NUTRITION & HEALTH VII. évfolyam, 4. szám * A Magyar Fitness Szövetség tudományos hírlevele * 2002. április

TÁPLÁLKOZÁS ÉS EGÉSZSÉG NUTRITION & HEALTH VII. évfolyam, 4. szám * A Magyar Fitness Szövetség tudományos hírlevele * 2002. április Prof. Dr. Szedlák-Vadócz Valéria ParaProteX

20 / 2 oldal Tartalom: ParaProteX 3 A biológiai kórokozók elleni immunitás 3 A mikrobák ellen immunválasz általános jellemzői a következők: 4 Parazitaellenes immunitás 5 A velünk született parazitaellenes immunitás 5 A parazitákra adott specifikus immunválasz 5 Hogyan kerülik ( cselezik ) ki a paraziták az immunmechanizmusokat? 7 Gombaellenes immunitás 8 Velünk született gombaellenes immunitás 8 A gombákra adott specifikus immunválaszok 9 Hogyan kerülik ( cselezik ) ki a gombák az immunmechanizmust? 9 A paraziták okozta fő problémák napjainkban 9 Rövid emlékeztető a különböző, bél- és emésztőcsatornában élősködő, és egyéb parazitákról 10 A parazitafertőzések által okozott lehetséges betegségek és rendellenességek: 11 A Paraprotex egy igen széles hatókörű, összetett termék 11 VÖRÖS JÁZMIN 12 FÉREGÖLŐ MIRHAFŰ 12 SÓSKABORBOLYA 13 A sóskaborbolya gyógyhatásai a modern orvostudomány szemszögéből 14 ILLATOS MIRHA 14 SZEGFŰSZEGOLAJ 14 ARGENTIN LÁNGFA 15 FEKETE DIÓ 15 DIÓOLAJ 16 GRÉPFRÚTMAGKIVONAT 17 Kísérleti eredmények 17 Felhasználási területei 18 FOKHAGYMA 18 Összefoglalás 19 Felhasznált irodalom: 20

20 / 3 oldal ParaProteX A parazitafertőzések ellenszere, mely mikroba- és gombaellenes védelmet nyújt, ezenfelül gátolja egyes vírusok szaporodását és túlélését. Világszerte nagy problémát jelent a férgek és paraziták újbóli megjelenése. A nyugati országok kormányai úgy vélik, hogy a közegészségügy magas színvonalon áll, ezért az orvosok képzésében nem fektetnek elég hangsúlyt a parazitafertőzések diagnosztizálásának és kezelésének oktatására. Az orvosok hosszú ideje tehetetlenül állnak a parazita-fertőzések okozta betegségekkel szemben. Ha velünk született természetes védekező-rendszerünk és szerzett immunitásunk megfelelően működne, szervezetünk normális körülmények között elpusztítaná a férgeket és a parazitákat lárváikkal együtt, ehhez azonban a szervezetnek mindenfajta méreganyagtól mentesnek kellene lennie. A tipikus nyugati étkezési szokás kedvez a férgeknek és a parazitáknak; a zsírban, keményítőben és cukorban bővelkedő étrend táptalajt nyújt megtelepedésüknek. Az egészséges, megfelelően táplált szervezetben azonban képtelenek megélni. A paraziták és a férgek inváziója ellen elsősorban az immunrendszer erősítésével védekezhetünk. Az emberi szervezet szuper-intelligens, kifinomult biológiai műszer, mely megfelelő táplálkozás és bánásmód esetén nem ad otthont egyetlen alkalmazkodó (opportunista) és/vagy kórokozó (patogén) élősködőnek sem. Ehhez azonban szükséges, hogy szervezetünk elegendő mennyiségű és egészséges összetételű gyomornedvet, illetve epét termeljen, bélrendszerünkben pedig megtelepedjenek a bélbarát baktériumok, és szervezetünk mentes legyen a méreganyagoktól. Ebben az ideális esetben a velünk született védelmi rendszerünk összetevői többnyire tökéletesen elegendők a szervezet egészséges működésének fenntartásához és a paraziták elleni védekezéshez. A megfelelő mennyiségű gyomorsav, illetve epe előbb semlegesíti az emésztőrendszerbe került parazitákat, majd védekező rendszerünk különböző mechanizmusainak segítségével eltávolítja őket testünkből lárváikkal, petéikkel együtt. Ezért szervezetünkben olyan feltételeket kell biztosítanunk, mely lehetetlenné teszi a paraziták túlélését. A biológiai kórokozók elleni immunitás Az immunitás kifejezés eredetileg a fertőző betegségekkel szembeni védettséget jelentette. Ma már azonban az immunitás fogalmán az immunrendszer elsődleges feladatát, vagyis a nem saját, azaz a testidegen anyagok felismerését, közömbösítését és megsemmisítését értjük. Az immunrendszer legfontosabb élettani funkciója és feladata az egyed védelme különféle kórokozók (mikrobák és élősködők) ellen. Ezt ellenálló képességnek (rezisztenciának) nevezzük. A fertőzésekkel szemben tanúsított ellenállás hatásossága a specifikus immunitás ismérve. A fertőző betegségek kialakulása az emberi szervezeten belül a biológiai eredetű anyagok (mikrobák, paraziták) és a gazdaegyed immunválasza közötti bonyolult kölcsönhatáson alapul. A mikrobás és parazitás fertősé (Lat. Infekció és infestatio, fertőzés és élősdi-fertőzés) lényegében a következő eseménysorozatból áll: miután a kórokozók a szervezetbe hatolnak (invázió), kikerülik a szervezet védekező rendszerét; elözönlik a szöveteket és megtelepednek rajtuk, majd működési (funkcionális) és/vagy szerkezeti (szervi) károsodást okoznak. Egyes kórokozók méreganyagokat termelnek és szabadítanak fel, így akkor is képesek betegségeket okozni, ha a fertőzött egyed szöveteiben nincsenek is túl nagy számban. A fertőző betegségek kialakulása a szervezetben tehát a mikroorganizmusok virulenciájának (a kórokozók megbetegítő képessége) és a gazdaszervezet védekező rendszerében általuk kiváltott immunválasz függvénye. A mikrobás körfejlődés témája messze túlmutat e dolgozat keretein, ezért nem tárgyaljuk részletesen, ehelyett a gazdaegyedben kialakult (kórokozók által kiváltott) lehetséges immunválaszokra összpontosítunk.

20 / 4 oldal A mikrobák ellen immunválasz általános jellemzői a következők: 1. A mikrobaellenes védelem velünk született természetes ellenálló képesség, amely az immunválasz nem specifikus és specifikus reakcióinak sorozatából épül fel. A természetes immunitás azt jelenti, hogy a szervezet minden előzetes találkozás nélkül is rendelkezik bizonyos fokú ellenálló képességgel a mikroorganizmusokkal és parazitákkal szemben. A természetes immunitás előnye, hogy a behatoló mikroorganizmusok azonnal szembekerülnek ezen ellenálló képesség meghatározott sejtjeivel (ún. celluláris immunitás), illetve ellenanyagaival (ún. humorális, ellenanyagfüggő immunválasz). Hátrányos azonban, hogy nem antigén specifikus tehát nem bizonyos ágens kórokozó) ellen irányul, hanem általános-, és rendszerint immunmemória sem alakul ki az adott antigénre. (Antigénnek az immunválaszt kiváltó vagy válaszképtelenségek előidéző anyagot nevezzük). A természetes immunitás mértékét genetikai, neuroendokrin, és egyéb tényezők is befolyásolják. A specifikus szerzett immunitás mértékében és hatásosságában messze meghaladja a természetes immunitást. A specifikus immunitás mechanizmusaira jellemző, hogy hatékonyságukat a testidegen anyagok (idegen antigének) ebben az esetben kórokozók növelik. A mikrobák és paraziták által okozott fertőzések esetében a természetes immunitás gyakran nem eléggé hatékony, itt válik fontosság a specifikus immunitás szerepe. A specifikus immunitás egyik fontosa ismérve, hogy növeli a velünk született természetes immunitás mechanizmusait, olyan helyekre irányítva őket, ahol szüksége van rájuk. A specifikus immunitás hiányában a velünk született immunitás mechanizmusai gyakran nem elég hatékonyak a mikrobák eltávolításában. Ezenfelül számos kórokozó fejlődése során ellenállóvá (rezisztensé) vált a velünk született immunmechanizmusokra. Az ilyen mikrobák ellen való védelem, döntően a specifikus immunválasztól függ. 2. A mikrobákra adott, velünk született természetes immunválasz fontos szerepet játszik a specifikus immunválasz kialakulásában. Az egyes baktériumok és az élősködők által előidézett komplement aktiváció elősegíti az óriás falósejtek (ún. makrofágok) által termelt specifikus hatóanyagok, például az interleukin-12 (IL-12) kiválasztását, ami döntő szerepet játszik a sejtek által közvetített immunitásban (angol: Cell Mediated Immunity, CMI). 3. Az immunrendszer képes különböző és differenciált módon reagálni a különféle mikrobákra, és ezáltal hatékonyabban küzdeni ellenük. Mivel a mikrobák más és más módokon és mértékben özönlik el a gazdaszervezetet és körfejlődésük is változó, megsemmisítésükhöz is különféle hatásmechanizmusokra van szükség. Nem meglepő, hogy egy bizonyos fertőző anyagra adott immunválasz nagysága és típusa gyakran meghatározza a fertőzés lefolyását és kimenetét. A következőkben a különböző paraziták és gombák elleni specifikus immunitás fő mechanizmusát tárgyaljuk. 4. A mikroba túlélését és kórfejlődését a gazdaegyeden belül döntően befolyásolja az a tény, hogy mennyire képesek az immunvédekezésnek ellenállni, vagy kikerülni azt. Amint később látni fogjuk, a mikroorganizmusok különleges és hatékony túlélési stratégiákat fejlesztettek ki az immunológiai védekező mechanizmusokkal szemben., hatástalanítván azokat. 5. Sok esetben a szövetkárosodást és a fertőzések következményeként kialakuló betegségeket nem a kórokozók idézik elő, hanem az általuk, illetve produktumaik által kiváltott immunválasz. Más szavakkal, a szervezet védekező rendszere, mint sok más élettani folyamat, mely a belső környezet állandóságát (homeosztázisát) hivatott biztosítani, elengedhetetlenül szükséges a gazdaszervezet életben maradásához, alkalmanként azonban a fertőzött egyedben potenciális károsodások forrásává és okozójává is válhat.

20 / 5 oldal Parazitaellenes immunitás A fertőző betegségek terminológiája szerint a parazitafertőzés olyan élősködők által okozott fertőzésre utal, mint pl. a protozoonok, bélférgek és ektoparaziták (ízeltlábúak, mint pl. a tetűlégy vagy az atka). Ezek a paraziták jelenleg több megbetegedésért és halálesetért felelősek, mint az összes többi fertőző betegség. Ez különösen igaz a fejlődő országokra. Becslések szerint a Föld lakosságának körülbelül 30 százaléka szenved parazitafertőzésektől. Csupán a malária világszerte majdnem 250 millió embert érint, és évi 1-2 millió ember halálát okozza. Főleg ennek a népbetegségnek köszönhető, hogy az immunoparazitológia, az immunológia egyik ága külön tudományággá fejlődött. A legtöbb parazita összetett életciklusokon megy keresztül, egyrészt az ember (vagy más gerinces) szervezetében, részben átmeneti hordozókban, például legyekben, tetűlegyekben és csigákban. Az emberek általában az átmeneti hordozókkal való közvetlen vagy közvetett érintkezés által fertőződnek meg. Például a maláriát és az álomkórt a rovarok csípésétől, a schistosomiasist pedig fertőzött csigák lakóhelyéül szolgáló vízzel való érintkezés útján lehet elkapni. A legtöbb parazitafertőzés alapvetően krónikus természetű. Ennek számos oka van, többek között a legyengült velünk született természetes immunitás, és az, hogy a paraziták képesek kikerülni a specifikus immunválaszokat, vagy ellenállni azoknak. Ezenfelül számos a paraziták ellen kifejlesztett antibiotikum toxikus, illetve viszonylagosan hatástalan, esetleg mindkettő. Azok a személyek, akik fertőzött területen élnek, ismételt, különböző gyógymódokkal való kezelést igényelnek a folyamatos fertőzésveszély miatt, ami anyagi és technikai problémák miatt gyakran nem kivitelezhető. Ezért különös tekintettel a fejlődő országokra az emberben élősködő paraziták elleni, megelőző vakcinák kifejlesztését régóta fontos célnak tekintik. Ezeknek a parazitáknak a makacssága általában idült (krónikus) immunológiai reakciókhoz vezet, melyek tartós szövetkárosodást, és az immunszabályozás zavarait eredményezhetik. Ezért a parazitákkal való élősdi-fertőzés klinikai és kórélettani következményei többnyire nem csupán magától a fertőzéstől, hanem a hordozószervezet reakciójától is függenek. A velünk született parazitaellenes immunitás A protozoonok és bélférgek, melyek behatolnak a véráramba vagy a szövetekbe, gyakran képesek a túlélésre és a szaporodásra (replikációra) egyaránt, mert alkalmazkodóképességük ellenállóvá teszi őket hordozójuk természetes ellenálló képességének (rezisztenciájának). Számos nem gerinces köztes hordozóból nyert parazita fejlődésének bizonyos stádiumában képes aktiválni a komplement rendszer alternatív útját. A keletkező membránkárosodást előidéző komplex (angol: Membrane Attacking Complex, MAC) pedig semlegesíti és lebontja a testben megbúvó parazitákat. Azonban a gerincesekből, pl. az emberi szervezetből származó élősködők többnyire ellenállók 8rezisztensek) a komplement lebontó hatásával szemben. Ennek okai különfélék lehetnek, például a hordozó egyed szabályozó fehérjéinek, pl. a lebontást gyorsító faktor (angol: Decay Accelerating Factor, DAF) kifejlesztése, vagy a komplementhez kötődő felületi molekulák (receptorok) leépülése, elvesztése. Az óriás falósejtek (makrofágok) alapvető feladata, hogy bekebelezzék a protozoonokat, ám számos kórokozó teljesen ellenáll a fagocitózis mechanizmusainak és még a makrofágokon belül is képes tovább szaporodni (replikációkészség). A bélféreg-paraziták különleges hártyájuknak köszönhetően ellenállóvá váltak mind a neutrofil granulocyták, mind a makrofágok sejtölő (citolitikus) mechanizmusával szemben. A parazitákra adott specifikus immunválasz A különböző protozoonok és bélférgek szerkezetüket, biokémiai tulajdonságaikat, életciklusukat és kórokozó mechanizmusaikat tekintve nagyban különböznek. Ezért nem meglepő, hogy a hordozóban különböző specifikus immunválaszokat váltanak ki. A kórokozó protozoonok általában csupán a hordozó sejtjein belül képesek a túlélésre, ezért ezek ellen a mikroorganizmusok ellen hasonló folyamatok közvetítik a védekezést, mint amelyek az intracelluláris baktériumokat és vírusokat semmisítik meg. Ezzel szemben a bélférgekhez hasonló paraziták a sejten kívül is képesek a túlélésre, tehát megsemmisítésük általában a fajlagosan kifejlesztett (specifikus) antitest reakcióktól függ.

20 / 6 oldal A makrofágok belsejében túlélő protozoonok elleni elsődleges védekező mechanizmus a sejtek által közvetített immunitás (CMI), különösen a CD4+ TH sejtből származó citokin általi makrofág-aktiváció. (CD=Cluster of Differentiation, a Thymus-dependens sejtek járulékos markerei, illetve a differenciálódási antigénjei). Ennek legjobban dokumentált példája a Leismania majorral, a makrofágok endoszómájában túlélő protozoonokkal fertőzött egerek. A fertőzéssel szembeni ellenállás összefüggésbe hozható a gamma interferonnal (IFN-), melyet a segítő sejtek egyik alfaja (a CD4+ limfociták TH1-) termel. Ezzel szemben a segítő sejtek másik alfaja (TH2 sejtek) protozoonok által okozott aktivációja növeli a paraziták túlélési esélyeit, és a léziók (sérülések) súlyosbodásához vezet. TH2 sejtekből felszabaduló citokinek (IL-4) ugyanis elnyomják a makrofág-tevékenységet. Vannak egértörzsek, melyek genetikailag ellenállóak a Leishmania major fertőzéssel szemben, mert válaszként a Leishmania antigénjeire nagyobb mennyiségű IFN-t termelnek. Ugyanezek az egerek azonban fogékonnyá válnak a fertőzésre, ha mesterséges úton IFN-ellenes antitestekkel semlegesítjük az IFN-hatását. Ezzel szemben a beltenyésztésű törzsek, melyek fogékonyak a leishmaniasis halálos formájára, a fertőzésre reagálva több IL-4-et termelnek, mint az ellenálló törzsek. Ezeknél a fertőzésre fogékony egértörzseknél az IL-4 ellen kifejlesztett antitestek mesterséges befecskendezése ellenálló képességet (rezisztenciát) vált ki. Tehát az IFN-aktiválja a makrofágokat, és elősegíti a Leishmania sejten belüli elpusztítását, míg a nagy mennyiségű IL-4 (és más TH2-ből származó citokinek) gátolja a makrofágok IFN-általi aktivációját. Az egerek által terjesztett leishmaniasis az egyik első dokumentált példája annak a ténynek, hogy az ellenálló képesség, illetve a fertőzésre való fogékonyság kialakulásában meghatározó tényező a dominánsan TH1, illetve TH2 válaszreakció, és ennek a jelenségnek a paradigmája maradt min a mai napig. Azonban a gén(ek)et, melyek a beltenyésztésű egerek és feltehetően az emberek védő-, illetve károsító immunválaszait irányítják, még nem azonosították. Napjainkban is számos laboratóriumi kísérlet folyik, melyek során megkísérlik ezeknek a fertőzéseknek végkimenetelét citokinekkel vagy citokin antagonistákkal befolyásolni és módosítani. Az ígéretes jelöltek között első helyen van az interleukin-12 (IL-12), lévén, hogy védelmező TH1 válaszreakciókat indukál még a fogékony egértörzsekben is. Azok a protozoonok, melyek a sejteken belül szaporodnak és a gazdaszervezet sejtjeit roncsolják, a citopatikus vírusokhoz hasonlóan specifikus ellenreakciót váltanak ki a citotoxikus limfocitákból (CTL). Ilyen parazita például a malária kórokozója. Hosszú ideig a maláriaellenes legfőbb védekező mechanizmusnak az antitestekre tartották és ezért a malária ellenes vakcina kifejlesztésére irányuló legelső kísérletek során az antitestek létrehozására koncentráltak. Ma már nyilvánvaló, hogy az intracelluláris protozoonok terjedése ellen a CTL reakció nyújt jelentős védelmet. Valójában a maláriafehérjékkel való oltások gyenge hatásfoka annak tulajdonítható, hogy az ilyenfajta immunizáció nem képes a CTL védőmechanizmus serkentésére. Az IgE antitestek és az eozinofil granulocyták védelmet nyújtanak számos bélféregfertőzéssel szemben. Ez a specifikus antitestfüggő celluláris citotoxicitás (ADCC) válfaja, amelyben először az IgE antitestek rátapadnak a bélféreg felületére, majd ezt követően az eozinofilspecifikus (FCE) receptoraik segítésével hozzájuk kötődnek az eozinofil granulocyták is. Ezután az eozinofil granulocyták aktiválják és kiválasztják granuláris enzimeiket, melyek elpusztítják a parazitákat. Parazitaspecifikus IgE antitest-koncentrációnövekedés és eozinofília (eozinofil granulocyta emelkedés) gyakran kíséri az olyan bélféreg- és parazitafertőzéseket, mint pl. a Nyppostrongilus, fonalféreg, az Ascaris és schistosomiasis. Ezek az immunreakciók a bélférgek által serkentett CD4+ segítő T sejtek TH2 alkalmazásának válaszaként jönnek létre. Az aktivált TH2 limfocyták jelentős mennyiségű IL-4-es és IL-5-öt választanak ki: az IL-4 serkenti az IgE antitest termelődést, az IL-5 pedig az eozinofil grnaulocyták szaporodást és aktivációját. Az eozinofilek azért hatékonyabbak más fehérvérsejteknél a bélférgek elpusztításában, mert granulumaik tartalmazzák azt a fehérjét, amely sokkal toxikusabb a bélférgekre, mint a neutrofil granulocyták, valamint a makrofágok által termelt fehérjelebontó enzimek és reaktív oxigén metabolitok. Mindazonáltal az IgE antitestek és az eozinofil granulocyták in vivo rezisztenciában betöltött szerepe formálisan, csupán néhány bélféregfertőzéssel nyert bizonyítást, feltehetőleg azért, mert a bélférgeket sokkal kevésbé hatásosan ugyan az aktivált makrofágok is el tudják pusztítani. Egyes fonalférgek eltávolítása a bélrendszerből feltehetőleg a kevéssé ismeretes IL-4-függő mechanizmusnak tudható be, amely szemmel láthatólag az IgE antitestek közreműködése nélkül jön létre. A parazitákra adott specifikus immunválasz hozzájárulhat a szövetkárosodás kialakulásához. Egyes paraziták és produktumaik a fertőzött egyedben granulómás sarjdaganatos reakciót válthatnak ki a a velejáró fibrózissal együtt. A Schistosoma mansoni májba lerakott petéi serkentik a CD4+ T sejteket, melyek citokinjeik révén aktiválják a makrofágokat és késleltetett típusú túlérzékenységi reakciót (angol. Delayed Type Hypersenstivity, DTH) váltanak ki. Mindez a peték körüli granulómák kialakulásához vezet.

20 / 7 oldal A granulómák elsődleges szerepe a Schistosoma peték betokozása, ám a krónikus, késleltetett típusú túlérzékenységi reakció súlyos fibrózist idéz elő; a máj vénás véráramának akadályozásához, a máj-kapuér hipertenziójához, és cirrózishoz (májzsugor) vezet. Nyirokúti (limfatikus) filariasis esetén a paraziták a nyirokedényekbe fészkelik be magukat, ami szintén krónikus DTH-t vált ki, és végül fibrózishoz vezet. Ennek következménye a nyirokedények eltömődése, és súlyos nyiroködéma (elephantiasis). A krónikus lefolyású és makacs parazitafertőzéseknél gyakran a belőlük származó antigénekből és az ellenük kifejlesztett specifikus antitestekből álló komplexek figyelhetők meg. A keringő immunkomplexek (angol: Circulating Immune Complex, CIC) lerakódhatnak a véredényekben és a vese érgomolyagaiban, ami vasculitishez vagy nephritishez vezet. Az immunkomplexek által okozott kórélettani elváltozások jellemző összetevői a schistomia- és a maláriafertőzésnek. A maláriafertőzések és az afrikai trypanosomiasis szintén összefüggésbe hozható számos sajátszövet ellen irányuló autoantitest termelődésével. A Chagas-féle betegségre jellemző, Trypanosoma cruzi protozoon okozta myocarditis és a neuropátia is valószínűleg autoimmun reakció, és nem a helyi fertőzés következménye, mert paraziták még az aktív léziókban is alig, vagy egyáltalán nincsenek jelen. Hogyan kerülik ( cselezik ) ki a paraziták az immunmechanizmusokat? A paraziták túlélésre való képessége gerincesekben olyan evolúciós alkalmazkodásról tanúskodik, mely arra is képessé teszi ezeket az organizmusokat, hogy kikerüljék az immunrendszert, vagy ellenálljanak annak. A különböző paraziták figyelemreméltóan hatékony módszereket fejlesztettek ki a specifikus immunválasz ellen. A legfontosabbak közülük két kategóriára oszthatók: a paraziták képesek csökkenteni saját idegenszerűségüket (antigenitásukat), valamint aktívan tudják gátolni a fertőzött egyed immunválaszait. Különböző parazitáknál számos immunogenitást csökkentő mechanizmust írtak le: 1. A protozoonoknál gyakran megfigyelhető az anatómiai elzárkózás. Egyes paraziták (pl. a malária és Toxoplasma) életben maradnak és tovább szaporodnak a sejten belül, míg mások (pl. az Entamobea histolitica) cisztákat fejlesztenek ki, melyek ellenállók az efferens immunválaszokkal szemben. Egyes bélférgek a bélrendszer belsejében tartózkodván védve vannak a sejtek által közvetített immunvégrehajtó mechanizmusoktól. 2. Az antigén-álcázás sok fejtörést okozó jelenség. A gerinces hordozókban tartózkodó parazita felületén a gazdaszervezet fehérjéi védőréteget alkotnak. A Scistosoma mansoni lárvái a bőrön áthatolva a tüdőn keresztül a vérkeringésbe kerülnek. A lárvákat a fertőzött egyed AB0 vércsoporthoz tartozó glikolipidjei, és a fő hisztokompatibilitási komplex (MHC) molekulái fedik be a tüdőhöz vezető út során. Valószínű, hogy a hordozó számos más molekulái is hozzátapadnak a schistosoma-lárvákhoz. Egyes feltételezések szerint a fertőzött egyén saját-fehérjéiből összetevődő réteg álcázza a parazita antigéneket, melyeket az immunrendszere sajátjának tekint. Jóllehet ez igen érdekes hipotézis, az antigén-álcázás jelentősége nem világos, mert a gerinces hordozókban a schistosoma lárvái jelentős specifikus immunválaszt váltanak ki. 3. A paraziták a gerinces hordozókban való tartózkodásuk során ellenállóvá válnak az immunrendszer végrehajtó (effektor) mechanizmusaira. A tüdőbe került schistosoma-lárvák burkot fejlesztenek ki, amely ellenáll az antitestek, a komplement, vagy a CTL-ek okozta ártalmaknak. Ez a rezisztencia feltehetően a felületi bevonatban zajló biokémiai változásnak tudható be. A lárvaburok szerkezetének összetettsége miatt nehéz azonosítani a szerzett ellenálló képessége összefüggésbe hozható molekuláris változásokat. A Tripanosoma cruzi fertőző formái a lebomlást gyorsító faktorhoz (DAC) hasonló membrán glikoproteineket hoznak létre, melyek meggátolják a komplement aktiválódását. A paraziták ezenfelül számos mechanizmusnak köszönhetően elkerülik a makrofágokból eredő pusztítást is. A Toxoplasma gondii gátolja a fagolizoszómális fúziót, a Trypanosoma cruzi bomlasztja a fagoszómák membránjait, és behatol a citoplazmába, még mielőtt bekövetkezhetne a lizoszómákkal való összeolvadás. Végül egyes paraziták olyan ektoenzimeket választanak ki, melyek széthasítják a célsejtekhez kötődött antitesmolekulákat, így rezisztenssé válnak az antitestfüggő végrehajtó mechanizmusokkal szemben. 4. A paraziták olyan hatékony mechanizmusokat fejlesztette ki, melyek képesek felületileg kifejezett (expressio) antigénjeik váltogatására a gerinces hordozókban töltött életciklusuk során. Az antigénvariációk két formája pontosan leírható. A parazita fejlődési szakaszában kiválasztódik egyféle specifikus antigén, majd a későbbi (az érettség) ciklusban az antigén módosul, illetve teljesen megváltozik. Ez azt jelenti, hogy az érett szakaszban lévő (szövetben letelepedett) paraziták más antigéneket választanak, ki, mint fejlődésük folyamán (fertőzés után). Például malária paraziták fertőző, sporozoita szakaszában az antigénkifejeződés (expressio) különbözik a merozoitákétól, amelyek már a hordozóban megtelepedtek, és a krónikus fertőzésért felelősek. Mire az immunrendszer válaszol a fertőzésre, a parazita már újabb felületi antigéneket választ ki, és ezáltal már nem lehetnek célpontjai a semlegesítő és/vagy megsemmisítő immunválasznak. A parazitáknál megfigyelhető antigénvariációk egyik legfigyelemreméltóbb példája a fő felületi antigének váltogatása. Megfigyelhető az afrikai trypanosomák, mint például a Tryponosoma brucei és a Tryponosoma

20 / 8 oldal rhodesiense esetében. A fertőzött egyének vérében a paraziták hullámokban jelentkeznek (parazitémia), melyek antigénjeik tekintetében teljesen egyedülállóak. Ugyanez a jelenség olyan kísérleti állatoknál is reprodukálható, melyeket egyetlen Trypanosoma klónnal fertőztek meg. Így mire a fertőzött hordozóban a parazita elleni antitesttermelődés jelentős mértékben megnövekszik, időközben olyan kórokozó organizmus replikálódott, amelynek antigén összetétele teljesen különbözik az előbbi fázisban lévő parazitától. Egy-egy ilyen fertőzés során több mint száz visszatérő parazitahullám is előfordulhat. 5. A paraziták levetik felületi antigén rétegüket, akár spontán módon, vagy miután már kötődtek specifikus antitestekhez. Az aktív membránátvitelre (turnover) és a felületi antigének levetésére példa az Entamobea histolytica a schistosomalárvák és a trypanosomák. Az antigének és a kötött antitestek levetése viszonylagosan ellenállóvá teszi a parazitát és az immun-végrehajtó mechanizmusokkal szemben. A paraziták összetett folyamatok útján gátolják a hordozó immunválaszait is. Ilyen, az antigének által kiváltott specifikus allergiát a mája és a lépet érintő súlyos schistosomiasis és fonalféreg-fertőzések esetében írtak le. Az immunológiai reakció (túlérzékenység), hatástalansága a kórokozó eltávolításban ezeknél a betegeknél kevéssé érthető. A limfatikus filariasis a nyirokcsomókat fertőzi meg, és szerkezeti sérüléseket okozva hozzájárulhat az elégtelen immunműködés kialakulásához. Erőteljes nem specifikus és általános immunszuppresszió figyelhető meg a malária és az afrikai trypanosomiasis esetében. Ez az aktivált makrofágok és T sejtek által termelt immunszuppresszív citokinek hatásának, és a T sejtreakciók hibáinak tulajdonítható. A parazitafertőzések egész világra gyakorolt egészségügyi és gazdasági kihatásaink súlyát pontosan felmérték. Évek óta történnek kísérletek hatékony vakcina kifejlesztésére ezen fertőzések ellen. Bár a kutatások nem fejlődnek olyan gyorsan, mint remélték, a jövőre nézve mégis nagy reményeket fűznek úgy a paraziták által kiváltott immunreakciók, mint paraziták immunrendszert kijátszó mechanizmusainak megértésére. Gombaellenes immunitás Egyre általánosabban elfogadott az a tény, hogy a gombás fertőzések (mycosis) az összlakosság megbetegedési és halálozási arányszámát illetőleg jelentős növekedést mutatnak. Egyes gombás fertőzések endemikusak (helyhez kötöttek); ezeket általában a környezetben megtalálható dimorfikus gombák okozzák, az emberek által belélegzett spórafertőzés következtében. Ezek közé tartoznak például a Histoplasma capsulatum, a Blastomyces dermatidis, és a Coccidioides immites. Más gombás fertőzéseket a mindenkori helyzethez alkalmazkodónak (opportunistának) nevezünk, mert ezek a kórokozók egészséges egyéneknél csak enyhe lefolyású megbetegedést idéznek elő, vagy teljesen ártalmatlanok, az immunhiányos személyeket azonban súlyosan megfertőzhetik. Az opportunista gombák közé tartoznak a különböző Candida és Aspergillus fajok, valamint a Crytococus neoformans. Opportunista gombafertőzések az utóbbi időben egyre gyakrabban fordulnak elő, az immunhiányos megbetegedések számának emelkedésével arányosan. Az immunhiányos tünetegyüttes elsősorban az AIDS, a mind gyakoribb rákbetegségek kezelésére alkalmazott kemoterápia, és az átültetett szervek (transzplantátum) kilökődése ellen irányuló immunszuppressziós terápia folyamán jelentkezik, veszélyeztetve a betegek ellenálló képességét az opportunista gombafertőzésekkel szemben. Egyes emberre nézve fertőző gombafajok képesek a túlélésre mind az extracelluláris szöveteken, mind a fagociták belsejében. Ezért az immunválasz ezekre a gombákra magában kell foglalja úgy az extracelluláris, mint a fakultatíve intracelluláris kórokozók ellen irányuló válaszreakciók kombinációját. A gombaellenes immunitásról azonban sokkal kevesebbet tudunk, mint a baktériumok és vírusok által kiváltott immunválaszról. Ennek oka egyrészt az, hogy kevés állati modell áll rendelkezésre a gombás fertőzések tanulmányozásához, másrészt pedig az, hogy ezek a fertőzések gyakran olyan egyéneknél fordulnak elő, akik képtelenek hatékony immunválaszok kifejtésére. Velünk született gombaellenes immunitás A velünk született gombaellenes immunitás fő közvetítői a polimorfonukleáris granulociták. Ezért a neutropéniás betegek (a neutrofil leukociták kóros csökkenése a vérben) rendkívül fogékonyak az opportunista gombák által okozott fertőzésekre. A neutrofil granulocyták vélhetőleg olyan fungicid anyagokat szabadítanak fel, mint például a reaktív oxigén metabolitok és a lizoszómális enzimek (a fagocitózis elengedhetetlenül szükséges hatóanyagai), és általuk pusztítják el a gombákat. A makrofágok (antigén prezentáló sejtek, APC-k) szintén fontos tényezői a gombás fertőzések elleni védelemnek.

20 / 9 oldal A gombákra adott specifikus immunválaszok A sejt közvetítette immunitás (CMI) jelenti a fő védekező mechanizmust a gombás fertőzések ellen. A Histoplasma capsulatum egy olyan fakultatív intracelluláris gombafajta, amely képes tovább élni a makrofágokban is, és ugyanaz a sejtmechanizmus hatástalaníthatja, amely az intracelluláris baktériumok ellen is hatékony. A CD4- (TH segítő) és a CD(+ (CTL sejtölő) lymphocyták együttműködnek a Candida neoformans élesztőgomba azon formáinak megsemmisítésében, melyek immunhiányos hordozókban hajlamosak a tüdőn és az agyon megtelepedni. A Candida-fertőzések gyakran nyálkahártyás felületeken kezdődnek, és általános az a vélemény, hogy a sejt közvetítette immunitás gátolja meg a gomba átterjedését a szövetekre. Ezekben az esetekben a TH1 által közvetített immunválaszok védőhatást közvetítenek, a TH2-ből eredő válaszok pedig ártalmasak a gazdaszervezetre. Nem meglepő, hogy a granulómás (sarjdaganatos) gyulladás egyes intracelluláris gombák által okozott fertőzéseknél (pl. histoplasmosis), fontos szerepet játszik a fertőzött egyed szöveteinek károsodásában. A gombák gyakran specifikus antitestek termelődését váltják ki a hordozóban, melyek a szerológiai diagnózis szempontjából igen fontosak. A humorális immunitás hatékonysága azonban gombafertőzéseknél mindmáig nem bizonyított. Hogyan kerülik ( cselezik ) ki a gombák az immunmechanizmust? A gombák immunrendszert kijátszó képességéről vajmi keveset tudunk. Valójában mivel az egészséges (immunokompetens) egyének nem fogékonyak az opportunista gombák által előidézett fertőzésekre, ezek a paraziták, úgy tűnik, nem mutatnak hatékony ellenálló készséget hordozójuk immunvégrehajtó mechanizmusival szemben. A Candida albicans például egy olyan fehérjelebontó enzimet választ ki, mely in vitro elbontja a humán immunglobulinokat, de az emberi szervezetben, in vivo virulenciafkatorként betöltött szerepe min ez ideig nem nyert megállapítást. A paraziták okozta fő problémák napjainkban Napjainkban a legtöbb problémát okozó paraziták egyike a Giardia vagy Lamblia intestinalis nevű kórokozó. Ez a parazita világszerte járványos méretű bélfertőzéses megbetegedéseket okoz, és a vízből eredő fertőzések egyes számú okává vált. Az ön által fogyasztott víz biztonságos-e? Ma már sajnos a csapvíz fogyasztása is egészségügyi kockázatokkal járhat a Föld bizonyos területein. Köztudomású, hogy a turisták és a vakációzók egyek országokban, például Mexikóban és Indiában stabilizált oxigénnel tisztítják az ivóvizet. A stabilizált oxigén körülbelül harminc másodperc alatt megtisztítja a vizet a klórtól, és elpusztítja a baktériumokat és más organizmusokat. Ezenfelül megsemmisíti a fent említett Giardia vagy Lamblia intestinalis nevű protozoont is, és megelőzi az általa előidézett fertőzést, melyet különböző országokban más-más nevekkel illetnek, mint például Montezuma Bosszúja Dél-Amerikában, avagy hódláz Észak-Amerikában. A szalagféreggel fertőzöttek száma is rohamosan növekszik. Ez a tendencia valószínűleg annak tudható be, hogy a nyugati emberek egyre jobban kedvelik a nyers és félig sült marhahúst. Az Amoebiasis egyike a legsúlyosabb parazitafertőzéseknek, amely halálos kimenetelű is lehet. Általában emberről emberre, vagy fertőzött nyers zöldségek, illetve víz által terjed. A Balantidium nevezetű parazita a sertésből származik, és az emberben bélrendszeri fertőzést okoz. Ez is egy jó ok arra, hogy kihagyjuk a sertéshőst az étrendünkből. A paraziták és férgek hulladékeltakarítók (angol. scavenger ), melyek más, hordozónak nevezett szervezeten élősködnek. A paraziták és férgek a szervezet méreg- és salakanyagain élnek. Ha a szervezet tiszta, nem tudnak mivel táplálkozni. A szervezetben való jelenlétük azért veszélyes, mert ürülékük rendkívül mérgező a számunkra. Számos parazita a hordozóra káros toxikus anyagokat állít elő. Más paraziták idegen testként irritálják a hordozó szöveteit, és krónikus gyulladásos reakciót idéznek elő. Egyes férgek komoly mennyiségű vértől fosztják meg a hordozót, a nagy szalagférgek pedig elvonják tőle a már megemésztett táplálékot. A paraziták hordozóra gyakorolt hatásaikat tekintve különbözőek. Egyesek ártalmatlannak tűnnek, mások igen veszélyesnek. A veszélyesnek tartott parazitákat patogének -nek nevezzük. Ennek példája a maláriát okozó