Nagyberek természetföldrajza Hajnal a Nagyberekben ( Nagy Gergő Gábor) Nagy Gergő Gábor Budapesti Corvinus Egyetem, Tájépítészeti Kar, Tájtervezési és Területfejlesztési Tanszék ngergog@uni-corvinus.hu 2011. Budapest A tanulmány a Central Europe Operational Programme 2007-2013 program keretében megvalósuló VITAL LANDSCAPES (Valorisation and Sustainable Development of Cultural Landscapes using Innovative Participation and Visualisation Techniques) című 2CE 164P3 számú projekt támogatásával készült.
Tartalomjegyzék 1. Bevezetés és elhelyezkedés... 4 2. Geológia... 7 2.1. Archeozoikumtól a pliocénig (4600-2 millió év)... 8 2.2. A pleisztocén eseményei (2-0,01 millió év)... 9 2.3. A holocéntól napjainkig... 12 3. Domborzat... 13 4. Talajtani adottságok... 18 5. Vízrajz... 23 5.1. A történelmi múlttól 1848-ig... 24 5.2. 1848-tól napjainkig... 26 6. Éghajlat... 30 7. Növényvilág... 31 7.1. Gyakori élőhelyek... 32 7.2. Közepesen gyakori élőhelyek... 33 7.3. Ritka élőhelyek... 37 8. Állatvilág... 40 8.1. Gerinctelenek... 40 8.2. Gerincesek... 52 9. Természetvédelmi helyzet... 60 9.1. Országos jelentőségű védett természeti területek és értékek... 60 9.2. Helyi jelentőségű védett természeti területek... 61 9.3. Európai Uniós természetvédelem... 64 9.4. Nemzetközi egyezmények... 67 9.5. Kulturális értékek... 70 2
9.6. Veszélyeztető tényezők... 72 10. Területhasználat... 75 11. Köszönetnyilvánítás... 77 12. Felhasznált irodalom... 78 3
1. Bevezetés és elhelyezkedés Hasonlóan a Kis-Balatonhoz, egykoron a Nagyberek a Balaton egyik ártéri öble volt, egészen az 1850-es évekig területének jelentős részét összefüggő vízréteg borította. A part jóval délebbre húzódott, a tó hullámzása révén idesodródott homok és egyéb hordalék felhalmozódása révén alakult ki az a túlnyomórészt homokból felépülő gát, amely a déli öblöt elválasztja a tó mélyebb medrétől. Így alakult ki ez a vadvízi terület áthatolhatatlan nádrengetegeivel és vízi élőhelyeivel, mely rendkívül fontos szerepet töltött be a tó ökológiájában. A kor szemlélete szerint terméketlen térségnek számított, éppen ezért sorozatban születtek a tervek a Nagyberek lecsapolására és hasznosítására, de a terület nagysága, a hidrogeológiai jelleg és a tulajdonviszonyok miatt sokáig erre nem kerülhetett sor. A Sió-csatorna megépítését követően azonban már képesek voltak a Balaton vízszintjének szabályozására, az átlagos vízmélység közel két méterrel csökkent. Az évtizedeken át folytatott lecsapolási munkálatok megtették hatásukat, a magasabb részek szárazra kerültek, s ma már csak a mélyebben fekvő helyek mutatják a közel természetes állapotot. Gyakorlatilag a Nagyberek és a Balaton között megszűnt a kapcsolat, a kettőt elválasztó turzáson építették ki a déli vasutat. Ez volt az az esemény a Nagyberek történetében, ami visszafordíthatatlan változásokat idézett elő. Légifelvételen jól látható az a csatornahálózat, ami napjainkban is a felszínen összegyűlő vizeket gyűjti össze és vezeti el. Szükség lenne egy tájléptékű, átfogó tájrehabilitációs programra a térségre, ami figyelembe veszi az ökológiai szempontokat, hiszen a terület jelenleg is számos problémával küzd. 2008 tavaszán számos önkormányzat, civil szervezet és gazdasági társaság nyilvánította ki igényét a Nagyberek Natúrpark létrehozására, melynek legfőbb támogatója a Nagyberek Natúrpark Egyesület. Ezidáig 11 település csatlakozott a mozgalomhoz: Balatonkeresztúr, Balatonboglár, Buzsák, Csömend, Fonyód, Kéthely, Marcali, Lengyeltóti, Nikla, Somogyszentpál, Somogyvár. A felvázolt természetföldrajzi adottságok elsősorban a Nagyberek kistájra vonatkoznak, mely Somogy megye területén helyezkedik el. Mindemellett azonban szükséges a környező kistájak részleges ismertetése, hiszen az egyes geológiai, vízrajzi, ökológiai folyamatok nem tájhatárokhoz köthetők, ahogyan az egyes élőlények elterjedése sem. Az alábbi térképen egy nagyvonalakban lévő lehatárolást mutatok be (1. ábra). A központi magot egyértelműen a Dunántúli-dombság nagytájhoz és a Balaton-medence középtájhoz tartozó Nagyberek kistáj alkotja, melynek kiterjedése 141 km 2. Területén a következő települések osztoznak: Balatonberény, Balatonfenyves, Balatonkeresztúr, Balatonmáriafürdő, Buzsák, Fonyód, Kéthely, Lengyeltóti, Nikla, Öreglak, Pusztakovácsi, Somogyszentpál, Táska. A vizsgált terület jóval túlmutat ezen kistáj határain, éppen ezért fontos a környező térségek nagyvonalakban való ismertetése a későbbiek során. A Nagybereket északkeletről viszonylag keskeny sávban a Somogyi parti sík határolja, természetesen északról a Balaton övezi, a kistáj is ugyanezt a nevet viseli. Mindkét terület a 4
Dunántúli-dombság nagytájhoz tartozik. A Kelet-Belső-Somogy és a Marcali-hát kistájak már a Belső-Somogy nagytájhoz sorolandók, míg Nyugat-Külső-Somogy települései már a Külső- Somogy nagytáj részei. A vizsgált területen négy kistérség osztozik: Fonyódi, Kaposvári, Mar- 1. ábra: Nagyberek és környéke (saját szerkesztés) 5
cali és Lengyeltóti. A továbbiakban elsősorban a Nagyberek területére és a létrejövő Natúrpark településeire fókuszálva mutatom be a térség természetföldrajzi adottságait a következő szempontok szerint: geológia, domborzat, vízrajz, talajtani adottságok, éghajlat, növényvilág, állatvilág, természetvédelmi helyzet, területhasználat. 6
2. Geológia A Nagyberek kistáj kialakulása szorosan összefügg a Balaton és a tavat övező területek (tanúhegyek, hegyhátak, berkek, stb.) létrejöttével, így a geológiai eseményeket mindezekkel szoros összefüggésben ismertetjük. A földtörténeti események pontosabb megértését segíti elő a földtörténeti időskála, mely a földtörténet kisebb egységekre való bontásával egy átlátható rendszert alkot. Az egyes egységek határait fontosabb földtörténeti események alapján különítették el, például élőlények tömeges megjelenése vagy kihalása. Alább egy általánosan elfogadott földtörténeti időskálát mutatok be (1. táblázat). Újidő vagy Kainozoikum (65-0 millió év) Idő Időszak Élővilág fejlődése Negyedidőszak vagy Kvarter (2-0 millió év) Harmadidőszak vagy Tercier (65-2 millió év) Középidő vagy Mezozoikum (248-65 millió év) Óidő vagy Paleozoikum (590-248 millió év) holocén (0,01-jelenkor) pleisztocén (2-0,01 millió év) pliocén (5-2 millió év) miocén (25-5 millió év) oligocén (38-25 millió év) eocén (55-38 millió év) paleocén (65-55 millió év) kréta (144-65 millió év) jura (212-144 millió év) triász (248-212 millió év) perm (286-248 millió év) karbon (360-286 millió év) devon (408-360 millió év) szilur (438-408 millió év) ordovicium (505-438 millió év) mai élővilág ősember előember főemlősök háziállatok előfutárai főemlősök előfutárai félmajmok emlősök térhódítása első virágos növények pálmák, lombos fák ősemlősök ősmadarak őshüllők első tűlevelű fák első szárazföldi hüllők ősrovarok, első kétéltűek első szárazföldi növények őshalak 7
Archeozoikum vagy Prekambrium (4600-590 millió év) kambrium (590-505 millió év) korallok, csigák első életnyomok első algazátonyok 1. táblázat: Földtörténeti időskála (módosított forma, forrás: HARTAI 2009) 2.1. Archeozoikumtól a pliocénig (4600-2 millió év) Habár a Balaton környezete több százmillió éve formálódik, a tó csupán néhány tízezer évvel ezelőtt, azaz a legfiatalabb földtörténeti időben nyerte el mai formáját. A legidősebb földtani képződmények, az agyagpalák és a fillitek a szilur-devon kori kaledóniai hegységképződés hatására alakultak át agyagokból és finom szemű homokkövekből. A perm alsó szakaszában a szaali hegységképződés időszakában működött a valószínűleg szárazföldi kvarcporfir-vulkanizmus (ILLÉS 1981). Az óidő vége felé, vagyis a perm felső szakaszában a pfalzi hegységképződés időszakában a mai Balaton vidékét a sekély Thetys-óceán öntötte el, a klíma jellemzően trópusi-szubtrópusi volt. Az ezutáni közel 200 millió éves időszakról csak elképzeléseink vannak, mivel egy szárazföldi lepusztulás eltüntette a fiatalabb kőzeteket (www.wikipedia.hu). Az alsótriászban a törmelékes és vegyi üledékek váltakozó vízmélységet jeleznek, majd később kimélyült az óceán és kizárólag vegyi üledékek, mészkövek és dolomitok váltak ki belőle. A meginduló hegységképződési mozgások termékei a vulkáni tufák, aminek hatására a tengervíz kovasavban dúsult, mindez a középsőtriászban. A felső-triász időszakában 1. kép: Kecskeköröm ( ifj. Vasuta Gábor) az ókimmériai mozgások hatására ingadozott a tengermélység, egy részük szárazra került. A jura végén az újkimmériai mozgások következtében a szárazföldre került területek nagy része elpusztult és bizonyos hányaduk ismét újra víz alá került. Az eocénban a meleg vizű tenger elborította a terület jelentős hányadát, majd hosszantartó szárazföldi pusztulás következett be. A miocénban a Pannon-tenger az újstájer mozgások hatására öntötte el a területet (2. ábra), márga és mészkő képződött (ILLÉS 1981). Ez a hatalmas kiterjedésű Pannon-tenger a pliocén időszakára teljes egészében feltöltődött, vagy legalábbis területének jelentős része. A Dunántúl teljes területét évmilliókon keresztül több száz méter mély tenger borította, szintje 200 méterrel haladta meg a mai Balatont. Ekkor még nem létezett a Balaton, a 8
Badacsony, a Gulácsi hegy és a Fonyódi hegy is csak egy lapos tengerfenék volt. Zord és csapadékos klíma dominált, a kelet felől érkező hatalmas orkánok port és homokot hoztak magukkal. Évmilliókon át hullott a szélhordta homok és por a tengerbe, egyre vastagabb üledékréteget halmozva fel (MÓRICZ 1962). A tenger feltöltődésével párhuzamosan a környező térség kezdett kiemelkedni, a tenger sótartalma pedig 0,9%-ról 0,3%-ra csökkent, majd a későbbiek során tovább édesedett. Ebből az időszakból származik a híres balatoni kecskeköröm, amely valójában a Congeria ungula caprae nevű kagyló lekoptatott maradványainak népies elnevezése (1.kép) (ILLÉS 1981). A homokos-agyagos üledéket a tenger után pannon homoknak és pannon agyagnak nevezik, az egyes üledékrétegek folyamatosan rakódtak egymásra (MÓRICZ 1962). 2. ábra: A Pannon-tenger a miocén idején a jelenlegi országhatárokkal és helységnevekkel (forrás: www.wikipedia.org) 2.2. A pleisztocén eseményei (2-0,01 millió év) A feltöltődött Pannon-tenger helyén kialakult vízszintes, sima réteg nem sokáig maradt változatlan, a földkéregmozgások (bazaltvulkanizmus) hatására a megszikkadt tengerfenék vékony repedésein előtörő fekete bazaltláva elborította a kráterek környékének homokrétegét (MÓRICZ 1962). A láva jellemzően északnyugat-délkeleti és erre merőleges 9
hasadékok mentén tört elő, példának okáért a Fonyódi-hegy is főként tufalerakódások eredményeként felhalmozódott vulkáni képződmény (2. kép) (MAROSI 1981). A vulkanizmussal egyidőben a Dunántúliközéphegység megemelkedett, megnőtt a hegységek és a medencék közti szintkülönbség, idővel pedig a Balaton térsége és az egész Dél-Dunántúl elvesztette korábbi északi vízgyűjtő területének nagy részét (MAROSI 2. kép: Fonyódi-hegy ( Nagy Gergő Gábor) 1960, 1970). A korábbi zord éghajlat szárazzá, sivatagi jellegűvé vált, a szél folyamatosan elhordta a felszínen lévő finom pannon homokot, közel 200 méteres vastagságban, miközben észak-déli irányú völgyközi hátakkal elválasztott meridionális völgyeket vágott (MÓRICZ 1962; SZILÁRD 1962, 1967; MAROSI 1970). Egyedül a bazaltlávával fedett részek tartották meg szintjüket, amiket a szél 3. ábra: Az ősi Balaton térképe, melyen jól látszódnak a vízzel borított beöblöződések (forrás: www.wikipedia.org) 10
és a róluk lefolyó vizek hegyekké alakítottak, így jöttek létre az északi parti vulkanikus hegyek (Badacsony, Szigliget, Gulácsi hegy, Tóti hegy, Csobánc), majd egy utolsó gyengébb bazaltkitörés után a Boglári- és a Fonyódi-hegy. Mivel a Pannon tenger szintje 150-200 méterrel magasabb a mai Balaton szintjétől, ezért a hegyek piramisa a Pannon-tenger üledékének anyagából, vagyis homokból és agyagból, illetve az egykori klimatikus viszonyok és csapadékok által összecementálódott homokkőjéből áll. Csak a hegyek tetejét borítja későbbi származású lösz és humusz (MÓRICZ 1962). A Balatoni-medence kialakulásának fő időszaka a középső pleisztocénra tehető. Korábban több kutató gondolta úgy (CHOLNOKY 1918; MÓRICZ 1962), hogy a Balatoni-medence két párhuzamos északkelet-délnyugat irányban húzódó vetősík között besüllyedt szerkezeti árok, később azonban felismerték, hogy valójában a Dunántúliközéphegység csapásirányában sorakozó, egymást keresztező vetősíkok között létrejött lokális süllyedékekből alakult ki (LÓCZY 1913; MAROSI 1981). A Balaton három szakaszban egyre mélyebbre süllyedő részmedencékből alakult ki. Az első szakasz szintje 160-190 méter, a másodiké 120-150 3. kép: Nedves élőhelyek a Nagyberekben ( Nagy Gergő Gábor) méter, a harmadiké pedig 110-112 méter közé tehető. A kialakult Balatoni-medence a Dunántúli-középhegységből érkező vizek és a somogyi vízfolyások egy részét egyaránt befogadta, az északról érkező vizek ekkor még többé-kevésbé akadálytalanul juthattak el a medence déli peremére (MAROSI 1981). Előbb négy nagy különálló medence keletkezett, ezek között földnyelvek húzódtak, például Fonyód és Badacsony között (MÓRICZ 1962), illetve részben még ma is látható példája a Balatonba benyúló Tihanyi-félsziget. Ezek a részmedencék nem egységesen süllyedtek, süllyedésük intenzitásától függően töltődtek meg vízzel, ezáltal résztavakká fejlődve. Idővel a földnyelveket a víz fokozatosan elmosta, így egy egységes árok jött létre. A medencét kitöltő víz szintje a mainál 6-8 méterrel magasabb volt, s jóval nagyobb területet borított el észak és déli irányba egyaránt beöblösödéseket hozva létre, a legnagyobbakat a Tapolcai-medencében, a Nagyberekben és a Kis-Balatonon (3. ábra) (MAROSI 1981). Ezt az északi szél és a hullámverés az évezredek során a déli irányba kilométerekkel kiszélesített. Ekkor már szélsőséges jégkorszaki viszonyok uralkodtak csapadékos és száraz, sivatagos időszakok váltakozásával. A kialakult árokban hol gyűlt a víz, hol pedig nem, az egyes szakaszok között olykor évezredek teltek el (MÓRICZ 1962). A Balaton-árok süllyedéséről összességében azt mondhatjuk el, hogy az a középső pleisztocén korszakban kezdett el süllyedni, majd a tektonikus mozgások egyre nagyobb területrészekre 11
terjedtek ki egyre nagyobb intenzitással, végül a folyamat visszájára fordult, egyre kisebb részeket érintett egyre kisebb intenzitással, ám a süllyedés még napjainkban is tart. Az egységes víztükör kialakulása, a földnyelvek elmosódása és víz alá kerülése hiánytalanul végbement a pleisztocén folyamán (MAROSI 1981). 2.3. A holocéntól napjainkig Az utolsó eljegesedési korszakban, a holocénban 20 000 évvel ezelőtt a száraz és sivatagos éghajlatot nedves követte, a korábbi sivár tájat füves pusztaság váltotta fel. A rengeteg csapadék miatt megnőtt a tó vízszintje, a délfelé húzódó lapályos szélbarázdák vízzel töltődtek fel, melyeket korábban a földrengések okozta hasadékok mentén fújt ki a szél. Helyenként a víz szintje 6 méterrel is magasabban állt a maitól. A tómeder részben a hullámverés hatására képződött üledékéből turzások képződtek, melyek elrekesztették a tónak a déli beöblöződéseit, s kialakították azokat a vadregényes, zsombékos, nádas mocsarakat, melyeket az ősidők óta Bereknek neveznek. Ezek közül legnagyobb a Fonyód közelében lévő Nagyberek (3.kép). Amikor megnyugodtak a tájat formáló természeti erők az idő felmelegedett, a tájat növényzet borította be, kialakult az állatvilág, s a Balaton vidéke megkapta mai arcát (4. ábra) (MÓRICZ 1962). 4. ábra: A Balaton mai arculata háromdimenziós térképen ábrázolva (forrás: www.pannonremark.hu) 12
3. Domborzat A központi részen elhelyezkedő mélyfekvésű Nagyberek kistájat változatos formafelszínű tájegységek határolják. A domborzati elemzésben északról nyugat felé haladva járom körbe a vizsgálatunk tárgyát képező kistájat. Nagyberek A vizsgálati terület központi részén elhelyezkedő 141km 2 -es Nagyberek kialakulásából kifolyólag túlnyomórészt sík, de kisebb-nagyobb kiemelkedésekben viszonylag gazdag. Átlagos tengerszint feletti magassága 104-110 méter, csak a peremeken fordulnak elő magasabb részek (115-118 méter). Egykoron a Balaton vize töltötte ki öblözetét, éppen ezért a legjelentősebb felszínformáló tényező a víz volt (5. ábra). Turzásgátak, lapos futóhomokformák, hosszanti és ovális vizenyős mélyedések, lápteknők váltakoznak egymással. A turzásgátak meg- 5. ábra: Vízzel borított Nagyberek (forrás: www.geo.u-szeged.hu) szüntették a Balaton és a Nagyberek közötti kapcsolatot, a hosszú időn át tartó pangóvizes állapot során nagy mennyiségű tőzeg, lápi mész és különböző lápi és réti talajok keletkeztek (DÖVÉNYI 2010). Balaton Tulajdonképpen a Balaton vize alakította ki a fentebb említett kistájat, ám idővel a lerakódó hordalék, a vízrendezések -elsősorban a lecsapoló tevékenységek- és végső lökésként a déli vasútvonal megépítése végleg elzárta egymástól a két területet. A Balaton átlagmélysége 3-4 méter, az iszapréteg vastagsága pedig 4-5 méter. Korábbi időkben a tó vízszintje 4-5 métert is ingadozott, ma már a Sió-csatorna megépítésével maximálisan 50 centiméteres a vízszintingadozás. Ez biztosítja a tó egészséges ökológiai állapotához szükséges vízszint ingadozást, illetve a parton húzódó épületek víztől való mentesítését (DÖVÉNYI 2010). A part Fonyódtól Balatonmáriafürdőig gyakorlatilag teljes mértékben kiépített, természetes növényzet szinte hírmondónak sem maradt. 13
Somogyi parti sík A kistájat ÉK-ről egy keskeny, 2-4 kilométer szélességű parti sáv, a Somogyi parti sík határolja. Területe 179km 2. Felszínét két vulkáni bazalttufa tanúhegy, a Boglári- és Fonyódivárhegy tarkítja, egyébként jobbára domblábi lejtős síkok uralják. A Balaton partja mentén lévő részek alluviális síkok, a tóhoz kifutó völgyek tölcsérszerű öblözetei, a berkek a feltöltődés színterei. A vízpartot helyenként magas, meredek falak keretezik, ezekhez hasonlóak az említett két tanúhegy lejtői. A tulajdonképpeni parti sáv az alacsony és a magas partfalak között helyezkedik el. A víz- 4. kép: Téli Balaton, háttérben hétvégi házak sokaságával ( Nagy Gergő Gábor) rendszer szabályozása előtt vizenyős, mocsaras területek domináltak, az egymás után következő, különböző magasságú és kiterjedésű turzások valóságos vadvízivilág hangulatot kölcsönöztek a Balatonnak. Ma már a tó közvetlen partjához hasonlóan teljesen beépített, üdülők, családi házak, vendéglátóipari egységek sorakoznak rajta (4. kép) (DÖVÉNYI 2010). Nyugat-Külső-Somogy Műholdfelvételeken jól látható a Nagyberektől keletre lévő észak-déli irányú hátak rendszere, mely már a Nyugat-Külső-Somogy kistájhoz tartozik. Három jelentősebb dombhát húzódik a területen, nyugatról kelet felé haladva a Balatonföldvári-, a Karádi- és a Boglárihát, közöttük völgyek húzódnak. Szélességük 5-10 kilométer, hosszúságuk 20-30 kilométer, délen magasságuk 180-200, míg északon 280-300 méter között változik. A Balaton partjára 100 méter körüli meredek lejtőkön zuhannak le, ezek sok helyütt omlásos-csuszamlásos szakaszok. A tetőszintek a dombhátak északi részein keskeny, zegzugos lefutásúak vagy izolált foltok, míg a déli részeken kiszélesedők és gazdaságilag hasznosíthatók. A hátak keletnyugati irányba lépcsős elrendeződésűek. A magasabb központi tetőszinteket lejtős félsíkok, völgyvállak szegélyezik. A völgyfők ujjszerűen elágazó mély bevágásaiban szakadékvölgyek, löszpáholyok, löszcirkuszok, üregek, fülkék, mélyutak találhatók. Igen jellegzetes sajátossága a völgyeknek a völgyi vízválasztók, melyek északi és déli kettős lefolyást eredményeznek (DÖVÉNYI 2010). 14
Kelet-Belső-Somogy A Nagybereket déli oldalról határoló hordalékkúp síkság 80 kilométeres hosszúságával és 16-20 kilométer szélességével a Dunántúli-dombság 13%-át foglalja el. A Marcali-Öreglak vonalában lévő területegységek 130-140 méter tengerszint feletti magassággal rendelkeznek, ehhez képest a Zselic szomszédságában, tehát keleti irányban 180-190 méterre emelkedik a felszín, hogy aztán újra 120-140 méter közé csökkenjen a Dráva síkjában. Felszínén hordalékkúp síkság terül el jellemzően különféle futóhomokformákkal, úgymint hosszanti garmadabuckák, szélbarázdák, maradékgerincek, garmadák, széllyukak. Ezeket a formulákat észak és dél felé fordult lapos völgyek tagolják (DÖVÉNYI 2010). Marcali-hát A környező kistérség természeti képét nyugati irányban az 50 kilométeres hosszúságban húzódó Marcali-hát uralja, mely megközelítőleg 10 kilométeres szélességű, középtájon a legszélesebb, dél felé viszont elkeskenyedik. Magassága a kezdeti 200 méterről folyamatosan csökken, végződésénél már alig magasodik a hordalékkúp síkság 140 méter fölé. A hát felszínét hordalékkúpok, völgyek és völgyközi hátak forma együttese jellemzi. Nyugat-Külső- Somogy hegyeivel ellentétben lankás domboldalak az uralkodóak, egyedül a Balatonra kifutó északi oldalakon alakultak ki meredekebb, omlásveszélyes lejtőszakaszok (DÖVÉNYI 2010). A Nagyberekkel közvetlenül szomszédos kistájak mellett szükségszerű elemezni a Balaton túlpartján, északi oldalán lévő tájegységeket, elvégre a vizuális, esztétikai benyomást alapvetően határozzák meg ezek az elsősorban dombvidéki jellegű élőhelyek. Mindemellett a Balaton leghíresebb berke, a Kis-Balaton-medence 5. kép: Szőlőművelés ( Nagy Gergő Gábor) bemutatása is megtörténik, ezáltal jobban értékelhetővé és összehasonlíthatóvá válik egymással a két tájegység. Keszthelyi-riviéra Alacsony tengerszint feletti magasságú (105-180 méter) felszín, amely 100 métertől 2 kilométerig terjedő szélességben övezi a tópartot. Közvetlenül a víz mellett alluviális síkok ta- 15
lálhatók, míg a szárazföld felé haladva magasabb lejtős hegylábfelszínek (DÖVÉNYI 2010). Keszthelyi-fennsík A Keszthelyi-riviérától keletre lévő, viszonylag magas, 350-440 méter tengerszint feletti magassággal rendelkező, sasbércek sorozatából álló fennsík a Balaton északi partján. A domborzat változatos, völgyek sűrű hálózata, karsztos felszínek, kisebb-nagyobb kiemelkedések párosulnak nagyfokú lejtőváltozékonysággal (DÖVÉNYI 2010). Tapolcai-medence 112km 2 es területével alig 1%-át teszi ki a Dunántúlidombságnak. Hegy- és domboldalai nagyon változatos lejtésűek, átlagosan az északi oldalak meredekebbek a délieknél, a hegy- és domboldalak között viszonylag sok völgy húzódik. Utóbbiak lankás lejtőikkel és kedvező expozíciós adottságaikkal a világhírű történelmi borvidék színterei (5. kép) (DÖVÉNYI 2010). 6. kép: Naplemente a Badacsonynál ( Nagy Gergő Gábor) Badacsony-Gulács-csoport A homokóra alakú kistáj 70km 2 -es területű, rendkívül változatos domborzatú, magas hegyeivel távolról is kellemes esztétikai látványt nyújtanak (6. kép). Ezt a változatosságot a vulkáni kúpok és tanúhegyek bazaltoszlopos peremei, a vulkánokat övező dinamikusan változó kőfolyások, a lejtőpalástok, a völgyek, a lejtők, a lejtőcsuszamlások és az árkok határozzák meg (DÖVÉNYI 2010). Kis-Balaton-medence A Nagyberekkel rokon Kis-Balatoni-medence valamivel nagyobb, 190km 2 kiterjedésű (DÖVÉNYI 2010). A történelmi időkben a Kis-Balaton és a Balaton egy összefüggő egységet alkotott, a Zala-folyó itt rakta le hordalékát és szerves anyag tartalmát, mielőtt a Balatonba ömlött. A 19. századtól kezdődően komoly vízrendezési tevékenységek történtek a térségben, melynek következtében folyamatosan csökkent a terület vízellátottsága. Legvégső csapást a Nagyberekhez hasonlóan a déli vasút kiépítése jelentette 16
(www.wikipedia.hu). A korábbi mocsárvilágra a mélyedésekben megmaradt tőzegtelepek, lápföldek és lápi meszek emlékeztetnek (7. kép). 7. kép: Erős szegélynövényzet a Kis-Balatonnál ( Nagy Gergő Gábor) 17
4. Talajtani adottságok A domborzathoz hasonlóan ugyanazon kistájak talajtani adottságait mutatom be a Magyarország kistájainak katasztere című könyv alapján (DÖVÉNYI 2010), ezúttal azonban táblázatos formában (6. ábra) (2-3. táblázat). 6. ábra: A Balaton és környékének genetikai talajtérképe (forrás: www.mta-taki.hu) 18
Nyugat-Külső-Somogy - területi arány: 1% - területi arány: 1% - területi arány: 2% Somogyi parti sík Nagyberek - területi arány: 11% - Balaton felőli oldal - területi arány: 1% Kistájak/ Talajtípu sok köves és földes kopárok humuszos homoktala jok réti csernozjo m talajok réti talajok réti öntéstalajo k agyagbemosódá sos barna erdőtalajok - területi arány: 13% - síklápokat délről övező teraszos lépcsők homokos üledékén képződtek - vízgazdálkodásuk kedvezőtlen, termékenységük gyenge - területi arány: 20% - löszön képződtek - fizikai féleségük vályog barnaföldek - területi arány: 15% - Balatonszárszó környéke - löszön képződtek - fizikai féleségük vályog, kedvező vízgazdálkodásúak és termékenységűek - területi arány: 54% - alacsonyabb térszínek löszös üledékein képződtek - nagy az eróziós potenciáljuk csernozjom barna erdőtalajok - területi arány: 7% - fizikai féleségük homokos vályog és vályog - területi arány: 17% - lankás térszíneken löszös üledéken alakultak ki - nagy szervesanyagtartalom, mérsékelt kilúgzás mészlepedé kes csernozjom talajok - területi arány: 32% - fizikai féleségük vályog, kedvező vízgazdálkodás úak, jó termőképessé gűek - területi arány: 2% lápos réti és síkláp talajok - területi arány: 4% - állandó vízborítás alatt bekövetkező szervesanyagfelhalmozódás - területi arány: 4% - Balaton parti részek lecsapolt és telkesített síkláp talajok - területi arány: 71% - állandó vízborítás alatt bekövetkező szervesanyagfelhalmozódás - területi arány: 42% - Balaton parti részek - területük nagy részét természetes növénytársulások borítják - területi arány: 2% 19
Marcali-hát - területi arány: 2% Kelet-Belső- Somogy - területi arány: 7% - területi arány: 2% - területi arány: 81% - homokvonulatokon és löszös üledéken képződtek - termőképességük gyenge - fizikai féleségük vályog - területi arány: 90% - löszös üledéken képződtek - fizikai féleségük vályog vagy homokos vályog - vízgazdálkodásuk kedvező - területi arány: 10% - löszös üledéken képződtek - fizikai féleségük homokos vályog - kedvező vízgazdálkodásúak és termőképességűek - területi arány: 3% - területi arány: 5% - völgyek vízhatás alatt képződött talajtípusai - termőképességük gyenge 2. táblázat: Nagyberek és a szomszédos kistájak talajtani adottságai 20
Tapolcai-medence Keszthelyi-fennsík Keszthelyiriviéra Kistájak/ Talajtípu sok köves és földes kopárok redzina talajok erubáz talajok, nyiroktalajok savanyú, nem podzolos barna erdőtalajok agyagbemosód ásos barna erdőtalajok barnaföldek réti talajok lápos réti és síkláp talajok - területi arány: 4% - Cserszegtomaj környéke - szőlőterületként hasznosítják - területi arány: 4% - szőlőterületként hasznosítják - területi arány: 21% - Keszthelyihegység kistájba nyúló része, mely mészkövön alakult ki - területi arány: 61% - mészkövön képződött, erdővel borított - területi arány: 16% - mészkövön képződtek - területi arány: 8% - Szentgyörgyhegy, Szigligetihegy - termőképességük gyenge - területi arány: 5% - hegységperemi felszínek harmadidőszaki üledékein képződtek - felszínük lepusztult, vízgazdálkodásuk szélsőséges - területi arány: 8% - termőképességük közepes - területi arány: 60% - harmadidőszaki és idősebb, illetve löszös üledékeken találhatóak - területi arány: 28% - hegységperemi felszínek harmadidőszaki üledékein képződtek - felszínük lepusztult, vízgazdálkodásuk szélsőséges - területi arány: 22% - magasabb térszíneken - harmadidőszaki és idősebb üledékeken képződtek - fizikai féleségük homok vagy homokos vályog - vízgazdálkodásuk és termőképességük gyenge - területi arány: 2% - ligeterdőként, kaszálóként és legelőként hasznosítják - területi arány: 4% - fizikai féleségük vályog, termőképességük gyenge - területi arány: 15% - területi arány: 42% - legalacsonyabb térszíneken 21
Kis-Balaton-medence Badacsony-Gulács-csoport - területi arány: 4% - köves, gyengén savanyúak - Badacsony és Gulács bazaltkúpján - területi arány: 15% - fizikai féleségük homokos vályog, vízgazdálkodásuk szélsőséges, termőképességük gyenge - területi arány: 15% - kistájperem magasabb térszínének löszös, periglaciális és harmadidőszaki üledékein alakultak ki - fizikai féleségük homok, ennek megfelelően vízgazdálkodásuk kedvezőtlen, gyenge termékenységűek - területi arány: 79% - alacsonyabb térszínek harmadidőszaki üledékein alakultak ki - fizikai féleségük a homoktól a vályogig változik - vízgazdálkodásuk szélsőséges - területi arány: 24% - kistájperem magasabb térszínének löszös, periglaciális és harmadidőszaki üledékein alakultak ki - fizikai féleségük vályog, vízgazdálkodásuk kedvező, jó termékenységűek - területi arány: 2% - öntésagyagokon képződtek - fizikai féleségük agyagos vályog - kaszálóként hasznosíthatóak - területi arány: 61% - tőzeges-lápos jelleg őrzői - lápvilág természeti értékeinek megtartása, Balatonba folyó vizek szűrése és tisztítása 3. táblázat: Néhány kistáj talajtani adottságai a Nagyberek távolabbi térségéből 22
5. Vízrajz A Nagyberek egykori kiterjedése többszöröse volt a mainak, s mivel mélyebben fekszik a Balatonhoz képest, az év nagy részében víz alatt állt. A régi időkben a szigetekkel, a zegzugos kisebb-nagyobb patakokkal és vízfolyásokkal, valamint a tavakkal tarkított berek kitűnő védelmet jelentett a környék lakóinak, ugyanakkor a halászat megélhetést, a nád pedig építőanyagot biztosított az embereknek. A Somogyi-dombság területén egészen a 19. századig a szarvasmarhatartás jelentette a leg- 8. kép: Imremajori-csatorna ( Nagy Gergő Gábor) főbb bevételi forrást, aszályos években a fás legelőkről a Nagyberek belső, nedvesebb részeire hajtották a marhákat (NATIONAL GEOGRAPHIC 2006). A lecsapolásokkal ez a gazdagság foszlott semmivé, ugyanakkor a Balaton egykori ártéri öbleként a Nagyberek napjainkban is ártéri területnek tekinthető. Az ok, amiért a télvégi-tavaszeleji, illetve a nyári árhullámok nem öntik el területét, az a 150 kilométeres csatornahálózatnak tudható be. Ez mentesíti a kistájat mindenféle árvízi jelenségtől, ám ez a régi időkben nem volt mindig így (DÖVÉNYI 2010). A Balaton vízháztartásával kapcsolatban egyre gyakrabban hangzik el az az elképzelés, miszerint vissza kellene állítani a Nagyberek és a Balaton közötti egykori kapcsolatot, melynek révén a berek egyfajta víztározó és vízpótló szerepet tölthetne be (NATIONAL GEOGRAPHIC 2006). A 9. kép: Marcali-víztározó természetes szegélynövényzettel ( Nagy Gergő Gábor) terület vízzel való borítása lehetővé tenné a korábbi bereki gazdálkodás újjáéledését, valamint a ma már túlnyomórészt degradált, kiszáradt élőhelyek regenerálódását. A tavat övező kistájak a tó partvonalon kívüli vízgyűjtőinek mintegy háromnegyed részét 23
teszik ki. A Nagyberek vízfolyásainak többsége közvetlenül vagy közvetve a Balatonba torkolló közepes vízgyűjtőjű, az év nagy részében kis vízhozamú patak és csatorna. Balatonkeresztúrtól egészen Siófok-Balatonszéplakig egyre csökkenő vízgyűjtő területűek és hosszúságúak. Általánosságban az állapítható meg, hogy a dombsági részeken nagyobb esésűek, a partközeli részeken viszont minimálisra csökken az esésük, a berekterületekre jutva pedig teljesen elvesztik azt. A legfontosabbak nyugatról kelet felé haladva: Nyugatiövcsatorna (Balatonkeresztúr), Imremajori-csatorna (Balatonfenyves) (8. kép), Zichy-csatorna (Fonyód), Keleti-Bozót (Fonyód- Bélatelep), Ordacsehi-árok (Ordacsehi). A kisebbnagyobb vízfolyások számos 10. kép: Sió-zsilip ( Nagy Gergő Gábor) mesterséges tavat és tórendszert táplálnak, így Fonyód határában lévő halastavakat, vagy éppen a Marcali mellett lévő Marcali-tározót (9. kép). Ezeket egyrészt vízminőség védelmi, másrészt haltenyésztés céljából létesítették. A Balaton vízgyűjtőjén szoros értelemben vett talajvíz csak a Balatonhoz csatlakozó kisebb öblözetekben, berkekben (pl. Nagyberek) és a vízfolyások völgyeiben fordul elő. A Nagyberek homokturzásainak talajvizeinek utánpótlása a csapadékból minimális, de a mögöttes területekről is csekély, mivel a lecsapolt Berek talajvízszintje sokszor alacsonyabb a Balatonétól. A Nagybereknek van egy kötött, valószínűleg pannon-agyag magja, amire a turzás épült. A tó felőli pótlódás csak akkor lehetséges, ha a tó vízszintje magasabb a turzások kötött magjának magasságától: nyári hónapokban, amikor igen nagy a dús növényzetű helyeken a párologtatás, a talajvíz a Balaton vízszintje alá csökken, tavaszi hóolvadáskor viszont a víz megjelenik a felszínen (VIRÁG 1998). 5.1. A történelmi múlttól 1848-ig A történelmi múlttal, az ősi Balaton vidékkel kapcsolatban több tanulmány látott napvilágot (MAKAY 1913; BENDEFY 1964; LOTZ 1973). A vízlecsapoló és vízrendező társulatok adatai szerint az 1900-as évek elején a Nagyberek területe 87,21km 2 -re rúgott, nagyrészt természetes állapotú mocsár. Ebből 23,3km 2 -t tett ki a mocsár. Láng (1974) ugyanakkor a Nagyberek területét még 71,4km 2 -ben adta meg, vagyis a térség kiterjedése folyamatos csökkenést mutatott (VIRÁG 1998). 24
Alapvetően a térségnek egészen a török uralom végéig természetes képe volt. Ezt követően, az 1600-as évek végétől kezdődtek meg azok az emberi beavatkozások a vízgyűjtő területeken és a partmenti övezetben, melyek kisebb-nagyobb mértékben megváltoztatták a természetes viszonyokat. A terület újranépesülése és a gazdaság alapvető megváltozása nagyarányú erdőirtásokkal járt együtt, minek nyomán a lefolyási viszonyok megváltoztak. Mindezt tetézte a melegebbre fordult éghajlat, a szélsőséges csapadékviszonyok időnként hatalmas eróziót idéztek elő. A tó vízszintingadozásai nagyobb mértékűvé váltak és gyakoribbak lettek a Balaton nagy áradásai, alapvetően ezek befogadásában volt nagy jelentősége a Nagybereknek. Mindezek a tényezők vezettek el a Balaton és a nagyobb folyók szabályozására irányuló törekvésekhez, ebben az időszakban került sor a Balaton, a Zala és a Sió részletes felmérésére, az első szabályozási tervek elkészítésére, a Zala szabályozására, a Sió-völgy rendezésének megkezdésére. Összefoglalva a Balaton és annak szűkebb környéke a török uralom végétől a Sió-zsilip létesítéséig (1863-ig) tartó viszonylag rövid időszak alatt jelentősebb változásokon ment keresztül, mint a népvándorláskortól a török uralom kezdetéig tartó évszázadokban (10. kép). Gyakorlatilag ebben az időszakban következtek be azok a módosulások, melyek nyomán kialakult a partvonal ma ismert formája és ebben az időszakban indultak fejlődésnek a partmenti települések elődei (VIRÁG 1998). 7. ábra: I. Katonai felmérés (1766-1785) (saját szerkesztés) A szabályozások sikeressége érdekében a kornak megfelelő pontos térképezésekre volt szükség. A Balaton geodéziai módszerekkel történő térképezésnek több mint 250 éves 25
múltja van, az első ilyet Mikoviny Sámuelnek tulajdonították. Bendefy (1970) Mikovinynek tulajdonította a tó kiszárításának és a tófenék legmélyebb vonala mentén kialakítandó, hajózásra alkalmas csatorna gondolatának felvetését is, ám később beigazolódott, hogy ez nem állja meg a helyét. A tavat első valósághűen ábrázoló térképet Krieger Sámuel készítette el 1776-ban. Ő volt az, aki a térségre, így a Kapos-völgyre és Tihanyra lecsapolási terveket készített, majd ő dolgozta ki a tó lecsapolási tervezetét 1777-ben. Végül az 1827. évi reformországgyűlés megalkotta a XXXIII. törvénycikket, melyben elrendelte a Balaton lecsapolását elsősorban három érdekelt csoport, a Balatoni Társulat, a Sióberki Társulat és a Délivasút Társaság nyomása következtében (VIRÁG 1998). A cél egyértelműen a területszerzés, az árvízi védekezés, a mezőgazdasági földek térnyerése, valamint a déli vasútvonal megépítése volt (ILLÉS 1981). Az I. katonai felmérés 1766-1785 között készült el (7. ábra). A Balaton menti települések közül csupán három ismerhető fel, Balatonberény, Balatonboglár és Balatonlelle, természetesen ekkor még más elnevezésekkel. Az ok, amiért egyértelműen nincsenek települések a part mentén a Balaton és a Nagybereki öböl között folyamatosan átjáró víz. A közvetlen partmenti sárgásbarna rész a lerakódott és feltöltődött hordalékból képződött turzás, mely fölött a víz még bőven átjutatott a két rendszer (Balaton- Nagyberek) között. A teljes területen víz dominálta 11. kép: Sió-csatorna ( Nagy Gergő Gábor) növényzet uralkodott, nádas, magassásos, nedves rétek, a nyílt vízfelületek száma igen csekély volt. A mai Fehér-víz lápterület még nem létezett, viszont bejelölve helyét jól látható, hogy egykoron az egész Nagyberek területét hasonló élőhelyek borították. 5.2. 1848-tól napjainkig A Balaton és a környező vízgyűjtő területek, így a Nagyberek egészen 1848-ig természetes állapotúnak tekinthető, a szabályozások ezt követően kezdődtek meg. Az ezt megelőző időszakban csupán Siófoknál, a homokturzások átvágásával próbálták meg csökkenteni a tó vízszintjét, sikertelenül (ennek során az 1821-ben leégett siófoki vízimalmot 1822-ben elbontották, majd a Sió medrét kitisztogatták). 1848-ban a Balaton Anyavízszabályozó Társulat a Balatonkilitinél lévő malmot megvette és eltávolította, majd egy másfél kilométer hosszúságú csatornát ásatott Balatonkiliti-Siófok között, ez volt a Sió-csatorna (11. kép). Ezzel és a Sió-zsilip 1863-ban történt megépítésével az akkori átlagosnak tartott vízszinthez képest jó 2,5 méterrel csökkent a vízszint, ezennel megszüntetve a kapcsolatot a Balaton és a 26
Nagyberek között. Innentől kezdve az aktuális vízállás már nem tükrözi hűen a tó természetes vízjárását (VIRÁG 1998). A Nagyberek magasabb részei szárazra kerültek, ezeken fás legelők alakultak ki, a mélyebb részek pedig elkezdtek kiszáradni, növényzetük nagymértékű romlásnak indult. A korábbi kapcsolat a két rendszer (Balaton-Nagyberek) között lehetővé tette egy kiváló halívóhely létrejöttét a Nagyberek állóvizeiben, azonban az elgátolással és a lecsapolással megszűnt a halutánpótlás, jelentősen csökkent és leromlott az állomány (ILLÉS 1981; NATIONAL GEOGRAPHIC 2006). A II. Katonai felmérés időpontja 1856-1866 közöttire tehető (8. ábra). A térképen jól látszanak az elsősorban észak-déli irányú kiépített csatornahálózatok, a középtájon (nagyjából a mai) húzódó magasabb turzást keleti irányban elfordulva kerülik ki és a fonyódi Bozót területén fordulnak északi irányba. A csatornahálózat jól kirajzolja a mai Nagyberek kistája területét, egyértelműen felismerhető a Fehér-vízi láp mai körvonala. A Nagyberek mélyebb fekvésű részein továbbra is nedves élőhelyeket találunk kevés nyílt vízfelülettel, a magasabb részek (világoszölddel jelölve) azonban már szárazra kerültek és itt már megindult a degradáció folyamata. Rendkívül fontos változás a déli vasútvonal kiépülése a Balatont a Nagyberektől elválasztó turzásrendszerén, a térképen azonban továbbra sem láthatóak újabb települések, ezek majd a későbbiek folyamán jelentek meg. 8. ábra: II. Katonai felmérés (1856-1866) (saját szerkesztés) A III. katonai felmérés nem sokkal ezután, 1872-1884 között született, éppen ezért túl sok érdemi változást nem fedezhetünk fel (9. ábra). A feliratozáson egyértelműen látszik, hogy a 27
térségben a magasabb, immáron lecsapolt részeken beindult az állattartás, vagyis a legeltetés. Erre utal a Kereszturi üsző hálás, a Kereszturi meleg gulya hálás és a Fonyódi gulya hálás elnevezés. A szárazra került magaslatok elnevezései szintén árulkodók: Nagy drenyavár, Kis drenyavár, Jei sziget. A Fehér-víz láp a Fehér víz tó elnevezést kapta, holott a térképen egyáltalán nem látszik, hogy állóvízről lenne szó. Alapvetően kétféle jelölést láthatunk, a mélyebb, vizesebb részeket vonalkázással jelölik, ugyanakkor a magasabb, szárazra került részek mindenféle jelölés nélkül, mintegy szigetként emelkednek ki ezekből. Összességében azt lehet elmondani, hogy a déli berkek 1822 és 1863 között fűződtek le végleg a Balatontól. Ezt követően az élőhelyek drasztikusan átalakultak, jelentősen lecsökkent a természetes növénytársulások aránya. Az 1900-as évek elejének vízszintcsökkenése nagymértékű nádasodást idézett elő a partszegély mentén, mindezt tetézte az 1950-es években megindult műtrágya kibocsátás, ami a vízfelületet szerves anyagban való dúsulását (eutrofizációját) idézte elő. Tovább terjedtek a nádasok, különösen Balatonmáriafürdő és Balatonfenyves térségében, helyenként pedig az algavirágzások hatására tömeges halpusztulások léptek fel (ILLÉS 1981). A Sió-csatorna megépítése mellett a 9. ábra: III. Katonai felmérés 1872-1884 (saját szerkesztés) másik sorscsapást a térségre a déli vasútvonal kiépítése jelentette az 1850-es években, ám ez sem volt elegendő a víz visszaszorítására. Az 1864-től kezdődő további nagybereki lecsapolási és vízrendezési munkálatok nem ve- 28
zettek eredményre, a terület egy része továbbra is vízzel borított volt. Cholnoky (1918) következő idézete mutatja be az ebben az időszakban uralkodó állapotokat: A Nagyberekből ebben az időben egyetlen árok sem vitt vizet a tóba, sőt a Nagyberek közepén húzódó Határárok torkolatában a szőke Balaton-víz húzódott csendesen befelé a Berek felé. Egyedül a Fonyódi hegy keleti lábánál torkoló Nagyárokban volt aránylag tekintélyes vízmennyiség. A déli parton aztán a Boglári Határ-árok meg a Szóládi árok kivételével egyetlen árkon sem jött le víz a tóba. A Balaton déli partján a Nagy-Berek víz alatt volt, de a parti turzásokon biztosan el lehetett menni az árkok tele voltak vizük jellemzően kávébarna volt, mint rendesen, ha nem a Balaton folyt visszafelé az árkokon A szántódi lapály is belvíz alatt volt. A Nyugati övcsatornát 1908-1911 között a Balaton Nyugati Bozótlecsapoló Társulat ásatta ki (12. kép). Létesítését 1903-ban javasolták a kubikmérnökök, szerintük ugyanis a terület lecsapolása és vízrendezése csak úgy oldható meg, ha a Nagyberket a Balatonnal összekötő vízfolyásokat elkülönítik a Balatontól és mentesítik a Somogyi-dombság eddig a Berekbe torkollott öt vízfolyás külvizeitől egy megfelelő méretűre ásott övcsatorna mentén, a többi 12. kép: Nyugati-övcsatorna ( Nagy Gergő Gábor) berekvizet pedig belvízcsatorna hálózattal összegyűjtve szivattyúkkal a Balatonba átemelik. Maga az övcsatorna 17 km hosszú, helyenként csak egy, máshol mindkét partot töltésezték. Mivel a torkolati szakasz rendszeresen, viszonylag rövid idő alatt feliszapolódott, ezért 1968-1970 között a Balaton medrében két kőgát megépítésével a torkolatot meghosszabbították. Vízgyűjtő területe 604,5km 2, a Zala után a legtöbb vizet szállítja a Balatonba. A Berekvizek Balatonba történő bevezetésére két nagyobb csatorna szolgál (VIRÁG 1998): 1. Imremajori-csatorna: Nagyberek déli részéről számos belvízcsatorna csatlakozásával 47km 2 -ről gyűjti össze a berekvizeket. Szivattyús átemeléssel jut a víz a Balatonba Balatonfenyves déli szegélyénél. 2. Zichy-csatorna: Nagyberek északi részéről számos belvízcsatorna csatlakozásával 47km 2 -ről gyűjti össze a berekvizeket. Szivattyús átemeléssel jut a víz a Balatonba Fonyód-Bélatelepnél. Jelenleg a Nyugati-övcsatorna berekvizeit hat szivattyútelep emeli át a Balatonba (ILLÉS 1981). 29
6. Éghajlat Nagyberek teljes területe a mérsékelten meleg, mérsékelten nedves kontinentális éghajlati típusba tartozik, a napsütéses órák száma évente 2010 körül mozog (DÖVÉNYI 2010). Az éghajlati hatások közül a domináns kontinentális mellett elsősorban mediterrán elemek érvényesülnek (VIRÁG 1998). Az évi középhőmérséklet 10,1-10,3 C körül mozog, a vegetációs időszakban 16,5-17 C mérhetünk. Ezen időszak kb. 200 napig tart, ekkor tartósan 10 C fölötti hőmérséklet uralkodik. A fagymentes időszak hossza szintén megközelítőleg 200 nap, jellemzően október vége-április eleje 13. kép: Zivatar a távolban ( Nagy Gergő Gábor) között (DÖVÉNYI 2010). A felhőzet mennyiségének évi megoszlása, a borultsági fokozatok gyakorisága általánosságban megegyezik az ország más területein tapasztaltakkal, miszerint a legborultabb hónap a december, a legderültebb pedig az augusztus és a szeptember. Az Alfölddel összehasonlítva megállapítható, hogy a nyár nem olyan meleg, a tél pedig nem olyan hideg (VIRÁG 1998). Az évi csapadékmennyiség 670 milliméter, ebből a vegetációs időszakban 380-400 milliméter hullik (DÖVÉNYI 2010). A csapadék mennyiségét és éven belüli eloszlását alapvetően az Atlanti-óceáni és a Földközi-tengeri légtömegek áramlásai határozzák meg. A tengerek felől érkező időjárási frontok páradús légtömegeket hoznak a térségbe, vagy felemelkedésre kényszerítik a helyi földfelszíni párát, így idéznek elő csapadékot (13. kép). A Földközi-tenger felől érkező meleg légtömegek többnyire télen a hidegebb levegő fölé emelkedve okoznak kiadós esőzést vagy havazást. Igen gyakran a különböző frontok keverednek egymással és az egész Dunántúlra kiterjedő esőzést okoznak (VIRÁG 1998). Valamivel több mint egy hónapon át a téli félévben hótakaró borítja a talajt. Az uralkodó szélirány az É-i (DÖVÉNYI 2010). 30
7. Növényvilág Magyarország természetközeli növényzetének felmérése elsősorban 2003-2008 között történt meg 199 térképező részvételével. A MÉTA (Magyarország Élőhelyeinek Térképi Adatbázisa) program célja a természetes és természetközeli növényzet mai állapotának és országos mintázatának pontos megismerése, teljeskörű felmérése; a növényzet állapotát és fennmaradását meghatározó tájhasználati és veszélyeztető tényezők feltárása; a természetes növényzeti örökségünk tudományos értékelése; valamint a tájökológiai ismereteink és szemléletünk fejlesztése (14. kép) (MOLNÁR et al. 2007). Ennek keretében a Nagyberek egy részére is elkészült a felmérés Albert Éva, Börcsök Zoltán, Juhász Magdolna, Kevey Balázs, Lájer Konrád és Toldi Miklós közreműködésével. Részben az ő adataikra támaszkodva (KIRÁLY et al. 2008), részben saját terepi bejárások tapasztalataira hivatkozva mutatom be a térségben lévő legfőbb élőhely-társulásokat három csoportba osztva: gyakori élőhelyek, közepesen gyakori élőhelyek, ritka élőhelyek. Az ismétlések elkerü- 14. kép: MÉTA hatszögek (forrás: www.novenyzetiterkep.hu) lése végett a saját adatok esetében a következő irodalmakat használtam fel, melyek hivatkozási formája a Felhasznált irodalom fejezetben található meg: 1. Aichele D., Golte Bechtle M. (2003): Mi virít itt? Virágkalauz. 2. Buttler K. P. (2000): Orchideák. 3. Hortobágyi T. (szerk.) (2000): Növényföldrajz, társulástan és ökológia. 4. Münker B. (1998): Közép-Európa vadvirágai. 5. Takács G., Molnár Zs. (szerk.) (2009): Nemzeti Biodiverzitás-monitorozó Rendszer XI. Élőhely-térképezés. 6. Simon T. (szerk.) (2004): A magyarországi edényes flóra határozója. 7. www.novenyzetiterkep.hu Az Élő Tájak (Vital Landscapes) pályázat keretében egy kiválasztott mintaterület esetében részletes élőhely-térképezés készült, mely nemcsak a természetes és természetszerű élőhelyeket, hanem minden egyéb élőhelyeket érintett az Á-NÉR (Általános 31
Nemzeti Élőhely-osztályozási Rendszer) kategóriarendszer alapján (TAKÁCS ÉS MOLNÁR 2009). 7.1. Gyakori élőhelyek A szabályozások előtti időszakban a Nagyberek szinte teljes területén a víz dominált, ennek megfelelően csak azon növénytársulások éltek itt, melyek képesek voltak a rövidebbhosszabb vízborítást elviselni. A térségben a nedves gyepek és magaskórósok domináltak, ezen belül a láprétek, a kékperjés rétek és a mocsárrétek. Ezekből alakultak ki a jellegtelen üde gyepek és magaskórósok, melyekre nagymértékben jellemző a kevert fajkészlet, a gyomnövények és az invazív növényfajok tömeges jelenléte, valamint a degradáltság. Mind- 15.kép: Jellegtelen üde gyep és magaskórós ( Nagy Gergő Gábor) 16. kép: Jellegtelen száraz- vagy félszáraz gyep és magaskórós ( Nagy Gergő Gábor) ezek miatt állományképük igen heterogén, amihez hozzájárul még az a tény is, hogy olyan növényfajok dominálnak bennük, melyek alapvetően semmilyen más cönológiai kategóriához nem kötődnek. A Nagyberekben sétálva nagyon gyakran találkozni szinte egészen zárt szerkezetű foltokkal (15. kép), melyekben túlnyomórészt az északamerikai elterjedésű aranyvessző fajok (Solidago sp.) dominálnak. Ezek az élőhelyfoltok jellemzően az alacsonyabb, nedvesebb részeken helyezkednek el, míg a magasabb, szárazabb területeket a jellegtelen száraz- 17. kép: Kiszáradó mocsár ( Nagy Gergő Gábor) vagy félszáraz gyepek és magaskórósok foglalják el. A két élőhelytípus elkülönítése nehézkes, a vízborításból adódóan azonban előbbi típus üdébb zöld színű és magasabb növények uralják, addig utóbbi lényegesen tompább, a nyár folyamán jellemzően sárgás színezetű, a víz hiányából adódóan pedig alacsony átlagmagasságú növényfajok dominálnak 32
(16. kép). Hasonlóan az előző két típushoz, szintén a vízrendezéseknek estek áldozatul a hínarasok, a mocsarak és a lápok nagy része (17. kép), ezek helyét foglalták el a jellegtelen fátlan vizes élőhelyek. Túlnyomórészt lágyszárú növények dominálnak bennük, fásszárúakkal elvétve találkozhatunk, elsősorban fűzfajokkal (Salix sp.) és mézgás égerrel (Alnus glutinosa). Jellegtelenség, degradáltság, gyomosság, kevertség a jellemzőjük, állományképük ennek megfelelően igen heterogén. A Nagyberek további száradásával várható ezen élőhelytípusok további terjedése a természetes és természetszerű növénytársulások kárára. Kevés olyan helyet találni a Nagyberekben, mely állandóan vagy az év nagy részében víz alatt áll, ezen mélyedések közül legismertebb a Fehér-vízi láp területe. Ezeken a területeken viszonylag nagy kiterjedésben találkni nem tőzegképző nádasokat, gyékényeseket és tavikákásokat. Fő állományalkotó a nád (Phragmites australis), valamint a keskenylevelű- és a széleslevelű gyékény (Typha angustifolia, T. latifolia), illetve a tavi káka (Schoenoplectus lacustris). Egyrészt a vízborítás, másrészt az állományok sűrűsége miatt ezen élőhelytársulások megközelítése, bejárása szinte lehetetlen, ráadásul helyenként fokozatosan mennek át a nyílt vízfelületeken kialakult állományokba. Rendkívül magas, 2-3 méteres állományokat alkothatnak, nagyon gyakran homogén, fajszegény megjelenéssel (18. kép). A domináns fajok mellett az alsóbb szinteken megjelenik a sövényszulák (Calystegia sepium), a mocsári sás (Carex acutiformis), 18. kép: Homogén nádas ( Nagy Gergő Gábor) a parti sás (C. riparia), a mocsári galaj (Galium palustre), a vízi peszérce (Lycopus europaeus), a vízi menta (Mentha aquatica), a piros ebszőlő (Solanum dulcamara), az ágas békabuzogány (Sparganium erectum) és a mocsári tisztesfű (Stachys palustris). Az öregebb nádasok esetében jellemző a babásodás, vagyis amikor a nyílt víz felé megbomlik a nádas egysége és kisebb foltok alakulnak ki bennük. Ez abból a szempontból fontos, hogy a nádas felnyílásával lehetővé válnak más társulástípusok megjelenése, ezáltal pedig más állatfajok telepszenek meg, vagyis a terület diverzitása nagymértékben növekszik. Fontos, hogy ezen állományok nem panganak, nem láposodnak, a víz fekete helyett szürke vagy zöld színű. 7.2. Közepesen gyakori élőhelyek Az előző homogénnek tekinthető élőhelytípussal szemben habár megjelenésükben ha- 33