Szakdolgozat. Vékey Kitti

Szakdolgozat Vékey Kitti Miskolc 2013 1

Miskolci Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar Jogelméleti és Jogszociológiai Tanszék Szegénységpolitika Szerző: Vékey Kitti Igazgatásszervező Konzulens: dr. Vinnai Edina Adjunktus Miskolc 2013 2

Tartalomjegyzék 1.Bevezetés... 5 2. Alapfogalmak... 6 2.1 A szegénységről... 6 2.1.2 A szegénység típusai... 6 2.1.3 A szegénység méréséhez kapcsolódó fogalmak... 8 2.1.4 A szegénység mérése... 8 2.2 A jövedelem szerepe a szegénység mérésében... 10 3. Szegénységpolitika... 11 3.2 A magyar szegénységpolitika története 1920-1944 között... 13 3.3 Szegénység 1949-1956 között... 14 3.4 Szegénység 1957-1998 között... 15 3.5 Szegénység az államszocializmusban... 17 3.6 Szegénység és egyenlőtlenség a rendszerváltás után... 18 3.7 A koldulás kezelése Magyarországon a dualizmus korában... 19 3.7.1 A közösségi illetőség és a koldulás... 20 3.8 A szubjektív szegénység... 21 4.A jövedelmi szegénység és a segélyezés Magyarországon... 22 4.1 A segélyezés célja... 23 4.2 A magyar segélyezés sajátosságai... 23 4.2.1 Jog és kiszámíthatóság... 25 4.3 A segélyezési rendszer... 26 4.4 A segélyek csoportosítása... 28 4.5 A segélyezési minimum... 29 4.6 A segélyhez való jogosultság feltételei... 30 4.7 A szabályozás kérdései... 31 4.8 A segélyezés ügyintézése... 33 5. A transzferjövedelmek szerepe a szegénység csökkentésében... 34 5.1 A szegények arányának alakulása a transzferjövedelmek előtt és után... 34 5.1.1 A transzfer előtti és utáni jövedelem fogalma... 34 5.2 A transzferek hatása a háztartástípusok szegénységi arányára... 35 6.Összefoglalás... 36 3

Irodalomjegyzék... 37 4

1.Bevezetés A Központi Statisztikai Hivatal hazai szociális védelemről készült elemzéséből az derül ki, hogy ma Magyarországon másfél millióan élnek szegénységben. Az elemzésből az is kiderül, hogy a gyerekek 22 százaléka nő fel kilátástalan helyzetben. Jelenleg a magyar háztartások 75 százaléka nem tud havonta megspórolni annyi pénzt, amiből a váratlan kiadásait fedezni tudná. Ezen adatok láttán egyértelművé válik, hogy a szegénység azon társadalmi jelenségek, problémák közé tartozik, amelyről még sokáig beszélnünk kell és minél előbb olyan megoldást vagy megoldásokat kell találni, amik alkalmasak lehetnek arra, hogy meg üntessék a szegénység problémáját. Dolgozatomban szeretnék világosabb képet adni a szegénységről és a szegénységhez kapcsolódó problémákról. Az első fejezetben a szegénységgel kapcsolatos fogalmak és a szegénység mérésének lehetőségei kerülnek kifejtésre és a szegénységről általánosan is szó lesz. A második fejezetben a szegénységpolitikáról lesz szó, mint a szegény kérdés egyik lehetséges megoldása. Ebben a fejezetben ismertetésre kerül a szegénységpolitika története és szó esik a koldulásról és a szubjektív szegénységről is. A következő fejezetben a segélyezésről szólok. Kifejtésre kerül a segélyezés célja, a hazai segélyezés sajátosságai, a segélyezés, mint rendszer, a támogatásra jogosultak köre. Dolgozatom utolsó fejezetében a transzferjövedelmekről lesz szó ezen belül annak fogalmáról, és, hogy hogyan alakul a szegények aránya a transzfer előtt és után, továbbá a transzferjövedelmek milyen hatást gyakoroltak a háztartástípusok szegénységi arányára az elmúlt években. 5

2. Alapfogalmak Ebben a fejezetben olyan fogalmak magyarázata szerepel, amelyeket úgy véltem fontos tisztázni a dolgozat elején. Az alapfogalmak a szegénység és típusainak definiálásával, a szegénység mérésével kapcsolatosak. 2.1 A szegénységről A létfeltételek egyenlőtlensége önmagában még nem betegsége a társadalomnak, csak akkor lesz az, hogy ha már olyan mértékben jelentkezik, hogy alanya az alapvető létfenntartási eszközökkel sem rendelkezik. Ekkor beszélhetünk valójában szegénységről. Az előbb elhangzottak szerint az életfenntartás eszközeinek olyan mértékű hiánya, amely mellett az ember mások támogatására szorul. Másként a szegénység az az állapot, melyben az egyén a saját illetve eltartásra szoruló családjának életfenntartásához szükséges eszközöket megszerezni nem tudja, mikor tehát az egyén eltartásra szorul. Amikor ez az állapot bekövetkezett, megjelent az emberiség történetében a szegénység problémája, amely mindig nagyobbra és nagyobbra nőtt. A szegénység fogalmának tisztázása után meg kell állapítanunk a szegénység okait. Fáy András 1862-ben megjelent Az elszegényedések című munkájában érdekes felsorolását adja a szegénység okainak. Ezek a következők: munkatehetetlenség, pazarlás, a fényűzés, a szenvedélyek túlságos követése, merész vállalkozások, hitelbe vásárlás. Dr. Forbáth Tivadar szerint az elszegényedésnek három oka van: az első a személyben rejlő okok, melyek önkéntesek vagy önkéntelenek a második a véletlen ok, amely az egyénre váratlanul súlyt le és a harmadik ok a szociális ok ilyen például a munkanélküliség és a sztrájk. A szegénységet osztályozni is tudjuk a következők szerint. Vannak a munkaképes az ideiglenesen munkaképtelen és a teljesen vagy véglegesen munkaképtelen szegények. 2.1.2 A szegénység típusai A szegénység tipizálásánál abszolút, relatív, szubjektív, objektív, tartós és átmeneti szegénységről beszélhetünk. Továbbá megkülönböztetünk demográfiai, etnikai, hagyományos és új típusú szegénységet is. 6

Az abszolút szegénységben élők minimális szintű önfenntartása is nehéz, itt a családok összes keresete nem elég ahhoz, hogy fenntartsák fizikai erőnlétüket (Rowntree). Bizonyos alapvetőnek tekintett szükségletek olyan alacsony szinten elégíthetők csak ki, ami komoly kárt okoz az érintettek személyiségében, szellemi-fizikai egészségében. Mércéje a létminimum, vagy szegénységi küszöb. Relatív szegénységről, akkor beszélhetünk, ha az egyének, családok nem rendelkeznek elegendő forrással ahhoz, hogy úgy táplálkozzanak, olyan tevékenységekben vegyenek részt és olyan életfeltételekhez, javakhoz jussanak, amelyek társadalmunkban szokásosak (Townsendobjektív depriváció). Kirekesztődnek az átlagosan elterjedt életmódokból, szokásokból, tevékenységekből. A relatív szegénység csökkentéséhez nemcsak a javak, a jövedelmek, a szolgáltatások színvonalát kell emelni, hanem az önbecsülés alapjait, a társadalmi mobilitás esélyeit, és a döntéshozatali folyamatokban való részvétel lehetőségeit. A szubjektív szegénység, a szubjektív szegénységi küszöb a vizsgált egyén illetve háztartás saját jövedelmi helyzetének értékelésén alapul. A szubjektív szegénység számbavételének egyik legegyszerűbb módja, ha az emberektől közvetlenül megkérdezzük, hogy önmagukat a szegények közé sorolják e. Meghatározható jelentőségű szegénységi határvonal a hivatalos szegénységi küszöb. Ebben az esetben a küszöböt a kormány által meghatározott és elismert minimális standard alapján állapítják meg. Fontos politikai üzenete van annak, hogy a számított szegénységi küszöbök milyen távol vannak a hivatalos, politikailag elismert szegénységi határtól. Objektív szegénységről beszélünk akkor, ha a szegénység matematikailag és statisztikailag mérhető. Az objektív jellegű szegénység meghatározások nem veszik figyelembe az egyének, a háztartások véleményét saját helyzetükre vonatkozóan. Tartós szegénységről beszélünk akkor ha, a személy már önmaga is szegény családba születik és ezt a szegénységi kultúrát, tudatot átörökli. Az átmeneti szegénység kategóriájába tartoznak azok, akik jelenleg szegények, de valószínűleg rövid időn belül ki fognak kerülni ebből az állapotból. A demográfiai szegénység esetében az egyén élete során többször is szegénnyé válhat, illetve kiemelkedhet belőle. Az etnikai szegénységet a kisebbségek túlreprezentálták a szegények körében. A hagyományos szegénység esetében a modern osztálytársadalomban megjelenő szegénységre jellemző alacsony iskolai végzettség, szakképzetlen ipari munka vagy a mezőgazdaságban való foglalkoztatottság az átlagosnál alacsonyabb jövedelmet biztosít. Az új szegények körébe azok a személyek tartoznak, akik a munkaerőpiacról kirekedtek, mert emberi 7

tőkéjükre és tudásukra nincs kereset a munkapiacon. Hamar elszegényednek és esélyük sincs a visszatérésre, vagyis tartós szegénységbe kerülnek. 2.1.3 A szegénység méréséhez kapcsolódó fogalmak A szegénységi küszöb egy olyan jövedelemszint, olyan határvonal, amely alatt az embereket szegénynek tekintjük, s amely fölött már nem soroljuk őket a szegények közé. A szegénységi arány arra ad választ, hogy az össznépességen belül a személyek, illetve a háztartások mekkora hányada, hány százaléka esik a küszöbérték alá. A senindex a szegénység intenzitása, a szegénységi rés nem más, mint a szegények jövedelmének a szegénységi küszöbtől számított átlagos távolsága. Ennek százalékban kifejezett értéke a relatív szegénységi rés. 0 és 1 közötti értéket vehet fel. 0 értéket akkor vesz fel, ha a szegények között teljes a jövedelemegyenlőség. Minél közelebb van 1-hez, annál mélyebb a szegénység. A risk- mutató egy viszonyszám, amelyet a szegények átlagostól eltérő társadalmi-gazdasági struktúrájának vizsgálatára alkalmaznak. A jövedelmek egyenlőtlenségére leggyakrabban használt mérőszámok a következők az első a decilis elosztás, amelyen azt értjük, hogy a megfigyelt személyek illetve háztartások megfelelő jövedelmi értékeinek nagysága szerint sorba rendezéséből származó jövedelmi tizedek milyen arányban részesednek az összjövedelemből. A lakosságot a jövedelmük alapján sorba rendezik, és a személyeket tíz egyenlő részre osztják. A vizsgált személyek egytizede kerül egy decilisbe. A Robin- Hood index használata esetén arra kapunk választ, hogy az átlag fölött élők jövedelméből mennyit kell átadni a szegények javára ahhoz, hogy a jövedelmi egyenlőség megvalósuljon. Az Éltető- Frigyes index az átlag feletti jövedelemből élők átlagjövedelmének az átlag alatt élők százalékban kifejezett értéke. A Gini- mutató a jövedelmi egyenlőtlenségek legegyszerűbb mutatója. 1 2.1.4 A szegénység mérése 1 Johne Ede: Kávéházi beszélhetések a statisztikáról- a szegénység mérése. In: Statisztikai szemle 2009 82.évfolyam 12. szám p.1195-1198 8

Az első szegénységvizsgálatokra az 1600-as évek végén, az 1700-as évek elején került sor. A következő lépést Charles Booth vizsgálatai jelentették. Booth a korabeli népszámlálási adatokból indult ki. Célja London társadalomi-gazdasági rétegződésének részletes és sokoldalú bemutatása volt. Ő használta először a szegénységi határ kifejezést. London lakosságát nyolc társadalmi- gazdasági osztályba sorolta, melyekből négy a szegénységi határ alatt, négy pedig felette helyezkedett el. A szegénységmérés úttörőjének Seebohn Rowentreet tekintik. E szerint a társadalomban azok az egyének, illetve családok tekinthetők szegénynek, akiknek a jövedelme nem teszi lehetővé a létminimumként elismert szükségletek kielégítését. Később, a nyugati országok jóléti szintjének emelkedésével párhuzamosan az abszolút szegénység megközelítések háttérbe szorultak és helyüket a relatív típusú szegénységmérési módszerek vették át. A relatív szegénységi küszöb meghatározásánál a vizsgált ország népességének jövedelem eloszlásából indulnak ki. A szegénységet egyenlőtlenségi kérdésnek tekintik. A küszöböt a mediánjövedelem vagy az átlagjövedelem bizonyos hányadával határozzák meg. A mediánjövedelem kiszámításához az ország lakosságát egy főre, vagy egy fogyasztási egységre jutó jövedelme alapján sorba rendezik, és a sor közepén lévő személy jövedelme képviseli a mediánt, vagyis hozzá képest pontosan ugyanannyi embernek van kevesebb, illetve több jövedelme. Peter Townsend számba veszi a családok rendelkezésére álló javakat és szolgáltatásokat. Megállapítja, hogy melyek azok, amelyek a társadalom többsége számára rendelkezésre állnak, melyek azok, amelyek kevésbé elterjedtek. Szegénységi küszöb a jövedelem eloszlását használja fel a szegénység meghatározásához. A javakkal való rendelkezést, illetve azok hiányát egy deprivációs (nélkülözési) indexben összesíti. Módszerének előnye, hogy nem szűkíti le a szegénység fogalmát csak a jövedelem hiányára. A szegénység abszolút és relatív megközelítése esetén is a végső mérőeszköz legtöbbször a jövedelem. Egy adott jövedelemszinttel is különböző életszakaszban, különböző kulturális háttérrel, különböző piaci és tágabb környezeti feltételek mellett eltérő életminőséget, jóléti szintet lehet elérni. 2 2 Johne Ede: Kávéházi beszélhetések a statisztikáról- a szegénység mérése. In: Statisztikai szemle 2009 82.évfolyam 12. szám p.1195-1198 9

2.2 A jövedelem szerepe a szegénység mérésében A relatív jövedelmi szegénység kiszámításánál kiinduló pont a vizsgált ország jövedelmének eloszlása. Ebben az esetben a szegénység összefügg a társadalom jövedelmi helyzetével. Ez tekinthető a mérőszám relatív jellegének. Használatát a második világháború idején kezdték meg és elsősorban a jóléti társadalmakban alkalmazták. Használatának indoka az volt, hogy ha valaki egy adott korban és országban szegény az egy másik országban és időben nem feltétlenül marad szegény. Vagyis megállapítható, hogy a szegénység tartalma változik. A mérőszám elterjedéséhez hozzájárult az a tulajdonsága, hogy egyszerűvé teszi az országok közötti és időbeli összehasonlítást. A szegénységi küszöb átlagjövedelemben és mediánjövedelemben is meghatározható. Sok esetben ki sem derül, hogy az adatok melyik középérték szerint értendők. A választás azonban fontos. Atkinson a medián középérték használata mellett tette le a szavazatát. A különbség a kettő között, hogy a jövedelmi átlag magasabb, mint a medián. Az átlagjövedelem a jövedelmek szóródására és nagyságára helyezi a hangsúlyt, míg a medián a jövedelmek eloszlására koncentrál. Abban a helyzetben, amikor néhányak kezében magas jövedelmek összpontosulnak, miközben egy jóval szélesebb kör jövedelme meglehetősen alacsony és a szóródás is kisebb lényeges különbség van az átlag és a medián között. A medián alacsonyabb, mint az átlag. A medián mértékének megfelelően kell meghatározni a százalékos küszöböt, ami a szegénységre vonatkozik. A medián jobban védhető, mert kevésbé érzékeny a magas és alacsony szélsőértékekre. Az arány megválasztása politikai kérdés. A relatív jövedelmi küszöb nem köthető stabil értékhez, így hasznos, ha nagyságát és mérlegelési szándékát összevetjük egy szegénységi küszöbbel. A módszertani szempontokat is érdemes figyelembe venni. Minél alacsonyabb a küszöb annál nagyobb a lehetőség a mérési hibára. Például, ha 40 százalékban határozzuk meg a küszöböt, akkor ez a népesség alsó huszadát jelenti. A számítások a háztartások jövedelmeire alapozottak az adat megbízhatósága, így nem csak a személyek számától függ, hanem a háztartások számától is. A számítások az úgynevezett ekvivalens háztartási jövedelmekből indulnak ki, ami a háztartásba összesen befolyt jövedelem a háztartásra kiszámított fogyasztási egységgel való elosztása. Az Európa Unió országaiban az összehasonlítható vizsgálatok alapján a medián jövedelem 60 százaléka tekinthető a szegénységi küszöbnek. A nemzetközi szervezetekben ettől eltérő értékhatárok is használatosak. Az Európa Unió országainak jövedelmi helyzetének összehasonlításában egyre inkább elterjedt a 10

vásárlóérték paritáson alapuló számítás. Ez a szegénység küszöbének relatív jellegét abszolút elemmel egészíti ki. A szegénységi küszöbök az ország jövedelemi viszonyán alapulnak. Ahol magasabb vagy alacsonyabb az általános jövedelem szint, mint az Unió országainak többségében ott a nemzeti szegénységi küszöb lényeges eltérést mutat az Európa Unió átlag alapján meghatározott küszöbtől. Ebből az következik, hogy a szegények számára vonatkozó adatok is különbözőek. Magyarország vonatkozásában a nemzeti küszöb az Európa Unió átlag felét sem teszi ki. Az Unió küszöbbel számolva a hazai szegények száma megháromszorozódik. 3 3. Szegénységpolitika A két világháború között a szegénység Magyarországon minden korábbinál nagyobb volt. Az első világháború majd később a gazdasági válság hatására. Ennek eredménye képen alakult ki egy elkülönült szegénységpolitika a divide et impera 4 elv jegyében. A szociális közigazgatás szakembereinél ez volt a szociálpolitika lényege és kizárólagos összetevője. Voltak különböző törekvések arra, hogy a szegényügyet beillesszék az össztársadalmi problematikába. A szociáldemokrata sajtó hirdette a munkához, munkanélküli segélyhez való jogot. A magánjótékonyságot, mint lehetséges megoldást elutasította. Nem, csak azért amit Anatole France mondott a jótékonyságról, hogy az alamizsna azt is megalázza, aki adja azt is, aki kapja, hanem azért, mert, ennek a bizonytalan, kegyeskedő, hálát váró, arcra dolgozó rendszernek a kora elmúlt. Ma nem kegy, hanem jog kell. A rendszer szegénypolitikáját a szociálpolitikusok egy része is élesen bírálta. Hilscher Rezső szerint a szegényügy a szociálpolitikával merev ellentétben áll. Ha a szociálpolitika jól megszervezett feleslegessé teszi a szegényügyet. Az a körülmény, hogy a szegényügy van, hogy a szegényügyre szükség van az emberiség szégyene. Hilscher a megoldást a társadalmi szolidaritáson alapuló társadalombiztosításban a társadalmi tagságban látta. A szegényügy ezekkel a gondolatokkal nem foglalkozott. Legfőbb dilemmái a következő kérdésekre terjedtek ki. 3 Központi Statisztikai Hivatal: A jövedelem, mint az anyagi jólét és a szegénység mérőszáma. In: Társadalomstatisztikai füzetek 43. 2005 Budapest p.24-27 4 Latin eredetű kifejezés magyarul oszd meg és uralkodj, a Római Birodalom politikai módszerét kifejező elv 11

A szegénység enyhítése az állam feladata e vagy egyházi társadalmi jótékonyság. Mindkét álláspontnak voltak hívei. A végeredmény a kompromisszumos együttműködés lett. 1927-ben kialakult az egri norma, ami 1936-ban magyar norma lett és a városokban kötelezővé tették. Az egri norma lényege a közadakozás volt. Az adományokat az adománygyűjtő hölgyek gyűjtötték össze és az egyház osztotta szét a rászorultak között. A zárt intézeti szegénygondozást felváltotta a nyílt otthoni körülmények között folyó gondozás. Az egri norma a gyakorlatban nagyon kiábrándító volt. A gyűjtők lelkesedése csökkent és egyre kevesebb lett a befolyt pénz is. Az állami segélyek nagyobb mértékben kerültek a városokhoz. Az állami politika hiányossága miatt jelentős maradt a magánjótékonykodás. A szociálpolitikusok egy része sürgette, hogy az állam vegye kézbe a szegényügyet. További kérdéseket vetett fel, hogy kinek kell segélyt adni és milyen formában. A munkanélküli segélyhez való jog hiánya volt a fő nehézség. A munkanélküli segély elleni érvek a következők voltak az állam nem bírná a költségeket, a fő érv, hogy a segélyezés ellenszolgáltatás nélküli módja nem csak nem üdvös, hanem egyenesen káros és nemzeti szempontból veszedelmes, mert szinte ránevel a munkakerülésre. Különbséget tettek munkaképtelenek, munkanélküliek és munkakerülők között, akik önhibájukból nem dolgoznak. A munkaképtelenek és munkanélküliek részesültek közsegélyben, de a munkakerülők nem. Nehéz volt megkülönböztetni a munkanélkülieket és munkakerülőket. Erre három elvet dolgoztak ki. Segély az ínségeseknek csak ellenszolgáltatás fejében adható. Kialakult az ínségmunka, amely a szakképzeteknek és a diplomás munkanélkülieknek szakmájukhoz közel álló munkát adott. Az ínségmunka nem lehetett konkurense a tőkés piacnak, a fennálló gazdasági rendet nem veszélyeztethette, a magán vállalkozóktól és közhatósági munkaalkalmaktól nem vonhatta el a munkásokat. A piacot nem zavarhatta az ínségmunka bérezése. Esztergár Lajos rögzítette a bérezési elveket. Az órabér nem lehetett alacsonyabb a környéken szokásos napszámnál és nem lehetett magasabb sem. Havi 10-12 munkanapban maximálták az ínségmunka vállalását. Fontos kérdés volt még a jogosultság alapja. A kérdéssel kapcsolatban tudományos és politikai viták is folytak, mert voltak, akik veszélyesnek tartották az igények kihangsúlyozását, féltek, hogy az érvényesíthető jogigény fegyvert ad az ínségesek kezébe. A végrehajtási utasítások óvatosak voltak, így a segélyezés nem vált alanyi joggá. A szűkös források miatt nehéz volt a kitűzött célokat teljesíteni, ezért a forrásokat igyekeztek bővíteni és visszatértek az ultima ratio elvhez a kolduláshoz, amit 1936-ban hivatalosan is engedélyeztek az érdemes szegények számára. A fentiek alapján pontosan 12

szabályoztál, hogy ki milyen formában és eljárásban kaphat segélyt. Ám azzal a kérdéssel nem foglalkoztak, hogy mi lenne a kielégítendő szükségletek köre és mértéke. Tételes rendelkezésekben nem került meghatározásra, hogy mi az a támogatás, amit a közösségnek a közellátásba vettek részére nyújtani kell. A rászorultság hierarchiája bárkit kizárhatott a segélyezés köréből. A segélyezési szervezet gyenge volt alapjai pedig szűkösek, így a szegények többsége nem is fordult az illetékesekhez. A korszak szegénypolitikája felülről indult és a paternalizmus jegyében működött. Elveinek és gyakorlaténak kidolgozásában szerepe volt a konzervatív tudománynak. A progresszió nem ismerte el a szegényügy elkülönítését és támadta a szegénypolitikát és legszívesebben megszüntette volna munkanélküli segéllyel, földreformmal 5. 3.2 A magyar szegénységpolitika története 1920-1944 között A monarchia összeomlása és a vesztett háborút követő trianoni ország csonkítás gazdaságilag mélypontra jutatták a társadalmat. Matolcsy Mátyás 1925-1943 közötti időszakra ún. jóléti indexet számított a lakosság három nagy csoportjára. A mezőgazdasági népesség életszínvonala az 1933-1934 időszak között került mélypontra. A munkások reálkeresete 1943-ban 20 százalékkal volt az 1929-es szint alatt. A tisztviselőknél az egymást követő fizetéscsökkentések ellenére nem volt kimutatható jelentős reálkereset csökkenés. A tisztviselők körében a tömeges elbocsájtások és a fiatalabb generáció teljes elhelyezkedési képtelensége okozott nehézségeket a harmincas évek közepére. A munkásság bére a harmincas években elfogadható volt. Napi bérük átlagosan négy pengő körül és havi keresetük száz pengő körül alakult. A városokban a lakások havi bére 25-30 pengő volt. A munkásság helyzetét súlyosbította a munkakörülmények romlása. A munkaidő hosszú volt és az üzemi balesetek is szaporodtak. A szegénység megítélése szempontjából fontos a keresetek jelentős szóródása. A teljes jövedelem eloszlásról konkrét adatok nincsenek, csak becslések vannak az egyik ilyen becslést Matolcsy Mátyás készítette a harmincas évek közepén. Ez alapján a gazdagok jövedelme ötvenszerese a középosztályé négyszerese volt a szegényeknek. Az 1930-ban végzett népszámlálásból kiindulva végzett becsléseket Rónai-Horváth Jenő, aki valamennyi foglalkozáson belül megkülönböztetett öt osztályt. Ezen osztályok a következők voltak gazdagok, középosztály, kispolgárok, állandó 5 Ferge Zsuzsa: A tudomány szerepe a szegénység társadalmi kezelésében Magyarországon. In: Szociálpolitikai értekezlet,1985 4-5/I-III. p.25-30 13

munkások és szegények. A tagolásban nem csak a jövedelem a szegénység kritériuma, hanem a létbizonytalanság is. A jövedelem kritérium elbírálása mellett szegénynek tekinthető a kispolgárság jelentős része és az állandó munkásság is. Budapesten a lakosság közel ötöde volt közsegélyre szoruló ínséges. A II. világháború után az országban mindenki szegény volt. Megszűntek a szélsőséges vagyoni különbségek, de egyenlőségről nem beszélhetünk. A munkáskeresetek közötti különbségek csökkentek a csillagászati jövedelmek megszűntek és a bérskálák is szűkültek. A szegénységet növelte a városokban kialakult munkanélküliség. A szegénység struktúrája megváltozott a legtöbb szegény már nem agrárproletár. Az I. világháború után a keresztény nemzeti gondolat jegyében tevékenykedő kormány rájött arra, hogy a szegény parasztság és a pauperizmus problémáját külön kell kezelni. Ennek eredményeképpen elválasztotta egymástól a strukturális szegénység három nagy csoportját. 6 3.3 Szegénység 1949-1956 között A gazdaságpolitika hibái és a növekvő terhek jelentős mértékben csökkentették a lakosság reáljövedelmét. Különösen a parasztságnak volt nehéz a helyzete. A hatalom sorra vonta el a forrásokat a kistermelőktől főként ipari beruházások érdekében. A földosztás idején a földhöz jutottaknak fizetniük kellett a kapott földért. A megváltási ár megfizetése részletekben fizethető és halasztható volt. A parasztságot termelőszövetkezetekbe kényszerítették. A különféle terhek a parasztság megélhetését veszélyeztették. Az agrárollót tudatosan szélesítették, így a parasztság egy főre jutó reáljövedelme jelentős mértékben csökkent. Ebben az időszakban legalább 70 százalékra becsülhető a parasztság körében az abszolút és relatív szegénység és a politikai elnyomással járó gazdasági szűkösség. A munkások és az alkalmazottak reálbére is folyamatosan romlott. Az életszínvonal csökkenést a foglalkoztatás növekedése valamennyire ellensúlyozta. Az 1949-1952 között bekövetkezett, egy főre számított reáljövedelem csökkenés a paraszti réteghez képest a munkások és alkalmazottak körében csak 5 százalékos volt. A mezőgazdasági szektortól sok ember elpártolt. A lakosság többsége elhagyta a falvakat és a jobb megélhetés reményébe a 6 Ferge Zsuzsa: Fejezetek a magyar szegénypolitika történetéből. Kávé Könyvkiadó, Budapest, 1998 p.28-35 14

városokba költözött. A munkafeltételek javítása és a képzés nem tudott lépést tartani a létszámbővüléssel, így egyre jobban romlott a munkabiztonság. A létfeltételek egyéb összetevői is egyre jobban romlottak, mint javultak volna. Például a lakások építése csökkent és a tervezett lakások fele sem valósult meg. Az 1948/1949-et követő időszakban a politika erősen sújtotta nem csak a volt uralkodói osztály tagjait, hanem a kispolgárság és a középosztály rétegét is politikai magatartásuktól függetlenül. Az objektív és relatív szegénység szempontjából jelentősége van annak, hogy ebben az időszakban az új vezető csoportok monopoljellegű kiváltsága. A jövedelmek nagysága nem okozott az emberek között feszültséget, hanem ezek monopolisztikus és társadalmi távolságokat hangsúlyozó jellege volt a probléma. Az életkörülmények szempontjából lényeges pozitívum a foglalkoztatottság növekedése volt. Ennek eredményeképpen a munkanélküliség és a pauperizmus már kisebb problémát jelentett. A szegénység mértékét illetően a következő mondható el: A parasztság aránya a népességen belül három év alatt valamely mértékben csökkent. A munkások és alkalmazottak aránya nőtt. A szegénység homogénebb lett és a munka biztonsága is nagyobb volt, mint korábban. Az általános szegénységet enyhítő további körülmények ebben az időszakban a fejlődés lendülete, a javulás reménye. 7 3.4 Szegénység 1957-1998 között Több alapos elemzés áll rendelkezésre arról, hogy hogyan ment végbe az 1956-os válsághelyzet után a politikai, gazdasági, társadalmi folyamat normalizálása majd jelentős fejlődése. Az 1956-ot követő években a reáljövedelem emelkedése igen jelentős volt. Az első évtizedekben a munkajövedelmek mutattak emelkedést a második évtizedben pedig a pénzbeli szociális jövedelmek emelkedtek gyorsabban. A fellendült két évtized azonban nem oldott meg minden lényeges problémát. Nem sikerült behozni az infrastrukturális lemaradást. Ez a lakáskérdést megoldatlanná és rossz következménnyel járó társadalmi problémává teszi. Jelentős mennyiségi és minőségi hiányok a társadalmi közös fogyasztás területein az oktatásban, egészségügyben, szociális intézményekben, környezetvédelemben. A munkabérek átlagos színvonala 7 Ferge Zsuzsa: Fejezetek a magyar szegénypolitika történetéből. Kávé Könyvkiadó, Budapest, 1998p.36-39 15

relatíve alacsony volt. A munkaidő csökkentésében javulás volt tapasztalható, ez azonban nem volt elmondható a munkafeltételekről. A mezőgazdaság fejlődésével a parasztság helyzete is javulni kezdett. A szociálpolitika képtelen volt megoldani a szociális jövedelmek reálértéken tartását. Az átlagjövedelem emelkedése és az egyenlőtlenség csökkenése mellett az abszolút szegénység jóval szűkebb körű lett. A jövedelem eloszlás annyit változott, hogy a legalacsonyabb keresetek és a nyugdíjak az átlaghoz képest emelkedtek illetve többen váltak jogosulttá valamilyen minimális ellátásra. Peter Townsend dolgozta ki a szegénység társadalmilag legelfogadhatóbb meghatározását és azt a statisztikai módszert, melynek segítségével empirikusan megállapítható az a jövedelmi szint, ami alatt a társadalmi és gazdasági hátrányok halmozódnak. Definíciója szerint egyénekről, családokról vagy a népesség bizonyos csoportjairól csak akkor állítható, hogy szegénységben élnek, ha nem rendelkeznek elég erőforrással ahhoz, hogy úgy táplálkozzanak, olyan társadalmi gyakorlatban vegyenek részt és olyan körülmények, illetőleg felszereltség mellett éljenek, ami szokásos, vagy legalábbis széleskörűen elfogadott és helyesnek tartott abban a társadalomban, amelyben élnek. Townsend empirikusan mérhetővé tette a jövedelmek és erőforrások szintjét, amely alatt a létfeltételekben hiány alakul ki. Ezt a módszert a magyar körülményekre levetítve használta fel a Társadalomtudományi Intézet 1982-ben. Bokor Ágnes pedig ezt is figyelembe véve számította ki az objektív relatív depriváció mértékét. Adatai alapján 1982-ben a személyek 11 és a családok 14 százaléka élt többféle súlyos hátránnyal és 20-26 százalékuk volt veszélyeztetett több enyhébb vagy súlyos hátrány miatt. A tömegkommunikációs Kutató Intézet a lakosságot kérdezte meg arról, hogy szerintük létezik e szegénység. A megkérdezettek 83 százaléka szerint létezik szegénység. Ennek 21 százalékra becsülik a népességen belüli arányát. Azt a jövedelmi küszöböt, ami alatt már csak nehezen lehet megélni az átlagos jövedelem 64 százalékára, teszik. Az adatok alapján az a következtetés vonható le, hogy a tömeges a népesség felére vagy annál nagyobb részére kiterjedő a létfenntartáshoz közeli vagy az alatti szintet jelentő szociális szegénység Magyarországon megszűnt. A népesség 10-30 százalék közötti része elsősorban nyugdíjból, segélyből él. Az idősek a szakképzetlen alacsony keresetűek a három vagy több gyerekesek jelentős része mélyen a kor színvonala alatt él, súlyos megélhetési problémákkal küzd. Közöttük nagyobb arányban vannak jelen a cigányok, de az anyagi szűkösség és a halmozott hátrány nem csak cigánykérdés. Az említett arányok a nemzetközi összehasonlítást nézve egyáltalán nem szégyenletesek. Magyarországnál jóval fejlettebb és gazdagabb szociálpolitikai 16

hálózattal rendelkező országokban nem ritkák a hasonló arányok. A probléma hazánkban nem olyan nagy az ország gazdasági fejlettségéhez viszonyítva. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a helyzet megnyugtató vagy a kérdés elhanyagolható lenne. 3.5 Szegénység az államszocializmusban A szegénység az államszocializmus éveiben jellegét tekintve folyamatosan változott. Számos olyan kutatás zajlott, amiből megállapításra került a szegénység minőségi és mennyiségi alakváltozása. A vizsgálati eredmények azt mutatják, hogy voltak régi meg új szegények, de ezek a maiaktól eltérőek. Összetételük és számuk politikai hatásokra, gazdasági helyzettől, munkaerőpiac méretétől függően változott. A régi szegények csoportjába tartoztak a háború előttről itt maradtak vagy utódaik. Ide tartoztak az állami gazdasági munkások, napszámosok, sokgyerekesek, kis települések lakói. A hatvanas években az idősek nagy része is szegény volt az alacsony nyugdíj miatt. Az új szegének körébe tartoztak az arisztokraták, a politikailag deklasszáltak, akik munkájukat vagy vagyonukat elvesztették. A régi és új szegények a lakosság 35-40 százalékát tették ki. A nyolcvanas évekre a szegények száma csökkent ez köszönhető volt a gazdasági növekedésnek. A munkához majdnem mindenki hozzájutott. Ebben az időszakban 1és 2 százalékra tehető a munkanélküli férfiak aránya. Mély szegénységben azok éltek, akik semmilyen munkához nem jutottak és nem kötődtek valamilyen módon a munkaerőpiachoz. Azok az idősek, akik nem voltak jogosultak nyugdíjra legfeljebb csak az időskorúaknak járó segélyhez juthattak. Előfordulhatott a jövedelem teljes hiánya is. Ha például egy többgyerekes asszonyt a férje elhagyott és ő a gyerekek vagy képzettségi hiány miatt nem tudott munkát vállalni semmilyen jövedelemre nem volt jogosult. A rendszer nem törődött a tragédiával vagy egyéni speciális helyzetekkel. A segélyezés a nem időskorúaknál teljesen hiányzott, utána pedig megalázó feltételekkel és alacsony szinten jelent meg. A sokgyermekes családok helyzete relatíve romlott ezzel szemben az idősek helyzete javult. A létbiztonság erősödése, a szegénység csökkenése és az egyenlőtlenségek mérséklődése megfelelt a többség igazságérzetének. Jól szolgálta a politikai legitimációs célt. 17

3.6 Szegénység és egyenlőtlenség a rendszerváltás után A társadalmi egyenlőtlenségek mértékét a strukturális viszonyok nem határozzák meg egyértelműen. Az egyenlőtlenségek nagyobbak a szabadságjogok erősebbek, mint az államszocializmusban voltak. Az egyenlőtlenségek a tőkeviszonyból következnek, de mértékét előre nem lehet meghatározni. A második világháború után Nyugat- Európa arra törekedett, hogy minél jobban kordába tartsa az egyenlőtlenségeket. A legjobb megoldásnak a progresszív adóztatás, az erős munkajogok biztosítása bizonyult. Ez a modell a második világháború után megerősödött. A hetvenes évektől kezdve a piac elkezdte átalakítani az egyenlőség korlátozó és jóléti megoldásokat. A piac vezető erői küzdöttek a piac uralmáért és a szolidarisztikus intézmények ellen. Az egyenlőtlenségek gyors ütemben elkezdtek növekedni. A rendszerváltás idején két mozgás időben egybeesett az egyik volt a globálisan jelentkező mozgás, ami a piac felszabadításának programjában szerepelt. A második mozgás a rendszerváltó országokban volt tapasztalható. Itt az elnyomott érdekek követeltek érvényesülést, szabaddá vált a az erőforrásokért folyó verseny. Ezzel egy időben megjelent a tömeges munkanélküliség és a szegényedés folyamata. A jövedelmi egyenlőtlenségeket illetően a szélső értékek közötti szorzó 1987-ben ötszörös 2000-ben pedig nyolcszoros volt. Ha nem történik változás valószínűsíthető, hogy a szegénység és a jövedelmi egyenlőtlenségek tovább nőnek. A Tárki adatai alapján az tapasztalható, hogy az egyenlőtlenségek növekedése megállt. Az egyenlőtlenség és a szegénység összefüggnek egymással, mert a szegénység az egyenlőtlenség egyik formájaként értelmezhető. Mozgásuk azonban elválhat egymástól, mert a szegénységnek több formája és mértéke van. A nyolcvanas évek óta végzett kutatások azt bizonyítják, hogy a szegénység a kilencvenes évek közepére-többszörösére nőtt. A kirekesztettség és a szegénység a társadalmi hierarchia alacsonyabb szintjén élők körében tapasztalható leginkább. A leginkább veszélyeztetettebbek továbbra is azok, akik kevés anyagi forrással rendelkeznek és elvesztették a munkaerőpiaccal való kapcsolatukat. A munkahely hiány miatt Magyarországon új csoport jelent meg. Ezt a csoportot olyan fiatal családok alkották, amelyben a szülők valamilyen szociális ellátáson kezdték meg felnőtt életüket. A szegénység okai között említhetjük a bérek és az árak közötti egyensúly megbomlását. A közlekedés drágulását és az iskolázás ás munkahely akadályát is. Az egyenlőtlenségek társadalmilag legsúlyosabb következménye a szegények kirekesztése. 18

Ennek megjelenési formája a szegregáció. Hazánkban egyre jobban emelkedik a lakóhelyi szegregáció. A szegregáció leginkább az iskolák körében tapasztalható. 8 3.7 A koldulás kezelése Magyarországon a dualizmus korában A dualizmuskori szegénypolitika alapvető jellemzője a magánjótékonykodáson túl az volt, hogy a közösségre hárította a szegénység kezelését. Ennek az időszaknak a meghatározó jogszabálya az 1871. évi XVIII közösségi törvény volt. A 131. paragrafus kimondta, hogy amennyiben a jótékony intézetek segély és egyesek könyöradománya a község szegényeinek ellátására elegendő nem volna, a község a helyi viszonyokhoz képest gondoskodni tartozik a községben illetékes mindazon szegények ellátásáról, akik magukat közsegély nélkül fenntartani egyáltalán nem képesek. 9 A költségeket a közösség tagjainak kellett állnia. A szegénygondozás anyagi forrásainak biztosítása alapvetően a közösségre hárult az állam vállalt ugyan bizonyos finanszírozási garanciát, de főleg a csavargókkal és koldusokkal szembeni büntető szabályok megalkotására koncentrált. 1881-ben megalakult Ipari, Rendészeti és Szegényügyi ügyosztály volt a szegényügyek központi irányító szerve. A rendezett tanácsú városokban a polgármester, a községekben a községi képviselőtestület feladata volt a szegényügy igazgatása. A korszakban a szegénygondozás három területet érintett, a szegénysegélyezést, szellemi és testi beteggondozást és a gyermekvédelmet. A szegénysegélyezés két részre tagozódott az ellátási formák alapján. Ez volt a nyílt és zárt szegénygondozás. A nyílt szegénygondozás körébe tartozott a koldulási engedélyek kiadása, pénzbeli segélyezés és a természetbeni támogatás. A zárt szegénygondozás az intézményi ellátást jelentette. A szegénysegélyezés intézményrendszere nagyon fejlett volt. 1908-ban hazánkban a törvényhatósági jogú városokban 82 szegénygondozással foglalkozó intézmény volt. Hiányzott a szegényügy általános szabályozása és a források hiánya miatt az ellátások nagyon alacsony színvonalúak voltak. Egyes települések rendelkeztek alapítvánnyal és a finanszírozáshoz szükséges alapokkal, de ezek nem voltak jelentős összegek. 10672 közösség rendelkezett szegény alappal, aminek összege 12,5 millió korona volt. Az éves kiadások az 1 millió koronát sem érték el. Debrecenben például a szegényügyre fordított 8 Ferge Zsuzsa: Társadalmi metszetek, érdekek és hatalmi viszonyok, invidualizáció. Napvilág Kiadó 2006. p.7-8-13-16 9 1987. évi XVIII. törvény a községek rendezéséről. Magyar Törvénytár 1869-1871. Budapest 1872. p.280-294 19

kiadások nem érték el a város éves költségeinek 2 százalékát. A szegényügy alulfinanszírozottsága a fővárosban is szembetűnő volt. A magánjótékonyság keretei között működő szervezetek nem tudták helyettesíteni az államot a szegényügy területén. Magyarországon ebben az időszakban 183 jótékony egylet működött. Ezek adományokat gyűjtöttek, természetbeni és pénzbeli segélyeket osztottak. 1868-ban létrejött a Pesti Izraelita Nőegylet, amely népkonyhát működtetett a fővárosban. 1876- ban megnyílt az első hajléktalan menhely Budapesten, ez kezdetben 23 fő befogadására volt képes majd miután új helyre költözött ez a szám 45 főre nőtt. Ez az intézmény csak férfiakat fogadott és nem csak fekhelyet, hanem tisztálkodási lehetőséget is nyújtott. 10 3.7.1 A közösségi illetőség és a koldulás A közösség feladata volt az adott területen illetékességgel rendelkező szegények ellátása is. A közösségi törvény illetve az 1886. évi XXII. törvény, amit második közösségi törvénynek neveztek úgy volt megalkotva, hogy a helyi szegények néhány része eleve ki volt rekesztve a közsegélyből. Másokat pedig az illetőség hiányára hivatkozva utasítottak el. Az 1871- es közösségi törvény értelmében az illetőség megszerzéséhez két év helyben lakáshoz volt szükség. 1886-tól már négy év helyben lakás volt szükség. Az erre vonatkozó szabályozások fokozatosan enyhültek. Például a négy év helyben lakás alatt elég volt egyszer hozzájárulni a közösség terheihez. Ez az enyhítések ellenére még mindig sokak elől el volt zárva. A települések különböző feltételekhez próbálták kötni az illetőség megszerzését. Megtagadták az illetőség elismerését például, azért, mert valaki nem rendelkezett vagyonnal vagy, mert vadházasságban élt. Látható, hogy az illetőség jogintézménye tág teret hagyott a települések számára, hogy a hozzájuk segélyért fordulókat elutasítsák. A segélyezés keretében nyújtott támogatások a rászorulók kevés részéhez jutott el. Budapesten a segélyezés főleg a munkaképteleneket érintette. Előfordult, hogy a belügyminisztérium a segélyezési kérelmet azért utasította el, mert a segélyt kérő munkaképes volt. Ebből következik, hogy ha a segélyezésből kiszorult szegények nem akartak éhen halni kénytelenek voltak koldulni. A települések egy része szemet hunyt a koldulás bizonyos formái felett, sőt intézményesíteni is megpróbálták. A koldulásra a kormány engedélyt adott ki. A törvényhatóság bizonyos célokra engedélyezte az adománygyűjtést. Ezzel az engedéllyel sokan visszaéltek, ezért 10 Kocsis Attila: A koldulás helyi szintű kezelése Magyarországon a dualizmus korában. In: Aetas 2010 25. évfolyam 1. szám p.6-9 20