TDK DOLGOZAT INIURIA TÉNYÁLLÁSOK A RÓMAI JOGBAN

MISKOLCI EGYETEM ÁLLAM ÉS JOGTUDOMÁNYI KAR JOGTÖRTÉNETI ÉS JOGELMÉLETI INTÉZET RÓMAI JOGI TANSZÉK JOGTÖRTÉNETI ÉS RÓMAI JOGI SZEKCIÓ TDK DOLGOZAT INIURIA TÉNYÁLLÁSOK A RÓMAI JOGBAN KONZULENS: DR. SÁRY PÁL KÉSZÍTETTE: DIENES EDINA EGYETEMI DOCENS J-502 MISKOLC 2010

TARTALOMJEGYZÉK 1. BEVEZETÉS... 2 2. A RÓMAI BÜNTETŐJOG ÁLTALÁNOS JELLEMZÉSE... 4 3. INIURIA-TÉNYÁLLÁSOK A RÓMAI JOGBAN... 18 3.1 Iniuria-tényállások a régi Róma archaikus korszakában... 18 3.2 Iniuria-tényállások a preklasszikus római jogban... 28 3.3 Az iniuria-tényállások kazuisztikájának kidolgozása a klasszikus korban... 35 3.4 Iniuria-tényállások a posztklasszikus római jogban... 46 3.5 Az iniuria-tényállások és szabályozásuk a jusztiniánuszi jogban... 52 4. SZEMELVÉNYEK A SZEMÉLYI INIURIÁK VONATKOZÁSÁBAN A DIGESTA ÉS GAIUS INSTITÚCIÓI ALAPJÁN... 54 5. A SZEMÉLYI SÉRTÉSEK WATSON ANGOL NYELVŰ TANULMÁNYÁNAK ISMERETÉBEN... 63 6. SZEMÉLYI SÉRTÉSEK PETER B. H. BIRKS ANGOL NYELVŰ TANULMÁNYA ALAPJÁN A XII TÁBLÁBAN... 74 7. BEFEJEZÉS... 84 8. IRODALOMJEGYZÉK... 86 9. JOGSZABÁLYJEGYZÉK... 87 10. FORRÁSJEGYZÉK... 88 1

Bevezetés Dolgozatom megírásának célja, hogy az ókori Rómában fellelhető iniuriatényállások / vagyis személyi sértések / jogi szabályozását bemutassa, rendszerezze, illetve elemezze. Mivel ezen tényállások ismertetését a történeti korszakok segítsége nélkül nem lehet elvégezni, így ezen időszakok szerinti lebontásból vonhatók le az iniuriára vonatkozó következtetések, illetve összefüggések. Dolgozatomban igyekszem felvázolni a nagy jogtudósok közötti véleményütközéseket is. Mivel a római jog alatt elsősorban a magánjogi szabályozás értendő, így a római jognak azt a kisebb részét igyekszem minél részletesebben szemléltetni. A római büntetőjogon belül az iniuriára vonatkozó kevés forrásból, illetve szakirodalomból is használtam fel a dolgozatomban. A 4. fejezet címét képező szemelvények jól áttekinthető képet adnak a Gaius Institútióiban és a Digestában található iniuria tényállásokról. Az 5. és a 6. fejezetben szereplő 2 angol nyelvű tanulmánya pedig jól láthatóan jogelméleti szintre helyezi ezen tényállások elemzését, valamint kicsit más szempontból, illetve részletesebben mutatja be őket. Ezen angol tanulmányok némely helyeken még nyelvi nyelvtani nézőpontból is körüljárják a membrum ruptum / tagcsonkítás / és az os fractum / csonttörés / körüli problematikát. Az, hogy a személyiségi jog hol helyezkedik el a jogrendszerben (közigazgatási jog, büntetőjog, polgári jog stb.), azokkal a tényállások együtt, amiket a személyiségi jognak védenie kellene, ma is vitatott. Ez a kérdés ma sem tisztázott. Ugyanis még ma sem lehet eldönteni, hogy a személyiségsértés milyen tényállásainak védelme tartozik a polgári jog keretei közé. Ennek a bizonytalanságnak az alapja az, hogy a mai személyiségi jog a XIX. század német-római magánjogelméletének, a pandektisztikának a terméke. Azonban ez is csak elméleti kategória, és a pandektisztika csak odáig jutott, hogy a személyiséget a jogképességgel azonosította. A pandektisztika az eredeti jusztiniánuszi joganyagra támaszkodott. Így a személyiségi jog modern kutatásának előfeltétele azon tényállások tisztázása, amelyek a római jog 2

különböző fejlődési szakaszaiban személyiségsértésnek minősültek. Ezzel én is egyetértek, mert így nagyobb figyelmet lehet fordítani a személy elleni bűncselekményekre. A római jogban a személysértés az iniuria, mint deliktum tényállásai között lelhető fel, és ezzel a ius privatum (római magánjog) körébe tartozik. Azonban nem minden iniuria-tényállás tartozik a ius privatum körébe. Pl. az emberölés (parricidium) is személysértés és ez már crimen, közüldözés alá eső bűncselekmény. Ez a római közjogban helyezkedik el. Szerintem személyiségi joggal a modern jogrendszerekben majdnem minden jogág foglalkozik. A magyar jogban a személyiségi jogot legmagasabb szinten az alkotmányjog szabályozza. Ezen kívül foglalkozik személyiségi jogi kérdésekkel a közigazgatási jog, a polgári jog és a büntetőjog. Dolgozatomban külön-külön fogom elemezni az iniuria-deliktum tényállásait az archaikus, a preklasszikus, klasszikus, posztklasszikus és a jusztiniánuszi jogban. Ez a tisztázás azonban a történeti előzmények nélkül, a társadalmi viszonyok fejlődésének másodlagos tényezőként való kezelése, illetve figyelmen kívül hagyása mellett sehogy sem oldható meg. Nagyon jó kiindulási alapul szolgálnak a rendelkezésre álló különböző forrásanyagok. Szerintem jó forrásanyag a XII táblás törvény, a Digesta és a jusztiniánuszi joganyag is. A dolgozat utolsó 3 fejezete inkább kiegészítő jellegű célt szolgál. Az egyik a Digesta és Gaius Institúciói alapján készült szemelvények a személyi iniuriákról. A dolgozat ezen részében a magyar szöveget annak latin megfelelőjével állítom párhuzamba. A további 2 fejezetben pedig 2 angol nyelvű tanulmányt dolgozok fel. Ezen 2 fejezetben elsősorban a membrum ruptum és az os fractum körüli problémákra kívánok rávilágítani. 3

A római büntetőjog általános jellemzése Az archaikus Rómában az iniuria szó többrétegű fogalmat képezett. Ez egyrészt kezdettől fogva a jogellenesség általános tényállását jelentette (a becsületsértés tényállását is magában foglalva 1 ), másrészt a modern becsületsértés ősét alkotó magánbűncselekménynek számított. Ebből megállapítható, hogy a modern értelemben vett személyiségi jogok egyik őse volt. A mai általánosan elfogadott nézet szerint iniuria az, amit a rómaiak a Theodore Mommsen (1817-1903): utolsó nagy munkája a Römisches Strafrecht (Római büntetőjog, 1899) volt. jog (ius) fogalmával szembeállítottak. Ez a gondolat Mommsentől 2 származik. Ebből a jogtalanságfogalomból fejlődött ki később a furtum fogalma, ami a lopáson és a sikkasztáson kívül magában foglalta a szűkebb értelemben vett iniuriát, vagyis a testi sértést és a dologrongálást 3 is. Ez a nézet azonban nem fogadható el. Ugyanis az ókori Rómában a magánjogi jogellenesség általános tényállása, mint olyan nem lelhető fel. 4. Az i.e. VI., ill. V. században a konkrét értelemben vett iniuriát jelentette a pater familias személyének, a hatalma alatt álló embereknek (feleség, gyerek, rabszolga) és azon vagyontárgyaknak a sérelme, amikre a pater familias a meum esse kifejezést mondhatta (pl. háziállatok, olajfák, stb). Ebből következik, hogy történeti szempontból az első iniuria-tényállás a pater familiast megillető házi hatalomnak alapos ok nélküli megtámadása volt. Ez vindicatio (alaptalan perlés) útján valósult meg. A XII táblás törvény tartalmazza az iniuria további tényállásait. Ezek a következők: a) a tagcsonkítás, ami egy testrész funkcióképtelenné tétele (membrum ruptum), b) csonttörés kézzel vagy doronggal (os fractum), c) valamint a pater familias személyét vagy a hatalma alá tartozó embereket 1 A. Pernice: Labeo II. Halle, 1878, 7.o. 2 Th. Mommsen: Römisches Strafrecht. Leipzig, 1899, 784. és 825. o. 3 R. Maschke: Die Persönlichkeitsrechte des römischen Iniuriensystems. Breslau, 1903. 2.o. 4 M. Kaser: Das altrömische ius. Göttingen, 1949, 207-208. o. és Zum ius Begriff der Römer. Essays Beinert 2., 1979, 63-81. o. 4

(feleség, gyerek, rabszolga) ért mindenféle egyéb könnyű testi sértés, ami nem tartozik az előbb felsoroltak közé. Ez volt a szűkebb értelemben vett iniuria. d) a herediumon (olyan telek, ahol a házközösségi ház áll és ahol a pater familias Sólyom László: Pécsen született 1942- ben. Jogász, 1990-98- ig az Alkotmánybíróság elnöke, 2005-től 2010 - ig köztársasági elnök. Prof. Pólay Elemér (Zombor, 1915 Szeged, 1988), jogtörténész, egyetemi tanár, 1945-49-ig egyetemi tanárként vezette a Miskolci Jogakadémia római jogi tanszékét. a családtagjaival lakik), vagyis a háztáji gazdaságban lévő olaj-, gyümölcsfa, szőlőtő szándékosan, rosszindulatból, a tulajdonos akarata ellenére történő gyökerestől való kiirtása (successio arboris), valamint a háziállatok megölése is. Paulus szerint ide sorolható a gúnydalok nyilvános éneklése is (malum carmen, halálbüntetés a szankció) 5. Sólyom László helyesen mutat rá, hogy ezekből a konkrétan meghatározott tényállásokból az tűnik ki, hogy ekkor még nem létezett általános iniuria-fogalom. Az is egyértelmű, hogy nincsenek meghatározva szubjektív felelősségi feltételek sem 6, mint például kényszer, fenyegetés, tévedés, stb. Pólay professzor is inkább vele ért egyet, mint Mommsennel. Az ő álláspontja szerint teljes képtelenség, hogy a jogszerűség-jogellenesség teljesen kidolgozott fogalma már ekkor létezett volna 7. A XII táblás törvény szabályai korántsem problémamentesek. Eszerint: 1. a tálió-büntetés több esetben végrehajthatatlan volt, 2. az enyhébb személysértéseknél megjelent az infláció, 3. a törvény túl általánosan fogalmazott, mert pl. egy enyhe pofont és egy mély kardvágást szintén 25 as-szal büntettek. A XII táblás törvény tényállásai amellett szólnak, hogy kezdettől fogva a személyiség védelme volt az iniuria lényege. Ennek azonban ellentmond a VIII.tábla 5 Paulus Sent. 5.4.6, Gaius 3. 223 6 Sólyom L.: Az iniuria és a személyiségi jogok. Semlegesség és technika, in: Állam- és Jogtudomány 1981/2. 223 7 Pólay E.: Iniuria dicitur, quod non iure fit, in: Jogtörténeti tanulmányok VI., Bp., 1986. 323. 5

szabályainak rendszertelensége. Ez több okra vezethető vissza: 1. a konkrét tényállások és az általános jogfogalmak összeegyeztethetetlenségére, 2. a különböző büntetések eltérő fokozataira, 3. végül a szubjektív felelősségi feltételek hiányára. Ezt szemlélteti a történeti fejlődés is. Bár a tettleges becsületsértések és megalázások nagyon gyakoriak voltak, a jog ebben a korai időszakban még alkalmatlan volt büntetés kiszabására. Ugyanis az erkölcs és a szokás uralma alatt állt. Pl. nem büntették a házasságtörést sem. A férj ilyenkor magánbosszút alkalmazhatott. Meglepő, furcsa dolog, hogy a XII táblás törvény halált szab ki a gúnydalok éneklőire, ugyanakkor közömbös a tettleges becsületsértések iránt. Éppen ezért nagyon valószínű, hogy a malum carmen nem gúnydalt jelentett a törvényben. Ezt a szót csak Cicero korára azonosították a macskazenével, ami gúnyversekkel való megszégyenítés volt. A preklasszikus jog korszakában az iniuria-tényállásokat illetve szankcióikat a praetori ediktumok átalakították, egységesítették. Ekkorra már a XII tábla tarifális pénzbüntetési rendszere felszámolódott. A praetor kialakította az actio iniuriarumot. Ez azt jelenti, hogy a magisztrátus a pater familias keresetében megbecsülte azt a kárt (aestimatio), amit az közvetlenül vagy közvetve elszenvedett, és így nyújtott neki anyagi elégtételt. Így fejlődtek a személy elleni iniuriák is. Az iniuria-keresetek közé a testi sértéseken kívül további tényállásokat minősítettek iniuriának. Az első praetori ediktumklauzula a convicium tényállását tartalmazza, amit az i.e. 80-as években alakítottak ki 8. Az első lépés a testi sértés tényállásának kiterjesztése felé az volt, hogy a praetor iniuriának minősítette a pater familias sérelmére elkövetett fülsértő macskazenét, ami annak fülét, mint emberi testrészt sértette (aures violant). Ezzel megtörtént az első lépés a becsületsértés tényállásának kiépítése felé. Ekkor dolgoztak ki egy másik iniuria-tényállást, az infamatiót. Ez a pater familias jó hírének, becsületének megsértését, bemocskolását jelentette (Ulpianus D. 47.10.15.25.) Iniuriának minősült a rabszolga megsértése, ha ez a családfő közvetett sérelmét is eredményezte 8 Pólay E.: A személyiség polgári jogi védelmének történetéhez. Iniuria-tényállások a római jogban. Acta Juridica et Politica. Universitatis Szegediensis. XXX (1983). 50. és köv. o. 6

(Ulp. D. 47.10.15.37.), például más rabszolgájának durva bántalmazása (verberatio) ill. amikor idegen rabszolgát ura akarata ellenére kínvallatás alá vontak (quaestio iniussu domini). Az adtemptata pudicitia szintén iniuriának minősült, ha ez a jó erkölcsök ellenére (contra bonos mores) történt (D. 47.10.15. 19-22). Ez olyan személysértést, pontosabban szeméremsértést jelentett, hogy valaki egy mater familiast vagy egy praetextatust (17 évet be nem töltött szabad születésű fiú vagy leány) a) a kíséretétől megfoszt, b) az illetőt megszégyenítő szavakkal leszólítja (appellare), c) vagy az utcán szótlanul, tüntetőleg követi (adsectare). A proskripciók idején az anarchia felszámolására L. Cornelius Sulla Kr.e. 81-ben hozott lex Cornelia de iniuriis című törvénye tovább bővítette az iniuria-tényállások körét, bizonyos tényállásokat közbűncselekménnyé nyilvánított (crimen iniuria), és elbírálásukra önálló törvényszéket (quaestio de Lucius Cornelius Sulla (Kr.e. 138 - Kr.e 78, Puteoli): a római történelem első nagy polgárháborújának győztese; politikai-intézményi reformjai meghatározóak voltak. iniuriis) állított fel. Mielőtt a törvényben lévő tényállásokat és büntetésüket elemezném, szeretnék pár szót ejteni az eljárás lényegéről és a törvényszékről. A lex Cornelia alapján indítható eljárásról máig vitatkoznak, hogy formuláris, vagy quaestiós eljárás volt-e. A formuláris eljárás mellett nem szólnak erős érvek. A törvény értelmében ez az eljárás egy quaestio előtti vádemelésnek számít annak ellenére, hogy csak a sértett lehetett a vádló. Lábady szerint Sulla reformjának lényege az, hogy magánvád alapján induló közpert hozott létre 9. Kérdéses az is, hogy milyen törvényszék járt el a különféle ügyekben. Egyes nézetek szerint a quaestio de iniuriis nem állandó, hanem csak esetről esetre felállított (ad hoc) bíróság volt. Ez azonban helytelen álláspont. Mivel a crimen iniuriae volt az 9 Lábady Tamás: i.m. 7.n.82. 7

egyik leggyakoribb közbűncselekmény, így Sulla egy állandó és önálló törvényszéket állított fel az iniuria-bűncselekmények elbírálására. Sulla törvénye 3 esetben adta meg a perlési lehetőséget. Ezek az alábbiak: megverés (verberatio), taszigálás (pulsatio) és magánlaksértés (domum vi introire). Ulpianus elemezte a verberatio és pulsatio közti különbséget. Szerinte míg az előbbi magatartás fájdalommal járó, addig az utóbbi fájdalom nélküli bántalmazást jelent 10. Mommsen úgy gondolta, hogy míg a verberatio verést, ütlegelést jelentett, a pulsatio a sértett lökdösését, taszigálását jelentette. A verberatiót puszta kézzel, valamint bottal vagy más eszközzel is el lehetett követni. Ez a két tényállás magába olvasztotta a XII táblás törvény 3 tényállását: a tagcsonkítást, a csonttörést és a szűkebb értelemben vett iniuriát. Ezek magukban olvasztották a mai értelemben vett tettleges becsületsértés és testi sértés valamennyi esetét. Fontos alapelvet képezett a törvényben a magánlakás sérthetetlensége. A pater familias házközösségének büntetőjogi védelme fontos tényállásnak számított. Pl. az adós házába még perbehívás esetén sem lehetett belépni 11, házkutatást is csak nagyon szigorú formaságok betartásával lehetett tartani 12. A házi béke megsértése a sullai törvényben széles tényállást ölelt fel. Nemcsak az erőszakos behatolás, hanem a lakáshasználó visszatérésben való megakadályozása is a törvényi tényállás részét képezte. Ebből következik az is, hogy nem csak a háztulajdonosok perelhettek, hanem a lakáshasználók is 13. Smith szerint a lex Cornelia büntette a más jó hírnevét, becsületét sértő liber (hosszabb terjedelmű mű) készítését, majd ezt a tényállást kiterjesztették a carmen -ekre is (rövidebb terjedelmű írásbeli vagy szóbeli kompozíció, éneklésre vagy szavalásra szánták) 14. Levy álláspontja az elfogadhatóbb, aki másképp gondolkodik. Szerinte Sulla nem büntethette ezeket a tényállásokat, mert: a) csak a korábban említett 3 esetben lehetett pert indítani a törvény alapján, b) ezeket a tényállásokat a császárkorban büntették, 10 D. 47,10,5,1 11 Quint. inst. or. 7., 8., 6. 12 XII tab. 8., 15./b: lance et licio 13 D. 47.10.5.2. és Inst. 4.4.8. 14 Smith: i.m. 174. skk. 8

c) annyira sok volt ebben az időszakban az erőszakos cselekmény 15, hogy Sulla emiatt sem foglalkozhatott ezekkel a becsületsértési és rágalmazási tényállásokkal. A források nem szólnak arról, hogy Sulla hogyan oldotta meg a crimen iniuriae büntetési rendszerét. Valószínű, hogy a bűncselekmény büntetése csak pénzbüntetés lehetett. Egyesek szerint törvényben meghatározott fix összeg volt, míg mások szerint a büntetés összegét becsléssel lehetett megállapítani. Álláspontom szerint is inkább az utóbbi nézőpont fogadható el. Könnyen belátható, hogy a tarifális pénzbüntetés visszaesést jelentett volna a praetori korhoz képest. Az eltérő bűncselekményeket eltérő összeggel sújtották, valamint a kiszabott pénzbüntetés összege a sértettet illette. Hitzig 16, Lübtow 17 és Lábady 18 szerint a törvény a pénzbüntetés mellett intestabilitast is alkalmazott. Álláspontjuk azonban nem helyes, mert ezt nagy valószínűséggel az Augustus-korabeli senatus consultum vezette be. Fontos még megemlíteni a törvényhez, hogy Sulla korában verberatio és pulsatio esetén a sértett szabadon választhatott, hogy igényét magánjogi úton vagy quaestiós eljárás útján érvényesíti. A kétféle keresetet nem lehetett halmozni. Sulla törvénye a formális eljárás helyett kialakította a quaestiós eljárást, ami a sértettek számára jóval egyszerűbb, és fejlettebb volt. A vádlott távolmaradása nem akadályozta a büntetés kiszabását sem. Az is a sértettek előnyét szolgálta, hogy a pénzbüntetés végrehajtása nem igényelt újabb pert. A klasszikus korszakban az iniuria-fogalom a testi sértésekről már kiterjedt a becsület védelmére is. Ezáltal a jogvédelem általánossá vált.feltehetően ennek a folyamatnak az oka a rómaiak érzelmi életének finomodása és ebben szerepet játszott kulturális fejlődésük 19 is. Ezzel a fejlődéssel párhuzamosan a magánbűncselekmények egész rendszere átrendeződik, megváltozik. A klasszikus korban a jogtudósok széles körű kazuisztikát 15 Lábady Tamás: Az eszmei kártérítés antikja, in: Jura 1994/1.8. és Cic. inv. 2, 20. 16 Hitzig: i.m. 76. 17 Lübtow: i.m. 98. 18 Lábady: i.m. 8. 19 Lübtow 139. 153. old. Kaser 614. old. Jhering: Rechtsschutz gegen injuriose Rechtsverletzungen. Gesammelte Aufsätze, III. Jena, 1886. 234. old. 9

dolgoztak ki, aminek középpontjában a rabszolgatartó védelme állt. Ez is csak akkor, ha az idegen rabszolga bántalmazása a rabszolgatartó ellen irányult. A valóságos tulajdonos mellett már az is védelemben részesült, aki quasitulajdonosi helyzetben volt. Pl. a jóhiszemű birtokos. Iniuriának számított az a Gaius által említett eset is, ha valaki fizetésképes adósának vagyontárgyait csődeljárás céljából íratja össze. Iniuria az is, ha valaki mást alaptalanul adósának mond, másról ilyet híresztel, stb (D. 47.10.15.33.). Az actio iniuriarum-nak speciális jellege volt. Ezt csak akkor lehetett alkalmazni, ha a tulajdonosnak más jogvédelmi eszköz nem állt rendelkezésére. I. Justinianus (483 Taurisium 565 Konstantinápoly): bizánci császár (527-565); a birodalom újjászervezője, a Codex Justinianus néven ismert törvénygyűjtemény összeállításának kezdeményezője és támogatója. A posztklasszikus kor jogtudománya egy fontos generálklauzulát alakított ki. Ez alapján már minden jogellenes magatartás iniuriának minősült. Ebben a klauzulában a contumelia már nem jelent önálló iniuria-tényállást (Gai. 1.141-3.222. D. 47.10.1. pr. 47.10.7.8. 47.10.13.14. 47.10.15. 47.10.24. 47.10.48 47.10.17.3. és 47.10.33.). Ez olyan magatartás, ami bár nem sérti az embereket, de illetlen. Az actio iniuriarum sajátos jellegére korábban már utaltam. Ez a jelleg ezzel a generálklauzulával támasztható alá ideológiai szempontból. Ez a generálklauzula teremtette meg az alapot a császári abszolutizmushoz is. A császár hatalmát veszélyeztető tényállások, mint pl. a becsmérlő tartalmú irat (libellus famosus) készítése (C. 9.3.6.2.) iniuriának minősült és közbűncselekménynek számított. Ebben a korban az iniuriatényállások főleg crimen-ek (közbűncselekmények) lettek, és csak néhány néhány deliktum (magánbűncselekmény) maradt meg. Pl. a convicium (PS 5.4.18-20). A jusztiniánuszi korban az iniuria szó már végeredményben a jogellenességet jelentette. Az Institutiókban (4.4. pr.) ezt olvashatjuk: Generaliter iniuria dicitur omne, quod non iure fit. Azonban ebben a korban 10

visszalépés történt a klasszikus kor felé. Ez abban nyilvánult meg, hogy szinte minden iniuria esetében választhatott a sértett a kriminális vagy a deliktuális út között. Az actio iniuriarum továbbra is megmaradt. Ezzel rövid, tömör, vázlatos történeti áttekintést adtam az iniuria-jog fejlődéséről. Ezután az iniuria-tényállásokkal kapcsolatos néhány problémás kérdést szeretnék kiemelni. Ezt azért is fontosnak tartom, mert később, a részletező részben ezek az elméleti esetkörök újra előtérbe kerülnek. 1. kérdés: a culpa, mint a deliktuális felelősség kiterjesztésének eszköze az iniuria-jog esetében is érvényesül-e? A deliktuális felelősség kiterjesztésének eszköze, a culpa, csakis a lex Aquiliában található, egyedi teljesítmény a római jogban, későbbi értelmezése csak egységes ideológiát fűzött hozzá 20. Az iniuriák kifejlődésében objektív károkozás nem létezett, ezért nem maga a kár, hanem a büntetés megállapításának módja számított. A római jogban egyre inkább előtérbe került a mérlegelés. Az iniuria esetében a felelősséget nem terjesztették ki a gondatlanul okozott vagy a közvetett sérelmekre (különben az iniuriát általában csak szándékosan vagy közvetlenül lehetett okozni), henem egyszerűen a tényállást minősítették. Itt a magatartási mérce forrása sem egyezik meg a culpáéval. A culpa esetén ezt a forrást a forgalmi viszonyok vagy a köznapi ügyletek gondossága képezi, az iniuria esetén pedig a közerkölcs, a közrend. Minden cselekményen az illető személy sérelmén kívül a közrend zavarása is megfigyelhető. A praetori mérlegelésen alapuló gyakorlatból jönnek létre fokozatosan az újabb keresetek. Az iniuria-jogban az ún. súlyosbító körülmények az igényt megalapozottabbá tehették. Pl. a praetornak meg kellett adnia a keresetet 21, ha a sértett társadalmi osztálya az elkövetőé felett állt, ha a sértés nagy nyilvánosság előtt történt stb.. Ezek az esetek a jó erkölcsök oldaláról egészítik ki a felelősségalapító tényállásokat. Általánosításuk azonban 20 Sólyom: 62. k. old. 21 Raber: 98. old., Mommsen: 789. k. old. 11

formális marad, és így nem közvetít az egész iniuria-jogot megmagyarázó és befolyásoló magyarázatot, mint a culpa esetében. 2. kérdés: azonosnak tekinthető-e egymással az iniuria és a contumelia? Az iniuriák tartalmi közös nevezőre hozása a szubjektív oldalhoz kapcsolódik: Labeóra nyúlik vissza az iniuria és a contumelia azonosítása. Az iniuria lényege a sértés, a másik személy megvetése, lebecsülése 22. A klasszikus jogászok ezt a gr. hybris keresettel azonosítják. Ez az azonosítás azonban nem vonatkozhatott az egész iniuria-jogra, mert vannak olyan területek, amiken az objektív hírnévrontás és a közerkölcsök sérelme szerepet játszik. Az iniuria kezdetben csak a szabad embert ért testi sérelmek orvoslására szolgált. Lényegét a klasszikus korban már csak a szándékosan elkövethető contumelia határozta meg. Az iniuria-jog fogalma tágabb, mint a magjának tartott contumelia 23. Ez szűrhető le abból, hogy a contumeliának nem minősülő, nem szándékos testi sértésekre továbbra is lehetett alkalmazni az actio iniuriarumot. 3. kérdés: kapcsolatba hozhatók-e az iniuria-tényállások a társadalmi státusszal? Nehéz eldönteni, hogy van-e az iniuriáknak egységes eszméje. Minden deliktum a jogképesség el nem ismerése, vagyis tágabb értelmű iniuria. Az iniuria-kereset csak akkor alkalmazható, ha nincs speciális vagyoni vagy közbüntetőjogi védelem, és a sértés is a személy ellen irányul 24. Pernice szerint az iniuria lényege az olyan személyes támadás, ami a polgári állás megsértését jelenti 25. Nem vitás, hogy egyes iniuriák és a polgári jogállás közt kapcsolat volt Pl. iniuriának minősült, ha szabad embert rabszolgának tartanak 26. A jó hírnév és a jogképesség közt is volt kapcsolat (infamia). Azonban a becsület és a jogállás közti kapcsolat a római jog fejlődése és az iniuria-jog terjedése következtében egyre inkább fellazult. Az iniuria-jog 22 Lübtow: 162. old., Wittmann: 36. old. 23 Hitzig: Iniuria. Beiträge zur Geschichte der Iniuria im griechischen und römischen Recht. München, 1899. 4. 22. 37. old. Lipsius 421. 647. old. 24 Walter: Über Ehre und Iniurien nach Römischen Recht. Neues Archiv des Criminalrechts, 1820. 108. old. 25 Pernice, Labeo, 2.1. 2, Lübtow 164. old. 26 D. 47.10.11.9. 12

eléggé ellenáll az általánosításnak. A személysértés eredetileg testisértést jelentett, majd a hangsúly áttolódik az ember társadalmi státuszára. A jogvédelem mindig újabb tényállásokkal egészül ki, de mindig a jogrend és az erkölcsök határán marad. A közerkölcsök alapvető feladatai a következők: - ezek adják az intézmények tartalmát, a magatartásmintákat, - magánbosszú intézményének kizárása, - végül az iniuria-jogban lévő állami és társadalmi szféra ellentéte között képes legyen egyensúlyt teremteni. Ezt követően a személyhez kapcsolódó egyes eszmei javak magánjogi védelmének a római jogban fellelhető nyomaival szeretnék foglalkozni az iniuria-jog vonatkozásában. A személy és a személyiség nem azonos fogalmak. Az ókori Rómában a személyen a persona sui iurist, a jogalanyt, a jogképességgel felruházott embert értették Ma is ezt jelenti. A személyiség fogalma jogilag magában foglalja az immateriális, eszmei személyi javak összességét (pl. személyi vagy lelkiismereti szabadság, névviselés, jóhírnév). Ezeket a testetlen személyi javakat a jogrend büntetőjogi, polgári jogi stb. eszközökkel védi. A Constitutio Antoniniana 212-ben kiterjesztette a birodalom minden szabad alattvalójára a római polgárjogot, így minden önjogú római polgár jogképes lett. Ez azonban nem jelentette azt, hogy bizonyos, a jogalanyhoz fűződő immateriális javak jogvédelemben részesültek. A következő eszmei javak részesültek valamilyen módon védelemben: a) a személyi szabadság ill. lelkiismereti szabadság, b) a becsület, jóhírnév, c) a névviselés, d) a titok, e) a szellemi alkotások stb. Azonban a levéltitok egyáltalán nem volt fellelhető a római jogban. E javak jogi védelmének alapja az élethez és a testi épséghez való jog védelme volt, ami az önjogú római polgár számára volt csak biztosítva. A szándékos emberölést (parricidium) már a kezdetektől halállal büntették (Festus P. 221.), de a nem szándékos emberölést is büntették, csak közbűncselekményként. A testi sértés eseteit a XII tábla 13

magánbűncselekményként szankcionálta, míg a lex Cornelia de iniuriis a testi sértés különböző eseteit közbűncselekményként büntette. A jusztiniánuszi korban pedig a sértett maga választhatott a közjogi vagy magánjogi perút között (Inst. 4.4.10.). A személyes szabadság a személyi javak egyike. Ez a köztársaság korában nem az egyén szabadságaként jelentkezett, hanem inkább a köztársaság szabadságaként, ami az egyes polgár személyi szabadságát is jelentette (Cic. De re publ. 2.43). Tehát a személyi és lelkiismereti szabadság semmiféle intézményes védelmet nem kapott Rómában. Kivételt jelentett ezalól a favor libertatis elve vagy az egyén mozgási szabadságának biztosítása. A favor libertatis-elv 27 különféle kedvezményeket adott a szabadság biztosítására. A legis actio sacramento in rem keretében folyó szabadságpernél a sacramentum összege csak 50 font réz, függetlenül attól, hogy mennyire értékes emberről volt szó (Gai. 4.14.). A személyes szabadság megsértésének számított, ha a férj, miután nejét rajtakapta a házasságtörésen, a férfit 20 órán át fogva tartotta (PS 2.62.3.). A férj ellen a praetor actio iniuriarumot adott. A magánlaksértés crimennek minősült a lex Cornelia értelmében és elhárítását a quaestio de iniuriis látta el (Paul. D. 3.33.42.1.- PS. 5.4.8. Inst. 4.4.8.). A névviselés Rómában csak kriminális úton érvényesülő védelmet élvezett a lex Cornelia de falsis értelmében. Az sem utal deliktuális üldözésre, hogy a sértett actio iniuriarummal élhetett a jogtalan névhasználó ellen. A becsület, a jóhírnév a személy eszmei javai közé tartozik. A XII táblás törvény az eszmei javak védelmét deliktuális és kriminális úton egyaránt biztosította. A membri ruptio és ossis fractio alá nem eső testi sértést, beleértve a tettleges becsületsértést is (pl. arculütés), 25 font rézzel büntették. Ez egyéb iniuria. A praetori jogfejlesztés kialakította a verbálinjuria, a szóbeli becsületsértés tényállását. Ennek lényege, hogy többen fülsértő macskazenével, vagyis kiabálással, gúnyszavakkal sértették meg a sértett egy 27 G. Härtel: Der favor libertatis und sein gesellschaftlicher Zusammenhang nach dem Digesten in 263. Jh. u. Z., in Index 5 (974) 1.-L.Huchthausen: Zum Problem der Freiheitsbegünstigung (favor libertatis) im Römischen Recht, in Philologus 120. (1976) T. Masiello: Il dies mortis dello schiavo. Sodalitas 5. Napoli, 1984. 2347. és k. 14

testrészét: a fülét. Ezt a tényállást továbbfejlesztik, a verbálinjuria mai rágalmazási és becsületsértési tényállásainak megfelelő tényállásokat rögzítik: a) convicium, b) infamatio, vagyis a pater familias jó hírének közvetlen vagy közvetett megsértése (D. 47.10.15.25.), c) adtemptata pudicitia, azaz egy tisztességes matrona vagy fiatal praetextatus kísérőjének elcsalása, vagy az előbbiek megszégyenítő leszólítása vagy szótlan követése (Gai. 3.220.-D. 47.10.15.19-22.), d) verberatio: más rabszolgájának durva, fájdalmas bántalmazása, vagy ura akarata ellenére kínvallatás alá vonása (D. 47.10.15.37.). A convicium kiválthatta például egy tisztségre pályázó polgár közéleti lejáratását, az infamatio pedig a női becsület megsértését (elvált nő terhességének alaptalan híresztelése, D. 25.1.4.8.), de ez alkalmas volt az üzleti jóhírnév bemocskolására is (pl. fizetőképes adós javainak zár alá vétele csődeljárás céljából, Gai. 3.220.). A jogi személy jóhírnevének megsértése nem részesült sem deliktuális, sem kriminális védelemben, csak tagjai élhettek actio iniuriarummal. A posztklasszikus kor a rágalmazás, becsületsértés legtöbb esetét közjogi úton bünteti. A hamis vád (calumnia), a gúnydal (carmen famosum), a gúnyirat (libellus famosus), és a convicium (PS 5.4.11.-14.-16.-17.) általában közüldözés tárgyai és jórészt száműzetés a büntetésük. Justinianus korában viszont a sértett választhatott a közjogi és a magánjogi út között. A magántitok magánjogi védelme sem volt intézményesen kiépítve. A végrendelet titka csak abban az esetben élvezett magánjogi védelmet, ha az okirat letéteményese több ember előtt azt azért olvasta fel, hogy a végrendelkező végakaratát meggyalázza. Vitatott, hogy actio depositi (Labeo. D. 16.3.38.) vagy actio iniuriarum (Ulp. D. 9.2.41.) nevű kereset áll-e a testator rendelkezésére. A képmáshoz való jog csak közjogi téren volt valamilyen mértékben szabályozva 28. A képmás magánjogi védelmére csak kevés forrás utal. Ennek szabályai az ókori Rómában : bár az erőszakos magánlaksértés tényállása a lex 28 G. Lahusen: Zum römischen Bildnisrecht. Labeo (Napoli) 31 (1985) 3.320. k. 15

Cornelia szerint közjogi üldözést von maga után, de a saját képmás megsértése éppúgy actio iniuriarum biztosításával járt a sértettnek, mint a sértett apja képmásának kődobálással való megrongálása stb. A szellemi alkotások jogi védelme a római jogban: ha az anyag megszerzője a szerző nevét elhagyja, saját nevét írja az írásmű mellé, tehát saját neve alatt teszi közzé, az ilyen embert plagiariusnak minősítették. Jogilag a cselekmény nem minősült furtum-nak, de az feltételezhető, hogy a híres generálklauzula (Coll. leg. Mos. et. Rom. 25.1.-Paulus) kialakulása után sérelmet szenvedett író, költő a tettessel szemben actio iniuriarummal élhetett. Annyit szeretnék még itt megemlíteni, hogy az iniuria-jog kapcsolatba hozható a közrend elleni magatartások megítélésével is. A kihágás, vagyis szabálysértés, mint jogi fogalom a római jogban ismeretlen volt, de ez nem jelenti azt, hogy ne szabályozták volna ezeket a kérdéseket. Az aedilis és az aedilis curules a rendőrhatósági feladatokat látta el Rómában. A modern szabálysértési tényállásokra vonatkozó tényállásokat leginkább a római magánjog keretein belül találhatjuk meg. Vajon mi lehetett ennek az oka? Az, hogy a rendészeti kihágásokban a római jogászok főképp a magántulajdon megsértését látták. Ebből az következik, hogy a római rendészeti kihágások az egyes személyek ellen kellett, hogy irányuljanak. Ezt követően azt szeretném elemezni, hogy a római magánjog hogyan szabályozta ezeket a tényállásokat. Ezek deliktuális jellegű keresetek. Ezeknek a kötelmeknek az egyik csoportja a tulajdonvédelemmel kapcsolatos. Ide sorolható az iniuria egyik tényállása: aki más fáját (olaj-, gyümölcsfa, szőlőtő) gyökerestől kiirtotta (succidere), tehát rosszindulatból, bosszúból, annak minden egyes fáért (szőlőtőkéért) 25 font rezet kellett a megsértett pater familiasnak fizetnie (Paul. D. 47.7.8.3.). A praetor actio iniuriarumot adott azzal szemben is, aki valakit egy tulajdonszerzési aktus (occupatio) következtében, tehát vadász-, vagy halásztevékenységben akadályozott. A kutak beszennyezése esetén, ha a cselekmény a közrend ellen történt, a kút tulajdonosa actio iniuriarumot kapott a tettes ellen (D. 47.11.1.1.) 16

ugyanúgy, mint amikor egy házból, vagy bármely ingatlanból valaki a füstöt egy alacsonyabban fekvő ingatlanra átereszti (D. 47.10.44.). Ez az iniuriae facienda causa. A poena összege a megsértett kúttulajdonosnak, illetve telektulajdonosnak jár. A XII tábla alakította ki azt a noxális keresetet, amit a törvénykönyv a megsértett pater familiasnak biztosított annak a háziállatnak, szarvasmarhának, lónak stb. tulajdonosa ellen, akinek az állata az ő területére engedély nélkül belegelt. Ez az idegen mezőgazdasági ingatlan biztonságát sértette a római államban. Az obligációk másik csoportja a közrend fenntartását biztosította. A praetor actio iniuriarummal élhetett az ellen, aki közintézményben vagy közterületen más személyt megsértett. A tettesnek pénzbüntetést kellett fizetnie, ami a sértettet illette (Ulp. D. 47.10.13.7.). Az iniuria egyik esetét képezte az a cselekmény, amikor valaki egy tiszteletreméltó mater familiast vagy szabad születésű fiút vagy lányt leszólít, vagy szótlanul, tüntetőleg kísér. Ez az adtemptata pudicitia tényállása, ami ellen actio iniuriarummal lehetett fellépni. A sértettnek fizetendő pénzbüntetéssel szankcionálták 29 (Ulp. D. 47.10.15.4.). 29 Pólay Elemér: A személyiség polgári jogi védelmének történetéhez. Iniuria-tényállások a római jogban. Acta Jur. et Pol. Univ. Szeged, XXX. (1983) 58. old. 17

Iniuria-tényállások a római jogban I. fejezet Iniuria-tényállások a régi Róma archaikus korszakában I. Az iniuria szó legelőször a legis actio sacramento in rem nek nevezett perben fordult elő. Eszerint iniuria más rabszolgájának alaptalan vindikálása. Ez ugyanis a rabszolga urát, annak a házközösségnek a fejét sértette, amihez a rabszolga a többi hatalom alatt állóval együtt tartozott (pl. feleség, családgyerek). A sacramentum összege büntetés volt, a vindikáció bűncselekménye egy poena-t vont maga után. Ez azonban jellegénél fogva eltért a deliktuális perben kiszabható, szintén poenanak nevezett pénzbüntetéstől. Ez az iniuria-tényállás a XII táblánál régibb, mert a legis actio sacramento már a kódex előtt is jellemző volt, csak i.e. 300 körül lett publikus (Pomp. D. 1.2.2.6.). Ugyanígy volt elbírálandó a családgyermek vindikációja. Ez a nézet nem teljesen elfogadott. Mommsen 30 szerint a joggal (ius) szembeállították a jogtalanságot és ezt iniuriának nevezték. Ebből a generálklauzulából fejlődött ki a mai értelemben vett lopást, sikkasztást, rablást magába olvasztó furtum, a testi sértés eseteit felölelő szűkebb értelemben vett iniuria, majd az i.e. 3. században ettől elkülönült a dologrongálás (damnum iniuria datum). Az uralkodó felfogás szerint az iniuria a deliktuális felelősséget megalapozó magatartás ősesete, valamint egy minden jogot sértő magatartást magában foglaló tényállás. Aki a rabszolgát, a feleséget, családgyereket, a római parasztgazda igásállatát vagy más állatát, illetve élettelen vagyontárgyait, elsősorban a pater familias használatában lévő dolgokat alaptalanul peresített (vindikált), iniuria - tényállást valósított meg. Kezdetekben a házközösséghez tartozott a libertinus (a felszabadított rabszolga) és a cliens is. Bár ezek az emberek a 30 Th. Mommsen: Römisches Strafrecht. Leipzig, 1989. 784. 825. 18

pater familias tényleges védelme alatt álltak, jogi hatalma nem volt felettük 31. Ez azt jelenti, hogy az ellenük elkövetettt vindicatio nem képezhetett iniuriát. Megállapítható, hogy egy olyan absztrakt generálklauzula, ami kimondta volna azt, hogy minden, ami nem jogos, az jogellenesnek minősítendő, nem származhat az i.e. 6.-5. századokból. Ezt támasztja alá az is, hogy a XII táblás törvény kazuista jellegű. Pl. az iniuriával kapcsolatban külön beszél tagcsonkításról, csonttörésről, más területén lévő fák kivágásáról. A jusztiniánuszi kodifikáció volt az, ami általánosította, egységesítette a kazuisztikus joganyagot. Így az absztrakció legmagasabb fokát érte el 32. Az iniuria legősibb formájában, a legis actio sacramento in rem keretében egy konkrét tényállást jelent. Ugyanis az alaptalan perlés (iniuria vindicare) tényéhez kapcsolódik. Ebből az következik, hogy az iniuria és a ius konkrét körülményekhez, helyhez, eljáráshoz kapcsolódása felel meg inkább a római paraszti városállam akkori rendjének, nem pedig a jogszerűség - jogellenesség teljesen kidolgozott fogalmi ellentétének. II. A XII tábla iniuria-esetei közül az első a membri ruptio, aminél a tálió-büntetést kellett alkalmazni. Si membrum rupsit, ni cum eo pacit, talio esto. Ha valaki másnak tagját csonkítja és nem egyezik ki vele, hasonló (büntetés) érje A jogirodalomban több felfogás is kialakult erre vonatkozóan. Huvelin 33 szerint itt egy testrész teljes levágásáról van szó. Lübtow 34 nézete szerint ez a bűncselekmény a test valamely tagjának vagy szervének teljes vagy részleges elvesztését jelenti a gyógyítható csonttöréssel ellentétben (tehát irreverzibilis = visszafordíthatatlan sérelmet jelent). Egyesek szerint mindenféle tálióval büntetendő testi sértés ide sorolható. Megint mások szerint olyan testi sértést jelent, hogy valamilyen szerv funkcióképtelenné válik. 31 Brósz R.: Nem teljes jogú polgárok a római jogforrásokban. Budapest, 1964. 49. és k. 32 E. Pólay: The Justinian codification and abstraction. St. A. Biscardi II. Milano, 1982. 33 P. Huvelin: La nation de l iniuria dans le tres ancien droit romain. Melanges Appleton. Lyon, 1903. 9. és k. 34 Lübtow: id. m. 131. és k. 19

Lübtow elmélete ezek közül a legértelmesebb. Vagyis: a membri ruptio súlyosabb, mint a csonttörés. Tagcsonkítást, szervroncsolást jelent, tehát visszafordíthatatlan testi sérelmet. A XII táblában a membrum ruptum volt a legsúlyosabb bűncselekmény. Bár súlyosabb a csonttörésnél, nem biztos, hogy a sértett testrészének teljes funkcióképtelenségét okozza. Pl. egy-két kitört fog semmiféle funkciózavart nem okoz. A tálió végrehajtása: a magisztrátus szeme előtt kellett végrehajtani a megfelelő, a sérelem mértékét meg nem haladó tagcsonkítást. A magisztrátus ügyelt rá, hogy a végrehajtás arányosságban álljon az okozott sérelemmel. Főszabály szerint: ha családgyermeket ért a sérelem, akkor a másik pater familias családgyermekét, ha rabszolgát, akkor a másik pater familias rabszolgáját kellett azonos módon megcsonkítani 35. Felmerültek azonban ezzel kapcsolatban nehéz esetek is. Ilyen problémát jelentett például az, ha a rabszolgával, családgyermekkel nem rendelkező római polgár okozott más családgyermekének, más rabszolgájának stb. testcsonkulást. Ebben az esetben aligha lehetett az ilyen pater familiason a táliót végrehajtani. Mégpedig azért, mert már az ókori Rómában is jogrendszer által rendezett hierarchia volt. Az önjogú polgárok közt is voltak rangbeli különbségek, nem csak szabad ember és rabszolga között. Az ilyen társadalmi különbségek esetén a vagyoni kiegyezés volt az irányadó. III. A XII tábla következő iniuria-tényállása az ossis fractio, azaz a csonttörés esete. Manu fustive si os fregit libero, CCC, si servo, CL poenam subit (sestertiorum). Ha valaki kézzel vagy bottal szabad ember csontját törte, 300, ha rabszolgáét, 150 sestertiusnyi büntetés alá esik. A törvényszövegből kiderül, hogy szabad ember csonttörése esetén 300 font, míg rabszolga esetén 150 font nyersrezet kellett fizetni. 35 G. Pugliese: Studi sul iniuria I. Milano, 1941. 11. utalva Gellius 20.1.14. és Festus: talionis. 20

Itt is felmerült egy probléma: az, hogy a mancipiumba adott családgyermeket ért testi sértés esetén 300, vagy 150 fontot kell-e fizetni. Vagyis azt nehéz itt eldönteni, hogy az ilyen családgyermek szabad embernek vagy rabszolga állapotúnak számít-e. IV. A 3. iniuria-tényállás a szűkebb értelemben vett iniuria. Si iniuriam alteri faxsit, riginii quinque poenae sunto. Ha mással jogtalanságot cselekszünk, 25 legyen a büntetés. Ezek az egyéb, az első 2 tényálláson kívüli iniuriák. Gaius szerint kétféle értelme van: a) mindenféle jogellenes magatartás ide tartozik, b) minden olyan testi sértés, ami nem esik a tagcsonkítás és a csonttörés tényállása alá. Különféle érvek szólnak amellett, hogy itt csakis testi bántalmazásról, testi sértésről lehet szó. Ilyen például a Gellius által elmesélt eset. Problémás volt a törvény megfogalmazása is. Eszerint igazságtalannak mondható az a rendelkezés, miszerint a kard által okozott vérző seb sértettje ugyanakkora összeget kapott, mintha csak egy pofont kapott volna. Ez abból adódott, hogy a kard által okozott seb az általános esetben kisebb sérelmet jelent, mint a tagcsonkítás vagy a csonttörés. A VIII. tábla 4. iniuriája esetében nincs különbség a szabadok és nem szabadok között, akárcsak a membri ruptio esetében. Mindez azonban így nem érvényesült, mivel a rabszolgát ért iniuria a rabszolgatartót ért iniuriának minősül. Így viszont az os fractumhoz hasonlít, csak itt a decemvirek a különböző testi bántalmakra egységes tarifát állapítottak meg. Ez az iniuria valóban csak a kis jelentőségű, a csonttörés súlyosságától jelentősen elmaradó testi bántalmazásokra vonatkozott. Ide sorolták be azt az esetet is, amikor egy karddal ejtett seb az általános tapasztalatok szerint gyógyítható: a sérelem következménye akkor is reverzibilis, ha később az adott testrész elgennyesedett. Egyes nézetek szerint a nemi erőszak is ide tartozott 36. Azonban ez az emiatt kiszabható halálbüntetés miatt nem tartozhatott a VIII. tábla 4. iniuria-tényállása alá. 36 Pugliese: id. m. 11. 21

V. A XII tábla további iniuria-esete más fáinak gyökerestől történő kiirtása. Ez az iniuria 25 font nyersréz megfizetésével büntetendő. Cautum est XII tabulis, ut qui iniuria cecidisset alienas arbores, lueret in singularis aeris XXV. A XII tábla rendeli, hogy aki más fáját jogtalanul kivágta, fizessen minden egyesért 25 rezet. Plinius szövege elfogadható hitelesnek, miszerint más fáinak jogellenes kiirtása (succedere) iniuria-deliktumot valósított meg. A háztáji kertben lévő fák, szőlőtőkék is a meum esse kategóriájába tartoztak 37, akárcsak a rabszolgák, családgyerekek, stb. Az olajfa kiirtása és a szőlőtőke elpusztítása esetében a tettes, mint latro (fegyveres útonálló, rabló, haramia) büntetendő. Itt nem csak kivágásról van szó, hanem igazi pusztító tevékenységről, ami bosszú műve is lehetett. Ebben a tényállásban a házközösség fejének okozott személyi sérelmet is látni kell. VI. A XII tábla következő iniuria-tényállása a VIII. 5. alatt található. Rupitias sarcito. Rongálást meg kell téríteni. Ez a tényállás a házközösség fontos élő objektumai, az igásállatok, vagy a háznál lévő más állatok (juh, kecske, sertés) védelmére irányul. Rongálásuk, megsebesítésük, elpusztításuk esetén az okozott kárt meg kellett téríteni. A XII tábla VII. 8. és VIII. 6-7., 9-10. és 14. alatti tényállásai nem rumpere értelmű kárt okozó dologrongálást jelentenek, hanem lórúgást, szarvasmarhaöklelést, idegen vetésbe más állatának belegelését, nem szándékos tűzvészokozást vagy a vetés éjjel történő levágását. VII. A jogirodalomban vitás, hogy a VIII. tábla 1. pontjának kitétele az iniuria egyik esete-e, vagy nem. Qui malum carmen incantassit Aki gonosz éneket ráolvas, A ráéneklés büntetése, mint főbenjáró bűncselekményé, a halál. Azonban Cicero kiterjesztő értelmezésként ide sorolja a becsületsértő éneket is, az infamiát okozó gúnydalt. Cicero idejében a prétor által a sértett kérésére 37 De. r. r. 1.10.2. Nat. hist. 19.4.50. 22

pénzbüntetéssel volt büntetendő a carmen famosum, a gúnydal. Mindenesetre biztos, hogy a VIII. 8. a. alatti két tényállás, a termés mágikus varázslással való eléneklése, valamint a megrontó ráolvasás nem minősíthető iniuriának. Ennek különböző okai vannak, Pl: az, hogy az iniuria kifejezés mindig megtalálható a tényállásban, illetve az ezt értelmező szövegekben. A XII tábla malum carmen -ét Cicero saját korának carmen famosumával azonosította. Ezt azonban nem tette helyesen. Van egy döntő érv, arra, hogy a malum carmen tényállása mégsem iniuria. Ennek büntetése halálbüntetés volt, ami azt jelenti, hogy crimenről volt szó. A malum carmen incantare és a fruges excantare -tényállásokat fővesztéssel büntették, amit római polgárra csak a népgyűlés szabhatott ki. Így ki van zárva, hogy a malum carmen és a carmen famosum azonos tényállások. Míg az egyik halállal büntetendő crimen, addig a másik a praetori korban pénzbüntetéssel sújtható magánbűncselekmény. A malum carmen akár okozott kárt, akár nem, ráolvasásként önmagában is, minden következmény nélkül büntetendő. Összefoglalva tehát a malum carmen-tényállás egyáltalán nem sorolható be a XII tábla iniuria-tényállásai közé, hiába akarta Cicero a carmen famosummal kapcsolatba hozni. VIII. Tisztázni kell még azt is, hogy a VIII. 24. a. alatti tényállás az iniuria keretébe tartozik-e, vagy sem. E tényállás szerint, ha a dárda valakinek a kezéből véletlenül kicsúszott, akkor egy kost kellett feláldozni. Wittmann 38 szerint itt tulajdonképpen a testi sértés szándékos és gondatlan alakzatainak megkülönböztetéséről volt szó. Ha szándékosan dobják a dárdát, akkor a tarifális büntetést kell kiszabni, ha viszont a dárda csak kicsúszik a tettes kezéből, akkor a tarifát egy kos átadása képezi. Wittmann nézete nem ért egyet a többségi állásponttal, ami szerint a dárda szándékos eldobása, illetve véletlen kicsúszás esetén homicidium is bekövetkezhet. Két fontos kérdés merül itt fel: 1. a XII tábla ismerte-e a testi sértés szándékos és gondatlan alakzatát, 2. a 38 R. Wittmann: Die Körperverletztung an Freien im klassischen römischen Recht. München, 1972. 16. és k. 23

dárdavetés vagy a dárda véletlen kicsúszása okozhatott-e halált. Ha igen, akkor homicidiumról van szó. A szándékosság-gondatlanság problémájával később foglalkozunk. Alátámasztható, hogy a szándékosan vetett vagy a kézből kicsúszó dárda nem csak testi sértést, hanem emberhalált is okozhatott. Ebből az következik, hogy az emberölés sehogysem tartozhatott az iniuria-tényállások közé. Ami a kos szolgáltatását illeti: megállapítható, hogy a kost az akaratlan emberölés esetén kiengesztelés céljára áldozták fel. Tehát a kos feláldozása nehezen illeszthető be az iniuriák poena-rendszerébe. Összefoglalóan tehát: a VIII. 24. a. esete nem minősül az iniuria egyik esetének. IX. Nagyon vitás kérdés, hogy a XII tábla iniuriái értelmében tárgyi értelemben vett deliktuális felelősség terheli-e a tettest vagy vétkes felelősség. Ahhoz, hogy ezt el lehessen dönteni, a XII tábla felelősségi rendszeréből kell kiindulni. Az biztos, hogy az archaikus jogrendszerekben az eredményfelelősség általános. Ekkor még nem vizsgálták azt, hogy szándékosság vagy gondatlanság áll-e a háttérben, vagy véletlenül következett-e be a jogsértés. Azonban nem kizárt, hogy már a primitív jogászok előtt is felmerült a kérdés, hogy például emberölés vagy tűzvészokozás esetén akarattal hajtották-e végre a jogellenes cselekményt, vagy nem. Ha villámcsapás ölt meg egy embert, akkor ennek másra nézve semmilyen jogkövetkezménye nem volt. Ez még az ókori rómaiak előtt is világos volt. Ha valaki egy házat vagy a ház melletti osztagba rakott terményt meggyújtotta, akkor azt tűzhalállal kellett büntetni, ha pedig véletlenül, azaz hanyagságból történt az eset, akkor vagy a kárt kellett megtéríteni, vagy könnyebben meg kellett fenyíteni az illetőt (testi fenyítés). Ebben az időben a decemvirek nem tudtak különbséget tenni szándék és gondatlanság között, csak a szándék és nemszándék között. Ők még a véletlenséget és hanyagságot (gondatlanság) egyenlőnek tekintették. Most pedig vizsgáljuk meg, hogy mikor jelentkezik a XII táblában a tiszta objektív felelősség! 24

A felfedezett, valamint az áthárított lopás büntetése a XII tábla alapján az érték háromszorosa. Itt egyszerűen arról van szó, hogy az illető azon az alapon felel, hogy a ház az övé (ahol a lopott dolgot házkutatás útján megtalálták). Vagyis: az eredmény a dolognak házkutatás során való megtalálása, ami már magában felelőssé teszi a lopott dolog értékének háromszorosáért a ház tulajdonosát. Ezzel esett azonos elbírálás alá az áthárított lopás. Ennek lényege, hogy valaki a lopott dolgot más házába becsempészte és ott is találták meg. Tehát itt is az eredmény alapján minősítettek. Nem vették figyelembe, hogy azt valaki becsempészte-e, vagy sem. A XII tábla ok-okozati összefüggés alapján teszi felelőssé a vétőképtelen serdültet is, akkor is, ha a vétőképtelen deliktumát enyhébben büntették. A rongálás esetében sem vették figyelembe, hogy azt szándékosan, gondatlanul, vagy véletlenül okozta a tettes. Ezek szerint, ha valaki a szomszéd kerítését szándékosan áttörte, ugyanúgy felel, mintha úgy esett volna neki, hogy megbotlott. A XII tábla bizonyos esetekben objektivált szándékosságon (a jogirodalomban tipizált dolus malus ) építi fel a felelősségi eseteket. Így pl. a furtum mindig csak szándékosan követhető el a fent említett eset kivételével. A lopás tényállási elemében benne van a szándékosság. A malum carmen szintén csak szándékosan követhető el. A vetés éjjeli lelegeltetése is csak szándékosan volt elkövethető. Az objektivált vagy tipizált szándékosság (dolus malum) tulajdonképpen azt jelenti, hogy vannak olyan magánbűncselekmények, amelyeknek kezdettől fogva fogalmi eleme a szándék. Gondatlanul, véletlenül lopni nem lehet. Ez azt jelzi, hogy a tiszta okozati elven felépülő eredményfelelőssség és az ún. objektivizált vagy. tipizált dolus malus alapján való felelősség közt lényegében nincs különbség. A decemvirek néhány különleges esetben (pl. emberölés és tűzvészokozás) ismerték a szándékot, de ismerniük kellett az elháríthatatlan erőt is (pl. villámcsapás): ebben az esetben senki nem viseli a következményeket 39. A kettő között szerepelt a nemszándékos magatartás (amiért vagy felelni 39 Liebs: id. m. 264. és k. 25