veszteség. A Tisza-vidékén olyan erõvel dúlt a járvány, hogy az orosz csapatok lassították a dél felé irányuló elõretörés ütemét. 31 Idézet egy korabeli Bereg vármegyei történeti munkából: az epemirigy (cholera) fõleg a seregek közt dühöngött, miért is az orosz katonák, ki az éretlen gyümölcsöt, sõt a nyers tököt és ugorkát [uborkát] legfinomabb csemege gyanánt mohón ették, úton-útfélen elhullottak, s a ragályt nem kevésbé terjeszték. Munkácson az ekkor felépült gimnáziumi tanépület, a nagy Csillag vendéglõ s a Csernek-hegyi monostor szolgáltak leginkább katonai kórodákul, honnan (a holttestek) éjjelenként kocsiszámra hordattak ki a g. k. (görög katolikus) temetõbe, a város déli szélére, s ott végsõ vonalban hosszú sorokban ásott gödrökbe takaríttattak el. 32 Lehoczky Tivadar helytörténész említi, hogy Nikolajevics 2. Palcin Constantin, a tobolszki gyalogezred parancsnoka Munkácson halt meg augusztus 28-án, akit ugyancsak a görög katolikus temetõben hantoltak el. Ez alkalommal ünnepélyes szertartást rendeztek: az elhunyt fõtiszt fekete lovát felnyergelték, és a lassan vezetett állat szabadon kísérte a fedetlen koporsót, mely, midõn a tisztektõl búcsú jeléül megcsókolt hulla a sírba bocsáttatott, s az ágyúdörgés megszûnt, [a ló] vadul ügetett vissza szállására. A parancsnok sírkeresztjét vastáblá -ból készítették, cirill betûs felirattal: I. N. R. I. Itt van eltemetve az orosz cári hadak tobolszki gyalogezred parancsnoka [ commandir ], Nikolajevics 2. Palcin Constantin teteme. Meghalt 1849. aug. 28. 33 A Magyarországot elözönlõ cári hadsereg mintegy harmada, legalább 70000 gyalogos-, cserkesz és lovas katona 1849 augusztus végétõl szeptember közepéig Bereg vármegye területén, Munkácson át a Latorca folyó völgyén keresztül, a Vereckei-hágón hagyta el az országot, megfertõzve útja során a fõútvonalak mentén fekvõ településeket. A szabadságharc leverése utáni években Bereg vármegyét többször sújtotta éhínség, különösen a hegyvidéki területeket. A hatóságok hitelbe nyújtott zabbal és kukoricával igyekeztek segíteni az éhezõkön. AZ 1855-ÖS JÁRVÁNY A magyar szabadságharc levérese után hat évvel, 1855 nyarán ismét pusztított a kolera hazánkban. A megbetegedések már az elõzõ esztendõkben is jelentkeztek, vagyis az 1849. évi járvány tulajdonképpen soha nem szûnt meg, egy-egy körzetben szórványosan mindig fellobbant. Elsõként 31 Kapronczay Károly: Orosz szemtanúk az 1848 49. évi kolerajárványról Magyarországon. i. m. pp. 189 190. 32 Lehoczky Tivadar: Bereg vármegye. Bp., 1996. pp. 136 137. 33 Uo. p. 138. 301 301
Ung megyében, június 6-án észlelték a megbetegedést a Tiszához közel fekvõ, akkor 581 lakosú Csap községben. Bereg vármegyében az 1855. évi ragály a lakóhelyek, a megbetegedések és a halálozások tekintetében puszítóbb volt, mint 1831 1832-ben. A megye csaknem minden vidékén pusztított, így a tiszaháti síkságon, a folyók mentén és az erdõs, hegyi részeken is. Egyes településeket jelentõsen sújtott (a Szolyva melletti Galambos [Holubina] faluban például több mint százan haltak meg epekórságban). Más, népesebb településeken viszont nem tört ki a járvány. 34 A korabeli orvosi statisztika együtt kezelte Bereg és Ugocsa vármegyét. A két megye összlakossága ekkor 189773 fõ volt, és a terület nagyobb részében, összesen 205 községben pusztított a kór. Összesen 6888 kolerás beteget és 3175 halottat regisztráltak, ekkor a lakosság 63%-át érintette a járvány. A másik két megye adatai: Máramaros vármegye lakossága 182716 fõ, a 116 megfertõzött településén 7983 megbetegedést és 2361 halottat jegyeztek fel, a lakosság 83%-át érintette a járvány. Ung vármegye lakosainak száma 117113 fõ, a 154 fertõzött településén 3680 megbetegedést 1799 halottat számláltak össze. Itt a lakosság 76%-át sújtotta a járvány. 35 Magyarországon az 1854 55. évi kolerajárvány közel 100 ezer halottja súlyosan érintette az ország népességét és népszaporulatát. Bereg vármegyében például 1854-ben ezer újszülött közül 316 nem érte meg az ötéves kort, ugyanekkor a tíz éven felüliek között a halálozás aránya 11,6%-ot tett ki. 36 1866-OS JÁRVÁNY Az ezt megelõzõ évben, 1865-ben látott napvilágot az a kiadvány, amely a kolera eredetérõl, nemeirõl és gyógymódjáról kívánta tájékoztatni az ország lakosságát. Leszögezi azonban: A már kifejlett cholera gyógyításában kevés biztonsággal járhatnak el orvosok, mivel a betegség egész lényét kiismerni, a tudós és gyakorló orvosok minden iparkodásainak és önfeláldozásainak eddig még nem sikerült. 37 Ezért, akárcsak az orvosok mindegyike, azt javasolta, hogy a legnagyobb gondot kell fordítani a kitörésének megelõzésre. A gyógymódokra vonatkozóan a következõket olvashatjuk benne: Az európai cholera gyógymódja ingercsillapító, megnyugtató legyen. Eddig nyálkás, olajos szerek, vegyítve gyengéd sós keverékkel, leghathatosabb- 34 E témakörrõl lásd: Papp Ignácz: A cholera és specificumai. Pesten, 1855. 35 J. Fráter Zsuzsa: Az 1855. évi kolerajárvány Magyarországon. Bp., 1980. p. 36. 36 Lehoczky: i. m. p. 282. 37 A cholera eredete lénye, nemei, gyógyításmódja és a megelõzésére szükséges rendszabályok. Pest, 1865. p. 20. 302 302
nak mutatkoznak, különösen potio Riverü, kali aceticum, opium használtattak sikerrel hires orvosok által. 38 A szükséges rendszabályokat eképpen foglalja össze: Mi pedig a nyilvános rendszabályokat illeti, melyek a cholera megelõzendésére hozandók és melyeknek foganatosítása a hatóságok és lelkészek kötelessége lenne, ezek röviden a következõkbe foglalhatók össze: Minthogy a félelem nagy elõmozdítására szolgál e betegségnek, a nép nyugalmas és félelem nélküli hangulata fenntartassék, a ragadósság elõtti félelem eltávolíttassék; nyilvános jótékony intézetek által a nyomor és inségnek lehetõleg végét vessék; nyílvános mulatóhelyek, séták, utczák, csatornák, árnyékszékek tisztán tartassanak, Gyermekiskolák és templomok, hol sok ember gyülekezik össze gyakran szellõztessenek és fákkal körül ültessék, vagy legalább virágokkal, zöld tekervényekkel, lombokkal, kertekkel lássák el. A nép felszólíttassék a lelkészek által, hogy a cholera legkisebb jeleinél, azzonnal értelmes orvosok tanácsát vegye igénybe. A cholera miasmatikus elterjedésének módjánál fogva, a zárlatok (contumaz) vagy épen semmit, vagy csak keveset használnak, sõt inkább ártanak, a képzelõtehetségre való befolyásuknál s a közlekedés megakadályozásánál fogva. 39 A kór terjedésérõl a kor orvostudorainak véleményét imígyen foglalja össze: A cholerát elõhozó és a levegõben lappangó anyag, körülbelül a villám villanyosságával összehasonlítható, azon tekintetben, hogy a villám beütését azon testek elõsegítik, melyek a villanyosságot vezetik, a cholera anyagát pedig a tisztátalanság, mocsáros és pocsolyás, ártalmas kigõzölgésü helyek vonzák magukhoz úgy, hogy ugyanazon ország két városa közt abban, melynek egyikében rendezett egésségügy van, melyben az utczákat mindennap reggel és este öntözik, melyben a csatornákat s. a. t. tisztán tartják, sokkal kevesebb cholerabetegség fog elõfordulni, mint abban, melyben épen semmi, vagy ki nem elégítõ rendszabályokat hoznak, melyben a köznyomoron nem segítenek és mindent csak a jó Istenre biznak. 40 Ennyit tudott a korabeli orvostudomány a Cholera morbus-ról. A dolgozatunkban tárgyalt négy vármegyét az 1866. évi országos kolerajárvány éppen csak érintette. A kór Bereg és Ugocsa vármegyében szeptember 24-én mindössze három faluban tört ki, 11-en betegedtek meg, közülük öten meghaltak. 41 Máramaros vármegye három fertõzött helységébõl 173 beteget és 84 halottat jelentettek. Más adatok szerint a szeptember 22-én kezdõdött és november 19-én véget ért 59 napig tartó járvány nyolc helységben szedte áldozatait, 196-an betegedtek meg, és közülük 104-en elhunytak. 42 Ung vármegye egyetlen megfertõzött településérõl két beteget és egy halottat jelentettek. Bereg vármegye korabeli közegészségügyi helyzetét jól érzékeltetik az 38 Uo. p.18. 39 Uo. p.26. 40 Uo. pp. 26 27. 41 B. Lukács Ágnes: Az 1831 32. évi magyarországi p. 121. 303 303
1871. évi összeírás adatai. A megyében ekkor összesen 16 orvos, két sebész és 37 bába tevékenykedett, akik közül a Tiszaháti járásban hat orvos és 23 szülésznõ mûködött. Ez azt jelentette, hogy Beregszász és Munkács városok, valamint a körülöttük fekvõ községek lakói sokkal kedvezõbb ellátásban részesültek, mint a vármegye hegyvidéki területein élõ emberek. 1860-ig csupán négy gyógyszertár volt Bereg vármegyében, Munkácson (itt kettõ), valamint Beregszászon és (Vásáros)Naményban. Ekkor egy patikára 16 négyzetmérföldnyi terület és 32222 lakos jutott. Az 1870-es évek végéig további gyógyszertárak nyíltak Tarpán, (Mezõ)Kaszonyban, Alsóvereckén és Bilkén, így már csak nyolc négyzetmérföldnyi terület és kereken húszezer lakos jutott egy-egy gyógyszertárra. Általában el lehet mondani, hogy nálunk a közegészségügy még igen elhanyagolt, kezdetleges állapotban sínylõdik értékelte az 1870-es évek végének Bereg vármegyei viszonyait Lehoczky. Közkórodák, ápoldák, lelencházak nincsenek; a faluk, városok, udvarok tisztántartására, az esõvizek, bûzhödt léget árasztó pocsolyák elvezetésére úgyszólván senki sem ügyel, úgy a halálesetek megállapítására sem; miért más mûveltebb államokhoz képest a halálozási arány nálunk még folyvást aggasztólag megdöbbentõ! 43 AZ 1872 73 KÖZÖTTI JÁRVÁNY Fél évtized múlva, 1871-ben Oroszországban, és a cári birodalom által annektált lengyel lakta területeken újra kitört a kolera. A járvány a következõ évben már az általunk vizsgált vármegyék mindegyikében pusztított. Ung vármegyében szeptember 14-én jelentkeztek az epekórság -os megbetegedések. A ragályt áthurcolták Beregbe, ahol október 22-én rögzítették az elsõ esetet. Munkácson és (Vár)Palánkán elõször csak szórványosan jelentkezett, azonban december 11-én már járványként lépett fel. Az 1872 1873-as kolerajárvány idején az egész Felvidék, valamint a Tisza mente volt az ország a ragálytól legjobban sújtott területe. 44 A magyar királyi belügyminiszter a helyzet súlyosságára való tekintettel az érintett megyékbe orvosokat nevezett ki. A három vármegyébe Bereg, Ugocsa és Ung egy, illetve Máramaros megyébe további egy orvost küldtek, azaz az egész hatalmas területre összesen kettõt, akik királyi biztosként felügyelték a kolera elleni intézkedéseket. A megbízottak a tapasztalt hiányosságokat az illetékes törvényhatóságnak, és egyidejûleg a fõispánnak 42 Badzey László: A Máramaros megyében 1866-ban uralgott cholera-járvány. Gyógyászat 1867. No. 19. 43 Lehoczky: i. m. p. 282. 44 Kovács István: Az 1873-ik évi cholera-járvány Békésmegyében. Gyulán, 1873. 304 304
is tudomására hozták. A pótintézkedések elrendelését, valamint azok végrehajtását is felülvizsgálták és ellenõrizték. 45 A szokatlanul enyhe és esõs télben a kór rohamosan terjedt, különösen a lapályos vidékeken, Munkács és Beregszász körül, ahol a következõ évben is kérlelhetetlenül tizedelt a kórságos nyavalya. Bereg vármegye második legnagyobb városában, Munkácson a járvány kezdete óta 1873 március végéig 250 egyénnél többet támadott meg, kiknek fele áldozatául is esett, amikor [a kór] egyszerre [az] erejébõl veszíteni [Nagylucskán viszont pusztítani] kezdett. A munkácsiak könnyebbült szívvel hitték, hogy immár megszabadultak a vésztõl, midõn június végén s különösen július elején újólag, éspedig rendkívüli hevességgel fellépett, s nemcsak itt, hanem a hatóságok és vészbizottságok erélyes óvintézkedései dacára, az egész megyében iszonyúan pusztított. A Tisza mentében, Beregszászon, Munkácson s különösen a megye nyugati részén, Mogyorós táján gyakran valóságos ázsiai jelleggel dühöngött, áldozatait néhány óra alatt orvosi gyógykezelés dacára végezvén ki. De nemcsak a megye alsó, lapályos és trachit s agyagos talajú részén, hanem fent a hegyek közt, az 1346 lábnyi magasan fekvõ Verecke, Serbóc, Bukóc, Hukliva [Zúgó] s Volóc erdõs, hideg légû vidékein is tizedelt a különben is akkor ínséggel küzdött szegény nép közt. Az öldöklõ kór nem(re) és korra való tekintet nélkül ragadta ki ugyan áldozatait, azonban mégis ott, hol a tisztaság, rendes és mértékletes élet és nyugodt kedély honolt, kevésbé fogékonynak észleltetett titkos ereje. Úgy látszik, hogy e kór, mely rendesen észak felõl közeledik, Európában immár meg fog honosodni. vázolta a korabeli helyzetet Lehoczky. 46 Munkácson a járvány második hulláma 1873. augusztus 16-án szûnt meg. Utolsó szakaszának minden ötödik napján már csak két-két eset fordult elõ, eközben azonban az epe- és váltóláz megszaporodott s szintén több áldozatot kívánt. Szeptemberben már nem fordultak elõ újabb megbetegedések. Bereg vármegyében a kolera következtében 110 nõ özveggyé, 561 gyermek árvává vált, akinek sorsáról a hatóságok, illetve magánadakozók gondoskodtak. A járvánnyal kapcsolatos hivatalos adatok: Város/járás megbetegedett meggyógyult meghalt Munkács 680 198 482 Beregszász 435 171 264 Tiszaháti alsó járás 1423 865 264 Tiszaháti felsõ járás 596 296 299 45 Kátai Gábor: Orvosi tapasztalatok az 1873-dik év nyarán hazánkban dühöngött cholerajárvány idejérõl. Nézetek és javaslatok. Debreczenben, 1874. p. 6. 46 Lehoczky: i. m. p. 281. 305 305
Város/járás megbetegedett meggyógyult meghalt Kaszonyi járás 2011 1032 979 Alsóvereckei járás 1017 521 486 Munkácsi járás: Latorca jobb partja 1705 730 975 Munkácsi járás Latorca bal partja 1574 681 893 Felvidéki járás 1004 668 336 Összesen: 10435 5163 5272 Bár a 19. században ez már az ötödik nagy kolerajárvány volt az országban, és ismert volt egy-egy járványos idõszak pusztításainak mértéke, a korabeli feljegyzésekben mégis a következõkrõl számoltak be: a nép eleinte minden figyelmeztetést félválról vett. A jókor elkezdett intézkedéseknek, rendszabályoknak, mintha azok nem is õreá vonatkoznának, oda sem nézett, a hatóságok rendeleteivel igen keveset törõdött. A maga kebelébõl választott járványbizottságokra rá sem hederített, hagyta menni a dolgokat a maga útján anélkül, hogy a maga javát a mindenütt kihirdetet hatósági intézkedések végrehajtásával elõmozdítani komolyan igyekezett volna. 47 A járványt követõen például Bereg vármegye lakossága jelentõsen megcsappant. Amíg az 1869. évi összeírás szerint az említett vármegye lakosságának száma 159223 fõ volt, addig 1873-ban 156138 lélek, azaz 3085 lakossal csökkent. Az 1870 és 1873 közötti négy évben a megyében 27737 gyermek született, évi átlagban 6934. Az elõzõ idõszakban kiugróan magas, 30822 volt a halálozások száma, akik közül 1873-ban, a kolerajárvány tetõzésének évében, 13084-en hunytak el, a négy év átlaga egyébként 7521 fõ volt. 48 A négy megyére vonatkozó fõbb mutatók: Bereg vármegye: területe 64,77 négyz. mérf., lakossága 159223 fõ. Kolerában megbetegedett 9529 fõ, meghalt 4957 fõ. Más források szerint a halottak száma 4972 volt. 49 Máramaros vármegye: területe 179,94 négyz. mérf. lakossága 220506 fõ. Kolerában megbetegedett 5708, meghalt 2149 fõ. Ugocsa vármegye 20,69 négyz mérf., lakossága 67498 fõ. Kolerában megbetegedett 2136, meghalt 988 fõ. Ung vármegye 53,10 négyz. mérf. lakossága 130032 fõ. 50 Kolerában megbetegedett 8306, meghalt 3523 fõ. 51 47 Kátai Gábor: i. m. p. 8. 48 Keleti Károly: Magyarország népesedési mozgalma 1864 73-ban és a cholera. Bp., 1875. p. 8, 25, 35. 49 Az 1873. évi cholerajárvány. Orvosi Hetilap melléklete. Közegészségügyi és törvényszéki orvostan 1874. okt. 11. No. 5. 306 306
Az 1872 73. évi kolerajárvány országos összesítõje szerint: a 136 törvényhatósághoz tartozó 6250 község 8435632 lakosából megbetegedett 431406, meggyógyult 245655, meghalt 181672 személy. Ebbõl az általunk vizsgált négy vármegyében 11632 volt a halottak száma. További ápolás alatt maradt 539 községben, 4079 egyén. 52 Az északkeleti vármegyék lakossága szinte ki sem heverte a járványos évek hatását, amikor 1879-ben több hónapig tartó esõzések sújtották a vidéket. Az õszi, illetve a tavaszi vetések tönkrementek, emiatt télen éhínség tört ki a vidéken. Az állam, valamint jótékony adakozók a hideg hónapok átvészelésére kukoricalisztet, tavasszal pedig vetõmagot osztottak ki a nép között, és pénzsegélyekkel is támogatták a szegényeket. A munkács szentmiklósi latifundium ura, Schönborn Ervin gróf száz métermázsa kukoricát, és több száz forint adományt ajánlott fel az uradalma területén élõ parasztok megsegélyezésére. Ugyanebben az évben a Kárpátok gerince alatt húzódó Verhovinán, Kanora község körzetében roncsoló toroklob (diftéria) járvány lépett fel, amelyet a szomszédos Galíciából hurcoltak be. Tizenhárom faluban 288 gyermek betegedett meg, akik közül 149 meghalt. A kór a következõ években Munkácson, Beregszászon és a vármegye más részein is jeletkezett, de csak szórványosan. 1881 tavaszán a hagymáz [tífusz] nagy mértékben dühöngött és sok áldozatot elragadott. Az 1880. évi termés is igen gyenge volt a vidék éléskamrájának számító alföldi részeken, de legfõképpen Bereg vármegyében. A feljegyzések szerint már a 18. század elejétõl öt-tíz évenként a Latorca és Tisza árvizei is pusztították a vidéket. Lényegében csak a Tisza felsõ szakaszának a szabályozásával, az 1870 1880-as években enyhültek ezek a gondok. A gyakran ismétlõdõ járványok, és az éhínség ugyancsak tizedelte a lakosságot. * Amikor 1883-ban a kolera Egyiptomban pusztított, attól tartottak, hogy Európára is átterjed. Ezért több európai állam köztük Németország, járványvizsgáló bizottságot küldött a fertõzött területre, hogy új módszerekkel kíséreljék meg a járvány kutatását és legyõzését. A bizottságot Robert Koch vezette. A kolerajárványok történetében jelentõs dátum az 1883. esztendõ. Ebben az évben fedezte fel Robert Koch a pálcikákra emlékeztetõ kolera bacilusokat, amely igazolás volt egy régebben észlelt jelenség valódiságára. Koch ugyanis már egy évvel korábban bizonyos fajta baktériumokat figyelt meg kolerában elpusztult betegek béldarabjaiban, amelyeket akkor Indiából kapott. 50 Keleti Károly: A Szent-István korona országainak népessége a területek, lakviszonyok és házi állatok kimutatásával. Pest, 1871. p. 30. 51 J. Fráter Zsuzsa: i. m. pp. 7 8. 52 Az 1873-diki cholerajárvány. Orvosi Hetilap melléklete. Közegészségügy és törvényszéki orvostan. 1874. okt. 11.No. 5. 307 307
A vizsgálatok a kolerás betegek mindegyikénél kimutatták a már régebben megfigyelt bacilusokat. Bár a bélben minden esetben találhatók emésztést elõsegítõ baktériumok, Koch mégis úgy döntött, hogy a pálcika alakú, kettesével összekapcsolódó bacilusokat kultúrában kitenyészti. Az így nyert anyaggal azonban állatokon végzett kísérlettel a betegséget nem sikerült elõidéznie. Egyiptomból Indiába, Kalkuttába utazott, hogy tovább folytassa megfigyeléseit. Itt bizonyosodott meg minden kétséget kizáróan, hogy az említett pálcika alakú baktériumok (vibrio cholera, vibrio comma) a kolera kórokozói. Ma már azt is tudjuk, hogy a fertõzés szájon át terjed, és a baktériumok a bél lúgos közegében gyorsan szaporodva toxinokat termelnek, amelyek felszívódva súlyosan károsítják a központi és a vegetatív idegrendszert. A járvány terjedésének vizsgálatánál felismerték az ivóvíz tisztaságának rendkívüli jelentõségét is. A felfedezést sok kutató kétkedve fogadta. Közéjük tartozott a müncheni Max Pettenkoffer, a higiénia elismert professzora is. Bár nem tagadta a kórokozók lehetõségét õ is erre gyanakodott, de nem hitt a fertõzés egyszerû átvihetõségében, hiszen köztudott volt, hogy járványok idején is vannak olyan emberek, akik nem kapják meg a kórt. Ekkor még nem volt ismert az immunitás elmélete. Pettenkoffer úgy vélte, hogy a járványok keletkezésében a helyi és idõjárásbeli adottságoknak, valamint a víznek van szerepe. A talajvíztõl függ a szerves anyagok bomlási folyamata, amellyel a kolera anyagnak is érintkeznie kell. Ez valamilyen specifikus, szerves anyag, amely rendkívül apró és hasonló az erjedés okozójához. 53 Elméletének bizonyítására önkísérletet is folytatott: kolera bacilust nyelt. A párizsi Pasteur Intézetben 1892-ben már kolera ellenes védõoltással kísérleteztek. Egy korabeli híradásból ismert: Az a tény, hogy a védõoltó eljárás a mesterséges cholera-infectio ellen védelmet bír adni oly különbözõ szervezetû állatoknak, felkelti a reményt arra, hogy hasonló jótékony hatása lesz e védõoltásoknak az emberi szervezetre is, azonban elõreláthatólag sok idõ telik még el míg erre vonakozólag direct bizonyítékot nyer a tudomány. 54 AZ 1892 94-ES JÁRVÁNY Az Osztrák Magyar Monarchiához tartozó galiciai Tarnopolban 1892- ben ismét kolera megbetegedések fordultak elõ. A magyar királyi kereskedelemügyi miniszter a kór behurcolásának megakadályozására megtiltotta mindennemû áru behozatalát kelet felõl. A járványt mégsem tudták távol tartani az országtól. Az elsõ esetek októberben Budapesten a pálya- 53 Hugo Glaser: Az életért harcoltak. Orvosok híres önkísérletei. Bp., 1963. pp. 12 13. 54 A choleraellenes védõoltások kérdésének jelen állása. Orvosi Hetilap 1892. No. 38. p. 468. 308 308
udvarok környékén jelentkeztek. A hatóságok arra a következtetésre jutottak, hogy a keleti vagy a nyugati vasútvonalak végállomásáról került be az országba a kolera. A szórványos megbetegedésekbõl a hatóságok elõször arra gondoltak, hogy a fõvárosból terjedt szét a fertõzést dél felé a Duna mentén, a Duna-Tisza torkolatáig Titelig, ahonnan felfelé északra Szolnokig jutott. A következõ évben, 1893. június 24-én jelentették az elsõ kolerás esetet Szatmárnémeti városából. A belügyminiszter a járvány széthurcolásának megakadályozására Szatmárban, illetve a környezõ vármegyékben több országos vásár megtartását részint megtiltotta, részben elhalasztatta. A szatmári esetekkel egyidõben Bereg vármegye területén is kitört a kolera, mégpedig azokban a Tisza jobb partján fekvõ községekben, amelyek Szamos Tisza torkolattól lejjebb terülnek el. Az összefolyás fölött viszont két beregi települést megkímélt a járvány. A Szatmár, Bereg és Máramaros vármegyék közé ékelõdött Ugocsából, majd Máramarosból is kolerás megbetegedéseket jelentettek. Augusztus 14-én a belügyminiszter körrendelete felhívta a Tisza mentén fekvõ járások törvényhatóságait, hogy a könnyebb áttekintés végett hetenként küldjék be jelentéseiket, méghozzá oly módon, hogy a vasárnapot is beszámítva hétfõn adják postára azokat. Ebben az idõben Máramaros vármegyében a határszéli vasút építkezésén több ezer munkás dolgozott. Elhelyezésük körülményei és a higiénia hiánya kedvezett a járvány terjedésének. 1893-ban a kolera állandó fészket vert a máramarosi munkás barakokban. 55 adta hírül a korabeli sajtó. A kór rövid idõ alatt az egész Felsõ-Tisza-völgyében elterjedt, és a vasút építése veszélybe került. Súlyos jellege folytán összesen 633 megbetegedett munkás közül 226, vagyis 36% halt el, a vállalat összes dispositiója megzavartatott, minthogy a munkások az építés helyszínét tömegesen elhagyták és elszéledtek, úgy, hogy azok létszáma mely a kolera felléptekor 7770 fõre ment, két hét alatt 3520-ra apadt 56 Máramaros után Ung vármegye több településén is kitört a kór. 1893-ban az ország 63 megyéje közül mindössze tizet kímélt meg a járvány, amely ebben az évben összesen 184 napig, december 24-éig tartott. A következõ év szeptemberében Máramaros vármegyében a körösmezei vasút építésénél ismét koleraesetek fordultak elõ. Ekkor 23 megbetegedésrõl és kilenc halálesetrõl szólt a jelentés. A környezõ községekbõl is jeleztek kolerás beteget. A két járványos idõszakban (1893 1894) a vasutépítõk között összesen 1847 munkás betegedett meg, akik közül 266 elhalálozott. Az életben maradt dolgozók ijedtükben szétszéledtek. A kór miatt a vasútépítõ vállalat a munkák leállítását javasolta a kormánynak, 55 Hieronymi Károly magyar királyi belügyminiszter jelentése az ország közegészségügyi viszonyairól az 1893. évrõl. Gyógyászat 1894. p. 33. 56 SOM adattár 751 59. 1837, 8078. 309 309
de az stratégiai okokra hivatkozva az építkezés folytatása mellett döntött, és Miskolczy Imre közegészségügyi felügyelõt az óvintézkedések ellenõrzésére a helyszínre rendelte. 57 Az úgynevezett drezdai egyezmény melyet az országok 1893. áprilisában kötöttek értelmében az osztrák-magyar közös külügyminiszter az elõfordult kolera esetekrõl értesítette a külhatalmaknak Budapesten székelõ képviselõit. Az osztrák kormány 1895. novemberében a Magyarországot Galíciával összekötõ északkeleti négy vasútvonal határszéli végállomásain, Kõrösmezõn, Volócon, Mezõlaborcon és Orlón megfigyelõ-állomásokat állítottak fel, ahová Folkmann Jánost, Hrabár Manót és Horovitz Arturt vizsgáló orvosnak rendelték ki. Máramaros vármegye alispánja a Magyar Királyi Államvasutak, a MÁV Körösmezõ és Huszt közötti szakaszán azokat a községeket, ahol vasúti állomás mûködött és a településen orvos lakott, az 1892. évi október hó 24-én kelt 78771. sz. a belügyminiszteri körrendelet alapján arra kötelezte: a Galíciából hazánkba érkezõ koleragyanús betegek számára rendezzenek be elkülönítõ kórházat, és a gyógyításukról gondoskodjanak. Ilyen ispotályok létesítést rendelte el Kõrösmezõn, Rahón, Nagybocskón, Técsõn, Bustyaházán, Huszton és Máramarosszigeten. 58 Végül a 19. század utolsó nagy korlerajárványának mérlege: az országban 1505-an haltak meg, akik közül az általunk vizsgált négy vármegyében 363-an (24,1%) estek áldázatául a kórnak. Beregben 55, Máramarosban 270, Ugocsában 23, Ungban 15 volt a halottak száma. ÖSSZEFOGLALÁS A 19. század folyamán hazánk közegészségügye részben a kolerajárványok kényszerítõ hatására, részben az orvostudomány fejlõdésének köszönhetõen szervezõdött, formálódott és fejlõdött. Az Országos Közegészségi Tanács az országgyûlés által 1876. április 3-án, az uralkodó által szentesített XIV. törvénycikkely alapján kezdte meg az intézményi rendszer kiépítését. A század nagy kolerajárványai úgy vonultak végig az országon, hogy az orvostudomány számára ismeretlen volt a kolera, korabeli szóhasználattal az epekórság, a ragadós dögletesség, az epemirigy kórokozója. Bár feltételezték fertõzõ voltát, még nem ismerték terjedésének módját. Az egész 19. század gondolkodását végigkísérte az alábbi nézet: E nyavalya egy emberrül a másikra nem ragad: oka a levegõben, a különös idõjárásban rejlik. 59 Az epekórság kórokozóját (Vibrio cholerae) Robert Koch (1843 1910) német orvos csak 1883-ban fedezte fel. A fer- 57 Heti szemle. Orvosi Hetilap 1894. No. 38. p. 496. 58 Heti szemle. Orvosi Hetilap 1895. No. 47. p. 561. 310 310
tõzés terjedésérõl még ekkor is eltérõ volt az orvosok véleménye. A kolera elleni oltások Párizsban végzett kísérletei 1892-ben már bíztató irányba haladtak, de azok bevezetésére a 19. század végéig nem került sor. Kivéve Madridot, ahol az 1886-os kolerajárvány idején engedélyezték a védõoltást, bár úgy látták, annak sikeressége eddig nincs megállapítva. Az említett 1893. áprilisi drezdai konferencián olyan megállapodás jött létre, amely kötelezõ volt azokra az államokra, amelyek elfogadták az egyezményben lefektetett szabályokat. A résztvevõ 18 állam közül tíz írta alá a nyolc pontos határozatot. A szerzõdõ felek kötelezték magukat arra, hogy közösen harcolnak a cholera ellen, s a járványokról kölcsönösen és haladéktalanul értesítik egymást. 60 Hazánkban az utolsó kolerajárvány az elsõ világháború idején pusztított, azóta e kór nálunk járványt nem okozott. 61 59 Németh Jenõ: Rövid utasítás a Néphez a Cholerárul. Com. ex Bibl. Hist. Med. Hung. 28 (1963) p. 263. 60 Heti szemle. Orvosi Hetilap 1895. No. 19. p. 234. 61 V. ö.: Melly József: A járványokról. Egészség 1929. aug. pp. 229 239. 311 311
312
EMLÉKEZÉS KENÉZY GYULÁRA, A DEBRECENI TUDOMÁNYEGYETEM SZÜLÉSZETI KLINIKÁJÁNAK ELSÕ IGAZGATÓJÁRA Lampé László A Debreceni Egyetem Szülészeti- és Nõgyógyászati Klinikájának impozáns épülete 1927 nyarán nyitotta meg kapuit a betegek és az orvostanhallgatók elõtt. A 75. éves jubileum alkalmat ad a visszaemlékezésre, és bepillantásra az egyetem és a klinika történetébe, lehetõséget nyújt a klinika elsõ igazgatója, Kenézy Gyula munkásságának rövid ismertetésére. A Debreceni Tudományegyetem a Debreceni Református Fõiskolából fejlõdött ki. A Kollégiumban több mint 400 éve kezdõdött a fõiskolai oktatás. Kezdetben a hittudomány és a bölcsészettudomány képezte az oktatás tárgyát, de már a 18. században kiemelkedõ szerepet kapott a természettudományok tanítása is. Hatvani István professzor bevezette a csillagászatot, a kémiát, a kísérleti fizikát, a botanikát, az állattant és az orvosi élettant is. A fõiskola 1550 elõtt egyházi, 1556-tól városi iskola (scola oppidi) volt. A debreceni fõiskola az egyetlen hazai felsõfokú tanintézet, amely alapításától kezdve megszakítás nélkül mûködött, illetve mûködik. Többi fõiskolánkat a gyakori háborúk idején hosszabb-rövidebb idõre bezárták, s az elmenekült iskolákat és tanulókat a debreceni fõiskola mindig nagy szeretettel fogadta be. Ezáltal a Debreceni Református Fõiskola volt a magyar tudomány és mûvészet, és általában a kultúra egyik megmentõje. A város, Méliusz Juhász Péter szuperintendáns javaslatára a fõiskolát a magyar Alföld kultúrközpontjává fejlesztette, 1558-ban pedig autonóm testületként ismerte el. Ettõl kezdve a fõiskola rektorát a városi tanács nevezte ki. A tanulók írásban kötelezték magukat az iskolai törvények megtartására, és e fogadalom aláírásával (subscriptio) váltak az alma mater tagjaivá. A fõiskola könyvtárában ma is õrzik a subscriptiós könyv - et, amit 1896-ig 4361 tanuló írt alá. Méliusz Juhász Péter munkásságának másik nagy jelentõségû eredménye a könyvnyomtató felállítása volt 1561-ben, amely azóta folyamatosan szolgálja a magyar könyvkiadás ügyét: napjainkban mint Alföldi Nyomda. Az évszázadok során a fõiskolának sokszor kellett nehéz megpróbáltatásokat kiállnia. A 17. században Strassoldo és Caraffa kegyetlenkedései és fosztogatásai okoztak nagy károkat, s csak a lakosság adományai tették lehetõvé a már dûlõfélben lévõ kollégium gyámolítását és az intézmény fenntartását. A szatmári békekötés után a kincstár visszavonta a 313 313
korábban I. Rákóczi György és Apafi Mihály fejedelmek által biztosított támogatást, és csak 183 év múlva, 1886-ban adta meg a kormány a 8000 korona évjáradékot. Mária Terézia uralkodása idején a szepesi kamara udvari rendelettel megtiltotta, hogy a város saját közpénztárából fizesse a tanárokat. Ebben a rendkívül nehéz idõben a tanárok és lelkészek Calamitates et pericula kezdetû megható körlevéllel fordultak támogatásért helvéciai, hollandiai és angliai egyetemekhez, fõiskolákhoz. A 19. század elején a kormány a felségjog alapján kiadta a Ratio educationis -t, amely az oktatást az egész országban egységesíteni kívánta. A protestánsok a megkérdezésük nélkül kiadott rendeletet törvénytelennek és sértõnek nyilvánították, és Péchy Imre fõgondnok kezdeményezésére elkészítették a Ratio institutionis -t. A kormány meghátrálásra kényszerült, a rendelet pedig meghozta a fõiskolának a tanszabadságot. Az 1800-as évek közepén a fõiskola mûködését újabb veszedelem érte, ugyanis a császári közoktatásügyi minisztérium rendeletben elõírta a német nyelv hivatalos használatát és azt az oktatás hivatalos nyelveként kötelezõvé tette. Jellemzõ volt a cívis város makacsságára és szemléletére, hogy a fõiskola és az egyházkerület ennek a rendeletnek nem engedelmeskedett. A makacsság nem maradt következmények nélkül. A kormány 1859-ben megvonta a fõiskolától a nyilvánosság jellegét, és ezzel a vizsgáztatás jogát. A súlyos válság folytán a diákok kénytelenek voltak Nagyváradon vizsgázni. Két év múlva a politikai változások adták vissza a fõiskola jogait. A sok-sok nehézség és akadály ellenére a fõiskola sikerrel látta el nemes feladatait, és sok kiváló tudóst, szakembert, mûvészt nevelt az országnak, az emberiségnek, akiknek nevét, munkásságát a mûvelt világ legtöbb országában ismerték és megbecsülték. Régi törekvés volt, hogy a fõiskolát egyetemmé fejlesszék. Bizonyos mértékig kedvezõ helyzetet teremtett, hogy az ország vezetõ testületei szükségesnek tartották a budapesti a pozsonyi és a kolozsvári egyetem orvosi fakultása mellett egy negyedik egyetem és orvoskar megépítését. A 19. század második felében Török József kollégiumi orvostanár fogalmazta meg a Kollégium egyetemmé fejlesztésének, egy négykarú egyetem létesítésének terveit. A Kollégium új épületének alapkõ letétele alkalmából tartott beszédében ezt az akaratot világosan megfogalmazta 1870. május 5-én. Éles viták folytak a tervezett egyetem egyházi vagy állami státusa felõl. Az orvostanár még állami egyetemet említ, ugyanis sem az egyháznak, sem a városnak nem volt anyagi ereje. A Kollégium tanári testülete és a Tiszántúli Református Egyházkerület protestáns egyetem mellett kardoskodott azt hangsúlyozva, hogy a magyar református egyház érdekei múlhatatlanul megkövetelik egy magyar protestáns egyetem felállítását. A zsinat 1891-ben gyûjtést is indított az alapítás támogatására. A vita 1905-ben az állami egyetem javára dõlt el. A képviselõház közoktatási bizottságában az 1883. május 7-én folyta- 314 314
tott élénk vita némileg elõsegítette a megvalósítást. Néhányan a már meglévõ két egyetem fejlesztését tartották inkább fontosnak, míg mások (mint például Eötvös Lóránd, Than és három orvos Markusovszky Lajos, Korányi Frigyes és Fodor József) egy új egyetem építése mellett érveltek. Ismét mások pl. Eckmayer Ágost elfogadták ugyan egy harmadik egyetem megvalósítását, de a hatalmas költségek miatt orvosi fakultás nélkül. Az egyetemi álmok között nyilvánvalóan nem hiányozhatott az orvosi fakultás sem. Felállítását elõsegítette Szabó József városi fõszámvevõ 1896-ban megfogalmazott javaslata alapján Debrecen város tanácsának 1908-ban elfogadott kedvezõ állásfoglalása. A tanács felajánlotta az orvosképzés céljaira a bábaiskolát, a városi kórházat, továbbá megszavazott tanszékenként 5000 korona támogatást. Debrecen Szabad Királyi Város Tanácsa 1908-ban Kenézy Gyula javaslatára az egyetem létesítését szorgalmazó Állandó Egyetemi Bizottságot hozott létre. A bizottság Kenézy elnökletével tevékenykedett, akit az egészségügy fejlesztéséért és munkássága elismeréseként egyetemi rendkívüli tanárrá neveztek ki még 1908-ban. Kenézy fáradtságot nem kímélve, hihetetlen energiával érvelt és harcolt a minisztériumi és más hivatalos szerveknél a nemes cél érdekében. Kenézy tudta, hogy a bábaképezde és a kórház épületei csak átmenetileg lesznek alkalmasak egyetemi oktatás céljaira, ezért megfogalmazta és felvázolta egy nagyvonalú és megjelenésében impozáns, funkciójában korszerû egyetemi telep tervének körvonalait. Idézet egyik írásából: Megállapodtunk, hogy az összes intézeteket rövid idõn belül egységes terv szerint felépítjük. Mind a négy kart egy telepen helyezzük el. Így a másik három kar hallgatói is állandóan érintkezve az orvosi meg a természettudományi karok tanulóival: megismerik a most uralkodó, természettudományos alapon álló világbölcseletet is. Megvalósítani kívánjuk, hogy a tanár minél intenzívebben érintkezzék a hallgatókkal meg természetesen a segédtanító személyzettel is. Hogy ez lehetõ legyen, a tanárok lakásait is az egyetem telepén kívánjuk elhelyezni. Meg természetesen az egyetemi hallgatók internátusait is. Önként érthetõ, hogy az egyetemi telepen létesíteni kívánunk minden olyan intézményt, amely a hallgatók testi és szellemi nevelését szolgálja. Ezért építünk sporttelepet is. Ilyenformán a Nagyerdõre egy kis eszményi várost tervezünk. Az elképzelés sokak tetszését megnyerte, köztük gr. Apponyi Albert miniszter is lelkesen támogatta azt. A képviselõház 1912. július 7-én fogadta el azt a törvényjavaslatot, amely Ferenc József aláírásával garantálta, hogy Debrecenben és Pozsonyban, fokozatos fejlesztés mellett, tanszabadsággal felruházott magyar királyi tudományegyetem állíttatik fel. A város több mint 112 hold területet biztosított a Nagyerdõben (ugyanakkor kikötötte, hogy az ezen a területen kivágásra kerülõ fák 315 315
mindenkor a város tulajdonába mennek át), valamint 3 millió koronát ajánlott az építkezésekre. 1912. június 13-án Korb Flóris kapott megbízatást a városi tanácstól a tervezésre, majd õ lett az építés vezetõje is. A tervek 1913-ban elkészültek. A terv öt részbõl állt: I. az Orvoskari telep, II. a Központi Épület, Könyvtár, Természettudományi épületek, III. Botanikus Kert, Üvegház, IV. tanári villalakások, V. Ifjúsági Sporttelep. Kenézynek, mint az építkezés kormánybiztosának sikerült elérnie, hogy a munkálatok 1914. tavaszán az orvosi kar, a klinikák és az elméleti intézetek építésével kezdõdjenek. A központi gépház, a mosóház, a konyha és a központi épület (a mai Centrumelnöki Hivatal és a Gazdasági Igazgatóság épülete) 1918 nyarán elkészült, és a klinikai épületek többsége is tetõ alá került. A háborút követõ súlyos gazdasági nehézségek akadályozták a befejezõ munkálatokat és gátolták a belsõ berendezést, az intézetek és klinikák felszerelését. További négy év telt el, amikor megkezdhették a beköltözést a minden tekintetben mûködõképes egységekbe. Csak a legnagyobb csodálattal adózhatunk a megcsonkított ország áldozatkészségének, amiért az elvesztett háború után, a legsúlyosabb és legnyomorúságosabb gazdasági helyzetben, nagy-nagy erõfeszítések árán magas színvonalon befejezte a megkezdett munkálatokat és létrehozta Európa egyik legjobban megtervezett, máig is egyik legszebb klinikatelepét, egységes stílusban megépített egyetemi városát. Kenézy Gyulát 1914-ben nevezték ki a négyfakultásos Debreceni Tudományegyetem elsõ nyilvános rendes tanárává. Az orvoskar megalakulása elõtt a már mûködõ hittudományi és jogtudományi kar tanrendjében egészségügyi orvosi tárgyakat is meghirdettek, s ezek elõadói között megtaláljuk Kenézy Gyula, Orsós Ferenc és Verzár Frigyes nevét. Késõbb Kenézy javaslatára nevezték ki az orvoskar elsõ professzorait. Az 1918 19-es tanév elsõ felében, 1918. szeptember 18-án három professzor kinevezésére került sor: Dr. Orsós Ferenc, Dr. Verzár Frigyes, Dr. Vészi Gyula, néhány héttel késõbb pedig, október 19-én hivatalosan is megalapították a tudományegyetem orvoskarát. Az ekkor készült jegyzõkönyv megörökíti Kenézy professzor elévülhetetlen érdemeit: A debreceni egyetem orvosi karának mai megalakulása legfõbbképpen Kenézy Gyula õméltósága fáradhatatlan munkásságának és bámulatos energiájának köszönhetõ, mely lehetõvé tette, hogy minden nehézség dacára a háború közepette is megvalósuljon a magyar kultúrának ez a vívmánya. Megválasztották a kar vezetõit. Dékán Kenézy Gyula, prodékán Orsós Ferenc, kari jegyzõ Vészi Gyula. A dékáni hivatal ekkor a Szülészeti- Nõgyógyászati Klinika céljaira kijelölt Bábaképezde irodájában kezdte meg mûködését. Október 23-án IV. Károly király jelenlétében felavatták 316 316
a tudományegyetemet, az ünnepélyes megnyitóra pedig 1921. november 4-én került sor a DMKE (Dél-magyarországi Közmûvelõdési Egyesület) épületében. Az oktatás az ideiglenesen kijelölt épületekben kezdõdhetett meg: a DMKE helyiségeiben, a Bábaképezdében, annak kollégiumában, az Állami Gyermekmenhelyben, az Auguszta Szanatóriumban, a Bem téri Kórházban és a Tanítók Árvaházában. A folyamatosan befejezett új épületekbe a klinikák és az elméleti intézetek 1923 1927 között költöztek be. Utoljára került sor a Szülészeti Klinikára 1927 nyarán. Az egyetem minden épülete azonos stílusban, azonos színekkel és díszítésekkel igazi egységet alkotva készült el. Ugyancsak egységesnek mondható az azonos feladatokat ellátó közterületek (parkok, utak, folyosók, teraszok, lépcsõk stb.), kórtermek, mûtõk, laboratóriumok, tantermek, oktató helyiségek, ebédlõk, mellékhelyiségek, stb. kialakítása is. Ami az épületek anyagát és a kivitelezés minõségét illeti, a mai napig is elismeréssel adózhatunk a munkák irányítóinak és végzõinek. A betonlap burkolatok, a parketták, ajtók, ablakok, kapuk, stb. a mai napig is kifogástalan állapotúak. A berendezési tárgyak (íróasztalok, székek, szekrények, polcok, csillárok, függönyök, szõnyegek, képkeretek, stb.) nem csak jó ízlésre vallanak, de célszerûek és többségüket napjainkban is használjuk. Ugyanilyen szuperlatívuszokkal lehet említeni a kórtermek, vizsgálóhelyiségek, mûtõk berendezési tárgyait, a kézi mûszereket, oktatási eszközöket, laboratóriumi gépeket, stb. A pavilon rendszerben épült klinikatelepen a betegek közlekedését és a textíliák, az étel, stb. szállítását télen és kedvezõtlen idõben a minden épületet összekötõ alagút hálózat teszi lehetõvé. A Szülészeti és Nõgyógyászati Klinika miként a többi klinika is nem az akkori jelennek, hanem a jövõnek épült. A három emeletes fõépületben a földszinten az igazgatói és adminisztrációs irodák, tanterem, porta, dolgozószobák, járóbeteg rendelõk, klinikai, diagnosztikus és terápiás röntgen laboratóriumok kaptak helyet. Az elsõ emeleten a szülészeti részleg (a szülõszobával, gyermekágyas és újszülött osztállyal, terhespatológiával) és az 50 60 személy befogadására alkalmas könyvtár, a második emeleten a nõgyógyászati osztály a hasi és hüvelyi mûtõvel került elhelyezésre, a III. emeleten a Bábaképzõ Intézet. A fõépülethez összekötõ folyosóval két pavilon csatlakozott. Korszerû szemléletet tükröz, hogy az egyikben a szülészeti, a másikban a nõgyógyászati szeptikus és lázas, fertõzõ betegeket izolálták. (Kenézy halála után és még Kovács Ferenc professzori kinevezése elõtt az egyik pavilonból a Fül- orr- gége Klinikát alakították ki.) A fõépület és a két melléképület alatt is jól kiépített pince helyiségek többségük angolaknásítva, természetes megvilágítással akár földszinti helyiségek funkcióját is betölthette. A múlt idõt tükrözõ fogalmazás azért indokolt, mert a II. világháború idején a világítóaknákat befalazták és a pincehelyiségeket légoltalmi óvóhelyeknek, mûtõnek, szülõszobának, kórtermeknek 317 317
használták. Az évtizedek során raktárak, mûszer- és textilsterilezõ helyiségek, nõvéröltözõk, laboratóriumok, mûhelyek, oktatóhelyiségek, konyha, ebédlõ, kaptak helyet az alagsorban. Talán már feledésbe merült a háziterhes fogalom. A II. világháború elõtti és utáni években az otthon nélküli terhesek kaptak szállást az alagsor néhány szobájában. A klinika kapujának megnyitását követõ elsõ esztendõben közel 3000 beteget ápoltak, 988 szülés zajlott le, 150 nagyobb mûtétet végeztek. Az orvosok száma 14, köztük egy adjunktus, hat tanársegéd, és hat díjtalan gyakornok. A klinikával szemben már korábban felépült a professzori lakás, amit szintén alagsori folyosó köt össze a fõépülettel. A Debreczen c. akkori újságban a következõt írták: Ahogy elhagyja a látogató a klinikát, szemben találja magát Kenézy professzor új lakásával. A sors kegyes volt a tudós professzorhoz, akinek megadatott az, hogy évtizedek fáradalmának, harcának gyümölcsét, évtizedek álmának álmát kõbe faragva láthatja a nap minden órájában: a debreceni egyetem szülészeti klinikáját. A sors ezt követõen sajnos már nem sokáig volt kegyes hozzá. Ismerkedjünk meg Kenézy Gyula magas ívû pályafutásának kezdetével és nagyon is szomorú utolsó éveivel! Kenézy Gyula 1860. január 4-én született Hajdúszoboszlón. Szegény szülõk gyermeke. Az anyakönyvi bejegyzés szerint édesapja Kenéz János szabó mester, édesanyja Debreczeni Zsuzsanna szülésznõ. Nem tudjuk, hogy az y mikor került a név végére, de néhány késõbbi iratban már a simándi Kenézy nevet olvashatjuk. Iskolai tanulmányait Hajdúszoboszlón és Debrecenben kezdte. Tanulója volt a Debreceni Kollégiumnak, majd Késmárkon, az Evangélikus Líceumban fejezte be középiskoláit. Szorgalmával, sokoldalú tehetségével kitûnt társai közül. Szeretett sportolni, énekelni, szórakozni. Több hangszeren is játszott. Az iskolai dalárdának tagja, egy idõ után karnagya is volt. Budapesten végezte egyetemi tanulmányait. Még medikusként a Bonc-Szövet- és Fejlõdéstani Intézetben dolgozott mint demonstrátor. Miután szülészetbõl sikeres vizsgát tett, kitûnõ felkészültségére és fiatal korát meghaladó szaktudására Kézmárszky professzor is felfigyelt és meghívta az általa vezetett I. sz. Szülészeti Klinikára. Még a diploma megszerzése elõtt tanársegédi beosztást kapott. Minden feltétele adott volt a fényes karriernek a kiváló tanítómester mellett, mégis néhány év elteltével hazatért a Hajdúságba. Magyarázat talán az lehet, hogy a mindennapi gyakorló orvosi tevékenység mellett alkotó, szervezõ munkára is vágyott. Debrecenben elõbb gyakorló orvosi munkát vállalt s betegei között nagy népszerûségre tett szert, de hamarosan kerületi orvosnak, majd megyei tisztifõorvosnak nevezték ki. Ebben a munkakörben találta meg egyéniségének és szervezõkészségének igazi lehetõségeit. Hihetetlen munkabírással rövid idõ alatt értékes eredményeket tudott felmutatni az 318 318
elmaradott egészségügy fejlesztésében. Nemes szándékai megvalósításában sok lokálpatrióta támogatását élvezhette, köztük Simonffy Imréét, aki több mint húsz éven át volt Debrecen város polgármestere. Határozott célul tûzték ki, hogy Debrecen város Kelet-Magyarország kulturális, gazdasági, egészségügyi központjává fejlõdjön. Kenézy szervezõ munkájának elsõ kimagasló eredménye a Bábaképezde létrehozása volt. Az intézmény késõbb alkalmasnak bizonyult átmenetileg az egyetemi klinika és a szülészet-nõgyógyászat oktatási feladatainak ellátására is. A Bábaképezdében kialakított egy kémiai, szövettani és bakteriológiai laboratóriumot, amely a kort évtizedekkel megelõzve központi laborként mûködött és a város minden betege számára rendelkezésre állt. A bábaképzésnek különös jelentõsége volt a XX. század elején, ugyanis a szülések 90%-a otthon történt, legtöbbször szakképzettség nélküli, ún. cédulás bábák közremûködésével. Kenézy tankönyvet írt és kidolgozta a bábák mûködésének szabályait. A szakképzett szülésznõk munkába állítása észrevehetõen javította szülészeti ellátás színvonalát. Ugyancsak korát megelõzve, az országos védõnõképzés megindulása elõtt a Bábaképezdében csecsemõgondozói tanfolyamokat szervezett, s az elsõ csecsemõvédõnõk az õ kezébõl vehették át oklevelüket. Szociális érzékenységének bizonyítéka az Állami Gyermekmenhely és a Szegényház létrehozása. Az elõbbi igen fontos szociális feladatokon kívül kórházi funkciókat is ellátott, majd az orvosképzés kezdetén mint Gyermekklinika, egyetemi oktatás céljait is szolgálta. Városi fõorvosként tett javaslatára bõvítették a Bem téri kórházat, néhány új pavilon építésével korszerûsítették a fekvõbeteg ellátást. Mindemellett terveket készíttetett és maga is készített Debrecen város vízvezeték hálózatának és csatorna rendszerének kialakítására, fejlesztésre. Szívén viselte az elhagyott, magukra maradt öregek sorsát is. A Szegényház megépítésével a leginkább rászorulóknak szépen berendezett otthont alakított ki. Joggal állapítható meg, hogy Kenézy Gyula szûkebb pátriájában az egészségügy fejlesztéséért mindenki másnál eredményesebben harcolt és többet tett, mint bárki más elõtte és kortársai közül. Az eddigiekben felsorolt eredményeknek betetõzése a debreceni négyfakultásos egyetem kiharcolása és megvalósítása és szûkebb szakterületének, a szülészet nõgyógyászatnak a korszerûen felszerelt, modern, új, pompás épülete ideális környezetben, a Nagyerdõ évszázados fái alatt. A sors azonban ezt követõen kegyetlen volt hozzá. Amikor Kenézy életének nagy álma megvalósult, amikor az orvosi kar épületeiben az orvosképzés minden intézetben és klinikán zavartalanul fejlõdhetett, amikor átvehette a legkisebb részletekben is az õ elgondolásai és tervei szerint felépült klinikáját, és az Egyetem központi épületének alapkövét is elhe- 319 319
lyezték, egyre súlyosbodó betegsége megakadályozta abban, hogy energiáját és tapasztalatait az orvosképzésre és új szülészgeneráció nevelésére fordíthassa. Alig néhány héten át élvezhette a klinika sokrétû mûködésének örömeit. Súlyos betegség, gégerák támadta meg és egyik sorscsapás a másikat érte. Elvesztette hangját, nem tarthatott elõadásokat és nem tudott érvelni, vitatkozni. Mindezt szörnyû csapásként kellett átélnie, hiszen gondolatait legszívesebben és legmeggyõzõbb erõvel élõszóban tudta kifejezni. A gégerák miatt több súlyos mûtéten esett át. Az egyik mûtét alkalmával tragikus és szokatlan módon veszítette el feleségét, az õt mindenben segítõ hû társát. A gégerák elhatalmasodása miatt tracheostomiát kellett végezni. A mûtétet a Szülészeti klinikán végezték az akkor szokásos klóretil éter narkózisban. Felesége a mûtõ elõterében izgatottan és aggodalommal várta az operáció sikeres befejezését. Az altatás közben aszfixia és szívmegállás lépett fel, amit nehezen tudtak elhárítani. Az újraélesztés perceiben egy orvos úgy tájékoztatta a feleséget, hogy a férje meghalt. Õ kétségbe esve hazaszaladt a klinika épületével szemben lévõ professzori villába és lakásukban öngyilkos lett. Idegcsillapító helyett mérget vett be és perceken belül elvesztette eszméletét. Már menthetetlen állapotban találták, amikor tudatni akarták vele az örömhírt, hogy az újraélesztés sikerrel járt. A professzor egyedül maradt, mert nem sokkal késõbb elvesztette súlyos lelki betegségben szenvedõ lányát is. Miután igazgatói feladatait már nem tudta ellátni, az elhatalmasodó betegség miatt 1930 nyarán nyugállományba vonult. Kiköltözött a professzori villából (ma a róla elnevezett orvoskari könyvtár épülete) a Poroszlay úti kis családi kertes házba, ahol szinte magára hagyottan egyedül élt. A klinika vezetését a Budapestrõl 1925-ben áthelyezett Probstner Artúr magántanár látta el. Így élte szörnyû csapások súlya alatt életének utolsó esztendejét, így halt meg magányosan, mindenkijét elveszítve, mindenkitõl elhagyatottan az az ember, aki egész életét másoknak szentelte írja visszaemlékezésében Árvay Sándor professzor. 1931. november 26.-án halt meg. A Református Kollégium dísztermében ravatalozták fel. Az orvoskar nevében Dr. Bodnár János professzor, a kar dékánja búcsúztatta: Íme megvalósult szép terved és most gyönyörködhettél volna benne. Ravatalodat könnyezõ szemekkel álljuk körül. A boldogtalanságból sok jutott osztályrészedül, de az igazságot fürkészõ lelked mindig megtalálta az enyhülést. Szeretett Gyula bácsi, álmodjál csendben. Neuber Ede rektor az egyetem nevében mondott búcsúbeszédet: Mély szomorúsággal szíveinkben álljuk körül ezt a koporsót, mely örökre magába zárta annak a férfiúnak halandó porhüvelyét, akinek kétségkívül hervadhatatlan érdemei közé tudható be, hogy a Tisza István Tudományegyetem Debrecenben nyert elhelyezést, melynek nevében szomorú kötelességem búcsúzni Tõle. A gyászbeszédek sorában Probstner Artúr annak az aggodalmának adott kifejezést, hogy az idõk folyamán feledésbe merül 320 320