Psychiat Hung 2001, 16 (6):661-668 Az öngyilkos magatartás kognitív háttértényezıi Perczel Forintos Dóra Semmelweis Egyetem Klinikai Pszichológiai Tanszék, Budapest Összefoglalás Jelen áttekintı tanulmány egy prevencióra és intervencióra irányuló nagyobb lélegzető kutatás bevezetı része. Az öngyilkosság komplex problematikájából kiindulva kísérletet tesz a preszuicid pszichés állapot rekonstruálására, a rendelkezésre álló tapasztalati és szakirodalmi adatok alapján. Ismerteti a negatív kognitív struktúra, a jövı perspektíva elvesztése és reménytelenség kialakulása, a túláltalánosított emlékezeti tárolás valamint a probléma megoldó képességek, mint kognitív háttértényezık szerepét a preszuicidális állapot létrejöttében. Kulcsszavak: öngyilkosság, preszuicid állapot, kognitív modell. Summary The present review is the first part of a broader research dealing with prevention and intervention of suicide attempts. It tries to give an understanding of the psychological status preceding suicide on the basis of experimental and research data. The negative cognitive triad, loss of future perspective, hopelessness and overgeneralized memory as well as poor problem solving abilities have been proved to play an important part as cognitive factors in the background of suicidality. Key words: suicide, presuicidal state, cognitive modell. Bevezetés Az utóbbi idıben egyre több kutatás foglalkozik a hazai magas öngyilkossági arány okainak elemzésével (1, 2). Sajnos, a téma fontosságát továbbra sem szükséges különösképpen indokolni, hiszen közhelynek számít, hogy ha szerencsére már nem is vagyunk az elsık, de azért még mindig az élvonalba tartozunk ebben a szomorú statisztikában. Számos országban az öngyilkosságban meghalt személyek száma magasabb a közlekedési balesetben meghaltaknál. Fıleg a fiatalabb korosztályoknál elkeserítı a helyzet, mert ott az öngyilkosság, mint halálok, rögtön a közlekedési balesetek után következik. Ugyanakkor a fejlett országok társadalmainak életkori összetételében tapasztalható változások (elöregedés problémája) az öngyilkosság magasabb elıfordulását mutatják az idıs korosztályok esetében is.
Az utóbbi idıben - elsısorban Európában - megváltozott az egyes országok közötti sorrend az öngyilkossági halálozás tekintetében: ez részben egyes országok ketté-, vagy több részre szakadásának a következménye, másrészt viszont annak, hogy néhány kelet-európai ország - történelme során elıször - csak nemrég kezdte nyilvánosságra hozni az öngyilkossági statisztikákat. Mostanára, a kilencvenes évek közepétıl kezdve Oroszország és a balti államok kerültek az elsı helyre. Tehát jelenleg a férfi öngyilkosságok tekintetében Magyarország "csupán" Litvánia, az Orosz Köztársaság, Lettország, Észtország és Fehér-Oroszország után következik. A skandináv és a kelet-európai államok is némileg magasabb, míg Dél-Európa lényegesen alacsonyabb öngyilkossági rátával jellemezhetı (3). Hazai adatok A csökkenı tendencia ellenére az öngyilkosság megelızésének kérdése sajnálatos módon még mindig aktuális hazánkban. A huszadik század elejétıl a kilencvenes évek közepéig gyakorlatilag minden évben Magyarországon volt a legmagasabb suicid mortalitás a világon azon országok közül, amelyek adatokat szolgáltattak az Egészségügyi Világszervezet (WHO, 1994) számára (58 fı/100 ezer, szemben a legfejlettebb országok 30 fı / 100 ezer arányszámával). Az öngyilkossági kísérletek száma ennél jóval magasabb, 1:6 a tett és a kísérlet aránya. Az utóbbi idıben tapasztalható csökkenés 1996-ban következett be: 33/100000-ra csökkent az arány (ez férfiaknál 51, nıknél 17 százezreléket jelent). A tavalyi, 2000. évi 3289 végzetes öngyilkossághoz képest minimálisan 20.000-re tehetı a kísérletek száma (KSH, 2000), tehát igen magas. Az elkövetési módok közül az akasztás áll az elsı helyen (68%), valamint a gyógyszertúladagolás (29%). Összehasonlításképpen érdemes áttekinteni, hogy az öngyilkosság a hatodik vezetı halálok hazánkban, a rák, a szív-, és érrendszeri betegségek, a májzsugorodás és a balesetek után. A legnagyobb mértékő növekedés az elmúlt 30 évben a 15-24 éves korosztály körében következett be, azonban a legmagasabb az arány mégiscsak az idısek körében. A férfiak aránya jóval magasabb, mint a nıké, az összes öngyilkos 75%-a. Életkori megoszlást tekintve, a férfi öngyilkosságok legmagasabb aránya 40-49 év között (26%), nıknél 70-79 életévben (20%) következik be. A felnıttek 3%-a kísérel meg öngyilkosságot valamikor az élete folyamán. A feleslegesen önkézzel kioltott életek elvesztése a közvetlen és a tágabb környezeten kívül a szuicidium súlyos terhet ró az egészségügyre is, mind az elsıdleges, mind a másodlagos megelızés területén. Hazai kutatások és vélemények az öngyilkosság okairól Az öngyilkosság multikauzális jelenség - a kialakulásában szerepet játszó kulturális, szociális, szocioökonomikus, pszichoszociális és intrapszichés tényezık kutatása régóta és folyamatosan a tudományos érdeklıdés elıterében áll. Ilyen kockázati
tényezı - amelynek fennállása esetén a szuicidium elkövetésének valószínősége megnı - a nem (férfiak öngyilkossági kockázata háromszorosa a nıkének), a magasabb életkor, az izolált élethelyzet és a vallás (hívı emberek védettebbek, mint a nem hivık). További rizikófaktor a szakképzetlenség, a munkanélküliség, az elszegényedés és az alacsony szocioökonomikus státusz, bizonyos foglalkozási csoportokhoz (pl. orvos) tartozás, valamint az, ha az illetı vagy a közvetlen környezetében valaki korábban már követett el öngyilkosságot (4). Ez utóbbi tényezı 40% valószínőséget jelent (1). A súlyosabb testi vagy mentális betegség is kockázatot jelent, elsısorban a nem kezelt pszichiátriai zavar (5); például - a világ különbözı országaiban végzett felmérések szerint egybehangzóan - a depresszió az öngyilkosságban meghaltak körülbelül 60, más adatok szerint 80 százalékánál állt fenn a cselekmény idején (6). Sıt, az öngyilkosok 45-75 százaléka jár orvosnál halálát megelızı négy hétben, kimondatlan segítségkérı szándékkal, mégsem áll el önkárosító szándékától. Ez a jelenség felhívja a figyelmet az öngyilkossági veszélyeztetettség aluldetektáltságára, aluldiagnosztizáltságára és megfelelı szőrıvizsgálatok bevezetésének fontosságára. Több elmélet és magyarázóelv született a hazánkra jellemzı magas öngyilkossági arányszám magyarázatára, azonban egységes vélemény nem alakult ki. Rihmer Zoltán szerint Magyarországra különösen jellemzı a fel nem ismert és ezért kezeletlen depresszió: ebben a betegségcsoportban a férfi öngyilkosságok száma százezer lakosra számítva 400, nıknél pedig 200, azaz nagyjából a tízszerese az amúgy is magas magyar aránynak (7). A szerzı a svéd Gotland-szigeti kísérletre utalva azt állítja, hogy a depressziók korai felismerése és megfelelı kezelése nagymértékben csökkenti egy adott földrajzi területen az öngyilkossági halálozást. Az elmúlt tíz éves idıszakban az öngyilkosságok számának csökkenése Rihmer szerint Magyarországon részben a korszerő antidepresszívumok elterjedésével és hozzáférhetıségével hozható kapcsolatba. Ezt az álláspontot sokan bírálják, mert szerintük ezt a komplex kérdést nem lehet egy tényezıre leegyszerősíteni (8). Zonda Tamás arra a szomorú jelenségre hívja fel a figyelmet az idısek öngyilkosságával kapcsolatban, hogy hazánkban rendkívül fejletlen, illetve szinte hiányzik az idıs emberek gondozásának hálózata. Sokan teljesen elmagányosodnak, vagy ha családban maradnak is, gyakran a családok toleranciaszintje és érzelmi kötıdése az idısek iránt alacsony hıfokú, mindennaposak a konfliktusok. A szuicid veszélyeztetettség témájában Kopp és munkatársai 1996-os országos reprezentatív vizsgálatukban 21000 személy felmérését végezték el. Eredményeik szerint a megkérdezettek 22%-a számolt be öngyilkossági gondolatokról, 4%-uk öngyilkossági kísérletrıl, 2% részesült orvosi ellátásban öngyilkossági kísérlet következtében és 1,1%-uk több alkalommal próbált meg öngyilkosságot elkövetni. Sikerült azonosítaniuk a magyar populációra jellemzı legfontosabb pszichoszociális háttértényezıket is. Ezek a stresszhelyzetben jelentkezı inadaptív megküzdési stratégiák (túlevés, fokozott alkoholfogyasztás és dohányzás, drogfogyasztás, fokozott kockázatvállalás, illetve elmenekülés a problémák elıl); több súlyosabb depressziós tünet egyidejő fennállása: mint például tehetetlenség érzés, kilátástalanság, reménytelenség; szuicidium és/vagy fokozott ellenségesség elıfordulása családban; életcélok hiánya; a kapcsolatrendszer beszőkülése vagy leépülése (6).
A bio-pszicho-szociális modell Az öngyilkosság komplex jelenségének magyarázata multikauzális, megértése csak bio-pszicho-szociális modell keretében képzelhetı el, ugyanakkor a vizsgálatok általában egy-egy jelenségre irányulnak. Egyes szerzık biológiai okokat, genetikai sérülést feltételeznek az öngyilkosságok halmozott elıfordulása miatt egyes családokban. Ez a hipotézis azonban tudományosan még nem nyert igazolást. Más, neurokémiai vizsgálatok az öngyilkosságot elkövetı depressziós betegeknél a szerotonin anyagcsere alacsonyabb szintjét találták, ami a depresszió mediátor szerepére utal (4). A szociológiai elméletek a makroszociális összefüggéseket emelik ki és az anómia jelenségét tartják központi jelentıségőnek. (9, 10). Az öngyilkosságra készülı személyt a Ringel által leírt sajátos preszuicidális szindróma jellemzi (11), amelynek során sajátos és nagymértékő beszőkülés lesz úrrá a személyiségen, perspektívátlanság, érdektelenség, továbbá visszahúzódás és izolálódás a kapcsolatoktól. A személy nem lát más megoldást, csak az öngyilkosságot. Ez a folyamat idıben rendkívül eltérı képet mutathat: impulzív cselekedetként lefuthat egy pillanat alatt is, de nem ritka az sem, hogy hosszú elıkészületi fázis elızi meg. Az illetıben elıször csak felvetıdik az öngyilkossági szándék, ami gondolattá formálódik, végül öngyilkossági kísérletben valósul meg. A kérdés az, hogyan jut el az illetı perspektívája elvesztéséig, a bio-pszicho-szociális tényezık milyen módon és mely intrapszichés folyamatokon keresztül vezetnek a preszuicidális állapot kialakulásához? Pszichológiai háttértényezık Az öngyilkossági kísérlet lélektani folyamatának jobb megértéséhez négy fı kognitív pszichológiai kutatási irányvonal adatai járultak hozzá: a negatív kognitív struktúra, a jövı anticipációja és a reménytelenség, a túláltalánosított emlékezeti tárolás, valamint a probléma megoldó képességek vizsgálata. I. A negatív kognitív struktúra A kognitív megközelítés szerint a depresszióban központi szerepet játszik a negatív információfeldolgozási mód, amit a negatív kognitív triád fogalmával jellemezhetünk (12). Eszerint a depressziós személy önmagáról, a világról és a jövırıl negatív elvárásokat fogalmaz meg, például "nem vagyok képes semmire sem", "rossz vagyok", "a világ igazságtalan" vagy "soha nem leszek jobban". Saját magát értéktelennek, inadekvátnak érzi, környezetüket olyannak, amely újabb és újabb elvárásokat támaszt vele szemben. Ezek a negatív szemlélettel, veszteséggel és önleértékeléssel kapcsolatos kogniciók folyamatosan negatívnak láttatják a valóságot és az érintett személyt pedig sebezhetınek, sérülékenynek. (13). Amint ez a negatív sémarendszer aktiválódik, befolyásolja a személy hangulatát (pesszimizmus, tehetetlenség érzés), viselkedését (pl. inaktivitás), sıt, fiziológiai állapotát (pl. alvászavar).
A depresszióra jellemzı negatív gondolkodást rendkívül sok szerzı tanulmányozta és többszörösen igazolást nyert (4, 14, 15). Depresszív hangulati állapotban tehát növekszik a negatív kogniciók hozzáférhetısége, ami tovább mélyíti a rossz hangulati állapotot, különösen negatív életesemények bekövetkezése esetén. Alloy, Abramson, Whitehouse, Hogan, Tashman, Steinberg, Rose és Donovan (16) longitudinális vizsgálatukban ennek a depressziogén kognitív stílusnak a prediktív validitását felmérve azt találták, hogy növeli a depressziós epizódok kialakulásának és az öngyilkossági veszélyeztetettségnek a valószínőségét. II. A jövı anticipációja és a reménytelenség Számos empirikus - elsısorban kognitív - pszichológiai kutatásban már a hatvanas évek végétıl hangsúlyozták a reménytelenség szerepét a különbözı kóros pszichés állapotokban, elsısorban az öngyilkosság, depresszió, alkoholizmus, skizofrénia vagy súlyos testi betegségek esetében (17). Ezt klinikai megfigyelések és hétköznapi tapasztalatok is alátámasztják, például az ilyen személy gyakran azt fogalmazza meg, hogy "már semmilyen megoldást nem látok", "ez az utolsó csepp a pohárban". Kelly "személyes konstrukciók" elméletének fényében ez úgy értelmezhetı, hogy a személy múltbéli tapasztalatai alapján hipotéziseket konstruál a jövıre nézve, ennek megfelelıen észleli a valóságot; a hipotézisek az egyén személyes konstrukciói megerısítést nyerhetnek vagy hibásnak bizonyulhatnak az eseményektıl függıen. Ennek fényében az öngyilkosságot megkísérlı személyek saját látásmódjuk áldozatai, mert csak szélsıségesen negatívan, reménytelenül képesek szemlélni helyzetüket. Stotland (1969) definíciója szerint a reménytelenség és a pesszimizmus a jövıvel kapcsolatos negatív kognitív sémák rendszere, melyre a jövıperspektíva elvesztése, a jövıvel kapcsolatos negatív elvárások jellemzıek. Jól ismert és sokszorosan igazolt, hogy a negativisztikus gondolkodás a depresszió egyik alapvetı jellemzıje: a negatív beállítódás eredményeképpen alakul ki a nyomott hangulat, kedvtelenség, tehetetlenség érzése, amely aztán felerısíti a negatív kognitív sémarendszer aktivitását s amely tovább fokozza a pesszimizmust (14). A súlyos depressziós állapotokban a jövıkép olymértékben negatív, hogy a jövıperspektíva lezárul, a személy teljesen reménytelennek tekinti helyzetét. A felmérések szerint a reménytelenség szintje jelzi egyrészt a depresszió súlyosságát valamint az öngyilkossági cselekedet valószínőségét. Minél reménytelenebbnek látja az illetı a helyzetét, annál valószínőbb, hogy megkísérli az öngyilkosságot. Sıt, a jövıvel kapcsolatos negatív beállítódás és negatív elvárások a szuicid szándék pontosabb elırejelzésének bizonyultak, mint maga a depresszió (18). Ganzler (1967) hat csoportot hasonlított össze: krízisben levı öngyilkos, krízisben levı nem öngyilkos, krízisben nem levı nem öngyilkos valamint három kontroll csoportot. Eredményei szerint mindhárom pszichiátriai csoport negatívan ítélte meg aktuális élethelyzetét, azonban csak az öngyilkos csoport értékelte azt reménytelennek. Minkoff és munkatársai egy vizsgálatukban arra kerestek választ, vajon a depresszió a negatív kogníciók aktiválódásán keresztül vezet-e el a reménytelenség kialakulásához és az öngyilkossági kísérlethez (18) vagy esetleg két különbözı állapotról van szó, amelynek közös eredıje a reménytelenség? Hipotézisük szerint egyrészt szignifikáns korreláció áll fenn a negatív elvárások (reménytelenség) és az öngyilkossági szándék komolysága között, másrészt az öngyilkossági szándék súlyossága szorosabban kapcsolódik a reménytelenséghez, mint a depresszióhoz általában. Vizsgálatukba 68 személyt vontak be, akik adott fél év leforgása alatt
kerültek kórházba súlyos öngyilkossági kísérletet követıen. A páciensek két fı diagnosztikai csoportot alkottak: depressziótól, illetve schizofréniától szenvedtek. A kérdıíveket a felvételt követı két napon belül kitöltötték a páciensek (Beck Depresszió Skála, "Általános Elvárások" Skálája és "Öngyilkossági szándék" Skála). Az eredmények teljes mértékben alátámasztották a hipotéziseket. Így a depressziós csoportban az öngyilkossági szándék súlyossága nagyfokú szignifikáns pozitív korrelációt mutatott a reménytelenség mértékével és enyhébb szignifikáns pozitív korrelációt a depresszió súlyosságával. A reménytelenség tehát sokkal szorosabban korrelált az öngyilkossági szándék súlyosságával, mint magával a depresszióval. Fontos felismerés, hogy a schizofrén csoportban is pozitív korreláció mutatkozott a szuicid szándék és a reménytelenség között, míg érthetı módon itt a depresszió és a szuicid szándék nem jelzett korrelációt. Ennek alapján a szerzık arra a következtetésre jutnak, hogy a negatív depressziós kognitív struktúrán belül sikerült azonosítani egy külön faktort, a reménytelenséget (a jövıre irányuló negatív elvárások rendszerét), amely szorosabban kapcsolódik a szuicid szándékhoz, mint magához a depresszióhoz. A szerzık óvatosságra intenek azonban azzal kapcsolatban, hogy ok-okozati összefüggést állítsunk fel a két jelenség között, mert a reménytelenség az öngyilkosság egyik - fontos, de nem kizárólagos - faktora és nem kapcsolható kizárólag egyetlen pszichopatológiai állapothoz. III. Túláltalánosított emlékezeti tárolás A reménytelenség hátterében két fajta információfeldolgozási deficit tárható fel (19): egyrészt egy sajátos emlékezeti tárolási zavar, amelynek során a pontos, tiszta emlékezeti képek felidézése nehezített (kontroll személyekhez viszonyítva). Különbözı, érzelmeket kifejezı hívószavakra súlyos depressziós és suicidiumot megkísérlı személyek szignifikáns mértékben kevesebb konkrét, eseményhez kapcsolódó emléket tudtak felidézni, mint a kontrollcsoport tagjai. (Például "szomorú" hívószó esetén "általában szomorú vagyok" versus "amikor nem sikerült a felvételim"). A kísérletet nagyon sokfajta érzelmet kifejezı hívószóval megismételték, hasonló eredménnyel. A jelenséget "túláltalánosított" emlékezeti tárolásnak nevezték el (overgeneralized memory). Az eredmények szerint ez a tárolási forma nem állapotfüggı azaz a depressziós epizód elmúlása után is fennmarad és kapcsolatban van a problémamegoldás alacsony szintjével (19, 20). Egy egészen friss vizsgálatban többszörös öngyilkossági kísérletet elkövetett személyeknél próbálták meg elıre jelezni az öngyilkossági veszélyt az "Önéletrajzi memória" teszttel, a "Reménytelenség" skálával és a "Személyes jövı" teszttel. A kérdıíveket a páciensek az öngyilkossági kísérlet után azonnal kitöltötték, amint képesek voltak rá és az utánkövetés egy éven át tartott. Eredményeik egybehangzóak korábbi kutatásokkal, miszerint az öngyilkossági kísérlet legbiztosabb rövidtávú prediktora a reménytelenség mértéke volt, míg hosszú távon a korábbi öngyilkossági kísérletek száma szolgált a legbiztosabb elırejelzésnek (21). Mivel a súlyos depressziós betegek túláltalánosított emlékezeti tárolással jellemezhetık, számukra korábbi élethelyzetek és egyben korábbi probléma megoldási stratégiák nehezen hozzáférhetık, nem meglepı a jövı perspektíva elvesztése, a reménytelenség kialakulása és az öngyilkosság, mint problémamegoldási mód megfogalmazódása. IV. Alacsony szintő problémamegoldó képességek
További információ feldolgozási deficit a probléma megoldási képességek alacsony szintje, amely ugyancsak szoros összefüggésben áll a reménytelenséggel. Többszörös öngyilkossági kísérletet elkövetık kezelése során azt tapasztalták, hogy az érintettek alacsony és inkább passzív, semmint aktív probléma megoldó képességgel rendelkeztek. Kevesebb és kevésbé effektív módszert tudtak kidolgozni interperszonális problémájuk megoldására, mint az öngyilkosságot nem elkövetık (22, 23). Azoknál, akik öt ülésbıl álló egyéni problémamegoldó tréningen vettek részt, a több éves utánkövetés során szignifikáns mértékben csökkent a kísérletek száma (24). A reménytelenség szoros összefüggésben áll a perfekconizmussal is. Hewitt, Norton, Callander & Cowan (25) alkoholista betegek körében vizsgálta a reménytelenség, a perfekcionizmus és az öngyilkossági kísérlet összefüggéseinek dimenzióit. 40 súlyos öngyilkossági kísérletet elkövetett illetve nem öngyilkos alkoholista betegeket vontak be a vizsgálatba, akik egy többdimenziós perfekcionizmus skálát, a teljesítmény és szociális reménytelenség skálát, a Beck depresszió skálát töltötték ki. Az öngyilkos csoport mindegyik dimenzióban szignifikánsan magasabb értéket adott, a diszkriminancia analízis világosan elkülönítette a depresszió, a társas reménytelenség, és az önmagára illetve a társra irányuló perfekcionizmus jellemzıket, amelyek egyértelmően elkülönítették a két csoportot egymástól. Az öngyilkosság kognitív modellje Az öngyilkosság kialakulásának folyamatát vizsgáló kutatások egybevetésével és integrálásával mértékadó szerzık szerint egy teljesebb kép kezd körvonalazódni (26). Eszerint az öngyilkosságot megkisérlı személyek merev - Kelly terminológiájával - konstrukciókkal, alapvetıen negativ ön-, és jövıképpel rendelkeznek. Amint az egyén azt tapasztalja, hogy fontos konstrukciói, hipotézisei kezdik érvényüket veszteni, kevésbé lesz képes a nehézségeit megoldani. Emellett, a túláltalánosított emlékezeti tárolás következtében korábbi probléma megoldási módok (emlékek) nem hozzáférhetıek, ilyen mintákkal nem rendelkezik, erısödik a pesszimizmus. Amint a jövıkép kezd negatívabbá válni, az öngyilkossági szándék, mint alternatíva megfogalmazódik. Ekkor az öngyilkosság még csak egy a többféle lehetséges, illetve az egyén rendelkezésére álló megoldás közül. Súlyosabb stresszhelyzetben vagy a probléma megoldási készségek további kudarcait követıen az individuum személyes konstrukciói szétesnek, elvesztik koherenciájukat, a jövı anticipációja bizonytalanná válik, megjelenik a szorongás és a reménytelenség. Ilyen esetekben kisebb kockázatú öngyilkossági kísérlet már bekövetkezhet Végül, a probléma megoldás további kudarcait követıen az egyén további konstrukciói is érvényüket vesztik, a jövı anticipációja egyértelmően negatívvá válik, az egyén tehetetlenséget és reménytelenséget él át és a meghalás tőnhet az egyetlen lehetséges megoldásnak (1.ábra). Súlyos reménytelenség esetén az öngyilkosság motivációja a menekülés, enyhe reménytelenség esetén inkább a figyelem felkeltésére utal (27). Összefoglalás
Az öngyilkossági szándék kialakulásában több kognitív folyamat játszik szerepet: a negatív gondolkodás és a reménytelenség, amely a gyenge problémamegoldási készségekbıl adódik s melynek hátterében a túláltalánosított emlékezeti tárolás áll. Fontos hangsúlyozni, hogy a pszichés tényezıkön túlmenıen makroszociális megterhelések, nagy veszteségek, depresszió vagy pszichózis fennállása ugyancsak indukálhatja az öngyilkossági kísérletet, tehát egy adott személyiség tettének megértéséhez valamennyi lehetséges szempontot figyelembe kell venni. Szerencsés esetben elıfordul, hogy mindezen tényezık ellenére sem feltétlenül következik be az öngyilkosság, ha a személy valamilyen váratlan segítségben részesül: családtagok közbelépnek és segítenek a nehézségek megoldásában vagy a személy esetleg passzívan megvárja, amíg a nehézségek elmúlnak. Még elképzelni is nehéz felelısségteljesebb feladatot a pszichológus vagy az orvos számára, mint az öngyilkossági szándék és veszélyeztetettség felmérése. A fent bemutatott kognitív pszichológiai kutatások alapján pontosabb képünk kezd kialakulni nemcsak az öngyilkossági kísérlethez vezetı folyamatról, hanem a módosítható kockázati tényezıkrıl és a prevenció konkrét lépéseirıl. Ez elsısorban a negatív gondolkodás és a reménytelenség módosítását, valamint az alacsony szintő problémamegoldó képességek fejlesztését foglalja magában. Köszönetnyilvánítás Hálával tartozom az Andorka Rudolf Társadalomtudományi Társaságnak, hogy kutatói ösztöndíjban részesített, mert csak így vált lehetıvé számomra, hogy ezen a már négy éve tervezett és elkezdett témán dolgozhassam. IRODALOM: 1. SZÁDÓCZKY, E., VITRAI, J., RIHMER, Z és FÜREDI, J.(2000). Suicide attempts in the hungarian adult population. Eur. Psychiatry, 15, 343-7. 2. OSVÁTH, P., FEKETE, S., BONCZ, I., VARGA, G. és DOMINO, G. (2001). Szuicidiummal kapcsolatos attitődök összehasonlitó vizsgálata - regionális különbségek. Psych. Hungarica, 16 (2), 166-72. 3. World Health Organisation (1998). Human Development Report. Published for the United Nations Human Development Program. Oxford University Press, New York, Oxford. 4. TRINGER, L. (2000). A pszichiátria tankönyve. Semmelweis Kiadó, Budapest. 5. ZONDA, T. (1991). Az öngyilkosság kultúrtörténete. Végeken Alapítvány, Budapest. 6. KOPP, MS, SKRABSKI, A., SZEDMAK, S. (1995). Socioeconomic factors, severity of depressive symptomatology and sickness absence rate in the Hungarian population, Journal of Psychosomatic Reserach,Vol.39, No.8, pp. 1019-1029. 7. RIHMER, Z. (1997). Az antidepresszívumok forgalomnövekedésének hatása a magyarországi öngyilkossági halálozásra. Psychiatria Hungarica, (2) 276-278.
8. ZONDA, T. (1998). A depresszív zavarok epidemiológia vizsgálatának problémái. Psychiatria Hungarica, (6) 717-726. 9. DURKHEIM, E. (1967). Az öngyilkosság. KJK, Budapest. 10. MERTON, R. (198o): Társadalomelmélet és társadalmi struktúra.gondolat,budapest. 11. BUDA, B. és FÜREDI, J.(szerk.) (1986): Az öngyilkosság a szociálpszichiátria szempontjából. Magyar Pszichiátriai Társaság, Budapest. 12. BECK,A.T., RUSH,J., SHAW,B., EMERY,G.(1979): Cognitive Therapy of Depression. The Guilford Press, New York. 13. BECK, A, WEISSMAN, A., LESTER, D. és TREXLER,L. (1974).The measurement of pessimism: The Hopelessness Scale, J. of Consulting and Clinical Psychology, 42, 861-865. 14. TEASDALE, J. (1983). Negative thinking in depression: cause, effect or reciprocal relationship. Advances in Behaviour Research and Therapy, 5(1) 3-25. 15. FENNELL, M. (1984). Effects of distraction on thinking and affect in depressed patients. British Journal of Clinical Psychology, 23,65-66. 16. ALLOY, LB., ABRAMSON, LY., WHITEHOUSE, WG., HOGAN, ME., TASHMAN, NA., STEINBERG, DL., ROSE, DT., & DONOVAN, P. (1999). Depresiodenic cognitive styles: predictive validity, information processing and personality characteristics and developmental origins. Behaviour Research and Therapy, 37:6, 503-31. 17. BECK. A.T. (1976): Cognitive Therapy and the Emotional Disorders. International University Press, New York. 18. MINKOFF, K, BERGMAN, E., BECK, AT., & BECK, R. (1973). Hopelessness, Depression and Attempted Suicide. Am. Journal of Psychiatry, 130:4, 455-459. 19. WILLIAMS, J.M.(1997). Depression and the specificity of autobiographical memory. In: Clark,D. and Fairburn, C. (eds.): The science and practice of cognitive therapy. p. 244-267. Oxford University Press, Oxford. 20. WILLIAMS, J.M. (1986). Autobiographical Memory in Attempted Suicide Patients. Journal of Abnormal Psychology, pp. 144-149. 21. SIDLEY, GL.,CALAM, R., WELLS, A. & WHITAKER, K. (1999). The prediction of parasuicide repetition in a high risk group. British Journal of Clinical Psychology, 38, 375-386. 22. LINEHAN, M. (1983). Cognitive-behaviour therapy of borderline personality disorder. The Guilford Press, New York.
23. SALKOVSKIS,P.M., ATHA, C., STORER, D.(1990). Cognitive-Behavioural Problem Solving in the Treatment of Patients who Repeatedly Attempt Suicide. British Journal of Psychiatry, 157, 871-876 24. SALKOVSKIS,P.M., STORER, D., ATHA, C., & Warwick, H.(1990). Psychiatric morbidity in an accident and emergency department. British Journal of Psychiatry, 156, 483-487. 25. HEWITT, PL., NORTON, GR, FLETT, GL., CALLANDER, L. & COWAN, T. (1998). Dimensions of perfektionism, hopelessness and attempted suicide in a sample of alcoholocs. Suicide Life Threatening Behaviour, 28:4, 395-406. 26. LESTER, D. (1990). Current Concepts of Suicide. The Charles Press, Philadelphia. 27. KOVÁCS, M., Beck, A., Wissman, A. (1975): Hopelessness: an indicator of suicidal risk. Suicide, Vol. 5(2): 98-103. Perczel Forintos Dóra 1021 Budapest, Hővösvölgyi út 116.