Kedves Olvasó! Tisztelettel köszöntöm Önt hírlevelünk 2010/3. számában! 2010. február 22. Disznóöléskor Erdélyben az volt a szokás, hogy a rokonságon kívül a falu bírájának is kóstolót küldtek. Egy alkalommal egy kisleány vitte bíró uramékhoz a kóstolót: fél tucat jó hosszú kolbászt, hurkát. A bíró maga is elcsodálkozott a bőkezű ajándékon, s megkérdezte a lánykától: Miért hoztál nekem ilyen sok hurkát, kolbászt? Az édesapám is ezt kérdezte anyámtól, de édesanyám azt felelte, hogy: Hagyja kelmed, még szükségünk lehet arra a gazemberre! Hótakaró alatt szunnyad az ősszel földbe vetett mag, kihalt, néptelen a táj, téli álmát alussza a természet.
De figyeljünk csak! A hajnali ködben mintha fénycsíkok bodorodnának az ég felé, s embereket látnánk a szabad tűz körül tevékenykedni. Csak a táj alszik, az emberek számára ezekben a kemény téli hetekben jött el az ideje az év egyik legnagyobb és legszínesebb - a szó szoros értelmében élvezetekben leggazdagabb eseményének: a disznótornak. Néhány kupica test és lélekmelegítő pálinka után vidámabban megy a munka.
A disznó már hófehérre van súrolva. Böllér uram egy újabb korty kisüsti után megkérdezi: Gazdauram, orjára vagy karajra bontsam a jószágot? Orjára annyit tesz, hogy a bontást a disznó hátáról kezdik, karajra pedig, hogy a hasáról és a gerincet hosszában kettévágják.
Az asszonyok abálják a vért, tisztítják és zsírra vetik a vöröshagymát,... majd néhány darab hús is kerül, egy kis szalonnásabb, egy kis húsosabb, egy kis máj. Készül a pompás reggeli. Hagymás vér, sült húsdarabok, sült máj, házi savanyúságok, friss kenyér, igazi lakoma már reggel! Természetesen hozzá jóféle fűszeres forralt bor, no meg egy kis háztáji vörös! Ami persze a legjobbikból való.
Erre az időre már a disznó szétbontva az asztalon hever. Böllér uram nagy szakértelemmel csinosítgatja a sonkákat, válogatja a kolbásznak valót, alakítja a szalonnákat. Mindenki kiveszi részét a munkából. És a jól megérdemelt reggeliből!
Igazi szakértelmet igényel a kolbász ízesítése, amihez fel is kell rendesen készülni! Sokan már patikamérleggel mérik ki a fűszereket. Itt azonban hagyományosan szájíz szerint ízesítettek. Külön tudomány a hurkához való rizskása kifakadoztatása és a hurka fűszerezése is.
Egyes helyeken majoránnát tesznek bele, máshol csak sóval és borssal ízesítik. Ahány ház, annyi íz. Krúdy Gyula a finom falatok költői méltatója így vélekedik ebben a kérdésben: "Könnyebb egy színdarabról véleményt alkotni a színházi premieren, mint a fűszerek elegendőségéről a disznó feldolgozásánál. Kár, hogy nincs mindennap disznóölés, amikor a férfiak megmutathatnák a nőknek, hogy ehhez az egyetlenegyhez jobban értenek, mint ők." Estére kelve be van töltve a hurka, a kolbász, a disznósajt, amit felénk varslinak hívnak, más helyen gömböc a neve.
A sonkák, szalonnák sóban vagy páclében fürödnek,
A konyha felől egyre íncsiklandóbb illatok szállnak. Aztán végre: a háziasszony asztalhoz szólít, ahol már ott gőzölög az orjaleves, amelyről csak a magyar disznótorok szerencsés résztvevői tudják, milyen csodában van részük. Csigatészta úszik benne, s a színe sárga, mint az arany. A hagyományok ismerői tudják, hogy a leves után szárma, azaz töltött káposzta következik, mégpedig nem rizzsel, hanem árpakásával a töltelékében. (A képen most nem ez van!) Majd sült hurka és kolbász kerül az asztalra, esetleg kolbászhússal töltött szűzpecsenye.
Majd ha bírunk még enni,... A lakmározásnak ezzel tulajdonképpen vége. Hazamenni azonban még a világért sem kell. Ürülnek a borospalackok, nótaszó hallatszik, vidám mulatozás kezdődik. És a végén már csak a mosogatás maradt. másnap a háziakra! A teljes képgaléria - 600*800-as méretben ide kattintva található
A képek mellett található szöveg Barta László tollából való. Forrás: http://www.algyoihalaszcsarda.hu/player.html?f=4 És végül ajánlok még egy témába illő kis videót, ami ide kattintva nézhető meg! Jó szórakozást kívánok hozzá! Tudtad? Történelemből azt tanították, hogy a honfoglaló magyarok nomád nép volt. Az igazság azonban nem ez. Honfoglaló őseink a szalontai disznót magukkal hozták Keletről. Ezeket a hatalmas, borjú nagyságú, téglavörös színű hússertéseket kanászok terelték, és az új hazában, a Tiszántúlon telepítették meg őket. Ez a sajátos magyar fajta viszont a legújabb időkben kipusztult. Ebből a tényből pedig az következik, hogy őseink nem voltak igazi nomádok. És hogy miért nem? A válasz egyszerű: nomád életmód mellett nem tudtak volna sertéstenyésztéssel foglalkozni. A férfiak ugyan kalandozó életmódot folytattak, maga a nép azonban - a téli és nyári szállásra való költözéstől eltekintve - helyhez kötötten élt, disznótartással is foglalkozott, tehát nem volt igazán nomád. Őseink magukkal hozták a szalontai sertést, s itt találták a bakonyi disznót a Bakonyban, valamint az alföldi zsírsertést, amit még az avarok tenyésztettek. Ősi hússertéseink azonban kihaltak. A mai híres magyar mangalica zsírsertés viszont tartja a szoros rokonságot az avarkori alföldi disznóval. Kocsmai beszélgetés: Te, a Kovács hirtelen megváltozott. Úgy hallom, leszokott az ivásról. Oka van annak... Ugyan mi? Egyszer részegen ment haza, és duplán látta az anyósát. Ettől úgy megijedt, hogy azonnal abbahagyta az ivást. Ön ezt a levelet azért kapta, mert feliratkozott hírlevelünkre. A leiratkozáshoz kérem küldjön egy lemondó levelet az címre. Ezt honlapunkon a hírlevél, valamint a kapcsolat felvételi modulban, a megadott telefonszámokon, illetve személyesen is megteheti. Kérem azt az e-mail címét használja, amellyel feliratkozott! Telefon: 94/320-227 http://www.nyk-szombathely.fw.hu A Vasi Klubhírek a Vám- és Pénzügyőrség Nyugdíjas Klub Szombathely kiadványa, a Vám- és Pénzügyőrség Nyugat-dunántúli Regionális Parancsnoksága címén: 9700 Szombathely, Hunyadi u. 47. Telefonszám: 06-94/500-960. Telefax: 06-94/310-481