ADATOK ÉS KÉRDÉSEK DEBRECEN TÖRÖKKORI AGRÁRTÖRTÉNETÉHEZ Makkal László

ADATOK ÉS KÉRDÉSEK DEBRECEN TÖRÖKKORI AGRÁRTÖRTÉNETÉHEZ ' Makkal László Misem lenne kívánatosabb, mint ha a fenti címből az adatok és kérdések" szavakat el lehetne hagyni és máris meg lehetne írni Debrecen XVI-XVII. századi agrártörténetét, ami persze egyben a város gazdaságtörténetét is jelentené, hiszen úgy nem lehetne a mezőgazdaságról beszélni, hogy a kézm űvességhez és kereskedelemhez való arányát és viszonyát ne tisztáznók. Bár nagynevű és nagyérdemű történészek, Sz űcs István, Zoltái Lajos, Szabó István, Balogh István és Komoróczy György sokat és fontosat írtak a város gazdálkodásáról, még a szótanforgó korszak vonatkozásában is, amelyet joggal a helyi mezőgazdaság, kézművesség és kereskedelem fénykorának tartottak, mégis nemrég hangzott el a hiányokat felpanaszló két megállapítás : Debrecen középkori gazdasági élete még feldolgozásra vár" (Balogh István)1 és Debrecen kereskedelemtörténeti helyzetét még mind a mai napig nem sikerült a maga teljességében tisztázni" (Szakály Ferenc).2 Reméljük, hogy ezek a panaszok már nem sokáig maradnak érvényben, hiszen készül Debrecen történeti monográfiája s abban a gazdasági élet nyilván megkapja majd a maga előkelő helyét és bőséges tárgyalását. Ez persze nern.lesz könnyű munka eredménye, hiszen az eddigi hiányosságokat is az okozta, ami még most is nagy nehézséget jelent : a források szétszórtsága és feltáratlansága. Sajnálatos módon Debrecen, mely.legalább kétszáz esztendeig a történelmi Magyarország legnépesebb városa volt, nem adott ki olyan helyi forrásgyűjteményt, mint pl. Brassó mintaszerű Quellen-je vagy Sopron okmánytára. Holott a városi levéltárban a tanácsi jegyzőkönyvek, a diplomák és a szakági iratanyagok, kiegészítve az Országos Levéltár gyűjteményeivel (különösen kamarai irataival), olyan dokumentációt kínálnak, amelynek mélyreható kiaknázása esetén Debrecen gazdaságtörténetének nem egy bizonytalan vonatkozására fény derülne és talán a kielégítő összkép is megrajzolható lenne. Mert bizonytalanság éppen elég van s ezek nem is csupán részletkérdésekre szorítkoznak. Debrecen történeti jellegének megítélése az óriás falu" 3 és a virágzó kalmárváros" végletei közt ingadozik, s mindkettőre akad nemcsak történetírói, hanem kortárs-szemtanúi bizonyságtétel is. Másképpen fo- 1 Balogh István : A cívisek világa (Debrecen néprajza). Bp. 1973. 301. old. 2 Szakály Ferenc : A Dél-Dunántúl külkereskedelmi útvonalai a XVI. század közepén. Somogy Megye Múltjából" í?73. 109. old. 133. sz. jegyzet. 3 Már a XVI. századi Bongars is óriási falunak" nevezte Debrecent s nagyságban Középeurópa egyik legnagyobb városával, Prágával mérte össze. Vö. Peth ő Károly : Debrecen valamikor, külföldi utazók leírásában. Múzeumi Kurír 1974. 15. sz. 36. old. 2S

galmazva : agrárváros" volt-e a XVI-XVII. században Debrecen, vagy higyjünk-e annak az egyébként hiteles forrásbbl származó megállapításnak, hogy a XVII. század derekán a városban 51 ~ kézm űves, 18~ keresked ő és csak 31 ~ mezőgazdasági foglalkozású adófizető lakos volt, egy az akkori Magyarország legpolgáriasabb városával van dolgunk? Debrecen kézművességével a közeljöv őben szeretnék foglalkozni, ezúttal az agrárváros" problémát óhajtom kritikailag szemügyre venni, de természetesen nem a szintézis és a végleges döntés igényével, hanem - mint a címben ígérem - adatokkal és kérdésekkel" igyekszem hozzájárulni azoknak a dolgához, akik a készülő monográfia gazdaságtörténeti fejezeteit írják, azt is kockáztatva, hogy már nyitott kapukat döngetek. Debrecen agrárváros" jellegére nemcsak építészeti szerkezetéből, az állattartásra alapozott kertes" településéből s épületei nagy többségének falusias egyszintűségéből, a kiemelkedő városmag viszonylagos kicsinységéből szoktak következtetni, hanem elsősorban nagy határából.a második világháború utáni rendezésig a város határa 166 283 kat. holdra terjedt ki, de a XVII. században ehhez még mintegy 82 000 kat. holdnyi zálogba vett puszta is tartozott, amelyeket a város később visszabocsátott. Az 1945 előtti városhatár túlnyomó része már Mohács, sőt nagyobbára már 1400 előtt Debrecenhez tartozott és a Berettyó két mellékvizének, a Hortobágynak és a Tócónak völgyében a mai Vámospércstől viszonylag keskeny, legszélesebb metszeteiben is csak 20 km-es, de kb. 75 km hosszú sávban húzódott a Tiszáig (Csere és Egyek közt érintve azt). Ez az említett két folyóvölgyhöz nem hosszában alkalmazkodó, hanem azokat átszel ő hosszú földsáv gazdaságföldrajzilag háromféle területre terjed ki. ATócótól keletre, ahol maga a város is fekszik, a Nyírség homokos hátsága végz ődik, rajta ligeterd ők, ezek közt is Debrecen híres Nagyerdeje s a nevében is jellegzetes Csere. Minden jel szerint aváros eredeti határa ide, atócó és mellékvize, a Kondoros közé esett.a Nagyerdő és Apafája nevű északi határrészek ezek, amelyekről oklevél már azért sem maradt fenn, mert hamarosan új szerzemények közé ékel ődtek, s az óvatos debrecenieknek is csak 1582-ben jutott eszükbe, hogy Báthory Istvánnal birtokjogukat itt is megerősíttessék. 5 Ez az eredeti határ a várostest mai déli szélén (a vasútállomás környékén) véget is ért, mert ott már a később fokozatosan Debrecenbe olvadt Torna-Boldogfalva s attól délre a Kondoros patak mellett a hasonló nevű helység terült e1.6 Az ősi Debrecen tehát egy vízben, fában gazdag, mezőgazdaságilag univerzális", szántásra, legeltetésre, favágásra egyaránt alkalmas területen keletkezett. Abból viszont, hogy mikor merre, milyen jellegű földekre terjeszkedett (a XVI. század közepéig nagybirtokos földesurai beleszólásával, néha kezdeményezésével, de mindenesetre a közösség gazdasági érdekeinek megfelelően), következtetni lehet gazdálkodásának fejlődésére és jellegére. A legkorábbi szerzemények a határnak ma Csere nevű részére tehát a homokos hátság ligeterdős tájára, az eredeti határral azonos jellegű területre esnek : Szata, Soma, Szentdemeter, Szentkereszt valaha templomos, de később elpusztásodott falvak, továbbá Poroszlótelke, Látótelke, Ároktelke, Kondoros és Likaháza puszták (korábban ezek is lakott helyek) szerepelnek Zsigmond király 1405. és 1429. évi okleveleiben mint régtől fogva" ill. kezdettől" Debrece- 4 Komoróczy György : Debrecen története a felszabadulásig. Debrecen, 1955. 19. old. Vö. Zoltai Lajos : Debrecen város foglalkozási ágak szerint. Régi Okiratok és Levelek Tára 1906. 7-8. f. 5 Zelizy í~ániel : Debrecen sz. kir. város egyetemes leírása. I. 837. old. 6 Zoltai Lajos : Ismeretlen részletek Debrecen múltjából. Debrecen, 1936. 96. old. 26

hez tartozó földek.' A Tócótól keletre (miután Torna egyrésze már korán, másrésze a XVII. századra beolvadt a város lakóterületébe) északon 1438-ban Szalóksámson puszta jutott vásárlás útján Debrecen bitokába 8, délen pedig a XVII. századra a korábban elpusztult Fancsika, Bánk és Haláp olvadtak be a debreceni határ ligeterd ős hátsági részébe. Mindebből még nem lehet semmiféle gazdasági fordulatra következtetni. Annál inkább fordulatra mutat azonban a XIII. és XIV. század fordulóján a Tócótól nyugatra meginduló terjeszkedés, éspedig a Tócó jobbpartján húzódó löszös mezőgazdasági sávra s azon túl még nyugatabbra a Hortobágy és mellékvize, a Kadarcs (vagy Kösély) völgyébe, azoknak füves, fás árterére. A legkorábbi szerzemény Zám és Csécsfalva (1297) a hortobágyi puszta délnyugati sarkában, a következ ő ezektől északra, Máta (1311) ugyancsak a Hortobágy folyó jobbpartján, együttesen nagyterjedelmű, sajátosan legelőnek alkalmas térség, amiből következtetni lehet arra, hogy azidőben Debrecen már jelent ős állattenyésztésbe kezdett. Ezután, de mindenesetre 1411 előtt, amikor összeírták a debreceni uradalom tartozékait, Mátán kívül már szerepelnek a Hortobágy halpartján Baluraz, Aszalós és Apa puszták, e két utóbbi később Kösélyszög vagy Kadarcskerület néven szerepel, mivel a Hortobágy és a Kösély-Kadarcs folyók közé estek.a hortobágyi pusztának a Tiszáig érő meghosszabítását, Ohat pusztát Debrecen 1672-ben váltotta magához. 9 De már ugyanebben az időben Debrecenhez tartozik a hortobágyi ártér és a Tócón túli homokos hátság közti löszös mezőségen az 1307-ben megszerzett Elep, Fegyvernek és Cuca, majd valamikor 1435 előtt, mikor a szomszédos szepesi nemesek a már ott birtokos debrecenieket háborgatták, Ondódtelke, Lombi-Szentkereszt, Kamaráshalmatelke és Facsát.l Ezeknek a pusztáknak (korábban lakott helyeknek) bekebelezésével Debrecen mintegy harapóba fogta a Tócó jobbpartján alakult Macs, Pallagmonostor, Pac, Szepes, Hegyes, Szentgyörgy, Zelemér és Ebes falvakat, amelyek azután részben a török kor háborús viszontagságai, de főleg Debrecen vonzása révén elnéptelenedtek és a XVII. századra vásárlás vagy zálogbavétel révén a debreceniek használatába kerültek.~l Ez a mezőségi terület kínálkozott elsősorban szántóföldnek. Az 1411,1429 és 1435. évi megerősítő oklevelekben felsorolt 20 (és fel nem sorolt, de szintén Debrecenhez tartozó további 2) puszta már az eredeti faluhatárnak sokszorosa volt s a helyzet teljesen megfelelt annak, hogy Debrecen a XIV. század közepén mezővárosi rangra emelkedik. Ebben kétségtelen szerepe van földrajzi helyzetéből ered ő kereskedelmi gócpont voltának, ezzel kapcsolatos virágzó kézművességének s természetesen annak is, hogy egy igen előkelő bárói család, a Debreczeniek uradalmi központja és lakhelye volt. De történészeink által e méltán hangsúlyozott ismérvek mellett, korábban is kifejtett nézeteimhez ragaszkodval 2, úgy vélem, hogy mint a legtöbb hazai mezőváros, úgy Debrecen is városprivilégiumát nem utolsó sorban annak köszönhette, hogy a megszerzett pusztákon nemcsak egyetlen faluhatárnál jóval tágasabb, hanem a jobbágytelki kötöttségektől is mentes területen gazdálkodhatott. Mivel tehát a 7 Uo. 97. old. 8 Uo. 102. old. 9 Uo. 100. old. és Ohat-ra OL U et C f. 90. No. 103. Balogh István szíves közlése. 10 Zoltai L. Ismeretlen részletek... i. m. 96. old. 11 Uo. 105. old. 12 Makkal László : A mezsvárosi földhasználat kialakulásának kérdései. Kelemen Lajos Emlékkönyv, Kolozsvár, 1957. 27

pusztákkal megnövekedett térségben a- mezővárosi közönség szabadon alakította határhasználatát, ennek beosztásábólv~ciderül a gazdálkodás jellege is. A városhatár gazdálkodási övezeteit pontosan csak a XVIII. századból ismerjük, ekkor a Tócótól keletre eső hátságon a város közvetlen környékén kerti szőlők, ezeken túl köröskörül a kezes jószág belső legelői terültek el, a legkeletibb erdós részen pedig a rideg jószág telelői. A Tócótól nyugatra eső löszös talajú mezőségen a belső legelőkhöz közvetlenül kapcsolódva a házak után kiosztott szántóföldek következtek, ezektől északra, nyugatra és délre az akkor már tanyákká alakulás folyamatában levő szállások", azaz legeltető és részben szabad foglalású szántó földek, végül az ártér jellegl Hortobágyon és attól keletre a rideg jószág pusztai legelői terjeszkedtek.ls A XVII. században még tanyásodásról nem tudunk, a szállások" a marhatenyészt ő és marhakereskedő tőzsérgazdák (quaestores boarü a latin írásbeliségben)14 csordái és az azokra vigyázó, majd azokat vásárra hajtó hajdúik" (bubulci vulgo haidones)15 tartózkodási helyei voltak.a város árkán kívül, mint az állattartó mezővárosokban általában, a kezes állatok istállóit magukba foglaló kertek" állottaklb, de ugyancsak kertnek" éspedig mezei kertnek" nevezték Debrecenben is a pusztai legelőkön létesült, emberek és állatok számára emelt épületekkel, kutakkal és szénakazlakkal ellátott szállásokat". Ilyenekről a Hortobágy táján már 1520 körül hallunk.l' A várostól keletre eső erdós hátságon a XVII. században makkoltatás és kaszálás folyt, s minden valószínűség szerint a marhák teleltetése isle A XVI. és XVII. századi gazdálkodás közt így a marhatartásban nem sok különbséget találunk, mert a XVI. század elején kialakult kert-szállásrendszerrel találkozunk, s a városi tanács jegyzőkönyvében már 1548-ban, tehát a legkorábbi bejegyzések közt ökörkereskedelmi ügyletek is előfordulnak.l 9 Azt tudjuk, hogy a XVIII. század folyamán hogyan alakult át a debreceni állattartás tókégazdák hatalmas csordáiból a városlákók egyenként kisebb számú marháit összecsapó közösségi csordákká, s ezzel párhuzamosan hogyan foglalt el egyre többet a belső legelőből a szőlő, a szállások területéből pedig a szántófödd, annál kevesebbet tudunk azonban arról, hogy mikor kezdődött Debrecenben a nagyarányú marhatenyésztés, egyáltalában milyen volt a debreceni állattenyésztés szerkezete egyrészt tulajdonosi kategóriák, másrészt állatfajták szerint a XVI-XVIL században és hogyan viszonyult a helyi szántóés szőlőműveléshez. 13 Balogh L : A cívisek világa. i. m. 63. s köv. térképpel a 24-25. és 97. lapokon, továbbá a tanyásodásra vonatkozó irodálom bibliográfiájával. 14 OL LT et C f. 90. No. 103. (1657) 15 Tiszántúli Református Egyházkerület Debreceni Nagykönyvtára R 528. p. 60. (1583.) 16 Szács István : Szabad királyi Debrecen áros történelme. Debrecen 1871. 681. old. 17 Balogh István : Tugurium - szállás - tanya. Adatok a magyar tanyatelepülés elő történetéhez, (A szerző és az Ethnographia-Népélet szerkesztőjének szívességéb ől, egyben hozzászólásra hozzám juttatott kézirat, sajtó alatt). Ebben idézve a 8. sz. jegyzetben Hajdú-Bihar megye íevéltérának debreceni városi irataiból : Ohati iratok. 71, és 298., Mátrai iratok 82. jegyzetek alatt a Hortobágy melletti Zámról, hogy ott 1520. körül az Oláh Miklós által tízezres gulya tulajdonosának mondott nádudvari Bíró Gáspárnak és további hét tőzsérgazdának gulyája és juhnyája legott hajdú barompásztor" és juhász" keze alatt kertek" mellett, amelyekben egy más forrás szerint 1574-ben építmények, szénakazlak és kutak voltak mindenféle" marha számára. Bíró Gáspárról id. Zoltai L. : Ismeellen részletek... i. m. 172-173 old. 18 Uo. 105. old. 19. HBmL. IV. A. 1011/a 1548. márc. 6. és máj. 3. 20 Ld. 13. sz. jegyzet 28

- - Tegtijabban Balogh István vetette fel azt a kérdést, hogy a vagyonos - tőzsérgazdák vágómarhaként hazai és külföldi piacra szánt pusztai állattenyésztése országos (s így egyben debreceni) viszonylatban nem előzte meg az alföldi mezővárosok kialakulását s így abban nem is lehetett része, sőt annál jóval később keletkezett. Úgy véli, hogy az 1514. évi törvényben a szállás" (ill. mezei kert") fogalommal egybeeső tugurium" szóhoz tapadó XVI-XVII. századi tartalom, méginkább a XVIII. századi jelentésváltozás ismeretében erős kételyeink vannak a magyar néprajzkutatók, település= és gazdaságtörténészek egy része előtt megdönthetetlennek látszó ama nézet tekintetében, amely a magyar tanya-települési rendszert vagy legalábbis a települési elv eredetét-a pusztai állattartás kétségtelen történeti formájával kapcsolatba hozva - valahol a messze előidőkben fennállott nomadizmusból vezeti le. Amíg az ellenkezőjére kétségtelenül ide értelmezhető okleveles bizonyítékokat nem kapunk, a pusztai állattartással kapcsolatban álló tuguriumokat- szállásokat a XV. század végénél korábbiaknak nem tekinthetjük."zi A magam részéről igazat adok Balogh Istvánnak abban, hogy az árutermelő nagybani pusztai állattartást -legalábbis közvetlenül- nem lehet a régi magyar (honfoglaláskori vagy éppen azelőtti) nomadizmusból levezetni. Az azonban kérdéses, hogy a tugurium vulgo szállás" pásztorkunyhó, illetőleg a vele kapcsolatos, szintén szállás"-nak, vagy mezei kert"-nek nevezett pusztai legelő nevének legkorábbi okleveles előfordulásával kell-e egyidősnek venni a bérbevett pusztákon hizlalásra és eládásra szánt ökröknek tőkés vállalkozók és bérmunkás pásztoraik által történő tenyésztését? Párhuzamosan folytatott kezes és szilaj állattartásról Magyarországon már a XI. század óta van tudomásunk 22 s lehetetlen feltételezni, hogy a rideg jószág vagy legalábbis pásztorai számára valamiféle menédéket ne építettekvolna, még há azt nem is éppen szállés"-nak nevezték. Okol (=Akol), Biolokol (Bivalyakol) nevű középkori falvaink alighanem ilyen pásztorszállásokból alakultak ki. Igaz, a XIII. századig forrásszerűen csak földesúri rideg gulyákról, ménesekr ől tudunk, s a magyar köznép nomadizálása eddigre alighanem a faluhatáron belőli legeltetésre szorultviasza. A XIII. században azonban a nomád állattartás újjászületett a bevándorolt kunok által, akik legalább annyira, ha nem-még inkább mint a honfoglaló magyarok, elsősorban rideg állattenyészt ők voltak, s mint az Rogerius siralmas krónikájából" köztudomású, éppen azért ütköztek össze a törzsökös mágyar lakossággal, mert ónnak vetéseit csordáikkal károsították. Nyilvánvaló ; hogy rideg állattartásé nemcsak (bár valószínűleg elsősorban) a kun előkelőknek volt, hanem a köznépnek is, melyet-xiv. századi megkeresztelésekór keresztény módra" megtelepült életmódra s ezzel rendszeres földművelésre sokáig,hiába próbáltak kényszeríteni.23 Persze szó sem lehet arról, hogy a nomád kunoknak tulajdonítsuk a magyarországi árutermelő marhatenyésztés kezdeményezését, de igenis feltételezhető, hogy -ők szolgáltatták annak nyersanyagát, az akkori európai (és magyarországi) kistermetű (brachycerosaípusú) szarvasmar- 21 A 17. sz. jegyzetben idézett cikkében. 22 Makkal László : ástliches Erbe-und westliche Leihe in der ungarischen Landwirtschaft der frühfeudalem Zeit.-Agrártörténeti Szemle 1974. Supplementum 5. s köv. old. 23 Györfjy György : A kunok feudalizálódása. Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon a 14. században : (Szerk. Székely György.) Bp. 1953. 248-265 : old. Szabó István : A magyar mezőgazdaság története a XIV. századtól az 1530-as évekig. Bp. 1975. 31-32. öld, -megállapítja, hogy a kunok betelepülésével a nomád hagyományok és formák valószín űleg új ero"re kaptak", de a XV~XVI: "századra a jászkunok közt is elsorvadtak. 29

hónáljóval nagyobb növésű, villásszarvú, a közös őshöz, az őstulokhoz közelebb álló primigenius típusú marhát, a magyar szürke" elődjét. Hankó Bélának azt az általánosan elfogadott elméletét, hogy a magyar szürke" marha ősét a honfoglaló magyarok hozták magukkal, a koraközépkori marhacsontvizsgálatok alapján Bökönyi Sándor megdöntötte s bebizonyította a brachyceros típusnak a XIV. századig tartó kizárólagos hazai elterjedését 24, Matolcsi János pedig kimutatta, hogy a XIV-XV. századi marhacsontleletekb ől a korábbiakhoz képest jelentős és idővel egyre növekvő marhamagasságra és testsúlyra, azaz a primigenius típus megjelenésére lehet következtetni.2i Ezzel a megállapítással Gaál László szállt vitába, éllettani abszurdumnak" jelentve ki azt, hogy a XIV. században kialakult új marhafajta a XIV. századra évi százezres exportot lehetővé tevő tömegre szaporodhatott volna. 28 Matolcsi János azonban kiszámította, hogy rossz szaporodási viszonyok közt is egy pár szarvasmarhától 10 év alatt legalább kétszer annyi felnevelt utód, azaz 150 év alatt 50 nőivarú induló állományból több mint 3 200 000 szarvasmarha lesz, s akkor már megvan a lehetősége, hogy egy évben akár 300 000 ökröt is hizlaljanak eladásra.2' Ami a magyar szürke" származását illeti, Matolcsi nem tartja valószínűnek a brachyceros típusból való kitenyésztését,2i sem azt a sajátos" elméletet, hogy a hazai őstuloknak a brachycerossal való szándékolt keresztezésébőljött létre29 s csak éppen jelzi, hogy felmerült az is, hogy a szürke marhát a XIII. században betelepülő kunok hozták magukkal." Ez az utóbbi gondolat Bökönyi Sándoréi s megérdemli, hogy szerény lapalji jegyzetből szövegbe emelve az alább kifejtendők alapján helyeseljük, éspedig egyáltalán nem függetlenül a debreceni pusztai állattartás történetétől. Azon kívül, hogy a magyar szürke" marha megjelenése a csontleletekben közvetlenül követi a kunok bevándorlását, a kunok általi behozatalát az valószín űsíti, hogy a nyugateurópai piacokra szállított s éppen nagy termeténél fogva kiváló húsállattá kitenyésztett magyar szürke" marha eleinte nem volt Magyarországon sem általánosan elterjedve, hanem sokáig alföldi marhának" nevezték. De módunk van az Alföldön belül is szűkebbre vonni eredeti tenyésztési területét, mert két XVI. századi (egy török és egy magyar) vámjegyzék feltünteti az elvámolt szarvasmarhák származási (pontosabban felhajtási) helyét. 1563-64-ben a váci török vámon kb. egy év alatt áthajtott 30 248 db szarvasmarha közül 22 048, azaz kb. 74 ~ Csanád, Csongrád, Heves és Pest megyékből és a Jász-Kiskun kerületből indult el (kb. egyenl ő arányban),s az utánuk következő Arad, Békés és Bihar megyékből mindössze 6337 db-ot hajtottak fel. Az ezren felüli marhaszámmal szereplő helyek Jászberény, i-iev~s, Kecskemét, Nagykő- 24 Bökönyi Sándor : A budai várpalota ásatásának állatcsontanyaga II. Budapest Régiségei XX. 1963. 400. old. 25 Matolcsi János : A szarvasmarha testnagyságának változása a történelmi korszakokban Magyarország területén. Agrártörténeti Szemle 1968. 1-38. old. pasim, főleg 12. és 24. old. 26 Gaál László : A magyar állattenyésztés múltja. Bp. 1966. 40. old. 70. sz. jegyzet. 27 Matolcsi J. : i. m. 25-26. old. 28 Ezt implicite Gaál László tételezi fel, (i. m. 41. old.) a kistermetű korábbi és nagytermetű későbbi marhák csontleletei közt szerinte meglevő alaki és bizonyára alkati hasonlóságok" alapján, míg Matolcsi (i. m. 24. old.) úgy véli, hogy nem lehet egy adott fajta konkrét jelenlétérő l beszélni akkor, ha a csontmaradványok között még a típusra vagy fajcsoportra való leletek sem találhatók". 29 Jankovich Miklós : Adatok a magyar szarvasmarha eredetének és hasznosításának kérdéséhez. Agrártörténeti Szemle 1967. 30 Bökönyi Sándor : Die Haustiere in Ungarn im Mittelalter auf Grund der Knochenfunde, Viehzucht und Hirtenleben in Ostmitteleuropa". Bp. 1961. 90. old. 62. sz. jegyzet. 30

rös, Szeged, Makó, Mezőtúr és Debrecen. Egy sajnos kivonatosan közzétett (és az elégtelen levéltári jelzet miatt mindeddig eredetiben fel nem talált) jegyzék alapján 1587-ben az érsekújvári magyar vámon áthajtott 84 282 marhának származási (felhajtási) helyét csak számadatok nélkül ismerhetjük meg, amiből annyi mégis kiderül, hogy eredetben is a Jászkunságból, Pest, Csongrád, Csanád, Békés, Arad és Bihar megyékből, többségében Kecskemét, Cegléd, Nagyvárad, Debrecen, Hódmezővásárhely, Szeged, Szentes, Simánd, Mezőtúr, Kiskunhalas és Jászapáti mezővárosokból hajtották fel a legtöbb ökröt.31 Ha a két vámjegyzékben szereplő helységeket térképre vetítjük, azok a Káta-Kiskunhálas-Simánd-Nagyvárad közti négyszögbe esnek, s ez az a terület, amelynek a kis- és nagykun meg jász területek a centrumát foglalják el, sőt ezektől egyetlen pontja sem esik 100 km-nél távolabb. Mintha ezt akarná illusztrálni Lazius Farkas XVI. századi Magyarország-térképén, amelyen a szótanforgó területre (és sehová máshol) ökröcskéket rajzolt be a táj fő gazdasági ágának jellemzésére. Figyelemre méltó, hogy tulajdonképpeni jászkun települések (Berény, Apáti s kiskun székek központjaiul szolgáló, de nem kun lakosságú Kecskemét és Halas kivételével) alig szerepelnek a nagy ökörfelhajtó mezővárosok közt, amelyek (ismerve nagykiterjedésű pusztabirtokaikat) nemcsak a környékbeli falvak tenyésztőinek piacai, hanem sokkal nagyobb mértékben maguk is a szarvasmarhatenyésztés fő központjai voltak. Ezek közé tartozott Debrecen is, igaz, a magyar szürke" XVI. századi tenyészterületének a perifériáján. Hogyan lehet megmagyarázni azt, hogy ha a fentebb elemzett vámjegyzékek és Lazius térképe egybehangzó tanúsága szerint a magyar szürke" marha a kunok (és a velük együtt bevándorolt jászok) hozománya", a XVI. századra már nem ők vezetnek a tenyésztésben és a piacra vitelben? Erre a kérdésre a szállás" szó jelentéstörténetének vizsgálata során próbálunk választ keresni. A szállás" szó eredete nyilvánvalóan magyar és nem kun, sem jász, a száll" -iga származéka. Mégis a kun településeket, amennyiben egyáltalán megnevezik és nem valamilyen magyar helység körül" (circa) élő kunokról beszélnek a XIV-XV. századi oklevelek, egy kun személynév és a szállás" vagy az ugyancsak magyar népe" összetételéből képzett névvel illetik (a legkorábbiak Bajcsunnépe, Alynnépe és Újszállás 1389-b ől, Besemihályszállása, Csorbajánosszállása, Abcsikszállása 1395-b ől).3z A XV. században azután a szállások" szaporodnak a jászkun vidéken s nem egy közülük helynévként hírmondónak máig megmaradt. A magyar helynévadás történetét Kniezsa István kutatásaiból ismerve tudjuk, hogy a honfoglalók a török típusú helynévadást hozták magukkal és alkalmazták a Kárpátmedencében, amelynek főformája a ragnélküli, puszta alanyesetben álló személynév (pl. Árpád családjából Fajsz, Jutas, Tevel, Tormás nevéből származó, ma is meglevő helynevek). Nyilván a kunok is ilyen típusú elnevezéssel illették téli szállásaikat, de a magyarok a XIII. század második felétől kezdve már áttértek az összetett (-falva, -háza -laka stb. végződésű) helynevekre s így a közéjük települt kunok puszta személyneves településmegjelöléseit saját szokásuknak megfelelően kiegészítették, persze nem a náluk természetes -falva, -háza, -laka végződésekkel, hanem az egészen másként élő kunok viszonyainak szemléletében az ideiglenességet jelz ő -szállása, -népe szavakkal. 31 Káldy-Nagy Gyula váci adatai : Történeti Statisztikai $vkönyv 1965-66. évf. 32-34. old. Ta" káts Sándor érsekújvári adatai : Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1897. 193. s köv. 32 Györffy Gy. : i. m. 264. 268. old. 31

Hogy ezek a kun szállások" nem lehettek nagyon népesek, azt jól mutatja a fentebb idézett kettőnek, Csorbajánosszállásának és Besemihályszállásának neve, amelyek arra utalnak, hogy nem az egész Csorba ill. Bese család, hanem annak-csak egy-egy tagja alkotott önálló szállást", nyilván sátraival és barmaival. Egy-egy ilyen, a magyarok által ideiglenesnek tekintett építményekkel, sátrakkal betelepített és baromcsordától ellepett kun szállás" mintájára nevezték talán már a XIV-XV., de mindenesetre a XVI. században a magyar pásztorszállásokat is szállásnak", hacsak nem fordítva, a korábbi magyar pásztorszállások neve ragadt rá a kun településekre. Az a folyamat, amelyre Balogh István fentebb idézett cikkében utal, hogy t.i. a mezei kert" és a szállás" kifejezések'tartalmilag azonosultak a Duna-Tisza közén és a Tiszántúlon, már annak a feltételezhető fejl ődésnek a következménye, hogy a kunok által behozott primigenius típusú szarvasmarha jó tulajdonságait felismerő környékbeli magyar mezővárosi cívisek, élve a rendelkezésükre álló puszták adta léhetőséggel, mezei kertjeikben ezt kezdték tenyészteni és igen hamarosan húsállatként a belföldi és külföldi piacokra vinni. A legelső adat a később százezres marhaszámot'felvev ő délnémet piac bekapcsolödására már 1358=bó1 való s nem is akármilyen, ugyanis ezévben nem kisebb keresked őtőkés, mint a híres nürnbergi Holzschuher-cég feje 800 forint értékű, azaz kb. 400 ökör Budán történ ő megvásárlására ad megbízást két ügynökének.s3 Az persze nem bizonyos, hogy ezek az ökrök már a magyar szürke" korai képvisel ői voltak a budai vásáron, de hogy ez nincs kizárva, sőt valószínű, arra szintén meglep ően korai és igen beszédes bizonyítékot szolgáltat a tiroli főhercegi kamara 1320 körüli számódása, amely a nagy magyar teheneket őrző szolga'' ruhájára és - a magyarcsorda számára épített új istálló" építésére történt kiadásokat említ.s a Aligha lehet kétséges, hogy ezek a nagy-magyar tehenek" a magyar szürke" korai példányai voltak s talán tenyésztési célból hozatta a tiroli főhercegi uradalom és tartotta őket külön istállóban. Mindenesetre az ilyen kísérlet meglehetősen egyédülálló, mert német földön később sem honosodott meg a magyar szürke", nyilván azért nem, mert Magyarországon sokkal kisebb népsűrűség mellett és klimatikusan is kedvezőbb viszonyok közt olcsóbban lehetett tenyészteni s még a magyar tőzsérek tekintélyes nyereségével is jobban kifizette magát a németeknek idegenből megvásárolni, mint a hazai szűk-legelőkön drága munkaerővel meghonosítani. Magyarországon ugyanis nemcsak legelő volt bőven, hanem a munkaerő is olcsó-volt. A kun katonáskodás virágkora, á magyar királyok szolgálatában folytatón külföldi hadjáratok zsákmányszerzési alkalmai a XIV. század első évtizedeiben elmúlván, a kun köznép gyorsanvszegényedésnek indult és részben saját főembereinek, -részben magyar földesuraknák jobbágyaivá lett, azokat kivéve, akik a XV. századra kialakult liét kun szék törvényhatósága alatt közeetlenül a királytólfüggő szabadparasztokkáváltak.3~akun köznép mindhárom 33 R. Klier : Der schlesische und polnische Transithandel durch Böhmen nach Nürnberg in den Jahren"1540 bis 1576. Mitteilungen das Veréins für Geschichte der Stádt Nürnberg - 53/1965. 218-219. old. " 34.d: Stoli: Die Schwaighöfe in Tirol. Innsbruck 1930. 91. old. Dem famulus custodiens vaccas magnas ungaricas pro tunica grisea lib. 3"... pro stabulo novo facto pro armentis ungaricis". Csábító lenne a tunica grisea"-t a hazai pannus griseus"-sal, ~a Debrecenben akkor már bizonyála gyártott szűrposztóval, s a nagy magyar teheneket őrz ő szolgát a hazai szűrt viselő magyar hajdúvá); mint az`idegen jószág szakszerű kezelőjével azonosítani) (Az adatra Hofer Tamás volt szíves felhívni a figyelmet). 35 Györffy Gy. : i. m. 263. s köv. 32

kategóriájából bizonyára sokan költöztek a több munkaalkalmat és nagyobb személyi szabadságot biztosító szomszédos mezővárosokba, amelyeknek tőkés vállalkozó polgársága szívesen fogadta és alkalmazta az új típusú marha tenyésztésének ezeket a szakembereit". Nagyon valószínű, hogy a később hajtónak-hajdúnak nevezett réteg tekintélyes része a kunokból került ki, hiszen - mint ismeretes - a kun nyelvű Miatyánk is legtovább a pusztai legelők pásztorainál maradt fenn. Azt azonban bizonyosnak kell tekinteni, hogy a magyar szürke" jótulajdonságait a nomád kun tenyésztés még nem hozta ki teljességgel, hiszen, mint Matolcsi János már fentebb idézett grafikonjából kiderül, a testsúly növekedése egészen a XIX. századig tartott. 3ó Az európai rekorder" húsállat kitenyésztése már a magyar mezővárosi cívisek érdeme, akik mezei kert= jeik"-be a kun szállások" marháját betelepítve, árutermelésre specializálták magukat, a magyar szürke" tulajdonságai közül a növekedésre és a hízásra való hajlamot használva ki a tejelés rovására. 3' A XIV. század közepén ez a folyamat s a tenyésztés terjedése már erősen előrehaladhatott,amire az említett német és osztrák adatokon kívül egy egyetemesebb érvény ű olasz tanúságunk is van, a Nagy Lajos katonái (köztük számos kun zsoldos!) által informált firenzei krónikás, Vihari feljegyzése Magyarországról : az országban sok a barom, ezeket a földművelésnél nem használják, hanem a téres legelőkön meghizlalva levágják."as Ha ezekkel a tényekkel egybevetjük Debrecen fentebb vázolt XIV. századi gyors, és a hazai viszonyok közt talán legnagyobb mérték ű területi gyarapodását, aligha zárkózhatunk el annak a véleménynek megkockáztatása elől, hogy a debreceni puszták megszerzése már a XIV. században együttjárt a magyar szürke" meghonosításával, a pusztai legeltetést szolgáló szállások" megszervezésével (amelyeket, mint fentebb láttuk, itt a korábban is szokásos mezei kert" elnevezéssel illettek). Debrecen környékén, Szabolcs megyében még a XVIII. században is kiterjedt pusztai legelők voltak 39 s a XIV. században nyilván még több volt belőlük. Ezeknek egyrészét képezte Debrecen hortobágyi pusztája is (maga a város Bihar megyéhez tartozott). A Nagykunság közvetlen szomszédsága ezzel a legelőterülettel önmagában is valószínűsíti azt, hogy a debreceniek korán meghonosították a magyar szürke" marhát pusztáikon, de a kun kapcsolatokról a valószínűségnél többet mondó, teljesen konkrét adataink is vannak. AXIII-XIV. századfordulón Debrecen városa és annak hortobágyi pusztái közé beilleszkedő (a XVII. század elején Debrecen határába olvadt) Macsot nem kisebb ember kapta adományba 1260 körül IV. Bélától, mint 36 Matolcsi J. : i. m. 12. old. 37 Hogy mennyire azonosultak a magyar mezei kertek" és a kun szállások", arra mi sem jobb példa, mint Balogh Istvánnak a 17. jegyzetben idézett tanulmányában olvasható megállapítása arról, hogy a szállásokból kialakult tanyavilág pontosan ugyanarra a területre (jászkun és hajdú kerületek, Pest, Csanád, Csongrád, Békés megyék, s ezeknek szélén Debrecen) rögzíthető, amelyről a XVI. században a legtöbb exportökröt hajtották fel. Reizner : Szeged története. 1900. IX. kötetében közölt 1462. évi oklevél szerint a jászkunok és a környékbeli mezővárosok pásztorkodásának összekapcsolódására már a XV. század derekáról van konkrét adatunk, mikor a kunok és a szegediek közösen használják a homokot". 38 Idézi, de egyébként a XIV.-XV. századi nyaralók" és telelők" említésén túlmenően a pusztai rideg állattartásról a korábbiakhoz képest új adatokat és szemléletet nem hoz Szabó István i. m. 32. 1. A XV. században felvirágzó külterjes marhatartásról" s ugyanazon időben a marhakivitel megnövekedéséről beszél, de ennek következményét nem a tenyésztés specializálódásában, hanem éppen ellenkezőleg abban látja, hogy a marhatartás még inkább az extenzivitásnak, a szilaj nyájak nevelésének útjára lépett". Uo. 31-35. old. 39 Balogh István : Szabolcs megye statutumai a pásztorok megrendszabályozására a XVIII. században. A Nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve II. 1959. 93. old. (térkép). 3 Évkönyv III. 33

Alpra, a magyarországi kunok fejedelme. 4 Igaz, fiai hűtlenség címen elvesztették a falut, de közben mégis lehetett idő arra, hogy egy bizonyára nagy állatállománnyal rendelkező előkelő kun az új marhafajtából az adománybirtokra is telepítsen. Akár innen, akár más Szabolcs megyébe települt kunok révén4t a debreceniek megismerhették és átvehették a sokat ígérő tulajdonságokkal rendelkező szürke" marhát, mely általuk és más mezővárosok révén vált magyarrá". Debrecen a XVI-XVII. századi forrásokban mint a nagy marhakereskedők városa szerepel. A XVI. század legnagyobb debreceni kalmára, Tar István sorozatosan adott kölcsönöket a királyi kamarának, amelyeknek egy részét marhahajtási harmincadcédulákban kapta vissza. Így pl. 1586-tan 16 500 forintnyi harmincadcédulát váltott előre a tokaji harmincadon, ami az ökrönként 1 %2 forint harmincadvám mellett 11 000 ökörre szólt. 42 Hogy saját tenyésztésű vagy felvásárolt ökreit szándékozott külföldre hajtani, azt nem tudjuk, de egy másik hasonlóan hírneves debreceni kalmár és főbíró, Duskás Ferenc 1576-tan a szabolcsi Pród melletti Bagota pusztát kérve királyi adományba, azt állítja, hogy a szótanforgó pusztát már 8 éve 10-16 ft. évi bérért csordájának tartására használja, 43 tehát maga is tenyésztett s nemcsak felvásárolt állatot. Az, hogy az óriási debreceni határon sem fért meg egyes gazdagabb debreceni polgárok marhaállománya, hanem azon túl kellett maguknak pusztát bérelniök, a XVII. században is folytatódott. Így pl. Szólláth István debreceni quaestor boarius" 1657-ben a Hortobággyal szomszédos Ohat pusztát bérelte állatainak tartására, s ezt a bérletet a város 1674-ben annak fejében vette át tőle, hogy a török fogságból közköltségen váltották ki. 44 Egyébként az alföldi marhakereskedőket" annyira a debreceniekkel azonosították, hogy mikor 1647-ben egyes csaló alföldiek" helyett más alföldiek" fogságbavetését Győr városa és a pozsonyi kamara eltiltja, hogy a marhafelhajtások emiatt el ne maradjanak, 45 a kamara első dolga volt, hogy nyílt levélben biztosítsa erről az elsősorban érdekelt debreceni marhakereskedőket, s utasítást adjon ki a különböző harmincadhivataloknak, hogy mások adósságaiért debrecenieket fel ne tartóztassanak. 4g Maga Debrecen városa is polgárainak kereskedelmében az állatkereskedelmet (s mellette a bor forgalmát) tartotta a legfontosabbnak, mert egy 1576. évi tanácsi határozat kimondta, hogy a debreceni ember akár kívül, akár belül kereskeggyék akárminémű matériával, tartozzék illendőképpen adózni tőle, akár ló, akár ökör, akár bor legyen." 4 ' A debreceni lókereskedelemről a XVI. századból vannak adataink, többezer darabot adtak el külföldre, lengyeleknek és oroszoknak 48, a saját határban legeltetett juhok száma (bár a virágzó szűrposztószövés sok nyersanyagot igé- 40 Györffy Gy. : i. m. 254. old.a birtokot azonosította Zoltai Lajos : Települések, egyházas és egyháztalan falvak Debrecen területén. Debrecen, 1925. 42. old. 41 Kücsmeg el őkelő kun Szabolcs megyében Ajak, Tas és Pátroha falvakat kapta IV. Bélától adományba s e falukban még a XIV. század közepén is éltek kun nevű emberek. Ld. Györffy Gy. : i. m. 254-256. old. Egyébként a debreceni állattartás jellege erősen hasonlít a kunokéra, akik a XV. században éppen úgy erdőben teleltették a jószágot. Uo. 264. old. 42 OL E 554. Városi és kamarai iratok. Fol. lat. 957. 84-85. 1. 43 Wien. Hofkammerarchiv, Ungarische Hoffinanzen fasc. 31. 1576. jan. (Balogh István szíves közlése). 44 Vö. 9. sz. jegyzet ohati irataival. 45 Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 1898. 256-257. old. 46 OL E 15. Expeditiones camerales 1647. aug. 17. és nov. 23. (Zimányi Vera szíves közlése). 47 1671. évi tanácsjegyzőkönyvi bejegyzés a Debreceni Városi Levéltárban. 48 Komoróczy Gy. : Debrecen... i. m. 29. old. 34

nyelt) viszont nem volt nagy 4. Csupán a Nagyerdő és a Csere makkoltatási lehetőségeiből következtethetünk jelent ős sertéstartásra, írott források azonban erről nem szólnak. Az egész XVI-XVII. századon át az uralkodó állattenyésztési ág kétségtelenül a marhatenyésztés volt, az aranylábú" Debrecen legfőbb jövedelmi forrása. Mivel a XVII. századi határnak lényegileg megfelelő területen a XIX. század elején 20-30 000 szarvasmarha legelt, noha ezidőben a határ tekintélyes részét már földművelésre fordították,s a XVI-XVII. században a debreceni saját marhaállományt aligha tehetjük félszázezernél kevesebbre, nem számítva debreceni polgároknak a város határán kívüleső legelőkön tartott csordáit, s természetesen a debreceni marhakereskedők által máshonnan felvásárolt és az otthoni legelőköd legfeljebb néhány hónapig hizlalt exportállatokat sem. Ahhoz azonban, hogy a debreceni mezőgazdaság XVI-XVII. századi uralkodó ágának a szilaj marhatartást jelentsük ki, nem elegendő sem a tízezres nyájak, sem a dúsgazdag marhakereskedők bizonysága, hanem azt is meg kell vizsgálni, hogy a hazai mezőgazdaság másik két fontos ágazata, a bor- és gabonatermelés hogyan, és a marhatartáshoz képest milyen arányban volt képviselve az akkori Debrecenben. Kezdjük talán a szőlőműveléssel, mivel - mint láttuk - a debreceni tanács a ló és a szarvasmarha mellett a bort jelölte meg a debreceni kereskedők legfőbb árujának. A már említett híres XVI. századi debreceni kalmár, Tar István a marhakereskedelemben való érdekeltsége mellett boreladással is foglalkozott, így pl. 1582-ben 6000 ft., 1583-ban pedig további 5000 ft. értékű bort szállított a felsőmagyarországi végváraknak.sl Honnan származott a bor, amelyet a debreceniek ittak ill. piacra vittek? Debrecen helyi bortermelése soha sem volt minőségileg kiemelkedő, sem mennyiségilegjelent ős, noha talán már a XV. században, de bizonyíthatólag a XVI. század derekától fogva igen sokan belekapcsolódtak, igaz, csak kis parcellákon és házi használatra. Az első ismert ún. kerti, azaz a város belterületén létesült szőlők a Tócó balpartján sorakoztak a Hatvan, Mester és Varga-utcai részeken, s 1550 körül a Szent-Miklós-utcai kapun kívüli szőlők is megvoltak már. Ugyanakkor azonban a város vezetősége 1589-ben úgy nyilatkozott, hogy városunkban szőllő nem lévén, a bort a Dunán túlrúl a Szegszárd felé eső baranyai náhiéből (török közigazgatási kerület) hozzuk".sa Ez a tényállás nyilván a jobbminőségű borokra vonatkozott, amelyeket vásárlás útján szereztek be s a város mint egyedül jogos kocsmatartó méretett ki. 53 Bár a helyi szőlőtermelés újabb meg újabb területek kiparcellázásával (1670-ben a Mester utcán, 1671-ben a téglavermeknél levő búzaföldeken, 1675-ben a temetőn kívüli hegyes homokon stb.) gyarapodott,54 a városban fogyasztott és onnan eladásra kivitt bor többsége mégsem a helyi szőlőskertekből, sem a dunántúli vásárlásokból, hanem a debreceni 49 1599-ben Debrecen oppidum juhtizedének összeírása során mindössze 24 gazdának van egyenként 13-163 juha, s közülük csak 15-en foglalkoztak kizárólag juhtenyésztéssel, ami a város legelőterületének nagyságához viszonyítva jelentéktelen mennyiség. Vö. N. Kiss István : 16. századi dézsmajegyzékek. Bp. 1960. 921-923. old. 50 Balogh L : A cívisek világa i. m. 100. old. 5 1 Történelmi Tár 1900. 80. old. 52 Zoltai L. : Ismeretlen részletek... i. m. 29. old. Vö. ZoltaiLajos : A debreceni kertségek múltja. Debreceni Újság 1934. májusjúniusi számaiban. 53 Báthory Istvánnak a város kizárólagos bormérésére vonatkozó privilégiumát ld. a 15. jegyzetben idézett másolatgyűjtemény 60. lapján. 54 Szűcs L : i. m. II. 633. old 3~ 35

polgárok által az Érmelléken vásárolt szőlők terméséb ől került ki. Már a XVI. században megállapítást nyert, hogy a jobb hegyeket az Érmelléken mind debreceniek bírják",ss A (sajnos csak hézagosan fennmaradt) Bihar-megyei bortizedjegyzékek valóban erről tanúskodnak és a mennyiségekr ől is fogalmat nyújtanak. Az 1587. évi jegyzék a megye kiskereséri (szőlőkben leggazdagabb) járásának nagyvá radi, újlaki, száldobágyi, hájói, csatári, pincehelyi, püspöki és bihari szőlőhegyeinek termését veszi számba.a nem helyi (ún. extraneus) termel ők közt Újlakon, Csatáron és Biharon vannak debreceniek, mindenütt az extraneusok többségét alkotva, a három helyen mintegy 460 köböl (á 50 itce) azaz 187,5 hl bort szüretelve.ss Ennél korábbi időből csak az újlaki szőlőhegy debreceni szőlősgazdáiról van adatunk, akiknek itt 1581-ben 75 köböl, azaz 30 hl boruk termett.s' 1599-ben a fenti három helységben már 1008 köböl, azaz 427 hl bor a 32 debreceni szőlőbirtokos részesedéses$ 1601-ből újra csak részeredményt ismerünk : a csatári hegyen 12 debreceninek 161 köböl, azaz kb. 66 hl bor jutott a 222 köblös össztermésből, tehát mind a helyi, mind az egyéb extraneus" termel ő elől a termés többségét elhódították.s9 Más helyről, mint a felsorolt három Várad-környéki szőlőhegyről, a XVI. századból nincs adatunk debreceni szőlősgazdákra, de aligha szorítkoztak ezekre a helyekre s így a tizedjegyzékek további tanulmányozása során esetleg újabb debreceni extraneus"-okra bukkanhatunk. Mindenesetre azonban a 2-3 tucat debreceni szőlőbirtokosnak a jobb években talán az 1000 hektolitert is megközelítő termése önmagában is elegendő volt arra, hogy a házi és városi szükségleten túl távolabbi piacokon is (mint pl. Tar István a végváraknak) eladhassanak belőle. A XVII. század folyamán sem csökkent a debreceniek érdekl ődése az érmelléki szőlők iránt, de Váradnak a török által 1660-ban történt elfoglalása után a debreceni szőlővásárlók északabbra húzódtak és Diószeg környékén szereztek maguknak szőlőket, s ott még a XVI. századvéginél is nagyobb méretekben gazdálkodtak. Diószegen, Újlakon és Szentimrén 1692-ben 2620 cseber (á 50 itce), 1693-ban pedig 5729 cseber, azaz 1091 ill. 2429 hl bort szüreteltek a debreceni szőlőbirtokosok, akik közt olyan ismert vezetőcsaládok tagjai is szerepelnek, mint a Komáromi, Diószegi, Pósalaki és Fényes.B Mindebből az derül ki, hogy a debreceni cívisgazdák felső rétege a bortermelésben is éppen annyira érdekelt volt, mint a marhatenyésztésben, azzal a különbséggel, hogy míg az utóbbit súllyal a város határában űzhette, az előb biben távolabbi vidékek felkeresésére kényszerült. A debreceni kisembereknek a városhatáron belüli kertekben" termelt gyengébb minőségű helyi borral kellett megelégedniök, hacsak a városi kocsmában nem vásároltak jobbfajta behozott bort. Ami végül a gabonatermelést illeti, az mind a marhatenyésztést ől, mind a szőlőműveléstől alapvetően különbözött abban, hogy a debreceni háztulajdonos polgároknak a Tócótól nyugatra eső löszös mezőségen szántóföldet 55 Török-magyarkori okmánytár VI. 148-161. old. Idézve és kommentálva Magyar Gazdaságde személynevek nélkül történelmi Szemle 1903. 316. old. 56 OL E 159. Regesta decimarum. 58. csomó 1587. bordézsma. Ezt adta ki, N. Kiss I. i. m. 687-696. old. 57 OL E 159. Regesta Decimarum. 1581. évi bordézsma. 58 N. Kiss I. i. m. 882. old. 59 OL E 159. Regesta decimarum 59. csomó. 1601. évi bordézsma 60 Uo. 1692/2 és 1693/2. sz. bordézsmajegyzékek 36

osztottak s ezt a jogot általában ki is használták.sl A XVLszázadban a határnak még a XIX.században megszerzett elepi, fegyverneki és ondódi részein osztottak szántóföldet, de sor került a kertek között" is szántás-vetésre.sz Ezek a kertek" nyilván nem a mezei kertek", a pusztai legelőkön létesített szállások", hanem a város árkához kívül csatlakozó ólas kertek" voltak, ezeknek jól trágyázott földje nagyon is alkalmas volt gabonatermesztésre. Láttuk a fentiekben, hogy a XVL, de főleg a XVLLzzázadban ezen a területen (1671-ben pl. a téglavermeknél levő búzaföldeken) egyre több szőlőparcellát osztottak ki, a határ távolabbi részeire szorítva a szántógazdálkodást, olyannyira, hogy az a XVII. században az eredeti debreceni határról nagyrészt áttevődött a 15 éves háború előtt még lakott falvak, ezután pedig már a debreceniek által bérelt vagy zálogbevett puszták, Szepes, Ebes, Hegyes, Macs, Szentgyörgy és Zelemér határaira.ss De nem csupán földrajzilag módosult a debreceni gabonatermesztés a XVI-ról a XVILszázadra, hanem mennyiségében, sőt - mondhatnók - társadalmijellegében is. A XVLszázadban az az elv uralkodott, amelyet egy 1571. évi tanácsi határozat úgy fejezett ki, hogy a debreceni polgárok földje a polgárok közt szétosztandó." A szétosztás ismérve az volt, hogy azoknak, akik egy forintnyi hadiadót fizetnek, egyenlő mértékben kell földet adni ; akik egy forintnál kevesebbet fizetnek, kevesebb földet kapjanak". Ez a rendelkezés az ún. ház után való földekre" vonatkozik, az eredeti városhatárban ugyanis minden házbirtokos debreceni polgárnak joga volt szántóföldet felfogni, eleinte talán szabad foglalással bármennyit, később - mint fentebb láttuk - már adózása, vagy vagyoni helyzete szerint kötött mennyiséget.s4 Az alább ismertetend ő XVI-XVILszázadforduló dézsmajegyzékei szerint a legnagyobb vetések sem haladták meg a 10 holdat, s a gazdák túlnyomó többsége fél vagy egy holdat vetett be. Az egész vetésterület ezid őtájt legfeljebb 1500 holdra terjedt ki, holott az elepi, ondódi és fegyverneki puszták (a kertek közti" szántókat nem is számítva) legalább ennek tízszeresét tették.s5 Szó sem lehet tehát arról, hogy a ház után való földek" a jobbágyfalvak telki rendszeréhez hasonlóan két vagy három nyomásra lettek volna osztva. Olyan nagy volt a szántóterület, hogy szabad foglalású parlagoló határhasználat folyhatott. Ezt tudva, meglep ő nemcsak a szántóföldosztásnak a vagyoni helyzethez való mérése, hanem méginkább az az 1581-ben hozott tanácsi határozat, amelynek értelmében a föld és mezők szántásának rendiben... senki, ki szántani akar, egy holdnál ne foghasson fel többet egyszerre, mely csak 50 kerülés legyen, és még azt el nem végzi, más hold földet addig be ne barázdáljon, hanem egészen elvégezvén, úgy foghasson másikat."ss (Az 50 kerülés alighanem a 800 négyszögöles kis magyar holdat jelenthette, mert a fentebb idézett 1605. évi dézsmálási utasításban 40-50 és 100-120 kerüléses holdakról, azaz kis és nagy magyar holdról egyaránt szó esik). Mindezek a korlátozások alighanem 61 Módy György : Földtulajdon Debrecenben a XVI-XIX. században. Déri Múzeum Évkönyve 1958. 62 HBmL. IV. A. 1021/b. 144. sz. 1605. évi feljegyzés arról, hogy Elepen 11/z, Fegyverneken, Ondódon és a kertek között" 1-1 véka gabona a tized holdanként. 63 Zoltai L. : Ismeretlen részletek... i. m. 155. old. Ld. pl. az 1640. évi szepesi földosztás iratait. HBmL. IV. A. 102 1 (I) f. 165. sz. 64 Komoróczy György : Városigazgatás Debrecenben. Debrecen, 1969. 90. old. 65 N. Kiss I. i. m. 907-920. old. az 1599. és 1602. évi dézsmajegyzékek adataival, OL E 159. Regeste Decimarum 59. cs. 1601/l a. az 1601. évi dézsmajegyzéket tartalmazza. 66 Komoróczy Gy. Debrecen... i. m. 21. old. 37

a határ szántóföldi használatát szándékoztak csökkenteni a marhatartás javára s nem annyira a debreceni közép- és kisemberek, mint a nagygazdák érdekeit szolgálták, akik a házi használatra szánt gabonát a piacon könnyen megvásárolhatták, s mivel gabonával nem kereskedtek, a városhatárt a nekik elsősorban hasznothajtó marhalegeltetésre akarták minél nagyobb részben használni. Az a körülmény, hogy 1599-ben 1268, 1601-ben 1290, 1602-ben pedig 1298 polgárnak osztottak ház után való földet, a számok azonossága miatt arra mutat, hogy úgyszólván minden jogosult igénybevette földjárandóságát.' (Tud va, hogy 1552-ben Debrecen 1216, tehát a századvégi háztulajdonosokéhoz közelálló portaszámmal bírt, kétségbe kell vonnunk azt a közkeletű állítást, hogy a XVI. század közepi 7-8 ezer főről a város lakossága a század végére 6000 főre olvadt volna less, hiszen nyilvánvaló, hogy a háztulajdonosokon kívül még igen sok házatlan zsellér is lakott a városban s,egy háznak a lakóit sem lehet egy-egy 4,5-5 főnyi kiscsaládnak számítani. Így a XVI-XVILszázadforduló 1250-1300 közti háztulajdonosi számát legalább 10-e1 kell megszorozni, hogy a valóságos népességszámot, 12-13 000 lelket, megkapjuk). A tényleges termés az egyenletes földosztás ellenére, nyilván időjárási okokból évről-évre különbözött ; míg 1599-ben mindössze 526 holdról arattak, illetőleg ennyi után fizettek egyházi tizedet, addig 1601-ben és 1602-ben közel azonos 1606 ill. 1490 holdon termett 8776 ill. 8114,2 kassai köböl gabonája a debrecenieknek, mégpedig mindkét évben azonos megoszlásban : 77~ őszi búza, 20~ tavaszi árpa és 3~ zab. Ha csak a kenyérgabonának szolgáló búzát tekintjük, egy főre 1601-ben 1,03, 1602-ben 1,12 hold vetés esik, s mivel azt is tudjuk, hogy az egy holdra eső búzatized 0,59 kassai köböl, azaz 491iter volt,' ha ezt a nyilván átalányban számított mennyiséget tízszer vesszük, akkor házanként 149 liter (azaz 70 kg/hl számítva 2 mai mázsa) kenyérgabonát, egy család évi szükségletének csak töredékét kapjuk. Még a legtöbbet vető 8 holdas gazdák 1192 liter (17 mázsa) kenyérgabonája sem olyan sok, hogy azzal jelentős kereskedelmet folytathattak volna, legfeljebb béreseik járandóságára futotta belőle a családi fogyasztáson kívül. A sörnek és takarmánynak szolgáló árpa, még inkább a zab elenyész ő mennyiségű volt, úgy hogy Debrecen lakossága a XVI XVII. század fordulóján nagyméretű gabonabehozatalra szorult, amit a gazdag város nyilván meg is tudott fizetni. Hogy általában a gabona nem volt bőviben a debreceni átlagpolgár házatáján, azt a tanácsi jegyzőkönyvek egyik legkorábbi bejegyzése is tanúsítja. Konc Máté leánya Lucia 1548 tavaszán Szabó Mártontól két véka (45 liter) búzát és fél véka árpát kér kölcsön, amelyet az újból ígér megadni.' 1 Ilyen kevés gabona ügyének a tanács elé vitele arra vall, hogy tavasszal általános lehetett a városban a gabonasz űke. Egészen más mennyiségeket és megoszlást mutat Debrecen XVII. századvégi gabonatermelése. Láttuk, hogy ezid őre a vetések a zálogos pusztákra kerültek, ahol már nem ház után való földeket osztottak ingyen, hanem a szán tót pénzért bérelte az, aki vetni akart. Ennek megfelelően a szántógazdálko- 67 Ld. 65. jegyzet 68 Zelizy D. : i. m. 829. old. 69 Komoróczy Gy. : Debrecen... i. m. 18. old. Komorócz y is ezt a korábbi szerzőktől átvett felfo- gást képviseli. 70 Az összes búzatized 1602-ben 682,5 kassai köböl (á 83 liter) volt ; Id. 65. jegyzetben megadott forrást. 71 HBmL. IV. A. 1011/a. 1548. május 8. 3 8

dóssal foglalkozók száma a korábbihoz képest erősen megcsappant, távolról sem közelíti meg a háztulajdonosok (1685-ben 2247) számát. 1689-ben 458 debreceni lakosnak volt vetése, ezek közül 150-nek semmije sem termett, viszont 308 gazda 7360 kereszt 10 kéve búzát és 2983 kereszt árpát aratott, amiből elcsépelve 4600 debreceni köböl (á 181 liter) azaz 832 600, fejenként 2703 liter (azaz 3,75 mázsa) búza és 2980 debreceni köböl, azaz 539 380, fejenként 1751 liter (azaz 2,5 mázsa) árpa lett, a száz év előtti terméshez képest jelentősen több. Az 50 kereszt búzán felül termelő 28 gazdának összesen 2188 kereszt (á kb. 1 mázsa), összesen 2188 mázsa, fejenként 75 mázsa búza jutott, amiből már bőven telt eladásra is. Mondanunk sem kell, hogy a debreceni gabonatermesztők 1689-es névsorában mindazok a családok (Komáromi, Baranyai, Dobozi, Pósalaki) szerepelnek, amelyekb ől a korszak főbírói kikerültek s amelyek mint - láttuk - ugyanakkor az érmelléki szőlőket is birtokolták.'2 Ha a fentiek után újra felvetjük a kérdést, hogy a XVI-XVII. században Debrecen mennyiben tekinthető agrárvárosnak", a közölt adatok alapján úgy látszik, hogy a XVII. század végére az agrárjelleg növekszik, korábban tő zsérkedő családok nagyobb súllyal kezdenek gabona- és bortermelésbe, ami talán a marhakivitel megtorpanásának tulajdonítható. Mindenesetre számolni lehet azzal, hogy az a folyamat, amely a debreceni határban a földművelést az állattartás rovására fokozatosan előtérbe állította s a tanyásodásra vezetett, már a XVII. század második felében megkezdődött. Mamepuanbz u eonpocaz x azpapno ű ucmopuu mypegxozo nepuoda zopoda Reópezfexa Moxau Jlacno B xepxoa sexrepcxoh xcropxx XVI-XVIII sexos Reópeuex óbrn carvrbrnr xacenéxxbrnr x oaxospearexxo carhbrr~r npor~rrxnexxbrrk ropooam, Tax xax yxe s cepearure XVII ctonerxa cpeax xacenexxx ropoaa óbrno 51 ~ perkecnexxxxos x 18~ Toprosues. Bonpexx stoivry s sto spervra J~eópe uex ~raczo xasbrsanx «arpapxbri3 ropoa», tionee Toro «óonbmax Aepesxa», ot~actx notonry, KTo ropoa COCTOHn x3 OAH03Ta)rCHbIX AOMOB C CáAaMx, Aepesexcxoro xapaxtepa x ero rpaxxubr coctasnsr,trx 133 000 rexrap, pacxpoctpaxsracb xa xactóxxza, namxx x neca, Taxxe s J~etipegexe pacctsopxnxcb 25 nocenexxh, s nepsoxaka.rrbxork sxae tibrsxrxe canroctoatenbxbrnrx, xo yxe nepea 1500 roaoar ctasmxe Nranoxacenéxxbxvx3. Ha Taxoi3 orponrxoz3 Teppxropxx, ectectsexxo, Aonxcxo óbrno óbr npotexatb arpapxoe xossrr3ctsosaxxe, c xozopbrnr hrbr sxaxorrrbr cornacxo xexoropbrr~r acnextanr xs pasxbrx xcto~xxos, xo Ao cxx nop xe óbrno coctasnexo xx xa oaxoh xpoxssoactsexxoh otpac.m3 epasxxrenbxoro cootxoxrexxx, xe óbrno xecneaosaxo B xonrxnexte scé xonoxcexxe. Asrop s uensrx coaexetsxa noprorosxx cxxtesa stxx Aaxxbrx, xa ocxosaxxx uactx~xo yxce xssectxbrx, eactx~rro saecb snepsbie onyó.rgncosarnrbrx hrarepxanos onpepennet, ~TO caivroh saxxox arpapxoxpoxssoaczsexxoz3 orpacarbro ropoaa Aeópeuexa s xepxoa XVI-XVII ctonetxh óbrno passeuexxe yóofxroro exota, xoropbrh xaxcabrh roa s xo.rnr~ectse arxorxx AecaTxos Tbrcsrr AeópeAexcxxe Toprosgbr rxa.~r xa asctpxxcxyro, rvropascxyro, aenrertrcyro x xzanbsxrcxyro TeppxTOpxro Ansr npoaa~. IIo cpasxexxro c TorAa~rxnr xxsxopocnbrnr espoxehcxxnr yóoi3xbrrvr cxotonr ropasao tionbmxx pasrkepos (pasrvrepbr Tena) óbrna ropoaa «npxrvrrsesgyc», xotopasr xo cboerky c~xsxonorx~ecxorvry npoxcxoxaexxro ónxxe scero otxocxtcxx ApesxxNr sonanr. Asrop c nonroxibro xosbrx hratepxanos AoxasbisaeT, ~TO xepexo~esasxe xs «noxtyccxor3n cterxr xyxbr (xyxbr - xassaxxe xapoaxoctx) sty nopoay yóo~roro cxota xpxrrecrx3 c co6oh s Bexrpxro s cepeaxxe XIII sexa x xcxtenx sexrepcxxx ropo,gos (cpeax xoropbrx tibragr Taxxe Aeópeuexcxxe xcxte.rxr) npoaonxcanx passoaxtb s r~racx- CTbIH CKOT. his-sa npoxexoaxsmero s XVII sexe xocrenexxoro cxxxcexxx sanaaxo-esponehcxoro cxpoca xa r~raco, xa TeppxTOpxx ropoaa J~eópeuexa scé tio.m~me x óo.rrbme ivrecta saxxrvramr sxxorpaaxxxx x xaxxx3, xotopbre s XVI sexe eraé tibrrxr xesxatnrter~xbrnrx x enté xe noxpbrsanx xorpetixoctx ropoaa s sxxe x xmexxue, s xoxue xce XVII cronetxa sxxorpaarrhxx x scxaxaxxbre ser~rrxr aacto.rlbxo pacngrpxrmcb, tito 3T0 ycxopxno c~oparxposaxxe óbrs~x xarrx3ra xactyxos s ser~rrreaenb~ecxxe xytopa, xoropoe s xoxge XVIII sexa xo.rxroctbro sasepmxnocb. 72 OL E 159. Regesta Decimarum 59. cs. 1689/ 1. sz. Bihar megye gabonadézsmajegyzéke. 39