TELEPÜLÉSÉPÍTÉS Városfejlesztési problémák Svájcban A svájci városokban a háború után épült lakónegyedek ma már szerkezeti problémákkal küzdenek. Az egyre inkább igényelt sűrítés és a lakások méretének növelése olyan tervezést igényel, amely figyelembe veszi és megőrzi az eddig létrejött minőséget. A problémák megoldásába növekvő mértékben kell bevonni az érdekeltek minél szélesebb körét. Példaértékű lehet ezen a téren a Zürich város északi peremén elhelyezkedő Schwamendingen lakónegyed újrafelfedezése, amelyben lakossági fórumok és a sajtó is segített. Tárgyszavak: településfejlesztés; településépítés; településarculat; lakossági részvétel; döntési folyamat. Egy népszerűtlen városrész Zürich kanton tanácsa 147 szavazattal nulla ellenében javaslatot nyújtott be az N1 lármás autópályasávjának beépítéssel való lezárására. Tervek készülnek a nagy lakóterület építészeti sűrítésére. A lakónegyed jelenlegi rossz híre valós problémákon nyugszik. Első helyen az autók és repülőgépek zaja áll, második helyen pedig a lakásszerkezet, amely (svájci viszonyokhoz mérten) egyoldalúan kis egységeken (három szoba, 70 m 2 ) nyugszik. Egy személyre átlag 29,2 m 2 lakófelület jut, szemben a 39 m 2 -es svájci átlaggal. A lakások szűkössége éles ellentétben áll a széles területű beépítéssel és a sok zöld területtel. A klasszikus svájci családok elköltöznek és külföldiek jönnek a helyükbe. A külföldiek 34,5%-os aránya még nem tűnik magasnak a többi lakónegyedhez viszonyítva, de rendkívülinek számít, hogy ez a szám 1990 óta 50%-kal nőtt, ami nyugtalanítja az itt lakókat. Kérdés, hogy esetleg az elsietett tervezés okozza a problémákat? Nem erről van szó. Az 50-es és 60-as években az alkalmazottak és a munkások számára büszkeséget jelentett a modern, a családok igényeinek megfelelő városnegyedben lakni. 1940-ben Schwamendingen egy kb. 2500 lakosú falu volt, 1960-ban már 33 ezren laktak itt, annyian, mint egy közepes svájci városban. Ez a növekedés Svájcban szokatlan mértékű. Az eredeti 1943-as koncepció (éles ellentétben a belváros urbánus sűrűségével) organikusan tagolt kertváros, a családok lakóhelyének megfelelő városrész kialakítása volt.
Zöld sávokon helyezkedtek el az iskolák, templomok és egy uszoda. Forgalommentes iskolába vezető, illetve sétálásra alkalmas útvonalakat alakítottak ki. A második világháború utáni hatalmas lakásínség miatt a lakások építését az államszövetség, a kanton és a város egyaránt támogatta és biztosította a feltételeket. A városi hatóságok már előre készenlétben tartották az átépítési terveket, amelyekhez a támogatott építőknek tartaniuk kellett magukat. A városrész lakásainak 40%-a közös hasznosítású építési társulásokhoz tartozik, amelyek építésébe a város döntő módon szólhatott bele. A gyors kivitelezés érdekében azonban a város, valamint az építési társulások megkerülték az időrabló tervezési munkákat és a legnagyobb kivitelezési szabadságot élvezték. Az utcák számát a legszükségesebbekre csökkentették és ezek inkább körutak, amelyek egy forgalmasabb útról ágaznak le, és egyegy lakóterületet vesznek körül. A tervezés koncepciója a nagyvonalú parkokéhoz hasonlított; ápolt zöld területek között sorházak és közepes méretű tömbházak váltakoznak és a laza elhelyezés miatt a lakók nem élnek túl közel egymáshoz. Meg nem valósult tervek Az 1950-es évektől kezdve azonban a lakásépítési szubvenciók erősen megcsappantak. A város ezután az építőket magasabb építkezésre és egész városnegyedek együttes tervezésére ösztönözte. A magasabb házakkal új hangsúlyok és a nagyobb helykihasználás ellenére további jelentős szabad területek jöttek létre. A háború utáni évtizedek szubvenciós rendszere következtében kis alapterületű lakások épültek apró gyermekszobákkal, minimális konyhákkal, csekélyke erkélyekkel. A parkszerű környezet is legfeljebb gyermekjátékokra alkalmas. Az eredmény: a családok elvándorlása. A lakónegyed szempontjából kívánatos lenne a társadalmi keveredés meg kellene szabadulni a negatív arculattól és az urbánus lakosságcsoportokat az alvó városba kellene csalogatni. A tisztán lakásként alkalmazott városrészekben pedig hiányoznak a munkahelyek. Zürich (és más svájci városok) érdeke azonban az agglomerációban elvesztett adófizetők visszatartása nagyobb lakások és vonzó lakókörnyezet ajánlatával. A nagyobb sűrűség, valamint a lakás és a munka egymáshoz közelítése pedig környezetvédelem-politikai szempontból már hosszabb ideje előtérben áll. Schwamendingen felújítása érdekében lehetőség van arra, hogy bontások és sűrítések útján teljesen új lakóstruktúrákat lehessen a lakónegyed egyöntetűségébe bevinni és ezáltal új lakócsoportokat vonzani. Fontos szempont, hogy a stettbachi gyorsvasúti pályaudvar megépítése óta a város külső szélétől öt perc alatt lehet a belvárosba jutni.
Az új tervek világosan mutatják, hogy milyen módon változhatnak meg a települések, ha a megengedett 30-50%-os kihasználást 90 130%-ra növelik. Arra is rámutatnak, hogy új koordinációra is szükség van. Az első sűrített új épületre vonatkozó projektek a tervezés vagy az építés stádiumában vannak. A Bockler-területen nagy lakásokat építenek, Burriwegen új lakótelep készül: a nagy kerttel rendelkező sorházakakat kettős maisonnette-típus szerint sűrű elrendezésbe helyezik el. Kertek helyett a lakóknak levegős erkélyek állnak rendelkezésre, ami egyben a külső teret is kialakítja. Az új lakónegyed már alig rendelkezik zöld felületekkel. 50 méter széles zöld sávok nyújtanak a gyerekek számára jó játszó helyet. A lakásokat már jóval elkészülésük előtt kibérelték. Schwamendingen tanulságai Az első példa tehát sikeresnek bizonyult. A további tervezésekre az alábbi következtetések vonhatók le. A zöld területek kialakítása jelentékeny előnyt jelent. Szolgáltató centrumokat kell kialakítani és a lakósűrűség növelése révén ezek számára megfelelő keresletet kell biztosítani, ez egyben munkahelyek teremtését is jelenti. A lakónegyedek problematikus területei a zajos főútvonalak mentén koncentrálódnak. Ezek a területek áthidaló utak segítségével védhetők. A lakósűrűség növelése a gyorsvasút környékén ésszerű lenne, bár ennek áldozatául esnének kiváló minőségű kis házakból álló lakónegyedek. Különleges védelmet érdemelnek a lakóterületek csendes, nyugodt szigetei, valamint a nagyfelületű parktelepítések. Gondos tervezésre, renoválásokra és visszafogott kiegészítő építkezésre van szükség. Schwamendingen sűrítési tartalékainak (a már meglévő értékek veszélyeztetése nélküli) kihasználásához éppen olyan nagyvonalú tervezésre van szükség, mint a 40-es évek idején. A magánépíttetőknek közös koncepcióban kell együttműködniük a zürichi városi hatóságokkal. A városi hatóságok szerepe itt, hogy a feladat végrehajtásánal előrevivő erők legyenek és koordinálják a telektulajdonosok, a beruházók és a lakónegyed szervezetének érdekeit. A kiindulási alap az érintett lakónegyedek olyan felmérése, amelyben megtartják a már kialakult értékeket és a szerkezeti problémákat földrajzilag pontos módon rendelik hozzá az egyes területekhez. A Baseli műhely A városfejlesztés sajátos problémamegoldásával találkozunk a másik nagy svájci városban, Baselben. A Baseli műhely elnevezésű programmal az
összes érdekeltnek az eddiginél nagyobb mértékű bevonásával törekednek az összesen 200 egyéni projekt összehangolására. A hatóságok és az ezen kívül eső csoportok közötti kommunikációs folyamat négy szinten játszódik le: információ, részvétel, kooperáció, koordináció (1. ábra). politika végrehajtók telektulajdonosok beruházók tőkeerős szereplők (potenciális beruházók) általános közigazgatás tervezési hatóságok szakértők jog szakértők koordináció moderáció szakértők részvétel részvétel kooperáció marginális csoportok és szereplők lakásügyi csoportok nem tőkeerős érdekcsoportok 1. ábra A kommunikáció szintjei
A hatóságokon kívüli csoportok azonban a városfejlesztésre közvetlen befolyást csak a részvétel és a kooperáció szintjén gyakorolnak. A befolyásos, tőkeerős szereplők mindenekelőtt a kooperáció síkján működnek. A politikai döntéshozók támogatják őket, tanácsokat külső szakemberektől vagy tervező hatóságoktól kaphatnak. A részvételre épülő eljárás szerepe Ennek az eljárásnak az a célkitűzése, hogy a kooperációs szintről valamilyen okból kizárt csoportok számára részvételt biztosítsanak a városfejlesztési párbeszédben. Szemben egyéb olyan politikai eljárásokkal, mint például a törvényi kezdeményezések, a részvételre épülő eljárásokban született határozatok jogilag nem érvényesek. A kinyilvánított szándékok érvényesülése a politikai klímától, a kormány és a hatóságok szándékától függ. A kellő nyomásgyakorláshoz a részvételre felszólított csoportok nem rendelkeznek kellő hatalommal. A gazdasági helyzet miatt az állam nem akar garanciát vállalni a részvétel útján létrejött tervek finanszírozására. Így ezek a kezdeményezések általában a véleményalkotás szintjén maradnak a vezetésben vagy döntésben való részvétel nélkül. Az eredmény okai A folyamat eredményeképpen a lakosság javaslatainak megtárgyalásánál az a meglepő eredmény adódott, hogy a 235 konszenzuskonferencián született határozat közül a baseli végrehajtó testület kétszázat a hatóság részére kötelzőnek nyilvánított. Az eddigi, akár Baselben, akár más svájci városokban lezajló eljárások során ennél sokkal kisebb eredmény született. Ezeknél dícsérték ugyan a készséget a párbeszédre, a javaslatok azonban hamar feledésbe merültek. A fenti eredményhez alapvetően három tényező járult hozzá: 1. A költség haszon-tényező. 1997 nyarán 900 000 frankot szavaztak meg a Baseli műhely terv finanszírozására. Mivel a finanszírozás nem rendelkezésre álló eszközökből történt és civil szervezetek nem vettek részt benne, várható volt, hogy az elfogadott eredményeket csak részben fogják hasznosítani, ráadásul a pazarlás vádja is elhangzott. 2. A politikai presztizs beruházása. A folyamat szabályozásába közvetlenül bevont három kormánytanácsos politikai presztizsének nagy részét vitte bele a programba. Közben viszonylag későn vették észre, hogy milyen messzire mentek el. A baseli műhely lezárása után nyert bi-
zalmi szavazatok éppúgy, mint a 2000 végén kialakult választási eredmények egyaránt a beruházás pozitív hozamát bizonyítják. 3. A kivitelező hatóságok egyetértése. A koszenzuskonferenciák határozatait kilenc munkacsoport vizsgálta felül és csoportosította a cél elérése szempontjából. Az összesen 200 intézkedés egyharmadát közvetlenül a konszenzuskonferenciákról vették át megvalósításra. A fennmaradt kétharmad rész még további fejlesztésre szorul. Így lehetségessé válik, hogy azokat a projekeket, amelyeket pénzügyi vagy politikai okokból leállítottak, most saját városépítési vagy városfejlesztési elképzelésekkel egyenlítsék ki jelenleg a Baseli műhely legitimációjával. A végrehajtók és főhivatalnokok presztizsének felhasználásával sikerült elérni, hogy az érintettek javaslatai nemcsak a véleményalkotásban, hanem a döntésben is részt vettek. Így sikerült egy lépéssel közelebb kerülni a lakosság segítségével végzett városfejlesztés gondolatához. Hiányzik az érdekeltek részvétele A Baseli műhely sikere azonban nem terelheti el a figyelmet arról, hogy még nem elégséges az érintett lakosság bevonása a döntésekbe. A tervezési folyamatban túlnyomó részben a 35 és 55 év közötti, középosztályhoz tartozó, svájci útlevéllel rendelkező férfilakosság vett részt. A nők aránya a konszenzuskonferenciákon már 25%-ra csökkent, a fiatalság és a külföldiek kevéssé voltak képviselve. A folyamat felelősei nem használtak fel minden eszközt az integráció kiterjesztésére. A folyamatból az is kiderült, hogy az ilyen eljárásoknál inkább a megvalósíthatóságot tűzik ki célul és a feladat egészét könnyen szem elől tévesztik. A széleskörű részvétel nem csökkentheti a szakértelmet, a távlati gondolkodás folyamatát nem hátráltathatják a mindennapi javaslatok. A szakemberek kritikája nyomán a széleskörű részvételt csak kiindulásnak tekintették. Az együttműködésnek azonban ennél többet kell jelentenie; ehhez kezdettől fogva gondosan meg kell határozni az alkalmazandó eljárások módját, azok finanszírozását és az adatok nyilvánosság elé tárásának módját. Egy ilyen alapjaiban demokratikus megoldási módszernél, mint a Baseli műhely, fel kell tárni valamennyi ráfordítást, amelyekkel a folyamat kezdetén, megvalósításának során és lezárása után be lehet váltani az ígéreteket. (Dr. Bidló Gáborné) Kurz, D.: Verborgene Qualitäten in der Schlafstadt. = tec21, 4. sz. 2002. jan. 21. p. 7 11. Blumer, D.: Werkstadt Basel. = tec21, 4. sz. 2002. jan. 21. p. 19 21.