A KÖZÉPKOR ÉS AZ ÚJRATELEPÍTÉS ELSÕ ÉVTIZEDEI (1332 1800)

A KÖZÉPKOR ÉS AZ ÚJRATELEPÍTÉS ELSÕ ÉVTIZEDEI (1332 1800) Temerin és környéke a középkorban A Délvidéken Temerin azon kevés helységek közé tartozik, amely évszázadokon keresztül megõrizte nemcsak õsi településének helyét és nevét, hanem igaz, megszakításokkal katolikus vallású magyar etnikumát is. A történeti források Temerin közvetlen közelében a középkorban több olyan lakott helyet tartanak számon, amely a századok folyamán lakatlanná vált, elpusztult és határa beolvadt Temerin határába. Ezek közé tartoztak Aranyád, Acsa és Almás. A három falu közül elõször Aranyánról, illetve Aranyádról történik említés 1237-ben. Aranyán a bodrogi várhoz tartozó Bács megyei falvak egyike volt, IV. Béla az akkor alapított bélakúti (péterváradi) cisztercita szerzetesrend apátságának villa Aranati néven adományozta a szomszédságban levõ Piros és Kocska helységekkel. A várnép addigi kötelezettségei, szolgáltatásai továbbra is megmaradtak, most már az apátság iránt, éspedig minden háznép évente 8 akó tiszta gabonát (amely akónként 5 szerémi köbölt tartalmazott), l tyúkot, l tálat és 2 dénárt volt köteles adni, és azt a Dunán innen, Péterváradra, az apátság székházába vinni. Az elõbb említett három helységet, így Aranyánt is, egy 1267-bõl származó okmány továbbra is az apátság tulajdonaként tartotta nyilván. Aranyán az akkori Temerinnel lehetett határos a mai Ókér és Temerin között. Aranyánról több adat nincs, valószínûleg a tatárjáráskor pusztult el, így már a török defterek sem említik. Már a török korszak elején puszta lehetett és neve is pusztanévként maradt fenn a temerini határban. Erre vonatkozólag fennmaradt egy okmány, amelyben Bács vármegye panaszt emelt a péterváradi várparancsnok ellen, aki önhatalmúlag foglalta el Aranyad pusztát, amely, legalábbis részben, Temerin határához tartozott. Redl kamarai adminisztrátor 1756-ban adott jelentésébõl megtudjuk, hogy Pavle Nenadoviæ mitropolita tiltakozott Ugarszko puszta elvétele miatt, de Redl szerint, ha azt vissza kell adni a mitropolitának, akkor Aranyad puszta felét elveszi tõle, mert az Temerinhez tartozik. Egyes források hivatkoznak annak a bizottságnak a jelentésére is, amely 1783-ban több régi Bács és Bodrog megyei helység holfekvése 9

iránt hivatalos kutatást végzett annak kapcsán, hogy Czobor József visszakövetelte õsi birtokait. A tanúvallomások alapján a bizottság megtudta a tényt, hogy egy Aranyad nevû puszta Temerin határába olvadt, és hogy Temerinnél egy magaslaton 1762-ben is régi falu templomának romjai voltak, amelyeket az ottani nép Aranyadszka kliszának, azaz aranyádi templomnak nevezett. Ennek ellentmond az elõbbi bizottság 1784. március 14-én helyszínen felvett jegyzõkönyve, amely tartalmazza Gaja Grujity volt temerini bíró és más környékbeli tanúk vallomásait, akik azt állították, hogy a Temerinhez tartozó Aranyad puszta határos az Almási és Szõregi pusztákkal és az újvidéki földekkel, de nem említik a templomromokat. Ebbõl azt a következtetést lehet levonni, hogy ha léteztek is az aranyadi templom romjai, azok nem a temerini határhoz tartozó részében voltak. Ezt igazolni látszanak az 1700-as évek elsõ felébõl való térképek, amelyeken Aranyad puszta Temerintõl jóval nyugatabbra, Kamendin, Ugarszka és Szõreg puszták között terült el. ATemerinnel szomszédos másik helység, amelynek határa Temerinbe olvadt, Acsa volt. Acsa nevével 1318-ból származó okmányban találkozunk. Ebben az évben Feldy Péter fia, Jakab Bács megyei nemes az Acsa birtokot ahol a Szent Margit-egyház állt eladta Futaki Dénes és Rufus Teodor Bács megyei nemeseknek. Az eladáskor kikötötték, hogy Jakab rokonsága és leszármazottai megmaradhatnak az Acsán levõ nagyméretû udvarhelyen és a vevõk elegendõ szántóföldet tartoznak adni nekik. Jakab és rokonai semmiféle adót vagy szolgáltatást nem tartoztak adni az új tulajdonosnak, csak amit önként jutattak, s Jakab a saját udvarában tarthatta rokonait. Aranyad, Nagy-Acsa, Kis-Acsa és Temerin(g), Müller I. térképén, 1796 10

Egy 1769. évi térképen Acsa pusztaként van feltüntetve, Temerintõl északkeletre a Római sáncok és Almásvölgy (Jegricska) keresztezõdésétõl nyugatra. A 18. századi térképen két puszta áll: Nagy-Acsa és Kis-Acsa Temerintõl északkeletre, illetve keletre. Még az 1876. évi temerini község határleírásában is megneveztek egy Acsa nevû határhalmot Boldogasszonyfalva (Goszpodince) felé. A mostani Temerin kialakulásában Almás játszott legnagyobb szerepet és annak története forrott legszorosabban egybe Temerinével. Róla kapta a nevét Almásvölgye, illetve az Almáska nevû patak. Almásvölgye már 1317-ben szerepelt egy okmányban, amikor Károly Róbert király Almásvölgy körüli földeket adományozott Futaki Dénesnek. Futaki birtokai idõvel a Garai családé lettek, és midõn 1432-ben Garai Miklós nádor a fiaival megosztozott, László fia Futakon kívül többek között Almást is megkapta. 1464-ben Almást Garai Jób birtokai között sorolják fel. Almás falu nevét ezentúl már csak a török adóösszeírások könyveiben, a defterekben említik meg. 1553-ban a titeli náhijébe tartozott, Titel, Káty, Temerin, Martinca, Szent Péter és Almás is. Környékünk 1730. évi összeírása szerint Almás puszta keletrõl Acsa pusztával, délrõl Temerinnel, nyugatról Kérrel, északról Turiával, keletrõl Alpár pusztával határos. Az Aranyadnál már említett bizottságnak tanúként Sava Babity kéri bíró jegyzõkönyvbe mondta, hogy a tanú azokat, amelyeket Almás nevezetû helységrõl hallott, azt valósággal tudja, hogy vagyon ezen Nemes Vármegyében Kéri helységhez cca. két mérföldnyire, temerini határ szomszédságában egy Almás nevû puszta, amelyen járt a tanú, és még régi templomnak nyomai is látszanak. Ezen Almás nevû pusztát bírja a kamara Temerin helységhez. Feltételezhetõ, hogy azok a források, amelyek az aranyadi templommaradványokról szólnak tévesek, és azok az almási templomromokra vonatkozhattak. Volt idõ, a török kiverése után, amikor magát Temerint is Almásnak mondták. Valószínûleg, hogy akkor Temerin lakatlan volt, illetve a két helység lakosai hol Almásra, hol Temerinbe vonultak. Így Thournon, az újjáalakuló Bodrog megye elsõ fõispánja helységei között többek között felsorolja Almást, azaz Temerint is. A fentiekbõl világosan kikövetkeztethetõ, hogy a középkorban a mai Temerin határában több templom is állott, ezt igazolják a határban több lelõhelyen talált épületkövek és téglák, amelyek a Temerini Helytörténeti Múzeum archeológiai gyûjteményében tekinthetõk meg. Temerin a középkori dokumentumokban A Temerinre vonatkozó elsõ írásos feljegyzés pápai tizedjegyzékben maradt fenn. A tizedet a keresztény egyház már a IV. századtól önkéntes adomány gya- 11

nánt, késõbb pedig zsinati törvények alapján vette igénybe. Különösen nagy szükség volt erre a bevételre a keresztes hadjáratok költségeinek fedezésére. Eleinte természetben kellett leróni, az 1300-as évek elejétõl pedig pénzben. Egy részlet a pápai tizedlajstromból, ahol szerepel temeri Lõrinc Az 1311 1312-ben tartott viennai zsinaton határozatot hoztak, hogy a papság jövedelmének tizedrészét hat egymást követõ esztendõben kell beszedni. A plébánosok számon tartott jövedelmének a hívektõl beszedett egyházi tizedet tekintették. XXII. János pápa erélyesen hozzálátott a zsinati határozat végrehajtásához. Magyarországon sokáig elhanyagolták, de 1331-ben, Károly Róbert király uralkodása alatt megszigorították a pénz beszedését. A királynak is érdeke volt a pénz begyûjtése, mert megkapta annak egy harmadát. A tized befizetése alkalmával összeírást készítettek, így az 1332-1337. évekre is. Tulajdonképpen a plébánosokat írták össze, megnevezve õket plébániájuk helyérõl, feltüntetve, mennyit kötelesek fizetni. A reánk nézve felbecsülhetetlen értékû tizedlajstromot, összeírást, a Vatikáni Levéltár Rationes collectoriae in Hungaria 1317. 1332 1337. Nr. 183 jelzésû kézirata tartalmazza. Minden lapja általában két hasábon írt kézirat és leszámítva egyes javításokat, mindvégig egy kéz munkája. A 67a 68b fólia a kalocsai fõegyházmegye (néhány tétel a szerémibõl) plébánosait sorolja fel, köztük a bácsi esperességhez tartozó Temeri plébániát, illetve annak plébánosát. Temeri a 68-as fólia, levél II. hasábjában van feltüntetve. Olvasata a rövidítések feloldásával: Item Laurentius de Temeri solvit XV. baneles pro primo anno. A latin szöveg tehát azt jelzi számunkra, hogy Lõrinc, Temeri plébánosa, az elsõ évben, amely 1332-re vonatkozott, 15 báni tizedet fizetett. A temeri plébános azon kevesek közé tartozott, akik a késõbbi, 1333 és 1337 közötti években már nem fizettek dézsmát. Ha az 1332-ben befizetett összeg 12

Dombormû Lõrinc plébános emlékére Kiss Júlia szobrászmûvész munkája, 2002 nagyságát összehasonlítjuk az esperesség 58 plébániájának átlagos dézsmájával, amely 63 bánit tett ki évente, levonhatjuk a következtetést, hogy Temeri az esperesség egyik kisebb faluja volt. Az, hogy Temeri következõ években nem szerepel a fizetõk között, jelentheti azt is, hogy elnéptelenedett, de lehet, hogy megszûnt önálló plébánia lenni, és mint leányegyház nincs a továbbiakban feltüntetve. A csekély számú, török idõk elõtt írott okmány közül, amelyek a mi vidékünkre vonatkoznak, különleges értékûek az 1522-bõl származó dézsmalajstromok. Ezek többek között tartalmazzák a középkori kalocsai érsekség egyházmegyéjéhez tartozó Bács megyében az egyházi tized, dézsma beszedése során készített jegyzéket, a jobbágyok neveivel. Az egyházmegye gabonadézsmáját ebben az évben a királyi kincstár szedte be, minthogy ekkor a kalocsai érseki tisztet illetõen üresedés volt, és azt a dunai végvárak fegyvereseinek fizetésére használták fel. Bács megyének nyolc dézsmakerülete volt, öt kerület dézsmajegyzéke maradt fenn, közöttük a Dunának Újvidék és Palánka közötti szakaszától északra esõ területének jegyzéke, ahová Themeri is tartozott. Egy dézsmakerületbe 2-2 decimátort, dézsmaszedõt küldtek ki. Az egyik rendszerint pap volt, a másik nemes, akik a falvakban minden egyes jobbágy nevét lajstromba vették, nevük után feljegyezték a kivetett gabonadézsma mennyiségét, ezenkívül összeírták azokat a családfõket is, akiknek kevés vagy semmi termésük sem volt, de kötelesek voltak úgynevezett kereszténypénzt fizetni. Abban a kerületben, ahová Themeri is tartozott, a decimátorok a zetei Bona István plébános és az újfalusi Bíró Mátyás voltak. A kerületbe a következõ helységek tartoztak (a betûhû névalak után a zárójelben feltüntettük a korabeli valószínûsített olvasatot és a családfõk számát): Kechmen (Köcsmény 32), Jó- 13

zan (21), Drag (37), Vasarus Varad (Vásárosvárad 19), Zayol (Szajol 12), Kysbach (Kisbács 14), Morthayos (Mortályos 23), Themeri (Temeri 21), Bodoghazonfalwa (Boldogasszonyfalva 14), Chyregh (Csereg 21), Boron (24), Sedwar (21), Szenthandras (Szentandrás 28). A dézsmát a gabonából (búza, árpa, zab, Themeri dézsmalajstroma, 1522 14

rozs) kévékbe kötve, keresztbe rakva vették ki, de volt, amikor szemesen, köböllel mérve szedték be, vagy pedig pénzben fizettették meg. A felsorolt helységek közül néhányban javarészt csak zsellérek, nincstelenek éltek, akiknél nem volt mi után szedni a dézsmát, és csak 4 6 dénár kereszténypénzt fizettek. Ezek közé tartozott Themeri, valamint a szomszédos Boldogasszonyfalva és Mortályos is. A vásárosváradiakkal (a mai Újvidék helyén) pedig semmit sem fizettettek meg, mert valószínûleg a falut az elõzõ évi török betörés során kifosztották. Elképzelhetõ, hogy a két szomszédos faluval együtt Themeri is ugyanígy kárt szenvedett, ezért nem volt dézsmálni való. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy a dézsmaszedõk a Duna menti szentiváni területrõl nem állítottak össze lajstromot, megjegyezvén, hogy az elpusztult, nyilván a török 1521. évi hadjárata során. A lajstrom Themerire vonatkozó lapjain a következõ családfõk neveit írták össze (zárójelben feltüntettük a nevek mai magyar írásmódját és a fizetett kereszténypénz összegét dénárban): Georgius Nagh (Nagy György, 5 d.), Johanes Kyraly (Király János, 6), Benedictus Seres (Sörös Benedek, 6), Mathias Chipan (Csipán Mátyás, 6), Fabyanus Chypan (Csipán Fábián, 6), Johannes Gezey Temeri és környéke a Lázár-térképen 15

Temeri és Almás földrajzi jele (Gözõi János, 5), Matheus Gezey (Gözõi Mátyás, 5), Andreas Bekesy (Békési András, 5), Nicolaus Cosma (Kozma Miklós, 5) Lucas Thelek (Telek Lukács, 5), Thomas Thelek (Telek Tamás, 5), Matheus Balogh (Balog Mátyás, elengedték a fizetést), Thomas Anthal (Antal Tamás, 5), Georgius Dese (Dezsõ György, 5), Valentinus Therek (Török Valentin, 4), Valentinus Seres (Sörös Valentin, 5), Michael Nagh (Nagy Mihály, 5), Laurentius Anthal (Antal Lõrinc, 5) Andreas Fodor (Fodor András, 6), Blasius Dese (Dezsõ Balázs), Blasius Hawachy (Havasi Balázs) bírók (nem kellett fizetniük). A tizedjegyzék nem bizonyítja, hogy Themerinek lett volna plébániája, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az 1528-ban megjelent elsõ magyar térképen, amelynek terepi munkálatait vidékünkön még a török uralom elõtt, 1514- ben végezték, Temeri is fel van tüntetve, és a település jele arra utal, hogy templomos hely volt, akárcsak a tõle északabbra fekvõ Almás. E térkép megalkotója Bakócz Tamás esztergomi érsek Lázár nevû titkára volt, s tulajdonképpen az 1514 körüli évek településhálózatát tükrözi, mert a fennmaradt dokumentumok szerint azon a nyáron dolgoztak a térképen, amikor a magyar parasztok és pásztorok zavarogtak. Ez pedig 1514 nyarára, a Dózsaféle parasztlázadás idejére vonatkozik. A térképen feltüntetett helységnevek melletti jelek a helységek státusát, szerepkörét jelzik. Mind a török hódoltság elõtt, mind azután a védelem volt a települések legvitálisabb funkciója. A középkorban, háborús idõkben a templom volt a legbiztonságosabb menedék. A középkori Magyarországon a megerõsített templomok és a védelmi célokat szolgáló templomtornyok minden jelentõsebb helység legjellegzetesebb építményei voltak. Temeri és Almás térképjele is egy ilyen megerõsített templom körvonalait mutatja. Késõbb, az 1553-ban Velencében kiadott Vavassore-térkép, vagy 1566-ban a Bécsben készült Zsámboky-térkép, melyek lényegében a Lázár-térkép új kiadásainak tekinthetõk, ugyancsak ezeket a szimbólumokat tartalmazzák e két helynév mellett. Ekkor még templomaink állhattak, de az itteni magyar, katolikus lakosság a mohácsi csatavesztés után odaveszett, rabságba hajtották vagy elmenekült a török elõl, és a hódítók nyomában csak néhány betelepült szerb család élt itt. Hogy Temerinek és Almásnak kõbõl épült templomaik voltak, igazolják a még két évszázad múltán is meglevõ templomromok, faragott kövek és téglák. 16

Az újratelepítés kezdetei A török kiûzése után, az 1700-as évek elejétõl annak második feléig a szerbek betelepülése olyan nagyméretû volt, hogy 1780-ban lélekszámuk elérte az 1500 fõt. Temerin ekkor kamarai falu volt, a kamarai adminisztráció alá tartozott, és még mielõtt 1781-ben megkezdõdött volna a falu újratelepítése magyar lakossággal, azt megelõzõen is volt néhány magyar, katolikus lakosa, akiket a kamara helyezett ide, így a falu nótáriusa, jegyzõje, a kocsmáros, a falu csordása vagy akik éppen ide vetõdtek. 1763-ban feljegyezték, hogy a papi tizedet az újvidéki plébániának fizették, tehát leányházának tekintették. Állandó papjuk nem volt, esetleg csak akkor, ha idegen egyházmegyébõl ide került egy pap, mint például 1735 nyarán, amikor a hadak útjába esõ Temerinben tartózkodott katonapapként Fuchs Godfride Zsigmond, aki mint apostoli hittérítõ és ezredi tábori pap Kalocsán engedélyt kapott, hogy Temerinben lelkészként mûködhessen. Õ volt az elsõ katolikus pap a török dúlás után, aki Temerinben lakott és katonái mellett a polgári lakosság lelki gondozását is végezte. A Kalocsai Érseki Szentszék többször foglalkozott a Tisza menti, és a szomszédságukban fekvõ szerb helységekben szórványban élõ katolikus hívek hovatartozásával, mert várható volt a helységek benépesítése katolikus lakossággal. A fennmaradt adatok szerint a magyarok tervszerû betelepítése 1781-ben kezdõdött. 1781 májusában a magyarok lélekszáma még csak harminc volt, de októberben és novemberben 54 jobbágycsalád telepedett le. Nagy jelentõségû számunkra a fennmaradt okmány, 54 családfõnek a nevével. Nevük mellett a lista összeállítója, Köröskényi Mihály kamarai mérnök feltüntette, hány telek földet kaptak, és hogy mindannyian hat forint letelepítési segélyt vettek igénybe. A névsorban, amelyet itt közlünk, zárójelben feltüntettük a kapott telkek számát: Herczeg János (1), Péter István (3), Fehér András (2), Bedács József (2), Kupczó György (1,5), Németh István (1), Heves Gáspár (0,5), Szajkó Mihály (1,5), Péter János (2), Kalla Mihály (3), Tóth István (1), Szabó Ferenc (1), Vín Imre (1), Jenes János (1), Jenes György (0,5), Karába András (0,5), Uracs János (2), Bozóky Imre (2), Gallyus József (1,5), Baráth György (1,5), Molnár István (1), Gáll Márton (1), Fejes János (1), Zakinszky János (1,5), Findrich Mátyás (1,5), Kovács András (0,5), Makai István (0,5), Balgas János (0,5), Gallyus Mihály (0,5), Harmat János (0,5), Sáfrán István (1), Szajkó György (1), Varjú Márton (1,5), Kosiczky Simon (0,5), Povázsán István (0,5), Kiss István (1), Fekete Antal (0,5), Nagy Ferenc (0,5), Lisziczky János (0,5), Nagy Tamás (0,5), Beken József (0,5), Bevesz Péter (1), Rózsa János (1), Nagy György (1), Kocsis János (1), Pap János (1), Kovács Mihály (1), Tóth János (1), Povázsán György (1), Kocsis György (0,5), Aday János (0,5), Tóth György (0,5), Katona 17

Ferenc (0,25) és Budaj György (0,25). E családokkal 1781 végén kb. 60-65-re emelkedett a magyar családok száma. Különbözõ forrásokból ismeretes, hogy az elsõ telepesek között jelentõs Az 1781-ben érkezett magyarok névsora 18

szerepet játszottak a Kishegyesrõl idetelepült családok. Kishegyes tervszerû betelepülése 1769-ben kezdõdött, 81 jobbágycsalád költözött át Békésszentandrásról a kishegyesi pusztára. Ebbõl az elsõ csoportból tizenkét évvel késõbb áttelepült Temerinbe Gallyus József, Barát György, Gáll Márton, Pap János és Nagy György, ugyanis ezek a nevek szerepelnek az 1769. évi kishegyesi listán és a temerini letelepülõk 1781. évi névsorában is. A Nagy és Péter család 1769 után telepedhetett le Kishegyesen, ahonnan áttelepültek Temerinbe. Az elõbb felsoroltakon kívül még több családnév azonos a két listán, mint pl. a Tóth, Szabó, Molnár, Kovács, Kiss, Beken, Findrich. Figyelmet érdemel, hogy a Temerinben 1781-ben letelepülõk közül 1807-ben Kishegyesen bérmálkozott az 50 éves Szabó Ferenc, aki Alattyánon, Jász-Nagykun-Szolnok vármegyében született, a tódi születésû 65 éves Kocsis György (Nógrád megye), a 75 éves, csongrádi származású Makai István (1840-ben bérmálkozott) és Budai György 26 éves György fia, aki Temerinben született. Tekintettel hajlott korukra, bizonyosan azonosak a temerini elsõ telepesekkel, ide a felsõ megyékbõl települtek és innen kerültek át Kishegyesre. Ebbõl arra lehet következtetni, hogy Temerin és Kishegyes között kölcsönös volt az át- és visszatelepülés ezekben az években. A fentiekbõl megállapítható, hogy az elsõ temerini telepesek egy része az északi megyékbõl és a Kishegyesre települõk sorából került ki. Sáfár József felszenteli az elsõ templomot Egy szolgabírói jelentés szerint 1782-ben Temerinbe a péterváradi ferences barátok jártak ki lelki vigaszt nyújtani és alamizsnát szedni. Ekkor 248 katolikus élt a faluban, és a jelentés közli: a további telepítéssel annyira nõni fog a lélekszámuk, hogy szükség lesz templom és plébánia építésére, mivel a helység Újvidéktõl kétórányira van. Az 1783. év közepén már nyolcvan katolikus magyar házaspár élt a faluban, a 7-8 éven felüli lakosság száma elérte a 360 fõt, meg kellett oldani a hívek lelki gondozását. Templomuk nem lévén, a híveknek télen-nyáron, esõben-sárban, hóban-fagyban, rekkenõ hõségben, gyalogszerrel vagy kocsival Újvidékre kellett járni misére vasárnap és ünnepnapokon, ami beletelt jó pár órába és nem kis fáradságba. Ezért még ebben az évben, amikor már folytak az elõkészületek a további tervszerû betelepítésre, Temerin postamestere, Újvidék tekintélyes örménykatolikus polgára, Csénássy Simon ajánlatot tett a kalocsai érsekségnek, hogy temerini postamesteri házában saját költségén imaházat rendez be és vállalja a helyi káplán eltartását. A postamesterek jelentõs, állami szolgálatban álló személyek voltak, a pos- 19

taállomáson tartották a lovakat megfelelõ személyzettel. Temerin, Pétervárad és Becse között, egyedüli postaállomás volt. Csénássy Melik Simon az aránylag csekély létszámú, 1739-ben a törökök elõl Belgrádból elmenekült örményekbõl alakult kolónia nagy tekintélyû tagja volt. Újvidéken már 1746-ban önerõbõl templomot építettek, ami azt jelenti, hogy a hívek mind jómódú kereskedõk, üzletemberek voltak, köztük Csénássy Simon is. Õ bérelte a több mint 2000 kat. holdat kitevõ, az akkor még betelepítetlen járeki határt és Temerinben a betelepítésre váró maradványföldeket. Nagy tekintélye volt a temerini magyar telepesek elõtt, hiszen önzetlenül segítette õket új otthonaik felépítésében, különösen az újrakezdés elsõ ínséges éveiben. A kamarai hatóságok a telepítés elõkészítése során felmérték a földet a határban, megállapították a szabad jobbágyföldeket, kijelölték a házak, a templom, az iskola és a plébánia építéséhez szükséges telkeket, és egy egész telek szántóföldet az egyház számára. A templomot az iskolának fenntartott helyen építették fel és tervbe vették, hogy a legrövidebb idõn belül újabbat, nagyobbat építenek, az ideiglenest pedig iskolaépületté alakítják át, azonban erre két évtizedet kellett még várni. A betelepült családok közül hitbuzgóságukkal különösen a Kishegyesrõl átköltözött családok tûntek ki, akik kb. egy évtizeddel azelõtt települtek oda. Ezek a Péter, Kalla, Uracs, Nagy, Szabó, Németh családok voltak, akik már anyagilag is megerõsödve jöttek Temerinbe, így 2-3 telek földet kaptak. Összefogásra buzdították a telepeseket, így nekik köszönhetõ, hogy felépült a templom. A kamara és a kalocsai érsekség között állandó vita folyt, mert a kamara vonakodott teljesíteni kegyúri kötelezettségeit, vállalni a templom felépítését és fenntartását. A helytartótanács is sürgette, hogy a fennálló rendelkezések értelmében rendezzék a templom és az iskolaépítés kérdését. A hívek azonban szerették volna minél elõbb felépíteni templomukat, ezért néhány hónap alatt, 1783 júliusára, közmunkával fel is építették a vert falú, náddal fedett épületet. A templom 9 öl (kb. 16 m) hosszú és 3 öl (kb. 5,5 m) széles volt. Csak a szentélynek volt mennyezete, tornya nem volt, az egyetlen 54 librás (kb. 25 kg) harang fából ácsolt haranglábon volt elhelyezve. A templom belülrõl fehérre volt meszelve, benne egy oltárral, falán négy szentkép függött, nem volt sem lobogója, sem kórusa, sem orgonája. Volt három miseruhája, kettõ különbözõ színû, egy pedig fekete. A templomnak nem volt ingatlanja, földje, jövedelmét a perselypénz és a harangozásból összegyûlt pénz alkotta. A templom felszereléséhez jelentõs segélyt adott Csénássy postamester, aki felajánlotta, hogy a káplán eltartásáról is gondoskodik. A templom felépítése a temerini egyház létrehozását jelentette. A kalocsai érseki hatóság mindjárt a templom felépítése után, augusztusban, Sáfár József ka- 20

locsai káplánt nevezte ki Temerin elsõ lelkipásztorává. Sáfár József 1756-ban Komáromban született. Bölcseleti és hittudományi tanulmányait a kalocsai papnevelõ intézetben végezte. 1782-ben szentelték fel misés pappá és Kalocsára osztották be káplánnak. Egy év ottani szolgálat után Temerinben nehéz körülmények között folyó, úttörõ munka várt rá a vallási élet megszervezésében. A templom felépülte után a hívõk óhaja az volt, hogy Szent Rozáliának, a pestises betegek védõszentjének a tiszteletére szenteljék fel szeptember 4-én, és ez a nap legyen a templom búcsúja. A község nevében Péter István és Kalla Mihály esküdtek még júliusban továbbították a hívek kérelmét a felettes világi és egyházi hatóságokhoz, hogy Patatich kalocsai érsek bízza meg a kerületi esperest, Gaslevits Xaveri Ferenc kanonokot, bácsi plébánost a templom felszentelésével szeptember 4-én. Egyben kérték a kamarát és az érseki hatóságot, alapítsák meg az önálló temerini plébániát. A kamarai hivatal augusztus közepén továbbította a kérelmet a kalocsai érsekségnek, az csak szeptember 2-án foglalkozott az üggyel, támogatta, de szeptember 4-én már nem érkeztek megáldani a templomot és megtartani az elsõ misét. A templom megáldására szeptember 29-én, Szent Mihály ünnepén kerülhetett sor, ezt az érseki hatóság felhatalmazása alapján az újonnan kinevezett helyi káplán, Sáfár József végezte. Még ebben az évben sor került az elsõ egyházlátogatásra, ami azt jelentette, hogy magasabb egyházi személy, leggyakrabban püspök, idõnként meglátogatta egyházmegyéje templomát avégbõl, hogy az egyházi állapotokról a helyszínen személyes vizsgálat alapján tájékozódjon és róla jegyzõkönyvet készítsen. A fennmaradt jegyzõkönyvek azért is fontosak, mert a templomról, azok oltárairól, képeirõl, kegytárgyairól is megbízható mûvelõdéstörténeti és mûvészettörténeti adatokat is tartalmaznak. Többek között nemcsak az elsõ temerini templomról, hanem annak papjáról, a hívek számáról, a lelkiéletrõl is tudomást szerzünk az 1783. évi jegyzõkönyvbõl. Elmúltak az ünnepek, jöttek a gondterhes hétköznapok, a mindennapi élet sürgetõ teendõi. 1783 végén újabb telepesek érkeztek, 65 család. Érdekükben a Magyar Udvari Kamara kéréssel fordult II. József uralkodóhoz, hogy a Temerinbe telepített 65 telepesnek a 6 forint telepítési segélyen kívül az uradalmi erdõkbõl ingyenes épületfát kellene juttatni. II. József ebbõl a felterjesztésbõl értesült, hogy új telepesek érkeztek Temerinbe, kérdi, mely helységekbõl jöttek, és van-e haszon az ilyen telepítésbõl? Miért hoztak ilyen nagyszámú telepest a magyar vidékekrõl, és miért nem a Német-római Birodalom területérõl egészen szegény és nincstelen telepeseket? A Magyar Kancellária válaszában elismeri, tudott az uralkodó szándékáról, hogy az üres magyarországi uradalmakba német telepeseket hozzanak, de szerinte a magyarországi betelepítéseknek is igen nagy haszna van, mivel igen sok telkes jobbágynak a gyermeke már nem részesedhet te- 21

Csénássy-síremlék Újvidéken lekbõl, de szeretne telkes jobbágyként élni. Vannak továbbá olyan zsellérek is, akik ugyancsak szeretnének földhöz jutni. Ha ilyeneket telepítenek az üres telkekre, akkor ebbõl mind az államnak, mind az egyénnek haszna lenne, és fellendülne a mezõgazdaság. A kancellária ígéretet tesz, a jövõben szorgalmazza a külföldiek betelepítését is. A kapott telepítési segélyen kívül épületfa helyett a kamara csak 6 forintnyi építési juttatást utalt ki részükre. Velük 1783 végén 434-re emelkedett a katolikus hívek száma, 234 felnõtt és 200 kiskorú. A nyolcvanas évek második felében már valóban érkeztek német telepesek, ezt igazolja, hogy az elsõ temerini bérmálkozók között Újvidéken 1793- ban voltak német nevû hívek is. Figyelmet fordítottak arra, hogy az új magyar és német telepesek katolikusok legyenek, mert az egyházi szisztematizáció szerint Temerinben katolikus templomot és plébániát terveztek alapítani. A hívek szerzõdésben kötelezték magukat, hogy az egyháznak évente páronként 30 krajcárt, egy pozsonyi mérõ búzát, fél pozsonyi mérõ tavaszi terményt fizetnek, és megmûvelik a plébánosi telket. Utóbbinak azonban igás állatok hiányában nem tudtak eleget tenni. Ezért új megállapodás született, mely szerint a hívek páronként 51 krajcárt, a föld megmûvelése helyett pedig évente 40 forintot fognak fizetni. Ehhez járult még a keresztelés, avatás, esketés, temetés után a stólapénz. 1783-ban az egyházközösség évi jövedelme 274 forintot és 23 krajcárt tett ki. Nehézséget jelentett, hogy a templommal nem épült plébániaépület, így a káplán kénytelen volt elfogadni Csénássy postamester ajánlatát. Nála lakott, étkezett, évi 60 forint fizetést kapott tõle az egyházi jövedelem tizenhatoda fejében. A postamester azonban a szerzõdést annak lejárta elõtt felmondta, mert az egyházi tized nem folyt be hiánytalanul, de a káplán sem volt megelégedve a szolgáltatással, és a fizetésnek is csak a felét kapta meg. Ezért Sáfár káplán 22

átköltözött a községnek az átutazók részére fenntartott kvartériális házába, amelyet a hívek tataroztak ki és hoztak rendbe, míg a plébánia felépül. A község hajlandóságot mutatott a plébánia felépítésére, és ehhez a kamarától kért épületfát. Mivel a község nem tudta kielégítõen biztosítani az ellátást és az elhelyezést, a káplán beköltözött Újvidékre, majd 1785-ben, amikor felépült az ideiglenes plébánia, visszajött Temerinbe, de az továbbra is az újvidéki plébánia leányegyháza maradt egészen 1786-ig. Ekkor adminisztratúra lett, 1804-tõl pedig plébánia. A hívek egyharmada sem fért a templomba Az egyházi és kamarai hatóságok az 1783-ban épült templomot, majd a két évvel késõbb épült plébániát is ideiglenes megoldásnak tekintették, mert várható volt a katolikus lakosság lélekszámának további növekedése. Ez be is következett, így 1791-ben, nyolc évvel a templom felépülte után a hívek száma már meghaladta az 1300-at. Az akkori helyzetrõl hû képet fest a második, 1791. évi egyházlátogatás a Visitatio Canonica alkalmával készült jegyzõkönyv. A jegyzõkönyv a bevezetõben megállapítja, hogy a 36 éves Sáfár József komáromi születésû, magyar származású, németül jól beszélõ, szláv nyelven csak a legszükségesebbet tudó, jó egészségnek örvendõ plébános több mint nyolc éve áll a temerini egyház élén. Az 1783-ban épült templom oly kicsi állapítja meg a jegyzõkönyv, hogy a hívek egyharmadát sem képes befogadni. Az építés óta meglévõ 54 librás harang mellé vettek még egy 1 mázsa 53 libra (86 kg), és egy l mázsa 20 libra (67 kg) súlyút. A nádas tetõ épségérõl gondoskodnak, a tetõn kereszt van elhelyezve. A templom körül nincs sem fa, sem kerítés, az ajtót csukni lehet, de zárni nem. A templom kegyura, a Magyar Királyi Kamara azonban nem tesz eleget kegyúri kötelezettségeinek annak ellenére, hogy az adminisztrátor, az esperes és maga az érseki hatóság is erre állandóan figyelmeztette. A falu szélére került már a temetõ, amely jó nagy, van benne kereszt is. Az egyháznak 433 Ft 53 krajcár készpénze van, amelyet a kamara vett át megõrzésre. A jövedelmet a csengõsperselybõl és a harangozásból szerzi. Az egyháznak nincs filiálisa, a plébániának nincsenek könyvei, sem egyéb leltári felszerelése. A plébános rendes plébániaépület helyett egy közönséges kunyhóban lakik, amelyet egy jobbágy tákolt össze még a telepítés esztendejében. Egyik szobában õ lakik, a másikban a háztartásbelije. Gyönyörû kényelem egy plébános számára! Ha mester lennék, különb házban laknék, jelentette ki a plébános. A plébánia körül trágyából készült kerítés van. Az idén kapott valamirevaló istállót. A plébánosnak l jobbágytelke van, a hívek azonban nem mûvelik, a mûvelés megváltására 23

évente 40 forintot adnak. A földet a plébános árendába adja ki, csak a kaszálót tartja meg, amelybõl évente 20 Ft jövedelme van. A plébánosnak ebben az évben a bárányok tizenhatod részébõl 30 köböl, a gabona tizenhatodából pedig 100 köböl járandósága volt, párbér fejében pedig páronként egy pozsonyi köböl búzát és 30 krajcárt kapott. A fenti jegyzõkönyv is tanúsítja, hogy anyagi szempontból némileg javult az egyházközösség és a plébános helyzete, ugyanakkor nem javultak az egyház tevékenységének a feltételei. Erre várni kellett még 10-15 évet. Sáfár Józsefnek köszönhetõ, hogy áldozatos munkájával megszervezte az egyházi életet és megteremtette a feltételeket az elkövetkezõ nagy feladatok megvalósítására. Az államnak, a hatóságoknak érdekében állt, hogy támogassák az egyház tevékenységét, mert a telepítések idõszakában a közerkölcs, lévén szó különbözõ helyekrõl idesereglett népekrõl, eléggé laza volt. Gyakoriak voltak a lopások, rablások, verekedések, gyilkosságok, öngyilkosságok. A hatóság a közállapotok megszilárdítását a törvények betartása mellett az egyházi élet, és vele párhuzamosan a népoktatás megszervezésében látta. Ez a támogatás azonban a kamara részérõl anyagiakban nemigen jutott kifejezésre, így egészen 1789-ig tanítója sem volt az idetelepült katolikus magyar hívõknek. Abban az idõben az iskolát is az egyház szervezte meg. A község elsõ magyar tanítója Szabó Mihály volt. Az elõbbi jegyzõkönyv szerint rendes lakása sem volt, egy nyomorult földes szobában lakott. Évi jövedelme 60 forint készpénz, 20 köböl gabona volt. Fél telek földet kapott, amelyet magának kellett megmûvelni. A kántori teendõket is õ látta el. A temetések, esküvõk, keresztelõk után is járt neki néhány krajcár, így aztán évi jövedelme 150 forintot tett ki. Szabó Mihály munkája az a szenteltvíztartó, amelyet 1796-ban készített a templom számára. A szenteltvíztartó és kõbõl készült keresztelõmedence, e két becses tárgyi emlék megmaradt az utókornak, és ma ott áll a márvány keresztelõmedence mellett a plébániatemplomban. Sáfár József 1798 júliusáig végezte a plébánosi teendõket Temerinben, akkor elnyerte a nagybaracskai plébániát. Négy évvel késõbb ott is halt meg, Szenteltvíztartó 1796-ból korán, élete teljében, 46 éves 24

A szenteltvíztartó alján levõ felirat korában. Még temerini mûködése idejében, különösen annak utolsó éveiben, jelentõs változások történtek a falu életében. Ez elsõsorban a helység státusára vonatkozik. Temerint ugyanis a török kiûzése után az osztrák császár az udvari kamara útján igazgatta. A kamara gyakorolta mind az állami, mind a földesúri hatalmat. A császári udvarnak azonban a 18. század vége felé terhet jelentettek a kamarai birtokok, és határozatot hozott eladásukról. Megvételükre csak a nemesi fõuraknak volt joguk. Temerinre többen pályáztak, végül is Járekkal együtt Szécsen Sándor kapta meg. A birtok becsértéke 140 997 forint volt, de annak csak a felét fizette ki, a másik felét elengedte neki az osztrák császár, tehát valójában vegyes adományként jutott a birtokhoz. A Szécsen család horvát eredetû, az akkori Zágráb megye délnyugati részébõl való, mely a károlyvárosi határõrezred tõszomszédságában terült Kõbõl faragott keresztelõkút el. A megye területén a lakosság a vármegyei szervezet keretében, magyar törvények szerint élt, szomszédságában, a határõrvidéki terület pedig a katonai rend keretei között közvetlenül a császári Bécs irányítása alá tartozott. A Szécsen család sorsát eleve meghatározták ezek a körülmények, hogy soraikból katonák és hivatalnokok kerültek ki. Katonákként feltétlen engedelmességgel szolgálták a császárt, hivatalnokok lévén pedig fontos állami pozíciókat töltöttek be és nemzedékrõl nemzedékre császárhûségükrõl tettek tanúságot. A család- 25

Szécsen Sándor, Temerin kegyura ban Mátyás és unokaöccse Sándor, Mária Teréziától 1763-ban nemességet kapott. A birtokajándékozási oklevélbõl tudjuk meg, hogy mivel érdemelte ki Szécsen Sándor (1740 1813) I. Ferenc császár és király kegyét. Szécsen Sándor ekkor már belsõ titkos tanácsos, Kõrös megye fõispánja, a Magyar Királyi Kamara kincstárnoka és a Magyar Udvari Kamara elnöke volt. Már fiatalon, 1763- ban Zágráb megye jegyzõhelyettese, majd 1767-ben a Dalmát Horvát és Szlavón Királyság helytartósági titkára, késõbb pedig mint a báni tábla ülnöke tanújelét adta a Habsburg-ház iránti hûségének és ragaszkodásának. Amint 1791-ben kinevezték a Magyar Kamara elnökévé, a császár és a király jövedelmei jelentõsen növekedtek, neki köszönhetõ, hogy a franciák elleni háborúk (1796 1797) idején több százezer forintot fizetett be a kamara a hadiköltségek fedezésére, valamint az ezt követõ éhínség és pestisjárványok enyhítésére. Az oklevél szerint ezeket a rendkívüli kiadásokat is mindig készséggel és gyorsan teljesítette, mindig szolgálatkész volt. Ezen érdemeire való tekintettel kapta meg 1798-ban Temerint vegyes adományként, mindazon királyi jogok átruházásával, amelyek a birtokkal jártak, vagyis a földek birtoklását, azok minden hasznát és jövedelmét, tartozékát, akár termõk vagy terméketlenek voltak, mezõk, rétek, legelõk, mocsarak, kertek, gyümölcsösök, malmok, kocsmák, mészárszékek, általában e két birtok hasznát és tartozékát, mint Temerinhez és Járekhoz õsi törvény alapján tartozó vagyont. A grófi rangot 1811-ben nyerte el és ezzel együtt megkapta a temerini elõnevet. Tõle származik a temerini Szécsen család. Még mielõtt Szécsen Sándor 1798-ban átvette Temerint a kamarától, a falu nemzetiségi és vallási összetétele már jelentõs változáson ment át, miután a magyarok betelepülése az 1780-as évektõl folyamatos volt. Míg a kilencvenes évek elején a családoknak több mint fele görögkeleti vallású szerb volt, 1798- ben a 488 családból már körülbelül 280 volt a katolikus magyar családok száma. A szerb lakosság még a község birtoki státusának megváltoztatása elõtt a 26

kamarai hatóságoktól kérte Temerin Sajkás kerülethez való csatolását, hogy ott katonai szolgálatot teljesítsen. Amikor Szécsen megkapta Temerint, világossá vált, erre nem fog sor kerülni, ezért a szerbek kérték elköltözködésük engedélyezését a Sajkás kerületbe. A birtokbavétel évében Szécsen Sándor kérte Temerin mezõvárossá nyilvánítását, évi négy vásár megtartásának jogával. A királyi kancellária A mezõváros pecsétje 1799. augusztus 30-án leiratában értesítette Szécsent, hogy az uralkodó engedélyezte Temerin helység mezõvárossá emelését, a vásárok megtartásának privilégiumával. A temerini katolikus egyházzal kapcsolatos kegyúri jogokat és kötelezettségeket a birtoktulajdon megváltozása után már nem a kamara, hanem Szécsen Sándor gyakorolta. A kegyúri kötelezettségekhez tartozott a templom, a plébánialak felépítése, azok fenntartása, a pap javadalmazásának biztosítása. Fontos kegyúri jog volt, hogy a megüresedett plébánosi állásra az egyházi hatóság által megnevezett három jelölt közül a kegyúr által elõterjesztett személyt nevezték ki plébánosnak. 1798 nyarán a szomszédos Szenttamás plébánosa, Csupor Mihály elnyerte gróf Szécsen Sándor jóindulatát, és mint kegyúr neki juttatta a megüresedett plébánia javadalmát, Sáfár József pedig átkerült Nagybaracskára plébánosnak. 27

AZ OTTHONTEREMTÉS ÉVTIZEDEI (1800 1848) Az új Szent Rozália-templom Csupor Mihály volt az újratelepítés után Temerin második plébánosa, 23 évig szolgált itt lelkipásztorként. Csupor Mihály Gyõrszemere községben született 1765-ben. A dunántúli nemesi Szentgyörgyvölgyi Csupor nemzetségbõl származott. A gyõrszemerei szülõháztól a kalocsai préposti székig látványos pályát futott be, és ezt fényes tehetségének köszönhette. Csupor Mihály pecsétje és aláírása A jeles tehetségû ifjú középiskolai és bölcseleti tanulmányait Gyõrött végezte. Hittudományi tanulmányait a központi papnevelõ intézet növendékeként Pozsonyban kezdte, majd pedig három évig Pesten folytatta. 1790-ben szentelték fel misés pappá, s még az év õszén Újvidékre került káplánnak. 1793-tól Zentán volt káplán, majd 1795-ben a szenttamási plébánia vezetésével bízták meg. 1798- ban a megüresedett temerini plébániát bízta gondjaira Kollonits László fõpásztor. 1798. július 4-én együtt iktatták be Kalocsán Csupor Mihályt temerini, és elõdjét, Sáfár Józsefet nagybaracskai plébánosnak. Csupor Mihály 1798 júliusától 1821 június végéig vezette a temerini plébániát mint buzgó lelkipásztor, de élete végéig szívén viselte temerini híveinek sorsát. Temerini mûködése idejében két ízben is kitüntették, 1812-ben a székesfehérvári Szent Miklós prépostság címzetes prépostjává, 1816-ban pedig Borsod megye táblabírójává nevezték ki. 29

Temerini mûködésének kezdetén a legégetõbb problémát, az új templom felépítését kellett megoldania. Ez nem tûrhetett halasztást, mert amikor 203 szerb család 1800 tavaszán átköltözött Paska pusztára, ahol megalapították Gyurgyevót, a helytartótanács értesítette a Magyar Kancelláriát, hogy Temerinben 170 egész és háromnegyed úrbéri telek megüresedett, amit országszerte meghirdettek, és így már ez év nyarán új telepesek érkeztek, fõleg Nógrád, Heves, Pest és Bács megyékbõl. Közvetlenül a templom felépítésének megkezdése elõtt 718 házaspár élt a mezõvárosban, 1381 férfi, 1252 nõ, 672 fiúgyermek és 710 leánygyermek, összesen 4015 személy. Temerin új tulajdonosa s egyben kegyura a szerbek jó állapotban levõ templomát, amely 1747-ben épült, 10 000 forintért meg akarta venni, de azok lebontották és kocsikon átszállították új lakhelyükre. Ekkor a községi elöljáróság, Kurczinák György bíró, Kocsis János, Povázsán György, Sándor Mihály, Urats Antal és Ádám Mihály esküdtek kérvénnyel fordultak a helytartótanácshoz, engedélyezze szilárd anyagból nagyobb templom építését, mert az ideiglenes nemcsak kicsi, hanem összedõléssel is fenyeget. 1804-ben végül elkezdték építeni Szécsen Sándor, Temerin kegyura költségén a község védõszentjének, Szent Rozáliának szentelt új templomot. A templom felépítéséhez anyagiakkal és közmunkával jelentõsen hozzájárultak a hívek is. A templom most már a be- Kiss József típusterve 30

telepítés elsõ éveiben kijelölt helyen épült fel, a régi kis templomot pedig ideiglenesen iskolának alakították át, míg 1811-ben ugyanezen a helyen felépítették az egytantermes iskolát. A templom eredeti építési terve sajnos nem került elõ, habár 1801-bõl fennmaradt egy tervrajz, amelyet Kiss József kincstári mérnök készített. Mivel Szécsen Sándor a Magyar Királyi Kamara elnöke és kincstárnoka volt, érthetõ, hogy Kiss József kapott megbízást nemcsak a templom, hanem a plébánia, egy vendéglõ, valószínûleg a kastély és gazdasági épületek tervezésére is. A típustervben háromhajós (fõ- és két mellékhajó) templom volt, méretei bécsi ölbõl átszámítva méterre a következõk voltak: hossza 43, szélessége 19, a torony magassága 32, és a toronykereszt hossza 3 méter volt. Végül nem ez a templom épült fel, de tervezõje valószínûleg Kiss József volt. A templom építése 1804-ben kezdõdött és 1806-ban fejezõdött be. Természetesen nem lehetett a templomot egy év alatt felépíteni és környékét is rendbe tenni. Erre utal a temerini községi elöljáróság vármegyéhez intézett kérelme, amelyet itt teljes egészében közlünk: Tekintetes Vármegye, nekünk igen kegyelmes uraink! Méltóztassék a megnevezett vármegye az alulírott Temerin város lakosságát a múlt esztendõben végzett és rendkívül áldozatokba kerülõ templomépítés miatt a közmunkák alól kegyesen felmenteni mindaddig, míg az épülõfélben levõ templomot tökéletesen rendbe nem hozzuk. Amikor ugyanis a közelmúltban a bezdáni töltés építéséhez 127 és fél köböl föld mozgatásához a járási szolgabíró minket kikényszerített, akkor mi alázattal azért fordultunk a Tekintetes Vármegyéhez, hogy méltóztassék minket a közmunkák alól felmenteni, miután a mi templomunk építéséhez jelenleg is naponta több mint száz ember járul hozzá munkájával, és a megyei statútumok szerint az Isten templomának építése beszámíttatik a közmunkába. A helység nevében a kérelmet, amelyet 1805. május 24-én küldtek el, Kurczinák György bíró, Ádám Mátyás, Redl Lõrinc, Tóth Mihály és Bujdosó József esküdtek írták alá. A felépült templom méretei a legújabb mérések szerint: hossza 38,10 m, szélessége 15,18 m. Lényeges különbség, hogy nem háromhajós, hanem klaszszikus teremtemplom épült hármas tagolással: kórussal, az alatta lévõ bejárattal, hajós résszel és szentéllyel. A boltozatok: egy a kórus, három a középsõ rész és egy a szentély felett. A vastag faloszlopokon (175 cm) nyugszanak a kosárívek, melyekre terhelõdnek a boltozatok. A templom falai és a boltozatok is régi méretû, helyben égetett téglából épültek. A tetõt zsindellyel fedték, ugyanígy a torony 1,5 méteres sisakját is. Az új templomba áthozták a régibõl az ott lévõ három harangot, majd késõbb beszereztek egy 700 librás (359 kg) negyediket is Szent Rozália tiszteletére, 31

melyet az elõbbi hárommal 1809. április 24-én Takács Márton kalocsai segédpüspök szentelt fel. Az új templomban négy oltárt állítottak: a fõoltárt Szent Rozália, és három mellékoltárt a Szentháromság, a Boldogságos Szûz Mária és Szent Mihály arkangyal tiszteletére. Még 1806-ban, valószínûleg Szent Rozália napján került sor a templom megáldására, amelyet Wenceslaus Thegeut, a Bácsi Fõesperesség Alsó-Bácsi Kerületének esperese végzett. Ez év szeptemberében ötszázzal több volt a hívek száma, mint egy évvel azelõtt, 4512. Az 1824-es egyházlátogatási jegyzõkönyv a szerint templomnak volt orgonája is, amelyet adományból szereztek be. Kiss József plébánia-típusterve Nem számítva a késõbbi bõvítéseket, kívülrõl a fõépület máig megõrizte eredeti formáját, kivéve a tornyot, amelyrõl nem tudjuk, milyen lehetett, mivel 1848 után újjá kellett építeni. A leendõ templom mellett Szécsen Sándor már 1803-ban felépítette a plébánia épületét. Kiss József plébániaépület-tervrajza hasonlóságot mutat a kivitelezettel, arányaiban azonban kisebb. Csupor Mihály plébános idejében rendezõdött a temetés és a temetõk rendje is. A temetõk a templom mellett voltak a kialakult temetkezési szokásrend szerint még a XVIII. században is. Ezért kezdtek temetkezni Temerin katolikus magyarjai is az 1783-ban felépített templomuk mellett. A természetes 32

népszaporulat és az újabb betelepülõk annyira megnövelték a lakosság számát, hogy a templom körüli hely szûknek bizonyult, és már a 80-as évek végén, még Sáfár plébános idejében kihelyezték a temetõt a lakott terület határába. A templom központi szerepét a katolikus temetõkben kápolna veszi át, erre A temetõkeresztek alapítólevele 33

Temerinben sokkal késõbb kerül sor, ezért mint a kisebb falvak temetõiben kápolna helyett egy magányos, fából ácsolt feszületet, a temetõ, a holtak keresztjét állítják fel. Temerinben ilyet 1805-ben, akkor már mindkét temetõjében, a Bujdosó testvérek állítanak fel. Az errõl szóló alapítólevelet Csupor Mihály plébános és a községi elöljáróság hitelesítették aláírásukkal. Idézünk belõle: Mi, alább írottak, Bujdosó Joseph, Bujdosó Mihály és Bujdosó István magunkat és magzatjainkat jelenlevõ rendjeink által arra kötelezzük, hogy mivel mi azon két kereszteket, melyeket a temerini temetõben, úgymint a Napkeleti és Napnyugatiban, önként, minden erõszak nélkül, tulajdon költségeinken felállítottuk, úgy azokat, míg élünk, jó karban megtartani fogjuk, azon esetre pedig, amidõn hallomásunk történne 80 f., azaz nyolcvan forintokat oly meghatározással hagyni fogunk, hogy ezek interesre kiadatassanak és ezen capitalisnak haszonvételébõl örökösen a feljebb említett két keresztek tökéletes karban fenntartassanak. A templom építésekor Csupor plébános állította fel az elsõ szabadtéri keresztet a templom bejáratától balra. A kereszt vörös márványból készült, összhangban a templom barokk stílusával, a keresztet hordozó középrész, a felirati mezõ barokk volutákból indul ki, a lépcsõzetesen felépített párkány domborzatából nõ ki a kereszt, amelyet szépen ívelt keresztvégzõdés jellemez, a Megváltó ho- A Csupor-kereszt felirata 34

mokkõbõl faragott szobrával. A felirati mezõbe latin nyelvû szöveg van bevésve: GRATIAM FIDELISSORUS NE OBLIVISCARIS POSIT ENIM ANIMAM SUAM PROTE ANNO 18 CM CI 05. A Csupor-kereszt 35

Magyar fordításban: Ne feledkezzél meg állítód hû jóságáról, aki ezt lelke üdvének érdekében állította, 1805. évben. Az 1824. évi Canonica Visitatio jegyzõkönyve szerint a plébános alapítványt nem tett, de egy 1895-ben összeállított átadási jegyzõkönyv szerint Zittl Róbert addigi plébános és Mihálovits Endre új plébános között a kereszt törzsalapítványa 54 Ft volt. Ebben a jegyzõkönyvben téves a felirat tolmácsolása, mely szerint a temerini hívek állították 1802-ben. Akkorra már kiveszett a köztudatból, hogy a kereszt állíttatója Csupor plébános volt, igaz, a feliratból ez nem is tûnt ki, az évszámot pedig elnézték. Láttuk, hogy a temetõkereszteket nem az egyház állította, hanem a Bujdosó család. Az elkövetkezendõ években, a hívek jellegzetes vallásos megnyilatkozásaként, gyakorivá vált a keresztállítás a szabad téren és az utak mentén. Keresztjeink többségét a jobb módú hívek saját költségükön állították fel. Hajduk Márton 1809-ben állította fel az elsõ út menti keresztet. Hajduk Márton, az 1828-as adóösszeírás szerint l telkes jobbágy 24 kat. hold szántója és 14 kat. hold rétje volt, 4 jármos ökör, 3 igásló és 50 anyajuh volt a tulajdonában igen tehetõs jobbágynak számított. A Kötelezõ Levél szerint Városunk azon végén találtatik, mely Újvidék Városa felõl Városunkba vezet, önként, minden erõszak nélkül tulajdon költségemen fel állítottam, ugyanazon körösztöt míg élek jó karban fönn tartani fogom... Egyben kötelezte magát 80 forint letétbe helyezésére, melynek hozadékából kellett fenntartani a keresztet. A kötelezvényt Csupor plébános is ellátta kézjegyével és pecsétjével, valamint tanúkként a községi bíró, Ökrész Vince és hat esküdt. Az 1824-es Visitatio Canonica is az akkor meglevõ 4 kereszt között felsorolja a Hajdukfakeresztet, rajta a pléhkrisztussal. Csupor Mihály, Temerin jótevõje Csupor Mihálynak szívügye volt a népoktatás. Az 1811-ben épített iskola átmenetileg enyhített a helyiséghiányon, a végleges megoldásra több mint három évtizedet kellett várni, míg Csupor Mihálynak köszönhetõen új népiskolát kapott a város. Két évvel Csupor temerini plébánossá való kinevezése elõtt, 1796- ban, Temerin új tanítót kapott. Szabó Mihály utódjaként, a tápióbicskei illetõségû Kováts Mihályt kétévi szolgálat után Szenttamásról áthelyezték Temerinbe, aki egyben kántor is volt. A magyar nyelven kívül tudott egy keveset németül is. Az 1803-as egyházlátogatási jegyzõkönyv szerint jó erkölcsû volt, rossz híre nem volt, nem iszákos. Hûségesen szolgált, tisztelettudó, engedelmes és szorgalmas volt. Tanítói fizetése évi hatvan forint és negyven pozsonyi mérõ gabona volt. Ide számítva a kántori keresetet is, évi jövedelme 250 forintot tett ki. A fentiek alapján úgy tûnik, minden rendben volt a tanító körül, de maga az 36

oktatás ügye nem volt problémamentes. Errõl tanúskodik Paintner Mihály országos tanfelügyelõ 1806. december 28-án keltezett beadványa a helytartótanácshoz. A beadvány szerint a kerületi iskolaigazgató jelentette neki, hogy három esztendeje, tehát 1803-tól Temerinben a gyerekek az iskolaépület miatt nem járnak iskolába, és kérte megfelelõ intézkedések meghozatalát a helyzet rendezése érdekében. A tanfelügyelõ továbbá tudomására hozta a helytartótanácsnak, hogy még 1784-ben a felsõbb iskolai hatóságok szerzõdést kötöttek a katolikus községgel, amely szerint az iskola felépítéséhez minden szükséges anyagot és munkát az akkori földesúr, a kamara fog adni, mert a még kisszámú katolikus telepes család nem vállalhatta az iskolaépítés terhét. Azóta sem történt semmi az iskolaépítés ügyében, áll a beadványban. Ebben Paintner tanfelügyelõ még közli, hogy 1802-ben Vitéz Imre kerületi iskolaigazgató jelentette a helytartótanácsnak a helyzet tarthatatlanságát és kérte, hogy Szécsen Sándor, a mezõváros új földesura kapjon figyelmeztetést az iskolaépítés megkezdése ügyében. A helytartótanács eleget tett a kerületi iskolaigazgató kérelmének, de azóta sem történt semmi. A tanfelügyelõ továbbá értesíti a helytartótanácsot, hogy a tanköteles gyerekek száma majdnem eléri a hatszázat. Nincs más választás, kényszeríteni kell a községet az iskola felépítésére, ha pedig a megye arra a megállapításra jutna, miszerint anyagilag nincs a község abban a helyzetben, hogy ezt a terhet elbírja, akkor a fennálló uralkodói rendelkezések és törvények alapján a földesúr kötelessége azt felépíteni. Egészen 1835-ig, az iskola felépítéséig, egy tanító oktatta a gyerekeket a A római katolikus felekezeti iskola az 1930-as években 37