JAMES A. ANDERSON A kommunikációelmélet ismeretelméleti alapjai
TÁRSADALMI KOMMUNIKÁCIÓ SOROZATSZERKESZTŐK BÁTORI ZSOLT HAMP GÁBOR HORÁNYI ÖZSÉB A SOROZAT KÖVETKEZŐ KÖTETE Loet Leyderdorff A kommunikáció szociológiai elmélete
JAMES A. ANDERSON A kommunikációelmélet ismeretelméleti alapjai Budapest, 2005
A könyv az Oktatási Minisztérium támogatásával, a Felsőoktatási Tankönyvés Szakkönyvtámogatási Pályázat keretében jelent meg. A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: James A. Anderson: Communucation Theory. Epistemological Foundations New York London, 1996, The Guilford Press Copyright 1996 The Guilford Press Hungarian translation Wilhelm Gábor, Typotex, 2005 Témakör: kommunikáció, ismeretelmélet ISBN 963 9548 53 7 ISSN 1785 0053
Tartalom Köszönetnyilvánítás 11 ELSŐ FEJEZET E könyv olvasása elé 13 BEVEZETÉS 13 A könyv felépítése 14 A könyv stílusa 15 ELŐFUTAMOK 16 A motiváló érv 16 Beavatási szokások 17 Szövegek normalizálása 18 Elmélet mint gyakorlat 20 A képzés módszerei 20 A tudás hierarchikus szerkezete 22 Episztémé 22 Egy dialektikus struktúra 23 Ideológiai identitások 23 JEGYZETEK 24 MÁSODIK FEJEZET A fenomenális világ természete 25 BEVEZETÉS 25 Az első példa: objektív empirizmus 26 A második példa: hermeneutikai empirizmus 28 A kulcskérdések egy szoros olvasata 30 A VALÓS KRITÉRIUMA 30 A materialista megoldás 30 Az elme tartományának problémája 32 Az objektivizmus válasza 33 Kirándulás az objektivitás és szubjektivitás területére 35 A valós objektivista kritériumának összegzése 37 Hermeneutikai megoldások 37 Az általános forma 38 Egy szó az értelmezésről 40
6 TARTALOM Hermeneutikai változatosság 40 A valós hermeneutikai kritériumának összegzése 40 Összegzés 41 A FENOMENÁLIS VILÁG EGYSÉGE 42 Egy materialista egység 42 A kutatás egységének hiánya 43 Többféle tartomány 44 Többféle ismeretelmélet 45 A tudománnyal szembeni kritikai álláspont 46 Többféle módszertan 46 A tudomány egysége vagy többféle tartomány? 47 A JELENSÉGEK OKSÁGI SZÖVETE 48 Okság 48 Oksági determinizmus 49 Nyitott rendszerek és ágencia 49 A káoszelmélet speciális esete 50 Összegzés 50 A VALÓSÁG ÉS A TUDÁS KONSTRUKCIÓJA 51 A valóság konstrukciója 51 Szemiotikai konstrukcionizmus 52 Fenomenológiai konstruktivizmus 53 Pragmatikai konstrukcionizmus 54 Kulturális konstrukcionizmus 55 Cselekvési konstrukcionizmus 56 Tudáskonstrukcionizmus 57 ÖSSZEGZÉS 57 JEGYZETEK 59 HARMADIK FEJEZET A fenomenális világgal való elkötelezettségünk módja 63 BEVEZETÉS 63 NÉGY SAROK-IMPLIKÁCIÓ 65 NÉHÁNY TÁJÉKOZTATÓ KÉRDÉS 67 Hagyományos empirizmus: a nyers érzetadatok maradványai 68 Perceptuális empirizmus: az észlelés bevezetése 69 Konstruktív empirizmus: a szemiotikai tárgy létrehozása 71 Posztmodern empirizmus: az utolsó dekonstrukció 73 Az álláspontok áttekintése 74 VÁLASZOK GYŰJTEMÉNYE 75 A szimbolikus előállítás birodalma 75 Megformálatlan erőforrások 76 A jelentésképző 78 A kódolás színhelye 78 A szándék kérdései 78 Az interpretáció birodalma 78 Jelfelismerés 79 Jelértelmezés 79
TARTALOM 7 Jelentésképző 79 Az értelmezés színtere 79 Szemiózis 79 Szemiózisban való elkötelezettség 80 Szerzői szándék 80 Szemiotikai produktum 80 Az értelmezés bekövetkezése 81 Összegzés 81 EMPIRIZMUS: POZITIVIZMUS ÉS AZON TÚL 83 A logikai pozitivizmus terminusai 83 Átlépés az empirikus megfelelésre 85 Az empirizmuson túl 89 STRUKTURALIZMUS 90 ÉRTELMEZÉS, ÁGENCIA ÉS A JELENTÉS LÉTREHOZÁSA 91 ÖSSZEGZÉS 93 JEGYZETEK 94 NEGYEDIK FEJEZET Az egyén természete 97 ESZKÖZÖK 97 Az első eszköz: identitás, szubjektivitás és ágencia 98 Identitás 98 Szubjektivitás 98 Ágencia 99 A második eszköz: materiális, biológiai és szemiotikai tartományok 101 MODELLEK 103 Attribútum modell 104 Konjunktív modell 105 Szociológiai forma 106 Kritikai formák 108 Összegzés 108 Szituált egyén modell 109 A tevékeny egyén modell 110 A MODELLEK ÖSSZEVETÉSE 113 Identitás 113 Szubjektivitás 115 Ágencia 115 A test 116 Cselekvés 116 Az én elmélete 117 Az állítás szintje 118 A tudomány egysége 118 Az érv tartománya 119 A kutatás célja 119 JEGYZETEK 119
8 TARTALOM ÖTÖDIK FEJEZET Az igazolt érv jellege 123 BEVEZETÉS 123 GONDOLATOK AZ IGAZRÓL 124 Fundacionalizmus 125 Pozitivizmus 127 Korrespondencia-elmélet 128 Igazoláselmélet 129 Verifikacionizmus/falszifikacionizmus 133 Instrumentalizmus 135 Konvencionalizmus 136 Szociológiai relativizmus 138 Programadó módszeresség 139 Szociológiai determinizmus 140 Hermeneutika 141 Összegzés 143 A TUDÁS TERMÉSZETE 144 Egy felvillanyozó példa 146 Egy másik példa menedzselése 146 Iskolai kábulat 147 Egy tudományos alkalmazás 148 JEGYZETEK 148 HATODIK FEJEZET A gyakorlati érv jellege 151 AZ ÉRV STRUKTÚRÁJA 152 Alapok: objektív empirizmus 153 Az axiómákkal kapcsolatos megjegyzések 153 A jellegzetességekkel kapcsolatos megjegyzések 157 Alapok: hermeneutikai empirizmus 158 Az elvekkel kapcsolatos megjegyzések 159 A jellegzetességekkel kapcsolatos megjegyzések 161 Alapok: a kritikai elemzése 163 A kritikai elemzés jellegzetességei 163 Megjegyzések és implikációk 165 Összegzés 166 AZ ÁLLÍTÁS LEHETŐVÉ TÉTELE 167 Autoritás 167 Jelentőség 169 Hangvétel 170 A TUDÁSTERMELÉS GYAKORLATI KÉRDÉSEI 172 Prezentációs formák 172 A szemlézés gyakorlatai 174 Folyóiratok 175 Kongresszusok és konferenciák 176 Könyvek 176 AZ IGAZOLT ÉS A GYAKORLATI ÉRV KÖZÖTTI VISZONY 178 ÖSSZEGZÉS 179 JEGYZETEK 180
TARTALOM 9 HETEDIK FEJEZET Az elmélet és a módszer viszonya 183 EMPIRIKUS TÉNY ÉS ELMÉLETI MEGÉRTÉS 184 Egy válasz előfeltételezése 185 A tudományos realizmus előfeltevései 186 A normál tudomány előfeltevései 187 A társadalmi gyakorlatok előfeltevései 188 A konvencionalizált módszerek előfeltevései 189 ELMÉLET A PARADIGMATIKUS METODIZMUSBAN 190 AZ OBJEKTÍV EMPIRIZMUSRA JELLEMZŐ MÓDSZEREK ISMERETELMÉLETI IGAZOLÁSAI 192 Módszertani gyakorlatok 193 Mérés: materializmus, determinizmus és képviselet a kvantifikációban 194 Különbség 195 Rend 195 Változás 197 Ekvivalencia 198 Összegzés 198 Aggregátumok, helyettesítők és funkcionális ekvivalensek a mintákban 198 Jelentésrealizmus a kérdőíves felmérésekben és interjúkban 200 A dolgokra vonatkozó érv a kísérleti módszerben és a statisztikai elemzésben 201 Statisztika 201 Statisztikai döntési szabályok: a racionalitás és a bizonytalanság kezelése 203 Összegzés 204 A HERMENEUTIKAI EMPIRIZMUSRA JELLEMZŐ MÓDSZEREK ISMERETELMÉLETI IGAZOLÁSAI 204 Módszertani gyakorlatok 204 Egzisztencializmus, fenomenológia és empirizmus a résztvevő megfigyelésben és a kulturális elemzésben 206 Az elkötelezettség megbízhatósága: referencialitás és reprezentáció 207 Ágencia: a jelenlevő, az egyedi és a kritikus eset 208 Historicitás, bűnrészesség és transzcendens állítás 209 A kritikai impulzus: utópia, emancipáció és az előnyben részesített lehetséges 211 Összegzés 212 JEGYZETEK 213 NYOLCADIK FEJEZET Tudományosság a társadalomban 215 ELMÉLET ÉS KÖVETKEZMÉNYEK 215 Objektivista elméletek 216 Kritikai kultúrakutatás és kritikai elméletek 218 Hermeneutikai elméletek 220 HALLGATÓSÁG ÉS INSTRUMENTALITÁS 223 A diszciplináris instrumentalitás hallgatósága 224 A professzionális instrumentalitás hallgatósága 225 A kapcsolt instrumentalitás hallgatósága 225 Kapcsolt instrumentalitás és reform: egy személyes nézőpont 225 Társadalmi kapcsolódások a kommunikációban 226 ÖSSZEGZÉS 228 JEGYZETEK 229
10 TARTALOM KILENCEDIK FEJEZET Kommunikációelméleti elemzés 231 TIZENNYOLC ELMÉLET 233 Leírás és elemzés 233 A kognitív disszonancia elmélete 233 A bizonytalanságcsökkentés elmélete 236 A retorikai érzékenység modellje 237 A konstruktivizmus 238 A jelentés összehangolt szabályozása 239 Narratívaelmélet 241 Kultivációs elemzés 242 Használat és szükségletkielégítés 243 A témameghatározás elmélete 244 A hallgatás spirálja 245 Strukturáció és társadalomelmélet 246 Társadalmi cselekvéselmélet 248 Következtetések 249 E SZÖVEGEN TÚL 252 JEGYZETEK 253 Glosszárium 255 Irodalom 263 Név- és tárgymutató 289
Köszönetnyilvánítás Egyetemi hallgatók több nemzedéke járult hozzá az ebben a könyvben megfogalmazott gondolatok és érvek kialakításához, illetve szenvedte meg mindezt. Négyen közülük áttanulmányozták egy korai változatát, és szakmai gondozásával járultak hozzá a munkához: Claudia Clark, Claire Johnson, Linda Lynn és Karen Webster. Tanszéki kollégák szintén segítettek: Stephen Acker, Susan Tyler Eastman, Elaine Englehardt, Joe MacDoniels, Maureen Mathison és Garard Schoening. A Klafgenfurti Egyetemen dolgozó barátaim Klaus Boeckmann, August Fenk, Brigitte Hipfl, Walter Schludermann, Günter Stotz és vendégeik, Gunther Kress és Jan Jagodzinski órákat töltöttek egy vagy két üveg jófajta osztrák bor társaságában, hogy megvitassák a könyvemben kifejtett témákat. Stephen Littlejohn és Em Griffin, a kommunikációelmélet elismert művelői hasznos megjegyzésekkel szolgáltak, amikor együtt voltunk a Hope College Faculty Development Intézetében. Geoffrey Baym állította össze a glosszáriumot esős vasárnapokon és későbe nyúló éjszakákon át; nagy hasznára fog válni az ismeretelméleti tanulmányokban járatlanoknak. A University of Utah Kommunikáció Tanszékén és a Bölcsészkar egyéb területein dolgozó munkatársaim végig bíztatással, tanácsokkal és hivatkozásokkal szolgáltak a gondolatmenetekhez. Melissa Anderson, aki kémiát tanít, az írásra reflektálva minden egyes bekezdést megjegyzéssel látott el. És végül, Ted Glosser és névtelen csapata arra sarkallt, hogy ezt a könyvet még jobbá alakítsam. Mindenkinek, aki segített, köszönetemet fejezem ki, noha valószínűleg nem adtam meg nekik mindazt, amit megérdemeltek.
Első fejezet E könyv olvasása elé Steve és én éppen betonvasakat fektetünk le coloradói háza készülő bővítésének alapjához. Steve a kommunikációtechnológia világhírű szakembere, emellett jövőkutató. Elolvas néhány részt e könyvből, majd azt kérdezi tőlem, hogy egy hermeneutikai mérőszalag vajon skálázatlan, üres lenne-e. Nem válaszolom, de különbséget tenne a szűk nyolc láb és a bő nyolc láb között arra célzok ezzel, hogy Steve utasítása szerint a betonvasakat szűk nyolc lábnyira kell elhelyeznünk az alapzattól. Nem tudok ellenállni a kísértésnek, és tudálékosan megjegyzem, hogy bármilyen távolság csak a pontosság legalább valamely szintjén valós. Megegyezünk abban, hogy a pontosság szintje a munkának egy, a munkások által közösen elfogadott kódja. A hosszúság valós volta tehát gyakorlati eredmény. Bevezetés *** E könyv egy olyan utazásról számol be, melyet annak az episztemikus egységnek a szétesése kényszerített ránk, amely szinte valamennyi tudományos munkát meghatározott még néhány évtizeddel ezelőtt is. Akkor, mint ahogyan nosztalgikus körökben még ma is, az uralkodó intellektuális érdekek a férfias empirizmusban és a kemény racionalizmusban leltek otthonra. A dolgokat materiális, redukcionista tudás segítségével igyekeztünk megközelíteni, meghódítani és irányítani. Ez a mondatalapú és propozicionális tudás a jó módszerek és a józan ész szükséges és nagyrészt megkérdőjelezetlen következményeként alakult ki. A másféle hangok, melyeket akkoriban elnyomtak, de nem némítottak el, most félreérthetetlen kórussá egyesültek. Mindenkinek feltűnne, ha ma egy kolléga nem lenne jártas legalább valamiben abból a választékból, amit a kuhni tudományos forradalom, a foucault-i archeológia, a derridai dekonstrukció, a lacani vágy, a bahtyini dialogicitás, a peirce-i szemiotika, a német hermeneutika és a feminista elmélet kínál, illetve ne mutatná jelét a Jameshez és Dewey-hoz hasonlók utáni századfordulós sóvárgásnak melyek mindegyike a tudás társadalmi konstrukciójának valamilyen formájára hívja fel a figyelmünket.
14 E KÖNYV OLVASÁSA ELÉ Még ha figyelmen kívül hagynánk is mindenkit, aki az ellenkezőjét hangoztatja, annak a puszta felismerése, hogy nem vagyunk egyedül episztemikus szigetünkön, ugyanennyire rákényszerítene bennünket erre a felfedezőútra. Ezen az utazáson szinte nem fogunk találkozni a kommunikációelmélet határköveivel egészen az út végéig. Ehelyett időnk legjavát azon előzetes ismeretelméleti feltételek felderítésével töltjük, melyek bármely elméletbe vetett igazolt hit alapjául szolgálnak. Utunk azon vezet keresztül, aminek igazságát el kell fogadnunk, mielőtt még állításaink igazságát bizonyítani tudnánk. Egy kollégám megjegyezte: Nem igazságállításokat teszek, csupán beszámolok arról, amit megfigyelek. Megjegyzése a hajthatatlan zsurnalizmustól vagy a könyörtelen tudománytól visszhangzik. Az azonban világos, hogy mondata maga is igazságállítás, amennyiben azt igyekszik érvényesen reprezentálni, amit tesz. Hogyan lehet annak az állításának, hogy nem igazságállításokat tesz, az ellentéte igaz? Kollégám a igazságnak megfelelően állíthatja, hogy nem tesz igazságállításokat, mivel egyfajta megdönthetetlen naiv empirizmusban ( amit megfigyelek ) és megtéveszthetetlen reprezentációs nyelvben ( csak beszámolok ) hisz. E locke-iánus meggyőződések miatt mondata megtámadhatatlan azon a szinten, amelyen elhangzott. Előzményei szintjén azonban nyilvánvalóan ellentmondásos. Ugyanígy, ha meg akarjuk érteni a folyóiratokban és kézikönyvekben hemzsegő több tucatnyi elmélet zavarba ejtő sokféleségét, kénytelenek leszünk régész módjára feltárni őket, hogy felfedezhessük, miknek kell megelőzniük ezeket. Hogy egy kellően provokatív példával szolgáljak: a marxizmus és a kognitivizmus számos ismeretelméleti összetevője közös a materializmus, a redukcionizmus, a determinizmus, egyfajta ideológiai vagy perceptuális tudat, noha eltérnek abban a módban, ahogyan a végső történetüket elmesélik. Az, hogy valaki az egyiket vagy a másikat utasítja el, sokkal inkább a hasonlóságaik, mint a különbözőségeik függvénye. A KÖNYV FELÉPÍTÉSE Ez a könyv hét meghatározó kérdés köré szerveződik. A kérdések hagyományosak és heurisztikusan használjuk őket azon komplex eszmék és információk közötti rend megteremtésére, melyek az elméletfejlődés alapját képezik. A hagyományos nézet szerint egy teljes elméleti kijelentésnek négy állítás-összetevője van. Egy elmélet ontológiája arról állít valamit, hogy mi van. Az ehhez kapcsolódó három kérdés: Milyen a jelenségvilág (fenomenális világ) természete? Milyen módon kapcsolódunk hozzá? Milyen az egyén természete e világon belül? Az elmélet episztemológiája arról állít valamit, amit tudunk. Az ehhez kapcsolódó két kérdés: Milyen jellegű az igazolt érv? Mi a viszony az elmélet és a módszer között? Az elmélet praxeológiája arról állít valamit, hogyan hozzuk létre azt. Az ehhez kapcsolódó kérdés: Mi a gyakorlati érv alkalmazása? Végül az elmélet axiológiája az érdemekről állít valamit. Az ehhez kapcsolódó kérdés: Mi valójában a tudományos munka társadalombeli megjelenése?
BEVEZETÉS 15 A másodiktól a nyolcadikig terjedő fejezetek azokkal az álláspontokkal és érvekkel foglalkoznak, melyek e kérdésekre adható válaszokként szóba jöhetnek. A kilencedik fejezet archeológiailag vázolja fel a kommunikáció diszciplináris közösségét, hogy elméleti leszármazásokat térképezzen fel azokon az egymást keresztező tudományos munkaterületeken belül, melyek a közösség földrajzát alkotják. Annak vázlatával, hogy mire számíthatunk, ha rendelkezünk egy kiterjeszthető elemzéssel, további mintaelméleteket áshatunk elő azért, hogy megmutassuk, a kérdés rovat alatt kialakított elemző eszközök hogyan fedik fel a megértés alapját. Az elméletnek rendelkeznie kell magyarázatának egy tárgyával, egy magyarázatformával, egy módszerrel az evidenciának az állítással és a megvalósítás körén belüli jellegzetes magyarázatokkal való összekapcsolására, és az érték egy következményével. Bármely elmélet alapvető elemzése ezek felé a célok felé igyekszik. Egy ilyen elemzés azzal az egyszeri, átfogó kérdéssel foglalkozik: Mit kell igaznak hinnem ahhoz, hogy ennek az elméletnek megfelelően élhessem egy kutató életét? A KÖNYV STÍLUSA E könyv szükségszerűen egy posztmodern szöveg (Rosenau 1992). Szükségszerűen, mivel annak a meggyőződésnek a talaján született, hogy minden pozíciót kizárólag erőfeszítés révén tehetünk a helyére és tarthatjuk ott. Az írás tehát folyamatosan hitet tesz a helyretétel megfontoltsága és a szükséges fenntartó erőfeszítés mellett azáltal, hogy az álláspontok sokféleségét adja közre, és visszautasítja, hogy a saját állításából következtetést vonjon le. 1 Arra kérem az olvasót, hogy tárja fel az elmélet létrehozásával kapcsolatos hét előzetes feltétel következményeit. A feltárás közben felkínálok elkerülhetetlenül, de egyben szándékosan össze nem illő 2 alternatívákat, valamint felkínálom az általam levont következtetéseket is. Nem szükséges, hogy az olvasó egyetértsen velem. Elég, ha követi az irányt. Ez a szöveg írói szöveg, olyan, amely arra szólítja fel az olvasót, hogy maga írja meg a befejezést. A legtöbb kézikönyv ennek pontosan az ellenkezőjét teszi, úgy épül fel, hogy rákényszeríti az olvasót a szerző következtetésének az elfogadására. Itt mindenre van valamilyen reakció, de semmire sincs válasz. Az írás nagyon hasonlít egy befejezetlen dzsessz-szimfóniára, melyben témák és variációik hangzanak el, de mégis nyitottak maradnak további improvizáció számára. Ez a nyitottság azonban frusztrálhatja a modernista olvasót vagy a modernista tanköröket. 3 Végül meg kell említenem, hogy ezt a könyvet kommunikáció szakos egyetemi hallgatók, illetve egyetemen oktató kollégák számára írtam. Olyan olvasók közönségét feltételezi tehát, akik igen eltérő ismeretelméleti háttérrel rendelkeznek, és eltérő mértékben foglalkoznak a témával. E feltételezések miatt egy beszélgetős stílust választottam, hogy enyhítsem az órákra való készülés által kötelező olvasás unalmasságát, de azért is, hogy szabad kezet
16 E KÖNYV OLVASÁSA ELÉ biztosítsak magamnak saját érveim szándékainak és célkitűzéseinek kommentálására. Arra is törekedtem, hogy az elgondolásokat anélkül tegyem hozzáférhetővé, hogy a témában jártasabb olvasóknak szóló megjegyzéseket és utalásokat ki kelljen hagynom. A mű azonban komoly, és egy később elmagyarázandó módon, szándéka szerint veszélyes is. Előfutamok Bármilyen is egy könyv stílusa és akárki is a szerzője, egy ilyen jellegű munkát két körülmény motiválhat és motivál ebben az esetben is. Az egyiket úgy vezettem be, mint a hagyományos ismeretelméletnek az elmúlt harminc év során történő lerombolását. A másik az említett korábbi struktúrák lebontása során vált láthatóvá. Ez a másik valamennyi ismeretelméleti pozíció átpolitizált jellege, az egyetemi oktatásnak álcázott kiképzés módszereivel együtt. E két körülményre, mint a fő esemény előfutamaira, a motiváló érv és a beavató gyakorlatok címszók alatt térünk ki. A MOTIVÁLÓ ÉRV Az ismeretelmélet fő kérdése (valójában az egyetlen kérdés) a bizonyosság kérdése. Honnan tudjuk, hogy tudunk? A kérdésre adott szokásos válasz a baconi empirizmus és a karteziánus racionalitás fokozatos kifejtése volt. Az empirizmus, érvelnek gyakran, a meg nem rontható bizonyosság alapját szolgáltatja nekünk. A racionalitás pedig egy javítható módszerrel lát el minket, melynek révén ezt a bizonyosságot a következményre visszük át. A tudományos módszer, valójában az összes helyénvaló ismeretelmélet, úgy jelenik meg, mint a bizonyosság összegyűjtését irányító jó empirikus szabályzatok egyfajta kombinációja, valamint az állítás logikájának helyes kánonja. A bizonyosság azért biztosított az érv szerint, mert a tapasztalatunk teljesen megbízható, és a logikai érvelésen keresztül végül egy, és csak egy állításba torkollik. A newtoni és a darwini tudomány sikere által megerősített érv a 19. században élte virágkorát, és a század közepén érve el tetőpontját uralta a 20. század ismeretelméletét. Számos oka volt azonban az ezt követő hanyatlásának. A newtoni fizika mechanikai meglátásai nem adtak kielégítő válaszokat a 20. század kérdéseire. A humán tudományokat nem lehetett a fizikai tudománymodellbe beszorítani, és nem sikerült egy közös ismeretelméletben egyesülniük. A tapasztalat megbízhatóságát aláásták az észleléssel, az elmével, a kultúrával és a nyelvvel kapcsolatos vizsgálatok. Kimutatták, hogy a megfigyeléseink bizonyosságát megrontják elméleteink. Az elméletet magát pedig, mint kiderült, jobban meg lehet magyarázni a társadalmi, mint a bizonyosságra támaszkodó gyakorlatok révén. Ráadásul az általunk létrehozott bizonyosságról kimutatták, hogy sokkal inkább sűrűn váltogatott, mint szilárd. A következmények mellbevágóak: a megfigyelések nem mások, mint érvelések, az elméletek társadalmi-politikai
ELŐFUTAMOK 17 gyakorlatok, és az igazságról csak többes számban beszélhetünk. Bizonyosság csupán a politikai cselekvésben található (a tudomány éppúgy, mint a tudományos munka más formái legalább annyira politikai, mint a Demokrata Párt). Az elméletek tanítása tehát nem más, mint kiképzés, és az elméletek szövegei ideológiai dokumentumok. Puff! Jó messzire estünk a fától. Persze tiltakozhat valaki: Én ebből semmit sem hiszek el. Meggyőződésem, hogy az érvényes megfigyelések megbízhatók, hogy az ilyen megfigyelések valóban igazságot tesznek az egymással szembenálló pozíciók között, hogy a nyelv szó szerint lehet reprezentáló, hogy az állítás lehet objektív, és hogy a tudományunk és a tudományos munka egyre jobb a igazság megközelítésében. Ez természetesen mindenkinek szíve joga (különösen, ha többféle igazság létezik), de megkerülhetjük-e az alattomos Miért kérdést? A jelenleg elfogadott alternatívák mellett, miért ragaszkodik valaki egy megronthatatlan empirikus racionalitáshoz? Hogyan igazolhatja valaki e hiteinek hívését? Ezek a kérdések nem utalnak semmiféle változtatásra vagy elerőtlenítő szkepticizmusra. Egyszerűen csak magyarázatra várnak. A hitek minőségének és jellegének ez a fajta magyarázata az, ami tudományos munkánk alapját képezi, ami motiválja ennek az erőfeszítésnek a maradékát. BEAVATÁSI SZOKÁSOK Ha megvizsgáljuk az egyetemi oktatás hétköznapi gyakorlatait, azt látjuk, hogy legtöbbünk az események ugyanazon hierarchiáján keresztül nyert bebocsáttatást az elméletek tanulmányozásába. Jellemzően az elméletnek és a módszernek nevezett két tananyagösvényen indultunk el. Először általános érvényűvé tett elméleti keretek szabványosított, kézikönyvi leírásain keresztül jutottunk el az elméletekhez, leginkább valamilyen tematikus felosztáson belül (például szervezeti kommunikáció vagy újságírás). Valószínűleg az izmus -aikon kognitivizmus, behaviorizmus, funkcionalizmus, strukturalizmus, interakcionizmus és hasonlók keresztül értesültünk róluk, ha a tudomány felől közelítettünk az elméletekhez. 4 Az, hogy konkrétan mit kaptunk, nagyban függött attól, hogy mikor és hol tanultunk. Egész egyszerűen túl sok mindez ahhoz, hogy egy adott időben és helyen mindent felkínálhassunk. Általában egy nem sokkal későbbi időpontban bevezettek minket a megszokott módszertanokba: objektivista oldalon felmérésekbe, kérdőívekbe, kísérletekbe és a viselkedéskódolásba, illetőleg interpretatív oldalon élettörténetekbe, résztvevő megfigyelésbe és az életinterjúkba (manapság pedig talán éppen mindkettőnek egy-egy részébe). Mivel az objektivizmus az elterjedtebb, minden bizonnyal tanultunk az operacionális definíciókról, a változókról és szerkesztésekről, mint ahogyan az oksági, a sztochasztikus és a korrelációs viszonyokról is. Az első tudásigénnyel fellépő állításunk valószínűleg egy olyan évfolyamgyakorlat általában felmérés eredményeként született meg, mely arra szolgált, hogy megmutassa, tudjuk, hogyan kell alkalmazni ezeket a módszereket.
18 E KÖNYV OLVASÁSA ELÉ Nagyon körültekintő és specifikus módon hatoltunk be a tudományos munka területére, melynek a specifikus részét egy diszciplináris közösségen belüli egyedi elméleti keretek és elfogadott módszerek további kötöttsége jelentette. Mint akármelyik iskola kezdő teoretikusai, megtanultuk feltenni a megfelelő kérdéseket, valamint azt a módot, ahogyan ezeket meg kell válaszolni; megtanultuk, kiket kell olvasni, és kiket nem; megtanultuk, kik vagyunk mi, és kik ők. Azt is megtanultuk, hogy ennek a világnak korlátozottak a forrásai, valamint, hogy vagy a másokkal szembeni toleranciánk nem terjedhet ki saját elutasításunkig, nehogy kárba vesszenek befektetéseink; vagy, a főkönyv másik oldalán, a lojalitásunk nem vezethet el saját magunk bukásáig. A következő két szakasz a beavatásnak e technikáit tárgyalja. Célom, hogy rámutassak néhány olyan gyakorlatra, mely révén valamilyen intellektuális közösség elfogadott polgáraivá válunk. Ez az írás a lehetséges óriási, szociológiai elemzésnek csupán árnyéka, és arra törekszik, hogy a hátralevő fejezetek számára egy kis teret nyisson. Szövegek normalizálása Egy adott területen belül a kijelölt olvasmányokkal való ismerkedés a beavatási tevékenységünk részét képezi. A legnagyobb része annak, amit olvasunk, a normalizált tudomány vagy egyéb tudományos munka példája olyan tudományé vagy tudományos munkáé, melyek messze a paradigmatikus határokon belül íródtak. Ennek egyik publikált példája, mely egy általánosított kognitív elméletet használ fel, található meg Badzinskinél (1991: 715): Egy narratíva megértése közben egy egyén a szöveg egy mentális reprezentációját konstruálja meg oly módon, hogy egyesíti az explicit és implicit szövegfogalmakat. Felismerve, hogy a narratívák gyakran több plauzibilis reprezentációt kölcsönöznek önmaguknak, a feldolgozót a vokális nyomok irányítják a megfelelő interpretáció kiválasztásában. E két mondatnak csaknem valamennyi kifejezése bizonyos elméleti fogalmat idéz fel. Mi a megértés, konstruálás, felismerés, irányítás, kiválasztás és interpretálás aktusa, és mi a megfelelő kényszerítő ereje? Mire vonatkozik a narratíva, az egyén, a mentális reprezentáció, a szöveg, az explicit szövegfogalom, az implicit szövegfogalom, a narráció, a plauzibilis reprezentáció, a végszó, a feldolgozó, illetve az interpretáció? Világos, hogy e mondatok csak egy mélyen a kognitív elmélet általános keretén belüli pozícióból olvashatók. Badzinski kutatása (feltételezem) a gyermekekkel és történetekkel kapcsolatos érdeklődéséből táplálkozik. Nincs szüksége egy egyedi elméletre ahhoz, hogy érdeklődését kielégítse, hanem kiindulhat a dolgok működését illető azon uralkodó megértésből, mely a kognitív teoretikusok közössége által közösen elfogadott. Írása szükségképpen a megértésnek ebbe a keretébe helyezi bele az olvasót. Másképpen nincs az egésznek értelme.
ELŐFUTAMOK 19 Háttérelv. Még akkor is, ha egyedi elméletek lépnek be az érvelésbe, ezt az egyedi elmélet előrehaladását lehetővé tevő általános feltevések (háttérelvek) jól megalapozott talajáról teszik. Csak hogy a kognitív arénán belül maradjunk, Eckhardt, Wood és Jacobvitz (1991) a sémaelméletet (Bloom 1988-ra hivatkoznak) a felnőttek és a film kutatása közben szerzett eredményeik megértésére használták fel. Ám az interpretációt irányító mentális sablonok ötletének ilyen jellegű bevezetése későn történik meg a cikkben, és semmilyen módon nem szükséges az azt megelőzőekhez. A megelőzőek pedig a kognitivizmus háttérelveinek következetes alkalmazásai. E kutatások felhozatala semmiképpen sem jelenti kritikájukat, sokkal inkább azt akartam bemutatni velük, hogyan jelennek meg elméleti fogalmak a kutatásokon belül. Ezekben a példákban ezt olyan magától értetődő módon teszik, mely oly jellemző a normalizált tudományos munkára. Az olvasónak ugyanazokat a háttérfeltételezéseket kell magáévá tennie, mint Badzinskinak vagy Eckhardtnak, Woodnak és Jacobvitznak ahhoz, hogy bármelyik tanulmányt is értelmes módon olvashassa. Az embert az első mondattól kezdve kognitivistának veszik. Orozás. Hasonló összejátszás történik az orozás technikája esetében is. Az orozás különféle, akár ellentmondó elméleteket használ fel arra, hogy egy bizonyos érvet kifejtsen. A konstrukciók ezáltal kerülnek be az érvelésbe, amit a szemiotikusok exkorporáció -nak neveznek. Az exkorporáció megfosztja a terminust a kollektív birtoklástól megszabadítja, ha így jobban tetszik, a jellegzetes invokációitól. A terminus ily módon radikális és akár bomlasztó használatba fogható, miközben a múltbeli alkalmazását visszhangozza. A kritikai kultúrakutatás [cultural studies] például azt állítja, hogy elméletmentes, ugyanakkor arra bátorítja a tagjait, hogy alkalmazzanak tetszés szerinti elméleteket, ha azok segítenek az érv kifejtésében való előrehaladásban (Grossberg 1993b). Ezt a fajta kisajátítást gyakran a legfőbb szakmai és emancipatorikus célok szolgálatába állítják (mindet ismerni kell ahhoz, hogy jó munkát lehessen végezni). Az olvasó azonban újból foglya marad azoknak az aktuális premisszáknak (bár tagadják, hogy ezek teoretikusak), melyek létrehozzák azt, amit kritikai kultúrakutatásként ismerünk fel. A hátterezés és az orozás ugyanannak a célnak, az elfogadásnak a megvalósítására törekszik, csak épp ellenkező irányból. A hátterezés egyfajta objektifikációt ír elő az elméleti konstrukciók számára. Ezekről már eleve tudjuk, hogy igazak, és ezért az elméleti voltukat nem ismerjük fel. A orozás problematizálja az elméleti konstrukciókat, miközben elrejti a sajátjait azért, hogy a kisajátított fogalmak jelentésének értékeit az érvelés során lehessen megkonstruálni. Orozáskor az elméleti konstrukciók testreszabottan igazak. A hátterezés és az orozás hibának tűnhetnek egy valóságkereső rendszerben, ám ezek pusztán az érvek normalizálására szolgáló eljárások. És ráadásul szükséges eljárások, éppen ezért ezzel a kérdéssel többször fogunk még foglalkozni az igazolt és a gyakorlati érvvel foglalkozó későbbi fejezetekben. Elég legyen itt csupán annyit megjegyeznem, hogy minden tudományos mun-
20 E KÖNYV OLVASÁSA ELÉ ka olyan gyorsan igyekszik normalizálni az érveit, amennyire csak tudja, az érveket valamilyen háttérből kell elővezetnie, és ott oroz, ahol nem képes alkotni, vagy ahol ellenállásra számít. Elmélet mint gyakorlat A normalizálás azonban nagyon megbonyolítja az elméletek vizsgálatát. Elemzésünk arra szólít fel bennünket, hogy vegyük észre, az elmélet nem csak szöveges propozíciók így nevezett halmazából áll, hanem egy intellektuális közösség folyamatos gyakorlataiból is. A kognitív elmélet olyan munka, melyet ezen a néven olyanok végeznek, akik kognitív teoretikusoknak és tudósoknak szeretnék önmagukat nevezni, és szeretnék, ha mások is ekként ismernék fel őket. E munkának vannak szöveges termékei, de ezek a legjobb esetben is csak jelzik az elvégzett munkát. Az az ártalmas elgondolás, hogy az elméletet el lehet olvasni a gyakorlás helyett, legalább részben a pozitivista projekt öröksége. Ez a projekt az elmélet kijelentései és a megfigyelés közötti távolságbemutatására törekedett. A legtöbben egyetértenek abban, hogy ez a projekt kudarcot vallott, és hogy a propozíció és a praxis szétválaszthatatlanul egybefonódik. Az elmélet tehát a tudományos munka egy egyedi gyakorlatát írja le, amely magában foglalja a vezető alakokat, az írott szövegeket, a jellegzetes állításokat, az elfogadott módszereket, a tipikus eljárásokat és a tudományos közösség gyakorló tagjait. Azok a lényegmegállapító leírások, melyeket a graduális hallgatóknak szánt kézikönyvekben olvasunk, a normalizáló folyamat részei, a dolgokat az állítások és az emberek csoportosítása, valamint a dolgok mibenlétének megállapítása segítségével kötik össze. Ami rejtve marad, természetesen a lényegmegállapító erőfeszítés. Az elmélet piszkos, a pillanatnyi helyzethez folyamatosan alkalmazkodó munka az uralom megszerzéséért és a bizonytalanság megszüntetéséért folyó folyamatos küzdelemben. Ha az elmélet tanulmányozását a leírások szintjén kezdjük, az olyan, mintha akkor érnénk oda az előadásra, amikor már a stáblista megy. A KÉPZÉS MÓDSZEREI A kutatási módszereket bemutató órák egyaránt kifinomult módon képeznek ki minket. A legtöbb kutatási módszert oktató kurzus teljes egészében a gyakorlati szintre koncentrál. Ezen a szinten megkérhetik a diákokat arra, hogy ilyen válaszokat adjanak: Egy szöveg elemzésekor az első négy elem a struktúra, a szinonimák, a nevek és címek, valamint az átmenetek (Cheney & Tompkins 1988 alapján). Vagy: A társadalmi helyzetet a cselekvők, a cselekvések és a hely alapján definiáljuk (Spradley 1980 alapján). Vagy: Az attitűd felmérésének három módszere a melléknévlista, a szemantikai különbségtevés és az egyenlő intervallumú skála (Kerlinger alapján 1973). Az ilyen