A depresszióról mindenkinek Tartalom Számos híresség élete bizonyítja, hogy a depresszió nem mindig egyenlô a cselekvésképtelenséggel, éppen ellenkezôleg: a kreativitás és a pszichiátriai betegségek különösen a mániás vagy bipoláris depresszió szoros kapcsolatát már több kutatás és esettanulmány igazolta. Sylvia Plath, amerikai író (1932-1963) a következôképpen ír a betegségrôl naplójában: A depresszióval küszködtem és küszködök. Mintha egész életemet két elektromos hullám irányítaná varázslatosan: egy örömteli pozitív és egy elkeserítô negatív bármelyik van soron, az határozza meg, tölti be életemet. Most a keserûség hulláma borított el, sôt a hisztériáé, mintha fuldokolnék. Mintha egy nagy, testes bagoly telepedett volna a mellkasomra, karmaival a szívemet szorítva, markolva össze. A depresszió sokarcú betegség A depresszió bármely életkorban, mindkét nemben elôforduló, igen gyakori pszichiátriai megbetegedés, amely kimutatható biokémiai elváltozásokkal jár az emberi idegrendszerben. Így születünk vagy az élet tesz minket ilyenné? Az idegsejtek közötti kommunikáció többlépcsôs folyamat, amelynek egyes állomásai genetikailag is hibásak lehetnek, továbbá bármely ponton sérülhetnek az élet során. Nemzetközi összehasonlításban az elsôk között vagyunk A biztos családi háttér, a kiegyensúlyozott és szeretetteli környezet statisztikailag kimutatható védô tényezô a depresszióval szemben: az elváltak, különélôk esélye a megbetegedésre többszöröse a párkapcsolatban, családban élôkénél. Azok az emberek értik meg leginkább a depresszióban szenvedôket, akik túlestek már ilyen idôszakon Interjú Kovács Klárával: a testvérem azelôtt nagyon életvidám, beszédes ember volt, aztán lassan, de visszafordíthatatlanul megváltozott. A depressziós betegek élete: elmélet és gyakorlat A társadalmi elôítéleteket leszámítva ma már lehetôség van arra, hogy a depressziós beteg valóban eredményes kezelést kapjon, és ezáltal ugyanolyan életet élhessen, mint az egészséges emberek. A betegségnek nem csak árnyoldalai vannak Számos híresség élete bizonyítja, hogy a depresszió nem mindig egyenlô a cselekvésképtelenséggel, éppen ellenkezôleg: a kreativitás és a pszichiátriai betegségek szoros kapcsolatát már több kutatás és esettanulmány igazolta. Mit tegyünk, ha családtagunk depressziós? Hová fordulhatunk? Nagyon fontos, hogy ha családtagjainkon, közeli ismerôseinken, munkatársainkon a depresszió jeleit véljük felfedezni, vegyük komolyan a problémát, és ismerjük fel, hogy az illetônek segítségre van szüksége. Együtt a Depresszió Ellen 2. szám 2003. június A depresszióról mindenkinek címû kiadványban közölt információk átvételéhez és felhasználásához a VOX POP mint forrás megjelölésével hozzájárulunk. További információért kérjük, forduljon Marosfalvi Emeséhez. Tel.: 316 24 40, fax: 346 08 40. E-mail: emarosfalvi@mandh.hu Kiadja a VOX POP, 1022 Budapest, Szemlôhegy u. 14. Lektorálta: dr. Rihmer Zoltán. A szerkesztôk köszönik a Lundbeck Hungaria Kft. támogatását. A kiadvány tartalmának hitelességét a szerzôk és a kiadók ellenôrizték. A VOX POP nem vállal felelôsséget a cikkekre alapozott döntésekbôl származó következményekért.
A depresszió sokarcú betegség 2 A depresszió a társadalomban széles körben elterjedt tévhitekkel ellentétben nem egyfajta rossz hangulat, múló szomorúság, hanem a hangulatzavarok csoportjába tartozó pszichiátriai betegségek leggyakoribb formája. Bár tünetei elsôsorban hangulatváltozásként jelentkeznek, ezek egyrészt az egészségesnél és az indokoltnál hosszabb ideig, tartósabban és mélyebben határozzák meg a beteg állapotát, másrészt más jellegû panaszokkal is együtt járnak. A depresszió bármely életkorban, mindkét nemben elôforduló, igen gyakori pszichiátriai megbetegedés, amely kimutatható biokémiai elváltozásokkal jár az emberi idegrendszerben, ezért orvosilag diagnosztizálható és gyógyítása is orvosi segítséget követel. A depresszió típusai A depressziónak különbözô megjelenési formái vannak, amelyeket többféle szempont alapján csoportosítanak az orvosi gyakorlatban. A betegség kialakulásának okai szerint: Elsôdleges depresszióról akkor beszélünk, amikor testi betegségek nélkül alakul ki a pszichiátriai kórkép. Ezzel ellentétben, másodlagos depresszióban a hangulatzavar szervi betegséghez társul (leggyakrabban stroke, daganatos betegség, Parkinson-kór, epilepszia, HIV fertôzés esetén). Az elsôdleges depresszió hozzávetôleg 10-szer gyakrabban fordul elô, mint a másodlagos. Az unipoláris és a bipoláris depresszió tüneteinek jellemzô lefolyása Forrás: Kiss, Szabó, Rihmer, Kórház, 1998, 3: 19-23. Unipoláris depresszió Bipoláris depresszió A betegség lefolyása szerint: Az elsôdleges depressziónak létezik unipoláris és bipoláris változata. Unipoláris (egypólusú) depresszió esetén depressziós és egészséges, kiegyensúlyozott idôszakok váltják egymást. A bipoláris (kétpólusú) formánál amelyet régen mániás depresszióként ismertek a depressziós és egészséges szakaszok mellett mániás fázisok is jelentkeznek. Az ún. mániás szakaszban jellemzô a beteg viselkedésére a túlzott aktivitás, felhangoltság, ingerlékenység, agresszivitás, tehát a legkevésbé sem az jut eszünkbe az ilyen betegrôl, hogy depresszióban szenved. Depressziós és mániás állapotok váltakoznak egymással, és ez a váltás lehet hirtelen, illetve fokozatos is. A depresszió bipoláris formájánál ha a betegséget nem kezelik a depressziós periódusok hossza rövidebb (3-5 hónap), mint unipoláris depresszió esetén (6-9 hónap). A tünetek alapján: A depresszió típusos (klasszikus) formája arról ismerhetô fel, hogy bizonyos tünetek vagy azok döntô többsége tartósan (orvosi diagnózis szerint több mint két héten át) fennáll. A típusos forma vezetô tünetei pszichés jellegûek: levert hangulat, az érdeklôdés, örömérzés és koncentráló-képesség jelentôs csökkenése, valamint alaptalan önvád, bûntudat, esetleg halállal, öngyilkossággal kapcsolatos gondolatok. A pszichés tünetek mellett jelentkezhetnek különbözô testi panaszok mint fáradékonyság, étvágy- és alvászavarok, valamint ezek következményei. Bartkó és munkatársai (1997) nemzetközi vizsgálatok eredményeire támaszkodva a major depresszió elôfordulását a krónikus derékfájásban szenvedô betegek között 3-5-ször gyakoribbnak találták, mint az átlagnépességben. Atípusos vagy testi tünetekkel álcázott depresszióról akkor beszélünk, ha a (gyakran enyhe) pszichés tünetek mellett bizonyos testi tünetek kerülnek elôtérbe, illetve ha komplikációk fedik el azokat. (Mivel a testi tünetek elfedhetik a valós okot, ezért ezt a formát gyakran larvált depressziónak is hívják.) A betegségnek ebben a formájában a betegnek folyamatosan testi tünetei vannak, de azok hátterében semmiféle szervi okot nem lehet vizsgálatokkal kimutatni. A depressziós esetek mintegy negyede tartozik az atípusos csoportba. A testi tünetek igen változatosak lehetnek: székrekedés, menstruáció elmaradása, szexuális aktivitás csökkenése, szervi okokkal nem magyarázható nagyfokú fáradékonyság, erôtlenség, fájdalmak (fejfájás, derékfájás, hasi görcsök), egyéb testi tünetek (mellkasi nyomás, torokszorítás).
Így születünk vagy az élet tesz minket ilyenné? Az elsôdleges (nem betegség talaján kialakuló) depresszió jelentkezésének okait tekintve nincs teljes egyetértés a szakemberek között. Többségük azonban egyetért abban, hogy az állapot genetikaibiológiai hajlamból ered, és külsô tényezôk hatására fejlôdik depresszióvá. Belsô tényezôk öröklôdés (genetikai hajlam) Szakemberek szerint az összes pszichiátriai megbetegedés közül az elsôdleges depresszió esetében kell a legnagyobb mértékben figyelembe venni a genetikai tényezôk szerepét. Ezt igazolják azok a kutatások, amelyekben a depresszió vérrokonok közötti elôfordulási gyakoriságát vizsgálták. Ezeknél a felméréseknél minden esetben arra jutottak, hogy jóval gyakoribb a depresszió azok között, akiknek a családjában már elôfordult ez a betegség. Egypetéjû ikerpároknál a legnyilvánvalóbb ez az összefüggés: ha egyikük depressziós, akkor 40%-ban a másikuk is az. Fontos azonban, hogy nem a betegség öröklôdik, csak a hajlam. Külsô tényezôk negatív életesemények A külsô tényezôk, vagyis a depresszió kialakulását provokáló életesemények lehetnek koraiak illetve késôiek. A korai negatív életesemények (mint a szülô elvesztése, a család nem megfelelô mûködése) gyermekkorban következnek be és fokozott pszichés érzékenységet alakítanak ki, viszont gyakran csak felnôttkorban vezetnek tartós depresszió kialakulásához. A késôi, azaz felnôttkorban bekövetkezô tragédiák, negatív életesemények, (szeretett személy halála, munkahely elvesztése, hosszan tartó munkanélküliség) és az ezek által keltett érzelmi stresszhatások szintén vezethetnek depresszió kialakulásához. A népesség 25-30%-ának van kisebb-nagyobb hajlama depresszióra. Korai betegségkezdet (16-40 év) esetén ez a hajlam általában jelentôs, a külsô provokáló életesemények szerepe csekély. A késôbb (40 éves kor után) jelentkezô depresszió esetén kisebb a genetikai, biológiai hajlam és nagyobb a provokáló életesemények szerepe. Tapasztalatok szerint az elsô depressziós idôszak kialakulásának több mint felét (50-55%) egy provokáló tényezôhöz lehet kötni, a késôbb jelentkezô depressziós idôszakok esetén azonban ezek szerepe egyre kisebb. Az említett tényezôk pontosan még nem tisztázott mechanizmus alapján az idegrendszer megváltozott mûködéséhez vezetnek. Szakemberek szerint valószínû, hogy már az elsô depressziós epizód során biológiai változások jönnek létre az agyban. Mindezek eredményeképpen az agy érzékenyebbé válik, így a késôbbiekben már provokáló tényezôk nélkül is egyre gyakrabban és hamarabb jelentkeznek ismételt depressziós idôszakok. Mindez azért fontos, mert minél késôbb kezdôdik a depressziós beteg kezelése, annál nagyobb a végleges idegrendszeri változások, így a gyakran visszatérô, krónikussá váló depresszió kialakulásának veszélye, ami a kezelést is megnehezíti. A visszatérô vagy krónikus depresszió a lakosság 10%-át érinti. Amennyiben valaki már megélt egy depressziós epizódot, több mint 60% esélye van arra, hogy másodszorra is depressziós állapotba kerüljön, két epizód után ez a veszély 75-80%-ra növekszik, míg három periódus után egy negyedik megtapasztalásának az esélye már 90-95%. Igen fontos tehát az elsô depressziós epizód felismerése és kezelése a továbbiak elkerülése, illetve megelôzése érdekében. Sérül az idegsejtek közötti kommunikáció Az idegsejtek közötti információátadás vagy ingerületátvitel különbözô kémiai anyagok segítségével történik. Ezek az ingerületátvivô anyagok, neurotranszmitterek kis csomagok formájában jutnak el egyik idegsejtbôl a másikba. Amikor a felvevô sejtben kifejtették hatásukat, visszatérnek a kiinduló sejtbe, ahol enzimek segítségével le is bomlanak. Az idegsejtek közötti kommunikáció tehát többlépcsôs folyamat, amelynek egyes állomásai genetikailag is hibásak lehetnek, továbbá bármely ponton sérülhetnek az élet során: például tartós stresszhelyzetre kialakuló válaszreakció eredményeként maradandó sérülékenység is kialakulhat. A depresszió kezelésére használt gyógyszerek (antidepresszívumok) e folyamat valamelyik lépésébe avatkoznak be úgy, hogy megváltoztatják a neurotranszmitterek mennyiségét, illetve arányát. A depresszió kialakulásának hátterében a szerotonin és a noradrenalin nevû neurotranszmitterek megváltozott, általában csökkent mûködése húzódik meg, emellett szerepet játszhatnak még egyéb kémiai anyagok (dopamin) is. A genetikai és környezeti tényezok aránya a depresszió kialakulásában 0 14 50 (életév) Genetikai (biológiai) hajlam erossége Negatív életesemények gyakorisága 3
Nemzetközi összehasonlításban az elsők között vagyunk 4 Idôtartam szerint Magyarország a különbözô típusú depressziós megbetegedéseket tekintve sajnos az elsôk között szerepel a nemzetközi statisztikában. Amíg a világ lakosságának 4,6-15,7%-a esik át életében legalább egy major depressziós epizódon, addig hazánkban ez az arány 15,1% (1 200 000 ember) a 18-64 év közötti lakosság körében. (Dr. Szádóczky Erika és munkatársai, 2000.) A WHO 2001-es jelentése szerint a férfiak 5,8%-a, és a nôk 9,5%-a megy keresztül egy depressziós epizódon bármely adott év során, és a lakosság 3-5%-a szenved major depresszióban bármely adott hónapban. A magyar adatok megegyeznek a nemzetközi eredményekkel: dr. Szádóczky Erika és munkatársai által készített, a magyar lakosság hangulat- és szorongásos zavarait vizsgáló tanulmány szerint a major depresszió egyéves elôfordulása 7-9%, egyhónapos elôfordulása pedig 1,5-3%. A depresszió társadalmi háttere: család, anyagi javak, munka, iskolázottság A biztos családi háttér, a kiegyensúlyozott és szeretetteli környezet statisztikailag kimutatható védô tényezô a depresszióval szemben: az elváltak, különélôk esélye a megbetegedésre többszöröse a párkapcsolatban, családban élôkénél. A tágabb szociális-gazdasági háttér és a depresszió kialakulásának kockázata közötti összefüggés már nem ilyen egyértelmû, hiszen egyes tanulmányok, illetve tapasztalatok szerint a depresszióban szenvedôk jelentôs része az átlagnál lényegesen jobb körülmények között él. A depresszió tehát nem azonos a rossz társadalmi és gazdasági viszonyok által okozott, többnyire jogos kellemetlen közérzettel. Dr. Kopp Mária és munkatársai a rendszerváltást megelôzôen 1988-ban, majd röviddel azt követôen, 1995-ben végzett részletes felmérése szerint a depresszió gyakorisága a vizsgált idôszak során jelentôs társadalmi átrendezôdést mutatott: bizonyos csoportok esetében csökkent az elôfordulási arány, míg az elszegényedôk, leszakadók, korábbi egzisztenciális szintjüket elveszítô csoportok esetében emelkedett a depressziósok aránya. A súlyos depressziós tünetek elôfordulási aránya a segédmunkások között emelkedett, és az egész mintában megduplázódott 3,5%-ról 7%-ra. Ennek magyarázata, hogy a szociális-gazdasági lemaradás és a depressziós tünetegyüttes ördögi kört alkotnak: a gyors szociális-gazdasági változások között a lemaradók folyamatosan önmagukat vagy a környezetet hibáztatják, jövôjüket reménytelennek láthatják, állandó tehetetlenség-érzést élnek át, mert nem képesek megszerezni azokat az anyagi javakat és azt a társadalmi státuszt, amire a környezetük képes. Ezek az állandóan fennálló érzelmi tényezôk a legfôbb okai a depressziós állapot kialakulásának. Az életszínvonalbeli és gazdasági különbségek megmutatkoznak a depresszió területi eloszlását tekintve is. Jelentôs különbség tapasztalható az ország egyes régiói között: a Dunántúlon az elôfordulási arány sokkal alacsonyabb, mint a Tiszántúlon. Ez részben magyarázhatja a nyugati országrész alacsonyabb öngyilkossági halálozását is. Szintén szoros összefüggést mutattak ki az iskolázottság és a depresszió között. A nyolc osztályt vagy kevesebbet végzettek majdnem fele szenved a depresszió valamely tünetétôl. Az iskolai végzettség szintjének emelkedésével együtt csökken a depresszió elôfordulásának kockázata. A depressziós tünetegyüttes gyakorisága 1995-ben iskolai végzettség szerint (n= 12 372) Forrás: Kopp és munkatársai, Lege Artis Medicinae, 1997, 7: 136-144. Legmagasabb iskolai végzettsége Nem depressziós Enyhe Közepes Súlyos Depresszióban szenved 8 oszt. v. kevesebb 50,7% 22,9% 10,8% 15,6% 8 oszt. + tanf. 49,9% 25,6% 12,6% 11,9% Szakmunkás 65,8% 18,6% 7,4% 8,2% Technikus 75,0% 16,8% 4,5% 3,7% Érettségi 78,7% 13,7% 4,2% 3,3% Érettségi + tanf. 76,7% 15,4% 4,3% 3,6% Fôiskola, egyetem 82,4% 11,6% 3,0% 3,0% Lényeges azonban, hogy a munkanélküliek között, akiknél eleve magasabb arányú a depresszió elôfordulása, a diplomások depresszió-értékei kiemelkedôek. Ennek oka valószínûleg az, hogy a magasan képzettek mélyebb válságként élik meg munkahelyük elvesztését és az ebbôl származó bizonytalanságot. Újabban azt is kimutatták, hogy sok esetben a depresszió vezet munkanélküliséghez.
Azok az emberek értik meg leginkább a depresszióban szenvedőket, akik túlestek már hasonló időszakon Interjú Kovács Klárával Ön egy beteg családtagjaként közvetlen közelrôl élte át a depresszióval és annak következményeivel járó nehézségeket. Elmondaná röviden a történetét? A bátyám által érint engem ez a probléma, aki évekig súlyos depresszióban szenvedett, fél évvel ezelôtt pedig öngyilkos lett. A testvérem azelôtt nagyon életvidám, beszédes ember volt, aztán lassan, de visszafordíthatatlanul megváltozott. Az elsô idôszakban változatos testi tünetekre panaszkodott, fájt a gyomra, fejfájás és szívtáji fájdalom jelentkezett nála. Késôbb ezek a panaszok állandósultak, és ezzel párhuzamosan egyre inkább magába zárkózott, elvonult a családtagoktól, a külvilágtól, nem tudott már örülni semminek, szótlan lett és magányos. Elvesztette az érdeklôdését minden iránt, végül odáig jutott, hogy már az ágyból sem akart reggel felkelni, illetve a legalapvetôbb tevékenységekre is nagyon nehezen lehetett rávenni. Egy korábbi eredménytelen öngyilkossági kísérlet után, 2002 októberében elment otthonról és soha többé nem láttuk ôt viszont élve. Ön mint családtag, illetve a család többi tagja hogyan élte meg a depressziós emberrel való együttélést, hogyan próbáltak neki segíteni? Mi családtagok minden erônkkel azon voltunk, hogy megpróbáljuk ôt visszahozni az életbe. Megértettük a betegségét, elfogadtuk, próbáltunk vele beszélgetni sikertelenül. Nemcsak mi, hanem a barátai, ismerôsei sem érdekelték már. Rajtunk is egyre inkább úrrá lett a kétségbeesés és a tehetetlenség-érzés. A testvére mennyire volt tudatában betegségének? Nem volt igazán betegségtudata, nem akart pszichiáterhez, pszichológushoz fordulni. Az egész személyisége nagyon megváltozott, csendesen szenvedett magában, és nekünk családtagoknak sem beszélt soha arról, vajon mi bántja, mitôl fél, milyen problémái vannak. Ön utólag mit lát a legnagyobb problémának saját esetében, és mit tanácsol másoknak, hogyan lehetne ezen változtatni? Én a testvérem betegsége elôtt soha nem is hallottam errôl a betegségrôl, nem tudtam, hogy ez tényleg létezik, és hogy kezelést igényel. A legnagyobb baj az, hogy ez a tendencia általános az egész társadalomban, az emberek többsége hajlamos elintézni ezt a problémát egy kézlegyintéssel. A környezetemben is azt tapasztalom, hogy sok esetben a depresszióban szenvedôk hozzátartozói sem ismerik fel a probléma lényegét, nem fogadják azt el betegségként. Ezt a szemléletet, hozzáállást kellene megváltoztatni, ami a társadalom és talán még az egészségügyi dolgozók részérôl is tapasztalható. Véleményem szerint a legfontosabb a bizalomkeltés, vagyis az, hogy a depressziós betegek merjenek beszélni a problémáikról, és ne jussanak el odáig, hogy már senkivel nem képesek bizalmas kapcsolatba kerülni. Úgy vettem észre, hogy sokszor nagyobb bátorságuk van megnyílni idegen embereknek, mint egy fehérköpenyes szakembernek vagy akár a legközelebbi hozzátartozójuknak. Azok az emberek értik meg leginkább a depresszióban szenvedôket, akik túlestek már hasonló idôszakokon, ôk talán jobban látják azt, amit mi nem látunk, így tudnak segíteni is. Ennek érdekében szeretnék létrehozni egy alapítványt, amelynek éppen az lenne a célja, hogy a betegek találkozhassanak egymással, illetve szakemberekkel, és esélyt kapjanak az életre, az újrakezdésre, mielôtt maguk ellen fordulnának. Visszatérôk Klubja Az Együtt a Depresszió Ellen kezdeményezés célja éppen az, hogy felhívja a közvélemény figyelmét a depresszió jelentôségére, lehetséges veszélyeire és eloszlassa a betegséggel kapcsolatos tévhiteket. A program keretein belül elôadás- és beszélgetéssorozat indul Visszatérôk Klubja néven, ahová szeretettel várunk minden gyógyult és még nem gyógyult depressziós beteget, illetve családtagjaikat. A tervezett programok között szerepel egy elôadássorozat a depresszió megjelenésérôl a mûvészetekben (irodalom, festészet, zene), komolyzenei koncert és színházi elôadás. Minden alkalmat kötetlen beszélgetéssel zárunk. A Visszatérôk Klubja találkozóiról (idôpontok és helyszín) szívesen adunk felvilágosítást. Keresse Bôti Edinát a 316-2440-es telefonszámon vagy az eboti@mandh.hu e-mail címen. 5
A depressziós betegek élete: elméleti lehetőségek és a mindennapi gyakorlat 6 Degas: Melankólia Az orvostudomány jelenlegi állása szerint a depressziós betegek túlnyomó többsége (70-80%) kezelés hatására jó eséllyel válik tünetmentessé. Így a depresszió diagnózisa elméletileg nem egyenlô a munkaképtelenséggel, a beteg pszichés (lelki) és szociális (társas kapcsolatainak) leépülésével. A mindennapi életben azonban vannak olyan tényezôk, amelyek jelentôsen hátráltatják, sôt sok esetben lehetetlenné teszik, hogy a depressziós beteg meggyógyuljon és teljes életet élhessen. A probléma forrása a társadalom elôítéleteiben, tévhiteiben gyökerezik. Az egyik tévhit indokolatlanul kitágítja, a másik leszûkíti a depresszió fogalmát. Ez utóbbi azt mondja, a depressziós elmebeteg, kórházba való, mert különben öngyilkos lesz. Az elôzô a stresszel, az anyagi nehézségekkel, ezek megoldatlanságával magyarázza a depressziót, vagyis azt mondja: a depressziós beteg önmaga felelôs betegsége kialakulásáért, amit gyenge jellemének, tehetetlen önsajnálatának, lustaságának köszönhet. Mindkét felfogás nagyon ártalmas, hiszen azt eredményezi, hogy a beteg közvetlen és tágabb környezete is elfordul az egyébként segítségre szoruló embertôl, magára hagyja ôt, esetleg ellenségesen viselkedik vele, akadályozva ezzel gyógyulását. A görögöknél a stigma egy olyan jel volt, amelyet a rabszolgák viseltek, így határozták meg helyüket a társadalomban és jelezték alsóbbrendûségüket. A napjainkban használatos stigma szó olyan társadalmi felfogásra utal, amely alapján megkülönböztetô jellel illetünk másokat, és ezek alapján azonosítjuk és értékeljük ôket. Habár a szó eredeti értelmében a görögök nem bélyegezték meg a pszichiátriai betegeket (szkizofréneket, szorongó betegeket, depressziósokat), ezeket a betegségeket szégyellnivalónak és a gyenge jellem jelének találták. Ez a vélekedés sajnos még napjainkban is igen elterjedt (elsôsorban a kelet-európai és ázsiai országokban). A mai napig nem egy országra jellemzô, hogy a pszichiátriai betegségek nem kizárólag a betegek, hanem családtagjaik számára is komoly szinte behozhatatlan hátrányt okoznak. A betegek így érthetô módon nem szívesen mennek orvoshoz, inkább titkolják panaszaikat. Bár a stigmatizáció nem kizárólag a pszichiátriai betegeket érinti, a tapasztalatok azt mutatják, hogy ôket sokkal inkább megbélyegzi a társadalom, mint testi betegségben szenvedô embertársaikat. Egy brit vizsgálat adatai szerint a munkáltatók 60%-a úgy nyilatkozott, hogy sohasem alkalmazna felelôs beosztásban korábban depressziósnak diagnosztizált embert. A munkáltatók negyede szerint a korábban depressziós emberek nem alkalmasak sem irodai, sem fizikai munkára. Összehasonlításként csak 3%-uk vélte úgy, hogy a cukorbetegség károsan befolyásolná az egyének munkaképességét. A depressziós ember is élhet teljes életet Az említett társadalmi elôítéleteket leszámítva ma már lehetôség van arra, hogy a depressziós beteg valóban eredményes kezelést kapjon, és ezáltal ugyanúgy tudjon dolgozni, autót vezetni, sportolni, házas életet élni, mint az egészséges emberek. A depresszió kezelésének céljai között szerepel a tünetek megszüntetése, a visszaesés kockázatának csökkentése, illetve kivédése, az életminôség javítása. Ezek a célok ma már korszerû terápiával mind megvalósíthatók. A depresszió gyógyításának alapját az antidepresszív gyógyszeres kezelés jelenti, amely kiegészül egyéb gyógymódokkal, például pszichoterápiával. A modern antidepresszív gyógyszereknek a korábbi, hagyományos gyógyszerekkel ellentétben nincsenek súlyos mellékhatásaik, sôt azonos tolerálhatóság mellett korábban fejtik ki hatásukat. Amíg a hagyományos gyógyszerek esetén a várakozási idô az elsô gyógyszer bevétele és a kedvezô hatás jelentkezése között általában 2-4 hét, a legkorszerûbb szereknél (escitalopram és más hatóanyagú készítmények) ez az idô akár egy hét is lehet. Ez a korai hatáskezdet rendkívül fontos a beteg közérzete, életminôsége szempontjából, sôt akár életmentô hatása is lehet, mivel öngyilkosságokat elôzhet meg. A beteg ugyanis leírhatatlan szenvedésen megy keresztül, amikor végre rászánta magát, hogy elmenjen orvoshoz, megkapta a gyógyszert, de a hatása nem jelentkezik. A beteg számára ez bizonyíték lehet arra, hogy rajta már senki nem segíthet. Ha elôbb hat egy gyógyszer, akkor hamarabb következik be a teljes gyógyulás is.
A betegségnek nem csak árnyoldalai vannak Számos híresség élete bizonyítja, hogy a depresszió nem mindig egyenlô a cselekvés-képtelenséggel, éppen ellenkezôleg: a kreativitás és a pszichiátriai betegségek különösen a mániás vagy bipoláris depresszió szoros kapcsolatát már több kutatás és esettanulmány igazolta. A XX. század elsô felében sok pszichiáter úgy vélekedett, hogy a pszichiátriai betegségek közül a szkizofrénia a kreativitás egyetlen fô forrása. Ennek hátterében az az egyébként logikus vélemény állt, hogy a szkizofrén betegek hallucinációi az alkotások kitûnô alapjául szolgálnak. A félreértés másik feltételezett oka a szkizofrénia-kutatások elôretörése, ezzel párhuzamosan a hangulati zavarok (ilyen a depresszió is) alul-diagnosztizáltsága és a szkizofrénia felül-diagnosztizáltsága (az indokoltnál többször állapítottak meg ilyen betegséget). Az elsô empirikus (tapasztalati, nem elméleti) kutatás, amely a kreativitás és a pszichiátriai betegségek kapcsolatát vizsgálta, az írókat vette nagyító alá. Andreasen (1987) egy írói munkacsoport tagjait választotta alanyainak szám szerint harmincat, ôket állította szembe egy kontrollcsoporttal, amelynek összetétele nemben, korban és intelligencia-szintben megegyezett az írói csoportéval. Az orvosi vizsgálatok a fennálló vagy múltbeli pszichiátriai betegségek diagnózisára fokuszáltak. Andreasen eredményei szerint az írói csoport 80%-a (30-ból 24 fô) szenvedett bipoláris depresszióban, míg ugyanez az arány a kontrollcsoportban mindössze 30% (30-ból 9 fô) volt. Az írók elsôfokú rokonai között még ennél is magasabb volt a kreativitás és a bipoláris depresszió együttes elôfordulási aránya, ami arra utal, hogy ezek a jegyek valószínûleg együtt öröklôdnek. Andreasen kutatásával ellentétben, ahol az érintettek személyes kikérdezése alapján születtek meg az eredmények, Post (1994) 291, XIX. és XX. században élt híresség életrajzát elemezte. (Kutatásába csak olyanokat választott, akikrôl részletes életrajzi leírások álltak rendelkezésére.) Az alanyokat hat csoportba osztotta (természettudósok, zeneszerzôk, politikusok, festômûvészek, gondolkodók és írók), mert azt feltételezte, hogy a pszichiátriai betegségek gyakorisága csoportonként változó. Ez a feltételezése aztán beigazolódott: a pszichiátriai betegségek legalacsonyabb arányát (44,5%) a természettudósok között állapította meg (például Darwin, Mendel, Bohr, Röntgen), a legmagasabbat az írók között (például Gogol, Ibsen, Joyce, Hemingway és Tolsztoj). Az összes csoportot figyelembe véve Post arra a megállapításra jutott, hogy a hírességek több mint 60%-a szenvedett valamilyen pszichiátriai betegségben: 43%-uk (bipoláris) depresszióban, 15%-uk szorongásos zavarokban, 12%-uk alkoholizmusban. A 291 emberbôl 5 (1,7%) öngyilkosság következtében halt meg és 22-rôl (7,5%) tudjuk, hogy volt öngyilkossági kísérlete. Mindkét szám magasabb az átlagnépesség körében regisztrált adatoknál. Ernest Hemingway (1899-1961), a Nobel-díjas amerikai regényíró szintén bipoláris depresszióban szenvedett. Sok más világhírû alkotóhoz hasonlóan, a Hemingway családban sem Ernest volt az elsô pszichiátriai beteg: édesapja és nagyapja is bipoláris depresszióban szenvedett, és mindketten önkezükkel vetettek véget életüknek. Hemingway termékeny, kreatív idôszakai a mániás fázisokkal estek egybe. Elsô súlyosabb depressziója az I. világháború után kezdôdött, amikor egy fiatal hölgy nem viszonozta szerelmét. Az írásos emlékek alapján 1925-ben már egyértelmûen a mániás fázisban volt, és hihetetlen energiával dolgozott Búcsú a fegyverektôl címû regényén. 1926-ban visszazuhant depressziós állapotába, amely másfél évig tartott. A változást természetesen ô maga is észrevette, és leveleiben beszámolt róla barátainak. Hemingway Életének egy másik jól dokumentált mániás fázisa a II. világháború alatt tört rá, amikor háborús tudósítóként dolgozott. Teljes 42 napig mindössze napi három órát aludt és megállás nélkül dolgozott. Mániás fázisaiban meg volt gyôzôdve arról, hogy halhatatlan, és olyan ôrülten vezetett, hogy többször okozott balesetet. Képes volt hajnaltól délig vagy akár kora délutánig dolgozni, azután pihenésképpen horgászni vagy vadászni, majd tovább írni egészen másnap reggelig egyetlen percnyi alvás nélkül. Forrás: Rihmer Annamária és Rihmer Zoltán: Creativity and mental illness. Neuropsychopharmacologia Hungarica. 2002, IV/1; 5-8. 7
Mit tegyünk, ha családtagunk depressziós? Hová fordulhatunk? 8 Nagyon fontos, hogy ha családtagjainkon, közeli ismerôseinken, munkatársainkon a depresszió jeleit véljük felfedezni, vegyük komolyan a problémát, és ismerjük fel, hogy az illetônek segítségre van szüksége. Azzal semmiképpen sem érünk el eredményt, ha azt próbáljuk a betegbe sulykolni, hogy szedje össze magát, hiszen éppen ehhez nincs ereje, állapotát csupán akaraterejével már nem tudja befolyásolni. Nagyon negatív hatású lehet a hát igen, az élet nehéz, fel a fejjel egyszer minden jobbra fordul szavakkal közvetített látszat-megértés és bátorítás, amivel a beteget ugyanúgy magára hagyjuk. Ehelyett mondjuk el neki, hogy megértjük a problémáját, elfogadjuk panaszait, és tudjuk azt, hogy önmaga nem tud úrrá lenni levert hangulatán, ezért érdemes szakemberhez fordulnia. A beteg meggyôzése az esetek döntô többségében nem okoz nagy problémát, hiszen elôbb-utóbb maga is belátja, hogy önerejébôl nem tud kilábalni betegségébôl, segítségre, méghozzá hozzáértô segítségre van szüksége. Ugyanakkor nagyon fontos hangsúlyozni azt is, hogy a beteg nincs egyedül, nagyon sokan szenvednek ettôl a problémától az országban, az egész világon, de még akár az ô közvetlen környezetében is. Próbáljuk tudatosítani benne, hogy nem kell félnie sem a megszégyenítéstôl, sem attól, hogy ô gyógyíthatatlan beteg, hiszen nem elmebetegségrôl, hanem kedélybetegségrôl van szó, amely ma már nagyon eredményesen gyógyítható. Amikor a beteg elfogadta, hogy segítségre van szüksége, a következô kérdés az, vajon kihez fordulhat. A depressziós betegek kezelésével a pszichiátria foglalkozik. A mai pszichiátriai járóbetegszakellátás színterei: a kórházak ambuláns pszichiátriai osztályai (Magyarországon 55 ilyen ellátóhely van), és a pszichiátriai vagy mentálhigiénés gondozók (Magyarországon 136 gondozó létezik, Budapest minden kerületében, a megyeszékhelyeken és minden megye nagyobb városaiban). Emellett növekvô számban állnak a betegek rendelkezésére a pszichiátriai magánrendelések. A depressziógyanús beteggel elsô lépésben felkereshetjük a családorvost, aki felismerve a problémát valószínûleg szakorvoshoz küldi ôt tovább. A háziorvos szerepe mindenképpen fontos, hiszen jó ha tudomása van páciense betegségérôl, így a késôbbiekben is részt tud venni a beteg gondozásában. Amennyiben rögtön pszichiáter szakemberhez szeretnénk fordulni, beutaló nélkül is felkereshetjük a területileg illetékes pszichiátriai gondozót (régebben ideggondozóként ismerték). Mit tegyünk és mit ne? Ha lehetôségünk van rá, tartsuk a kapcsolatot a kezelôorvossal, és ha bármi változást tapasztalunk a beteg állapota rosszabbodik vagy öngyilkossági hajlamra utaló jeleket veszünk észre feltétlenül és minél hamarabb jelezzük azt orvosának. Ez azért is nagyon fontos, mert a beteg maga nem biztos, hogy képes erre, és sok esetben lehet, hogy a terápia módosítására, gyógyszerváltásra vagy egyéb kezelésre van szükség. Amiben a családtagoknak pótolhatatlan szerepe van, az a folyamatos érzelmi támogatás, amely magában foglalja a megértést, türelmet, szeretetet, bátorítást. Folyamatosan biztosítsuk a beteget feltétlen támogatásunkról: legyünk türelmesek, szeressük, bátorítsuk. Soha ne becsüljük le az általa kinyilvánított érzéseket, de próbáljunk rámutatni a túlzásokra, és próbáljuk ôt a reális érzések, illetve magatartásformák felé terelni. Próbáljuk bátorítani olyan tevékenységek végzésére, amelyeket korábban szeretett, hobbijai, kedvenc idôtöltései voltak, vagy hívjuk el egy sétára, kirándulásra, közös programokra (ebéd, mozi, sport, kulturális, vallási programok). Ha visszautasít bennünket, ne keseredjünk el, a késôbbiekben még sikerrel járhatunk. Soha ne erôltessünk semmit a depressziós emberre, fôleg ne túl gyorsan és ne túl sok mindent egyszerre. Ha túl sokat várunk tôle, és ô nem tud eleget tenni elvárásainknak, kudarcérzése csak fokozódik. Ne hibáztassuk a depressziós embert állapotáért, és ne vádoljuk azzal, hogy ô csak betegséget, vagy lustaságot színlel. Ismételten biztosítsuk arról, hogy ha együttmûködik a kezeléssel, meg fog gyógyulni.