A római kor interpretációjának lehetőségei a Dél-Dunántúli régióban Készítette a Dél - Dunántúli Örökségturisztikai Klaszter megbízásából a Resolutus Kft. 2014.
Tartalomjegyzék Bevezetés 3. I. fejezet: A római kor Pannóniában értékleltár 5. II. fejezet: A Dél-Dunántúl római kori emlékeinek interpretációja 35. II.1. Küldetésnyilatkozat 36. II.2. A kiválasztott római kori helyszínek 36. II.2.1. Pécs/Sopianae ókeresztény temetője 37. II.2.2. Kővágószőlősi római villa 43. II.2.3. Lussonium Dunakömlőd 47. II.3. Látogatói szokások 49. II.4. Bemutatási technikák 53. II.4.1. Ókeresztény tematikus útvonal 53. II.4.2. Élő interpretáció 63. II.4.3. Az emlékek bemutatásának egyéb lehetőségei 67. III. fejezet: Szociológiai, demográfiai elemzés 69. III.1. Társadalmi elemzés 69. III.2. Demográfiai elemzés 71. III.3. Képzettség 73. III.4. Turisztikai kapcsolatrendszer, szereplők 74. Felhasznált irodalom 78. 2
Bevezetés A Dél-Dunántúli örökségturisztikai klaszter tagjaként vállalt feladatunk a régió örökségi értékeinek kutatása volt. Ennek a világosan megfogalmazott célkitűzésnek a megvalósítása azonban sokkal nehezebbnek bizonyult, mint ahogy azt először hittük. A Dél-Dunántúli Régióhoz tartozó három megye: Baranya, Somogy és Tolna rendkívül gazdag és sokrétű szellemi és tárgyi hagyatékának, és nem utolsósorban természeti értékeinek leltára e munka méreteit jóval meghaladja. A kutatás első fázisában szakirodalmi adatok alapján tájékozódtunk, majd felismerve annak lehetőségét, hogy a teljesség igényére törekedve csak felsorolásokba bocsátkozhatunk, elvetettük az egész régióra vonatkozó értékleltár elkészítésének tervét. A második fázisban különböző témák mentén indultunk el, figyelmünk a rejtett értékek felé fordult, és elsősorban olyan helyszínekben gondolkoztunk, amelyek elhagyatottak, rossz állapotúak és éppen ezért a turizmus perifériájára kerültek, ugyanakkor ezek az emlékek is fontos részét képezik kultúránknak. Itt is ugyanazzal a problémával kellett szembesülnünk, mint az előzőekben: a sokféle érték összegyűjtése hosszasabb, és sokrétűbb kutatómunkát igényel. A legnagyobb nehézség a munka kapcsán azonban mégsem a régió örökségeinek számában rejlik, sokkal inkább abban, hogy az örökségvédelmi szakemberek, régészek, néprajzkutatók már szinte mindent számba vettek, rendszerbe foglaltak, így egy újabb ismétlő dokumentum már szükségtelen. Ezt követően próbáltuk tovább szűkíteni a kört, és a többi klasztertag 1 szempontjából is érdekes és hasznosítható lehetőségeket kezdtük el keresni. Így jutottunk el a Dél-Dunántúli régió római kori emlékeihez. A legfőbb érv, amely miatt emellett döntöttünk, az volt, az egykori Pannónia, még pontosabban a mi régiónkat érintő Valeria provincia területén számos kiemelkedő jelentőségű római kori település, régészeti lelőhely ismert, ám főként csak a szakmai közönség előtt. Ezeknek csak egy része látogatható, kedvelt turisztikai desztináció, míg mások még feltáratlanok, vagy pedig a feltárást követően lepusztultak, és elhanyagolt állapotban várják jobb sorukat. Pécs/Sopianae késő római ókeresztény temetője önmagában is értelmezhető, vonzó turisztikai látványosság, ám a többi római kori emlék a fent említett okok miatt kevésbé érthető, éppen ezért az élményszerű bemutatás lehetősége is akadályokba ütközik. 1 A téma szempontjából érdekelt lehet: Dunaszekcső Emlékeiért és Jövőjéért Alapítvány, Zsolnay Örökségkezelő NKft., SketchUcation Mo. Kft. 3
A dokumentum célja a Dél-Dunántúli régió ismert és kevésbé ismert római kori emlékeinek összegyűjtése, rendszerezése, kiemelve azokat az attrakciókat, melyeket bemutatásra érdemesnek tartunk. Az első fejezet egyfajta értékleltár, melynek során kitérünk lelőhelyekre, régészeti objektumokra, történelmi tényekre, amelyek a turisztikai csomag alapját képezhetik. A második fejezet már a használható attrakciókra épülve vázol fel egy lehetőséget a Dél- Dunántúl római korának interpretációjára az egyes helyszínek közös szálra fűzésével, a különböző bemutatási módszerek és technikák kiválasztásával. A harmadik, záró fejezetben szociológiai elemzés során górcső alá vesszük a potenciális keresletet, kitérünk a versenytársak körének meghatározására, a pszichográfiai jellemzőkre (érdeklődési kör, motiváció, szabadidős tevékenységek). 4
I. fejezet I.1. A római kor Pannóniában. Róma városát Kr.e. 753-ban alapították. Ez a kicsiny városállam az évszázadok során az egész Földközi-tenger partvidékét uralma alá hajtotta és hatalmas birodalommá fejlődött. Az északi hadjáratok során jutottak el a mai Dunántúl területére Pannóniába. Pannónia területének meghódítása több szakaszban történt: Augustus császár uralkodása idején Kr.e. 12. és Kr.u. 9 között, amely a Dráváig terjedő területek megszerzését jelentette. A Drávától északra fekvő területek provincializálása békés úton, szinte belső fejlődéséként következett be Tiberius uralkodásának vége felé. A végső bekebelezés Claudius császár idején történt meg. Ekkor vonultak be a csapatok erre a Dunántúl területére, és építették meg első földtáboraikat részben a belső vidékékeken, részben a Duna mentén. 2 A Dunántúl a Bécsi-medencével, Burgenlanddal, Szlovénia egy részével, a Dráva Száva közével és Bosznia északi harmadával alkotott Pannonia néven egy közigazgatási egységet, provinciát. A császári tartományt a császár nevében megbízottja, a legatus Augusti kormányozta praetori rangban. A senatori rendből származó, már conzuli tisztséget betöltött, két-három éve kinevezett helytartó székhelye Carnuntumban (Deutsch-Altenburg) volt. Katonai és politikai szempontból a tartományt a 2. század elején két részre osztották (Felső és Alsó-Pannonia Pannonia Superior és Inferior), majd a 3. század és a 4. század fordulójától négy (Első és Második Pannonia Pannonia Prima és Pannonia Secunda, Valeria, Savia) kormányzati egységet alakítottak ki. 3 A római hódítás ugyanazokkal a bevált módszerekkel történt, amelyeket a kis közép-itáliai városállam hódító háborúiban alkalmazott. A hódítás nemcsak katonai jelenlétet jelentett, de a terület visszafordíthatatlan birtokbavételét is. A helyi lakosságot bennszülött kerületekbe, civitasokba osztották, kezdetben katonai felügyelet alatt, később saját vezetőrétegükből választott elöljárókkal. A kerületek általában egy-egy nép által lakott területet foglaltak magukban. A nagyobb és a megbízhatatlannak tekintett törzseket több kerületbe osztották szét. A bennszülött kerületek kijelölésével az új provinciák földterületének jelentős része a hódítóké lett. Ezen épültek fel a megszálló alakulatok 2 Visy, 94. 3 Fitz,6. 5
táborai, őrtornyai, a táborok melletti települések, ebből különítették el a lovasság legelőit és egyéb katonai célú területeket, az útállomásokat, a vámhivatalokat. Baranya vidékét több irányból szállták meg a római hódítók, a korai időszakban a csapatok jelentős része nem a határ mentén, hanem a tartomány belsejében állomásozott, ahol rendfenntartó, a római uralmat biztosító feladatokat látott el. A földek túlnyomó része azonban a provinciák tudatos benépesítését szolgálta. A hódítás jelentős arányú új lakosság megjelenésével járt együtt. Az egyedi jövevényeknél sokkal jelentősebb volt azok száma, akik tudatos telepítéssel váltak Pannonia lakóivá. Az északitáliai áttelepülők mellett ezek elsősorban a provinciában állomásozó alakulatok leszerelő katonáiból kerültek ki, akik ez alkalommal tisztes földbirtokhoz jutottak. Letelepítésükre kijelölt helyen, egy-egy katonai tábor vagy útcsomópont körzetében került sor. E települések a polgárok számának emelkedésével, a városiasodás előrehaladásával városi rangot kaptak. A legiok leszerelő katonái számára maga az állam alapított megtervezett városokat. Az új lakosok kezdetben túlnyomórészt itáliaiak voltak, illetve különböző provinciákból származtak. Az utóbbiak a római polgárjog elnyerésével, a latin nyelv használatával már római formák szerint éltek. Az idők folyamán megszaporodott a keletiek, a görögök, a szírek, a zsidók, az egyiptomiak száma is, akiket a 3. század eleji helyi fellendülés csábított a Duna mellé. A városok a jobb munkalehetőség reményével a helyi lakosságot is vonzották. Különösen a később kialakult városok összetételében, sőt vezetőségében a bennszülött eredetűek kerültek többségbe. Ezt a folyamatot a városi ranggal járó átalakulás is segítette: a városi rang elnyerése rendszerint együtt járt a körülötte lévő, korábbi bennszülött kerület megszüntetésével. A bennszülött falvak ettől kezdve a városi önkormányzat hatáskörébe tartoztak. Belső-Pannonia területén nemcsak kis számú bennszülött élt, de kevés volt a várossá fejlődő település is. A Mecsek körzetében nagyobb számban ismerünk villákat, freskókkal, mozaikokkal díszített nagybirtokosi rezidenciákat, a hozzájuk tartozó gazdasági épületekkel. A feliratokról ismert nevek alapján tulajdonosaikban itáliai eredetű családokra lehet következtetni. A társadalom alsó rétegeit, a rabszolgákat, a felszabadított rabszolgákat általában feliratos emlékeikről, sírkövekről ismerjük. Egy részük a különböző háborúkban foglyul ejtett katonákból került ki, többségük kereskedelmi úton, nagyrészt keletről, 6
Afrikából érkezett Pannoniába. A nagybirtokokon, a kereskedelmi életben, a magánháztartásokban használták őket. 4 A provincia kormányzása viszonylag egyszerű volt. A hatalom a császárt képviselő helytartó, a legatus kezében volt, aki az első három században egyben a tartományi hadsereg parancsnoki tisztét is betöltötte. A 4. században a polgári és a katonai kormányzást szétválasztották a praeses, illetve a dux irányítása alatt. A gazdasági ügyeket, élükön a procuratorokkal külön szervezetek intézték, rendszerint több provinciára kiterjedő hatáskörrel. 5 A hódítással Pannonia egy világbirodalom része lett. A helyi igényeket szolgáló szerény ipar (fazekasok, kovácsok, bronzművesek) a bennszülött környezetben még hosszabb ideig fennmaradt a helyi lakosság ellátására. A beköltöző telepesek és a katonaság igényeinek kielégítése azonban új iparosok betelepülésével és birodalmi arányú kereskedelem révén történt. Az itáliai életforma magával hozta olyan áruk megjelenését, amelyek korábban elvétve fordultak elő a dunai zónában. Így a városok, a katonai táborok ellátásához hozzátartozott az olaj, a bor szállítása Itáliából, Hispaniából. A minőségi kerámia, amelynek legelterjedtebb típusai a vörös színű terra sigilláták voltak, kezdetben Itália, később Dél-, majd Közép-Gallia a késő antik korban Africa hatalmas műhelyeiből érkeztek. 6 A hivatalos épületek, a helytartói paloták, a nagybirtokok központjában lévő villák, templomok, közfürdők belső berendezése az itáliai, a birodalmi szinthez igazodott. Az épületek belső dekorációja, a színes falfestmények, a padlót borító mozaikok, a szentélyek, a házi szentélyek szobrai szinte csak kivételesen készültek helyi műhelyekben. Egyedül a kőfaragás kötődött nagyobb arányban a helyi műhelyekhez: a sírkőállítás, amely a római korban általánossá vált, csak egy- egy esetben fűzhető itáliai vagy keleti műhelyhez. Pannonia jelentőségét a Római Birodalom számára elsősorban Itália védelme határozta meg. A birodalom központját nyugat és észak felől az Alpok védte, megtámadható elsősorban a Borostyán-út vonalán volt. Ez a veszély Augustus kora óta valóságos volt: a rómaiak legveszedelmesebb barbár ellenfeleiként évszázadokon át a Cseh-medencében és a 4 Fitz, 4. 5 Fitz, 4. 6 Fitz,4. 7
Felvidéken élő germán népeket, a marcomannokat és a quádokat tartották számon. A Duna mentén kiépített erődvonal (limes) táboraiban a 2. század elejétől a birodalom egyik legerősebb hadserege állomásozott, amelynek nemcsak a határokon túl lakó népekkel vívott háborúkban volt ismételten meghatározó szerepe, de mint az Itáliához legközelebb tartózkodó nagy hadsereg ismételten részt vett a belső polgárháborúkban, amelyekben 69- ben, 193 197 között, majd 249-tõl évtizedeken át meghatározó szerepet vitt. A római császárkor évszázadai a birodalom belső provinciáinak lakói számára egy-egy polgárháború kivételével az emberiség leghosszabb békés időszakát jelentették. Ez nem vonatkozott a határ menti tartományokra, így Pannoniára sem. A Duna bal partján élő germán és szarmata népek lényegesen kedvezőtlenebb körülmények között éltek, mint a folyó túlsó oldalán élők. Helyzetük és a túloldali jólét békés időszakokban is betörésekre, rablásokra ingerelték őket. A provincia hadserege első alkalommal az 1 2. század fordulóján, 86 106 között viselt háborút szomszédaival és a feltámadó dák hatalommal. A Kárpát-medencében mindkét fronton Traianus császár győzelme hozott tartós békét. A következő, még nehezebb háborút 167 és 180 között, Marcus Aurelius alatt vívta Róma az úgynevezett marcomann-háborúban, amelyben a Duna- vidék szinte valamennyi népe összefogott a birodalom ellen. A háború súlyosságára jellemző, hogy a békekötéskor a szarmatáknak százezer elhurcolt foglyot kellett hazaengedniük. 7 A provincia legsúlyosabb katasztrófáját akkor szenvedte el, amikor 260-ban a Duna Tisza közére betelepedett szarmata roxolánok megsemmisítették a Duna-vidéket hatalmában tartó Regalianus ellencsászár hadseregét. A védtelenné vált provinciában számtalan éremlelet és a régészeti ásatások nagy pusztulási rétegei alapján Pannonia nagy részét feldúlták, városait, katonai táborainak egy részét megsemmisítették. Katonai szerepe, a nagy háborúk és a helyi betörések pusztításai miatt Pannoniának sohasem adatott meg a nyugodt, folyamatos fejlődésnek az a lehetősége, ami a belső terület virágzó provinciáinak, városainak. De nemcsak az ismételt újrakezdés kényszere tette Pannoniát mássá, mint a szerencsésebb sorsú tartományokat. A provincia mintegy nyolcvan évig tartó kialakulása a császárkornak abban a korszakában ment végbe, amikor Itália szerepe a birodalmon belül hanyatlásnak indult. A provincia nyugati részében az itáliai elemek még meghatározóak voltak, jelenlétük, kultúrájuk, igényességük a később megszállt 7 Fitz, 5. 8
provinciarészekben már nem érvényesült. A romanizáció itt is előrehaladt, de elsősorban a katonaság jelenléte révén. Hordozói egyre kisebb arányban voltak Itáliából betelepült birtokosok, kereskedők, mesteremberek. A romanizált lakosság nagyobb része szolgálatuk után leszerelt, a városokban megtelepedett katonákból került ki. Ezek jelentős részét az erődsor hátterében lakó, bennszülött törzsek ifjúsága adta. Felületes romanizációjukat 25 éves katonai szolgálatuk során szerezték. A birodalom különböző részeiben élő népek ide vezényelt fiai sem különböztek a helyi fiatalságtól, rendszerint a környékbeli falvakból nősültek. Az idők folyamán a határ menti zónában egységes paraszti-katonai társadalom alakult ki, katonai erényekkel, öntudattal, felszínes rómaisággal. A határtól távolabb eső városok éppen az itáliaiak beáramlásának elmaradása következtében, a Borostyán-út vonalát és a Dráva Száva közének egy-egy pontját kivéve többségükben jelentéktelenek maradtak. E városokban még az önkormányzat tanácsának összeállítása is gondot okozott. A pannóniai származású Valentinianus császárról a kortárs történetíró, Ammianus Marcellinus feljegyezte, hogy nemcsak az általános műveltséghez tartozó görög nyelvet nem beszélte, de a latin nyelvvel is hadilábon állt. Nem véletlen, hogy Pannonia egyetlen neves művésszel, tudóssal sem járult hozzá az antikvitás számon tartott eredményeihez, viszont a feliratok, az életrajzok kitűnő katonák, nagyszerű fegyvertények egész sorát tartották számon. Pannonia romanizációjának mérsékelt színvonala részben a tartomány gazdaságával is összefüggött. Nem tartozott a gazdag provinciák közé, területén nem jöttek létre ipari központok, nagy vállalkozások, amelyek termékeiket messze földre eljuttatták volna. 8 A tartomány több évtizeden keresztül békésen fejlődött, míg a 4. század végén, egy felelőtlen túlparti erődépítést követően megtorpant, majd pedig a hun fenyegetés elől menekülő germánok veszélyeztették évtizedeken át. A provincia fokozatos kiürítése, majd feladása az 5. század első harmadában történt meg. I.2. Római kori emlékek a Dél-Dunántúli régióban Mielőtt részletesen bemutatnánk a régió római kori emlékeit, feltétlenül ki kell térnünk a kutatás módszereire. Először a rendelkezésre álló szakirodalom alapján tájékozódtunk 8 Fitz, 5. 9
történelmi tényekről, régészeti eredményekről. A legnagyobb segítséget a Magyar régészet az ezredfordulón című könyv jelentette, mely támpontul szolgált a különböző helyszínek kiválasztásához, valamint a Visy Zsolt által szerkesztett Pécs története az őskortól a püspökség alapításáig című kötet. Pannónia a római korban /Tóth-Pozsárkó/ A szakirodalom alapján különböző témák köré csoportosítottuk az emlékeket: 1. A limes emlékei a Dél-Dunántúli régióban (erődök, őrtornyok, limesutak) 2. Római városok a régióban 3. Vidéki települések, villák a régióban 4. Vallási emlékek, temetők a régióban. 10
A szakirodalom áttekintését követően a megyei múzeumoknál tájékozódtunk a helyszínek státuszára vonatkozóan: melyek kerültek feltárásra, és melyek nem. Mely helyszínekről készült régészeti dokumentáció, illetve felmérés (légifotó, talajradar stb.) A birtokunkba került információkkal, és egy GPS segítségével felkerestük a helyszíneket, hogy meggyőződjünk állapotukról és megismerjük a valódi paramétereket, amelyek lehetővé teszik egy esetleges jövőbeli bemutatás esélyeit. A Limes emlékei A pannóniai hadsereg legfontosabb feladata a tartomány békéjének és nyugalmának biztosítása volt, e célt katonai és diplomáciai eszközökkel érték el. Valeria két legioja Brigetioban és Aquincumban állomásozott. A 3. század harmadik negyedében bekövetkezett barbár támadásokban a tartomány 18-20 segédcsapata közül több felmorzsolódott, ezeket a 4. században újonnan szervezett csapatokkal pótolták. A csapatok limes mentén elhelyezkedő kő erődítményeit átépítették, így az esetleges ostromoknak jobban ellen tudtak állni. A helyőrségeket út kötötte össze, mellette őrtornyok épültek, a legtöbb a 4. században. Hídfőállások, erődök épültek a Duna bal partján is. A század közepén a tartomány belső részein is emeltek erődöket, ám a század végén annyira lecsökkent a csapatok létszáma, hogy a limes-erődök helyett 3-4 emeletes kiserődöket építettek. Ezek védték a határokat egészen Pannónia feladásáig. 9 A régió területén az alábbi limes menti emlékeket gyűjtöttük össze: BÖLCSKE Bölcskén is kerültek elő római leletek. Már a XIX. Században is bontottak ki római sírokat, sajnos nem régészeti módszerekkel. Legutóbb B. Vágó Eszter tárt föl késő római temetkezési helyeket. A Nemzeti Múzeum egyik szép domborművének, amelyik egy tányéron disznófejet tartó kelta asszonyt ábrázol, ugyancsak ez a lelőhelye. Egy sírfelirat korábban a bölcskei református templom oldalába volt befalazva. 9 Fazekas, Gábor, Nagy, Visy 4. 11
Mindezek ellenére sem valószínű, hogy a falu területén római erőd állott volna. Azt azonban, hogy a terület nem volt katonailag érdektelen a rómaiak számára, mutatja ama tény is, hogy a falu északi szélén egy hídfőállást építettek, ami ma a Dunában fekszik. Könnyűbúvárok segítettek felkutatni, és ők hoztak a felszínre egy OFARNMAXENTIARP bélyegű késő római téglát a romjaiból. 1986-ban számos római faragott kő került itt elő, melyek a hídfőállás alapjában voltak beépítve. Ez eredetileg a Duna keleti partján állhatott, mivel a folyamágy még a múlt század elején is a mainál nyugatabbra húzódott. 10 LUSSONIUM Lussonium erődje Aquincumtól számított 73. római mérföldnél található (102 km) Dunakömlődtől kissé délebbre fekvő löszdombon, a Bottyán sáncon. Az 1800-as évek végéig a Duna közvetlenül a domb lábánál folyt és így legalább 130 m leomlott belőle a római kor óta eltelt idő alatt, eltüntetve az erőd nagyobb részét. Maga a lelőhely régóta ismert, nevét azonban sokáig nem sikerült megállapítani. Még Marsigli is azt hitte, hogy Aquincumnak hívták. Mivel ez a hely fontos folyami átkelő volt, a magyar történelem során is több ízben szerepet kapott, amikor csapatok, seregek vonultak itt át. A legnevezetesebb események, melyek a római erőddel is kapcsolatban vannak 1705-1706-ban játszódtak le, mikor a Rákóczi szabadságharc idején Vak Bottyán generális csapatai itt keltek át a Dunán és egy palánkerősséget emeltek az egykori római erőd romjain. A hídfő és az erősség birtoklásáért elkeseredett harcok folytak a császári erőkkel, melyek során többször is gazdát cserélt, míg aztán a császáriaknak a második évben véglegesen sikerült kiszorítaniuk innen a kurucokat. A török időkben elnéptelenedett faluba Mária Terézia svábokat telepített. A régészet jó néhány térképet és leletet köszönhet ennek az akciónak. A castellum mindeddig legpontosabb ábrázolása is ebből az időből, 1778-ból származik, ahol megmaradt része szabályos négyszögként látható. Az erőd megmaradt része 215x70 m nagyságú. Figyelemre méltó a megmaradt sarkon a kiugró torony, amelyek csak későrómai legyező alakú tornyok lehetnek. A mindeddig legszebb lelet, amely a Nemzeti Múzeumban látható Iuppiter Dolichenus gazdagon díszített bronztáblája, ugyancsak ebben az időben került elő. Fényes Eleknek az 1800-as évek közepéről származó műve szerint igen sok érem, feliratos kő és más lelet került innen elő. 1893-ban Wosinsky Mór gyűjtött nagyszámú régiséget a falu 10 Visy Zsolt - A római limes Magyarországon 12
területéről, de ásatások hiányában a hetvenes évek elejéig nem sikerült bizonyítani, hogy a római erőd valóban a Bottyán-sáncon volt. 1. Dunakömlőd - Lussonium /ZSÖK/ ALTA RIPA - Tolna Bizonytalanság uralkodik Alta Ripa földrajzi helye felöl, amit egyrészt maradványainak eltűnte, másrészt pedig tévesen értelmezett neve okozott. A névben szereplő alta nemcsak magasat, hanem mélyet is jelenthet, mivel ez a szó a latinban csak magasságkülönbség jelzésére szolgált, függetlenül a szemlélő helyzetétől. Az "alacsony part" kifejezés tökéletesen illik Tolna térségére. Az erőd pontos helyét nem sikerült azonosítani, mert a Duna itt lelassulva nagy ívekben folyt itt évszázadokon át és feltehetően elmosta a castellum maradványainak nagy részét. Wosinsky Mór és Fényes Elek is beszámolt a Dunában lévő romfalakról. Timon Sámuel 1754-ben azt írta, hogy ahol az ő gyerekkorában a Duna folyt, a néphit szerint korábban templom állt. Nagy valószínűséggel ezek az egykori római erőd 13
alapfalai lehettek. Ezt látszik erősíteni az a tény is, miszerint a helyiek a környéken nagyobb mennyiségű római pénzt találtak. Alta Ripa legkorábbi helyőrsége a II. század elején az ala Siliana civium Romanorum lehetett, valamint nagyjából Hadrianus korától fogva az ala I Brittonum civium Romanorum. A Notitia Dignitatum szerint a IV. században először az equites Dalmatae, később a cuneus equitum Stablesianorum szolgált itt. 11 ALISCA - Szekszárd-Őcsény Alisca táborának pontos azonosítása egészen az utóbbi időkig bizonytalan volt. Korábban a kutatók az erődöt Szekszárd területén, a Kálvária-hegy oldalában valószínűsítették. Ez a későbbiekben nem állta meg a helyét. Az Őcsénytől kissé északra, a volt Szigethpuszta területén, a Báta-patak déli partján fekvő római erődítményről Wosinszky Mór számolt be először. Az ide vezető római út Szekszárd északi részén lévő temetőnél ágazik ki a limesútból. Az akkor még mocsaras területre vezető út alá töltést építettek, ami még ma is megfigyelhető és a köznyelv Ördögvettetésnek nevezi. Régészeti kutatás mindmáig nem volt az erőd területén vagy környékén, egyedül újabb terepbejárási adatok, valamint légifelvételek értékelése hozott újat. Az erőd nagysága az aránylag jól kirajzolódó körvonalak ellenére sem határozható meg pontosan, mivel mind keleten, mind pedig délen nem tekinthetők biztosnak a felvételeken látható jelek. Hossza mintegy 200-250 m, szélessége 160 m. Az erődöt körülvevő árok szélessége a rá utaló sötét sáv szélessége alapján kb. 30 m, ami vagy kettős árokra, vagy pedig a IV. századi átépítés során a faltól távolabb vont árokra vall. Az erőd körvonala a nyugati és az északi oldalon még ma is markánsan kirajzolódik a terepen. Mindkét oldalon többméteres szintkülönbséggel emelkedik ki az erőd tömbje a környezetből, míg a másik két oldalon észrevétlenül belesimul környezetébe. 1976 nyarán a helyi termelőszövetkezet a múzeum tudta és beleegyezése nélkül egy emésztőaknát mélyített a római erőd keleti részén a vallum vonalába. A kiásott akna falában 11 Visy Zsolt - A római limes Magyarországon 14
2-3 m vastagságban mutatkoznak római rétegek. Az erőd területéről és környékéről rendszeresen kerülnek elő római régiségek. Az erődben állomásozó csapattestek: cohors I Vindelicorum milliaria civium Romanum pia fidelis, cohors I Noricorum equitata. 12 AD STATUAS Várdomb Ad Statuas castelluma a mai település központjában lévő magaslaton feküdt. Wosinsky Mór a szórványosan, de nagy bőséggel előkerülő leletek, földmunkák során talált sírok és épületmaradványok alapján azonosította a helyet Ad Statuas erődjével. Jelentős temetőrészt bolygattak meg a falu fölötti domboldalban a múlt század elején, a leletek nagyrészt elkallódtak. Több helyen házépítés, vízvezeték ásás során vastag kőfalakat találtak. A falak feltehetően az erődhöz tartoztak. Római téglák és faragott kövek mindmáig másodlagos felhasználásban láthatók a faluban. A katolikus templom felső lépcsőjében két nagy faragott mészkőlap van bebetonozva. A római út nem a mai országút nyomvonalán hagyta el Várdombot, hanem nyugatabbra, ahol ma jól járható dűlőút fut a dombok lábánál déli irányban. Ez őrizte meg a régi utat, kellemes sétalehetőséget biztosítva a szőlők és az érdekes, részben a XIX században épített présházak között. A falu déli vonalában, a domboldalon észak-déli irányban haladó dűlőút mellett felállított, szögletes lefaragott kőtömb valószínűleg római eredetű, de nincs rajta sem felirat, sem ábrázolás. A helybeliek szerint ugyanitt a dűlőút mintegy 30 m hosszan faragott kövekkel van kirakva, ezek azonban jelenleg nem látszanak. Az évtizedek alatt előkerült leletekből csak kévés jutott a szekszárdi múzeumba. Az itt állomásozó csapategységek: Flavius korában a cohors I Augusta Ituraeorum sagittariorum, Trajanus idejében a cohors II Asturum et Callaecorum, 180 után a cohors I Noricorum és a késő római periódusban az equites Dalmatae, auxilia Vrsaraensia. 13 LUGIO, FLORENTIA - Dunaszekcső A löszfal omlása, az újkori pincevájatok és szőlőművelés jelentős leleteket és lelőhelyeket tettek tönkre. A "kőbányászat" a castellumot, a kincskeresők és zugásatások pedig a temetőt 12 http://www.ripapannonica.hu/magyar/kulturalis2.php?id=12 13 Visy Zsolt - A római limes Magyarországon 15
rombolták. A török kor végétől a térképeken rendszeresen megjelenik a castellum helyén levő középkori erődítmények ábrázolása. Legelsőként Szalágyi István írta le a lelőhelyet (SALAGIUS 1777-1800 IV 280). Terepbejárások közül a jelentősebbek Rómer Flóris, Wosinszky Mór, Visy Zsolt, és Kőhegyi Mihály nevéhez fűződnek. Katanchich Péter azonosította az egykori Lugio helyét a mai Dunaszekcső területén (KATANCHICH 1782 641). 1900 körül bizonytalan eredetű alaprajz készült a castellum megmaradt falairól. Légifotót közöl többek közt Visy Zsolt (VISY 1978 250-251). Leletmentő ásatást végzett a castellum területén Kováts Valéria és Maráz Borbála 1974-ben (KOVÁTS - MARÁZ 1975), tervásatást a vicusban Gábor Olivér 1998-tól folyamatosan (GÁBOR 2002). A vicusban 1. sz.-i bennszülött ház, hamvasztásos sír, 2-3. sz.-i iparostelep (fazekas- és pékkemencékkel), 3-4. sz.-i hypocaustummal és vízelvezető csatornával ellátott freskós épület és sírkápolnákat is magában foglaló ókeresztény temetők kerültek elő. A Várhegyen falmaradványokat, bélyeges téglákat és 4. sz.-i sírokat találtak. Legismertebb leletek: Marcus Aurelius bronz fejszobra (JPM Ltsz: R.75.1.1.), Dionysikus menetet ábrázoló 3. sz.-i "tevés" kő (JPM Ltsz: 1239), besimított díszű korsó hun arc ábrázolásával (JPM Ltsz: 712), ókeresztény feliratos font d' oro díszes üvegpohár (MNM). A castellumot megelőzően, az i.e. I sz.-ban kelta oppidum volt a területen, saját pénzveréssel. A dunaszekcsői típusú kelta pénzek köthetők ide (GOHL 1915 2). A foglalás és cölöptábor ideje az é-itáliai sigilláták alapján: i.sz. I. sz. 2. fele. A korai tábor feltételezett helye a kelta oppidumtól D-re, a későbbi tábortól pedig ÉNY-ra, a Püspök-hegyen van. A későbbi kőtábor építése a 2. sz.-ra tehető. A markomann-szarmata háborúk alatt leégett az erőd. A 3. sz. végén és a 4. sz. folyamán a castellumot többször átépítik. A 4. sz. végére területe lecsökken, és megjelennek a sírok is a falakon belül. Az 5. sz. elejéről gödrök és besimított díszű cserepek származnak a vicusban, valamint sírokat létesítettek a castellum területén. A Duna régebben két ágon folyt Bajától Mohács felé. A jelenlegi medrében jóval kevesebb víz volt, mint jelenleg. A Margitta-sziget másik oldalán, a Baracskai-ágon akkor még jelentős vízmennyiség volt. Gosztonyi Jenő, a település egyik történetírója szerint, öregek elbeszélése alapján volt olyan időszak, amikor majdnem száraz lábbal lehetett átkelni a túlsó partra. Ez tette alkalmassá a helyet folyami átkelésre, ami stratégiailag fontos helyek közé emelte Lugiot. Jelentősége tovább nőtt a mai Erdély (Dacia) meghódításakor, mert Lugiotól indult a 16
keleti tartomány felé a mai Szegeden keresztül egy fontos kereskedelmi és hadi út. Az átkelési lehetőség azonban háborús időkben éppen hátrányt jelentett. A bal parton élő szarmata törzsek betörései ellen védekezni kellett. Erre kiválóan alkalmas volt a jobb parton elterülő magas löszfennsík. Későbbiekben a Duna Szekcsőnél folyó ágának vízhozama jelentősen megnőtt. Ennek, valamint annak a fizikai törvénynek következtében, mely szerint az északi féltekén a folyók jobb partjukat mossák erőteljesebben, az idők folyamán a löszhegy jelentős része a Dunába omlott. Lugioból csak néhány feliratos követ, valamint sírkövet sikerült megmenteni az utókor számára, melyek az ország különböző múzeumaiban találhatók. Ilyen volt az egykori tsz présház falából előbukkanó sírkő is. A többi hollétét homály fedi, jobb esetben az előbb említett épületekben, vagy még a föld mélyén rejtőznek. Sajnos sok értékes tárgy került ellenőrizetlenül magángyűjtők kezébe. A terület sokáig, sőt még ma is, az illegális régiségkereskedelem egyik forrása volt. Remények szerint a nemsokára elinduló rendszeres régészeti kutatások feltárnak még néhány értékes darabot, melyet helyben is megtekinthetnek a római kor iránt érdeklődők. Az egyik épen maradt emlék a Széchenyi utca elején található római-kút. A kút felett látható díszkövet a Jankovich-Bésán család állította, csak a kifolyóig vezető cserépből készült vízvezeték és egy nagyobb víztároló kőedény származik a római korból. A vízvezeték átmegy az 56-os főút alatt, messziről szállítva ide a forrásvizet. Vize sajnos nem iható. A tévhittel ellentétben az egykori tejcsarnoknál lévő oszlop nem római kilométerkő, melyek jóval nagyobb méretűek voltak, és felirattal rendelkeztek. Lugiohoz legközelebb Furkó-puszta határában találtak ilyen követ a római hadiút nyomvonala mellett, melyet egy ideig a bátai Szent vér templom bejáratánál állítottak fel. A mérföldkő 113 római mérföldet jelzett Aquincumtól. Több régi építésű ház padlózatában helyeztek el bélyeges téglákat is. Gyakran kerülnek elő kertásáskor, földműveléskor római sírok. A részlegesen feltárt temetők nagy száma és kiterjedése arra enged következtetni, hogy Lugio fénykorában közel tízezer embernek adott otthont. A Várhegy alatti Duna-parton sétálva a partoldalban több helyen is megfigyelhetők leomlott római épületek falmaradványai. A Duna romboló hatása miatt a löszfal megcsúszott (suvadás), és az ott lévő épületek, romok ledőltek, a löszfal pedig jellegzetes teraszos formát vett fel. A folyó a könnyebb anyagokat elszállította, így alakítva ki a löszbabákból álló un. "kövecset". Régebben homokos, löszbabás terület volt, azonban a 17
kőgát megépítésével a terület eliszapolódott. A "kövecs" valóságos kincsesbánya volt a régiséggyűjtőknek, mivel a folyó és a nagyobb esőzések fokozatosan mosták ki a földben lévő leleteket. Még ma is, nagyobb esőzések után gyakran lehet találni római pénzeket és cserepeket. Végig a Püspök-hegyen gazdag polgárok és katonák házai, villái állottak. Közvetlenül a Várhegy közelében freskódarabok kerültek elő. A feltáró régészeti ásatáson a feltételezett épületet nem sikerült megtalálni, nagy valószínűséggel az a Dunába omlott. Feltételezések szerint 30-50 méter löszfal vált végig a folyó áldozatává. Előkerültek viszont azok a bizonyítékok (padló darabok, fűtéscsövek, további freskók, szemétgödrök, kerámiák, érmék), melyek igazolták, hogy egykoron gazdag villa állhatott ezen a festői szépségű helyen. Padlófűtéses épületek nyomai a faluban több helyen is fellelhetők. A feltárás során készített több mint 4 méter mély kutatóárkok és szelvények alján őskori település nyomaira bukkantak a régészek. A nagy vastagságú kultúrréteg jellemző az egész területre. Szintén az ásatások során került elő a közelben lévő lecsúszott lösz teraszon egy több sírkamrából álló temető részlet is, melynek egyik sírja lett feltárva. A kövekből és téglából emelt kripta tetővel rendelkezett, alsó lezárt része alkotta a sírt, felül pedig egy kis helyiséget alakítottak ki vallási célokra. A sírt feltehetőleg feldúlták, és újratemetésre használták fel, egy szegényebb korszakban, amit a benne feltárt két téglasír bizonyít. Feltételezések szerint a Szent Jánoshegy nem csak épületeknek adott helyet, hanem a későbbiekben a Dunára néző oldalon temetőnek is használták, főleg a későbbi századokban. Az erőd hosszúsága 175 méter, megmaradt szélessége 75-130 méterre tehető. Halász Ferenc felmérései alapján ezek az adatok 146 méter hosszúságú, 81 méter szélességű erődöt feltételeznek. Rendelkezésre áll egy alaprajz, melynek nagy részét egy ismeretlen kutató vetette papírra. Ezt egészítette ki Halász Ferenc 1920-ban a meglévő alapfalak kiszedésekor történt felmérés adataival. A Várhegyen lévő tulajdonosok szőlőültetés miatt kibontották a meglévő falakat, és a kőanyagot pénzért eladták. Az erődre vonatkozó adatok még így is megbízhatatlanok, mert nem derül ki, az egyes falak mely korhoz köthetők. Jelentős későbbi építkezésekkel is számolni kell, főleg a középkorban, melyről nincsenek adataink. A hegy északi oldalán található mintegy 30 méter hosszú fal az elsődleges vizsgálatok szerint középkorinak tekinthető. Lugio legszebb régészeti emléke a vár területéről került elő. Marcus Aureliust ábrázoló bronz portré víztározó építése során került elő, és kalandos úton került a pécsi múzeumba. 18
Kis vízállás esetén a Várhegy alatti Duna szakaszon vastag falú épületek nyomai láthatók. Minden bizonnyal kikötésre szolgáló épületek maradványai lehetnek. A késő római korban itt állomásozott a dunai flotta, a classis Histriae egy részlege. Lugioban állomásozó csapatokról kevés ismeret áll rendelkezésre. Feliratos emlékekből, bélyeges téglákból, katonai diplomákból és antik írásos forrásokból lehet következtetni az egyes csapatok jelenlétére. Nagy számban előkerülő bélyeges téglái alapján biztosan állíthatjuk, hogy a cohors VII Breucorum a II-III. században Lugioban állomásozott. A római hadseregben a legio volt a legnagyobb csapategység. Ez általában tíz cohorsból állott. Egy cohors segédcsapatokkal együtt közel 1200 emberből állt, a római polgárjogot nyert breokus törzsből 8 cohorsot alapítottak, a VII. számú táborozott a Várhegyen. A csapat békeidőben téglavetéssel foglalkozott, téglái nem csak Lugioból kerültek elő. Szekcsőn a lösz mellett nagy mennyiségű téglakészítésre alkalmas föld található, ami kiváló nyersanyaga volt a római tégláknak. Dunaszekcsőn az 1960-as évekig téglagyár is működött. A téglakészítés nyomai több helyen is előkerültek a faluban és határában is. A csapat az évek folyamán több jelzőt is kapott, így olyan bélyegek is napvilágra kerültek, amihez az Antoniniana, Gordiana, Philippiana kiegészítések tartoztak. Az V. század elején Pannonia már nem tudott hatékonyan védekezni a keletről érkező népek ellen, ezért fokozatosan felhagyott a tartomány birtoklásával. A népvándorlás kora viszonylag kevés emléket hagyott maga után. A következő említés Anonymustól származik, ahonnét megtudhatjuk, hogy a honfoglaláskor Ödő, Ete fia várat épített a Duna mellett, melyet Szekcsőnek (Zecuseu) nevezett el. Feltehetően a római erőd romjait használták fel a vár építéséhez. Kevesen tudják, hogy Dunaszekcső középkori vára nem a római erőd helyén állt, hanem attól északra. Ezt bizonyítja Ottendorf Henrik 1663-ban készített rajza, mely két erődítményt ábrázol, egy romosat, és egy használatban lévőt, valamint a feltételezett helyen található nagy mennyiségű terméskődarab, és a vár egyik épen maradt sarka is. Több középkori pénz is napvilágra került a területen. Katanchich Péter már a XVIII. Század utolsó harmadában azonosította a mai Dunaszekcső területét a római Lugioval. Ezt a kutatók nagy része elfogadta, de volt olyan feltevés, hogy Altinummal kell Szekcsőt azonosítani. A kérdést véglegesen Wosinsky Mór döntötte el az írásos emlékek, és a környéken talált mérföldkövek alapján. Rómer Flóris a Magyar Tudományos Akadémia Archeológiai Bizottságának előadója 1865-ben végigjárta a limes 19
pannoniai szakaszát, alább az ő jelentéséből idézünk: " Még élnek emberek, kik az itteni vár falaira emlékeznek. A főtisztelendő esperes úr pedig látott igen szép faragványú domborművet. Hogy az összerombolástól megmentse, ígért a tulajdonosnak egy kila (kb. 100 kg) búzát, de az sejtvén, hogy biztosan arany van benne, mivel papja ilyen áron akarja tőle megvenni, maga kívánván az egész hasznot élvezni, darabokra töré, és így műtörténetünket eme jeles darabtól megfosztá ". Rómer még látott a Várhegyen római épületmaradványokat is. A leírás alapján csak sejthetjük, mennyi értékes emléktől fosztottak meg elődeink bennünket, de hiba lenne ezért őket hibáztatni. 1927-ben Halász Ferenc hívta fel a Nemzeti Múzeum figyelmét újabb leletekre. A helyszínen Paulovics István megtekintett a Rácmálában egy fűtőszerkezettel ellátott, félig meddig már elhordott épület maradványait. Felkeltette érdeklődését Halász Ferenc gyűjteménye is, melyből néhány értékes darabot a múzeum számára meg is szerzett. A következőkben a Marcus szobor megtalálásakor, 1974-ig kellett várni, hogy leletmentő ásatás legyen Dunaszekcsőn. 14 CONTRA FLORENTIAM Mohács-szigeten, Lugioval (Florentia, Dunaszekcső, Seetschke) szemben, a Duna bal partján található. A 19. századi robbantásos kőkibányászás során a kikötő még álló, hullámtörő kőfalai alapjaiban sérültek meg. A Duna sodrása jelenleg is folyamatosan rombolja az év nagy részében víz alatt levő falakat. A középkorban a Felszekcső faluhoz tartozó "Angyalok temploma" nevű épület állt a területen. Contra Florentiam helynév eredete talán keresztény hagyományokra vezethető vissza (MÓCSY 1965). Horváth Antal írta le először a római kori maradványokat (HORVÁTH 1885 37), majd Wosinszky Mór mérte fel (WOSINSZKY 1896 642). Mócsy András rekonstrukciója alapján a Verőce-típusú hídfők (kikötők) közé sorolhatjuk (MÓCSY 1958, 1983 270), Visy Zsolt tagadja ezt a besorolást (VISY 2000 98). A Domaszewsky és Frölich Róbert által végzett kisebb ásatásokról csupán egy utalás maradt fenn (CIL III 10278). A cölöp alapokra épült, téglasoros-kiegyenlítésű, mészhabarcs kötőanyaggal felrakott kőfalak technikai vizsgálata is megtörtént (KŐHEGYI - NOVOTNY 1968). Contra 14 Visy Zsolt: A római limes Magyarországon Visy Zsolt: A ripa Pannonica Magyarországon Pannonia régészeti kézikönyve Kőhegyi Mihály-Novotny Iván: Adatok és megjegyzések a contra Florentiam római kori kikötőről Kőhegyi Mihály: Rómer Flóris és Paulovics István feljegyzései Dunaszekcsőről 20
Florentiam a Pannoniát Dáciával, illetve a szarmata Barbaricummal összekötő útvonal fontos átkelőhelye és kereskedelmi csomópontja volt (SEBESTYÉN 1926, KŐHEGYI 1969-70), elsősorban Dacia provincia létezése idején (i. sz. 106-271). Kőfalak, tegulák, cseréptöredékek, érmek kerültek elő a lelőhelyen. Különösen jelentős, római kori tárgyi leletek a feliratos köveken kívül egyelőre nem ismertek innen, komolyabb ásatás még nem volt a lelőhelyen. A mai Dunaszekcső területén lévő római települést nem mindig Lugionak hívták. A III. század vége felé a települést az írásos emlékek szerint már Florentia-nak nevezték. Bár erre csak közvetett bizonyíték van. A pannoniai helyiségeket felsoroló III. században íródott Notitia Dignitatum szerint Altinum (Mohács-Kölked) és Ad Statuas között található egy erőd a Duna bal partján, minek neve contra Florentiam (" equites sagitarii altino, nunc in burgo contra Florentiam " - Florentiaval szemben fekvő burgus, írja a forrás). A jelzett szakaszon egyedül Dunaszekcső-Dunafalván találhatók római romok a balparton. A bal parti erődöt feltehetőleg a Daciaba induló út védelmére hozták létre. Ezt a tábort használták az őrjáratot biztosító lovas csapatok. Ezenkívül fontos szerepet tölthetett be a barbár törzsek betörésének megfékezésében is, valamint kikötési célokra is használták. Egyes vélemények szerint az erőd Diocletianus idejében épült, és építését a császár 293-ban Lugioban tett látogatása alkalmával személyesen ellenőrizte. Más vélemények szerint II. Constantius alatt épült. Még az sem teljesen biztos, hogy contra Florentiamot ténylegesen a Dunafalván lévő romokkal kell azonosítani. Méreteit és falainak vastagságát tekintve nem jelentéktelen erődről van szó. Sajnos ma már a dél-keleti tornyának torzóján kívül a többi része eltűnt Szekcső és Dunafalva épületeinek falaiban. Először Horváth Antal 1885-ben írta le a burgus akkor még nagy kiterjedésű romjait, melynek falai a Dunába nyúltak. Frőlich Róbert végzett régészeti ásatásokat a helyszínen, feltehetőleg az ő általa készített alaprajzot közölte Wosinsky "Tolna megye őstörténete" című kétkötetes művében. Az erőd átvizsgálásakor több feliratos követ is felfedeztek. Wosinsky Mór 1894-ben 6 feliratos kőről tesz említést, melyekből csak hármat sikerült megmenteni, a többit Bésán báró vásárolta meg, és az egyik uradalmi épületbe falaztatta be. Az erőd méreteit 85 méter hosszú és 59 méter szélességben határozta meg. A falak 190 és 145 cm szélesek voltak. Megemlíti, hogy egyes tulajdonosok, kinek földje alatt az erőd falai húzódtak, dinamittal bányászták az építési anyagot, amit később pénzért adtak el. A Duna az évszázadok alatt nagy mennyiségű iszappal borította el az erődöt. Ez volt a 21
magyarázat arra, hogy a burgus falai ekkor még viszonylag épségben megmaradtak. A század végi folyószabályozások egyes szakaszokon azonban megváltoztatták a Duna építő-romboló képességét, és az erőd területéről évről évre több iszapot vitt magával, így fedve fel az eddig rejtve lévő falakat. A mai Dunaszekcső területén lévő római települést nem mindig Lugionak hívták. A III. század vége felé a települést az írásos emlékek szerint már Florentia-nak nevezték. Bár erre csak közvetett bizonyíték van. A pannoniai helyiségeket felsoroló III. században íródott Notitia Dignitatum szerint Altinum (Mohács-Kölked) és Ad Statuas között található egy erőd a Duna bal partján, minek neve contra Florentiam (" equites sagitarii altino, nunc in burgo contra Florentiam " - Florentiaval szemben fekvő burgus, írja a forrás). A jelzett szakaszon egyedül Dunaszekcső-Dunafalván találhatók római romok a balparton. A bal parti erődöt feltehetőleg a Daciaba induló út védelmére hozták létre. Ezt a tábort használták az őrjáratot biztosító lovas csapatok. Ezenkívül fontos szerepet tölthetett be a barbár törzsek betörésének megfékezésében is, valamint kikötési célokra is használták. Egyes vélemények szerint az erőd Diocletianus idejében épült, és építését a császár 293-ban Lugioban tett látogatása alkalmával személyesen ellenőrizte. Más vélemények szerint II. Constantius alatt épült. Még az sem teljesen biztos, hogy contra Florentiamot ténylegesen a Dunafalván lévő romokkal kell azonosítani. Méreteit és falainak vastagságát tekintve nem jelentéktelen erődről van szó. Sajnos ma már a dél-keleti tornyának torzóján kívül a többi része eltűnt Szekcső és Dunafalva épületeinek falaiban. Először Horváth Antal 1885-ben írta le a burgus akkor még nagy kiterjedésű romjait, melynek falai a Dunába nyúltak. Frőlich Róbert végzett régészeti ásatásokat a helyszínen, feltehetőleg az ő általa készített alaprajzot közölte Wosinsky "Tolna megye őstörténete" című kétkötetes művében. Az erőd átvizsgálásakor több feliratos követ is felfedeztek. Wosinsky Mór 1894-ben 6 feliratos kőről tesz említést, melyekből csak hármat sikerült megmenteni, a többit Bésán báró vásárolta meg, és az egyik uradalmi épületbe falaztatta be. Az erőd méreteit 85 méter hosszú és 59 méter szélességben határozta meg. A falak 190 és 145 cm szélesek voltak. Megemlíti, hogy egyes tulajdonosok, kinek földje alatt az erőd falai húzódtak, dinamittal bányászták az építési anyagot, amit később pénzért adtak el. A Duna az évszázadok alatt nagy mennyiségű iszappal borította el az erődöt. Ez volt a magyarázat arra, hogy a burgus falai ekkor még viszonylag épségben megmaradtak. A század végi folyószabályozások egyes szakaszokon azonban megváltoztatták a Duna építő-romboló 22
képességét, és az erőd területéről évről évre több iszapot vitt magával, így fedve fel az eddig rejtve lévő falakat. Halász Ferenc 1913-tól végig figyelemmel kísérte a falak előbukkanását, majd azok építési célokra történő széthordását. Az általa készített feljegyzéseket halála előtt a Nemzeti Múzeumnak adományozta. Adatait felhasználva készítette el Mócsy András az erőd tudományos szempontból elfogadott alaprajzát. 1958-ban történő helyszíni vizsgálatai alapján megállapította, hogy contra Florentiam azonos tervek alapján készülhetett, mint a Duna és a Rajna más bal parti erődítményei, melyek hadikikötőként szolgáltak. A későbbiekben Kőhegyi Mihály a bajai múzeum igazgatója pontosította az erőd leírását. Az erőd nyugati falait a Dunába építették, ezért azokat erős tölgyfagerendákra rakták, nehogy megsüllyedjen az ingoványos talajon. A jégzajlás ellen is tölgyfagerendákkal biztosították az oldalfalakat. Az erőd maradványainak nagyobb tömegű elhordása 1800-ban, a szekcsői római katolikus templom építésével kezdődött. A még meglévő falmaradványokat 1927-ben a Szigetben építendő kultúrház céljára bontották szét. Az 1956-os árvíz utáni újjáépítéskor az emberek figyelmét ismét felkeltette az olcsó építési anyag, de szerencsére a pécsi múzeum hathatós befolyására sikerült az újabb pusztítást megakadályozni. Az előkerült bélyeges téglák, a feliratos kövek újra felhasználása, ez egyes falak eltérő építési módja arra enged következtetni, hogy az erőd nem egy időben épült. Diocletianus császár feltehetően az erőd bővítését ellenőrizte itt jártakor. Az építéshez nagy mennyiségű Lugioból származó építőanyagot is felhasználtak. A Notitia Dignitatum szerint az erődben a classis Hystriae folyami hadosztály és equites Dalmatae lovas nyilas csapat egy-egy részlege állomásozott. Nagy mennyiségben kerültek elő olyan bélyeges téglák, melyeket Lugioban nem lehetett felfedezni. Ezek I. Valentinianus császár (364-375) tiszti bélyegeit tartalmazták (OFARBONO, OFARMAXENTIA.) és az erőd megerősítését szolgáló késő római építkezésekkor kerültek az erőd falaiba. A néphagyomány szerint az erőd területén kell a középkorban feltételezni az "Angyalok egyházat" nevű templomot, melyhez egy, a mohácsi csatával kapcsolatos érdekes történet is tartozik. Nevét onnan kapta, hogy a monda szerint szentélyét angyalok hozták. Az erőd keleti oldalán valóban találtak olyan sárba épített falakat, melyek a 23
templom falai lehettek. A középkorban létező Felszekcső nevű falut is a romok környékére feltételeznek. 15 ALTINUM - Mohács-Kölked Altinum auxiliáris tábora Mohács-Kölked közelében fekszik egy kisebb magaslaton (Hajlokpart, Szőlőhegy, Várdomb) a régi holt Duna-ág partján. A Duna az idők során jelentős szélességű sávot elragadott belőle. Nagysága légifelvétel segítségével határozható meg: hosszúsága 230 m, megmaradt szélessége 150-180 m. Amatőr régészek az erőd három sarkánál legyező alakú tornyokat találtak. Fülep Ferenc 1975 évi kutatása az északi és a nyugati oldal egy-egy falszakaszának feltárását eredményezte. Az erőd és környéke már régóta ismert volt. Marsigli római leletekről tudósít, éstudomásunk van róla, hogy Klimó György pécsi püspök a XVIII. Század második felében ásatásokat végeztetett ezen a területen. Rómer Flóris és a későbbi régészek az erőd közelében talált kibontott sírokról tudósítanak. A leletek egy része a mohácsi és pécsi múzeumba került, jórészük azonban elkallódott. Katona-Győr Zsuzsa 1987-1989 között végzett leletmentő ásatása az erőddel kapcsolatos pontosabb információkat eredményezett. Az I. században alapított erőd helyőrsége legkésőbb Hadrianus korától kezdve a cohors I. Lusitanorum volt. Valószínűleg később is itt állomásozott, talán a III. század vészterhes éveiig. A IV. században előbb az equites sagittarii, majd a cuneus equitum Fortensium tartózkodott itt a Notitia Dignitatum szerint. Altinum a pannoniai limes szakasz utolsó Magyarország területén lévő erődje. 16 Belső erődök Valeria provincia belsejében vastag falakkal és tornyokkal megerődített nagyméretű katonai támaszpontok, ún. belső erődök észak-déli irányú láncolata helyezkedett el (Környe, Tác, Ságvár, Alsóhetény-puszta) A II. Constantinus császár idején patkó alakú oldaltornyokkal és legyező alakú saroktornyokkal felépült, majd a későbbiekben kerek tornyokkal ellátott, 15 Visy Zsolt: A római limes Magyarországon Visy Zsolt: A ripa Pannonica Magyarországon Pannonia régészeti kézikönyve Kőhegyi Mihály-Novotny Iván: Adatok és megjegyzések a contra Florentiam római kori kikötőről Kőhegyi Mihály: Rómer Flóris és Paulovics István feljegyzései Dunaszekcsőről 16 Visy 24
egymáshoz meglehetősen hasonló alaprajzú belső erődökben gyűjtötték össze a terményadót. A katonai ellátmányt innen osztották szét a limesen állomásozó katonáknak és a mozgó hadsereg katonáinak, a környező lakosság számára pedig mezőgazdasági eszközöket készítettek. Az erődfalakba gyakran építettek be másodlagosan korábbi faragott köveket. A gazdasági épületeken kívül a legjelentősebb létesítmények az erődökben feltárt, villaszerűen kialakított, központi udvarból és azt körülvevő helyiségekből álló parancsnoki épületek voltak. 17 Környén, Ságváron és Alsóhetényben nagy, négyzet alakú, kerek oldaltornyos falakkal körbezárt építmények alapfalait rejti a föld. Alaprajzuk nem emlékeztet a római városokra, sokkal inkább hasonlít a katonai építményekre. Rendeltetésük sokáig vitatott volt. Az összes erődnél meglévő kerek oldaltornyok miatt nem volt kétséges, hogy ezek a 4. században épült objektumok Nagy Constantinus (306 337) uralkodási idejére annak végére keltezhető. Ezért katonai építkezéseknek kell tartani az erődöket. Soproni Sándor a 4. századi igazgatási kimutatásban, a Notitia Dignitatumban felsorolt cohors parancsnokok állomáshelyével azonosította a lelőhelyeket. KÖRNYE Vincentia SÁGVÁR Quadriburgium, ALSÓHETÉNY Iovia cohors-állomáshelyek voltak. A védművekkel közrefogott alsóhetényi erőd a legnagyobb alapterületű a belső erődök között. Alaprajza szabálytalan négyszög, oldalai rendre: 458, 450, 472 és 499 méter. Az alsóhetényi erőd épületei: egy négy pillérsoros horreum, egy három hajós és egy teremraktár, egy gyengébb falú gazdasági épület, karámok, laktanya, fürdő, villaalaprajzú perisztiliumos főépület. Az ásatások eredményeként meg lehetett állapítani: a fent említett belső erődök nemcsak védműveik azonossága, hanem mind a hely kiválasztása, mind a beépítés jellege és az épületek rendeltetése tekintetében jól meghatározható, azonos típust képviselnek, tehát azonos elgondolás szerint épültek. 17 Fazekas, Gábor, Nagy, Visy 4. 25