadásul az európai intézmények exkluzív hozzáférést engednek e cégeknek a döntéshozatali folyamathoz, és elsôsorban az ô véleményüket kérik ki és veszik figyelembe. Pontosan AGRÁRPOLITIKA vannak mellékhatásai is. Az EU-ba érkezô 37 millió tonnányi szójaimport helyettesítéséhez 29 millió hektár földet lenne szükséges Európában a szójatermesztésre átállítani viszonyításképpen: lévô zárt részvénytársaságok. A koncentrációt fokozza, hogy a így történt ez szerintük a Globális Európa program kidolgozásánál is: Be kell látni, hogy Európa a nemzetközi színtéren nem tud Franciaország teljes termôföld területe 29,4 millió hektár. Hivatkozás! Cargill, az ADM és a Bunge stratégiai szövetségeket és közös vál- a multinacionális cégek még egy európai politikai csomagot sem üd- versenyképes áron megjelenni feldolgozatlan növényi és állati A szója helyettesítése más, helyben termesztett fehérjenövényekkel, lalkozásokat hoztak létre a mezôgazdasági inputok piacát uraló vözöltek ilyen lelkesen, az európai civil szervezetek véleményét vi- tömegtermékekkel. Ezért fel kell hagyni az iparszerû állattenyésztés- mint pl. repce, borsó vagy a bab, még nagyobb területet igényelne cégekkel. A vetômagok termelésében négy vállalat, a Monsanto, a szont tehát a környezetvédelmi és nemzetközi fejlesztési sel, ehelyett az állattartást a helyi föld felhasználásához kell kötni. azonos fehérjemennyiség elôállításához. Ez azt jelenti, hogy míg Dupont, a Syngenta és a Limagrain állítja elô a világon eladott vetô- szempontokat figyelmen kívül hagyták. Ugyanerrôl panaszkodnak Ebben a folyamatban támogatni kell a kis gazdaságokat, melyeket erôfeszítéseket kell tenni az alternatív fehérjenövények megtalálására magok több mint a felét. az európai kis- és középvállalkozások érdekképviseletei és a szak- korábban a termelés intenzifikálására kényszerítettek. is, valójában az európai állati termék-elôállítás csökkentése az igazi szervezetek is. Hiszen közülük csak 10% aktív nemzetközi szinten, megoldás, fenntarthatóbb termelési módokra való átállással, és az Az agrokémiai szektorban hat cég, a DuPont, a Monsanto, a Syn- és ez is túlnyomórészt csak az EU-n belüli terjeszkedést jelent. Ezért Ennek érdekében fel kell hagyni az intenzív állattenyésztést támogató állati termékek fogyasztásának csökkentésével. genta, a Dow és a két nagy német vegyszeróriás, a Bayer és a BASF képviseletük az EU-val szomszédos országokra és régiókra fókuszáló agrár- és vidékfejlesztési politikával, és helyette a környezetkímélô ál- ellenôrzi a piac 75%-át. kereskedelempolitikát kért a sajnos csak formális egyeztetéseken. lattartási módokat kell támogatni, a helyi, fenntartható módon termelt Be kell vezetni a takarmány teljes körû és kötelezô jelölését, az Ennek nyoma sincs a stratégiában, ahogyan semmilyen hatásvizs- takarmányokra alapozva, valamint az ennek megfelelô állatfajták összetevôk felsorolását. Emellett a génmódosított növények közter- Mivel a nemzetközi kereskedelmet is ezek a cégek tartják a kezük- gálatnak sem arról, hogy a megegyezések hogyan érintenék a helyi nemesítésére irányuló kutatást kell ösztönözni. Az extenzív, legel- mesztését és importját teljes körûen meg kell tiltani. ben, az Európába nagy mennyiségben érkezô szójából is profitálnak. piacra termelô kis- és középvállalkozásokat. Az új Barroso bizottság- tetésen alapuló termelés csökkenti a szójaimport és más, intenzíven A Közös Agrárpolitika jelen rendszerében a támogatásait is gyakor- ban 2010-ben Peter Mandelson helyére lépett Catherine Ashton termelt takarmánynövények iránti szükségletet, melyek termesztése latilag e cégek kapják meg, hiszen a közvetlen kifizetéseken keresztül bárónô pedig úgy tûnik, alapvetôen az elôdje által képviselt neo- összefüggésbe hozható az erdôirtásokkal. Mindehhez egy környe- liberális kereskedelempolitikát folytatja. zetbarát értékesítési és kereskedelmi rendszerre is szükség van. A lakosság élelmezésében a helyi, szezonális élelmiszert kell elônyben 18 19
Kínálatszabályozás A méltányos és stabil árak alapvetô fontosságúak az állattenyésztési ágazatban, és ennek eléréséhez hatékony kínálatszabályozásra van szükség. A közös piaci szervezetek fellazítása, például a tejkvótarendszer eltörlése úgy, hogy nem kerül a helyére semmilyen alternatív kínálatszabályozási rendszer, e céllal ellentétes irányú lépés. Biztosítanunk kell, hogy a piac liberalizációja révén a KAP reform nem vezet több olcsó exporthoz, mely helyi munkahelyeket veszélyeztet a fejlôdô országokban. A kedvezôtlen adottságú térségekben ezen túl a termelôk további támogatására van szükség, még akkor is, ha adott a kínálatszabályozás. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a tejkvótarendszer reformra szorul, az EU földrajzi régiói, illetve termelôi közötti igazságosabb kvótaelosztás érdekében, vagy pedig helyettesíteni kell azt a kínálatmenedzsment egy más formájával. Támogatni kell a termelés jobb elosztását azokba a régiókba, melyeknek természetes adottságaik vannak az extenzív állattartásra, ennek jegyében az ôshonos állatfajták tartását fokozottan ösztönözni kell. KERESKEDELEMPOLITIKA Biztosítani kell, hogy a nemzetközi kereskedelmi szabályok megtiltsák a dömping minden formáját, beleértve az USA és az EU által jelenleg alkalmazott eljárásokat is, és felül kell vizsgálni a Blair House megállapodást. Az EU-nak el kell ismernie az importvédelemhez való jogot, a Világbankkal, az IMF-fel, a WTO-val folytatott, illetve kétoldalú tárgyalásai során, ide értve az EPA-kat is. Annak érdekében, hogy megvédhessék lakosságukat az olcsó import akár támogatott, akár nem potenciálisan pusztító hatásaitól, a fejlôdô országoknak nagyon fontos, hogy rendelkezésükre álljanak az ehhez szükséges eszközök, például a szabadon változtatható importvámok és importkvóták (két, a legszegényebb országok számára is elérhetô eszköz). Fô elôfeltételként, meg kell szüntetni az agrártermékek dömpingjét, melyet a KAP jelenlegi rendszere okoz. A hatékony kínálatszabályozás, mely a termelés közösségi szabályozásán és a vámvédelmen alapulna, nagyban hozzájárulna ehhez. Megszüntetné az áron aluli európai exportot a fejlôdô országokba, valamint stabil és méltányos árakat garantálna az európai termelôk számára. Az EU, mint nemzetközi szinten fontos játékos, alapvetô szerepet kellene, hogy betöltsön az élelmiszert egyszerû árucikként kezelô, és azt a Marrakesh-i Egyezményben a szabadkereskedelmi megállapodás égisze alá rendezô logika felülvizsgálatában. A WTO által ostrom alá vett hagyományos piacszabályozási eszközök nélkül, bármely, a fenntartható fejlôdés, a szegénység és az éhezés leküzdésére tett erôfeszítés hasztalan lesz. Az egyes országoknak és regionális csoportoknak lehetôséget kell adni saját agrár- és élelmezési politikájuk meghatározására. A piacok elszabadítása Az EU kereskedelempolitikáját azonnal és teljes mértékben felül kell vizsgálni, tekintettel arra, milyen komoly társadalmi és környezeti hatásai vannak a takarmánnyal és állati termékekkel folytatott kereskedelmének. A felülvizsgálatnak biztosítania kell, hogy a fejlesztés, a környezeti fenntarthatóság és az emberi jogok prioritást élveznek. A Globális Európa stratégiát fel kell függeszteni, mert mögötte csak üzleti érdek áll. Az Európai Unió saját kereskedelmi szabályozási döntéshozatalát demokratikusabbá, átláthatóbbá és elszámoltathatóbbá kell tennie, azáltal, hogy a parlamenti képviselôk és a fejlôdô országokbeli, valamint az európai civil társadalom számára is hozzáférhetôvé teszi a zárt ajtók mögött zajló tárgyalásokat. Felhasznált irodalom Boussard, Jean-Marc és Trouvé, Aurélie: For a New European Agriculture and Food policy that meets the challenges of this century. kutatási jelentés. 2010 (http://www2.dijon.inra.fr/esr/pagesperso/trouve/index.htm) Burley, Helen: What s feeding our food? The environmental and social impacts of the livestock sector. Friends of the Earth, England Wales and Northern Ireland, London, 2008 Compassion in World Farming (CIWF): Beyond Factory Farming. Sustainable Solutions for Animals,People and the Planet. Compassion in World Farming, Godalming, 2009. Corporate Europe Observatory: Lobby Planet. Brussels the EU Quarter. Explore the corporate lobbyist paradise. Amsterdam, 2005 (http://archive.corporateeurope.org/docs/lobbycracy/lobbyplanet.pdf) Corporate Europe Observatory: Global Europe: An Open Door Policy for Big Business Lobbyists at DG Trade. Brussels, 2008 CPE: Animal feed. A key Common Agricultural Policy issue. Brussels, 2003 Mazoyer, Marcel és Roudart, Laurence: Histoire des agricultures du monde. Éditions du Seuil, 2002, Paris. Fontan Sers, Charlotte The CAP s impact on African Agriculture: focus on milk. GRET, 2010. Riley, Pete; Chandrasekaran Kirtana; Hall, Ronnie: Who benefits from GM crops? The great climate change swindle.friends of the Earth International secretariat, Amsterdam, 2010 Gelder, Jan Willem van; Kammeraat, Karen és Kroes, Hassel: Soy consumption for feed and fuel in the European Union. Profundo, Amsterdam, 2008 Paasch, Armin: Devastating Floods Man Made. European Trade Policy Violates Right to Food in Ghana Chicken and Tomatoes. Germanwatch, 2008 South Centre: EPAS: The Wrong Development Model For Africa And Options For The Future. Geneva, 2010 Steinfeld, H. et al., Livestock s Long Shadow: environmental issues and options. Food and Agriculture Organisation of the United Nations. Rome, 2006. helyett, az Uniónak védelmeznie és tiszteletben tartania kell a fejlôdô 20 országok élelmiszer-önrendelkezését. 21