ŐSKORI MŰVÉSZET MŰVÉSZET AZ ŐSKORBAN I. A művészet mibenléte az őskorban A művészet az őskorban is az ember belső szépérzékével hozható leginkább összefüggésbe. Mi a szép? Mitől szép a szép? Miért van szükségünk a szépre? Ezeket a kérdéseket az őskorban élt ember nem tette fel magának, hanem a szépérzékének, mint egyik meghatározó belső ösztönének engedelmeskedett. Így hódolt a művészetnek. A modern korok visszatekintő tudományai teszik fel a fenti kérdéseket és próbálják kitapogatni azokat a határokat, amelyeken belül beszélhetünk művészetről az őskori emberi kultúrán belül. Ez csak a mai tudomány számára fontos kérdés. Az őskorban élő művészeti tevékenységet végző személyeknek aligha volt művészi öntudata. Díszítő és egyéb művészeti alkotásaikat a fennmaradást jelentő, a közösség általános együttélési szabályaihoz igazodva, össztevékenység részeként végezték. Termelő tevékenység, vallási élet és művészeti alkotás szervesen egybefüggő cselekvési rendszert alkotott, ami számukra egyenlő volt magával a léttel. Mit csinálhatott az őskori művész? Például mintákkal és formákkal díszítette használati tárgyait, ruháját, saját testét. Technikája a karcolás és festés mesterségi fogásaira épült. Más kategóriát képez a különleges formák kitalálása és megalkotása, szimbolikus tárgyak, isteni képmásra utaló szobrok/ikonok készítése. Ezek átvezetnek a korabeli gondolkodás legelvontabb tartományába, a szimbólumok által megalkotott transzcendentális hiedelemvilághoz. Az őskori kultusz ezen elemei egyértelműen kapcsolódnak a vallási kultuszokhoz. Megkerülhetetlen kérdés az őskor kutatók számára, hogy a rituális folyamatokon kívül, vagy attól teljesen függetlenül van-e művészet az őskorban. Van-e ún. l art pour l art : azaz önmagáért való hétköznapi művészeti tevékenység, amely a kötetlen szórakozás, időtöltés, játékosság igényére épül? Elméleti szinten nem lehet kizárni ennek lehetőségét, de csak a régészeti jelenségek és tárgyak elemzésével, írásos források nélkül a meggyőző bizonyítás szinte lehetetlen.
II. A kultusz és a művészet kapcsolata az őskori ember gondolkodásában Az őskori emberek gondolkodásában az istenekkel vagy egyéb természetfeletti lényekkel való kapcsolat az életük minden területét érintő összetett, bonyolult viszonyrendszert képez. Ez a vallási hitvilág adja az alapját azoknak a rituális folyamatoknak, amelyeknek a tárgyi emlékeit a régészeti lelőhelyeken azonosíthatjuk. Az őskori ember viszonyát az isteneihez egy sajátos ünnepi érzés és jelenlét határozza meg. Ez az ünnepi érzés és megkülönböztetett jelenlét leginkább egy sajátos összetett lélektani állapotként írható le. Jelen van benne az istenek iránt érzett tisztelet, amely keveredik az istenek természetfeletti erejétől való rettegéssel és félelemmel. Egyszerre félik és szeretik isteneiket, próbálják azok szándékát megtudni, haragjukat kiengesztelni, segítő, áldó akaratukat és jóindulatukat elnyerni. Ez egy olyan aktív viszonyrendszer, amit a vallási élet bonyolult rituális folyamataiként lehet leírni. Ennek a legáltalánosabb formái a következők: Áldozati rítusok; Jóslási rítusok; Átmeneti rítusok; Ártó-, és gyógyító mágiák, stb. A fenti rítusok bármelyikét végző őskori emberek lelkét átható, ún. emelkedettség érzése képezi annak az ünnepi jelenlétnek az alapját, amely megfelelő arányban tartalmazza a félelem, a szeretet és a tisztelet elemeit. Ez az emelkedett ünnepi érzés nem tartalmazza a megsemmisítő kisebbrendűségi érzést, a fenyegető hatalom iránti gyűlöletet és bosszúvágyat. Éppen ellenkezőleg: a bénító és lehúzó, negatív érzésekkel szemben az emelkedett ünnepi érzés kitárulkozással, többlet energiákkal, és a világ dolgai iránti bizalommal és jóérzéssel párosul. Ebben a lelkiállapotban végzett rituális tevékenység elengedhetetlen kelléke az ünnepi környezet, a feldíszített terek, oltárok, díszített különleges formájú tárgyak, testen hordott ékszerek, díszek és természetesen az ünnepi díszes öltözék. A díszítés igénye leginkább az emberben lévő szépérzékkel függ össze, ez pedig a művészet első számú hajtóereje az őskorban is.
III. Volt-e önálló művészet az őskorban? Ez a kérdés folyamatosan jelen van az őskorkutatók szemléletében. Különböző régészeti elemzések társadalmi viszonyokat érintő következtetései között felmerül a kérdés, hogy a korabeli vadász-, vagy falusi földművelő közösségek kiemeltek-e egy vagy több egyént maguk közül azért, mert tehetségük volt a festéshez, díszítéshez vagy szoborkészítéshez. Megrendelésre dolgoztak volna a közösség számára, azok pedig eltartották volna őket? Törzsfőnökkel, táltossal, varázslóval kapcsolatban közvetve lehet bizonyítani, hogy létezett számukra a mindennapi munka és kötelezettség által valamilyen kiemelt szerep. Ez azzal függ össze, hogy ezen személyek léte a közösség transzcendentális tudatában olyan szerepet jelentett, ami mindannyiuk létezése szempontjából megkerülhetetlenül fontos. Ezeken az embereken keresztül tartották a kapcsolatot az istenekkel és a természetfeletti szellemekkel. Rajtuk keresztül tudakolták a jövőt, kérték az áldást a tetteikre és könyörögtek a csapások elhárításáért. Ha a szép forma és a díszítés ennek eszköze volt, akkor lehetett esélye a művésznek is a kiemelt szerepre. Valószínű, hogy az őskorban is felfigyeltek az egymás mellett élő családok az ügyes kezű, az átlagnál jobban és könnyebben, gyorsabban rajzoló, festő, szobrászkodó gyerekekre, egyénekre. Ilyenkor biztos, hogy megkérték azt a tehetséges személyt, hogy az ő tárgyaikat, köveiket, ruházatukat is díszítse, s ezt nyilván viszonozták egyéb szolgáltatásokkal. Az viszont, hogy ebből egy olyan közösségi szerep lett volna, mely őt örökre kiemeli a mindennapi termelői tevékenységből és csak művészi megrendelésekből tartja fent magát, nem tűnik valószínűnek. Modern művészetelméleti gondolkodók sokszor felvetik újra meg újra az önálló őskori művész és művészet kérdését, de ez egyelőre sem régészeti eszközökkel, sem a kulturális antropológiai összehasonlító módszereivel nem bizonyítható.
IV. Az őskori művészet kutatásainak módozatai Írásos források hiányában nehéz a korabeli emberek gondolkodására következtetni, erre csak közvetett módszerek vannak: Régészeti tárgyak és jelenségek összehasonlító vizsgálatában az ún. köznapi használattól eltérő csoportok elkülönítése; Temetkezéseknél használt eszközök, tárgyak külön értelmezése; Az ismeretlen funkciójú tárgyak elkülönített csoportja. Az ide vonatkozó feltételezhető gondolati és viselkedési normákat általában a vallástörténeti irodalom és a kulturális antropológiai megközelítések alapján próbáljuk értelmezni. E módon rekonstruálunk őskori halotti kultuszokat és egyéb rituális szertartásokat, ennek alapján különítünk el áldozó gödröket, kiemelt szertartáshelyeket a lakótéren kívül és belül is. A művészetnek egyelőre nincs ilyen elkülöníthető csoportja az őskori emlékek között: vagy a mindennapi élet szépségigénye jelentkezik a közös tevékenységben alkalomszerű cserekapcsolat formájában, vagy a közösség vallási kultuszaihoz kapcsolódva jelenik meg, mint díszítő és szimbolikus gondolatot kifejező forma, amely a vallási szertartásokon kötelező emelkedett ünnepi hangulatot hivatott elősegíteni, ill. kifejezni. Utóbbinál a megkülönböztetett szerep jobban elképzelhető. Mivel a díszítés járulékos elem a szertartásban, a szimbolikus kifejező forma pedig nem az egyedüli megjelenési formája annak a gondolatnak, így maga a művészi lét önmagában nem nyerhet kiemelt státuszt az őskori társadalomban. Újabban a kognitív pszichológia és a genetika határterületein bukkantak fel olyan értelmezések, amelyek a történetiség tényével szemben az agytörzs fekete dobozában rejlő evolúciós megoldási sablonok között feltételeznek mindenféle általános formákat, amelyek időbeliségtől függetlenül előhívhatóak. Ez alapján a művészetre, mint egy időtől független emberhez kötött örök tevékenységi formára is tekinthetünk. Mindez azonban ma még egy ingoványos talaj az őskor kutatói számára.
V. Mi az újszerű a konferencia témaválasztásában? Látszólag nincs új a nap alatt, hisz az őskor kutatói mindig beszéltek, értekeztek valamilyen formában az őskori művészetről. Az elmúlt 40-50 évben olyan jelentős szemléletváltozáson ment át a nemzetközi főleg az angolszász területeken az őskorkutatás, ami a művészet kérdéskörét erősen átértékelte: elveszítette a korábbi kiemelt szerepét. Ennek eredményei az elmúlt 30 évben a magyar őskutatók szemléletében is gyökeret vertek. Régebben a modern történeti tudományok első 100-150 éves történetében minden korszakban a művészet egy külön témakör volt. Egyenrangúnak tartották a gazdasági, politikai, vallási témákkal. Elkülönítették úgy is, hogy a kultúrából kiemelték. Ez a hagyományos ókori, középkori városi létet magába foglaló írásos forrásokra épülő történetírás kategorizáló szemléletén alapult. Ezt vetítették vissza az őskori kutatásba is. Az ókori és középkori városokban és az erre épülő társadalmakban létezik a művész, mint külön foglalkozási ág különösen a királyi vagy hercegi udvartartásokban. Funkcionálisan persze rengeteg egyéb vonatkozása is van ennek a társadalmi létnek. Általában megrendelésre dolgoztak, de az egyháznak is megkülönböztetett szándéka volt a művészi technika alkalmazására a díszítő és ábrázoló művészetben. Ezekben a korokban volt tehát alkalmazott művészet, ezért külön lehetett róla beszélni. Az őskorkutatásban az 1960-as évektől kezdve az új módszerek tömeges alkalmazásával az íratlan források és azok lelőkörülményeinek összehasonlításával, valamint az új társtudományok (kulturális antropológia, kognitív pszichológia, humángenetika, stb.) térnyitó kutatásterületére támaszkodva új távlatok nyíltak meg. A hagyományos történeti kategóriák szűkösnek bizonyultak. A művészet, mint önálló kategória, megszűnt létezni. Beleolvadt a vallási élet és a szimbolikus gondolkodást értelmező kutatási területek kísérő jelenségeibe. A legújabb összefoglaló kézikönyvekben az ún. kognitív régészet nagy témakörén belül a kultusz régészete címszó alatt találunk néhány megjegyzést az őskori művészetről. Mi abban leszünk újak, hogy újra önálló témakörként hirdettük meg a művészetet az őskorkutatók számára. Látszólag úgy, mintha nem történt volna semmi jelentősebb szemléletváltozás az elmúlt évtizedekben. Valójában azért tesszük ismét a fókuszpontba ezt a témát, mert az őskor kutatói számára nincs olyan területe az emberi gondolkodásnak, amelyből ne lehetne feltenni kérdéseket a múltra vonatkozóan. Ez a minden mindennel összefügg állapot kötelező jelleggel hordozza magában időről-időre a visszatekintő kérdéseket is. Így próbálunk visszatekinteni az őskori társadalmak mibenlétére egy korábbi erős történeti kategória megidézésével és megszűnésének tudatával is.