Miskolci Egyetem Műszaki Földtudományi Kar Földrajz Intézet Társadalomföldrajz Intézeti Tanszék A mezőgazdasági hasznosítás, valamint a tájhasználat változása a Cserehát 4 településén (18-21. század) Szakdolgozat Készítette: Sütő Gergely Ferenc Geoinformatikai Kutató Szakirány Konzulens: Siskáné Dr. Szilasi Beáta intézeti tanszékvezető, egyetemi docens 2014.05.09 Miskolc 2014
Eredetiségi Nyilatkozat Alulírott Sütő Gergely Ferenc, a Miskolci Egyetem Műszaki Földtudományi Karának hallgatója büntetőjogi és fegyelmi felelősségem tudatában kijelentem és aláírásommal igazolom, hogy ezt a szakdolgozatot meg nem engedett segítség nélkül, saját magam készítettem, és a diplomatervben csak az irodalomjegyzékben felsorolt forrásokat használtam fel. Minden olyan részt, melyet szó szerint, vagy azonos értelemben, de átfogalmazva más forrásból átvettem, egyértelműen, a forrás megadásával megjelöltem. Miskolc, 2014. 05. 09.... hallgató aláírása
Tartalomjegyzék 1. Bevezetés... 1 2. Abstract... 1 3. Kutatás módszerei... 1 4. A Magyar mezőgazdaság és tájhasználat... 2 5. A Cserehát természetföldrajzi lehatárolása... 4 5.1. A Cserehát határai, helyzete... 4 5.2. A Cserehát földtörténeti fejlődése, és földtana... 5 5.3. A Cserehát éghajlata... 9 6. A Cserehát gazdasága és mezőgazdasága... 13 6.1. A Cserehát gazdasági adottságai... 13 6.2. A Cserehát mezőgazdasága és tájhasználata... 14 6.2.1. A 18.-19. században... 14 6.2.2. A 19. század közepétől a II. világháborúig... 19 6.2.3. A II. világháborútól napjainkig... 26 7. A vizsgált terület bemutatása... 28 7.1. A vizsgált terület általános bemutatása... 28 7.2. A vizsgált települések népessége... 29 8. A vizsgált települések mezőgazdasági és tájhasználati változása... 31 8.1. Tájhasználat bemutatása Pamlény községpéldáján keresztül (1940-es évek)... 31 8.2. A mezőgazdaság alakulása a Termelőszövetkezetek idején, és napjainkban... 34 8.3. Az állatállomány változásának bemutatása.... 42 9. Összegzés:... 44 10. Irodalomjegyzék... 45 11. Ábrajegyzék... 46 12. Táblázatjegyzék... 47
1. Bevezetés A szakdolgozatom célja, bemutatni a Cserehát 4 településének tájhasználati, illetve mezőgazdasági hasznosításának változását. A terület nem volt ismeretlen számomra, hiszen családom egyik ága erről a részről, pontosabban Pamlényból származik. A térség mindig is érdekelt, többször bejártam gyalogszerrel a környékét, így jól ismertem a tájat, illetve érdekelt annak igencsak erőteljes változása is. A Cserehátat kevesen ismerik, illetve sajnos napjainkban igen elhanyagolt állapotba került, mostohán bánik vele a sors. Pedig dombsági jellege miatt páratlan szépséggel rendelkezik hazánkban. Szakdolgozatomban először a Cserehát elsősorban mezőgazdasági adottságaival foglalkozom, külön fejezetben térek ki a vizsgált terület jelenlegi és múltbéli tájhasználatára. 2. Abstract In my thesis i dealt with the land use and agricultural changes of 4 villages, Keresztéte, Krasznokvajda, Pamlény, Szászfa, which can be found in the North Cserehát. I made a description about the Cserehát s geology, geomorphology, soil science, hydrogeology, economy. I reviewed the historical agriculture, and the land use of the sampled area, and the whole Cserehát. I made an interview about the 1940s village life land use, and agricultural changes. I collected some data about the agriculture in the 1980s from the archive. I compared the dates from the land use, and the animal stock in a longer period of time. I made 2 schematic maps from memories and earlier maps, and one with GPS measurement on the field, and graphs about animal stocks and land use from the 18th century to our days. From these results I made comparison about the numerical and territorial changes in the investigated area. 3. Kutatás módszerei Szakdolgozatom írása közben mind elsődleges, mind másodlagos kutatási módszereket is használtam. 1
A másodlagos módszer során megfelelő mennyiségű szakirodalom állt rendelkezésemre, bár az ország ezen szegletével nagyon kevesen foglalkoztak, viszont Dobány Zoltán A Cserehát történeti földrajza című kötet részletes leírást adott nemcsak a földhasználati változásokról, hanem a mezőgazdasági termelés földrajzi alapjairól is. A természeti viszonyokról, illetve a 20.század második felének termelőszövetkezeti gazdálkodásáról pontos képet adott még a Cserehát ember táj mezőgazdaság című kötete. A másodlagos kutatásban segített még az Alsózsolcai levéltárban fellelhető tsz iratok bizonyos része is. Az elsődleges kutatásaim során a terepi bejárásnál műholdas helymeghatározó rendszert (GPS) is használtam a területek pontos bemérésére. A térképi állomány szerkesztéséhez használtam még a Mezőgazdasági Parcella Azonosító Rendszert (MEPAR), illetve elkészítéséhez az Arc GIS 10.2 programot, melynek segítségével 2 térképet is készítettem, két időpontban (1981, 2014), illetve ezek alapján kaptam adataimat is a táblázatokba. Az adatok és táblázatok elkészítésénél a Microsoft Office programcsaládot használtam. A még részletesebb és távolabbi kutatás érdekében az idősebb korosztály visszaemlékezéseire támaszkodtam, amely elsősorban az 1940-es időszakra terjedt ki. 4. A Magyar mezőgazdaság és tájhasználat Magyarország agrár nemzet, hallhatjuk manapság mindenhol. Több szempontot figyelembe véve ez megkérdőjelezhető. Az Európai Bizottság adatai szerint (Employment in Europe, 2010) itthon mindösszesen a foglalkoztatottak 7,1%-a dolgozik a primer szektorban. Az Agrár és Vidékfejlesztési Operatív Programból mint kiderül hazánkban 2002-ben a mezőgazdasági területek mérete közel 5867 ezer hektár, amely 2010-re 4611 ezer hektárra csökken. Míg 2002-ben 4516 ezer hektáron (a területek 48,5%-án) folyik szántóföldi művelés ez a szám 2010-ben mindösszesen 3804 ezer hektár. A két év összevetésénél észrevehetjük, hogy a gyümölcsösök részaránya 0,2%-al nőtt viszont közel 14 ezer hektárral csökkent, a szőlőknél 0,25% illetve közel 33 ezer hektár a csökkenés az összes mezőgazdasági terület tekintetében. A gyepterületek is közel 400 ezer hektárt vesztettek. Az erdőterületek aránya viszont erősen megnőtt, míg 2002-ben 1772 ezer, addig 2010-re 2046 ezer hektáron folyik erdőművelés (forrás: Miniszteri tájékoztató: Magyarország erdőállományának főbb adatairól, az erdőről, az erdő védelméről és az erdőgazdálkodásról szóló 2009. évi XXXVII. törvény 21. -ának (9) bekezdése alapján, 2
2011) A művelés alól kivett területek mérete a 2002-2009 között alig változott, mindösszesen 50ezer hektárral csökkent (1528 hektárra) (KSH.hu) 1,20% 1,25% 13,74% 22,91% 2,47% 58,40% szántó erdő rét, legelő gyümölcsös szőlő egyéb 1. ábra. A tájhasználat Magyarországon 2002-ben (Szerk: Sütő G, AVOP 2006. alapján) Az országos adatokat összehasonlítva a vizsgált területünkével (1. ábra, 2. ábra) jól észrevehető a 4 település a szántóművelés háttérbe szorulása, mert amíg az egész területet nézve a táj több mint felén (58,4%) folyik valamilyen növénytermesztés, addig az a községeknél a termőterületek 1/3-át sem adja. A településeinken az erdővel borított, és fás területek nagyobb százalékban találhatóak meg, mint a nemzeti termőterületek százalékában. Ebben közrejátszik a mostohább időjárás, valamint a dombsági jellegű táj. A gyepes, rét és legelő területek aránya az országoséval egyező, a szőlős területek pedig a belterületekre korlátozódtak a vizsgált területen. 4,20% 9,46% 15,48% 12,39% 26,35% 32,09% szántó erdő fás legelő, cserjés rét, legelő gyümölcsös egyéb 2. ábra. A tájhasználat 2014-ben a vizsgált településeken (Szerk: Sütő G.) 3
5. A Cserehát természetföldrajzi lehatárolása 5.1. A Cserehát határai, helyzete A Cserehát területi lehatárolását általában, Magyarország kistájainak katasztere szerinti (Dövényi Z. 2000) beosztást vesszük figyelembe: a Cserehát határai három folyó és annak medencéje (Hernád, Bódva és Sajó), Északról pedig a Gömör-Tornai Karszt és a Kanyapta síkság határolja. Nevét, az egykoron felszínt borító cseres-tölgyes erdőkről kapták, a köztudatban kevésbé ismert, általában a Mátra és Börzsöny között található Cserhát, vulkanikus eredetű dombsággal gyakran összekeverik. A határ a meredek lejtőknek köszönhetően jól felismerhető, Dél felé fokozatosan keskenyedik, egy háromszöget alkotva. Cholnoky tájfelosztása szerint a Miskolctól Eperjesig húzódó Abaúji medence legdélebbi része. Területe: 1050 m2, de a Bódva völgye nem tekinthető mindenképp tájhatárnak, illetve a jelenlegi szakirodalom nem tisztázza a Szalonnai (Martonyi) hegység helyzetét, amely triász mészkő formációjával földtanilag teljesen elkülönül a vidéktől, és magasságban is, 200 méterrel magasodik a táj fölé(szabó J. 1986). Némely esetben a Kelemér-szuhakállói bércsorozatot és az Aggteleki karsztot is a Cserehát részeként említik, ezekkel a területekkel együtt 1600 m2 kiterjedésűvé válik (Peja Gy. 2000). A tájat jól jellemzi annak középső, belső területe, ahol tarka, sárgás-barna, néhol kékesszürke homokkal, agyaggal fedett 250-300 m magas dombhátak, lankás lejtők, széles általában vízfolyással rendelkező völgyek, és folyamatosan erodálódó szántóföldek, kisebb erdőfoltokkal, és gyenge minőségű legelők váltakozása látható. Kelet felé előtűnnek a dombhátakon az egykori kavicstakaró maradványai, és az erdőségek aránya is megnövekedik. A Cserehát nyugati oldalán óidei (paleozoos) mészkövek és palák bukkannak elő, amelynek hatására meredekebbé válnak a dombok és szűkebbé a völgyek (Dorgai L. 1986). Környezetéhez viszonyítva kettős arculatú tájként jellemezhető, a Bükk, a (Tokaji) Zempléni-hegység, az Aggteleki-karszt 300-600 méterrel magasodnak fölé, ebből a szemszögből inkább medence jellegű, míg délről az Alföld felől, illetve a Hernád és Bódva völgyeiből nézve dombsági arculata szembetűnő (medence-dombság). (Dobány Z. 1999). E kettős jelleg egy sajátos földtörténeti fejlődés következtében két fő szakaszban alakult ki. Medence jellegét a miocén-pliocénban végigment akkumulációs folyamatok útján szerezte, 4
míg a felszabdalt dombvidéki jelleget a pleisztocén-holocén eróziós, denudációs folyamatok során örökölte (Szabó J. 1998). 5.2. A Cserehát földtörténeti fejlődése, és földtana A Cserehát területe az egyik legváltozatosabb kőzettanilag, ugyanis a legrégebbi ókori tengeri üledékek, és a legfiatalabb pannon tengeri lerakódásig szinten minden geólógiai kor maradványait megtalálhatjuk itt (3. ábra) (Peja Gy. 2000). Fejlődése a Variszkuszi-hegységrendszer összetöredezésével, és süllyedésével indul meg, a csereháti alapkőzet egy a hegységrendszerből megmaradt rög. Kőzettani alapját, devonból származó konglomerátum, szürke és fehér, félig kristályos mészkő és sötétszürke faunás agyagpala tömegek alkotják, amely szendrő-rakacai óidei rögként is ismert. 3. ábra A Cserehát geológiai vázlata (Magyarország Nemzeti Atlasza 1989 alapján, In: Dobány Z 1999) 5
A Bódva mellékén, szétdarabolva 300 m magasságig a felszínre bukkannak, majd kelet felé eltűnnek, és a mélybe süllyednek (a Hernád-völgyében a tenger szintje alatt 2000 m-rel található meg) (Dorgai L 1986). A Szendrői-hegységet általában 3 részre osztják, északi részén a szendrői Kálvária dombtól Rakacáig enyhén átalakult világosszürke sávos kristályos mészkő, amelyet rakacai márványként is ismert, sokáig bányászták is. A Rakaca völgyétől délre a Garadna patakig és Irota, Gadna környékéig tart a második karbonátszegény sötétszürke szericites agyagpala és homokkő vonulat. Edelény és Szendrőlád környékén fejlődött ki a harmadik vonulat, amelyet szürke mészkő jellemez (Dorgai 1986). Ezen karbon kori tömeghez kapcsolódik a rudabányai martonyi hegyvonulat is triász kori agyagpala, homokkő, mészkő dolomit és márga öszlettel. Ezen kőzetek a Cserehát alaphegységi tömegét alkotják, amely a gömör-szepesi érchegységből kiágazva a terület geomorfológiai gerincét hozza létre (Peja Gy 2000). A harmadidőszak derekáig az óidei kőzetek a felszínen voltak, a miocén tengerelöntés után laza üledékes takaró borította. A pannóniai időszak során a Pannon beltenger egyik öble a Cserehát területét is elborította, visszahúzódása után a lerakott az északra lévő, akkor még alacsonyabb hegységekből érkező folyók terítettek vastag hordalékot Ekkor került egy vastag laza agyagos, homokos néhol kavicsos takaró a felszínre. A völgylejtők üledéke általában ezeknek a lerakódásoknak az áthalmozódása, lösztakaró kialakulása, pedig a kevés pleisztocén hullópor miatt nem jött létre, vagy ahol igen ott jelenleg csak kis foltokban találhatjuk meg (Sajó-völgy) (Dorgai L. 1986). Az ekkor lerakódott pannóniai agyagok a Cserehát legjellemzőbb üledéke. Eredetileg vízszintes rétegekben, kékesszürke barnásszürke színekben váltakozott, lejtőfolyamatok általi összekeveredés után állt össze a jellegzetes csereháti tarka talaj. Az agyagfrakció nagyon magas aránya (60%, de néhol 80-85%) hatással volt nemcsak a mezőgazdaságra, hanem a felszínformáló folyamatokra; a szárazon kemény, nedves állapotában teljesen vízrekesztő tulajdonsága miatt rendszeresek a tömegmozgások, elsősorban a csuszamlások. Ez elsősorban a nagyobb szemcseméretű homokrétegekkel való rétegzettségnek köszönhető, általában többször előfordulnak völgyoldalakban, az agyagos és homokos rétegek váltakozásai. Regionális jellegzetességet nem mutat mivel a váltakozás rendszertelen, a felhalmozódási körülmények miatt. Az erősen agyagos rétegeken kialakult kötött talajok művelése nehézkes, néhol szinte lehetetlen (Dorgai L. 1986). 6
A harmadidőszakban többször megismétlődő tengeri elöntés, és az ezeket megszakító sekélyesedő és kiszáradt periódusok, elsősorban a sekély tenger partján vastag kavicsréteget, illetve néhol széntelepeket hoztak létre, elsősorban a terület déli és délnyugati részén (Peja Gy. 2000). A pliocén végéig megszűnik a tengerelöntés, az addigi sekélyebb öböl megszűnik és a száraz időszak napjainkig is tart. A Kárpátok emelkedése során, a folyók durvább kavicsos hordalékot terítettek szét elsősorban a táj északkeleti részére, amelyet néhol még fellelhetünk. Ezt a kavicsos takaró, a Rakaca, Bélus, Bátori és Vasonca patakok környékén található, a vízválasztó hátakon, illetve lemosódva szórtan a lejtőkön is. Kismértékben bányászták is, viszont a mezőgazdaságban igen erős hátráltató tényező volt (Dorgai L 1986). A Cserehát a kiemelkedő kárpáti hegységkerethez kapcsolódott, így egyre inkább kitűnt a süllyedő Alföldből, jól megfigyelhető a táj déli részén futó dombsorokon a meredek végződés. Az első fejlődési szakasz az ismétlődő szünetek és a gyakori eróziós folyamatok ellenére, akkumulációs jellegűnek tekinthető. A szakasz végét a pannon tenger visszahúzódása utáni geomorfológiai inverzió jelentette. Ekkor a Cserehát területe a Kárpát-medence emelkedő hegységkeretéhez kapcsolódva jelentős magassági fölénybe került süllyedő alföldi előteréhez képest. (Szabó J. 1998). Az ekkor kialakult szintkülönbség miatt az északi vízfolyások, már nem itt terítették le hordalékaikat, azok tovább folytak az Alföld felé, és megindult az egységes hegylábfelszínek, völgyekkel való tagoltsága. A szerkezeti vonalak mentén megindult a völgyek mélyülése (Hernád, Bódva és Sajó), majd a regresszió hatásának következtében a mellékvölgyekben megkezdődött a mai dombsági táj kialakulása (Dorgai L. 1986). Az akkumuláció megszűnése és a lineáris erózió megjelenése az alföld és a hegylábfelszín közötti szintkülönbség következménye volt, amelynek jól látható következményei a Dél felé futó dombhátak 50-80 méteres meredek peremekkel, illetve a pannóniai rétegek hirtelen alábukása is. (Szabó J. 1998) A pleisztocén elején létrejött az északra található Kanyapta-medence, amely elszakította a Kárpátok vonulatától, melynek köszönhetően a Cserehát területére nem érkeztek vízfolyások. A tektonikai vonalak mentén megkezdődtek a markáns völgybevágódások, elsősorban a Hernád-árok, illetve a Bódva völgy egyes szakaszainál. Az így kialakult völgyek mindinkább magukhoz vonzották a tájegység középső részén futó vizeket amelynek utánpótlása a Kanyapta medence süllyedésével megszűnt. A Cserehát felszabdalódása így döntően a keretvölgyek felől regresszióval kialakuló völgyhálózat következménye (Szabó J. 1998). Innentől kezdve a terület önállóan fejlődött, és 7
elsősorban a határfolyók és a hozzájuk kapcsolód vízgyűjtő területek határozták meg fejlődését. A Hernád völgyéhez csatlakozó észak-déli irányú völgyhálózatok (Vadász, Vasonca, Bélus, Petri) hátráló fejlődése gyorsan megtörtént a laza üledékekben, a hegylábfelszínek lassan eltűntek és mára keskeny domború völgyközi medencék választják el ezeket (Dorgai L. 1986). A Bódva felé már lassabban történt a mellékvölgyek fejlődése, köszönhetően a kelet-nyugati hálózatnak, amely merőleges volt a lejtésirányra, illetve a nem túl vastag pannóniai üledékre, amely alatt a kemény óidei mészköveket már nem volt képes mélyíteni a vízfolyás. Elmondható tehát, hogy a Bódva mellékvölgyei általában rövidek (Sas, Juhász, Garadna), hosszúságát véve kivétel a Rakaca patak. Alsó szakaszuk szűk keresztmetszetű, meredek mészkőbe vésett lejtők jellemzik, felső szakaszuk pedig széles, lejtős lankákkal, terjedelmes völgyfőkkel rendelkeznek, illetve gyakori a szállító közeg nélküli lejtős tömegmozgások által formálása is (Dorgai L. 1986). A folyók (Hernád, Bódva, Sajó) fejlődése során, elsősorban délen maradtak meg teraszdarabok, amelyek a terület legtermékenyebb részei. Pusztulásukban nagy szerepet játszottak a pleisztocénben végbement tömegmozgások, illetve a folyók, oldalazó eróziójukkal (Dorgai L. 1986). A jelenkorban is folyamatosan változik a Cserehát képe, mára már kisebb mértékben a folyóvizi erózió, amely mára elsősorban a völgyfők környékére összpontosul, illetve a lejtőmarás folyamata, elsősorban a kisebb völgyeknél az erősebb. A jelenlegi völgyek többségét viszont a két pusztító folyamat hozta létre (Dorgai L. 1986). A völgymélyülésekkel újabb folyamatok indultak el, amelyek igen erős kihatással vannak a mezőgazdaságra. A Csereháton a kisebb elsősorban deráziós völgyek alakultak ki, számbeli fölényük nagy. Jellemzőjük a lapos forma, vízmosástól és esőbarázdáktól mentesek. Lejtői lankásak (8-17%) (Dorgai L. 1986) gyakran a teljes területét mezőgazdasági művelés alá vonják. Erdészeti hasznosítás céljából fontosak még a meredekebb (17-25%), deráziós vagy deráziós-eróziós völgyek, amelyek elsősorban a Cserehát fő vízválasztó vonala mentén, és a Homrogd-Kázsmárk-Monaj háromszögben gyakoriak (Dorgai L 1986). A vonalas erózió csak kis mértékben jellemző, elsősorban Szakácsi Gagyapáti környékén vagy a Mogyorós-patak völgyében. Jellemző rájuk az erős talajpusztulás, eróziós barázdák, árkok, szakadékok. Az ember által okozott lejtőirányú szántóművelés, az erdőirtás, illetve a vízelvezető árkok beszántása nagyban segíti a természet munkáját, a 8
friss vízmosásoknak köszönhetően először csak a talajfolyások, majd a csuszamlások is megjelennek (Dorgai L 1986). A talajcsuszamlás egy vízzáró réteg, általában agyag, felületén megcsúszó ferde réteg. Elsősorban a csapadékosabb telek után, kora tavasszal jelennek meg főként, elterjedésük nem egyenletes, a Szendrő-Rakacai rögvidéken például alig fordul elő. A tájképben legfeltűnőbb, és a Csereháton is gyakori a szeletes földcsuszamlás, amelyben a darabok nincsenek teljesen átázva így nagyobb darabokban mozog a földtömeg, a csúszási felszín pedig több méter mélyen van. Tagolt, szétszakadozott felszín jön létre, némely esetben a halmazok közötti lefolyástalan részekben összefolyik a víz, így kisebb tavak vagy pocsolyák alakulnak ki (Dorgai L. 1986). Ilyen földcsuszamlás a Hernád menti magas partok csúszásai, Felsőgagy illetve Szanticska útcsuszamlásai is, amelyek nagy károkat okoztak a közlekedésben, utóbbinál már felújították az utat míg előbbinél még mindig az út hűlt helyét zárják el az autósok elől. A suvadások, vagy szőnyegszerű rétegcsuszamlások alig pár méter mély csúszó felszínnel rendelkeznek, a csúszó réteg összerepedezik de általában halmaz szerű felső része tömbökben marad, és kis suvadás nyelve az ami pár méterre fut rá az alatta lévő ép lejtőfelszínre. Elsősorban legelő és szántóföldeket érint, viszont gyakran nagy kiterjedésű területen megy végbe. Jellemző a Vadász-patak baloldalán, a Csenyétei-völgyben, a Mohó-patak és mellékvölgyének lejtőjén. Fontos még megemlíteni a kevésbé látványos de jellemző szőnyeges talajcsuszamlást, amelyben általában csak a legfelső vékony pár centis réteg mozdul, a lejtővel megegyező dőlésű csúszópályán. Ez kevésbé van hatással a mezőgazdaságra, kárt szinte alig okoz (Dorgai L. 1986). 5.3. A Cserehát éghajlata Éghajlati felosztása alapján 2 részre osztható a Cserehát: a Rakaca vízgyűjtőjétől Északra a mérsékelten hűvös-mérsékelten száraz, míg attól délre a mérsékelten hűvösszáraz körzetébe esik (Péczely György 1998). Az évi középhőmérséklet 9 ⁰C a nyári időszaké 16 ⁰C. 10 ⁰C középhőmérsékletet mindösszesen 175 napon haladja meg, míg a fagymentes napok száma 160. A kései (április 25 után) és korai fagyokra (október eleje előtt) is lehet néhol számítani. A legmelegebb nyári napok maximuma 33 ⁰C körül míg a téli abszolút minimum -17 ⁰C. Az évi napfénytartam az országos átlag alatti, mindösszesen 1800 óra. Nyári időszakban 700, míg télen mindösszesen 170 óra. Az éves 9
csapadékmennyiség átlagban 600, délen ez csak 550 mm, amiből nyáron közel 350.400 mm esik. A maximális hó vastagság 20 cm, átlagban évi 45-50 napig borítja hótakaró a talajt. Az ariditási index 1,15-1,22 körüli. Az uralkodó szélirány Ny-i É-Ny-i, átlagos szélsebesség 2 m/s (Dövényi Z. 2010). 5.4. Talajtani adottságok 4. ábra A Cserehát vázlatos talajtérképe (Magyarország Nemzeti Atlasza, 1989 alapján in: Dobány Z. 1999) Az ország hasonló hegy és dombvidéki tájaira jellemzően itt is a barna erdőtalajok borítják a terület nagy részét, illetve a völgyek síkjain kialakult nyers öntés, és a völgyperemeken előforduló réti öntéstalajok jellemzőek (4. ábra). A táj Ény-i részének mészköves kőzetein az alacsony humusztartalmú rendzina talajok jellegzetesek. A Cserehát területének több mint felét foglalja magában az agyagbemosódásos barna 10
erdőtalaj különböző változatai, amelyek főleg agyagon, agyagos vályogon, és nyirkon alakultak ki. Gyenge vízvezető és nagy víztartó képességgel rendelkeznek. A homokos talajképző kőzet miatt némely esetben kovárványos barna erdőtalaj is kialakult kisebb területeken (pl.: Szanticska körüli dombtetőkön). Pár helyen találhatunk sekély termőrétegű változatokat is ÉK-en felszínközeli kavicstakaró, Nyugaton pedig paleozoos mészkövek miatt (Dorgai L. 1986). A Bélus pataktól délre egészen a Vadász patakig, Novajidránytól egészen Aszalóig borítja csernozjom barna erődtalaj a felszínt. Kedvező vízgazdálkodása, domborzata miatt eróziótol sem sújtott, illetve jó tápanyag szolgáltatása miatt szántóföldi növénytermesztésre a legalkalmasabb terület. A csernozjom barna erdőtalajt követő területen, a Vadász patak Nyugati oldalán, és a Vasonca középső vidékén összefüggő Raman féle barna erdőtalaj övvel találkozhatunk. Bár termékenysége kedvező, domborzati adottságai miatt az erózió által veszélyeztetett területről van szó. Alsóvadász ÉNy-i határterületein beékelődve a Raman féle barna erdőtalajba mészlepedékes csernozjom található (Dobány Z. 1999). A nyers öntéstalaj elsősorban a Rakaca patak medrére és a Bódva északi folyásánál jellemző. Agyagos vályog mechanikai összetételűek, vízgazdálkodásuk és termékenységük az agyagbemosódásos barna erdőtalajéhoz hasonló (Dövényi Z. 2010). A Hernád völgyét és a Bódva és a Sajó valamint a Vadász patak völgyét réti öntéstalajok borítják, illetve völgytalpakon kisebb foltokban a réti talajok is megjelennek, amely sokkalta termékenyebb a nagyobb szervesanyag tartalom miatt (Dorgai L. 1986). A Csereháton fellelhető talajok alacsony humusztartalommal rendelkeznek, amely elsősorban az erózió és az erőteljes szántóművelés egyik következménye. A talaj kémhatása enyhén savanyú, a kilúgzási szintek Ph értéke kb 5,5-6,5 közötti. Tápanyagok közül jó kálium, gyenge nitrogén és foszforellátottság jellemzi. A felhalmozódási szint erősen kötött, tömör az eróziónak ellenálló, viszont a felső humuszos réteg gyakran folyik le a lejtőkön, köszönhetően az agyagos összletek rossz vízáteresztő képességének (Dorgai L. 1986). 5.5.A Cserehát vízrajza A Cserehát vízháztartására nagy befolyással van a táj szigetjellege, amelynek köszönhetően csak a csapadékkal gazdálkodhat a terület. Nagyobb vízfolyások csak a terület határai mentén folynak, a Kanyapta-medence alacsonyabb térszínei miatt középső területére nem érkezik vízfolyás, e mellett a földalatti utánpótlás is nehézkés, a vízzáró és 11
víztartó rétegek gyakori kiékelődése miatt (Szabó J. 1986). Hidrológiai szempontból a finom agyagos üledékek nagy része rossz, némely esetben közepes vízadó képességű, vízraktározás szempontjából a változó vastagságú, és változó mélységben fellelhető homokréteg. Az ÉNY-i karsztos területek vízadó képessége már jelentősebb, elsősorban a mészkő övezetben törnek fel, települések vízellátottságánál fontos szerepet töltenek be, viszont mezőgazdasági szempontból jelentéktelenek. A Cserehát belső részein kibúvó források többségének esetében, csak mint felszínformáló, és a mezőgazdasági területeken okozott károk miatt érdemelnek említést. Talajvíz elsősorban a völgytalpak aljában található, a települések vízszükségletét nem elégítik ki, egészségügyi szempontból nem megfelelőek, illetve a mezőgazdasági hasznosítást igen erősen nehezítették (Szabó J. 1986). 5. ábra A Cserehát domborzati és vízrajzi térképe (Szerk: Sütő G.) 12
A felszíni vizek többsége jelentéktelen, a több mint 40 patakból mindössze párnak van nagyobb vízgyűjtő területe (5. ábra). A két nagy határfolyóba, két különböző víz és völgyrendszer kapcsolódik; a Bódvába torkollik Kelet-Nyugat irányú patakok közül a legnagyobb a Rakaca patak (236,2 km2), említésre méltó a Sas, a Juhász, az Abodi és a Galvácsi patakok. A Hernád vízgyűjtőjéhez tartozó vízfolyások többsége Észak- Déli folyásirányú, itt a legnagyobb a Vadász patak vízgyűjtője (209,7 km2), nagyobb vízfolyás még a Vasonca és a Bélus patakok (Dorgai L. 1986). 6. A Cserehát gazdasága és mezőgazdasága 6.1. A Cserehát gazdasági adottságai A Cserehát, bár talajadottságai, illetve éghajlata nem tökéletes, mégis mezőgazdasági területként értelmezhető. Földtani felépítése miatt, jelentős ásványvagyonnal nem rendelkezik, kisebb mennyiségben fellelhető volt itt vasérc (Tornabarakony, Tornaszentjakab, Tornaszentandrás, Martonyi illetve Bódvarákó környékén). Mészkővet Rakaca, Rakacaszend, Tornaszentandrás, Bódvarákó, Szalonna Szendrőlád és Borsod falvak környékén termeltek, elsősorban mészégetéshez használták, a 18-19. században kisebb jövedelmet is szereztek belőle (Dobány Z. 1999). A trianoni békeszerződés súlyosan érintette a Cserehátot. Az addigi vármegye központ, Kassa, Csehszlovákiához került, és Szikszó mint új központ nem tudta biztosítani a megfelelő szolgáltatásokat (kiemelendő, hogy nagyobb település a Cserehát központjában nem található, az ilyen városok mint pl: Encs, Edelény, Szikszó esetleg Szendrő mind a tájegység határain vannak). Az 1938-as visszacsatolás bizonyos mértékű fellendülést hozott, visszakerült Kassa és fellendült a kereskedelem, köszönhetően több fontos vásárváros, pl.: Szepsi és Torna közelségének okán. A II.világháború után, 1974- ben egy hosszú távú Településfejlesztési tervet hozott létre az akkori megyei tanács, amelyet 2000-ig kívántak véglegesen megvalósítani. Ennek a célja létrehozni olyan központokat, illetve ezen belül egy hálózatot, amelynek segítségével egymással együttműködve, fokozatosan biztosítják az ott élők szükségleteit. Központi település lett volna Szalonna, illetve külön megjelöléssel (mezőgazdasági jellegű) Baktakék, Homrogd, illetve Krasznokvajda. A tervezet sosem került befejezésre, a települések nehézségei megmaradtak (Dorgai L. 1986) 13
A termelőszövetkezetek 1948-tól alakultak ki, 1956-ban átmenetileg feloszlatták őket majd 1961-ben véglegesítették a mezőgazdaság szocialista átszervezését. A vizsgált területen a Krasznokvajda központú Bástya termelőszövetkezetben tömörültek a falvak, az 1970-es egyesülés után. A tsz-ek többsége 1990 után feloszlott vagy rövid ideig állami kézben, mint gazdasági társaság működött tovább, majd felszámolták 2000-ig az összeset. Infrastruktúrája minden téren fejlesztésre szorul, a nagyobb városok elhelyezkedése miatt elsősorban a Cserehát középső részén van szükség nagyfokú fejlesztésekre (főleg az egészségügyben illetve az oktatásban), valamint az ivóvízbázis védelme miatt a csatornázásban is. Úthálózata elavult, rossz állapotú, vasút csak a Cserehát hátarainál található a Bódva és a Hernád völgyében. 6.2. A Cserehát mezőgazdasága és tájhasználata 6.2.1. A 18.-19. században Miután a Cserehát az Alföld és a Felvidék találkozási zónájának tekinthető, ezért mezőgazdaságában mind a mező mind az erdőgazdálkodás nagy szerepet játszik. Gazdálkodására a 18-19 századtól jellemző volt a vegyes gazdálkodás, elsősorban az extenzív gabonatermelés, illetve az ezt kiegészítő állattenyésztés. Többnyire a déli falvakban, de háztáji jelleggel a teljes területén jellemző volt még a szőlő és borkúltúra, az északi részeken az erdőterülettel rendelkező falvaknál az erdőélés. A népesség növekedésével több és több termőterületre volt szükség, amelyet az erdők írtásával értek el, a legtöbb településnek így sikerült határterületeit művelés alá fogni. Egészen a 19. század második feléig csak ezzel a technikával gyarapították a szántóföldeket. Ezen írtványföldeket csak évek múltán vonták szántóföldi művelés alá, először kaszálóként és legelőként hasznosították. Termőképességük igen alacsony volt, és művelésükkel megindult, illetve néhol felerősödött az antropogén eróziós folyamatok (Dobány Z 1999). A gyenge minőség ellenére a Csereháti falvak racionális, a természeti adottságokhoz illeszkedő területhasználata volt jellemző. A keskeny patakvölgyekben, amelyeket gyakran a víz is veszélyeztetett, kaszálórétként, esetleg legelőként használták, a meredekebb, erózió által gyakran szabdalt területeken legelőként, míg az alkalmasnak ítélt földeken szántóparcellákat jelöltek ki. A szőlő és gyakran gyümölcsös kerteket a kedvező kitettségű domboldalakon találjuk, míg a dombhátak jellemzője a nagy erdőségek területei voltak. A 18. századról kevés és töredékes adat áll rendelkezésünkre. II. József kataszteri felmérése adhat támpontokat a földhasználatról, de a Cserehátra nagyfokú differenciáltság 14
jellemző ebben az időszakban is. Szántók általában a déli illetve a Hernád menti településeken érik el a teljes terület 41-50%-át, de a tagolt, erdőségekkel borított részeken mindössze 10-20%. Jó példaként hozható fel, hogy a 18. század végén Finkén 62,2% míg Szendrőládon 17,9% volt a szántók aránya. A szántók termékenységét nagyban befolyásolta annak trágyázása a gyenge földminőség miatt. Nem egyszer tettek említést a jobbágyok földesuraiknál, hogy csak akkor terem bármi is földjükön ha legalább évente egyszer trágyázzák azt. A Cserehát keleti és déli részén nem voltak ilyen problémák, általában a megfelelő trágyázás és szántás után jó bőséggel megtermi a föld a búzát, zabot és egyéb féle magokat (Dobány Z. 1999). A trágyahiány az akkori állattartási módszernek köszönhetően alakult ki: az állatokat a réteken és legelőkön tartották aminek következtében a jobbágyok gazdaságában csak kevés trágya maradt, azt pedig az értékesebb szőlők és kertek javítására használták fel. A harmadolt szántókon az ugaron hagyott földeket többszörösen fel kellett volna szántani, a gyomnövények kimerítő hatása ellenében, viszont az állati erő és az idő hiányában ez általában nem történt meg. Így elsősorban kenyérgabona féléket termeltek, kisebb parcellákon pedig az állati takarmányként felhasználható növényeket. Hátráltatták még a mezőgazdasági fejlődést, a fejletlen talajművelő eszközök, illetve, hogy gyakran, akár évente is újraosztották a földeket, így nagy munkát nem volt érdemes belefektetni. Így elmondható a tényezők a gabonafélék termesztésének stagnálást, illetve a takarmánynövények termesztésének gátolását évtizedekre biztosította. A megtermelt gabonafélék legnagyobb részét a tavaszi búza és rozs, esetleg zab, tönköly és árpa adja. Az őszi búza termesztése költségesebb és nagyobb munkaráfordítást igényelt, viszont a kenyérgabona minőségét javította. A rozs nem csak abból a szempontból volt hasznosabb, mert a belőle készült kenyér hosszabb ideig volt eltartható, hanem mert szalmájából a tetőt is be tudták fedni (Dobány Z. 1999) Az intenzív gazdaság első jelei a háztáji vagy kerti területek, munkaigényesebb növényekkel való beültetése volt. Legfontosabbként kiemelhető a káposzta, de megtermett még a dinnye, a 18. század vége felé pedig megjelent a kukorica, illetve a 19. századtól a gabonáktól akár 3-4-szeresen többet termő burgonya is. Jelen volt néhol a dohány termesztése is, viszont kényessége miatt csak egy-két településen terjedt el. Nagy szerepük volt a gyümölcsösöknek is amelyek nagy része szilva volt, de az alma és a diófa is igen nagy értéknek számított. A gyümölcsöket általában frissen fogyasztották, a feleslegen túladtak, esetleg aszalták, a szilvából lekvárt és pálinkát főztek (Dobány Z. 1999) 15
A szőlészettel elsősorban a Cserehát déli részén élők foglalkoztak, általában a jobb fekvésű (déli, délnyugati) domboldalakat használták. A szőlő nagy érték volt, az akkori jobbágyok ugyanis szabadon rendelkezhettek felette, néhány településen 5-12%-nyi helyet foglalt el, de a Cserehát egészét nézve mindösszesen 1% körül tehető. Gyakran átjártak Tokaj-Hegyaljára bérmunkát vállalni a csereháti emberek, így a szőlészet tudományával, a művelés minden lépésével megismerkedhettek. Többen is írnak a termelt borok minőségéről, amelyet a közeli hegyaljai borokhoz hasonlítanak, külön megemlítik Szikszó, Forró és Aszaló nedűit. Elsősorban a kisgazdák művelték a szőlőket, miután nagy idő, és munkaráfordítással a földesuraknak nem érte meg az, a bor árusításából pedig igencsak szép hasznot tudtak beszedni, viszont kocsmát csak földesúr nyithatott (Dobány Z. 1999). A rétek és legelők arányáról szintén kevés adat áll rendelkezésünkre, illetve akkoriban a két művelési ágat nem jelezték külön. A rétek elsősorban a patakok mentén a vizenyős területek, illetve az írtások területei voltak, az állatok legeltetésére az ugarokat, a legelőket, illetve a nem elegendő nagyságú terület miatt az erdőkben és akár a szántföldek között is legeltettek. A teljes területekből kb. 20%-nyi területet foglaltak el a gyepterületek. 16
6.ábra A Cserehát erdősültsége a 18.század második felében (In: Dobány Z. 1999 II.Katonai felmérés alapján) Az erdők a 18. század végén a 19. század elején, a Cserehát területének közel 30%- át fedték le (6. ábra). Északon ez a szám néhol elérte a 70%-ot is, de itt általában a területek felét erdőség borította. Délen a mezőgazdaság térnyerése miatt egyre több és több erdőt irtottak ki, amely viszont a szegényes adottságokkal rendelkező, és gyenge termőképességű talaj miatt negatív hatással volt az ott élőkre. A tölgyes volt az uralkodó fafaj, de kisebb számban előfordult nyír, éger, bükk és néhol fenyő is. Mezőgazdaságilag nem a faanyag, hanem az erdőélés és makkoltatás miatt volt fontos. Az erdők kiirtása pedig nem anyagi haszonszerzés miatt történt, hanem az újabbnál újabb területek mezőgazdasági termőföld nyerésének következménye (Dobány Z. 1999) A 18. században a földesurak voltak az erdők tulajdonosai, a jobbágyság csak használhatta. Vadászni, (illetve tavaknál halászni is) tiltott volt az erdőkben, csak a földesurak adták el néha jó pénzért, a kivágott fákat. A kidőlt és száraz fákat meghatározott időben és mennyiségben elszállíthatták. Sokkalta fontosabb volt az erdőben a gyűjtögetés 17
és zsákmányszerzés, amely a mai napig jellemző a területre (pl.: az erdőben gyűjtött gomba Encs, Szikszó vagy Miskolc piacára kerül.) A rétek és legelők kicsiny mérete és időszakos vízzel való borítottsága miatt, az állattenyésztés jelentősége elmaradt a többi mezőgazdasági ághoz képest. Gyakran a takarmány nem volt megfelelő mennyiségű, ha meg megfelelő mennyiségben megtalálható volt, akkor bizonyos területeken minőségileg nem felelt meg. Alacsony tápértékű, savanyú és gyakran mészben szegény is volt, amely maximum a lovaknak volt megfelelő (Asztalos I. 1968).Így fontos szerephez jutottak az erdei legelők, ugarföldek és a tarlók. Legfontosabb állat a szarvasmarha volt amelyet nem húsáért vagy tejéért, hanem igavonó ereje miatt tartottak, és nem csak a saját területeken, de akár jó pénzért fuvarozásra is befogták őket. Bár 1767-ben a tejtermelés és tejtermékek minőségének javítása érdekében, erősíteni szerették volna a szarvasmarhák tartását de ekkoriban több marhavész is pusztított (1778. 1784. 1787 években). Általában vásárokon szerezték be az állataikat, és nem neveltek jószágot, sokszor fejőstehén nem is volt a falvakba (Dobány Z. 1999) Kisebb jelentőséggel bírt a további állatok tenyésztése és tartása, mégis említést érdemel a ló, a sertés és a juh. A lovakat elsősorban a módosabb gazdák fuvarozásra használták, de ők is csak kisebb ménessel büszkélkedhettek, a jelentősebb települések nagyobb ménteleppel rendelkeztek. A juh tartása, az átlagos csereháti termelési renden kívül esett ezért nem terjedt el, illetve csak ott ahol a legeltetésre megfelelő terület kínálkozott. Gyakran megesett, hogy az őszi vetés a korai vetés miatt túlságosan megnőtt és a juhokkal legeltették le azt. A juhokat annak gyapjáért és tejéért tartották (Dobány Z. 1999) A sertéseket egészen a 18. század végéig, szinte félvadon tartották. A földesurak és a jobbágyok elhanyagolták az állattartás ezen ágát, számszerileg nem volt számottevő, mégis télen a népesség ellátásában fontos szerepet töltött be. Eleinte az erdőkben makkon hizlalták az állatokat, a belsőségeken illetve a réteken kevésbé. A helyi jobbágyság pénzért vagy dézsmáért cserébe makkoltathatott. Tekintélyes jövedelemforrás volt a földesuraknak a bérbe adott tölgyes, a falvak többségében csak 5-6 évente volt megfelelő mennyiségű makk a konda fenntartásához. Nagy makkos erdőkbe nem egyszer az Alföldről is felhajtották az állatokat, a 18-19 században pedig a Tisza melléki árterekből a Cserehátra hajtották az állatokat (Frisnyák S. 1994). A háztáji baromfiállomány, elsősorban kacsából, libából és csirkéből állt. Szerepe nagy volt, a lakosság friss hússal való ellátottságának tükrében. A természeti 18
adottságokhoz illesztették tenyésztésüket, patak menti falukban nagyobb számú volt a lúd és kacsa tartás. (Szuhay P. 1982). Említésre érdemes a méhészkedés is, amelyet hátrányosan érintett az akkori adótörvények, hiszen ezen tevékenység után kilenced és tized fizetési kötelezettség volt. A Magyar méhészet bölcsőjeként tartják számon Hangácsot, ahol Szathmári Király György (1702-1775) foglalatoskodott a méhekkel illetve szakkönyvet adatott ki magyar és angol nyelven. Fontos még megemlítenünk Vécsey József (1760-1821) nevét, aki Pamlényban született és református lelkészként dolgozott, de ekkoriban neves méhész szakírónak számított. A csereháti méhészkedéssel foglalkozó porták egyik jellegzetes építménye volt a fatörzsből készült gyékényből, szalmából font köpű (Dobány Z. 1999). Az 1767-es úrbéri rendeletnek köszönhetően elindult a társadalmi viszonyok változása. A jobbágyság, szabadon rendelkezhetett bizonyos mennyiségű földről, illetve szabadon megválaszthatta javainak vevőit. 1790-től pedig akár el is költözhetett ha kötelezettségeit letudta és adósságait kifizette (Barta J. 1996). A földhasználati viszonyok viszont, ekkor sem változtak, fennmaradt az arisztokrácia, és a nagybirtokok túlsúlya, és magas volt az életképtelen törpebirtokok aránya. Kevés volt a középbirtokos, a kisbirtokokra viszont igen erős tőkeszegénység volt a jellemző. A jobbágyfelszabadítás és a polgári birtokok létrehozása, hatalmas előrelépést jelentett volna, ha az akkori viszonyokat nem jellemzi a szállítás és hitelrendszeri késedelmek, a tőkehiány valamint a nyomásos gazdálkodás továbbélése, illetve a földek tagosításának késleltetése (Dobány Z. 1999). 6.2.2. A 19. század közepétől a II. világháborúig Az 1850-es évektől tapasztalható fellendülés a gabonapiacon mind pozitív mind negatív hatással volt a Cserehát mezőgazdaságára. Gabonaféléket a vetésterületek nagy részén termelt a térség, viszont ennek hatására a többi jövedelmezőbb, de munkaigényesebb növényi kultúrák elterjedését gátolta, illetve a csekély mennyiségű szálas takarmánynak köszönhetően az állattenyésztés is hátrányba került. A gabona extenzív termelése miatt a parasztság megfelelő jövedelemhez jutott, viszont az egysíkú termelés miatt lassította a fejlődést. (Dobány Z. 1999). A 19. század utolsó harmadában, kezdtek kialakulni a különböző osztályok:a nagybirtokosból tőkés vállalkozó lett, a zsellérekből, jobbágyokból kisnemesekből 19
kisbirtokos parasztokból kisvállalkozó,a földtelen parasztok pedig a bérmunkás réteget alkották (Für L. 1996). Az úrbéri népesség a volt telki állomány másrészt egyéb telken kívüli birtokok felett rendelkeztek, míg a zsellérek nagy része csak elhanyagolható földeket tudhatott magának. A csereháti birtokosok több mint 50%-a 5 katasztrális hold alatti törpebirtokkal rendelkeztek, amely birtokok az összes földterület 7,7%-át birtokolták. A 100 kataszteri holdat meghaladó gazdaságok a területek 35,8%-át birtokolták (Dobány Z. 1999). 7. ábra Csereháti táj Pamlénytól északra (Saját készítésű fénykép) Pár településen 1000 holdnál nagyobb gazdaságok is működtek, viszont nem volt jellemző sem a közép sem a nagybirtokos réteg a Csereháton, amely évtizedekre visszafogta a mezőgazdaság fejlődését (7. ábra). A nyomásrendszer még a 19. század végén is dominált, a földek tagosítása pedig nem haladt. Bár nőtt a művelt területek aránya mégis nagy volt a lemaradás az országhoz képest miután a technikai modernizáció elmaradt, így nemcsak minőségi, de bizonyos idő után mennyiségi lemaradás következett, és a megtermelt áruk kis részét tudták vásárokra vinni, de általában csak az önellátásra futotta (Dobány Z. 1999). A gépekkel való ellátottság, igen alacsony volt, 1895-ben a 100 katasztrális holdnál nagyobb csereháti gazdaságokban összesen 51 lokomobil, 45 járgány 67 cséplőszekrény, 164 vetőgép, 1700 vaseke (Dobány Z. 1999) állt rendelkezésre. A Középső- és Északi- Cserehát viszont a nagy és középbirtokosok hiányában nem rendelkezett megfelelő 20
mennyiségű géppel, sok esetben teljesen hiányzott a modern technológia. A későbbiekben sem nőtt a gépek száma, 1935-ben például mindösszesen 95 traktor jutott a 78 településre, de a térség 276 motoros erőgéppel, 234 cséplőgéppel, 809 vető és ültetőgéppel és 1288 cséplő-, arat-, terménybetakarító géppel rendelkezett. Az eszközök elhelyezkedése nem volt egyenletes, Szakácsi, Litka, Kány, Keresztéte, Viszló, Becskeháza, Bódvarákó, Martonyi, Meszes településeken nem volt megtalálható motoros gép, addig Szikszó Edelény és Rásonysápberencs kiemelkedően sok géppel rendelkezett. Az elavult szerszámokat vagy a helyi kovácsüzemekben vagy Alsó- és Felsőmecenzéfen szerezték be. Az új gépek beszerzése még az 1930-as években is akadozott, köszönhetően a tőkehiánynak, a maradi gondolkodásnak a mostoha vidékének földje ki sem fizetné a jobb, s annál fogva nagyobb ám szerszámmal való művelést, és ezért használja, amit ősapáitól öröklött, s minden valamire való parasztember maga meg tud készíteni (Galgóczi K. 1855, in Dobány Z 1999) illetve az olcsó, és bőségesen rendelkezésre álló munkaerőnek. Gyakori volt, hogy, egy-egy gazda nem ismerte az aratást követő tarlóhántást, a gabonánál a sorvetést, sőt a konzervatív szemlélet miatt, habár tisztában voltak annak jelentőségével, a mélyszántást sem alkalmazták. A két világháború között, a 100 évvel korábbi módokon végezték a betakarítást, bár némely esetben már használták a munkát segítő gépeket. Ezen hatásoknak, és a néha szeszélyes időjárásnak következményeként sokszor ingadozó, sőt néha alacsony termésátlaggal kellett a helyi mezőgazdasággal foglalkozóknak számolni (Dobány Z. 1999) A művelésági szerkezet átalakulását elsősorban a gazdasági folyamatok irányították: a takarmányfélék és a kenyér árának növekedése, a földhasznosítás lassú ütemű megindulását eredményezte, sőt a népesség gyarapodása is, a szántóföldek méretének növekedését jelentette. A szántók részarányának változása nagy mértékben növekedett, az országban hasonló csak az alföldi és bizonyos dunántúli területeken volt. A szántók aránya magasabb volt mint Borsod vármegyében, és a Csereháti települések 68%- ban még az országos aránynál is. Az 1860-as évek utáni évtizedekben már kezd túlsúlyossá válni a szántóterületek összessége, néhol már az optimális határt is átlépve,1895-re a Cserehát területén 138,9%-al nőtt a szántóterület. Összesen 1865-ben a területek 41,5%-át foglalták el a szántók, az erdő 31,2%, a rét 10,7%, a legelő 9,9%, míg a szőlős 2,5% területet foglalt el.(dobány Z. 1999). Területi különbségek viszont itt is voltak; a vizsgált területrészünkön Pamlényban mindösszesen 1% volt a változás, de a Rakacai-völgymedence településeinél hasonló volt a helyzet, annak alacsony népességszáma, és gyarapodása okán. Ellenpólusként említhető 21
Baktakék vagy Tornaszentjakab itt a szántóterületek megduplázódtak. Említésre méltó még növekedése okán Edelény és környéke, Szikszó és határos falvai, valamint Forró település - Fancsal kivételével a szomszédos területei (Dobány Z. 1999). 1935-ig jóval lassabb ütemben nőtt a szántóföldek aránya (a területek 59,8%-át foglalta el), sőt néhány faluban a túl intenzív növekedésnek (pl.: Debréte, Tornaszentjakab), vagy éppenséggel a nem megfelelő természeti viszonyok miatt (pl.: Keresztéte, Szalonna) már csökkenés volt tapasztalható. Az országos átlag alá csökkent a szántók részaránya, még úgy is hogy a települések több mint felén, még ezen arány fölött művelték a földeket. Jól mutatja a a 19 századi viszonyokat az akkori írásokból sokszor második harmadik osztályú búzaföldként jellemzik a csereháti földeket. Általában dombsági voltát és homokos, agyagos talaját is negatív hatásként jellemzik (Korponay J. 1866). Többször említést tesznek arról hogy a terület terméketlen, mezei gazdáktól pedig sok munkát igényel mégis hálátlan (Pesty F. 1864). Bár hiába a vészjósló leírások, a helyiek régimódi gondolkozásmódjának köszönhetően nem változott érdemlegesen a helyzet, így a termőterületek növelésével próbálták pótolni a minőségi gondokat. Az 1930-as évekre stabilizálódott a vetésszerkezet az összterülethez viszonyítva a búza 34,3%, a rozs 8,1%, az árpa 16,1%, míg a zab 8,5% területet foglalt el. Csak olyan településeken volt magas a vetésterületek aránya, ahol a helyi szükségleteket, nem tudták máshogy kielégíteni, csak a vetésterületek növelésével (pl.: Meszes 43,1%, Galvács 43%) (Dobány Z. 1999). A vetésterületek az országoshoz hasonlóan alakultak, elsősorban a gabonafélék dominanciája figyelhető meg (búza, rozs, árpa, zab), míg az ipari növények jelenléte elhanyagolható. A növények jövedelmezősége elsősorban a Hernád völgyében Szikszó, és Edelény környékén volt a legmagasabb, 6-7 pengő forint/hektár. A Cserehát átlaga 4 ft/ha volt, a belső területek általában átlag alatti jövedelmezősséggel rendelkeztek. Termésátlag a 19. század végén általában 8-10 mázsa volt kataszteri holdanként, gabonafélékből, míg burgonyából akár 25-30 mázsát is elérte (Dobány Z. 1999). Az árpa nagy részét sörárpaként értékesítették,főleg a filoxéra vész után lendült fel a kereslet ezen gabonaféle iránt. A Keleti-Csereháton Hernádvécsén, és Hernádpetriben is a vetésterületek közel negyedét árpával ültették be, de Edelény, Szendrő és a környező falvaik is nagy mennyiségben termelték. 22
Rakaca, Debréte és Tornaszentjakabot határoló településeken volt a legmagasabb a zab termesztése, itt a szántók ötöd, de akár negyed részét is erre használták, legalacsonyabb pedig a Hernád völgyében mindössze 1-5%. A rozs termelése általában a parasztgazdaságoknál termelték, a csereháti átlagot meghaladó falvak közül kiemelkedő volt Bódvarákó (18,2%), Perecse (15,7%), Fancsal (14,4%) és Szemere (14,3%) Megemlítendő még a tatárka, a köles, és a tönköly is, amelyet elsősorban a gyenge talajadottságú meredek oldalakon termesztettek (Dobány Z. 1999). A munka és időigényesebb növények a 19.század végétől egyre jobban felértékelődtek, és már nemcsak a lakóterületek kertjeiben, és néhol a nyomáskényszeren kívüli területeken termelték, hanem a szántóföldeken is. Az 1930-as évekre a kukorica a teljes vetésterület 8%-át borította, némely településen akár a 15%-ot is meghaladta (pl.: Szikszó, Alsóvadász, Bódvalenke), de a Cserehát északi részén is megjelent nagy százalékban (pl.: Hídvégardó, Krasznokvajda). A szegényebb családok étkezési célra is felhasználták, de inkább a sertések hízlalásához hasznosították. Burgonyát nagyobb arányban a Bódva-völgy északi részén, a Rakacai-völgymedencében és a Hernád völgyének északi részén termesztettek, de a teljes csereháti vetésterületek mindösszesen 3,7%-át foglalta magában (Dobány Z. 1999) A cukorrépa termelése csak az edelényi cukorgyár működéséig volt számottevő mértékű. Kisebb mennyiségben termeltek még dohányt, napraforgót, kendert, takarmányrépát, valamint egy idő után a kevés jó minőségű rét miatt a szántókon termesztett takarmánynövényeket (pl.: lucernát). A szőlősök részaránya 1895-re drasztikusan lecsökkent (0,4%), köszönhetően a filoxéra járvány pusztításának. A déli területeken ezen művelési ág több mint 10%-os részesedéssel rendelkezett az összterületből, a járvány után alig érte el némely területen az 1-2%-ot. A negatív példák egyike Szikszó ahol a 369,5 hektár szőlőből mindösszesen 0,6 hektár maradt. Ezek mellett a borkészítési és kezelési technológia színvonala elmaradott, és az ágazat elhanyagoltsága, a trágyázás hiánya, az oltványok lassú elterjedése, illetve a sokféle szőlőfaj a szőlőkben az ágazat gyengélkedését hozta. Sokszor vizezték a bort vagy fanyarsága miatt ihatatlanná vált, esetenként pedig vegyítették egyik-másik fajtát egymással (Korponay J. 1866). Szikszó környékén viszont egészen jó minőségben állítottak elő borokat, általában a jobb minőségű asztali bor kategóriába esett. Az 1926-os és 1927/29 évi fagykárok viszont újabb kedvezőtlen hatásokkal jártak a bortermelők felé (Dobány Z. 1999). 23