Bevezetés a szemiotikába (2009/2010, őszi félév) Szemináriumvezető: Dr. Andok Mónika 1. sz. segédanyag: A jel a nyelvtudomány történetében Ajánlott irodalom: Horányi Özséb: 1975 Jel, jelentés, információ. Magvető Kiadó H. Tóth Imre: 1996 A nyelvtudomány története a XX. század elejéig. Szombathely 1. A jel a görög nyelvtudományban A görög bölcseket az érdekelte, hogy honnan ered és milyen jellegű a dolgok neve, elnevezése? A természetből, vagy önkényesen az emberektől: Phüszisz - theszisz vita. A görög filozófusok közül először Platon (Kr.e.: 427-347) Kratülosz című írásában szól hozzá a témához: A név a dolog utánzata. a szavak lehetőség szerint legyenek hasonlóak a dolgokhoz. A nevek helyessége a természetből ered, következésképpen úgy kell a dolgokat elnevezni, ahogyan a természetük megkívánja. Csak az alkothat szavakat, aki figyelembe veszi minden dolognak természettől meglévő nevét és ezt az ideát hangokban és szótagokban meg tudja valósítani. (Kratülosz 430/a, 435/a, 390/e) Mely elmélet mellett foglal állást Platon? A rossz szavak, melyek nem tükrözik a dolog természetét, Platon szerint többnyire barbár átvételek idegen népektől. Arisztotelészt (Kr.e.: 384-322) filozófiai, szónoklattani, és poétikai kutatásai vezették oda, hogy nyelvelméleti kérdésekkel foglalkozzék. A jellel kapcsolatos gondolatai Hermeneutika című kötetében jelentek meg. Nos, amik a beszédben elhangzanak, lelki tartalmak jelei, amiket például leírunk, a beszédben elhangzottak jelei. És mint ahogy nem mindenkinek az írása azonos, úgy a beszéde sem. Viszont a lelki tartalmak, amelyeknek ezek közvetlen jelei, mindenkinél ugyanazok, s azok a dolgok, amelyekről e tartalmak képet adnak, szintén ugyanazok. (Hermeneutika 16.a) Vagyis Arisztotelész számára világos volt, hogy a beszéd tulajdonképpen jel-funkciót tölt be, mert bizonyos lelki (tudati) tartalomra utal. Ez azt jelenti, hogy a névszónak nem természettől fogva van jelentése, hanem azáltal, hogy jellé lett. A jel-funkció teszi a hangokat névszókká. Arisztotetész melyik elmélet mellett foglal állást?.arisztotelész fenti megállapításai az alábbi következtetések levonását teszi lehetővé: 1. A beszéd a lelki tartalom jele, azaz a beszéd tükrözi az emberi tudatot, pszichikumot. 2. A külső világ tárgyairól alkotott kép minden embernél azonos, mert az emberi pszichikum törvényei általánosak. 3. Mivel a lelki élet, a pszichikum törvényei minden embernél azonosak, a nyelv általános törvényei is azonosak mindenkinél. Az Arisztotelész által használt kategóriák még nem voltak sem tisztán logikaiak, sem tisztán grammatikaiak. 2. A jel a római nyelvtudományban A római nyelvtudomány nagy érdeme, hogy létrehozta a tudomány saját terminológiáját. Általában három nagy területre koncentráltak: etimológiára, morfológiára és mondattanra. A jelről tulajdonképpen az etimológiánál esett szó. A korszak végén élt Cesarai Priscianus (Kr.u. 5-6. század) így ír erről: Ha a jól alkotott szavaknál a hangtest tükrözi a dolog természetét, akkor csak a hangokat kell pontosan megvizsgálni és máris megállapítható a jelentés motivációja. A hangtani elemzésből következtethetünk a szó jelentésére és történetére. (Instituciones grammaticae 5a) Például a vallum sánc szó jelentése azzal magyarázható, hogy a V betű emlékeztet a sánc oszlopaira. A hostis ellenség jelentése pedig a H betű alakjával magyarázható: a betű kétélű kardra emlékeztet. Ezek után a hangszimbolika az etimológiai kutatások fő magyarázó elve lett. Priscianus tehát a theszisz vagy a phüszisz támogatója? Miként nevezzük idegen szóval a hangutánzást? Soroljanak fel ilyen szavakat a magyar nyelvből! Mi a különbség hangutánzás és hangulatfestés között? 1
A hangszimbolika mellett még két magyarázó elvet használtak: 1. Hangszimbolika 2. A hangtest utal a jelzett dolog funkciójára, rendeltetésére, céljára: volpes róka magyarázata: volat pedibus repül lábain, Monumentum emlékmű: moneat mentem létezik, hogy emlékeztesse az észt. 3. A szó hangteste valaminek a távollétére utal: lucus liget, quod minime luceat mert ott kevés a fény. A római kor és a középkor közötti időszakot az átmenet korának vagy átmeneti kornak szokás nevezni. A leghíresebb filozófusa Augusztinusz vagy más néven Szent Ágoston (354-430) volt. A jellel kapcsolatos elmélkedéseiben Arisztotelészre támaszkodott, az ő nézeteit fejlesztette tovább. Ágoston rájött, hogy a valóság dolgokból és jelekből áll. A nyelv a jelekhez tartozik, mert a tárgyakat jelöli. A jel (signum) kettős természetű: egyrészt maga is tárgy, másrészt jelentése van. A nyelvben tehát van egy jelölő (signans) és egy jelölt (signatum) komponens. A jelek Ágoston szerint két csoportra oszthatók: 1. Természetes jelek signa naturalia. Például: füst 2. Célszerű jelekre signa data. Például: katonai jelvények. Az emberi nyelv mindkét csoportba beletartozik. Ágostont hova sorolná a phüszisz theszisz vitában? 3. A középkori nyelvtudomány jelfelfogása A középkor jellegzetes vitája a nominalizmus és a realizmus volt, mely feltűnt mind a filozófiában mind a teológiában. A realizmus hívei szerint az általános fogalmak nem a szubjektív emberi gondolkodás termékei, hanem saját realitással bírnak, reálisan léteznek és megelőzik az egyes dolgokat. A nominalizmus képviselői szerint az univerzáléknak nincs önálló létük, nem léteznek a gondolkodáson kívül. A nominalizmus képviselője Ockhami Vilmos (Kr. u.: 1285-1349), szerinte csak az egyedi szubsztanciák léteznek és az egyedi dolgok vizsgálata során az értelem elvonatkoztatja a lényeges vonásokat és abból hozza létre az általános fogalmat. Ily módon az általános fogalmak az egyedi dolgok lényeges tulajdonságainak jelei (signa). A fogalom a dolog tulajdonságaiból absztrahált természetes jel. A szó viszont intézményes jelnek tekinthető. A szó jelszerű természetét az teszi lehetővé, hogy helyettesíti a fogalmakat és a tárgyakat. Az általános tehát nem a dologban, hanem a fogalomban van, amelynek jele a szó. Aquinói Tamás (1224-1274) is hozzászólt a nominalizmus-realizmus vitához. Ő maga is hangsúlyozta, hogy a szónak jel funkciója van. A beszélő vonatkozásában pedig a szónak három minőségét kell keresnünk. : azt, ahogyan belsőleg felfogja az értelem, és aminek kifejezésére megformáljuk a külső szót. Nem más ez, mint a szív szava, melyet hang nélkül ejtünk. Másodikként a külső szó ősképét, vagyis a belső szót, mert ez a hangalakkal felruházott szó képét foglalja magában. Végül az érzékelhető formában kimondott szót, amelyiknek hangos szó a neve. (idézi Arens 1969.) Mit jelent Aquinói Tamásnál: szív szava, belső szó, hangos szó? A vita legnagyobb haszna az volt, hogy miután eldőlt, hogy az univerzálék a gondolkodásban lézetnek, elkezdődött annak feltárása, hogy milyen kapcsolat lehet: dolog és neve (res - nomen) valamint tárgy és fogalom (res - conceptus) között. Kialakult a jel fogalma és létrejött egy sajátos jelelmélet. Ez pedig a reneszánsz és a felvilágosodás nyelvtanában kap jelentős szerepet. 4. A jel értelmezése a reneszánszban - Michel Foucault alapján A XVI. század végéig a hasonlóság fontos szerepet töltött be a nyugati kultúra tudásában. Nagyrészt a hasonlóság kormányozta a szövegek exegézisét és interpretációját: ez szervezte meg a szimbólumok játékát, és tette lehetővé a látható és a láthatatlan dolgok megismerését. A hasonlóság irányította a dolgok ábrázolásának művészetét. Például: az emberi arc hét nyílása a bolygókhoz hasonlítható, a Föld és az emberi test analógiájában a test a rög, a csontok a sziklák, erei a nagy folyók, hét fő tagunk pedig a föld mélyén rejtőző hét fém. A növény rögzített állat mert lefelé tartja a fejét és a szája (gyökere) a földbe fúródik. Így rokonították egymással a sisakvirágot és a szemet. Az előbbi jó a szembetegségekre. Ezt magán a növényen szignatúra is jelöli, ugyanis a magjai úgy néznek ki mint az emberi szem. Ugyanígy hozták rokonságba egymással a diót és az emberi fejet, mert az agyunk hasonlít a dióbélre. Ebből azt a következtetést vonták le, hogy a diót fedő zöld kéreg jó a fej külső sebeinek gyógyítására, míg a dióbél az agy betegségeit gyógyítja. Volt amikor a hasonlóságot bizonyos arányok jelentették : a kéz vonalai, a homlok ráncolata utalt az élet hosszú vagy rövid voltára, illetve jellembeli 2
tulajdonságok olvashatók ki belőle. Két ránc találkozása a homlokon akadályt jelentett, a folytonosság szerencsét, a megszakítottság szerencsétlenséget. Fontos, hogy ezek a hasonlóságok a reneszánsz ember számára minden esetben jelölve vannak a dolgokan szignatúrák által, csak tudni kell olvasni ezeket a jeleket. Probléma: A hasonlóságok szignatúrákat követelnek, mert egyik sem volna észrevehető, ha nem lenne olvashatóan megjelölve. De miféle jelek ezek? Miről ismerjük fel, hogy a világ összes aspektusa, valamennyi egymást keresztező alakzata között létezik olyan jellegzetesség, amelynél meg kell állnunk, mert titkot és lényegi hasonlóságot jelez? Nevezzük hermeneutikának azon ismeretek és technikák összességét, amelyek szóra bírják a jeleket, lehetővé téve értelmük felfedését, nevezzük szemiológiának azon ismeretek és technikák összességét, amelyek lehetővé teszik annak meglátását, hol vannak a jelek, annak meghatározását ami jellé teszi őket, kapcsolataik megismerését és összekapcsolódásuk törvényeit: a XVI. század a szemiológiát és a hermeneutikát a hasonlóság formájában helyezte egymásra. Az értelem keresése azt jelenti, hogy napvilágra kell hozni a hasonlóságokat. A jelek törvényének kutatása azt jelenti, hogy felfedezzük az egymáshoz hasonló dolgokat. Foucault szerint a reneszánsz a hasonlóság ezen egyetemes elvében valamiféle neoplatonikus hagyományt éleszthetett fel. A reneszánsz számára a világ megfejthető jelekkel van tele. A hasonlóságokat és rokonságokat feltáró jelek maguk is a hasonlóság formái csupán. A megismerés tehát interpretáció jelent: a látható jeltől egészen addig menni, ami elhangzik általa és ami e jel nélkül a dologban szunnyadó néma szó maradna. Maga a nyelv sem önkényes rendszer, a világ sőt a természet részét képezi. Első formájában, amikor maga Isten adta az embereknek az abszolút biztos és áttetsző dolgok jele volt, mert rájuk hasonlított. A reneszánszban úgy vélték, már csak egyetlen nyelv őrzi ennek emlékét, a héber. De ha a nyelv nem is hasonlít többé közvetlenül a dolgokra, amelyeket megnevez, azért nincs még véglegesen elválasztva a világtól. Más formában továbbra is a felismerés helye marad. Egy másik nézet szerint a nyelvben van szimbolikus funkció: ám a bábeli sorscsapás óta ez nem kereshető ritka kivételtől eltekintve magukban a szavakban, hanem inkább magában a nyelv létében. 5. Változások a jelfelfogásban a XVII. században A XVI. században ahhoz hogy a jelek létezzenek nem kellett ismerni őket, semmit sem vesztettek volna, ha senki sem ismeri fel őket. Vagyis a jel létezik a megismerőtől függetlenül és csendben várja, hogy felismerjék. Ezzel szemben a XVII. században a jelről úgy vélekednek, hogy csak a megismerés aktusában létezik. Vagyis a jel viszonya a tartalmához nincs eleve rögzítve a dolgok rendjében. Mert a kapcsolat kettejük között nem a világban van, hanem a megismerésben. A sztoicizmus óta a jelek rendszere a nyugati világban hármas: mert megkülönböztették a jelentőt, a jelentettet és az esetet. A XVII. századtól viszont a jelek természete kettős, bináris lesz. Mert a Port Royal jelentő és jelentett összekapcsolódását határozza meg. Ez az új diszpozíció új probléma megjelenését vonja maga után. Korábban úgy tették fel a kérdést, hogy miképp ismerhető fel, hogy egy jel jól jelöli azt amit jelent. A XVII. századtól azt kérdezik, hogy miképp kötődhet egy jel ahhoz, amit jelent. A XVII. század elején, abban a periódusban, amelyet barokknak nevezünk, a gondolkodás már nem a hasonlóság elemében mozog. A hasonlóság már nem a tudás formája, hanem alkalom a tévedésre. A hasonlóság már szemfényvesztés, komikus illúzió: Don Quijote, Calderon Az élet álom. A klasszicizmus korának kiemelkedő franciaországi iskolája a Port Royal kolostor volt, mely a janzenizmus szellemi központja volt, Descartes és Pascal szellemében működött. A kolostor két nagy nyelvtudósa kiemelkedő nyelvtant alkotott a korszakban. A két szerzetes Antioine Arnauld (1612-1694), Claude Lancelot (1616-1695) voltak. A korszak végén a két tudóst száműzték, sőt XIV. Lajos nemcsak bezáratta, de fel is gyújtatta a kolostort. A klasszicizmus a jelet három változó szerint határozta meg: 1. A kapcsolat eredete szerint a jel lehet: természetes (egy elem, amelyet kiemelnek a dologból és a megismerés tesz jellé) vagy konvencionális. 2. A kapcsolat típusa szerint a jel tartozhat egy halmazhoz, amelyet jelöl vagy lehet egyedi jel. Pl.: egészséges arcszín az egészség jele, az Ószövetségi alakok egyszeri jelek. 3. A kapcsolat bizonyossága: a jel lehet annyira helytálló, hogy biztosak lehetünk jelentésében (nem lélegzik, meghalt), de lehet egyszerűen valószínű is: sápadtság rosszullét jele. Így írnak az elemekről a Port Royal iskola nyelvtanában: Amikor egy bizonyos tárgyat a másik reprezentációjának tekintünk csupán akkor a jel eszméjével van dolgunk éspedig az előbbi tárgy neve jel. Értelmezzük ezt a mondatot! 3
Beszélni annyi, mint gondolatainkat jelekkel kifejezni, amelyeket az emberek e célból találtak ki. A legmegfelelőbb jel a hang, a beszédhang. Mivel a hangok átmenetiek, ezért találták ki az írást, hogy a jelek megőrizzék életüket az időben. Ily módon a jeleket két aspektusból lehet vizsgálni, először természetük oldaláról, azaz a hangok és az írásjelen minőségében, másrészt jelentésük oldaláról, azaz abból a módból, amelynek segítségével az emberek gondolataikat jelölik. (Grammaire generale) Értelmezést a korszakhoz ugyancsak Foucault-nál találunk. A jel bináris elmélete, amely a XVII. századtól kezdve megalapozza a jel általános tudományát, alapvető módon kapcsolódik a prezentáció általános elméletéhez. Ha a jel egy jelentő és egy jelentett tiszta viszonya, akkor e kapcsolat csak a reprezentáció általános elemében létesülhet: a a jelentő és a jelentett csak annyiban kapcsolódik egymáshoz, amennyiben mindkettő reprezentál és az egyik jelenleg a másikat reprezentálja. a jel tulajdonképpen megkettőzött reprezentáció, önmagában kettőződik meg. (Foucault, M.: 2000. A szavak és a dolgok, 85,88) Meg kell említenünk még egy német származású nyelvészt a korszakból, Gottfried Wilhelm Leibniz (1646-1716) szerepe kiemelkedő a jelekről való gondolkodás szempontjából. A szavak Leibniz szerint nemcsak a gondolatok jelei, amelyekkel valamit ki akarunk fejezni, hanem az érintkezés eszközei is.a gondolkodás azért támaszkodik jelekre, hogy egy határozott dolgot megvizsgáljon. A dolog megvizsgálása után az értelem arra törekszik, hogy a beszéd és a gondolkodás során a megfelelő szót az eszme vagy a dolog jeleként használja. A használt szónak mindkét beszédpartner számára ismertnek kell lenni. Ha valaki nem ismeri a jel jelentését, akkor nem használhatja a jelet a beszédfolyamat során. A jel tehát kétoldalú és kommunikatív jellegű. 6. A jelek háttérbe szorulása XVIII-XIX. század A XVIII. század második felétől a XIX. század végéig a nyelvtudomány erőteljesen a történetiség a nyelvtörténet felé fordult. Megfejtették a nyelvcsaládokat, leírtak hangfejlődési tendenciákat, nyelvfejlődési utakat. Foglalkoztak etimológiával, de ennek már semmi köze nem volt a korai, tudománytalan etimologizálásokhoz, mely a római szófejtéseket jellemezte. Kiemelkedő nyelvészek a korszakban: Humboldt, Rasmus Rask, Franz Bopp, Jacob Grimm a magyarok közül Sajnovics János, Révai Miklós. A tendencia a XIX. század végére elhalványodik, s pszichológiai, filozófiai indíttatások nyomán majd új utakat keresnek a nyelvészetben. 4
Bevezetés a szemiotikába (2009/2010, őszi félév) Szemináriumvezető: Dr. Andok Mónika 2. sz. segédanyag: Saussure, mint a jeltudomány egyik megalkotója Ajánlott irodalom: Ferdinand de Saussure: 1997 Bevezetés az általános nyelvészetbe. Corvina 1. Előzmények Saussure elméletéhez Amikor Saussure nyelvészeti méltatásába belevágunk, elkerülhetetlen két olyan terület kiemelése, mely hallatlanul fontos szerepet játszott elmélete kialakításában. A két forrás: a) az újgrammatikus iskola a nyelvtudományon belül. b) a szociológia mint tudományág megjelenése a XIX. század utolsó harmadában. Az újgrammatikus iskola két kiemelkedő alakja Wilhelm Wundt (1832-1920) és Hermann Paul (1846-1921) voltak. Paul eredetileg germanista volt, de a nyelv történeti magyarázata mellett felbukkant munkáiban a pszichológiai magyarázat is. A nyelv keletkezéséről vallott elméletében tűnik fel a jel fogalma. Szerinte egy nyelv kialakulásáig három fázison kell keresztülmennie, melyek a következők: 1. Valamilyen ösztönzés hatására ösztönszerű kifejező mozgás keletkezik. 2. A kifejező mozgást okozati elemek váltják fel, hívják életre. 3. A kifejező mozgás egy magasabb szinten jellé válik, és ez a jel elterjed valamilyen önkéntelen, majd szándékos utánzás útján egy közösségben. Így tulajdonképpen egy jeltömeg keletkezik, ami csak később válik a mai értelemben nyelvvé, s amelynek kifejlődését az tetőzi be, amikor egy bizonyos jel elszakadva az eredeti tényleges viszonytól már meghatározott jelentés hordozójává vált a kollektív használat során. Wilhelm Wundt is foglalkozott a kérdéssel, de nem a nyelv, hanem a jelbeszéd oldaláról. Úgy vélte, hogy: A jelbeszéd a gondolatoknak látható jelekkel való közlése, és így középhelyet foglal el az írás és a hangos beszéd között. A természetes jelek kifejező mozgásokból erednek, tehát nem képzetet jelölnek, hanem indulatot, érzelmet. (idézi Gombocz, 1903 Nyelvtörténet és lelektan.) A jel fejlődésének megvannak a maga fázisai, ez lehet együtt mozgás vagy felelőmozgás. A jelbeszéd jellemzői a következők: - minden eseményt közvetlen jelenlévővé változtat át - a gondolatokat önálló képzetekre bontja, tagolja - az összetett mondatokból egyszerű mondatok egymásutánja lesz - hű mása az ember lelki életének A jel fogalmával foglalkoztak az olyan kortárs nyelvészeti iskolák, mint a moszkvai és a harkovi iskola. Az előbbiből ki kell emelnünk Filip Fortunatovot (1848-1914), aki a következőket mondta a jelekről: A nyelv jelek halmaza, a gondolatoknak a beszédben való kifejezésére. Bár emellett a nyelvben léteznek jelek az érzelmek kifejezésére is. A nyelvi jel lényege az, hogy képes a tudatunkban meglévő fogalmak (érzelmek ) felidézésére, helyettesítésére és kifejezésére. A nyelv segítsége nélkül, pusztán képzetek útján nem lehetséges az emberi érintkezés. Ennek ellenére a hangutánzó szavak kivételével nincs oksági kapcsolat a képzet és annak nyelvi jele között. Hasonló gondolatokat találunk a harkovi iskola vazéralakjánál, Alexander Potyebnyánál (1835-1891). Úgy véli, hogy a jel feltételezi a jelölőt és a jelöltet. A jel nem önmagáért fontos a számunkra, hanem azért mert a jelöltnél hozzáférhetőbb lévén, annak eszközéül szolgál, hogy ez utóbbit, mely gondolatunk valódi célja, magunkhoz közelíthessük. A jelölt mindig valami távolabbi, elrejtett, nehezen megismerhető a jellel összehasonlítva. A nyelvész elődök közül Saussure maga érdekes módon csak William Dwight Whitney-re (1827-1894) hivatkozik. Az amerikai nyelvész volt talán az első, aki a nyelv társadalmi jellegét hangsúlyozta. Saussure másik nagy forrása a szociológia volt, amelyet akkoriban August Comte (1798-1867) és Émil Durkheim (1858-1917) neve fémjelzett. A társadalom Saussure számára tulajdonképpen analógiát biztosított a magyarázatai során. 5
2. Ferdinand de Saussure élete (1857-1913) Genfben, ősi hugenotta családban született. Családjában a XVIII. század kezdetétől fogva számos neves természettudós található. Kezdetben Ferdinand de Saussure is hallgat két szemeszternyi kémiát és fizikát a genfi egyetemen, de aztán áttér az irodalomra és a nyelvészetre. Tanulmányait Németországban: Berlinben és Lipcsében fejezi be, melyek akkoriban a filológia fellegvárai voltak. Huszonegy évesen megírja azt a művet, amelyet úgy tekintenek, mint a legszebb történeti nyelvészeti könyvet, amelyet valaha is írtak, címe: Mémoire sur les voyelles. Alig 24 éves, amikor a Sorbonne-on félévi tanulás után rábízzák az összehasonlító grammatika oktatását, amelyet addig nem oktattak francia egyetemen. Az erőteljes kezdés után egy belső vívódásokkal teli szaksz következik pályáján. 1891-ben visszatér Genfbe, 1896-ban pedig Wertheimer professzor nyugdíjazása után ő vezeti az általános nyelvészeti tanszéket. Ettől kezdve kutatásaiba temetkezik, gyakorlatilag nem publikál semmit eredményeiből. Haláláig mindössze három alkalommal tart Bevezetés a nyelvtudományba címmel kurzust: 1906-07, 1908-09, 1910-11-ben, majd 1913-ban meghal. Halála után tanítványai először a kézirataiból próbálják meg összeállítani könyvét, de kiderül, hogy az összes feljegyzését, melyekből előadásait tartotta elégette. Így nem maradt más hátra, mint a tanítványok jegyzeteiből összeállítani a könyvet, mely azóta is az egyik legtöbbet hivatkozott nyelvészeti alapmű: Cours de linguistique générale, Bevezetés az általános nyelvészetbe. Életében előadótermei mind Párizsban, mind Genfben félig üresek voltak, de akik hallgatták, azok a következő nyelvészgeneráció törzsét alkották, számos európai egyetemre vitték magukkal Saussure tanításait. Például Paul Passy, Maurice Grammont, Charles Bally vagy Albert Sechehaye. Egyébként magának a Cours-nak a szövegét ez utóbbi két tanítvány állította össze. Saussure kiáll amellett, hogy a nyelv alapvetően társadalmi jellegű. Pontosan a közösségi használat a feltétele annak, hogy egy nyelv életképes legyen. Nyelvről vallott felfogása három pontban foglalható össze: 1. Megkülönböztette szinkrónia és diakrónia kettősségét. A nyelv mai rendszere és a nyelvtörténet elkülönítése. (Saussure úgy hivatkozik erre az elkülönítésre mint rendszer és átalakulás.) 2. Nyelv és beszéd (langue és parole) dichotómiáját. Beszéd: a beszédtevékenység egyedi megnyilvánulás. A nyelv a közösség tagjai közötti megállapodás következtében létezik. Senki sem bírja teljes egészében a nyelvet. Ezért a parole mindig kevesebb mint a langue. A nyelv és a beszéd együttese a nyelvezet langage. A nyelvtudománynak a nyelvvel kell foglalkoznia, vagyis a beszéddel és a nyelvezettel nem. (Saussure úgy hivatkozik erre az elkülönítésre mint egyén és társadalom.) 3. A nyelv rendszerszerű vizsgálatát szorgalmazta. Vagyis ok-okozat feltárását. 3. Saussure és a szemiológia Előadásaiban Saussure a következőképpen határolta körül a jelek tudományát: Láttuk, hogy a nyelv társadalmi intézmény, de több vonásban különbözik más, például politikai, jogi intézményektől. Ahhoz, hogy sajátos természetét megértsük, a tényeknek egy új csoportját kell közbeiktatni. A nyelv gondolatokat kifejező jelek rendszere, és ezért összehasonlítható az írással, a süketnéma ábécével, a szimbolikus szertartásokkal, az udvariassági formákkal, a katonai jelzésekkel, stb. Csak éppen a legfontosabb e rendszerek közül. Elképzelhetünk tehát egy olyan tudományt, amely a jelek életét tanulmányozza a társadalmi életen belül, ez a társaslélektan és következésképpen az általános lélektan része lenne, amelyet mi a görög szémeion jel szó alapján szemiológiának nevezünk. Ez arra volna hivatott, hogy megtanítson miben állnak a jelek, s milyen törvények igazgatják őket. A nyelvtudomány csupán egy része ennek az általános tudománynak. A szemiológia pontos helyének meghatározása a pszichológusokra tartozik. (Cours 71-73) Jel-jelölt-jelölő A nyelvi jel nem egy dolgot és egy nevet, hanem egy fogalmat és egy hangképet egyesít. Ez utóbbi nem a materiális hang, vagyis kizárólag fizikai valami, hanem ennek a hangnak a pszichikai lenyomata, annak az ábrázolása, amit érzékszerveink tanúságként adnak róla, érzéki jelenség, és materiálisnak csak abban az értelemben, az asszociáció másik, általában elvontabb tagjával, a fogalommal való oppozícióban mondjuk. Hangképeink pszichikai jellege jól kitűnik, ha saját beszédünket figyeljük. Anélkül, hogy ajkunkat vagy nyelvünket mozgatnánk, beszélhetünk magunkban vagy elmondhatunk gondolatban egy verset. (Cours 130) A nyelvi jel tehát kétarcú pszichikai entitás. Mi a fogalom és a hangkép kombinációját nevezzük jelnek. a jel szót tartsuk meg az egész jelölésére, a fogalom és a hangkép kifejezést pedig a jelölt-tel illetőleg a jelölő-vel helyettesítsük. (Cours 133) Jelölt designatum, jelölő - signans 6
A nyelvi jelnek két fontos tulajdonsága van Saussure szerint: 1. A jel önkényes volta: A jelölőt a jelölttel egyesítő kötelék önkényes. Ehhez a következőket fűzi hozzá: annak, amit mi jelölőnek nevezünk, a megnevezésére használták a szimbólum szót is. Annak, hogy ezt elfogadjuk éppen első elvünk miatt akadályai vannak. A szimbólumnak jellemző sajátsága az, hogy sohasem teljesen önkényes, nem tartalmatlan, megvan benne a jelölő és a jelölt közötti természetes kapcsolat csökevénye. Az igazság szimbólumát, a mérleget nem lehetne bármivel, például egy kocsival helyettesíteni. (Cours 139) Itt fűzi hozzá gondolatát a hangutánzó szavakkal kapcsolatban: A hangutánzó és a hangulatfestő szavakra hivatkozva azt mondhatná valami, hogy a jelölő megválasztása nem mindig önkényes. Ezek azonban sohasem szerves elemei egy nyelvi rendszernek. Számuk egyébként sokkal kisebb mint hiszik. (Cours 142) 2. A jelölő lineáris jellege. A jelölő mivel auditív természetű, ezért kizárólag az időben létezik és olyan sajátosságai vannak, amelyeket az időtől kölcsönöz: a. Kiterjedése van. b. Ez a kiterjedés csak egy dimenzióban mérhető egy vonal (lineáris). Saussure kiegészíti a fentieket még azzal, hogy a nyelvi jel változtathatatlan, mert nemhogy az egyénnek, de a közösségnek sincs hatalma egyetlen szó fölött sem. S ezért nincs szerinte a nyelveredetnek akkora jelentősége, amelyet korábban tulajdonítottak neki. Saussure genfi tanítványai között találunk egy Szergej Karcevszkij nevű orosz tudóst, aki majd a moszkvai és a prágai nyelvésziskolában olyan tanítványoknak adja át a saussure-i tanokat mint Roman Jacobson és Trubecoj. 7
Bevezetés a szemiotikába (2009/2010, őszi félév) Szemináriumvezető: Dr. Andok Mónika 3. sz. segédanyag: Peirce felfogása a jelekről. A jelek tichotómiái. Ajánlott irodalom: Charles S. Peirce:1975 A jelek felosztása. In.: Horányi Szépe (szerk.): A jel tudománya. P.: 20-41. 1. Charles Sanders Peirce (1839-1914) élete Peirce a modern szemiotika legjelentősebb előfutára. Édesapja Benjamin Peirce matematikus - csillagász volt a Harvard Egyetemen, Peirce pedig eredetileg földmérő, geodéta volt. Később, 1880 táján fordult a filozófia felé, s logikával foglalkozott elsősorban. William James-szel együtt megalapítója volt a pragmatika néven ismert filozófiai irányzatnak. Ezekben az években még Kant van rá nagy hatással, ekkor kezd a sémák fogalmán gondolkodni, s azt írja kritikaként kantról, ha eszébe jutott volna a séma fogalma, az szétfeszítette volna az elméletét. Pragmatikus maximáját 1878-ban fogalmazta meg: a jelentés világosságához vezető filozófiai és tudományos módszer a pragmatika. A századforduló után azonban elhatárolódott az egyre erőteljesebben kibontakozó és egyre inkább rá hivatkozó pragmatista iskolától, mert szerinte félreértették írásait, a pragmatikát hasznosságra csupaszították. S innentől kezdve a saját elgondolásait pragmaticizmusnak nevezte. A filozófiai indíttatása miatt nevezik az általa képviselt irányzatot pragmatista szemiotikának. A logikát tulajdonképpen szemiotikának tekintette. S legfőbb érdeme egy olyan jeltipológia létrehozása, mely máig érezteti hatását. Rendkívül sokat írt, viszont semmit sem publikált életében, csupán 1930-től kezdik kiadni műveit. A Cambridge-i Egyetemen gondozzák a hagyatékát, mely rengeteg, de igen összekeveredett feljegyzéshalmazból áll. Nehéz dolguk van a filológusoknak abban a tekintetben is, hogy egy-egy definíciónak Peirce többször is nekiveselkedett, s a definíciók nem teljesen fedik egymást. 2. Peirce elméletének körvonalai Figyeljék meg az alábbi idézetben, hogy Peirce mely tudományhoz sorolja a szemiotikát? A logika általános értelemben véve pusztán más elnevezés a szemiotikára, a jelek kvázi-szükségszerű vagy formális tudományára. Kvázi-szükségszerűn vagy formálison azt értem, hogy az általunk ismert jelek tulajdonságait figyeljük meg, és ebből a megfigyelésből olyan folyamat révén, melyet aligha nevezhetek másnak mint elvonatkoztatásnak hangsúlyozottan esendő, tehát bizonyos értelemben egyáltalán nem szükségszerű megállapításokhoz jutunk. (Peirce, 1975, 21.) 1 Saussure melyik tudományhoz kötötte a szemiológiát? Peirce úgy véli, hogy ez az elvonatkoztató megfigyelés nagyon fontos minden ember gondolkodásában, életében, de a filozófia nem foglalkozik vele egyáltalán. Pedig a folyamat Peirce szerint igenis emlékeztet a matematikai érvelésre. Magáról a jelről Peirce a következő definíciót és leírást adja: A jel vagy helyettesítő (representamen) az, ami valamit valaki számára valamely tekintetben vagy minőségben helyettesít. Valakihez szól, tehát az illető személy tudatában megfelelő vagy esetleg fejlettebb jelet hoz létre. Ezt a létrehozott jelet az első jel értelmezőjének nevezem. A jel valami helyett, tárgya helyett áll. E tárgyat nem minden tekintetben helyettesíti, hanem egy eszmére utalva amelyet olykor a helyettesítő alapjának neveztem. (Peirce, 1975, 22.) Értelmezze és hasonlítsa össze ezt is a saussure-i definícióval! 1 Charles S. Peirce: A jelek felosztása. In.: Horányi Szépe (szerk.): A jel tudománya. P.: 20-41. 8
A szemiotikát Peirce háromágú tudománynak nevezi: 1. Tiszta nyelvtan: az a feladata, hogy megállapítsa, mi az, aminek szükségszerűen igaznak kell lennie minden tudományos értelem által használt helyettesítőre nézve, különben semmiféle jelentést nem testesíthetnek meg. 2. Logika: a helyettesítések igazságának feltételeit kutató formális tudomány. 3. Tiszta retorika: az a feladata, hogy megállapítsa azokat a törvényeket, amelyek alapján egy jel másikat, különösképpen pedig egy gondolat másik gondolatot teremt bármely tudományos vizsgálódásban. Peirce szerint bármi csakis úgy válhat jellé, hogy valami mást, a tárgyát helyettesíti. A következőket írja még a jelről: De egy jelnek több tárgya is lehet. Mondjon erre példát! A jel csak helyettesítheti és értelmezheti a tárgyat, de nem ismertethet meg vele. A jel feltételezi a tárgy előzetes ismeretét. A jel olyan helyettesítő, melynek valamely értelmező a tudatában van. A hármas viszony első tagja a helyettesítő, a második a tárgy, a harmadik tag pedig az értelmezője. 3.A jelek trichotómiái Peirce a jeleket három trichotómia segítségével osztotta fel. A három felosztás alapja a következő: 1. Az első trichotómiát aszerint írta le, hogy a jel pusztán minőség, ténylegesen fennáll-e vagy általános törvény-e. 2. A második trichotómiát aszerint osztotta fel, hogy milyen a jelet a tárgyához fűző kapcsolat: a jelnek valamely tulajdonsága, a jelet a tárgyához fűző viszony vagy az értelmezővel kapcsolatos viszony. 3. A harmadik trichotómia abból indul ki, hogy az értelmező lehetőség, tény vagy érvelés jeleként fogja fel a jeleket. A első trichotómia: a) Minőségjel: olyan minőség, mely jel szerepét tölti be. Tényleges jelként csak akkor működik, ha testet ölt. Pl: gyors, lassú, stb. (Ld. Eco kávéfőzős példáját a minőségjellel kapcsolatban! Ugyanaz vagy hasonló, ez a kérdése.) b) Egyszeri jel: jelként szereplő ténylegesen fennálló dolog vagy esemény. c) Törvényjel: minden konvencionális jel törvényjel, emberek hozzák létre. Nem egyetlen tárgy, hanem általános típus. A második trichotómia: A harmadik trichotómia: a) Ikon: olyan jel, amely az általa jelölt tárgyra pusztán saját jellemzőivel utal. Azaz az ikon jelként csak akkor működőképes, ha van ilyen tárgy. Magán viseli azt a jegyet, amely jelentést ad neki. Pl.: mértani vonalat helyettesítő ceruzavonás. b) Index: oly módon utal az általa jelölt tárgyra, hogy az a tárgy rá valóban hatást gyakorol. Ha a tárgya semmivé válik, akkor elvesztené az őt jellé tévő tulajdonságát. Pl: a lövés jeleként golyó nyomát lehet észrevenni. Vagyis az index a tárgyra nem azért utal, mert hasonlít rá. Egyedi esetekre utalnak az index jelek. S vak kényszer irányítja a figyelmet a tárgyukra. c) Szimbólum: olyan jel, amely az általa jelölt tárgyra olyan törvény segítségével utal, amely rendszerint általános eszméket társít egymással és működésével azt a következményt vonja maga után, hogy a szimbólumot úgy értelmezzük, mint ami a tárgyra utal. A szimbólumot főleg az a tény teszi jellé, hogy jelként használjuk és így is értik meg. a) Réma: olyan jel, amely az értelmezője számára minőségi lehetőség jele, azáltal, hogy egy meghatározott fajtájú lehetséges tárgyat helyettesít. b) Tétel (propositio): Olyan jel, amely az értelmezője számára a tényleges fennállás jele. (Nem lehet tehát ikon.) c) Argumentum: olyan jel, amely az értelmezője számára a törvénynek a jele. A tárgyat jeltermészetének megragadásával ábrázolja. 9
A fenti három trichotómia Peirce szerint a jelek tíz osztályához vezeti el a kutatót. 1. Minőségjel: ilyen például a vörös érzése Peirce szerint. Ez szükségszerűen ikon és rémaként értelmezhető. 2. Ikonikus egyszeri jel: például bármely egyedi ábra. Ikonjellegű, rémaként értelmezhető, minőségjel megtestesülése. 3. Rématikus, index jellegű egyszeri jel: például a spontán kiálltás. A figyelmet arra atárgyra irányítja, amely jelenlétét okozza. 4. Tétel jellegű egyszeri jel: például a szélkakas. A tárgya valóban hatást gyakorol rá, tehát szükségképpen index jellegű jelről van szó. Csak valóságos tényről nyújthat információt. 5. Ikonikus törvényjel: egy ábra, eltekintve tényszerű egyediségétől. Bármely általános törvény vagy típus. Mivel ikon, rémának is kell lennie. 6. Rématikus index jellegű törvényjel: például egy mutató névmás. 7. Tétel s egyszersmind index jellegű törvényjel: például utcai kiáltás. Bármely általános típus, mely általános érvényű ugyan, de a tárgyának minden egyes esetére valóban hatást kell gyakorolnia. 8. Rématikus szimbólum vagy szimbolikus réma: például egy köznév. 9. Közönséges tétel jellegű szimbólum: olyan jel, mely általános eszmék társulása révén kapcsolódik a tárgyához. 10. Argumentum: olyan jel, amelynek értelmezője a tárgyát abból a törvényből következő utólagos jellel helyettesíti, mely szerint minden ilyen premisszától ilyen konklúzióhoz vazatő út megfelel az igazságnak. Csak általános tárgya lehet. Mint szimbólum egyszersmind törvényjel is. Ezeket az osztályokat Peirce egy táblázatban is ábrázolja: 1. 5. 8. 10. rématikus rématikus rématikus következtetéses ikonikus ikonikus szimbólum szimbólikus minőségjel törvényjel törvényjel törvényjel 2. 6. 9. rématikus rématikus tétel jellegű ikonikus index jellegű szimbólum egyszeri jel törvényjel törvényjel 3. 7. rématikus tétel index jellegű index jellegű egyszeri jel törvényjel 4. tétel index jellegű egyszeri jel 10
Bevezetés a szemiotikába (2009/2010, őszi félév) Szemináriumvezető: Dr. Andok Mónika 4. sz. segédanyag: A jelelmélet Morris-féle megalapozása. Szintaktika szemantika pragmatika. Ajánlott irodalom: C. W. Morris: 1975 A jelelmélet megalapozása. In.: Horányi Szépe (szerk.): A jel tudománya. P.: 43-92. C. W. Morris: 1975 A jelelmélet alapfogalmai. In.: Horányi Szépe (szerk.): A jel tudománya. P.: 93-105. Ogden, K. C. Richards I. A.: 1975 A jelek jelentése: összefoglalás. In.: Horányi Szépe (szerk.): A jel tudománya. P.: 81-89. 1. Charles William Morris (1901-1979) és a behaviorista szemiotika Morris az első olyan kutató, aki a teljesség igényével akarja művelni a szemiotika tudományát, vagyis egy teljes rendszert próbál kidolgozni, melyben minden felmerülő kérdés megválaszolható. Szemléletét az 1930-40- es években a behaviorizmus határozta meg. Ez a megközelítés tükröződik abban a megközelítésben, definícióban mely szerint az ember a legfőbb jelhasználó állat. Csupán jelrendszereinek bonyolultsága, összetett volta különbözteti meg az állatvilágban szokásos jelhasználattól. Maga az emberi civilizáció is jelektől és jelrendszerektől függ, s az emberi szellem elválaszthatatlan a jelek funkcionálásától. A szemiotika helyét a tudományok rendszerében a következőképpen határozza meg: A szemiotika viszonya a tudományokhoz kettős: maga is egy tudomány a sok között, egyúttal pedig a tudományok eszköze. A szemiotikának mint tudománynak a jelentősége abban áll, hogy a tudományok egyesítése felé vezető út egyik lépcsője, mivel minden speciális jeltudomány így például a nyelvészet, a logika, a matematika, a retorika és (bizonyos mértékig) az esztétika alapjául szolgál. 2 (Morris, 1975,45-46) Szemiózisnak nevezi azt a folyamatot, amelyben valami jelként funkcionál. S ezt a folyamatot három-négy elemre bontja. Ezt a folyamatot úgy tekintik három (vagy négy) tényezőből áll: abból, ami jelként szerepel, abból, amire a jel vonatkozik és abból a jel értelmezőjére gyakorolt hatásból, amelynek következtében a szóban forgó dolog a jelértelmező számára jellé válik. A szemiózisnak ez a három összetevője: a jelölő, a deszignátum és az interpretáns, negyedik tényezőnek hozzávehetjük ezekhez az interpretálót. (Morris 1975, 47) Morris felveti azt is, hogy azok a jelek, melyek ugyanarra az objektumra vonatkoznak, nem feltétlenül rendelkeznek ugyanazzal a deszignátummal, minthogy az, amivel az objektummal kapcsolatban számot kell vetni, a különböző interpretálók számára eltérő lehet. Mire utalhatott ezzel Morris? Megkülönbözteti a jeleket aszerint is, hogy amire utalnak, a referencia tárgya, ténylegesen létezik-e vagy sem? Ha ténylegesen létezik, akkor denotátumnak nevezi. Gondolja át ennek alapján a következő mondatot: Minden jelnek van.., de nem minden jelnek van. A deszignátum nem egy dolog, hanem egy osztály. A denotátum pedig ennek az osztálynak egy tagja. Mit gondol, Morris szerint létezhet-e olyan deszignatum (osztály), amelynek nincs egyetlen tagja sem? 2. A szemiózis dimenziói és szintjei A jelölő, a deszignátum és az interpretáló alapján hármas viszonyról beszélhetünk a szemiózis folyamatában. Ezek egyben a szemiotikának alárendelt három tudományág lesznek. 1. A jelek és azon objektumok viszonya, amelyre utalnak: szemantika 2. A jeleknek az interpretálóhoz való viszonya: pragmatika 3. A jelek formális viszonya egymáshoz: szintaktika. (Fontos! Morris valóban szintaktikának nevezi, csak később kezdik szintaxisnak hívni.) Morris egy ideális állapotot is elképzel a szemiotikában. S ez alapján a majdani kutatások fényében megkülönböztet: tiszta szemiotikát és leíró szemiotikát. 2 C.W. Morris: A jelelmélet megalapozása. In.: Horányi Szépe 1975 A jel tudománya. Gondolat Kiadó, Budapest 43-92 11
a tiszta szemiotika, amelynek alkotórészei a tiszta szintaktika, tiszta szemantika, tiszta pragmatika. Ebben lenne rendszeres formában kidolgozva az a metanyelv, amelynek terminusaiban minden jelszituáció tárgyalható lenne. E nyelvnek a konkrét jelesetekre való alkalmazását leíró szemantikának nevezhetnénk. (Morris, 1975, 54.) Nyelvről is csak akkor lehet beszélni Morris szerint, ha van már szintaktikai dimenzió is. S a nyelv jól jellemezhető szintaktikai, szemantikai és pragmatikai szabályainak megadásával. Milyen formában tartja elképzelhetőnek ezen szabályok megadását egy nyelv esetében? Magának a nyelvnek a kialakulásáról a következőket írja: Egyfelől az események, másfelől a tevékenységek összefüggése révén a jelek is összefüggővé válnak, és kialakul a nyelv mint jelrendszer. Az, hogy a nyelv szintaktikai szerkezete, általában mind az objektív események, mind pedig a viselkedés függvénye, nem pedig egyedül valamelyiküké, ez a tézis a nyelvi szerkezet kettős ellenőrzésének tétele. (Morris, 1975, 57) 3. A szintaktika A szintaktika, mint a jelek egymáshoz való viszonyainak tárgyalása a legfejlettebb a szemiotika ágai közül. Morris támaszkodik a logikai szintaxisra is, melynek életrajzi okai vannak. Ő maga is jelentős képviselője volt az ún. Bécsi Körnek, melynek tagjai kiemelkedő logikusok voltak. Megemlíti Freget, Carnapot, Russellt és még Peirce-t is. Magukat a szintaktikai szabályokat két nagyobb csoportra bontja: képzési szabályokra és átalakítási szabályokra. Az alapján, hogy egy jel mit és hogyan denotál, Morris három típusú jelről beszél: a) Indexjelek: egy magában álló jel egy magában álló objektumot jelöl. Egyértelműséget jelöl, referenciájuk egyértelmű. (Szemantikai értelemben velük kapcsolatban lehet igaz-hamis relációról beszélni.) b) Karakterizáló jelek: a jel egy tárgysokaságot denotál. c) Egyetemes jelek: a jel bármit denotálhat. Például a valami névmás. Ezek teszik lehetővé, hogy általánosságban beszéljünk a jelek deszignátumairól, anélkül, hogy közelebbről meghatároznánk azt. Írjanak példákat indexjelekre, karakterizáló jelekre és egyetemes jelekre! 4. Szemantika A szemantika a jeleknek és deszignátumaiknak viszonyával foglalkozik. Morris itt is megkülönböztet tiszta szemantikát és leíró szemantikát. Míg a tiszta szemantika elméletet és terminusokat hoz létre, addig a leíró szemantika a konkrét esetekkel foglalkozik. Ez utóbbi típus történetileg elsődleges. A szemantikai szabály azt határozza meg, hogy milyen feltételek mellett alkalmazható egy jel egy objektumra vagy szituációra, ezek a szabályok jeleket és jelek által denotálható helyzeteket kapcsolnak egymáshoz. A szemantika területéről a következő összefoglalást adja Morris. Elemezzék a szöveget: Mivel a jeleknek lehetnek használati szabályaik, amelyek, anélkül, hogy ténylegesen így használnánk őket, megszabják, mit denotálhatnak ezek a jelek. Létezhetnek olyan jelek is, amelyek valójában nem denotálnak semmit, vagyis a denotációjuk nulla. Már előzőleg említettük, hogy bár a jel puszta fogalma tartalmazza a deszignátum fogalmát, de azt nem, hogy ténylegesen létezzenek az általa denotált objektumok. Valamely jel deszignátuma olyasvalami, amit a jel denotálhat, vagyis olyan objektumok vagy szituációk, amelyek a használt szemantikai szabályok szerint a jelölővel a denotáció szemantikai viszonyába hozhatók. (Morris, 1975, 71) 5. Pragmatika A pragmatika a jeleknek interpretálóikhoz való viszonyát vizsgálja. Tulajdonképpen a retorikát a pragmatika egy korai formájának tartja. Foglalkozott már a kérdéssel: Peirce, James, Dewey, Mead. Ám mindegyikük másmás oldalról ragadta meg a folyamatot. Peirce szerint egy szimbólum interpretálásának egy szokásban kell rejlenie. William James viszont azt mondta, hogy a fogalom nem entitás, hanem az a mód, ahogyan bizonyos észlelési adatok ábrázoló funkciót nyernek. (Ez erősen szelektáló folyamat, nem puszta szemlélődés.) George 12
Herbert Mead a szociális kontextusra helyezte a hangsúlyt, míg Dewey instrumentalista volt, vagyis számára a jelek mint funkcióval rendelkező eszközök voltak fontosak. Morris szerint viszont a pragmatikai szabály: azokat az interpretálónál fellépő feltételeket fogalmazzák meg, amelyek mellett egy jelölő jellé válik. Ennek fényében egy nyelv társadalmi jelrendszer, amely egy közösség tagjainak egymással és környezetükkel kapcsolatos válaszreakcióit közvetíti. Mint láthatjuk a fenti idézetben is tetten érhetjük a behaviorizmus szemléletét. Morris mellett a jelelmélet korai időszakában, az 1930-40-es években a behaviorista irányzatot még többen követték: Ogden, Richards is. 13
Bevezetés a szemiotikába (2009/2010, őszi félév) Szemináriumvezető: Dr. Andok Mónika 5. sz. segédanyag: Roland Barthes és Roman Jacobson szemiotikája Ajánlott irodalom: Roland Barthes: 1996 A szöveg öröme, Osiris Barthes, Roland: 1983 Mitológiák. Európa Kiadó, Budapest. Griffin, Em: 2001 Bevezetés a kommunikációelméletbe. 24. fejezet Szemiotika pp. 334-345. Harmat Kiadó 1. Roland Gerard Barthes (1915-1980) Francia irodalomkritikus és szemiológus, az irodalmi szemiológia tanszék vezetője volt a párizsi College de France-on, mielőtt autóbalesetben meghalt. Gyakran írt a populáris sajtó számára, szerepelt tévéműsorokban. Megközelítési módjai szerint alapvetően baloldali magyarázatokkal szolgál, s mindenképpen a francia strukturalizmus gyermeke. A négykötetes Kommunikáció Nemzetközi Enciklopédiában Arisztotelész után ő a második legtöbbet hivatkozott szerző, legtöbbet kritizált alkotó. A vizuális jelek kulturális jelentéseit fejtegette. Azokon belül is leginkább az ideológiai rendszerek érdekelték, melyek a társadalomban a domináns értékek fenntartásában vesznek részt. Ezért szemiotikai elméletét eredetileg a mítosz magyarázataként írta le. Később a mítoszt a konnotáció szóval helyettesítette, ezzel is jelezve azt az ideológiai többletet, amelyet a jelek mindenhová magukkal cipelnek. A jeltudomány kutatói közül Saussure volt rá a legjelentősebb hatással. 2. A jel fogalma Barthes rendszerében A jel meghatározásában Barthes teljesen Saussure-t követi, aki a jel fogalmát az egész megjelölésére tartotta fent. Barthes szerint: A jel nem más, mint egymáshoz rendelt jelző és jelzett. A jelző és a jelzett közti különbséget Barthes egyik kedvelt leírásában követhetjük nyomon, a leírás A birkózás világa című esszéjéből származik. Abban a pillanatban, ahogy az ellenfelek belépnek a ringbe, a közönséget hatalmába keríti a látvány. Ahogy a színházban a szereplők külső megjelenése utal a karakterre, úgy a kűzdőtéren is nyilvánvalóvá válik az ellenfelek külsejéből a verseny kimenetele. Az ötvenéves Thauvin elhízott, petyhüdt testével alávaló jellemét mutatja. Kezdettől fogva tudom, hogy Thauven minden megnyilvánulása, árulása, kegyetlensége és gyávaságából fakadó cselekedete meg fog felelni annak az igazságtalan ember képének, ami első benyomásként kialakult bennem.... A birkózók testalkata ezért egy alapvető jelet hordoz, ami egy maghoz hasonlóan magába foglalja az egész küzdelmet. Barthes szerint a birkózó testalkata a jelző, az igazságtalanság mint fogalom a jelzett. A kettő együttvéve azaz a hitvány test a jel. Van-e logikus kapcsolat, összefüggés a jelzőt alkotó kép és a jelzett tartalma között? Saussure azt állította, hogy a kapcsolat tetszőleges (önkényes). Barthes nem volt ebben olyan biztos. Úgy vélte, hogy a nonverbális jelzők természetes módon vonzódnak jelzettjeikhez, ezért a viszonyt jelzők és jelzettjeik között kvázi tetszőlegesnek nevezte. A birkózás csupán egy a számtalan szemiotikai rendszer közül, Barthes megvizsgálta a divattervezők kollekcióit, a francia konyhát, a lakberendezést, a városi lakások alaprajzait. Megkísérelte osztályozni ezen szemiotikai rendszerek közös tulajdonságait, s ezt taxanómiának nevezte. (Később beismerte, hogy ez a taxanómia elolvasását, tanulmányozását tekintve súrolja a tűrőképesség határát.) Barthes úgy vélte, hogy a társadalom alapvető jeleit körülvevő mitológia természetesnek, megkerülhetetlennek és öröknek tünteti fel a jelen világot, bármennyire kaotikus és igazságtalan is az valójában. A mítosz szerepe, hogy áldását adja erre a felfordulásra. 3. A mítosz, mint másodrendű szemiotikai rendszer Barthes szerint nem minden szemiológiai rendszer mitikus természetű, nem minden jel hordoz ideológiai töltetet. A mitikus rendszer mindig egy már meglévő lejrendszerből építkezik, ezért mindig másodrendű szemiotikai rendszer. Az első rendszer jele a második rendszer jelzője lesz. Egy konkrét példával illusztrálja ezt Donald és Virginia Fry, hogy miként lesz egy egyszerű szimbólumból egy sárga szalagból ideológiai jel. A 14
történet 1972-ben kezdődik, amikor az amerikai slágerlisták élére kerül egy dal, mely arról szól, hogy egy börtönben lévő rab, ami hamarosan szabadul levelet ír a szerelmének, nemsokára hazautazik, busszal fog érkezni. Ha a kedvese még mindig várja és vele akar élni, akkor kössön egy sárga szalagot a házuk előtt álló fára. A szabaduló férfi ezt figyelni fogja, ha nincs ott a szalag nem száll le a buszról, továbbutazik, nélküle él majd. Tehát eredetileg a sárga szalag romantikus szimbólum, az elfogadás jele, de van némi negatív töltése is. Hazavárlak, a bűneid, a múlt ellenére. Ideológiai tartalommal először az 1980-as iráni túszdráma idején jelent meg, az amerikaiak sárga szalagokat kötöttek a fákra, jelezvén ezzel, hogy mennyire hazavárják a fogvatartottakat. A sárga szalag ideológiai jelentéséből azonban már eltűnt a negatív felhang, csak a pozitív elemet tartotta meg. A szamélyes megbékélés jeléből nemzeti jelkép lett. Ez a használati mód erősödött meg 1991-ben az Öbölháború idején, amikor a Sivatagi Vihar hadművelet végén ugyancsak sárga szalagokat kötöttek a fákra amerikai diákok, jelezvén ezzel, hogy mennyire hazavárják a katonákat s mennyire büszkék is rájuk. De ekkor egy új elemmel is gazdagodott a rendszer, akik viszont nem értettek egyet a háborúval, ők fekete szalagokat kötöztek a fákra. Nézzük meg egy ábrán, hogy a milyen sémát követ a folyamat, amikor egy ideológiai jel, mint két összekapcsolódó jelrendszer eredményeként megjelenik. 1. Jelző A sárga szalag 2. Jelzett Elítélt, Börtönbüntetés, Bűnbánás Megbocsátás Megkönnyebbülés 3. Jel Isten hozott itthon! jelentésű sárga szalag. (A megbélyegzés megbocsátása.) I. Jelző Támadó repülők megsemmisítése Irakban. Intelligens bombák irányítása. Győzelem Szaddam felett. II. Jelzett Isten hozott itthon! jelentésű sárga szalag. A győzelem feletti büszkeség jele III. Jel 1. táblázat: A konnotáció mint másodrendű szemiotikai rendszer. Barthes: Myth Today A táblázatban a felső és a középső sor együtt a denotatív rendszer, míg a középső és az alsó sor együttesen a konnotatív rendszer. Az első, a denotatív rendszer kizárólag leíró jellegű, a jelző képének és a jelzett fogalomnak kombinációja denotatív jelet alkot. A mai használatban a denotatív rendszer jele jelzőként funkcionál a második, konnatív rendszerben. Barthes szerint az ilyen típusú mitikus jelek megerősítik a kultúra domináns értékeit. Úgy támogatják a fennálló társadalmi, ideológiai rendet, a status quo-t, hogy a történelmet természetté alakítják, az aktuális helyzetet a dolgok természetes rendjeként feltüntetve. 4. Roman Jakobson (1896-1982) Moszkvában született Jakobson, édesapja vegyészmérnök volt, anyai nagybátyja pedig Ilja Wolpert nyelvész, afáziakutató. Tanulmányait a Moszkvai Egyetemen végezte, majd 1920-ban Prágába került, s itt is doktorált 1930-ban. A német megszállás elől először Koppenhágába menekült, majd Oslóba, míg 1942-ben végleg az Egyesült Államokba távozott. Olyan kiváló egyetemeken tanít, mint a Columbia, a Harvard míg végül az M. I. T. (Massachusetts Institute of Technology) professzora lesz. Később így ír erről egy levelében: Négy hazám volt: Oroszország, Csehszovákia, Norvégia és Amerika. Norvégia nagy szerepet játszott alakulásomban. Az első volt, aki feltárta Saussure elméletének belső ellentmondásait, amerikai évei alatt megismerkedett Peirce elméletével, amely nagyobb hatást gyakorolt rá. De nem tartozik egyetlen nyelvészeti szemantikai iskolához sem. Számára a nyelvi jelentés vizsgálata az általános szemiotika nyelvi oldala. Éppen ezért az általános szemiotikai funkciókat keresi mind a nyelvi mind a nem nyelvi kódokban. 15
A nyelvi kód és a nyelvi jel vizsgálatát az emberi kommunikáció keretében végezte, s a kommunikáció egyetemes emberi funkcióira hívja fel a figyelmet. 5. Jakobson szemiotika-felfogása Abból indul ki elemzésében, hogy mi is tulajdonképpen a nyelvtudomány feladata? Úgy véli, hogy a nyelvészet a nyelvi üzenetek közlésének tudományos vizsgálata. Majd ehhez kapcsolja a szemiotika fogalmát: Minden üzenet jelekből áll össze, ennek megfelelően a jelek szemiotikának nevezett tudománya azokkal az általános elvekkel foglalkozik, amelyek mindenféle jel struktúrájának az alapját alkotják, továbbá a jelek üzenetekben való használatának jellegével, a különböző jelrendszerek s a különféle jeleket felhasználó különböző üzenetek sajátosságaibval. 3 (Jakobson, 1972, 95.) Nézzük meg a következő szemelvény alapján, hogy Jakobson milyen interdiszciplináris környezetbe helyezi a szemiotika tudományát? A szemiotika mint a mindenféle üzenetek közlésének vizsgálata az a legközvetlenebb koncentrikus kör, amely a nyelvészetet, a verbális üzenetek kutatásának a tudományát foglalja magában. A másik nagyobb sugarú kör viszont a kommunikáció egyesített tudományának a köre, amelyen belül a társadalmi antropológia, a szociológia és a közgazdaságtudomány foglal helyet. Magát a szemiozis, a jelezés folyamatát a szignans és a szignatum közti váltakozó viszonynak tarja. Kiemeli, hogy az emberi társadalomban mind az öt érzékszervnek van szemiotikai funkciója. De hozzáfűzi, hogy a legfontosabb jelrendszerek mégiscsak a halláshoz és a látáshoz kapcsolódnak. E kettőt úgy is elkülöníti egymástól, hogy míg a látható jeleknél a tér, addig a hallható jeleknél az idő a legfőbb strukturáló tényező. Kijelenti, hogy a pusztán időbeli, tehát hallható jelek között a szimbólumok, míg a látható jelek között az ikonok vannak többségben. A jelek felosztása: 1. Szerves jelek: közvetlenül az emberi test hozza létre. 2. Eszközszerű jelek: speciális eszközök segítségével, alkalmilag hozzuk létre. 3. Kész tárgyak szemiotikája: a tárgyak jelként való felhasználása. A szemiotikai jelekhez szükségképpen hozzátartozik az értelmezésük is, ráadásul két értelmező szükséges: az üzenet küldője és a vevője. Az olyan jelek legszélesebb területét, melyeket a vevőik bármiféle szándékos küldők megléte nélkül értelmeznek, az indexek nyújtják. Az állatok nem szándékosan hagynak nyomokat maguk után, de a vadász ez alapján találja meg őket. Bevezeti az alkalmazott szemiotika fogalmát, mely olyan területekkel foglalkozna, mint az építészet, öltözködés, konyhaművészet, zeneművészet. (Barthes ezeket meg is valósítja.) S ezeken a területeken összehasonlító tipológiai kutatásokat kell végezni. Minek neveztük Morris rendszerében azt, amit Jakobson alkalmazott szemiotikának nevez? Különbséget kell majd tenni homogén üzenetek között, melyek csak egy jelrendszert használnak és szinkretikus üzenetek között, melyek többféle szemiotikai rendszert alkalmaznak. Sajátos és igen eredeti az az elgondolása, melyet a jelek egyedi / általános megközelítéséről ír: A nyelvi jelek valójában általános jelentései a változó kontextusok és a nem verbalizált, de verbalizálható szituációk kényszere következtében válnak sajátossá és egyedivé. (Jakobson, 1972, 109-110.) 3 Jakobson, Roman: A nyelv s az egyéb kommunikációs rendszerek viszonya. In.: R. Jako: Hang jel vers. Gondolat Kiadó Budapest 1972. P. 93-111. 16
Bevezetés a szemiotikába (2009/2010, őszi félév) Szemináriumvezető: Dr. Andok Mónika 6. sz. segédanyag: Eco szemiotikai elmélete. Saussure rehabilitálása. 1. Eco, Umberto indulása, korai évei Umberto Eco 1932-ben született Alessandriában. A neoavantgarde teoretikusaként indult, s 1961-től az esztétika tanára volt a Torinói Egyetemen. Számos irodalmi folyóirat, többek között a milanói Espreso című hetilap munkatársa volt. Dolgozott vendégtanárként a Yale és a Columbia Egyetemeken az Egyesült Államokban. Ekkoriban szerkesztette a Versus című szemiotikai folyóiratot. 1971-ben került Bolognába, s az ottani egyetemen már a szemiotikai tanszéket vezette. Ő szervezete meg a Nemzetközi Szemiotikai Társaság első konferenciáját 1974-ben, Milanóban. Életműve nagyon sokszínű és szerteágazó. Foglalkozott a középkorral, különösen Aquinói Szent Tamással éppúgy mint az avantgarde-dal. Emellett népszerű szépirodalmi művek szerzője: A rózsa neve, A Foucault-inga, A Tegnap szigete. A szemiotikáról a következőként vélekedik: A szemiológia még ma is olyan tudományágként jelenik meg, mely nemcsak kifejlődőben van, hanem meghatározásra vár sajátos területét és a módszerek autonómiáját illetően. Olyannyira, hogy még mindig jogos a kérdés, vajon nem inkább olyan tudományközi területnek kell-e tekinteni, amelyen belül a kultúra összes jelenségét a kommunikáció megszállotságának szempontjából vizsgálják, pontról pontra választva ki a legmegfelelőbb eszközöket, hogy kidomborítsák a vizsgált jelenség kommunikatív természetét. 4 A szemiotika szemiológia kérdéséről azt gondolja, hogy akik Saussuret követik, ők beszélnek szemiológiáról, míg akik Peirce és Morris elméletét fejlesztik tovább, azok ragaszkodnak a szemiotika elnevezéshez. Eco maga a szemiotika elnevezés mellett teszi le a voksát, már csak azért is az ő szavaival élve -, mert ehhez a kifejezéshez ragaszkodnak az amerikai és az orosz iskolák. Másrészt különbséget lát a kettő között, mégpedig az alábbiak szerint: szemiológiának nevezzük a kommunikációs jelenségek kutatásának általános elméletét, melyeket közlemények kidolgozásának tekintünk konvencionalizált kódok, mint jelrendszerek alapján, és szemiotikának nevezzük ezeket az egyes jelrendszereket, amennyiben jelrendszerek és amellett formalizáltak (ha már mint ilyeneket elkülönítettük őket) vagy formalizálhatók (ha még elkülönítendők ott, ahol előbb nem gondoltuk, hogy van egy kód.) 2. A peirce-i hagyaték újragondolása: a sémák Peirce gondolataiból indul ki Eco, de igen kritikus szemmel vizsgálja elődjének a munkáit, s nagyon szemléletes példákat hoz fel a kritikára. Leírja a közelítés jelenségét, sőt Marco Polo példáján mutatja be. Közelítésnek nevezi azt a folyamatot, amikor egy ismeretlen dolgot megpillantva az enciklopédiánkban már meglévő tartalomszeletet keresünk amely jól-rosszul ráilleszthető az újdonságra. Klasszikus példáját nyújtja ennek az eljárásnak Marco Polo, ami Szumátra szigetén járva megpillant néhány orrszarvút. Mivel ilyet előtte sosem látott, csak annyit ismert fel belőle, hogy zömök teste, négy lába és csupán egyetlen szarva van. Műveltsége folytán az egyszarvú fogalma állt legközelebb ehhez az állathoz, így úgy vélte, igazi egyszarvúakat látott. Így emlékezik meg róluk útleírásában: Bivalyra emlékeztető szőrzetük van, lábuk olyan mint az elefántté, szarvuk fekete és vaskos, nyelvüket tüskeszerű pikkelyek borítják, fejük a vaddisznóéhoz hasonlatos. Szemre igen ocsmány állatok, s nem igaz, amit mifelénk mondanak, hogy hagyják magukat megfogni a szűz leánytól, hanem éppen ellenkezőleg. 5 A fent leírtak alapján azt mondhatjuk, hogy Marco Polo módosította a szó intencióját, miközben extenzióját változatlanul hagyta. Eco kritikája az, hogy a peirce-i szemiotika szinte dogmaként kezeli, hogy a szemiózis az érzékelési folyamatokban gyökerezik, egyrészt, mert a pszichofilozófiai elméletek java jelentésről beszél, másrészt Peirce szerint az észlelési folyamat nem más mint következtetés. Eco itt úgy magyarázza Peirce elméletét, hogy a mester arra igyekszik rávilágítani, hogy fogalmaink az érzéki benyomások sokféleségét hivatottak leegyszerűsíteni. De nem magyarázza el kielégítően, hogy miként jutunk el a benyomástól a fogalomig. 4 Eco, Umberto (1975): Szemiológia és szemiotika. In.: Horányi Szépe: A jel tudománya. Gondolat pp 325 5 Marco Polo utazásai. Gondolat 1983, 269. o. Idézi: Eco, Umberto: Kant és a kacsacsűrű emlős, Európa, 1999, 75. 17
Képzeljenek maguk elé egy állatot: négylábú, a lábait szőr borítja, de ujjai között úszóhártya feszül, csőre van, tojással szaporodik, képes változtatni testének hőmérsékletét. Nemcsak a szemét, de a fülét is képes becsukni, hátsó lábain sarkantyút visel, s hódfarka van. Beilleszthető ez a valami bármilyen korábbi sémájukba? Nem kisebb bajban voltak a British Museum tudósai, amikor 1798-ban kaptak egy ilyen kitömött állatot egy Dobson nevű tudóstól, azzal, hogy telepesek találtak több hasonlót, s elnevezték jobb híján vizivakondnak. Egy George Show nevű természettudós évekig arra gyanakszik, hogy kínai állatkitömők rossz tréfájáról van szó. A vita, hogy az állat vajon emlős, hüllő vagy kétéltű, több mint 80 éven át folyik, s 1884-ben zárul le, amikor Caldwell nevű természettudós elküldi táviratát a Sydneyi Akadémiának, hogy emlősről van szó, s azóta nevezik kacsacsőrű emlősnek. Annyit azonban hozzá kell tenni, hogy volt valami a kacsacsőrű emlősben, ami miatt nem gondolhatták sem fürjnek sem hódnak. Vagyis nem alkotható meg önkényes módon valaminek a sémája, még akkor sem, ha ugyanannak a dolognak többféle sematikus ábrázolása ismert. (Vagyis volt valami igazsága annak a sémának, mely a bálnát halként értelmezte. Mindenesetre sohasem lehetett volna a bálnát madárként sematizálni.) Eco azt vallja, hogy a szemiózishoz pusztán az észlelés nem elegendő, szükség van arra, hogy az észlelteket propozíciókba rendezzük. Amit az első észleléskor létrehozunk, azt elnevezte Eco Kognitív Típusnak, s KT-ként utal rá. A KT megléte kell a sikeres felismeréshez, a sikeres megnevezéshez, a sikeres referáláshoz. Eco erre a folyamatra is egy igen érdekes példát hoz: Montezuma és a lovak történetét. 1492-ben a tengerpartra elsőként lesiető aztékok szemtanúi voltak a konquisztádorok partraszállásának. Több dolog is elképesztette őket: a hajók, a spanyolok fenséges szakálla, természetellenesen fehér bőrük, vasból készült fegyvereik, páncélzatuk, az acsarkodó kutyák, de legfőképpen a lovak. Sőt, a lovaik nyergében ülő embereket egyetlen teremtményként fogták fel először. Amikor rájöttek, hogy egy ember ül egy állat hátán, akkor az állatot a szarvas (maçatl) névvel illették, vagyis ugyanúgy jártak el, mint Marco Polo az orrszarvúval. De Eco fontosnak tartja kiemelni a történetből, hogy azért arra képesek az aztékok, hogy felismerjék, minden spanyol hódító ugyanahhoz a fajhoz tartozó állaton ül, vagyis mindegyik szarvason / maçatl-on. Hiba volt más a lovak termete, színe, mégis felismerték, hogy egyazon típus eltérő példányai. Néhány nap elteltével az aztékok elhatározták, hogy értesítik a partraszállásról uralkodójukat, Montezumát. Egy írnok piktogramok segítségével ábrázolta a híreket, elbeszélve, hogy az idegenek olyan magas szarvasokon ülnek, mint a házak teteje. Az uralkodó, Montezuma nem elégedett meg a piktogramokkal, a hírvivőknek mozgásukkal imitálniuk kellett a maçatl-ok mozgását, utánozni kellett hangjukat, nyerítésüket, megmutatták azt is, hogy ez a félelmetes állat a nyakán hosszú sörényt visel. Montezuma ezek alapján megpróbált magában valamilyen képet alkotni a maçatl-ról, hogy ez mennyire lesz sikeres, az függ z ő képzelőerejétől és a hírvivők tehetségétől is. Egy biztos, a dolog rendkívüli súlyát felfogja az uralkodó, mert a krónikák szerint: lehajtott fejjel, arcán fájdalmas és elmélyült kifejezéssel vészterhes hallgatásba burkolózott. Végül sor kerül Montezuma és a spanyolok találkozására, s bármilyen hiányos, sematikus, torz volt is a leírás, amit a maçatl-ról adtak a hírnökök, Montezuma mégis könnyűszerrel rájuk ismert. Mi a történet tanulsága szemiotikai szempontból? Eco szerint a folyamat: első észlelés --- Kognitív Típus ---- más egyedek lóként való felismerése, olyan egyedeke, melyeket korábban sosem láttak. Ugyanakkor azt is mondja, hogy ez nem azonos a kognitív tudomány prototípus elméletével. 3. Szemiozikai és szemiotikai primek Eco amellett érvel, hogy a mielőtt az ember belép a nyelvbe már léteznek bizonyos prelingvisztikus jelentésalkotási tendenciák, azaz vannak bizonyos jelentésosztályok, amelyekre az ember veleszületett módon ráhangolódik. Ezek közé tartozik például az állati jelleg meglátása egy adott tárgyban. Nem tartja helyesnek ezekre a kategória elnevezést, mégpedig azért, mert ezek tovább már nem bontható, nem elemezhető prímek. Mint ilyenek hierarchizáltak, s összeállítható egy véges elemű leltáruk. Ám nem az érzéki tapasztalat, hanem mindenképpen a tartalom kontinuumának bizonyos alapfeltevések összehangolt rendszerét követő felosztása és megszervezése nyomán jönnek létre. A szemiotikai prímek ugyancsak osztályozás előttiek, de csupán annyit ragadnak meg, hogy élő vagy élettelen az a valami. (Szúnyog példája.) Eco úgy véli, hogy Kognitív Típusa van például nemcsak a természetes és az ember alkotta tárgyaknak, de ide sorolhatjuk a forgatókönyveket (frame, sript) is: veszekedni, megszidni, vendéglőbe menni. 18
Ezeket a primeket Eco mindig megkülönbözteti a katgóriáktól, nem azonosak velük. Példát is hoz ennek bemutatására. A kategóriákba rendezés a következőképpen folyik: Felettes kategória Alapkategória Alkategória Bútor Szék Konyhai ülőke, karosszék Asztal Dohányzóasztal, konyhai asztal Fa Nyírfa Fekete nyír, fehér nyír Nyárfa Ezüstnyár, Kanadai nyár Gyümölcs Alma Golden, Idared Szőlő Muskotály, Othello A kategóriákhoz kapcsolódó kutatásoknál mindig azt találják, hogy a felettes kategóriák mindig csak néhány szempontot, jellegzetességet tartalmaznak, míg al alkategóriák már jóval többet. Igen ám, de Eco úgy véli, ez a besorolás nem ad magyarázatot arra, hogy egy almát könnyebben megkülönböztetünk egy szőlőtől, mint a nyírfát, a nyárfától. Úgy véli, hogy ennek az az oka, hogy míg a fák esetében maga a fa a Kognitív Típus, addig a gyümölcsöknél nem a gyümölcs, hanem a szőlő, és az alma is rendelkezik külön Kognitív Típussal. 4. Referálás A referálás azt jelenti a jelelméletben és a jelentéstanban, hogy valamire, valamilyen külső létezőre (szövegen kívüli dologra) vonatkoztatunk, referálunk. Pontosabban arra referálnak a szavak jelentései. Ezzel kapcsolatban Eco két érdekes történetet mesél azzal kapcsolatban, hogy mire is vonatkozik a referencia? Érdemes elgondolkodnunk ezeken. A Vasa identitása: A Vasa egy hajó neve, 1628-ban építették meg Stockholmban, a svéd flotta egyik hadihajója lett volna. 30 méter magasak voltak az árbocai és 64 ágyúja volt. Augusztus 16-án, egy vasárnap reggelen avatták fel, ekkor futott ki a kikötőből. Aztán a következő történt: miután a hajó kifutott az öbölbe,, Tegelviken magasságában erősebb szelet kapott és megbillent, majd rövid időre ismét kiegyenesedett, Beckholman magasságába érve azonban teljesen oldalra dőlt, az ágyúk lőrésein befolyt a víz, s a hajó díszes vitorláival és zászlóival együtt lassan elsüllyedt. Néhány száz év múlva sikerült épségben kiemelni, s most a stockholmi Vasa múzeumban látható. Amikor megnézzük, tudjuk, hogy minden darabja megegyezik az 1628-as darabbal. Tegyük fel, mondja Eco, hogy a Vasa nem süllyed el, vitorláznak vele 80 évig, közben kicserélik elavult darabjait, árbocait, stb. S így marad fenn. Melyik az igazi Vasa? Építészet: 1. A Saint-Guinness-apátságot a XII. században építették. Az apátok azóta napról napra javítgatták ami elavult az épületen, de sosem építették át más formára. Így anyagát tekintve a mai apátságnak semmi köze a XII. századihoz, bár formára ugyanaz. Mi a fontosabb a referálás szempontjából: azonos anyag, azonos forma? 2. A Saint-Pouilly-apátságon soha senki nem végzett felújítási munkálatokat, így csak két romos fal maradt belőle. Mire referálunk, amikor Saint-Pouilly-t említjük? És Port Royal esetében, aminek még két fala sem maradt fenn, csak a hűlt helye, mégis turisták ezrei keresik fel? 3. Cognac apátság: William Randolph Hearst amerikai sajtómágnás a tökéletes épületet kereste, s Európában rátalált a Cognac apátságra. Megvette, a köveit beszámoztatta, lebontatta és az egészet eredeti formában újra felépítette a californiai Saint Simeonban. Ugyanarról az építményről van szó? Mi a fontosabb, a homolokalitás vagy a formai azonosság? 4. Az egyiptomi Királyok Völgyének néhány épülete az asszuáni gát építése miatt veszélybe került, ezért átszállíttatták máshova. Több joga volt-e ehhez az egyiptomi népnek, mint Hearstnek a saját Cognac kolostorához? 19
Bevezetés a szemiotikába(2009/2010, őszi félév) Szemináriumvezető: Dr. Andok Mónika 7. sz. segédenyag: Lotman és a filmszemiotika. Ajánlott irodalom: Jurij Lotman:1977 Filmszemiotika, filmesztétika. Gondolat Kiadó Rácz I. Péter:1998 Szemiotikai intertextualitás. Lotman posztstrukturalizmusának kérdéséhez. In.: Kálmán C. György Orbán Jolán: Irodalom, nyelv, kultúra. Jelenkor Bredekamp, Horst: 2006 Fordulópontok. Az iconic turn ismertetőjegyei és igényei. In.: Nagy Edina (szerk.): 2006 A kép a médiaművészet korában. L Harmattan Kiadó pp. 11-25. Boehm, Gottfried: 2006 A nyelven túl? Megjegyzések a képek logikájához. In.: Nagy Edina (szerk.): 2006 A kép a médiaművészet korában. L Harmattan Kiadó pp. 25-43. 1. Jurij Lotman helye a szemiotikusok között Valamikor 1983-ban két magyar szemiotikus, Hoppál Mihály és Király Gyula interjút készítettek az akkor már idős mesterrel, s ebben az interjúban a következőképpen vall a szemiotikáról, a szemiotika a nyel és a szöveg kapcsolatáról. Először is a nyelvről a szövegre terelődött a figyelem. A genfi iskola illetve az ortodox saussure-izmus, melynek hagyományait mi is folytattuk, úgy vélekedett, hogy a szöveg a nyelv automatikus terméke. És ami a szövegből nem fejthető meg pusztán a természetes nyelv ismeretében, az a véletlen jelenségek körébe tartozik, nem releváns, nem mond semmit. Eszerint tehát a nyelv az elsődleges stádium, a társadalomban adott jelenség- a szöveg pedig olyan csomag, amelybe a feladó jól becsomagolta a közlést, a címzett pedig felbontja, hogy a közléshez hozzáférjen. Minket a szövegben csak az érdekelt, ami rendezett volt benne. Holott minél többet foglalkoztunk a kultúra történetével, annál világosabbá vált, hogy a szövegben a rendszeren kívüli jelenségek is fontosak. Sőt, arra is rá kellett jönnünk, hogy a kultúrán belül a szöveg előzi meg a nyelvet, és nem a nyelv a szöveget Az elsődleges jelrendszerekben, vagyis a beszélt nyelvben a szöveg minden esetben szorosan kötődik az adott nyelvhez. A bonyolultabb, kiváltképp a művészi közlések szintjén viszont előbb van a szöveg, amely az éppenséggel most keletkező nyelven jön létre. Sőt, bizonyos fokig magában a szövegben van elrejtve a nyelv újraalkotásának mechanizmusa. 6 Milyen paradigmaváltásra utal Lotman a fenti szövegben? Emiatt nevezik egyébként az ő álláspontját posztstrukturalistának. Amikor Lotman egyre vehemensebben képviseli azt az álláspontot, hogy a kultúra szerepe kiemelkedő, akkor gyakran merít Levi-Strausstól és az antropológiából érveket. Az interakcióban való konstituálódás, a kultúra és a kommunikáció szerves kapcsolata a modern kultúraelmélet alapja. Így a kultúra kétféle arculatát mutathatja felénk, aszerint, hogy a kétfajta kommunikációs rendszer - tranzakciós / interakciós oszcillációja milyen fázisban van. Egyes kultúrák önmagukat szövegek meghatározott összegének minősítik, mások szabályok és normák gyűjteményének. Az elsőt a szövegek kultúrájának, a másikat a grammatikák kultúrájának nevezzük. A mitologikus orientáltságú kultúrák az első típusba sorolhatók, a norma-szövegek, kód szövegek hagyományozódnak egyik korszakról a másikra. A kód- szöveg szövegnek tekinthető, nem a szöveg felépítéséhez szükséges elvont szabályok gyűjteménye, hanem szintagmatikusan felépülő egész, jelek szerkesztett struktúrája. 7 Ez a szöveg közleményátadás reproduktív. Ilyen például a proppi leírás a varázsmesék morfológiájáról. A szöveg második funkciója, hogy új jelentéseket hívjon életre. Az autokommunikációs folyamat kódként határozódik meg, mely szövegeket hoz létre. Amikor tehát a szövegek átörökítése során a kódok a külső szférából bekerülnek a kultúrába, mint autokommunikációs rendszerbe, módosítják azt, információval dúsítva a textust. Ezek a kódok a legkülönfélébb módokon azonosíthatók: ideológiák például, meghatározott jelrendszerek, melyek újra és újra rendezik a szöveg olvasását. A szemiotika tudományának a világ fenomenális voltáról és annak jelként való megmutatkozásáról többféle elképzelés van. Lotmannak felül kellett bírálnia korábbi nézeteit, mely szerint a nyelv csak olyan jelszerűség, amely a valóság leképezéséhez szükséges, és nem a valóság része maga is. Ha a kultúra analizálható szövegként, és Lotman kultúraelmélete ezt támasztja alá, akkor az egymásba kódolódó szövegek, már nem a világ egyes dolgait modellálják, hanem, azt a jelölőfolyamatot, amelynek eredményeként létrejöttek. A szöveg a valóság szemiotikai terrénuma lett, s ezzel a kérdés iránya is megváltozott, már nem a valóságfenomén kódok 6 Hoppál Mihály Király Gyula: A kultúra múltja: a jelene. Budapesti beszélgetés Jurij Lotman szemiotikussal In.: Élet és irodalom 1984/45.7 7 Rácz I. Péter: Szemiotikai intertextualitás. Lotman posztstrukturalizmusának kérdéséhez. In.: Kálmán C. György Orbán Jolán: Irodalom, nyelv, kultúra. Jelenkor, 1998. 23. 20