AZ 1990. ÉVI VÁLASZTÁSI KAMPÁNY Az 1990 es választáson a következő pártok jutottak be a parlamentbe (százalékos eredmények): MDF (42,49); SZDSZ (24,35); FKgP (11,4); MSZP (8,55); Fidesz (5,7); KDNP (5,44); Agrárszövetség (0,52); Függetlenek (1,55). A választási kampány A parlament idő előtti feloszlása és a választások kitűzése formálisan is lezárta a pártállami" kormányzás történelmi időszakát. Ugyanakkor az októberi alkotmánymódosítás értelmében az országgyűlés az új törvényhozás összeüléséig folytathatta tevékenységét, így a kormány parlamenti háttere változatlanul fennmaradt. A népszavazási kudarc után azonban a kormány már nem találta kielégítőnek e névleges bázist, és kísérletet tett rá, hogy az ellenzéki erőket is bevonja a hatalom gyakorlásába. E lépésre az egyre romló gazdasági körülmények is ösztönözték; a nemzetközi pénzügyi szervezetek ugyanis radikális életszínvonal csökkentő lépéseket követeltek, amelyek végrehajtásáért a kiélezett politikai viszonyok között egyre kevésbé vállalhatott felelősséget. A december 8 i, első nemzeti csúcson" a miniszterelnök tájékoztatta az ellenzéket az ország gazdasági helyzetéről, és ismertette az IMF elvárásait is, melyek mindenekelőtt egy lakáscsomagterv" elfogadására és ezen belül is különösen a kamatadó bevezetésére irányultak. Németh Miklós egyben felajánlotta az ellenzéki pártoknak, hogy vegyenek részt a kormányban; azok azonban ettől egyértelműen elzárkóztak, csupán megértésükről biztosították a miniszterelnököt. Az MSZDP nemrég megválasztott új elnöke, Petrasovits Anna még e hallgatólagos megállapodást sem tartotta be; rövidesen akciókat szervezett a kamatadó ellen, amelynek bevezetéséért a kormányzat népellenes politikáját tette felelőssé. A választási kampány első nagyobb akciója a politikai fejleményeket csupán mérsékelten befolyásolta, jogi szempontból azonban sikeresnek bizonyult, mert az Alkotmánybíróság 1990. március 14 i határozatával a kamatadóról szóló törvényt alkotmányellenesnek nyilvánította és megsemmisítette. A lakáscsomagterv" az MSZP és a kormány kapcsolatában is jelentős feszültségeket idézett elő. A párt elnöksége, miközben támogatásáról biztosította a gazdasági stabilizációra és az ország fizetőképességének fenntartására irányuló kormányzati törekvéseket, bírálta a kamatadó bevezetését, amely megítélése szerint egyoldalúan növeli a munkavállalók terheit. A párt és a kormány közötti vita következtében Németh Miklós december 21 én kilépett az elnökségből, így a kormányzat még inkább elszakadt a szocialistáktól. E lépés nyomán átmenetileg felmerült az az elképzelés is, hogy az MSZP is nyilvánítsa ki függetlenségét a kormánnyal szemben, a politikai stabilitás megőrzésére hivatkozva azonban a nyílt szakítás elmaradt. A választások kitűzése körüli időszakban a baloldal helyzetében egyébként is jelentős változás történt. December 3 án az MSZMP egykori agrárreformkörei létrehozták az Agrárszövetséget, amely elsődlegesen a termelőszövetkezeti vezetőkre és az agrárértelmiségre támaszkodott, december 12 én pedig a Hazafias
2 Népfront vezetésével megalakult a Hazafias Választási Koalíció, amely választási pártként számos társadalmi szervezetet tömörített. December 17 én a megújult MSZMP is megtartotta XIV. (valójában alapító) kongresszusát. Résztvevői elítélték az októberi kongresszus döntéseit, és marxista eszmeiségű, a kommunista és a baloldali szociáldemokrata értékeket egyesítő politikai szervezetet hoztak létre. A megújult MSZMP programnyilatkozata továbbra is a közösségi tulajdon túlsúlyán nyugvó társadalom mellett foglalt állást, e felfogásával azonban egyedül maradt, mivel az MSZP ekkor már a társadalmi tulajdon és a magántőke egyensúlyára épülő vegyes gazdaságot preferálta. Ez az ellentét is jelezte, hogy az októberi kongresszus után kialakult helyzetben az új pártok megjelenése nem a baloldal megerősödéséhez, hanem szétforgácsolódásához vezetett. Az MSZP ugyanis egyértelműen elhatárolódott az újjáalakult MSZMP től, a Hazafias Választási Koalíció (HVK) és az Agrárszövetség pedig, az utódpárti jelleg tagadása érdekében, elkerülhetetlennek tartotta a szocialistáktól való távolságtartást. A kampány első szakaszát a december 16 án kitört romániai felkelés is befolyásolta, amely átmenetileg enyhítette a belpolitikai feszültséget. A Ceauşescu rendszer bukását ugyanis valamennyi politikai erő pozitívan értékelte, és nemzeti összefogásra ösztönzött az is, hogy segítséget akartak nyújtani a Romániában élő népeknek. A humanitárius akciókban nemcsak a keresztény nemzeti erők, hanem a liberális pártok és a szocialisták is részt vettek, a magyar kormány (és az MSZP elnöksége) pedig elsőként ismerte el az új román vezetést. A feszültség átmeneti mérséklődéséhez az is hozzájárult, hogy a felkelés felértékelte a békés átmenet politikáját, ami a katonai hatalomátvétel televíziós közvetítése után tényleges eredménynek tűnt a társadalom többsége számára. A belpolitikai nyugalom azonban csak rövid ideig tartott. 1990. január 5 én ugyanis az SZDSZ és a Fidesz azzal vádolta meg a belbiztonsági szolgálatot, hogy 1989. október 23 a, a köztársaság kikiáltása után is folytatta a vezető ellenzéki személyiségek megfigyelését. Ezzel kezdetét vette a Dunagate ügy, amely a választási kampány egyik központi akciójává vált. A két liberális párt, a nyilvánosság tájékoztatásán kívül, a katonai főügyészségen is feljelentést tett, s azonnal megkezdődött a vizsgálat. A nyomozás során rövidesen kiderült, hogy a belbiztonsági szolgálat a korábbi belső utasítások alapján valóban tovább folytatta tevékenységét, napi jelentéseit változatlanul megküldte az MSZP vezetőinek, illetőleg a kormánynak. A politikai botrány miatt először Horváth József, a lll/lll as szolgálat csoportfőnöke mondott le tisztségéről, majd január 21 én a minisztertanács felmentette Pallagi Ferenc állambiztonsági ügyekkel megbízott belügyminiszter helyettest. E kormányülésen egyben hatályon kívül helyezték az állambiztonsági szolgálatra vonatkozó régebbi utasításokat, a lll/lll as csoportfőnökséget is megszüntették, feladatait a kémelhárítás vette át. A személyi és a szervezeti változások azonban nem elégítették ki az ellenzéki pártokat, nyomásukra január 23 án lemondott Horváth István belügyminiszter is. A kormány a minisztérium vezetésével Gál Zoltán államtitkárt bízta meg. A Dunagate ügy, a négyigenes" népszavazáshoz hasonlóan, elsődlegesen az MSZP ellen irányult, a két liberális párt átfogó antikommunista antiszocialista kampányának egyik legfontosabb mozzanatává vált. A botránnyal azt kívánták jelezni a magyar társadalomnak, hogy az átalakult, megújult baloldal sem szakított az állampárti módszerekkel, amelyek végül is a választás tisztaságát, a szabad
3 választásokat is fenyegetik. E szempontból a Dunagate ügy szorosan kötődött az SZDSZ küldöttgyűlésének október 29 i határozatához, amely felhívta a figyelmet az ellenőrizhetetlen rendőri hatalom veszélyeire. A botrány kirobbantása emellett az MDF et is válaszút elé állította, jelezve a mérsékelt kampánytaktika hatástalanságát. Az SZDSZ népszerűsége ugyanis a Dunagate ügy után rohamosan növekedett, a közvélemény kutatások adatai szerint támogatottságának mértéke február elején megközelítette az első helyen álló MDF ét. A Fórum e kihívásra harcos antikommunista fellépéssel válaszolt: miközben a szabad demokraták Aki nincs velünk, az velük van" falragasza még az MDF és az MSZP titkos szövetségét sugallta, az utcákon már megjelent a Tovariscsi konyec" feliratú plakát, amely egyszerre fejezte ki a szovjet befolyás megszűnését és a hazai baloldal történelmi vereségét. Január végétől az MDF állandóan arra törekedett, hogy a nyugodt erő" jelszavának hangoztatásával párhuzamosan az antikommunista propagandában jobbról előzze a liberális pártokat, sőt bebizonyítsa róluk, hogy valójában nem állnak távol a baloldali szervezetektől. A váltás keretében a Fórum azt is nyilvánvalóvá tette, hogy legfontosabb feladatának a kommunista diktatúra" maradványai elleni küzdelmet tekinti, ezért a választások utáni időszakra egyértelműen kizárja az utódpártokkal való koalíciós együttműködést. Ily módon végérvényesen megszűnt az a lehetőség, hogy az új kormányban az MDF szövetségeseként a szocialisták is részt vegyenek. Ebben az időszákban nemcsak az MDF, hanem az SZDSZ is újrafogalmazta koalíciós elképzeléseit. Február 8 án Pető Iván úgy nyilatkozott, hogy az SZDSZ elvi alapon hajlandó koalíciót alkotni az MDF fel, mivel a novemberi népszavazás előtt létrejött kis koalíció a közvélemény kutatási adatok szerint az új parlamentben csak csekély többségre támaszkodna. A szabad demokrata politikus azzal indokolta nagykoalíciós elképzelését, hogy a rendszerváltás utáni időszak erős kormányt igényel, amelyet csak jelentős törvényhozási többség biztosíthat. Pető ugyanakkor kijelentette, hogy az SZDSZ továbbra is elzárkózik a szocialisták koalíciós részvétele elől, mert a rendszerváltás csak akkor mehet végbe, ha az MSZP teljesen kiszorul a hatalomból. Tölgyessy Péter február 23 án megerősítette a szabad demokraták ajánlatát, hangsúlyozva, hogy nem párt, hanem nemzeti érdekből javasolják a koalíciót, mert véleményük szerint csak ez a megoldás garantálhat szilárd kormánytöbbséget. Az MDF azonban e próbálkozásokat határozottan visszautasította, arra hivatkozva, hogy a parlamentáris demokrácia a kormánypárti és az ellenzéki szerepek világos elkülönítését feltételezi. A kampányküzdelmekben a kisgazdák is meghatározó szerepet játszottak. Január 20 i programismertető beszédében Torgyán József nemcsak a közismert reprivatizációs elképzeléseket hirdette meg, hanem pártja győzelme esetén az élelmiszerárak azonnali és nagymérvű csökkentésére, ezáltal az életszínvonal látványos javulására is ígéretet tett. A kampány keretében Torgyán olyan, földmagántulajdonon nyugvó agrár Magyarország képét vázolta fel, amelyben az egyre növekvő mezőgazdasági termelés felszívja a rendszerváltás nyomán keletkező munkanélküliséget, s egyben az állam devizatartalékait is biztosítja. Az egykori tulajdonosok földjeinek védelme érdekében tüntetést is szervezett. Január végén több mint 20 000 ember vonult a Hősök teréről a Parlament elé, a földforgalom azonnali befagyasztását követelve. A Torgyán által vezetett választási kampányban a kisgazdák egyre szélsőségesebb hangnemet használtak. Antikommunista antiszocialista propagandájukkal a két liberális pártot is lekörözték.
4 Amikor a megbízott pártfőügyész egy választási beszédében az MSZMP t és az MSZP t egyaránt fasiszta jellegű pártnak minősítette, a szocialisták parlamenti frakciójának követelésére az országgyűlés visszahívta az Országos Választási Bizottságból, az MSZP pedig magánvádas eljárást indított ellene. A rendszerváltás kampányában azonban a földosztási követelések, a szélsőséges antikommunista propagandával társulva, átmenetileg meglehetősen hatékonynak bizonyultak; a kisgazdák ugyanis, az egyéni tulajdonosok konkrét érdekeire építve, egyedül ígértek kézzelfogható előnyöket a társadalom viszonylag széles rétegeinek, hangnemükkel pedig szándékaik komolyságát támasztották alá. A választási kampány jogilag szabályozott folyamata január közepén kezdődött, miután a kormány meghatározta az egyéni választókerületi beosztást, a belügyminiszter pedig rendeletben rögzítette az eljárási határidőket és határnapokat. A szabályozás alapján a pártok és a függetlenek január 24. február 23. között gyűjthettek ajánlószelvényeket, és az egyéni jelölteket, valamint a területi és az országos listákat a kijelölt időszak utolsó napjáig bejelenthették az illetékes választási szerveknek. E szakaszban mindegyik párt lehetőséget kapott arra, hogy rövid, ötperces összeállításban bemutatkozzon a televízióban, ami formálisan biztosította az induló politikai szervezetek esélyegyenlőségét. Az ajánlószelvényekért 65 párt versengett; az országos listaállítás jogának megszerzésében azonban csak azok bizakodhattak, amelyeknek jelentős szervezeti pénzügyi hátterük volt, és eddig is meghatározó szerepet játszottak a rendszerváltás folyamatában. A várakozásoknak megfelelően az ajánlószelvények gyűjtése jelentős szűrőfunkciót töltött be, amit a kisebb pártok azonnal érzékeltek, s egy részük kísérletet is tett a jelöltállítás útjában álló akadályok kiiktatására. A Centrumpártok Nemzeti Szövetsége (amely mint a Magyar Függetlenségi Párt, a Magyar Radikális Párt, a Független Magyar Demokrata Párt és a Takács Imre vezette Szociáldemokrata Párt választási szövetsége jött létre) február 2 án nyílt levelet intézett az országgyűlés megbízott elnökéhez, melyben a választási törvény gyökeres módosítását kérte. A pártszövetség azzal indokolta igényét, hogy az ajánlószelvényekkel való visszaélések veszélyeztetik a választások tisztaságát, és akadályozzák a kisebb pártok jelöltállítását. A levél egyfelől az ajánlási rendszer megszüntetését, másfelől tiszta listás módszer bevezetését javasolta, amelyben az 1945 ös választási törvénnyel egyezően 12 000 szavazat eredményez egy mandátumot. Élesen bírálta a választási rendszert a szélsőjobboldali Keresztény Nemzeti Unió is, amely február 16 i tüntetésén az ajánlószelvények felvásárlására hívta fel a figyelmet. Erre hivatkozva a párt le is állította az ajánlások gyűjtését; a Krassó György vezette Magyar Október Pártja pedig tiltakozásul a kopogtatócédulák" hamuját juttatta el az Országos Választási Bizottsághoz. Néhány politikai szervezet, majd az ideiglenes köztársasági elnök indítványára az Alkotmánybíróság is megvizsgálta az ajánlási rendszert, és megállapította, hogy a szelvényeken szereplő név, lakcím és személyi szám nem sérti a személyes adatok védelmének alkotmányos elvét. A kisebb pártok fellépése tehát kudarccal végződött; a választási szisztéma megváltoztatásához ugyanis jelentős politikai erő kellett volna, a módosítást kezdeményező szervezetek pedig éppen ezzel nem dicsekedhettek. Az első szűrés eredményeként a választásokon induló 65 párt közül csupán 28 tudott legalább egy egyéni választókerületben jelöltet állítani, s a területi lista indításának jogát mindössze 19 szervezet nyerte el. Az országos lista állítása még
5 nehezebb feladatnak bizonyult: az MSZP n és az Ellenzéki Kerekasztalba tömörült pártokon kívül csak négy politikai szervezet az Agrárszövetség, a Hazafias Választási Koalíció, az MSZMP és a Vállalkozók Pártja teljesítette a hét területi lista állításának követelményét. A három baloldali utódpárt" az ajánlások összegyűjtésekor a termelőszövetkezeti vezetőkre, a Hazafias Népfront még meglevő apparátusára, illetőleg a megmaradt területi alapszervezetekre támaszkodott, míg a Vállalkozók Pártjának a kisiparosok és kiskereskedők szervezetei biztosítottak hátteret. A 12 országos listával rendelkező párt pozíciói is jelentősen különböztek egymástól. Hat politikai szervezet az MDP, az SZDSZ, az FKGP, a Fidesz, az MSZP és a HVK valamennyi területi választókerületben elnyerte a listaállítás jogát, közülük három, az MDF, az SZDSZ és az MSZP csaknem minden egyéni körzetben is tudott jelöltet indítani. A másik hat párt viszont az ajánlószelvények összegyűjtése során már nagyobb nehézségekbe ütközött. Az MSZMP egy, az MSZDP és az Agrárszövetség pedig két két területi választókerületben bizonyult képtelennek arra, hogy megszerezze a listaállítás jogát, míg a KDNP nek öt, jórészt protestáns népességű megyében nem volt listája. Az ajánlószelvényekért vívott küzdelemben a Vállalkozók Pártja és a Magyar Néppárt még gyengébben szerepelt: e két politikai szervezet csupán 13, illetve 12 megyében teljesítette a választási törvényben előírt feltételeket. Az országos listák elfogadása után a belpolitikai feszültség tovább növekedett. Az SZDSZ és a Fidesz március elején azzal vádolta a belügyminisztériumot, hogy a választási eredmények meghamisítására készül, ezért követelte, hogy a számítógépes összesítést a korábbi szerződésnek megfelelően az Állami Népesség nyilvántartó Hivatal végezze. A két liberális párt élesen támadta a televízió vezetésével január 6 án megbízott kuratóriumot is, amelyet véleményük szerint a népszavazás során vereséget szenvedett pártok egyoldalúan kisajátítottak. Éles ellentétek keletkeztek a szovjet csapatok kivonásáról folytatott kormányközi tárgyalások miatt is. A Fidesz ugyanis azt indítványozta, hogy a még hatalmon lévő kormány már ne kössön a Szovjetunióval egyezményt a csapatok távozásáról, és követelte, hogy a szovjet katonák június 16 ig hagyják el az ország területét. A feszültség növekedéséhez az is hozzájárult, hogy Németh Miklós a parlament március 2 i ülésén erőszakos visszarendeződési törekvésekkel" vádolta az egykori MSZMP egyes vezetőit. A miniszterelnök, aki a belbiztonsági szolgálat tevékenységét vizsgáló országgyűlési bizottság jelentésének megvitatásakor szólalt fel, röviden utalt arra, hogy 1989 novemberében egykori pártfunkcionáriusok nagyvállalati vezetőkkel tárgyaltak a kormány megdöntéséről, és román, illetőleg csehszlovák csapatok behívásáról. Az újjáalakult MSZMP parlamenti frakciójának vezetője azonnal tiltakozott e vád ellen, kifogásolva, hogy a kormányfő nem nevezte meg konkrétan az összeesküvés" résztvevőit. Tamás Gáspár Miklós szabad demokrata képviselő is bizonyítékokat igényelt a puccskísérletről", s államellenes bűncselekmény alapos gyanúja esetén büntetőjogi felelősségre vonást követelt. Az ismét kiéleződött belpolitikai helyzetben a kormány és az országos listát állító pártok szakértői újabb csúcstalálkozó szervezésében állapodtak meg. A második nemzeti csúcsot" március 5 én rendezték, amelyen a 12 párt delegációja mellett részt vett a kormányfő, a parlament megbízott elnöke, a belügyi államtitkár, a magyar honvédség parancsnoka, valamint a választásokért felelős szervezetek (az Országos Választási Bizottság és a Választási Iroda) több képviselője is. A politikai tanácskozáson, amelyen Szűrös Mátyás ideiglenes államfő elnökölt, főként a
6 hatalomátadás menetrendjéről, a szovjet csapatok kivonásáról és a választások tisztaságának biztosításáról tárgyaltak. Az ellenzéki pártok egyöntetűen igényelték, hogy a választásokig hátralévő időszakban a parlament csak a legszükségesebb törvényeket hozza meg, a rendszerváltás technikájáról" azonban már éles vitákat folytattak egymással. Az SZDSZ tárgyaló delegációja előzetes megegyezést javasolt az új kormányfő személyéről és a házelnök megválasztásának módjáról, sejtetve, hogy a párt a választási eredményektől függetlenül igényt tart a miniszterelnöki tisztségre. E követelést a nemzeti centrumhoz tartozó politikai erők határozottan visszautasították, hangoztatva hogy a szabad demokraták elképzelése szemben áll a parlamentáris demokrácia alapelvével. A szovjet csapatok kivonása kérdésében az ellenzéki álláspontok már jóval közelebb voltak egymáshoz, a Fidesz ideális követelését azonban csak az MDF támogatta egyértelműen. Hosszas viták után a pártok végül is elfogadták a miniszterelnök javaslatát, hogy megbízottaik március 7 én a külügyminisztérium államtitkárával és a vezérkari főnökkel szakmai konzultációt folytassanak a kivonulás menetrendjéről. (Horn Gyula külügyminiszter, e megbeszélés eredményeit is figyelembe véve, március 10 én Moszkvában Eduard Sevardnadze szovjet külügyminiszterrel együtt aláírta a csapatkivonási egyezményt.) A kormányfő indítványára a választási eredmények számítógépes összesítéséről is kompromisszum született. Az SZDSZ először ugyan a belügyi államtitkár lemondását követelte, s a Fidesszel együtt ragaszkodott ahhoz, hogy a választási eredményeket a népesség nyilvántartó hivatal dolgozza fel, megfelelő támogatás hiányában azonban végül is hozzájárult ahhoz, hogy a számítógépes összesítést a két rendszer párhuzamosan végezze. Kudarcot vallott a két liberális párt azon követelése is, hogy a választások előtt szüntessék meg a televízió vezetésével megbízott kuratóriumot, s szerepét a 12 párt képviselőiből álló kampányfelügyelő bizottság vegye át. A tanácskozás részletesen foglalkozott a puccskísérlet" kérdésével is; a nemzetbiztonsági hivatal vezetőjének tájékoztatása szerint a visszarendeződési törekvés az előkészület szakaszában maradt, mivel a résztvevők a hadsereg vezetőivel nem vették fel a kapcsolatot. E tájékoztatás hatására az ellenzéki pártok többsége nem támogatta az összeesküvők" felelősségre vonását, sőt a KDNP elnöke, Keresztes Sándor az egész kérdést felesleges hangulatkeltésnek minősítette. A tanácskozás azt is jelezte, hogy az MDF korábbi népszerűségének visszaszerzése érdekében tovább radikalizálódott. Ez különösen abban a követelésben fejeződött ki, hogy három hónapon belül vonják ki Magyarországról a szovjet csapatokat. A vita az MDF és az SZDSZ közötti érdekellentéteket is pontosan érzékeltette: a Fórum elsődlegesen a választási eredményektől várta a kormányzati hatalom megszerzését, a szabad demokraták viszont láthatóan arra törekedtek, hogy a miniszterelnöki tisztséget még a szavazás előtt maguknak biztosítsák. A kisgazdák és a szociáldemokraták korábbi kiskoalíciós szövetségeseiket lényegében egyáltalán nem támogatták, a Vállalkozók Pártja viszont több kérdésben is a liberálisok mellé állt. Az SZDSZ offenzívája azonban a nemzeti csúcs" után is folytatódott. A párt ragaszkodott ahhoz, hogy március 15 ét az egyes politikai erők külön ünnepeljék meg, hangsúlyozva, hogy a pártállami diktatúra" fenntartása miatt nem ismeri el a Fidesztől a Demiszig húzódó nemzeti egységet". A szabad demokraták a televízió vezetését is élesen támadták, mivel a kuratórium elzárkózott attól, hogy politikai
7 jellegű megemlékezéseket közvetítsen. E lépések azonban a korábbi akciókkal ellentétben gyengítették az SZDSZ társadalmi támogatottságát, mivel a közvélemény a kiélezett politikai küzdelmek közepette legalább a nemzeti ünnepen összefogást igényelt. Még inkább rontották a liberálisok pozícióit a március 20 i marosvásárhelyi események: a véres összecsapások ugyanis azt jelezték, hogy a romániai magyar kisebbség helyzete 1989 decembere után sem javult, ezért a választóknak elsősorban azokat az erőket kell támogatniuk, amelyek kiemelten foglalkoznak a magyarság sorskérdéseivel. Az MDF esélyeinek javulásához az is hozzájárult, hogy egyre radikálisabb antikommunista kampányt folytatott. Márciusban jelent meg az utcákon a Fórum másik híres plakátja, a Tavaszi nagytakarítás", amely nemcsak az elmúlt 40 évvel való gyökeres szakítást, hanem a gazdasági és politikai elit teljes cseréjét is ígérte. E követelés a radikális rendszerváltás híveinek egy részét is meggyőzte arról, hogy az MDF az SZDSZ hez hasonlóan a korábbi berendezkedés gyökeres átalakítására készül, s így végérvényesen erejüket vesztették azok a liberális kísérletek, amelyek a Fórum és a szocialisták törekvéseinek azonosítására irányultak. A Tavaszi nagytakarítás" ígéretére ugyan az SZDSZ azzal válaszolt, hogy a pincétől a padlásig" eltávolítja a régi rendszer híveit, ez azonban ekkor már nem minősült újszerű elképzelésnek. A kampány utolsó napjainak hangulatát már csak a Fidesz tudta befolyásolni: a párt március 23 án a Sportcsarnokban rendszerváltó házibulit" rendezett, amelynek azt a funkciót szánta, hogy a társadalom nevetve búcsúzzon tegnapjától". Az egyes pártok választási esélyeinek alakulását a korábban már érintett közvélemény kutatási adatok viszonylag megbízhatóan tükrözték, s ezáltal a kampány ívét" is megrajzolták. Az MSZP közvélemény kutató intézete, a Doxapol 1989 októbere és 1990 márciusa között hat alkalommal végzett országos szintű felmérést, s februártól tíz, véletlenszerűen kiválasztott egyéni körzetet is vizsgált. Az 1989. október 18 23 a közötti közvélemény kutatás még az MSZP egyértelmű fölényét mutatta: az érdemi válaszadók 32% a a szocialistákat preferálta, míg az MDF 20, a Fidesz 13, az SZDSZ pedig csupán 8% os támogatottságot élvezett. (Az egykori MSZMP ennél szélesebb bázissal csupán 1989. július közepén, Kádár János temetése után rendelkezett, amikor a Gallup Közvélemény kutató Intézet adatai szerint a szavazatok 37% át szerezte volna meg.) A népszavazás után a pártok sorrendje gyökeresen módosult: az MSZP támogatottsága 12% ra esett vissza, miközben az MDF változatlan 20% os teljesítménnyel az élre került, a második helyet pedig az SZDSZ foglalta el. Az 1989. december 8 17. közötti felmérés a szocialisták helyzetének átmeneti javulását jelezte; 18% os eredményükkel megközelítették az élen járó Fórumot, míg az SZDSZ a feljövő kisgazdák mögött a negyedik helyre szorult vissza. A Dunagate ügy azután ismét a szabad demokraták felemelkedéséhez és a szocialisták hanyatlásához vezetett. Az 1990. február 1 4. közötti adatfelvétel szerint a pártok erősorrendjében, 24% os támogatottsággal, változatlanul az MDF állt az első helyen, a 19% os SZDSZ és a 14% os MSZP előtt. A radikális szabad demokrata és kisgazda kampány hatására februárban ismét jelentős változások történtek: a március 1 4. közötti felmérés adatai azt mutatták, hogy az SZDSZ 22% os támogatottsággal megelőzte a Fórumot, a harmadik helyet pedig a kisgazdák szerezték meg, akik a pártot választók 18% ának bizalmát élvezték. A liberális offenzíva kifulladásának következményeként azonban az SZDSZ nem tudta megtartani vezető pozícióját: a március 13 16 i szociológiai felvétel már
8 ismét az MDF (csekély) fölényét jelezte; a Fórumot az érdemi válaszadók 21% a preferálta, míg az SZDSZ 20, az FKGP 17, a Fidesz pedig 11 % os támogatottságot kapott. A folyamatosan gyengülő szocialisták 9% os teljesítményükkel az ötödik helyre szorultak vissza, míg a KDNP és az MSZDP épp hogy súrolta a 4% os alsó határt. Részlet Wiener György Választás és rendszerváltás 1990 című tanulmányából.