TUDOMÁNYOS DIÁKKÖRI DOLGOZAT. A szociális biztonsághoz való jog

TUDOMÁNYOS DIÁKKÖRI DOLGOZAT Szociális jogi szekció A szociális biztonsághoz való jog Magyarország arra törekszik, hogy minden állampolgárának szociális biztonságot nyújtson. Anyaság, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibáján kívül bekövetkezett munkanélküliség estén minden magyar állampolgár törvényben meghatározott támogatásra jogosult. (Magyarország Alaptörvénye) Készítette: Szinai Alexandra ÁJK-CTI, III. évfolyam J3MU 2012 Konzulens: Dr. Jakab Nóra PhD, adjunktus 1

Tartalomjegyzék 1. Bevezetés 3 2. A szociálpolitika kezdeti és modern fogalmi megközelítései 4 2.1. Pragmatikus felfogás 5 2.2. Funkcionalista megközelítés 6 2.3. Strukturális-dinamikus megközelítés 7 3. A szociális jog alapelvei 8 4. A jóléti államok és a nagy egészségügyi modellek 9 4.1. A Bismarcki modell 10 4.2. A Szemaskó modell 11 4.3. A Beveridge modell 11 5. Szociális jog Magyarországon 12 5.1. Szociális biztonság az Alkotmányban és az Alaptörvényben 12 5.2. Fontosabb törvények a témával kapcsolatban 16 5.2.1. Az 1997. évi LXXXI. törvény a társadalombiztosítási nyug- 16 ellátásról 5.2.2. A 2011. évi CXCI. törvény a megváltozott munkaképességű 19 személyek ellátásairól és egyes törvények módosításáról 5.2.3. 1998. évi XXVI. törvény a fogyatékos személyek jogairól és 21 esélyegyenlőségük biztosításáról 6. Nemzetközi jog Az Európai Szociális Karta 22 7. Szociálpolitika az Európai Unióban 25 7.1. Szociális jogok az Európai Unió szerződéseiben 25 7.2. A szociális biztonság Uniós koordinációja 30 8. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet 102. számú Egyezménye 33 8.1 Orvosi ellátások 34 8.2. Munkanélküli ellátás 35 8.3. Munkahelyi baleset estén járó ellátás 35 8.4. Családi ellátás 36 8.5. Anyasági ellátás 37 9. Összegzés 38 10. Felhasznált irodalom 40 2

1. Bevezetés Jelen dolgozat célja, hogy felvázolja a szociálpolitika kialakulásának folyamatát, a nehézségeket és a problémákat, amelyek ezen hosszan tartó időszak alatt merültek fel, és hol több, hol kevesebb sikerrel zárult kezelésük. A szociális jog hosszú évszázados, sőt évezredes múltja arra enged következtetni, hogy mióta világ a világ, jelen volt ez a kérdés, ahogyan jelen van ma is, illetve a közeli és távoli jövőben is egyaránt jelen lesz. Ebből az okból tartottam fontosnak, hogy megvizsgáljam a ma érvényes hazai és nemzetközi szabályozás rendszerét, hogy bizonyos időközönként miért kezelték elsőrendű kérdésként a különböző államok és a világot átölelő szervezetek, máskor pedig miért indult hanyatlásnak ez az emberek millióit érintő, alapvető jog? Valójában mit is jelent a szociális biztonság? Problémát látok az Európai Unió nehézkesen kialakult szabályozásában, amit amúgy is megnehezít a tagállamok egyre erősödő ragaszkodása ahhoz, hogy beleszólás nélkül, csakis saját hatáskörükben, hagyományaikhoz hűen és korlátaikhoz igazítva szabályozzák nemzeti szociális jogukat. Azonban most, hogy a gazdasági aktivitás csökkenő tendenciát mutat a Közösség területén, a szociális biztonság iránt igény véleményem szerint az évek múlásával ismét egyre sürgetőbb kérdéssé válik, mint ahogyan azt az 1990-es évek gazdasági visszaesése során is megfigyelhettük. Egyre fontosabb lenne a szociális biztonsághoz való jog minél szélesebb körű kiterjesztése hazánkban is, például azon nemzetközi dokumentumok ratifikálása által, amelyeknek még nem vagyunk tagjai. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet 102. számú Egyezményéhez való csatlakozás például előrelépést jelentene, már csak abból a szempontból is, hogy elősegítené hazánk nemzetközi közösségbe való integrálódását is. A magyarországi szabályozás valóban nem felel meg az Egyezmény feltételeinek? Mi lehet a ratifikáció akadálya? Aggasztó problémát vélek felfedezni az Európa-szerte mutatkozó népi elöregedésben is, ugyanis az egyre alacsonyabb létszámú aktív keresők csoportja nem képes elégséges mértékben eltartani a rászorultakat. Viszont nem csupán a polgárok biztonságának biztosításából áll a fő probléma, hanem abból is, hogy egy olyan hatalmas közösség, mint az Európai Unió, csak úgy lehet hosszútávon életképes, hogyha gazdaságilag is stabil, amihez pedig elengedhetetlen, hogy polgárai egy bizonyos szintű szociális biztonsággal rendelkezzenek. Ennek megvalósulását célozzák a koordinációs rendeletek, és a lehető legtöbb tagállam egységes döntése alapján meghozott szerződések és nyilatkozatok. Ezeken kívül nemzetközi szinten is találkozhatunk országok sokaságát felölelő szociális jogi kérdésekkel foglalkozó egyezményekkel. 3

Azt a tényt is figyelembe véve, hogy a felvázolt probléma gazdasági kérdéseket is érint, megoldását egy olyan politika kialakításában látom, amely a minél magasabb szintű, vagy még inkább a teljes foglalkoztatottság elérését célozza. Az így kialakítható gazdasági stabilitás folytán nagymértékben csökkenthető lenne a szegénység, a társadalombiztosítás hálója is jelentősen több polgárra terjedne ki, így a nyugdíjak kifizetésére elkülönített pénzösszeg is biztosabb lábakon állna, orvosolva az időskorúak megélhetési problémáit is. Sajnos egy ilyen rendszer kialakítása rendkívül költséges és nehéz folyamat, amelyet, ha meg is próbálnának valósítani az államok, az egy bizonyos időtávon belül túlterhelheti a rendszert, annak összeomlását, vagy hatalmas mértékű adósságfelhalmozódást eredményezve. 2. A szociálpolitika kezdeti és modern fogalmi megközelítései A szociálpolitika történetének korszakolása szokásosan az 1600-as évek Angliájától kezdődik, mivel ettől az időtől kezdve számít rendszerszerűnek a szociális jog. Az ekkor bekövetkezett szemléletváltás következtében megváltozott az állami magatartás: a koldulás büntetése, a mozgásszabadság korlátozása, a nincstelenek városba költözésének tiltása helyett egyre gyakoribbá váltak a szociális alternatívát kínáló megoldások. Viszont nem csak ebben az időben, hanem az ókori társadalmakban is léteztek szociális problémák, ha nem is olyan tömegesen, hogy intézményes megoldást kellett volna keresni rájuk, de a közösség érdekében valahogy ezeket is rendezni kellett. 1 Általánosságban tekintve ekkor még nem létezett szociálpolitika, azonban széles körben elterjedt volt a szociális gondoskodás, ami kiterjedt a tüneti kezelésre, az utólagos korrekcióra, és gyakran már a probléma megelőzésére is. Az államok legfőbb szempontja a közösség érdekeinek kiszolgálása, az egyéni élet és a család fenntartása volt. 2 A szociálpolitika fogalmának kialakulásához hosszú út vezetett, ami érthető is, figyelembe véve, hogy már több évtizede jelen van a legkülönbözőbb országok életében, azok egyik legfőbb feladatát formálva. Természetes, hogy ezek különböző adottságai, társadalmi berendezkedése és mentalitása miatt változatos megfogalmazások születtek, azonban most a magyar fogalom kialakulására szeretnék hangsúlyt fektetni. A kezdeti szociálpolitikai koncepciók és fogalomértelmezések döntően a munkásságra vonatkoztak. Ezt tükrözi Matheovits Ferenc XX. század elején megjelent Nemzetközi 1 MOLNÁR, MARGIT (1992): Töredékek a szociális gondoskodás ókori történetéből, Esély, Budapest, 3/93-103. 2 KOVÁCS, JÁNOS (2006): Társadalompolitika-Szociálpolitika,Agroinform Kiadó, Budapest 4

szociálpolitika című műve is, melyben a gyakorlati szociálpolitikát úgy határozta meg, hogy az a nemzetnek egy olyan önirányzó tevékenységét kifejező működése, amivel a társadalom védelemre szoruló elemei, vagyis a munkások, az öregek, a nők, a gyermekek, a betegek és a rokkantak helyzetének javítását célozza. Korvig Béla 1936-ban publikált Szociálpolitikájában a fogalom meghatározásához az Európa szerte ismert definíciók közül emelte ki az általánosan előforduló elemeket, és ezek alapján fogalmazta meg, hogy a szociálpolitika elsősorban védelmet jelent, és célja csak az lehet, hogy lehetővé tegye a társadalom számára a természetének megfelelő életet. Más szóval a szociálpolitika azoknak az eljárásoknak és törekvéseknek az összessége, amelyek közvetlenül a társadalom belső egységének tartós megtartására és fejlesztésére irányulnak. Az előbbieknél jóval átfogóbb és komplexebb megközelítést fogalmazott meg Hilscher Rezső, aki abból indult ki, hogy egyedül a szociálpolitika céltudatos felépítése és a polgárok egész életét átfogó tevékenysége alkalmas arra, hogy a társadalmat azzá az egységgé emelje, amellyé lenni eredeti rendeltetése. Szerinte a szociálpolitika feladata az, hogy az erkölcsi, szellemi és gazdasági javak olyan elosztását valósítsa meg, amely a társadalom igazi céljai elérésének szolgálatában minden ember számára valamennyi életviszonylatban emberi léthez méltó életszínvonalat biztosítson. A szociálpolitikai célzatnak benne kell lennie valamennyi törvényben, az államigazgatás szerveinek munkájában, a társadalom és az egyén megatartásában, mert másként a kitűzött céljához, vagyis a társadalmi igazságosság megvalósulásához sohasem juthat el. 3 Mint láthatjuk, a szociálpolitika fogalmának meghatározása és használata korábban sem volt egységes, és ma sem az. A manapság elfogadott értelmezése a pragmatikus, leíró felsorolástól a funkcionalista megközelítésen át a strukturális-dinamikus felfogásig terjed, melyek egyszerre, egymás mellet is létezhetnek. 4 2.1. Pragmatikus felfogás A pragmatikus megközelítés szerint a szociálpolitika egy cselekvési mező, amelyben történelmileg kialakult intézmények működnek, mint például az egészségügyi ellátás, az oktatásügy, a társadalombiztosítás és a közegészségügy, az állami lakásépítés, a szociális munka, a házi vagy intézményi gondozás, a család- és gyermekvédelem. Természetesen ezeknél több olyan intézmény létezik, amelyeket az állam finanszíroz és szabályoz, ezért a 3 BALIPAP, FERENC (1989): A magyarországi settlement történet, Esély, 1989/2., Budapest 4 Uo. 5

szociálpolitikához olyan tevékenységek is tartoznak, melyek az állampolgárok egyénekre is lebontható szükségleteit elégítik ki, és a lakosság jólétét szolgálják, viszont ebben az értelemben nem ide sorolandó az úthálózat, a közterület fenntartása, a rend- és tűzvédelem. Az intézményrendszer és ennek feladatai felől való közelítésnek egy kiszélesített változata is létezik, ami az előzőekben felsorolt szociális jóléti intézmények mellett ide sorolja a pénzügyi vagy adóügyi, és a vállalati jóléti politikát is, ez azonban kevésbé elfogadott. Valójában mindkét rendszer fontos szerepet játszhat a források újraelosztásában, és így az állampolgárok jólétének alakításában. Egy további kiegészítés a szociálpolitikához tartozónak tekinti a jótékonyságot, a humán célú társulások tevékenységét, illetve az önkéntes társadalmi munka formáit szükségletkielégítő és redisztributív vonásaik miatt. Az alábbiak alapján a szociálpolitika az állampolgárok meghatározott szükségleteit a piac megkerülésével kielégítő, közpénzek felhasználásával működő intézmények és cselekvési rendszerek együttese. 5 2.2. Funkcionalista megközelítés A funkcionalista megközelítés azt veszi figyelembe a szociálpolitika fogalmának meghatározáskor, hogy milyen társadalmi funkciók betöltésére jöttek létre a szociálpolitikai rendszerek, mely esetben a hangsúly a társadalmi funkciókra, diszfunkciókra, és az ezek feloldását célzó eszközökre kerül. A társadalmakban mindig is léteztek szociális problémák, és az első állami beavatkozást igénylőnek a szegénységet tekintik, amelynek kezelése kezdetben gyakran büntető jellegű eszközökkel működött, a szegények kordában tartása rendőri jellegű felügyelettel párosult. A kapitalizmus megjelenésével csak romlott a szegény népréteg helyzete, ugyanis például az idős emberek, a rokkantak és a munkanélküliek kiszorultak a piacról, képtelenek voltak a piac törvényi keretei között érvényesülni, így tömegesség vált a gazdasági berendezkedésből adódó szegénység, ami veszélyeztette a társadalom újratermelődését, valamint integráltságát. Ez volt az oka annak, hogy az állam fokozatosan növekvő szerepet vállalt a szociálpolitikában, és kialakultak a társadalombiztosítási, egészségügyi ellátó rendszerek, a közegészségügyi intézkedések, majd a gyári törvények, melyek a munkaerő kizsákmányolásának megakadályozására törekedtek. Összegezve a funkcionalista felfogás szerinti szociálpolitika a tevékenységek értelmezésénél arra helyezi a hangsúlyt, hogy ezek mennyiben járulnak hozzá az adott 5 FERGE, ZSUZSA (1991): Szociálpolitika és társadalom, T-Twins, Budapest 6

társadalom zavartalan működéséhez, az új feltételek adaptálásához, integrálásának megőrzéséhez, és a strukturális viszonyok változatlan újratermelődéséhez. 6 2.3. Strukturális-dinamikus megközelítés A strukturális-dinamikus megközelítés szerint a szociálpolitikai tevékenységet strukturálisan meghatározott folyamatként, az állam és az állampolgárok közötti változó viszonyként kell érteleznünk. E szemlélet kialakulásához a társadalmi feszültségek járultak hozzá, mivel a hátrányos helyzetűnek minősülő csoportok harcolni kezdtek sajátos szükségleteik elismeréséért, olyan célokkal, mint az újraelosztás körének növelése, a redisztribúcióhoz való hozzájutást biztosító jogosultságok kiszélesítése, és hogy a szükségletek kielégítése jogok alapján történjen. A minimális követelés az elemi biztonság, a létfenntartás biztosítása, az általános biztonság, a szélsőséges társadalmi egyenlőtlenségek csökkentése volt. Az utóbbi időkig a szociálpolitikai követelések csupán az elosztás szférájára korlátozódtak, viszont mára termelési viszonyok is előtérbe kerültek, ugyanis hangsúlyt kapott a források létrehozása. A tőkés keretek között kialakult szociálpolitika ebben a folyamatban alakult át az alapvető társadalmi viszonyokat is érintő társadalompolitikává. Azokban a piacgazdaságokban, ahol ez a folyamat beindult, ott kialakulhatott a munkások és alkalmazottak közvetlen részvételére épülő ipari demokrácia, vagyis a mikro- és vállalati szintű politika, melynek célja volt a munkakörülmények humanizálása, a vállalati döntések demokratikussá tétele. Végül mindig az adott társadalom gazdasági és társadalmi fejlettsége, társadalmi erőviszonyai és értékrendje határozza meg, hogy milyen szükségletek teljesítését vállalja a közösség, illetve az állam, és hogy milyen eszközöket alkalmaz ezek kielégítésénél. Mivel a rendszer dinamikusan változik, szükségszerűen változnak a szociálpolitika határai is, ezért egy olyan szociálpolitikai rendszerre van szükség, amely képes a konfliktusokat rugalmasan kezelni és változtatni az új szükségleteknek megfelelően. 7 6 Uo. 7 Uo. 7

3. A szociális jog alapelvei A jelentősebb horderejű törvények gyakran tartalmaznak úgynevezett általános vagy bevezető rendelkezéseket, amelyek között gyakran helyet kapnak alapelvi rendelkezések is. Ezeknek feladata, hogy iránymutatásul szolgáljanak a szabályok kialakítása során a jogalkotó számára, illetve a jogalkalmazó számára a rendelkezések értelmezése és a konkrét esetekre történő alkalmazása során. Alapelveken általában valamely jogág szabályozását meghatározó általános elveket értünk, amelyek az adott jogág szabályainak egészében jutnak érvényre. Ezek a szociális jog tekintetében a munkához való jog és a minimális ellátáshoz való jog, az önsegélyezés és a szolidaritás elve, a jövedelemkompenzáció és rehabilitáció elve, az egyenlő bánásmód elve, az érdekek összehangolásának elve, valamint a részvétel elve. A munkához való jog és a minimális ellátáshoz való jog elve egymással párhuzamosan érvényesül. Ez alapján elmondható, hogy munkajogról a munkahelyen belül beszélhetünk, munkahelyen kívül pedig a szociális jog szabályai az irányadóak, ezek biztosítják és mozdítják elő a munkahelyre jutást, illetve az oda való visszajutást, a minimum ellátások vonatkozásában pedig az elveszett jövedelem kompenzációja a cél. Az önsegélyezés elve szerint a jog a felnőtt emberektől elvárhatja, hogy maguk és családjuk megélhetéséről képességeikhez mérten gondoskodjanak, nehézségeik megoldására elsősorban maguk tegyenek erőfeszítéseket. Ezt a különböző juttatások feltételei között a rászorult személy együttműködésére, öntevékenységére vonatkozó előírások juttatják kifejezésre. A szolidaritás elve ezzel párhuzamosan érvényesül, és azt írja elő, hogy a bajba jutottaknak a társadalom a szükséges mértékben segítséget kell, hogy nyújtson. Mivel a pénzbeli szociális juttatásokra való jogosultsághoz szükséges jövedelemhatár a mindenkori öregségi nyugdíj minimumában került meghatározásra, és mivel a nyugdíjak összegének meghatározása a keresetek növekedésétől is függ, így a szabályozás automatikusan biztosítja, hogy a szociális juttatások nem szakadnak el a társdalom átlagos jövedelmének alakulásától. A jövedelemkompenzáció elve abból ered, hogy a szociális jog egyik építőeleme, hogy a jövedelem elvesztése esetében szükségessé teszi a szociális segítséget, a jövedelem pótlását, vagyis biztosítja a jövedelemkompenzációt, ami biztosítási alapon nyújtott, a jövedelemmel arányos jövedelempótlás. Azonban nem ez nem a korábbi jövedelemmel arányos, hanem az alacsonyabb, rászorultsághoz igazodó összeg. A modern szociális jog ezzel legalább azonos mértékben érvényesíti a rehabilitáció elvét, azaz az aktív keresők csoportjába való visszajutás elősegítését, ami a munkavégző képesség elvesztése, megváltozása, illetve a munkanélküliség tekintetében kerül előtérbe. 8

Az egyenlő bánásmód elve tiltja az egyén akaratától és döntésétől független tulajdonságai alapján való megkülönböztetését, elsősorban a faj, a nemzeti hovatartozás, a nem, a vallás, az életkor, a testi fogyatékosság, és a szexuális orientáció alapján. A történelmileg kialakult egyenlőtlenségek korrigálása a súlyos hátrányoktól szenvedő csoportok, melyek Magyarország tekintetében elsősorban a romák, a nők és a fogyatékosok számára támogató intézkedésekkel kell a többségi társadalomhoz tartozókéval azonos esélyt teremteni. Az érdekek összehangolásának elve az ellentétes érdekek összeegyeztetéséről szól, mivel a szociális jog a befizetett adókból ellenérték nélkül nyújt pénzbeli vagy egyéb formában juttatást. Az érdekösszhang megteremtését a juttatási feltételek jogszabályi előírása szolgálja, és legcélszerűbben a helyi önkormányzatok által végezhető el. A részvétel elve, vagyis az érintettek részvétele a döntés kialakításában a demokratikus hatalomgyakorlás alapvető vonása, ami az érintetteket képviselő, nem kormányzati szervezetek, vagyis szakszervezetek, üzemi tanácsok és participációs képviseletek bevonásával valósul meg. 8 4. A jóléti államok és a nagy egészségügyi modellek A szociális jogok védelme érdekében kialakult rendszerek elnevezésére a legáltalánosabb értelemben a jóléti rendszer kifejezés használatos, a szintén elterjedt szegénygondozás és szegénypolitika mellett. 9 A jóléti politikák és intézmények fejlődése az 1950-es évek után lendült fel, és az 1970-es évekre teljesedett ki, 10 azonban alapjai a jóval távolabbi múltba nyúlnak vissza. 11 A mai rendszerek születése az iparosodás során létrejött modern kapitalizmusnak köszönhető, amelyre jellemzőek a társadalmi egyenlőtlenségek és a kockázatok mérséklésére törekvő állami magatartás. Ebből a kapcsolatból levezethető, hogy a kapitalizmus fajtáival párhuzamosan a jóléti államnak is különböző fajtái alakultak ki. A Gøsta Esping-Andersen által kidolgozott tipológia szerint a jóléti rendszerek három csoportba sorolhatóak, melyek a reziduális, a korporatív és az univerzális, vagyis a liberális, a 8 BEDNAY, DEZSŐ (2010): Szociálpolitikai és szociális jogi alapfogalmak, ATLANTA Üzleti Szakközépiskola 9 Uo. 10 NYILAS, MIHÁLY (2005): A Szociális Európa esélyei és az európai jóléti rendszerek átalakítása, A társadalmi kohézió erősítése, Új Mandátum Kiadó, Budapest 11 CORA, ZOLTÁN (2011): A szociálpolitika válaszútjai Magyarországon: A mintakövetés lehetőségei és kényszerei (1938-1950), Szeged 9

konzervatív, és a szociáldemokrata jóléti állam. A típusok a társadalmi rétegződésre kifejtett hatásuk alapján különülnek el egymástól, ami pedig az államok eltérő intézményi sajátosságainak és finanszírozási technikáinak függvénye. 12 Hatékonyságának legegyszerűbb mérőszáma a foglalkoztatási ráta, ugyanis hosszú távon csak az a rendszer életképes, ami nem jár a munkakínálat csökkentésével. Itt szükségesnek tartom megemlíteni, hogy például a konzervatív modell is hatásosan csökkenti a kialakult egyenlőtlenségeket, viszont alacsony foglalkoztatást eredményez. Magyarország a hosszú távon nem fenntartható ellátórendszerű konzervatív csoportba tartozik. Alacsony hatékonyságát az magyarázza, hogy az állam által nyújtott ellátások a munkavállalási szándék csökkenéséhez vezetnek, így végül egyre kevesebb adófizető finanszírozza a juttatások magas szintjét. 13 4.1. A Bismarcki modell Az elsőként Németországban bevezetett modell 14 létrejötte Otto von Bismarck nevéhez fűződik, aki 1883-ban létrehozta a szolidaritás elvű társadalombiztosítási rendszert, mivel felismerte, hogy a munkásegyesületek betegbiztosítási alapjainak az állam által történő átvétele hozzásegítheti a dolgozókat a gazdasági biztonsághoz. A modell a gazdaságilag aktív polgárok egyes kategóriáit biztosította bizonyos káresemények bekövetkezése esetén. A bismarcki társadalombiztosítás két alapelve közé tartozik a munkáltatók hozzájárulási kötelezettségének bevezetése, és mint ahogy már említettem, a biztosítottak közötti szolidaritás. A rendszer finanszírozása a munkáltatók és a munkavállalók járulékaiból történik, a rászorulók elismert szükségleteik alapján részesülnek ellátásban, ugyanakkor hozzájárulásuk jövedelemarányos. Ebből adódik a rendszer hátránya is, miszerint az eltérő jövedelemmel rendelkező, magasabb járulékbefizetési kötelezettséggel bíró állampolgárok is az átlagossal azonos szintű ellátást kapnak. A kiegészítő biztosítások erre megoldást jelenthetnek, de ez a típusú modell a terjedésüket csak korlátozottan támogatja. Németországban további jellemzője, hogy a köz- és a magánfinanszírozás együttesen van jelen, a kötelező biztosítás csak egy bizonyos jövedelemszint felett nem kötelező. 12 GEDEON, PÉTER (2011): Rivális elméletek a jóléti államról, Politikatudományi Szemle XX. évf. 2. sz., 7-30. 13 Jóléti rendszerek Európában - Jó gyakorlatok és reform alternatívák, készült a Miniszterelnöki Hivatalban, www.kormanyszovivo.hu (Letöltés ideje: 2012. október 9.) 14 LENGYEL, BALÁZS; GELLÉRNÉ LUKÁCS, ÉVA; RÉZMŰVES, JUDIT (2003): Az Európai Unió polgárainak szociális biztonsága, Európai Füzetek 14., A Miniszterelnöki Hivatal Kormányzati Stratégiai Elemző Központ és a Külügyminisztérium közös kiadványa, Budapest 10

Előnyei közé tartozik, hogy széles körben hozzáférhető ellátásokat biztosít, a piac szerepe korlátozott, a finanszírozása teljesítményarányos, és differenciáltabb igények kielégítésére is képes. Hátránya, hogy nem terjed ki a népesség egészére, egyéni járulékfizetési nyilvántartást igényel, így nagyobb adminisztrációs terhet jelent, és ellenőrzése is szükségessé válik, továbbá nem érdekeltek a szolgáltatók a prevencióban. 15 A bismarcki rendszer jellemző Magyarországon, Franciaországban, Hollandiában, Belgiumban, továbbá Argentínában, Costa Ricában, Dél-Koreában, Japánban, Kínában, Tajvanban és Tunéziában is. 4.2. A Szemaskó modell Nikolai Alexandrovich Semashko, a Szovjetunió első egészségügyi minisztere elsőként hirdette meg alkotmányos jogként a mindenki számára térítésmentes egészségügyi ellátást a lakosság teljes egésze körében, ezzel jelentős sikereket elérve a járványok felszámolásában, a csecsemőhalandóságban, és a várható élettartam is a kétszeresére nőtt. A rendszert állami költségevetésből, az önkormányzatokon keresztül finanszírozták, regionalitás és magas centralizáltság jellemezte. Mivel egyszerre volt jelent benne a krónikus gyógyszerhiány, és a kórházi ellátások túlkínálata, így valódi jelentősége a közegészségügy kiépítése volt. Előnyei közé tartozik, hogy általa biztosítottá vált az esélyegyenlőség minden állampolgár számára, megoldódott a költségkontroll, és ide sorolandó a már említett közegészségügy kiépítése is. Viszont hátrányt jelent a túlzott centralizáció, a maradványelv szerinti finanszírozás, hogy a hálapénz jellemzővé vált a kórházakban, hogy a szükséglet nem alakította a kapacitás nagyságát. Az európai szocialista országokban a második világháború után a szovjet modellt a bismarckival vegyítették, ezzel létrehozva a kevert rendszereket. 16 4.3. A Beveridge modell Az angolszász hagyományokra támaszkodó rendszer létrejötte William Henry Beveridgenek köszönhető, aki ráeszmélt, hogy egészségügyi ellátásban egy életképes társadalombiztosítási rendszerben mindenkinek, megkülönböztetés nélkül joga van ingyenesen és egyenlően részesülni a legkorszerűbb egészségügyi szolgáltatásokból. 17 Hangsúlyossá vált a teljes népesség számára nyújtott minimum jövedelem biztosítása. A 15 KARNER, CECÍLIA (2008): Nemzetközi egészségügyi finanszírozási modellek és az állam szerepvállalása 16 Uo. 17 Uo. 11

rendszer univerzális, 18 alapvetően közpénzekből gazdálkodik. Erre mutat rá a modell másik elnevezése, vagyis az NHS rendszer, ugyanis az adófinanszírozás az angol National Health Service, vagyis a Nemzeti Egészségügyi Rendszer elvei alapján terjedt el. Az NHS mellett létezik magán egészségbiztosítási rendszer is, ilyenkor az ellátást teljes egészében a magánbiztosító fizeti. A modell állampolgári jogon járó ellátást nyújt, azonban az ellátások hozzáférhetősége általában jobb, mint azok színvonala. Pozitívum, hogy benne jól érvényesíthető a méltányosság, mivel lényege a teljes lakosságot célzó, az összes lényeges szolgáltatást nyújtó ellátórendszer működtetése, amely az állam feladatát képzi az intézmény fenntartása mellett. Nem kizárt a szolgáltatói oldal privatizációja és a versenyelemek alkalmazása, ezek a színvonal egységesítésére kifejezettem alkalmasak, de önmagukban nem elegendőek. A centralizált egészségügyi szolgálat rendszere működik Svédországban, Finnországban, Norvégiában, Portugáliában, Olaszországban, Írországban, Dániában, valamint Kubában és Új-Zélandon is. Előnye, hogy olcsó, nem ismer el többletigényt, kevés adminisztrációt igényel, mivel nem alkalmaz egyéni nyilvántartást. Viszonylag könnyen tervezhető, továbbá népegészségügyi feladatokat is ellát. Hátránya a bürokratikus forráselosztás, hogy nincs benne szektorsemlegesség, gazdaságossága nehezen követhető, továbbá a finanszírozás kevésbé függ a teljesítménytől, és a dolgozók nem érdekeltek a rendszer hatékony működtetésében. 19 5. Szociális jog Magyarországon 5.1. Szociális biztonság az Alkotmányban és az Alaptörvényben A Magyar Köztársaság Alkotmánya több helyen is foglalkozott az úgynevezett második generációs gazdasági, szociális és kulturális jogok szabályozásával. 20 Az említett szociális jogok közé tartozik a társadalombiztosításhoz való jog, az egészségügyi ellátáshoz való jog, az anyák, a gyermekek és az időskorúak különleges védelme, a megélhetéshez és a lakhatáshoz való jog, a gazdasági jogok tekintetében a munkához való jog, a megfelelő munkakörülményekhez való jog, a pihenéshez való jog, a szakszervezetek alakításához való jog, a sztrájkjog, és végül a kényszermunka tilalma érvényesül. Kulturális jog például az 18 LENGYEL, BALÁZS; GELLÉRNÉ LUKÁCS, ÉVA; RÉZMŰVES, JUDIT (2003): Az Európai Unió polgárainak szociális biztonsága 19 KARNER, CECÍLIA (2008): Nemzetközi egészségügyi finanszírozási modellek és az állam szerepvállalása 20 JUHÁSZ, GÁBOR (1995): A szociális biztonsághoz való jog alkotmányos újraszabályozása elé, Esély, 1995/3., Budapest 12

oktatáshoz, a művelődéshez való jog, valamint ide sorolandó a tudomány, az oktatás és a művészetek szabadsága is. 21 Az Alkotmány általános rendelkezéseinek 17. -a kimondta, hogy a Magyar Köztársaság a rászorulókról kiterjedt szociális intézkedésekkel kell, hogy gondoskodjon. Különös figyelmet fordított az ifjúság létbiztonságára, oktatására és nevelésére, valamint védelmezte érdekeiket. Elismerte az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben tartása és védelme elsőrendű kötelesség, valamint fontosnak tartotta a házasság és a család védelmét. Az alapvető jogokat és kötelességeket megfogalmazó fejezet 70/E. (1) és (2) bekezdése szerint a Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális biztonsághoz; öregség, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibájukon kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén a megélhetésükhöz szükséges ellátásra jogosultak. Az ellátáshoz való jog a társadalombiztosítás útján és a szociális intézmények rendszerével valósítandó meg. 22 A 17. és a 70/E. kapcsolata kérdésesnek tűnhet már csak abból a szempontból is, hogy nem derül ki egyértelműen, hogy egy vagy két jogról van-e szó, valamint arról sem kapunk felvilágosítást, hogy a 70/E. szintén általános rendelkezés, vagy már egy speciális szabály. 23 Vitatható, hogy mi a tartalma és a mértéke a garantált ellátásoknak. Tovább nehezíti az értelmezést, hogy az sem állapítható meg pontosan, hogy kik a jogosultak a magyar állampolgárokon és az ellátandó csoportokon belül, és az sem derül ki, hogy mi a teendő nem magyar polgárok esetén. Habár eljárásuk során a jogalkalmazó szervek is értelmezhetik az Alkotmány rendelkezéseit, valódi jelentésük mégis az Alkotmánybíróság gyakorlata során alakult ki. 24 Határozataihoz fűzött párhuzamos véleményeiből az derült ki, hogy az Alkotmánybíróság álláspontja ebben a kérdésben nem egységes, ugyanis a testület tagjainak többsége csupán programként értelmezi a szociális biztonsághoz való jogot, mások szerint viszont a jogállamiság egyik építőeleméről van szó. Zlinszky János volt alkotmánybíró álláspontja szerint az Alkotmány 70/E. (1) bekezdése alanyi jogot létesít minden magyar állampolgár javára, a megélhetéshez szükséges 21 A szociális jogok az emberi jogok között Jogtudatosság a szociális jogok terén (2006) Jogvédelmi füzetek sorozat 1., Betegjogi, Ellátottjogi és Gyermekjogi Közalapítvány, Budapest 22 1949. évi XX. törvény - A Magyar Köztársaság Alkotmánya 23 JUHÁSZ, GÁBOR (1995): A szociális biztonsághoz való jog alkotmányos újraszabályozása elé 24 A szociális jogok az emberi jogok között Jogtudatosság a szociális jogok terén (2006) 13

állampolgári jogot rögzíti. Viszont az Alkotmány már nem írta elő, hogy ennek milyen formában kell történnie, csupán arra kötelezte az államot, hogy a szociális intézmények rendszerével gondoskodjon róla, hogy a jogosultak ellátása valamilyen formában mindenképpen megtörténjen. Ezúton kérdésessé válik, hogy az ellátások biztosításának mely szintje felel meg az alkotmányos követelményeknek, mivel a szöveg szerinti megélhetéshez szükséges mérték bizonytalan fogalom. Ez valamilyen mértékben indokoltnak tekinthető az alkotmány általános jellegéből adódóan, de jelen esetben mégsem tűnik megfelelőnek az állampolgárok nagy számát érintő szociális jogok esetében. Az állami kötelességvállalás mértékéről először az Alkotmánybíróság fejtette ki véleményét, miszerint az ellátások feltételeit és mértékét nem maga az Alkotmány, hanem külön törvények határozzák meg, 25 más szóval az alkotmánybírósági gyakorlat főszabályként nem tekinti alanyi jogok forrásának az Alkotmányban megfogalmazott szociális jogokat. Az viszont pozitívumot jelent, hogy a szociális biztonsághoz való jog mértéke annyiban meghatározható, hogy a létminimumhoz való jogot tartalmazza, és bizonyos rétegeket kiemel, akiknek joguk van a szociális biztonsághoz. A témával kapcsolatban Juhász Gábor arra a következtetésre jut, hogy a további értelmezési problémák elkerülése érdekében célszerű volna az Alkotmány szövegét egyértelműbbé tenni. Felhívja a figyelmet arra is, hogy azt a kérdést sem lenne szabad mellőzni, miszerint az Alkotmány nem rendelkezik a nem magyar állampolgárok szociális biztonsághoz való jogáról, és ennek a jognak a tagadása ellentétes lenne olyan ENSZ egyezményekkel, amelyekhez Magyarország is csatlakozott. Célszerűnek tartja az ellátások minimumának rögzítését egy új alkotmányban, amely konkretizálná a mindenki számára biztosított ellátások mértékét. 26 A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium és a Külügyminisztérium által kiadott Emberi Jogi Kézikönyv szerint, mivel az 1989-90-es rendszerváltáskor nem került sor új alkotmány létrehozására, hanem csak az 1949-es módosítása történt meg, időszerű volt egy új alaptörvény elfogadása. Ebből kiindulva 2011. április 18-án az Országgyűlés egy új Alaptörvényt fogadott el, melyet a köztársasági elnök általi aláírását követően április 25-én hirdettek ki, majd 2012. január 1-jén hatályba lépett. 27 Az új törvény rendelkezései nem 25 JUHÁSZ, GÁBOR (1995): A szociális biztonsághoz való jog alkotmányos újraszabályozása elé 26 Uo. 27 Emberi Jogi Kézikönyv (2012), kiadja a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium és Külügyminisztérium, Budapest 14

eredményeztek látványos változást a szociális biztonsághoz való jog védelme tekintetében, ami abban is megnyilvánul, hogy az Alkotmánybíróság a benne szereplő szociális rendelkezések nagy részének nem ismerte el az alapjogi jellegét. A korábbi Alkotmány 17. - ának és 70/E. -ának problémája orvoslásra talált, ugyanis a bennük foglaltakat az Alkotmánybíróság ítélkezéseit figyelembe véve kerültek megfogalmazásra, miszerint 28 Magyarország arra törekszik, hogy minden állampolgárának szociális biztonságot nyújtson. Anyaság, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibáján kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén minden magyar állampolgár törvényben meghatározott támogatásra jogosult. Az egységesítés tükrében ugyanezen cikk kimondja, hogy hazánk a szociális biztonságot a fentebb felsoroltakon kívül más rászorulók esetében is a szociális intézmények rendszerével valósítja meg. Az Alkotmány hasonló rendelkezéseivel szemben az Alaptörvény nem a társadalombiztosítást, hanem az időskori megélhetés biztosítását kezeli kiemelten, ugyanis kimondja, hogy ennek megvalósítását a társadalmi szolidaritáson alapuló állami nyugdíjrendszer fenntartásával és az önkéntesen létrehozott társadalmi intézmények működésének lehetővé tételével segíti elő. Talán a legszembetűnőbb és legjelentősebb különbség az, hogy a hatályát vesztett Alkotmány azt mondja ki, hogy a Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális biztonsághoz, azonban az Alaptörvény XIX. cikke csupán azt tűzte ki célul, hogy az állam szociális biztonságot nyújtson. Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy nem kötelező a szociális biztonság állampolgárok számára történő biztosítása, illetve a biztosítás csupán törekvéssé épült le. 29 Hasonló a helyzet a nyugdíjra vonatkozó rendelkezés tekintetében is, ugyanis a megélhetésükhöz szükséges ellátásra jogosultak kifejezést a törvényi szöveg mellőzi, már csak arról beszélhetünk, hogy az állam az időskori megélhetés biztosítását segíti elő. 30 Az ellátásra való jogosultság tekintetében az Alkotmány 70/e. nyilvánvalóan csupán példákat sorolt fel a jogosultak köréből, az új szöveg már a jogosult csoportok taxatív felsorolásaként is értelmezhető, amelyből az a következtetés vonható le, hogy az államnak csak ezen felsorolt csoportok szociális biztonságának megteremtésével kell foglalkoznia. Ez alapján az önhibájukból munkanélkülivé váltakéval például nem. Változás mutatkozik abban is, hogy a biztosítandó ellátás már nem a megélhetéshez szükséges, 28 FLECK, ZOLTÁN; GADÓ, GÁBOR; HALMAI, GÁBOR (2011): Vélemény Magyarország Alaptörvényéről, Fundamentum, 2011/1., Budapest 29 Kiút a diktatúrából- Javaslatok a negyedik Magyar Köztársaságért (2012) József Attila Alapítvány vitafüzet, Budapest 30 Uo. 15

hanem törvényben meghatározott mértékű. Fontos különbség az is, hogy a korábbi szabályozással ellentétben az Alaptörvény nem tartalmazza a munkához való jogot, az új rendelkezések értelmében a munkalehetőségek biztosítása szintén csupán államcél, valamint a munkabér védelmére vonatkozó rendelkezést sem találhatunk benne, amíg ezzel ellentétben az Alkotmány 70/B. (2) bekezdése rögzítette az egyenlő munkáért egyenlő bér elvét, illetve (3) bekezdése szerint minden dolgozó személynek joga volt az általa végzett munka mennyiségét és minőségét tükröző jövedelemhez. 31 5.2. Fontosabb törvények a témával kapcsolatban Magyarországon nem csak az Alaptörvény, vagy az immár hatályát vesztett Alkotmány tartalmaz, illetve tartalmazott a szociálpolitikára vonatkozó szabályozást. Ahogy az az előzőekből is kiderült, ezen törvények rendelkezései nem elég széleskörűek a szociális biztonsági ellátórendszer megfelelő szabályozására és az összes rászoruló polgár ellátásáról való gondoskodásra, így külön törvények rendelkeznek magáról a szociális igazgatásról, továbbá a társadalombiztosítás ellátásairól, a nyugellátásokról, a megváltozott munkaképességű személyek ellátásáról, a családok támogatásáról, a gyermekek védelméről, a fogyatékos személyek jogairól, valamint az ezen csoportok társadalmi integrációjának elősegítését célzó egyenlő bánásmódról és esélyegyenlőség előmozdításáról. 5.2.1. Az 1997. évi LXXXI. törvény a társadalombiztosítási nyugellátásról Az 1997. évi LXXXI. törvény értelmében az állam feladatkörébe tartozik a társadalombiztosítási nyugdíjrendszer működtetése és fejlesztése. A társadalombiztosítási nyugellátásról szóló törvény keretin belül az állam köteles az öregség, megrokkanás esetén a biztosított részére, elhalálozása esetén hozzátartozója részére ellátást biztosítani. A saját jogú nyugellátás csoportját az öregségi, a rokkantsági és a baleseti rokkantsági nyugdíj alkották, a hozzátartozóit pedig az özvegyi nyugdíj, az árvaellátás, a szülői nyugdíj, és a baleseti hozzátartozói nyugellátások. A ma hatályos szabályozás szerint a korábbi kettő helyett három csoport különül el egymástól, miszerint saját jogú nyugellátás az öregségi nyugdíj, hozzátartozói ellátás az árvaellátás, a szülői nyugdíj, az ideiglenes és teljes özvegyi nyugdíj, az özvegyi járadék, valamint a baleseti hozzátartozói ellátás. Külön csoportként jelenik meg a rehabilitációs járadék. Az eddigi rokkantsági nyugdíjat felváltja a rehabilitációs 31 FLECK, ZOLTÁN; GADÓ, GÁBOR; HALMAI, GÁBOR (2011): Vélemény Magyarország Alaptörvényéről 16

és a rokkantsági ellátás a megváltozott munkaképességű személyek ellátásai körében, amelyről a 2011. éve CXCI törvény részletesen rendelkezik. Mivel az egészségbiztosítás rendszerébe sorolandóak az egészségügyi szolgáltatások, a pénzbeli ellátások, mint a táppénz, a terhességi gyermekágyi segély, valamint a gyermekgondozási díj, a baleseti ellátások közé pedig a baleseti egészségügyi szolgáltatás, a baleseti táppénz és a baleseti járadék, láthatjuk, hogy a rokkantsági nyugdíj, illetve a baleseti rokkantsági nyugdíj véglegesen megszűnt. A törvény saját jogú nyugellátásra vonatkozó szabályai kimondják, hogy öregségi teljes nyugdíjra az 1997. december 31. és 2009. január 1. közötti időpontban az jogosult, aki hatvankettedik életévét betölti, vagyis eléri az öregségi nyugdíjkorhatárt, és legalább húsz év szolgálati idővel rendelkezik. Azonban a törvényt módosító 2009. évi XL. törvény értelmében ezen időszak után a nyugdíjkorhatár hatvanöt évre emelkedik. Öregségi résznyugdíjra az jogosult, aki betöltötte az öregségi nyugdíjkorhatárt, és legalább tizenöt év szolgálati idővel rendelkezik. Öregségi teljes nyugdíjra életkorától függetlenül az a nő jogosult, aki legalább negyven év jogosultsági idővel rendelkezik, illetve feltétel, hogy ne álljon biztosítással járó jogviszonyban azon a napon, amelytől kezdődően ellátását megállapítják. A törvény a hozzátartozói nyugellátások tekintetében külön-külön szabályozza az özvegyi nyugdíjra, az árvaellátásra, a szülői nyugdíjra, a baleseti hozzátartozói nyugellátásra és az özvegyi járadékra vonatkozó rendelkezéseket. Özvegyi nyugdíjat a házastárs, az elvált házastárs és az élettárs kaphat. Az a személy jogosult az ellátásra, akinek házastársa öregségi nyugdíjasként halt meg. Élettárs tíz év együttélés után válik jogosulttá, illetve akkor is, ha csupán egy éve éltek együtt megszakítás nélkül, de gyermekük született. Ideiglenes özvegyi nyugdíj folyósítható a házastárs halálától legalább egy évig, továbbá az özvegynek a hátramaradott árva tizennyolc hónapos koráig, fogyatékos vagy tartósan beteg gyermek estén pedig harmadik születésnapig. Az ideiglenes özvegyi nyugdíj megszűnését követően özvegyi nyugdíjra jogosult, aki házastársa halálakor a rá irányadó öregségi nyugdíjra jogosító korhatárt betöltötte, megváltozott munkaképességű, vagy fogyatékkal élő, tartósan beteg, illetve árvaellátásra jogosult gyermek eltartásáról gondoskodik. Az ellátás mértékét tekintve megözvegyülés esetén az ideiglenes özvegyi nyugdíj hatvan százaléka annak az öregségi nyugdíjnak, amely az elhunytat halála időpontjában megillette, vagy megillette volna. A hatvanszázalékos mértékben megállapított özvegyi nyugdíj helyett harmincszázalékos mértékű özvegyi nyugdíjat kell megállapítani abban az esetben, amelyben az özvegy saját jogú nyugellátásban, rokkantsági ellátásban, rehabilitációs 17

ellátásban, szolgálati járandóságban, balettművészeti életjáradékban, vagy átmeneti bányászjáradékban részesül. Az özvegyi nyugdíjra való jogosultság megszűnik, amennyiben az özvegy házasságot köt, ha már nem minősül megváltozott munkaképességűnek, illetve ha az árvaellátásra jogosult gyermekek tartása címén megállapított özvegyi nyugdíjra való jogosultság megszűnik. Árvaellátásra az a gyermek jogosult, akinek szülője megfelel az elhunyt házastársra vonatkozó feltételeknek. Árvaellátás jár a testvéreknek és az unokáknak is, ha őt az elhunyt saját háztartásában eltartotta, és a gyermeknek eltartására képes hozzátartozója nincsen, azonban az örökbe fogadott gyermeknek vér szerinti szülője jogán nem jár árvaellátás, kivéve, ha a vér szerinti szülő házastársa fogadta örökbe. Az ellátás a gyermek tizenhatodik, illetve huszonötödik életévének betöltéséig jár, amennyiben oktatási intézmény nappali tagozatos tanulója. Az ellátás összege annak a nyugdíjnak a harminc százaléka, ami az elhunytat öregségi nyugdíjként megillette, illetve megillette volna. Hatvan százalék jár annak a gyermeknek, akinek mindkét szülője elhunyt, valamint akinek életben lévő szülője megváltozott munkaképességűnek minősül. Ha az árva mindkét szülője után jogosult az ellátásra, azt kell számára folyósítani, amelynek összege számára előnyösebb. Szülői nyugdíjra az a szülő jogosult, aki gyermeke halálakor megváltozott munkaképességű volt, vagy hatvanötödik életévét betöltötte és gyermeke eltartotta. Az a nevelőszülő is jogosult szülői nyugdíjra, aki a nevelt gyermeket tíz éven át eltartotta. Ezen rendelkezéseket a nagyszülőre és az unokára is megfelelően alkalmazni kell. A szülői nyugdíj mértéke azonos az özvegyi nyugdíj mértékével. Amennyiben többen jogosultak az ellátásra, azt közöttük egyenlő arányban meg kell osztani. Az ellátást meg kell szüntetni, amennyiben azt a szülő megváltozott munkaképességét figyelembe véve állapították meg, és ez az állapota már nem áll fenn, illetve hatvanötödik életévét még nem töltötte be. A hozzátartozók részére baleseti hozzátartozói nyugellátás akkor jár, ha a sérült az üzemi baleset következtében elhunyt, azonban hozzátartozóit az ellátás akkor is megilleti, ha a sérült a baleseti táppénz folyósításának tartama alatt nem az üzemi baleset következtében halt meg. Az elhunyt hozzátartozója ideiglenes özvegyi nyugdíjra, majd özvegyi nyugdíjra, árvaellátásra, szülői nyugdíjra jogosult a jogszerző szolgálati idejére való tekintet nélkül. Az ellátás mértéke az öregségi nyugdíj alapjául szolgáló havi átlagkereset hatvan százaléka, amennyiben az elhunyt jogszerző nem rendelkezik egy év szolgálati idővel sem. Ez az összeg a havi átlagkereset egy százalékával emelkedik szolgálati évenként, azonban az átlagkeresetnél magasabb nem lehet. 18

A magánnyugdíjpénztárból a társadalombiztosítási nyugdíjrendszerbe visszalépett elhunyt jogszerző személy után az özvegyi nyugdíj jogosultsági feltételeinek megfelelő személy özvegyi nyugdíj helyett özvegyi járadékra jogosult, amennyiben annak összege magasabb. Fizetése esetén özvegyi nyugdíj nem folyósítható. Összegét az elhunyt jogszerző tagsági viszonya megszűnésekor fennálló tagi követelése alapján kell kiszámítani, ha a kifizetések összegét a Nyugdíjbiztosítási Alapnak utalták át, illetve a tagsági jogviszony megszűnésekor fennálló, csökkentett tagi követelés lapján kell kiszámítani, amennyiben a kifizetéseket nem a Nyugdíjbiztosítási Alapnak utalták át. 32 5.2.2. A 2011. évi CXCI. törvény a megváltozott munkaképességű személyek ellátásairól és egyes törvények módosításáról Mai viszonylatban nézve egy egyik legfontosabb kérdéskört, vagyis a megváltozott munkaképességű személyek ellátását nem csak a nemzetközi, hanem a magyar jog is részletesen szabályozza. Az ezen személyek védelméről szóló törvényt az Országgyűlés az Alaptörvény XII. cikkének végrehajtása érdekében alkotta meg, miszerint Magyarországon mindenkinek joga van a munka szabad megválasztásához, illetve képességeinek és lehetőségeinek megfelelő munkavégzéssel mindenki köteles hozzájárulni a közösség gyarapodásához. A törvény meghatározza, hogy az jogosult az ellátásokra, akinek az egészségi állapota a rehabilitációs hatóság minősítése alapján hatvan százalékos, vagy kisebb mértékű, valamint a kereset benyújtását megelőző öt éven belül három éven át biztosított volt, keresőtevékenységet nem végez és rendszeres pénzellátásban nem részesül. 33 Az ellátásra való jogosultság meghatározásához feltétlenül szükséges, hogy tudjuk, mely személyek minősülnek megváltozott munkaképességűnek. A foglalkoztatás elősegítéséről és a munkanélküliek ellátásáról szóló 1991. évi IV. törvény megfogalmazásában ilyen személy az, aki testi vagy szellemi fogyatékos, vagy akinek az orvosi rehabilitációt követően munkavállalási és munkahelymegtartási esélyei testi vagy szellemi károsodása miatt csökkennek. Ennél jóval összetettebb meghatározást ad a 177/2005. (IX.2.) Kormányrendelet, mely szerint megváltozott munkaképességű munkavállaló az a munkaviszony keretében foglalkoztatott személy, akinek munkaképesség csökkenésének mértéke legalább az 50%-ot 32 1997. évi LXXXI. törvény a társadalombiztosítási nyugellátásról 33 2011. évi CXCI. törvény a megváltozott munkaképességű személyek ellátásairól és egyes törvények módosításáról 19

eléri az Országos Egészségbiztosítási Pénztár Országos Orvosszakértői Intézete szakvéleménye, illetőleg a Magyar Államvasutak Orvosszakértői Intézetének igazolása szerint. Továbbá megváltozott munkaképességű személy az, aki a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról szóló 1998. évi XXVI. törvény alapján látási fogyatékosnak minősül, vagy aki külön jogszabály szerint súlyos értelmi fogyatékosnak minősül, aki siket vagy súlyosan nagyothalló, aki súlyos mozgáskorlátozottnak minősül, vagy akinek esetében egészségkárosodás, illetőleg fogyatékosság nem állapítható meg, azonban az OOSZI szakvéleménye szerint jelenlegi vagy más munkakörben személyre szóló rehabilitáció megvalósításával tovább foglalkoztatható. 34 A törvény kimondja, hogy a biztosítás tartamára tekintet nélkül jár az ellátás annak, aki az iskolai tanulmányai megszűnését követő száznyolcvan napon belül vált biztosítottá, és a kérelem benyújtását megelőzően rendelkezik harminc napnál hosszabb, megszakítás nélküli biztosítási idővel, valamint aki 2012. december 31-én rokkantsági nyugdíjban, baleseti rokkantsági nyugdíjban, rehabilitációs járadékban vagy az egészségkárosodott személyek szociális járadékaiban részesült. A megváltozott munkaképességű személyek ellátásai közé a rehabilitációs és a rokkantsági ellátás tartozik. A rehabilitációs hatóság állapítja meg, hogy a megváltozott munkaképességű személy rehabilitálható-e, vagy netalántán rehabilitációja nem javasolt. Ezeken belül azt is megvizsgálják, hogy a megváltozott munkaképességű személy rehabilitálhatóvá minősítése esetén a foglalkoztathatósága rehabilitációval helyreállítható-e, vagy tartós foglalkozási rehabilitációt igényel. Ha rehabilitálható, rehabilitációs ellátásra, ha pedig nem, akkor rokkantsági ellátásra válik jogosulttá a megváltozott munkaképességű személy. A rehabilitációs ellátás keretében pénzbeli ellátásra és a sikeres megvalósítás érdekében szükséges ellátásokra jogosult. 5.2.3. 1998. évi XXVI. törvény a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról Mint ahogyan a fogyatékos emberekről szóló rendelkezések túlnyomó része, az 1998. évi XXVI. törvénynek is egyik fő célja az, hogy biztosítsa az egyenlő elbánás követelményének érvényesülését ezen személyek tekintetében, valamint az, hogy lehetőséget nyújtsanak számukra az aktív gazdasági és társadalmi éveltbe való integrációra. A törvény 34 BELICZA, RÓZSA (2007): A megváltozott munkaképességű és fogyatékkal élő emberek társadalmi és jogi helyzete a világban és Magyarországon, REVITA Alapítvány, Debrecen 20

értelmében az állam kötelessége az olyan körülmények biztosítása, amelyekben a fogyatékos személyek képesek a teljesebb életre és terheik csökkentésére. A rendelkezések hatásos érvényesítése érdekében fontos körülírni, hogy ki minősül fogyatékkal élő személynek, így jelen esetben, aki érzékszervi, de különösen látás-, hallásszervi, mozgásszervi, értelmi képességeit nagy mértékben, vagy egyáltalán nem birtokolja, illetve számottevően korlátozott a kommunikációban, ami számára hátrányt jelent a társadalmi életben való aktív részvétel során. 35 A témakör fontosságát mutatja, hogy a World Health Organization, azaz az Egészségügyi Világszervezet is foglalkozott a megváltozott a fogyatékos személy fogalmának meghatározásával a Károsodások, fogyatékosságok és hátrányok nemzetközi osztályozásának első kiadásában. 36 Az 1980-as évektől, első megközelítésében a betegség-károsodás-fogyatékosság-hátrány lineáris síkjára helyezte el a fogyatékosságot, melyben a károsodás a személy pszichológiai vagy fiziológiai funkciójának a rendellenessége, a fogyatékosság bizonyos képességek csökkenése, a hátrány pedig a társadalmi hátrány, amely a károsodásból vagy a fogyatékosságból ered. Ezen felfogás orvosi kérdésként értelmezi a fogyatékosságot, ezáltal betegszerepbe taszítva a fogyatékossággal élő embereket, holott a betegségtől súlyosabb és tartósabb állapotról beszélünk, 37 valamint kizárólag az egyénből indul ki, helyzetét elszigetelten kezeli. 1997-ben, az időközben bekövetkezett változások hatására a WHO új fogalmat alkotott, amely a környezeti és a személyes tényezőkkel bővült. Markáns különbség, hogy immár a társadalom felelőssége, hogy a fogyatékossággal élő személyek részvétele biztosított legyen mind a gazdasági, mind a társadalmi élet színterén, és egy képesség károsodása csupán akkor válik fogyatékossággá, ha maga a társadalom kezeli annak. 38 Mivel ezen személyek jogaik érvényesítésére is korlátozottan képesek, a törvény fontosnak tarja, hogy emiatt minden lehető módon előnyben részesüljenek, valamint négy jogukat kiemelten kezeli. Elsősorban azt, hogy joguk van az akadálymentes, az érzékelhető és a biztonságos épített környezethez. Ezen túlmenően a fogyatékos személyeknek, családtagjaiknak, 35 1998. évi XXVI. törvény a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról 36 CSERNUS, ESZTER (2011): Esélyegyenlőtlenségek Magyarországon- A fogyatékkal élők jogai, Szegedi Társadalomtudományi Szakkollégium, Szeged, www.e-epites.hu (Letöltés ideje: 2012. október 10.) 37 JAKAB, NÓRA (2011): A cselekvőképesség elméleti háttere és munkajogi kérdései, PhD értekezés, Miskolc 38 CSERNUS, ESZTER (2011): Esélyegyenlőtlenségek Magyarországon- A fogyatékkal élők jogai 21