Határon Túli Magyarok Hivatala. Vajdasági magyarság 2002. T a r t a l o m:

Jelentések a határon túli magyarság helyzetérõl Határon Túli Magyarok Hivatala Vajdasági magyarság 2002. T a r t a l o m: Oldal Előszó. 2 1. Történelem 4 2. Általános adatok 11 3. Jogi helyzet 18 4. Érdekképviselet. 22 5. Gazdaság... 27 6. Civil társadalom 29 7. Oktatás. 32 8. Művelődés, kultúra, tudomány 36 9. Egyházi intézményrendszer és vallásgyakorlás 40 10. Tömegtájékoztatás 41

Jelentés a vajdasági magyarság helyzetéről 2/ 44 HTMH 2002. Kedves Olvasónk! A határon túli magyar közösségek helyzetét ismertető régiójelentéseket tartalmazó, 2000 nyarán elindított, megújult sorozat harmadik, a 2001-es év legfontosabb történéseivel és adataival kiegészített, s bizonyos vonatkozásokban az idei, 2002-es évre is kitekintést nyújtó, aktualizált kiadását tartja kezében. A harmadik évezred első évének amelynek kiemelkedő eseményeit, adatait immár tartalmazza az új kiadás a határon túli magyarság szempontjából kétségkívül a szomszédos államokban élő magyarokról szóló 2001. évi LXII. törvény megszületése volt a legjelentősebb történése: 2001. június 19-én a Magyar Országgyűlés olyan 93 %-os többséggel fogadta el a törvényt, amire az utóbbi évek gyakorlatában nem volt példa. A törvény elfogadásával konkrét tartalmat nyert a határon túli magyarság iránti felelősség Alkotmányunkban is rögzített elve. Mint ismeretes, a törvény alapján a határon túli magyarok oktatási, kulturális, munkavállalási, szociális és egészségügyi többletjogokhoz jutnak Magyarországon. Ugyanakkor abban a meggyőződésben, hogy az egyes határon túli magyar közösségek csak saját szülőföldjükön maradva tudják értékeiket teljességükben képviselni a törvény kiemelt célja, hogy olyan támogatások, kedvezmények igénybevételét tegye lehetővé, amelyeket a szülőföldön lehet hasznosítani. Ilyen többek között a szomszédos országbeli magyar tannyelvű oktatásban való részvétel elősegítése az oktatási, nevelési, taneszköz-támogatással. Fontos célkitűzése tehát a törvénynek, hogy fékezze a Magyarország felé irányuló elvándorlást. Ennek különösen az elkövetkezendő években, évtizedekben azért van jelentősége, mert erősen valószínűsíthető, hogy minél beljebb kerülünk az előszobából ahol most vagyunk az Európai Unióba, olyan mértékben fog folyamatosan növekedni a határon túli magyarság spontán elvándorlási hajlama. Már az elmúlt tíz évben is százezres nagyságrendben települtek át Magyarországra, illetőleg a nyugati világba. A törvény tehát egy eszköz ennek az elvándorlási hajlandóságnak a fékezésére. A törvény előkészítése során a magyar fél folyamatosan egyeztetett az Európai Unióval. Az EU Magyarország Parlamenti Vegyes Bizottság 2001. október 8 9-én, Brüsszelben megtartott ülésén ismertették Magyarországgal az Európai Parlament Jogi Szolgálatának véleményét a szomszédos államokban élő magyarokról szóló törvényről. A dokumentum kimondja, hogy a törvény nem ütközik a Magyarország és az EU által aláírt társulási egyezmény előírásaival. Magyarországnak tehát a társulási szerződést betartva jogában áll bizonyos kedvezményeket nyújtani a nem közösségi államból származó állampolgároknak. A szomszédos államokban élő magyarokról szóló törvény filozófiája ily módon teljes mértékben összhangban van az integrációs szervezetek normáival; fő célja a határon túl élő magyar közösségek identitása és kultúrája megőrzésének elősegítése, és ez által az európai kulturális és nemzeti sokszínűség megőrzéséhez és fejlesztéséhez való hozzájárulás.

HTMH 2002. 3 / 44 Jelentés a vajdsági magyarság helyzetéről A magyar politika megalapozottan bizakodhat abban, hogy a törvény lényegét, a mögötte álló valóságos tartalmat egyre többen fogják megérteni, közöttük azok is sőt, éppenséggel ők igazán, akik valóban elgondolkodnak arról, hogy milyen is legyen a jövő Európája, hogyan is képzelhető el a létező közösségeknek nemcsak az államoknak, hanem a helyi, a regionális, a kulturális, a nemzeti, a vallási közösségeknek az a fajta együttélése, ami a jövő Európájának valóságos szövetét fogja alkotni. Erre az együttgondolkodásra kínál kiváló alkalmat a működését a közelmúltban megkezdett Európai Konvent is, ahol Magyarország képviselői révén lehetőséget kap arra, hogy egyenrangú félként vegyen részt a jövő Európájáról szóló diskurzusban. E folyamatok azt ígérik, hogy a mainál egységesebb, erősebb, demokratikusabb, polgár-közelibb lehet a jövő Európája. Olyan Európa, amelyben az abszolút területiség fogalma és jelentősége halványul, ugyanakkor megerősödik az állam feletti nagyobb, illetve az állam alatti kisebb egységek jelentősége. Mindezzel feloldódik a nemzetek Európája vagy a nemzetek feletti Európa közötti választás régi dilemmája, hiszen a XXI. század Európája a közösségek közössége. A törvény gondolatisága megfelel a jövő Európájáról alkotott elképzeléseknek. Magyarország és az összmagyarság a törvénnyel amellett foglalt állást, hogy a jövő egységes, közös és sokszínűségen nyugvó Európájának elérését kívánja előmozdítani. Olyan Európáét, amelynek egyik legfontosabb tartópillére a történelmi, nyelvi, kulturális önazonosság megőrzése és erősítése, a sokszínűség és az azt összefogó európai kultúra. Szabó Tibor

Jelentés a vajdasági magyarság helyzetéről 4/ 44 HTMH 2002. Jelentés a vajdasági magyarság helyzetéről 1. TÖRTÉNELEM A ma Vajdaságként ismert terület jelenlegi három egysége a Bánát (az egykori Temesi Bánság nyugati harmada), a Bácska és a Szerémség egy évezreden át a történelmi Magyarország déli részét alkotta. A magyar honfoglalás idején ez a vidék három birodalom, a frank, a bizánci és az időnként megerősödő bolgár végvidéke (Belgrád: Nándor-, azaz Bolgárfehérvár) volt. Az államalapítás és a megyerendszer kialakulása után Temes, majd Torontál, Bács Bodrog és Szerém vármegyék szervezték az itt lakók életét és védelmét. A XIV. század végén a Szerémség és a Duna Tisza közének déli fele a magyar királyság leggazdagabb, legsűrűbben lakott és tisztán magyar népességű országrésze lett, amely élénk kapcsolatokat tartott fenn Itáliával. A bácsi földeken a török megjelenéséig 12 vár, 28 város és 529 kisebb település állott, 8 apátsággal és prépostsággal, hites helyek - kel. A Szerémség és Bács az ország szellemiekben is legfejlettebb, minden újra fogékony területe volt: kimutatható a humanizmus hatása, ott terjedt el a huszitizmus, és készült a magyar nyelvű bibliafordítás is. A törökök elől menekülő szerbek betelepedése elsősorban a Szerémségbe már a XIV. század végén megkezdődött. A Dózsa-féle parasztfelkelés (1514) kétszeresen is tragikus következményekkel járt a déli végeken: az emberek és az erődített helyek pusztulása kitárta a kaput az oszmán hódítás előtt, és első ízben fordította egymás ellen a magyarokat és a szerbeket. A mohácsi csatavesztés (1526) után a török hadak (és szerb bosnyák albán segédcsapataik) felégették a déli országrészt, az el nem menekülteket lemészárolták, és rabszolgaságba hurcolták. A török csak 1543-ban, Buda bevétele után vette teljesen birtokba az ország déli és középső részét. Az első török összeírás idején (1557 58) a lakosság nagyobb része még magyar volt a Bánság északi területein. A magyarországi hódoltsági területeken már csak a szüntelen háborúskodás miatt is kettős hatalom alakult ki: a király mindvégig gyakorolta az adományozási jogot, s az itteni lakosok földesuraiknak is fizették az adót, amelynek behajtásáról a végvári katonaság gondoskodott. A románok tömeges betelepedése is a török hódoltság idején indult meg. (Csak 1641 és 1646 között 10.000 család költözött be a Havasalföldről menekülve.) A Duna Tisza köze 1686 87-ben szabadult fel, de átmeneti nyugalmat csak Savoyai Jenő 1697-es zentai győzelme és a karlócai béke (1699) hozott. A Tisza bal parti része, a volt Temesi Bánság 1716-ig maradt török uralom alatt, amit több mai településnév pl. Törökkanizsa és Törökbecse is tükröz. A tisza marosi és a dunai szerb határőrvidék megszervezése két ütemben, 1686 és 1688, valamint 1700 és 1702 között történt. A Balkán nagy részét felszabadító keresztény seregekhez csatlakozó szerbek mintegy 35 ezer család Arsenije Čarnojević ipeki (peći)

HTMH 2002. 5 / 44 Jelentés a vajdsági magyarság helyzetéről patriarcha vezetésével a török ellentámadás elől menekülve az elnéptelenedett és elvadult dél-magyarországi és szlavóniai területeken telepedtek le. I. Lipót szabadságlevelei (1690, 1691) közösségi jogokat, (görögkeleti) egyházi oktatási autonómiát biztosított számukra, kivonva őket a földesúri, megyei és katolikus egyházi fennhatóság alól. A Bécsből igazgatott Határőrvidéken (Vojna Krajina, Militärgrenze) nemcsak a Száva mentén húzódó osztrák török határ védelmét látták el, hanem felhasználhatók voltak a magyar szabadságküzdelmek ellen is. Rákóczi seregei ellen 1703 és 1711 között 30 ezer fegyverest tudtak mozgósítani. A kölcsönösen kegyetlen hadjáratok és a pestis pusztításai nyomán a Duna Tisza köze a Szeged Szabadka Zombor vonaltól délre ismét elnéptelenedett. Az egész terület udvari kamarai, kincstári birtok lett, ahová sem a magyar földbirtokosok, sem jobbágyaik nem térhettek vissza. Az udvari haditanács utasítása értelmében a szerb parasztok előnyben részesültek a más nemzetiségűekkel szemben. 1716-ban Temesvár székhellyel Bécsből igazgatott koronatartományt, s azon belül határőrvidékeket hoztak létre, ahonnan kitiltották a magyarokat és a zsidókat. A Temesvári Bánságban a későbbi Torontál, Temes és Krassó Szörény megyékben a török kiűzése után 25 ezer, többségében szerb és román, az északi és keleti, Erdéllyel határos széleken kevés magyar túlélő maradt. Az 1736 39-es és 1787 90-es szerencsétlen török háborúk nemcsak területveszteséggel, hanem óriási ember- és anyagi veszteséggel is jártak, különösen a Bánság déli részén. A nagyarányú és szervezett újratelepítés során elsősorban katolikus németeket toboroztak. 1741-től felszámolták a tisza marosi és dunai határőrvidéket. Kompenzációként szabad királyi városi rangot kapott, illetve vásárolhatott magának a délszláv többségű Zombor, Újvidék és Szabadka; létrehozták a kiváltságos kikindai szerb kerületet; és a tisztek magyar nemességet kaptak. A türelmi rendelet (1782) utáni időszakban protestáns többségében református magyarok, németek és szlovákok is letelepedhettek e vidéken. Ennek köszönhetően újra magyarok népesítették be a Tiszamentét, a két Kanizsától Óbecséig, Csókától Torontálvásárhelyig. A hosszú XIX. század : 1789-től 1914-ig a népességnövekedés, a békés gyarapodás, a gazdasági fejlődés, a közlekedési hálózat kiépülése, az egymásnak feszülő nemzeti újjászületési és reformmozgalmak ellenére is a rendezett nemzetiségi viszonyok, az oktatás közművelődés intézményhálózatának megteremtése, azaz az európai gazdasági és szellemi életbe való újbóli bekapcsolódás egészében véve pozitív időszaka volt. Újvidéken felváltva választottak szerb és német polgármestert. Odaköltözött 1864-ben a ma is ott működő Matica srpska; és az ottani és a karlócai szerb gimnáziumok a legjobbak közé tartoztak az országban méltán nevezték hát Újvidéket a szerb Athén -nek. Ezt a folyamatot törték meg az 1848 49-es évek eseményei, amelyek során a bácska bánsági országrész szenvedte el a legnagyobb ember- és anyagi veszteséget, mivel a bécsi kormányzatnak sikerült a szerb határőröket a pesti kormány és a magyarok ellen fordítani. Több ezer fős jól kiképzett és felfegyverzett, ágyúkkal is rendelkező haderő gyűlt össze, amely terrorizálta, sőt felégette a kormányhoz hű magyar, német és román településeket, elégették az 1840 óta magyarul vezetett iratokat, anyakönyveket. A kegyetlen-

Jelentés a vajdasági magyarság helyzetéről 6/ 44 HTMH 2002. kedéseket (újvidéki, kikindai gyilkosságok, emberfej-gúlák Zentán és Bácsföldváron, rablógyilkosságok, fosztogatások Zomborban) a több mint 2.000 szerbiai önkéntes (szervianus) követte el; ezek hírére érthető, hogy 10 ezer bácskai magyar, bunyevác és német állt be önként a nemzetőrségbe. A szerb követelések nagy részét (szabad nyelvhasználat helyi és megyei szinten, nemzetként való elismerés) 1848 novemberében a Honvédelmi Bizottmány és Kossuth már hajlandó lett volna teljesíteni, de az 1790 óta igényelt területi autonómiát, a Horvátország Szlavóniával szövetséges Vajdaságot nem. A rosszul felszerelt és vezetett, kis létszámú magyar alakulatok visszavonultak, sorsára hagyva Zentát és Zombort, így 1849. február elejétől Pétervárad és Szabadka kivételével 2 3 hónapig szerb osztrák fennhatóság alatt állt az egész későbbi Vajdaság. Az 1849 és 1860 között létező Szerb Vajdaság Temesi Bánság -ban a szerbek kisebbségben voltak a románok, németek és magyarok mellett; a hivatalos nyelv a német és az illír, a gyakorlatban a német lett. Az 1867-tel kezdődő fél évszázad egész Magyarország és a déli területek igazi aranykora volt. Ekkor vált Bácska és a Bánság az ország és az egész Osztrák Magyar Monarchia dúsan termő éléskamrájává, sőt a búzából és a lisztből bőven jutott az európai piacokra. Bár alapvetően mezőgazdasági jellegű maradt, gazdag falvai, modern városai, sűrű vasúthálózata, forgalmas vízi útjai a fejlett európai országok szintjére emelték, ahol békében éltek és gazdagodtak a magyarok, németek, szerbek, horvátok, szlovákok és románok. Az egy holdra jutó tiszta jövedelem a Bánságban a tiszántúlinak több mint háromszorosát érte el. E rendkívül kedvező kép árnyoldala az volt, hogy míg a nagy- és törpebirtokosok, mezőgazdasági cselédek és földnélküli agrárproletárok többsége a magyarok közül került ki, addig a gazdag- és középparaszti birtokkategóriákban a németek, szerbek, bunyevácok, szlovákok domináltak. A nagy vízlecsapolások, ármentesítés, csatorna- és töltésépítés hatására egészségesebbé vált a vidék, nőtt a termőterület, fejlődött a folyami közlekedés. A városok ekkor váltak a szó európai értelmében vett városokká: ekkor épült ki kővel borított út-, víz-, gáz- és csatornahálózatuk, gáz- majd villanyvilágításuk, a városi villamosvasút Szabadkán és Újvidéken. Impozáns középületek emelkedtek a kor divatos eklektikus, népi szecessziós stílusában (a zombori és a becskereki megyeháza, a szabadkai és a többi városháza, bírósági, iskola- és kaszárnyaépületek, templomok). Már ekkor megindultak azonban a ma tetőző kedvezőtlen demográfiai tendenciák a magyarlakta körzetekben, a születésszám csökkenése, a népesség elöregedése, európai rekord az öngyilkosságban. Mindezek ellenére nőtt a magyarok részaránya, mivel természetes szaporodásuk meghaladta a nem magyarokét, s a kivándorlók többsége sem magyar, hanem német, szlovák, ruszin, horvát volt. Ugyanakkor erős elmagyarosodás folyt a németek, bunyevácok sokácok, zsidók körében, amit az azonos vallás is elősegített, míg a többi etnikumot, így a szerbet ez alig érintette. Az első világháború kitörésekor több száz szerbet internáltak, és több ezer magyarországi szerb katona állt át a szövetségesek oldalára. 1918 novemberében az előrenyomuló

HTMH 2002. 7 / 44 Jelentés a vajdsági magyarság helyzetéről szerb királyi hadsereg megszállta Temesvárt, Baját és Pécset is; november 25-én az újvidéki nagy népgyűlésen a bunyevácok képviselői is a Szerbiához való csatlakozás mellett foglaltak állást. Ekkor a déli országrész lakói 1/3 1/3 arányban oszlottak meg a magyarok, a délszlávok (szerbek, horvátok, bunyevácok), a németek és a többi népcsoport (szlovákok, románok, ruszinok) között. (A boszniai és a dalmáciai eredetű horvát, s részben szerb eredetű bunyevácok és sokácok a török elől menekülve telepedtek le Dél- Magyarországon, Szabadkán, Zomborban és környékén. Katolikus vallásuk okán váltak horvát identitásúakká.) A trianoni békeszerződés értelmében a történelmi Magyarország területének (Horvátország és Szlavónia nélkül) 6,5 %-a, azaz 21 ezer km 2 : a Mura-vidék, Muraköz, Duna Drávaszög, Bácska és a volt Temesi Bánság egyharmada 1,5 millió lakossal akiknek közel egyharmada volt magyar az 1918. december 1-én kikiáltott Szerb Horvát Szlovén Királyság részévé vált. Az 1910-ben 55,4 %-ban, 1921-ben 51,4 %-ban magyar és német többségű Vajdaság több szempontból is hátrányos helyzetbe került az új államon belül. Az ipar és a közlekedés fejlesztése megállt, és a nemzeti alapon végrehajtott földreform visszavetette a mezőgazdasági termelést. A határszélivé vált magyar bunyevác Szabadka (1910-ben az ország harmadik legnagyobb városa) fejlődése megállt, s a királyi diktatúra bevezetése után adóját több mint kétszeresére emelték. Vele szemben fejlesztették a szerb többségű Újvidéket a Duna-Bánság székhelyét. Mindez belső migrációra és kivándorlásra kényszerítette az itt élőket. A tartomány népessége 1918 és 1940 között 190 ezer fővel gyarapodott, s ebből 80 ezer volt a kolonisták, túlnyomórészt szerbek száma. A rendezetlen állampolgárságú nem szlávokat az 1919. február 25- ei minisztertanácsi rendelet kizárta a földigénylők köréből. A létalapjuktól megfosztott magyar béresek, aratómunkások, kisbérlők száma 1921-ben csak a Bácskában megközelítette a 24 ezret a családtagokkal ez a réteg a magyar népesség több mint 1/4-ét jelentette ; természetes, hogy ezek közül került ki a kivándorlók, a városokba költözők és az ország más vidékein munkát vállalók zöme. A bankoknál és a pénzintézeteknél is végbement a nemzeti szempontok alapján történő átállítás : nagy részüket a korábbi, zömmel magyar és német vezetők félreállításával megszüntették vagy szerb bankokba való beolvadásra kényszerítették. A magyarok társadalmi struktúrája még kedvezőtlenebbé vált: 75 %-uk közvetlenül a mezőgazdaságból élt, a nagy- és kisiparban foglalkoztatottak aránya 18 20 %, a szellemi és az alkalmazotti kategóriákban még ennél is szerényebb. A többi elcsatolt területhez hasonlóan a Délvidékről is több ezer állami, megyei, községi alkalmazott, tiszt és tisztviselő, értelmiségi menekült át Magyarországra, szellemi vezetőréteg nélkül hagyva a magyarságot. A folyamatos elbocsátások, kiutasítások indoka a megbízhatatlanság és az államnyelv nem kielégítő ismerete volt. Sándor király 1929. január 6-án az 1921-es alkotmány hatályon kívül helyezésével szerb királyi diktatúrát vezetett be. Az országot 9 bánságra (banovina) és a fővárosra osztotta. Az 1,6 millió lakosú Vajdaság a 2,1 milliós Duna-Bánság része lett, amelyhez hozzácsatolták a Szerémséget és Észak-Kelet-Szerbiát, félmillió szerb és néhány tízezer horvát,

Jelentés a vajdasági magyarság helyzetéről 8/ 44 HTMH 2002. német és szlovák lakossal. Ezáltal a korábban többséget alkotó magyarok és németek aránya nagymértékben visszaesett. 1. ábra Tájegységek a Vajdaságban Anyanyelvű oktatás csak az elemi iskola alsó 4, illetve 6 osztályában folyt; Szabadkán működött az egyetlen magyar tannyelvű gimnázium; a felsőoktatás nyelve még a teológiai akadémiákon is az államnyelv volt. A félmilliós magyarságnak csupán egy ezreléke szerzett diplomát a két háború közötti időszakban: hiányzott a magyar tanár, lelkész, orvos, állatorvos, gazdasági és mezőgazdasági szakember. A katolikus és protestáns egyházak sokat tettek a nemzeti kisebbségek nyelvének és kultúrájának fenntartásáért, de a közművelődés terén aktív lelkészeket zaklatták, bebörtönözték, kiutasították. A szabadkai püspök (1927-től) a horvát nyelv használatát helyezte előtérbe, és a magyar egyházközségekbe is Zágráb felé orientálódó, bunyevác lelkészeket nevezett ki. Az ügyvédek, orvosok, földbirtokosok által szervezett és vezetett Jugoszláviai Magyar Párt csak 1922- ben alakulhatott meg. Többször betiltották, vezetőit, aktivistáit üldözték, megfélemlítették. Várady Imre, Deák Leó, Prokopy Imre a belgrádi szkupstinában és a népszövetség fórumain, például Genfben adtak hangot a kisebbségi sérelmeknek és próbáltak védelmet szerezni. 1941 áprilisában a német, olasz és bolgár támadás hatására a királyi Jugoszlávia szétesett és kapitulált. A független horvát állam megalakulása után megindultak a magyar csapatok is, és visszafoglalták a Bácskát, Dél-Baranyát, a horvátok lakta Muraközt és Mura-

HTMH 2002. 9 / 44 Jelentés a vajdsági magyarság helyzetéről vidéket, a Bánság viszont német kézre került. A Szovjetunió megtámadása után robbant ki moszkvai utasításra a szervezett partizánharc. 1941 júliusa és októbere között 35 szabotázsakcióra került sor Bácskában. Egyetlen szervezett partizánosztag működött, az 58 fős Titel-környéki, sajkási. 1941 decemberétől több csendőrt, határőrt és katonát lelőttek, így a zsablyai csendőrparancsnokot is. Az azt követő tömeges razziákra és kivégzésekre nem elegendő indok a Zsablyára, Csurogra és Újvidékre részben az egyidejű bánáti német akció elől menekült és ott rejtőző partizánok felkutatása, hiszen azok száma aligha haladhatta meg a százat. A tisztogató akció -nak 3.300 áldozata volt, közülük 2.500 szerb ( Hideg napok ). A három és fél éves magyar uralom elsősorban oktatási művelődési téren hozott jótékony változást az ottani magyarok számára (bár a szerb horvát és a vend nyelvet minden iskolában továbbra is kötelezően tanították). Csalódást is okozott azonban: elmaradt a várt igazságos földreform, amely végre földhöz juttatta volna a kisemmizett magyarokat. A magyar etnikum II. világháborús vérvesztesége minden bizonnyal megközelíti a 60 ezer főt; a magyar nyelvű zsidóságé a 16 ezret. 1944. október 18-án kezdődött meg a németek és a magyarok táborokba gyűjtése. Hivatalos kimutatás szerint a 41 vajdasági munkatáborba 140 ezer németet és több száz magyart kényszerítettek; közülük igen sokakkal betegség és az éhezés végzett. A magyarság lelkiállapotát hasonlóképpen súlyosan terhelték az ellene 1944 45-ben elkövetett megtorló intézkedések, amelyek során Matuska Márton és Mészáros Sándor vizsgálatai és levéltári kutatásai alapján állíthatjuk, hogy minden ítélkezés nélkül 20 ezer magyart végeztek ki. Az áldozatok között százával gyilkolták le a katolikus és protestáns papokat és világi vezetőket a fasisztákkal való együttműködés alaptalan vádjával. (A történtekről a közelmúltig még beszélni sem volt szabad. Az újvidéki temetőben emlékükre állított kereszteket évről évre megrongálják.) A megtorlás, a megfélemlítés és a vezetőktől való megfosztás hármas céljával történő népirtás mellett a magyarság sorsát is megpecsételte a hozzá hasonló vallású és (munka) kultúrájú németek eltűnése. A 600 ezres jugoszláviai németségből több mint negyedmillióan pusztultak el a frontokon, a koncentrációs táborokban és az 1944 45-ös bosszúhadjáratban. A mintegy 330 ezer túlélő Németország nyugati felén talált új hazát. A vajdasági magyarság megbélyegzett voltát csak részben enyhítette az, hogy igen nagy számú magyar vett részt az antifasiszta harcban (a Petőfi brigádban és a vajdasági hadtestekben). Azt sem lehetett eltitkolni, hogy a két háború között a magyarság rendkívül aktív szakszervezeti életet élt, és erős baloldali kötődése volt, viszont polgári és nemzeti hagyományainak még az említése is tiltott volt. A Vajdaság az 1943-as jajcei AVNOJ-határozatnak megfelelően autonóm tartományi státust kapott Szerbián belül. A partizán tevékenységet összefogó Jugoszláv Antifasiszta Népfelszabadító Tanács az országot szövetségi államok és tartományok rendszerében szervezte újjá. 1944 és 1948 között 40 ezer déli telepes család (likaiak, bosnyákok, crnagorácok) 200 ezer tagja között 385 ezer hektár földet osztottak szét a Vajdaságban és

Jelentés a vajdasági magyarság helyzetéről 10/ 44 HTMH 2002. Szlavóniában. Ennek 1/10-ét kapta 18 ezer magyar földnélküli. A németeket leszámítva nem került sor nagyarányú kitelepítésekre, lakosságcserére. Ennek ellenére mintegy 30 ezren főként a magyar hadseregben szolgáltak és családtagjaik kerültek át Magyarországra. A beáramlás délről folytatódott: még 1953 és 1971 között is több mint félmillióan költöztek be a Vajdaságba, s ez a folyamat a Koszovóból kiköltözőkkel a mai napig tart, aminek következtében a magyarság egyre reménytelenebb kisebbségbe szorul, a tartományon belüli egykori 1/3-os aránya mára 1/6 alá süllyedt. 1956-tól a Jugoszláviára nehezedő nyomás csökkenése miatt a korábbi évek kisebbségi kirakatpolitikájában alapvető változás következett be: a hatalom megtette az első lépéseket az önálló magyar intézmények megszüntetésére. Minden, a vertikális önszerveződés -re irányuló kezdeményezéssel leszámolt. Ezután még költői metaforában sem engedték meg és tűrték meg a hasonló követeléseket. Az ilyen alkotások azonnal zúzdába kerültek. Az ún. területi iskolák és a kétnyelvű művelődési egyesületek erőltetésével fokozatosan elsorvadt az önálló szellemi élet a magyar szórványtelepüléseken. A fiatal nemzedékek megindultak az asszimiláció útján. Ugyanakkor a vajdasági nemzetiségek - nek Kelet-Közép-Európában egyedülálló művelődési és tájékoztatási intézményrendszerét hozták létre. A 60-as és 70-es években a Magyar Szó című újvidéki napilapot tartották a legjobb magyar nyelvű lapnak a világon, kitűnő hír- és kulturális műsorokkal jelentkezett az újvidéki rádió és televízió; a Híd, az Új Symposion és a Létünk a legszínvonalasabb magyar folyóiratok közé tartoztak; a Forum hosszú időn át a legeredményesebb határain túli magyar kiadóként működött. Az 1974-es alkotmány ugyan ellentmondásosan jelölte ki a két tartomány helyét, valójában azonban Vajdaság és Koszovó csaknem másfél évtizeden keresztül köztársasági jogállást élvezett. A de-etatizálás -sal és az önigazgatás kiépítésével már az 1951-es években megkezdődött a köztársasági, tartományi és községi hatalmi központok kialakulása ezt a folyamatot csak kodifikálta az 1974-es alkotmány. A Čanadanović Doronjski Krunić Major-féle vajdasági vezetés kiállt ugyan a helyi, elsősorban gazdasági érdekek védelmében, de keménykezű elnyomó politikát folytatott a demokratizálásért küzdő értelmiségiek és nemzetiségiek (magyarok, sőt a horvátoknak tekintett bunyevácok) ellen, megakadályozva nemzetiségi alapon létrehozandó ún. vertikális szervezeteik megalakítását, nehezítve anyanemzeteikkel fenntartott kapcsolataikat; megfélemlítésül koncepciós pereket is kreált [az Új Symposion betiltása (1971), Vicei Károly elítélése (1975), a Nyelvművelő Egyesület szétzilálása és rendőri megfigyelése, a kanizsai tanárok elüldözése, a Sziveri vezette Új Symposion újbóli szétverése (1982)]. Az egyházakra nehezedő a Szovjetunióhoz hasonló, sőt esetenként azt meghaladó méreteket öltő nyomás itt volt a legnagyobb. A hitoktatást felszámolták, az egyházi közszereplést vállaló pedagógusokat (pl. a kántorként is működő tanárokat ) elbocsátották, a lelkészek társadalmi tevékenységét, s különösen az ifjúság körében végzett munkát minden eszközzel megakadályozták. A vallásukat gyakorlók nem szerezhettek magasabb képesítést és a társadalom perifériájára szorultak.

HTMH 2002. 11 / 44 Jelentés a vajdsági magyarság helyzetéről 1948 után a szovjet támadásra való felkészítés állandósított fenyegetettség-pszichózisa mellett a legveszedelmesebbnek tartott magyar nacionalizmus ellen küzdöttek minden eszközzel. Megpróbáltak kialakítani egy a budapesti -vel szembefordítható, jugoszláviai vajdasági magyar nemzet(iség)-tudatot. A Vajdaság saját, mindenekelőtt a lakosság 1/4-ét kitevő nemzetiségi polgárai kárára képezett ki egyetemein és főiskoláin egy nagy létszámú, idegen mentalitású értelmiségi és vezető réteget, amely nem tért vissza az elmaradott déli területekre, hanem ott szerezve állást magának, rontotta a vajdaságiak elsősorban a nemzetiségi fiatalok elhelyezkedési esélyeit, és magához ragadta a vezető posztokat. Ezt az autonomista vezetést söpörte el 1988. október 6-án a joghurtforradalom, egy Belgrádból szervezett spontán tömegtüntetés, amelyhez a tömegeket az autóbuszokkal, vonatokkal odaszállított főként déli telepesek és leszármazottaik, felsőbb utasításra kivezényelt iskolások és munkások adták, akik természetesen arra a napra is megkapták fizetésüket. A kedélyes tüntetők között szendvicseket, üdítőt és joghurtot osztogattak innen az elnevezés is. 1990. augusztus 8-án a jugoszláv szövetségi parlament alkotmánymódosítása lehetővé tette az országban a többpártrendszert, így a magyar önszerveződést is. A várt kiteljesedés helyett azonban az 1986-ban a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia Memorandumában meghirdetett, majd 1989-ben a rigómezei és a belgrádi nagygyűlésen Milošević által megerősített Nagy-Szerbia létrehozásáért vívott harc vette kezdetét, amely a JSZSZK szétesésével, szankciókkal, a NATO bombázásával és Milošević bukásával ért véget. A vajdasági magyarság legújabbkori történelme egyik legnehezebb időszakát, az elmúlt évtizedet lezáró 2000. évi választások egy minőségileg új, kedvezőbb politikai légkör kialakulását tették lehetővé, amely a demokratikus folyamatok kibontakozása mellett a magyarság autonómia törekvési megvalósulásának is kedvez. 2. ÁLTALÁNOS ADATOK Terület: 102.173 km² (Szerbia: 88.361 km², Montenegró 13.812 km²). Összlakosság: 10.867.000 (Szerbia:10.213.000, Montenegró: 654.000) 1 fő. Népsűrűség: 101,7 fő / km 2 (1991). Etnikai csoportok: szerb 62,6 %, albán 13,5 %, montenegrói 5,5 %, magyar 3,9 %, bosnyák 3,00 % (1991). Vallások: szerb görögkeleti (44 %), katolikus (31 %), muzulmán (12 %), izraelita (nincs adat), protestáns (nincs adat), egyéb (11,5 %) (1991). Beszélt nyelvek: szerb (hivatalos nyelv), albán, magyar. Népegészség: átlagéletkor 73 év (nők), illetve 68 év (férfiak). 1 A Jugoszláv Szövetségi Statisztikai Hivatal 2001. évi becslése.

Jelentés a vajdasági magyarság helyzetéről 12/ 44 HTMH 2002. Államforma: szövetségi köztársaság (Szerbia és Crna Gora) 2. Hatalmi ágak: A törvényhozás szervei a szövetségi, köztársasági és vajdasági tartományi parlament. A végrehajtó hatalom a szövetségi köztársasági elnök ellenőrzése alatt álló szövetségi kormány. Az igazságszolgáltatás legfelsőbb szerve a legfelsőbb bíróság. 3 Főváros: Belgrád (1.554.000 fő) Egyéb városok: Novi Sad (Újvidék), Niš, Kragujevac, Subotica (Szabadka). Városi lakosság: 46 %. Közigazgatási beosztás: helyi önkormányzat (4.819), helyi önkormányzatok közössége (210), Szerbiában 29 körzet, 2 tartomány, ezen belül Vajdaság: Terület/km 2 Lakosság/fő Bácska 8.956 984.511 Bánság 8.886 680.347 Szerémség 3.838 349.011 Összesen 21.680 2.013.869 Tartományi központ: Újvidék/Novi Sad Politikai pártok: Szerbiában Demokrata Párt, Szerbiai Demokrata Párt, Szerbiai Polgári Szövetség, Szerbiai Szocialista Párt (SPS), Szerb Radikális Párt, Szerb Megújhodási Mozgalom (SPO), Szerbiai Szociáldemokrata Párt, Vajdasági Szociáldemokrata Liga, Szerbiai Kereszténydemokrata Párt, Vajdaság Koalíció, Szerb Egységpártja, Vajdasági Magyar Szövetség, Crna Gorában: Szocialisták Demokrata Pártja, Szocialista Néppárt, Néppárt, Szociáldemokrata Párt, Liberális Szövetség, Albánok Demokratikus Uniója. GDP/fő: 1,421 USD (2001). GDP évi növekedési ráta: 6,2 % (2001). Árfolyam: 60,19 YUD 1,00 EUR; 68,23 YUD 1,00 USD. Átlagos havi jövedelem: Jugoszlávia 5.545 YUD (2001). Infláció: 38,7 % (2001). 2 2002. március 14-én Belgrádban az EU közvetítésével aláírták a Szerb Köztársaság és Montenegró közötti kapcsolatok átrendezésére vonatkozó szerződést, amelynek értelmében a jövőben többek között megváltozik a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság (JSZK) neve is. Az egyezmény szerint a két tagköztársaságból álló ország új neve Szerbia és Crna Gora lesz. Az új megnevezés, abban a pillanatban lép érvénybe, amikor azt a szövetségi és a két köztársasági (szerbiai és montenegrói) parlament is elfogadja. 3 A Szerb Köztársaság és Montenegró közötti kapcsolatok átrendezéséről 2002. március 14-én Belgrádban aláírt szerződés szerint az új államközösségnek közös parlamentje, elnöke, miniszteri tanácsa és bírósága lesz.

HTMH 2002. 13 / 44 Jelentés a vajdsági magyarság helyzetéről Munkanélküliség: 34,6 % (2001. november). A magyar nemzeti közösség lélekszámának és arányának 1910 és 1991 közötti alakulását az 2. ábra szemlélteti. 2. ábra A Vajdaság nemzetiségi összetétele és a magyarok számának alakulása 1910 és 1991 között Az 1991. évi (még az egységes Jugoszlávia idején végzett) népszámlálás adatai szerint Jugoszlávia területén 345.376, Vajdaság területén 340.946 magyar élt. A legutóbbi összeírás idején a vajdasági magyarság 75,63 %-a Bácska, 21,56 %-a Bánát és 2,81 %-a Szerémség területén élt. Négy községben, Zentán (Senta), Adán (Ada), Magyarkanizsán (Kanjiža), és Kishegyesen (Mali Iđoš) abszolút többséget; további négy községben, Óbecsén (Bečej), Topolyán (Bačka Topola), Csóka (Čoka) és Szabadka (Subotica) relatív többséget alkot. Egyes falvakban, a szórványban is többségben él a magyar lakosság. A 2,1 milliós Vajdaság területén, ahol részarányuk megközelíti a 17 %-ot, gyakorlatilag nincs település magyar nélkül (a Vajdaság 464 településéből 453-ban élnek magyarok). A magyarság aránya a két legutóbbi, 1981. és 1991. évi népszámlálás között a legnagyobb mértékben (25 30 %) a szórványhelyzetű Alibunár, Beocsin, Zsablya, Ürög, Pećinci és Šid, valamint (20 25 %) Bács, Bácspalánka, Versec, Pancsova, Titel térségében csökkent, míg legkevésbé (5 10 %) a tömbmagyarság körzeteiben (Adán, Kanizsán, Zentán, Topolyán, Kishegyesen, Szabadkán és Óbecsén). A magyarság népességcsökkenésének okai: a rendkívül alacsony születésszám, a folyamatos és erőszakos asszimiláció, a tömeges kivándorlás, a katasztrofális elöregedés, a példátlan öngyilkossági hullám, az alkoholizmus, az epidemológiai válság a válások és abortuszok magas száma, a vegyes házasságok mellett az ún. jugoszláv népszámlálási kategória. A Trianon óta szakadatlan betelepítések, a népszámlálási manipulációk, s velük párhuzamosan a mesterségesen elsorvasztott magyar intézményrendszer következtében a magyarság részaránya jelentősen visszaesett a szerb népességhez viszonyítva.

Jelentés a vajdasági magyarság helyzetéről 14/ 44 HTMH 2002. 3. ábra A magyar nemzeti közösség a Vajdaságban 4. ábra Magyarok a vajdasági községekben

HTMH 2002. 15 / 44 Jelentés a vajdsági magyarság helyzetéről 5. ábra A természetes szaporulat a Vajdaságban 1953 és 1995 között Az 1991-ben kitört délszláv háború óta a vajdasági lakosság nemzetiségi összetételében olyan mélyreható változások következtek be, amelyek miatt az adatok jó része mára túlhaladottá vált. A háború következtében egyes források szerint kb. 40 50 ezer, más források szerint kb. 100 ezer magyar hagyta el szülőföldjét 1992 óta. A nagyrészt fiatal, jól képzett magyarok elvándorlásában a számarányukat messze meghaladó háborús behívások mellett a politikai, gazdasági és szociális bizonytalanság játszották a meghatározó szerepet. Ezzel egy időben a horvátországi és boszniai szerb menekült -ek Vajdaság területére történő tervszerű betelepítése a becslések szerint megközelítette a 250 ezret. Az 1995. évi augusztusi horvát katonai akció következtében a Knini Krajinából mintegy 150 ezer menekültet fogadott be Jugoszlávia, közülük mintegy 110 ezret, vagyis a menekültek 75 %-át a Vajdaságba irányították. (A tartományi Vöröskereszt adatai szerint a Vajdaság több mint 200 ezer menekültet, a Szerbiába érkező menekültek 42 %-át fogadta be. Az UNHCR nyilvántartása szerint 1995-ben 259.719 menekült tartózkodott a Vajdaságban.) Az 1920-as évek óta tudatosan és folyamatosan alkalmazott asszimilációs gyakorlatnak megfelelően tízezres nagyságrendben telepítették le a menekülteket a tömbben élő magyarság lakóterületén és Nyugat-Bácskában. Érkezésük és letelepedésük több községben megbontotta a magyarság homogenitását, vagy az 50 % körüli (magyar többségi nemzet) egyensúlyt. A felfegyverzett szerb menekültek számos helyi atrocitást provokáltak elsősorban horvát- és magyarlakta településeken. Megkezdték az eltávozottak, vagy ideiglenesen távol lévők ingatlanainak összeírását, sőt fizikai birtokbavételét. A magyarság körében továbbra is aggodalmat kelt a szélsőséges szerb nacionalista erők jelenléte. A Vojislav Šešelj vezette Szerb Radikális Párt az 1997. évi parlamenti és el-

Jelentés a vajdasági magyarság helyzetéről 16/ 44 HTMH 2002. nökválasztásokon aratott sikere után egyes vajdasági községekben, amelyekben hatalomra jutott, megkezdte a menekültek végleges elhelyezését, a települések átstrukturálását és az eredeti etnikai arányok megváltoztatását. Így történt ez Temerinben is, ahol a menekülteknek kizárólag a magyar többségű negyedben osztottak ingyenes telket, holott a település más területén is lett volna erre lehetőség. A területrendezési tervet a NATO jugoszláviai akciójának idején fogadta el a községi képviselőtestület. Hasonló veszély fenyegeti Bezdán települést is, ahol a helyi közösség ortodox templom építését tervezi a szerb menekültek részére. A történelmileg kialakult etnikai arányok megváltoztatását eredményezi az a tény is, hogy 1999 júniusában Törökkanizsán a helyi közösség (önkormányzat) ingyen osztott földet a szerb menekülteknek. A helyzet a demokratikus fordulat után sem változott lényegesen. A szerb demokratikus pártok egyes képviselői továbbra is úgy szeretnék megoldani a szerbiai menekültkérdést, hogy a szerb menekülteket zömmel magyarok által lakott területekre kívánják helyezni. A NATO jugoszláviai akcióját követően megindult a koszovói menekültek Vajdaságba érkezése is. A vajdasági magyar szervezetek becsült adatai szerint kb. 10 15 ezer új menekült (elsősorban koszovói roma) érkezett a tartomány területére. A JSZK területén az UNHCR adatai szerint kb. 800.000 menekült tartózkodik, akik nagy része véglegesen a JSZK-ban szeretne letelepedni, kisebbik hányaduk vissza szeretne költözni szülőföldjére, vagy más országba kíván emigrálni. Ezt a folyamatot látszik erősíteni a 2001 februárjában életbe lépett módosított jugoszláv állampolgársági törvény is, amelynek alapján szokatlanul rövid idő alatt megszerezhetővé vált a jugoszláv állampolgárság: összesen 125.000-en kapták meg az állampolgárságot, ebből 80.000 személy lett kettős állampolgár. A magyarság körében folytatódik a lassú elvándorlás. Üresen maradt ingatlanaikat szerb menekültek vásárolják meg. Mindezek következtében a ma még abszolút vagy relatív többségű körzetekben is helyi kisebbséggé válhat a magyarság. A kilencvenes évek első felében letelepített szerb menekültek, akik nagyszámú fegyverrel rendelkeznek, elsősorban Nyugat-Bácska magyar többségű településein gyakran a nyílt utcán zaklatják a lakosságot. Több településen egymás között felosztották a nagy értékű ingatlanokat, és a magyar lakosság tudtára adták, hogy elűzésükre, végső megoldásként fizikai leszámolásra is hajlandóak. A legutóbbi időszakban újra erőre kaptak Szerbiában és Vajdaságban azok a szélsőségek, amelyek minden baj forrását a nemzeti kisebbségek tevékenységében látják. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint azok a magyarságot és más kisebbségeket gyalázó falfirkák, sírgyalázások, amelyek a tavalyi év során a Vajdaság több településén (Nagybecskerek, Ómoravica, Újvidék, Szabadka, Topolya) is megjelentek. A különböző magyarellenes kirohanások figyelmeztető példája a telecskai (Bácsgyulafalva) tömegverekedés, amely a szerb menekültek és a helyi magyar fiatalok között tört ki, valamint a szabadkai és nagybecskereki magyar középiskolás tanulók bántalmazása. Különösen nagy visszhangot váltott ki a szerbiai köztársasági belügyi titkárság munkatársainak az a házkutatása, amelyet Matuska Márton, a köztiszteletben álló újvidéki nyugalmazott újságíró lakásában végeztek. A házkutatás során többek között lemásolták az 1944 és 1945 során

HTMH 2002. 17 / 44 Jelentés a vajdsági magyarság helyzetéről elkövetett magyarellenes atrocitásokkal kapcsolatos kutatásainak számítógépen tárolt anyagát. A 2002. évi népszámlálás A 2002. április 1-je és 2002. április 15-e között lebonyolított szerbiai népszámlálás alkalmával nemcsak a jugoszláv állampolgárokat és a jugoszláviai lakóhelyű külföldi állampolgárokat írták össze, hanem azokat a személyeket is, akik a délszláv háború előtt létező Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság (JSZSZK) tagköztársaságaiból és Koszovó tartomány területéről menekültek Szerbiába, függetlenül attól, hogy megszerezték-e a jugoszláv állampolgárságot vagy sem. A Koszovó tartomány területéről elmenekült személyek kivételével a többi menekültet állandó lakosnak, míg az előzőeket ideiglenesen ott tartózkodó személyeknek tekintette a népszámlálás. A Szerbiai Köztársasági Statisztikai és Informatikai Intézet a népszámlálási íveket az etnikailag vegyes összetételű területeken a nemzetiségek nyelvén is megjelentette. A Vajdaságban 11.500 népszámlálási biztos bonyolította le a népszámlálást. A népszámlálással kapcsolatban több szabálytalanság is történt a magyarok által lakott helységekben (Újvidék Telep, Titel, Maradék, Palánka, Nagybecskerek Muzslya, Lukácsfalva, Kikinda, Csóka, Zenta, Ada, Kanizsa). Ezek közül a leggyakoribb eset az volt, hogy a kérdezőbiztosok grafitceruzával töltötték ki a népszámlálási íveken az adatokat. A szórvány magyar területeken feltűnően kevés volt a magyar kérdező biztos és több helyről is érkezett olyan panasz, hogy a más nemzetiségű kérdező biztos a nemzeti hovatartozás tekintetében igyekezett befolyásolni a kérdezett személyt. Hiányosságok mutatkoztak az összeírók felkészítése tekintetében is. Több civil és szakmai szerveződés (Árgus civil szervezet, Vajdasági Mozgalom, PER Etnikai Fórum, Emberi Jogi Ügyészek Bizottsága) arra hívta fel a figyelmet, hogy még nem teremtődtek meg a politikai feltételek egy minden szempontból kielégítő népszámlálás elvégzéséhez. Figyelemre méltó az a szerb kormányzati lépés, hogy a népszámlálást a tervezettnél (2001) egy évvel később végezték el, s közben (2001 februárja) megszületett az a különösen liberális jugoszláv állampolgársági törvény, amelynek alapján igen rövid idő alatt meg lehet szerezni a jugoszláv állampolgárságot. Feltételezések szerint ezzel az aktussal akarja hitelesíteni a szerbiai kormányzat a menekültek célirányos betelepítésével kialakult demográfiai helyzetet. A népszámlálást eredetileg 2001-ben kellett volna megszervezni, de Jugoszláviában 2002- re, Montenegróban pedig 2003-ra halasztották el. Információink szerint Koszovó tartományban az általános politikai és társadalmi helyzet stabilizálódása után bonyolítják le az összeírást.

Jelentés a vajdasági magyarság helyzetéről 18/ 44 HTMH 2002. 3. JOGI HELYZET Az 1974. évi jugoszláv szövetségi, szerb köztársasági és vajdaság tartományi alkotmány a magyarságot, mint nemzeti kisebbséget államalkotó közösségként ismerte el, biztosítva számára a kollektív jogokat. Bizonyítja ezt: a JSZSZK Alkotmánya preambulumának 1. és 5. szakasza, az általános elvek I VII. része, valamint az 1., 4., 154., 170., 171., 245., 246., 247., és 248. paragrafusa, a Szerb Szocialista Köztársaság Alkotmánya preambuluma, valamint az 1., 2., 145., 146., 147., 148., 178., 194., 233., 240., 291., 293., 294., 295. paragrafusa, még részletesebben Vajdaság Szocialista Autonóm Tartomány Alkotmánya 1. paragrafusa, a 2. paragrafus 1. bekezdése, a 4., 5., 177., 189. paragrafusok, a 192. paragrafus 4., 5., 6. bekezdése, a 197. paragrafus 1. bekezdése, a 233. paragrafus 1. és 2. bekezdése, a 237. paragrafus 1., 2. és 3. bekezdése, valamint a 271. paragrafus. Az 1974-es alkotmányok nyomán Jugoszláviában szerteágazó kisebbségvédelmi rendszer alakult ki. A széleskörű jogegyenlőség a hadügy, a külügy és a gazdaságpolitika kivételével az ország területén élő valamennyi nemzetiség számára biztosított volt. A magyarok a szövetségi, köztársasági és tartományi képviselőházakban és a községi képviselőtestületekben is lélekszámuknak megfelelő arányos képviseletet élveztek. Az államot irányító kollektív testület és a képviselőházak kollektív vezetősége összetételében kivéve a hadügyet a proporció és a rotáció elve érvényesült. A JSZSZK nemzetközi színtéren is gyakran volt kezdeményezője a kisebbségvédelmi jogrendszer továbbfejlesztésének. 1988-ig minden nemzetközi kisebbségvédelmi konvenciót elfogadott és ratifikált. A hatalom azonban kényesen ügyelt arra elsősorban káderpolitikájával (a megválasztott és kinevezett magyar nemzetiségű vezetőt nem a magyar közösség választotta, minden esetben a hatalomhoz hű, vegyes házasságban élő párttag volt, s más állami vezetővel ellentétben semmilyen esetben sem élhetett a vétó jogával), valamint a nemzetiségi alapon történő gyülekezési, szervezkedési jog és a szólásszabadság korlátozásával, hogy a törvényekben biztosított rengeteg formális elem gyakorlattá ne váljon. Az 1990. szeptember 28-án elfogadott Szerb Köztársasági Alkotmány, amely Szerbiát többpártrendszerű polgári államként határozza meg, nem ismeri el a nemzeti kisebbségeket, mint közösségeket, sem ezek kollektív jogait. A nemzetiségi jogokat mint egyéni állampolgári emberi jogokat kezeli, amit jól érzékeltet az alkotmány preambulumából az 1., 6., 8. paragrafus, a 9. paragrafus 1. bekezdése, a 13. paragrafus, a 32. paragrafus 3. bekezdése, a 41., 49. paragrafus, a 108. paragrafus 1. és 2. bekezdése, a 109., a 110. paragrafus 1. bekezdése és a 112. paragrafus. Vajdaság Autonóm Tartomány 1991-ben meghozott Alapszabályának 1. paragrafusa 1. bekezdése, majd a 4., 6., 13. és 15. paragrafusok érintik a nemzeti kisebbségek jogait, mint egyéni emberi, illetve polgári jogokat. A Jugoszláv Szövetségi (Szerbia és Montenegró) Köztársaság jóval később, 1992. április 27-én elfogadott Alkotmánya szintén egyéni jogokként kezeli a nemzetiségi jogokat, amit bizonyít preambuluma, valamint 1., 2., 11., 15., 20., 42., 45., 46., 47., 48., 49.,

HTMH 2002. 19 / 44 Jelentés a vajdsági magyarság helyzetéről és 50. paragrafusa. Az alkotmánymódosítással tehát a magyarság hasonlóan Jugoszlávia más nemzetiségeihez megkapta az önszerveződés és szabad gyülekezés jogát, mint az egyetemes emberi jogok elidegeníthetetlen részét, de elveszítette formális kollektív jogait. Jugoszlávia és Szerbia Alkotmánya megvonta a tartományoktól az alkotmányozás és törvényalkotás jogát, csupán véleményező szerepet hagyott meg számukra. Megszüntette a tartományok önálló pénzforrásait, a tartomány és a községek önálló költségvetéseit. A Vajdaság névleg továbbra is megmaradt önálló tartománynak, valójában azonban földrajzi fogalommá vált, ugyanis az erősen központosított köztársasági hatalom minden döntési fontosabb jogkört a maga kezében tart, a végrehajtást pedig az újonnan kialakított körzetekre bízta, amelyek élére kormányzókat nevezett ki. Valójában azonban minden hatalom a szövetségi köztársasági elnök kezébe összpontosul. Az alkotmánymódosítással megszűnt az addig kiterjedten alkalmazható többnyelvűségi gyakorlat. Mára már csak a múlté az öt hivatalos nyelv a Vajdaságban, csupán a szerb s annak is a cirill betűs változata számít hivatalosnak, bár helyi szinten, helyi forrásokból még biztosítható a közületi többnyelvűség. A vajdasági magyarság társadalmi és gazdasági helyzetét hátrányosan befolyásolta Szerbia Legfelsőbb Bíróságának 1990-ben meghozott határozata, amely törvénytelennek minősítette azt az addigi gyakorlatot, hogy a szabad munkahelyekre a felvételi pályázatokat kötelezően a nemzetek és nemzetiségek nyelvén is meg kell jelentetni. A döntés törvénytelennek nyilvánította a közvállalatok és közintézmények foglalkoztatási gyakorlatában alkalmazott nemzetiségi kulcs jogi elvének alkalmazását. Az 1990-es években elfogadott, több, látszatra minden állampolgárt egyformán érintő jogszabály elsősorban a magyarságot sújtja. Ezek legfontosabbjai: Szerbia új körzetesítése (1991) a magyarlakta területet négy új körzetbe sorolva a hivatalos ügyintézést a természetes vonzásközpontok visszafejlesztésének szándékával, új, mesterséges és többségi dominanciájú központokba helyezte; az új köztársasági területfejlesztési törvény (1991) a kisebbségek által lakott területek kárára olyan gazdasági intézkedéseket foganatosít, amelyek példátlan centralizációval még az eddiginél is nagyobb mértékben ömlesztik át a helyben megtermelt javakat Szerbiába; az új köztársasági nyelvhasználati törvény (1991) megszüntette az autonóm tartomány idején alkalmazott anyanyelvhasználati jogokat. E törvény értelmében az önkormányzatok saját maguk dönthetnek a hivatalos nyelvek használatáról (az államigazgatási és bírósági eljárás során külön kell kérvényezni az anyanyelv használatát, de az ezzel kapcsolatok költségek finanszírozását a törvény eltörölte, a gyakorlatban a magyar nyelvű közigazgatási eljárások, a kétnyelvű dokumentumok kivételt az anyakönyvezés jelent és feliratok csak bürokratikus procedúrával igényelhetők); a diszkriminatív oktatási törvények (1992, 1998) a még teljesen vagy részben magyar

Jelentés a vajdasági magyarság helyzetéről 20/ 44 HTMH 2002. nyelvű alap-, közép- és felsőoktatási intézmények további elsorvasztását eredményezték (például 15 főhöz kötötték a tagozatok megnyitását, a pedagógusok alkalmazásának nem feltétele többé a kisebbségi nyelvismeret, az anyanyelvű iskolák így egyre inkább kétnyelvűvé válnak, az igazgatókat választás helyett központilag nevezik ki, az intézményekben szerb nyelvűvé változtatták az adminisztrációt stb.); az 1995-ben elfogadott új köztársasági örökösödési törvény kizárja az örökösödésből a külföldre távozottakat, így a behívó elől elmenekülteket is. Jogi helyzet a Milošević rendszer bukása után A magyarság szempontjából több olyan döntés született, amely az előző időszakhoz képest jobb lehetőségeket biztosít a jog területén, ugyanakkor született olyan alkotmánybírósági döntés is, amely a régi Milošević korszakot idézte fel a magyarság körében. A vajdasági képviselőház saját hatáskörében 2000. december 21-én elfogadta a többnyelvű anyakönyvi kivonatokról szóló határozatot, ezáltal a Vajdaságban újra lehet magyar nyelvű írott anyakönyvi kivonatot kérelmezni. A Szerbiai Alkotmánybíróság 2001. január 25-ei döntése megtiltotta a magyar helységnevek hivatalos és közéleti használatát. (A döntés már a demokratikus kibontakozás időszakában született, amelyben tevőlegesen részt vesz a Szerbiában élő magyar nemzeti közösség legnagyobb pártja is). A szerbiai parlament 2001. február 14-én hatályon kívül helyezte a hírhedt tájékoztatási törvényt. Ezáltal lehetővé vált, hogy a szabad tájékoztatás így a kisebbségek nyelvén történő tájékoztatás is ne ütközzön a továbbiakban, diszkriminatív jogszabályokba. A jugoszláv szövetségi parlament mindkét háza 2001. február 26-án elfogadta az amnesztiatörvényt (ezáltal lehetővé vált azon személyek visszatérése az országba, akik lelkiismereti okok miatt nem akartak részt venni a délszláv háborúkba). A vajdasági képviselőház saját hatáskörében 2001. március 29-ei ülésén elfogadta azt a határozatot, amelynek értelmében a tartományban a főiskolákon és egyetemeken a nemzetiségek nyelvén is meg kell szervezni a felvételi vizsgát (ez a kötelezettség alól csak abban az esetben mentesülhet az intézmény, ha a tartományban nem talál olyan szaktanárt, aki le tudná vezetni az anyanyelvű felvételi vizsgát). A szerbiai parlament 2002. február 4-én megszavazta az Egyes autonóm tartományi hatáskörök meghatározásáról szóló törvényt (Omnibusz-törvény), amellyel a Vajdaság 24 államigazgatási területen visszakapta azokat a jogköröket, amelyek a miloševići rendszer alatt szűntek meg. Ugyanakkor e törvény elfogadása egyáltalán nem jelentette az 1974-es jugoszláv alkotmány által szavatolt jogok teljes mértékű visszanyerését. 2002. február 14-én a szerbiai parlament elfogadta a Helyi önkormányzatokról szóló törvényt, amelynek köszönhetően növekedhet az önkormányzati bevételek aránya. A