MAGYARORSZÁG A SZOVJET ZÓNÁBAN Világrendszerek határán: Ausztria és Magyarország, 1945 1965 Hullámvölgyek között Magyarország és Ausztria kapcsolatát a II. világháború befejezését követõen politikai problémák nem terhelték. A magyar külügyminisztérium 1945 nyarától arra törekedett, hogy állampolgárainak gondozására és az állam érdekeinek érvényesítésére (a háború végén hatalmas tömegben Ausztriába hurcolt állami és magánvagyon tulajdonjogának biztosítására, illetve visszaszerzésére) mielõbb megteremtse ausztriai képviseletét. Törekvésüket az osztrák politikusok is üdvözölték. Magyarországot õk mint lehetséges élelmiszer-exportõrt vették számításba országuk közélelmezési problémáinak megoldásában. Vagyonjogi viták, 1945 1947 1945 decemberében megszületett egy rövid távú kereskedelmi egyezmény, amely az osztrák nyersanyagokért és ipari félkész termékekért elsõsorban magyar élelmiszerexportot várt. A kereskedelmi szerzõdés elõkészítése során azonban már élesen felvetõdött az Ausztriában lévõ elhurcolt magyar vagyon visszaszolgáltatásának a kérdése. 1946 januárjában az osztrák külügyi hivatal egyik vezetõ tisztviselõje, Rudolf Seemann tanácsos látogatott Budapestre. A célja az volt, hogy tájékozódjon a hivatalos kapcsolatok felvételének lehetõségérõl és a magyarországi osztrák (német) vagyont érintõ, egyre súlyosabb szovjet intézkedésekrõl, az osztrák vállalatok vagyonrészeinek átadásáról a Szovjetuniónak. Megbeszélései meggyõzték arról, hogy a magyarországi politikai helyzetet alapvetõen a kommunisták uralják, akik a szovjet érdekeket képviselik. Ily módon nincs realitása annak, hogy bármilyen módon megakadályozzák az itteni (eredetileg) osztrák vagyonnak a potsdami határozatok alapján a Szovjetunió számára történõ átadását. A Seemann-jelentésben rögzített negatív benyomások és következtetések megalapozták a kapcsolatokat a következõ két évtizedben legsúlyosabban terhelõ témakört: a vagyonjogi vitát, amely magyar oldalról kiegészült az Ausztriába hurcolt magyar tulajdon visszaszolgáltatásának már említett problémájával. 1946 és 1947 folyamán a történelmi hagyományok bázisán a rendezetlen helyzet ellenére folyamatos személyes érintkezés alakult ki a magas rangú osztrák és magyar politikusok, közigazgatási vezetõk és szakemberek között. Elõrehaladtak a tárgyalások a jogsegélyegyezményekrõl, a határ mentén létezõ kettõsbirtokok mûveléséhez nélkülözhetetlen kishatárforgalmi helyzet rendezésérõl, a közös határállomások használatáról. A legjelentõsebb elõrelépés a kereskedelmi kapcsolatok terén született: 1947. március 11-én fizetési, majd 1948. június 3-án árucsere-megállapodásokat írtak alá. A fizetési megállapodás az elvi kérdéseket tekintve mintegy 15 esztendõn át a kereskedelmi kapcsolatok keretéül szolgált, míg az árucsereszerzõdés a kereskedelmi kapcsolatok felügyeletére és folyamatos megújítására egy kormányközi vegyes bizottságot állított fel. Az államok közti viszony továbbfejlesztése 1947 késõ õszétõl azonban akadozni látszott. Ebben nyilvánvalóan nem Ausztria korlátozott szuverenitása, hanem a nemzetközi helyzet változása (a Truman-doktrína meghirdetése, a Kominform megalakulása, a Marshall-segély nyomán keletkezett Az Ausztriát megszálló négy hatalom katonái. Bécs, 1955 United States Information Services MEGSZÁLLÁSI ZÓNÁK AUSZTRIÁBAN 1945--1955 Bregenz Vorarlberg ideiglenes demarkációs vonal (1945. május) A 4 szektorra osztott Bécs Szovjet zóna Amerikai zóna Brit zóna Francia zóna Innsbruck N S T i r o l Z S a K Tirol Salzburg b l z O L A S Z O R S Z Á G F e l s ô - Linz A u s z t r i a u r g r j e S t á K a r i n t i a Klagenfurt Bécs A u s z t r i a Kismarton Bécsújhely o r Graz CSEHSZLOVÁKIA A l s ó - á z s g n e g r u B JUGOSZLÁVIA l d n a M A G Y A R O R Z S Á G 3
megosztottság) és a nagyhatalmi ellentétek ebbõl következõ kiélezõdése játszottak szerepet. A röviddel korábban elfogadott egyezménytervezetek aláírása eltolódott, és az újabbak elõkészítése lekerült a napirendrõl. A vasfüggöny kiépítése, 1948 A fordulat 1948 õszén kezdõdött, amikor a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Külügyi Bizottsága határrendezési kérdések címszó alatt megtárgyalta a magyar osztrák határon foganatosítandó intézkedéseket. Ezek szerint a határ mindkét oldalán 10 méteres beültetetlen és 50-50 méteres alacsony beültetésû területet kell kialakítani. A határ mentén élõknek a 15 kilométeres határsávban történõ szabad közlekedését lehetõvé tevõ úgynevezett alkalmi útilapokat meg kell szüntetni, az átjárás kizárólag a kijelölt (és jelentõsen csökkentett számú) átkelõhelyeken történhet. 1948. december 1-jei hatállyal, három hónapos határidõvel, a magyar kormány felmondta a határforgalmi megállapodást, s ezzel elhárult a jogi akadály a határ lezárása, majd az aknazár (a vasfüggöny ) kiépítése elõl, amely 1949 õszére befejezõdött. A határ két oldalán a hidegháború légkörében az eltérõ gazdasági, társadalmi és politikai rendszerek között megmerevedtek a frontvonalak. 1950-tõl függetlenül a kelet-ausztriai szovjet megszállási zónában tartózkodó katonai egységektõl állandósultak a fegyverhasználattal járó határincidensek, amelyek középpontjában többnyire a magyar menekülõk üldözése állt. Évrõl évre meghosszabbították ugyan az árucsere-megállapodásokat, de a lakosság közötti közvetlen érintkezés megszûnt, a turistaforgalom minimálisra csökkent. A közeledés jelei, 1952 1955 Az osztrák kormány a kapcsolatok holtpontról történõ kimozdítására 1952 nyarán tette az elsõ lépéseket. Több hónapos tárgyalást követõen 1953. május 12-én egyezményt írtak alá a dunai hajózásról, majd õsszel asztalhoz ültek a vagyonjogi kérdések szakértõi. Sztálin halálát követõen az új szovjet vezetés által meghirdetett enyhülési politika árnyékában igen lassan megindult a magyar külpolitika elmozdulása, noha az egyes kelet-európai országok önálló külpolitikai mozgástere változatlanul nagyon korlátozott maradt. 1954. július 14-én született meg a megállapodás arról, hogy a követi rangú ügyvivõk helyébe kölcsönösen tényleges követeket neveznek ki. 1954. szeptember 17-én aláírták az 1954 1955. évre szóló árucsere-forgalmi egyezményt és jegyzõkönyvet. Ennek értelmében bõvült az áruforgalom; Magyarország élelmiszert, mezõgazdasági termékeket, egészségügyi berendezéseket exportált. Osztrák részrõl egymillió dolláros hitelt ajánlottak fel fogyasztási cikkek vásárlására. Az államszerzõdés hatása, 1955 1955 februárjában az osztrák államszerzõdésre vonatkozó tárgyalások megkezdésének bejelentése a magyar kormányzat számára zöld utat adott a kapcsolatok rendezésére. Ez a szovjet Az államszerzõdés kihirdetése a Belvedere kastély erkélyérõl. Balról: A. Pinay, J. F. Dulles, M. Macmillan, kezében a dokumentummal Leopold Figl, V. M. Molotov, J. Raab. Bécs, 1955. május 15. csapatok várható ausztriai kivonulásának és a közvetlen szovjet érdekérvényesítés visszaszorulásának fényében kifejezetten új feladatokat is jelentett a magyar pártvezetésnek. A moszkvai osztrák szovjet tárgyalások után pár nappal, 1955. április 23-án az MDP Politikai Bizottsága, miután meghallgatta Rákosi Mátyás beszámolóját a szovjet fõvárosban aláírt megállapodásról, határozatot hozott arról, hogy az államszerzõdés aláírása esetén ki kell dolgozni a politikai, gazdasági, kulturális, katonai kérdésekkel kapcsolatos tennivalókat. Utóbbiakat a szovjet tanácsadók bevonásával. 1955. július 6-án 12 nappal a genfi csúcstalálkozó elõtt Rákosi Mátyás, a kommunista párt elsõ titkára fogadta Karl Braunias osztrák követet. Elsõ alkalommal került sor találkozóra egy osztrák (egyáltalán egy nyugati) diplomata és egy magyar pártvezetõ között. A jó légkörben lezajlott beszélgetésen Braunias felvetette a kétoldalú kapcsolatokat érintõ összes lényeges kérdést, Rákosi kijelentette, hogy az államszerzõdés megkötése és a semlegesség törvénybe iktatása után magyar részrõl számos lehetõséget látnak a két ország viszonyának normalizálására. A rendezésre tett javaslatokkal egy idõben bevallottan az államszerzõdés után elõállt új helyzetre való tekintettel a magyar pártvezetés súlyos intézkedéseket hozott a magyar osztrák határszakasz katonai megerõsítésére. Errõl a Politikai Bizottság július 7-én döntött. E szerint a 354 kilométer hosszú magyar osztrák határszakaszon a 4047 fõnyi határõrséget a déli, keleti és északi határvonalról átvezényelt 1011 fõvel kellett megerõsíteni, 11 új határõrsöt kellett létesíteni. A határõrizet súlypontja még erõteljesebben a nyugati határra került.* Ennek ellenére 1955 õszén a két ország viszonyának rendezése valóban lendületet kapott. Szeptember október folyamán a magyar hatóságok fokozatosan enyhítettek a be- és kiutazási engedélyek kiadásának korábbi szigorú elõírásain. A magyar határõrség beszüntette a provokatív lövöldözést. Az aknazár * Vö. Schmidt-Schweizer Andreas: A vasfüggöny Magyarországon címû cikkével 2009/2. számunkban! (A szerk.) 4
MNM Történeti Fényképtár Fotó:Lothar Rübelt A Svájci Vöröskereszt juttatja ételhez az éhezõ osztrák gyerekeket. Bécs, 1947 A Vöröskereszt és más civil szervezetek nyaralást, népkonyhát szerveztek a kiéhezett budapesti gyermekeknek. Vidékrõl visszatérõ gyerekek a Nyugati pályaudvaron, 1945 Fotó: Otto Croy A szemétben fûtõanyagot keresõ bécsi asszonyok, 1945 Romeltakarítás a budai várban, 1945 MNM Történeti Fényképtár A világháború vége, szovjet megszállás Ausztriában és Magyarországon Fotó: Otto Croy Fotó: Harry Weber MNM Történeti Fényképtár Vörös csillag, Lenin- és Sztálin-portré a szovjet parancsnokság épületén Bécsben, 1945 Búcsúzó szovjet katonák bécsi gyerekekkel, 1955 Magyar Fotó A gyõzelem napjára feldíszített szovjet katonai parancsnokság Szegeden, 1945 Díszvacsora a Gundelben Vorosilov, a magyarországi Szövetséges Ellenõrzõ Bizottság elnöke tiszteletére. A szovjet marsall mellett jobbról Tildy Zoltán köztársasági elnök, 1948 5
MTI Life, 1956. Fotó: Michael Rougier Osztrák turisták Budapesten, 1956. május Osztrák magyar határ: a hazatérõ nyugati tudósítók konvoja, 1956. november léte azonban továbbra is komoly aggodalmakat okozott osztrák oldalon. Julius Raab kancellár a semlegességi törvény benyújtásakor, 1955. október 26-án az osztrák parlamentben elmondott beszédében elismerõen szólt a magyar osztrák (és a csehszlovák osztrák) kapcsolatok alakulásáról. Bécsben kedvezõen fogadták, hogy Budapest viszonylag gyorsan reagált Ausztria örökös semlegességének törvénybe iktatására, s a Szovjetuniót és más országokat megelõzve, ötödikként ismerte el Ausztria örökös semlegességét. Kapcsolatok a forradalom elõtt és alatt, 1956 1956. május 7-én az MDP Politikai Bizottsága megerõsítette korábbi, március 9-i döntését a nyugati országhatáron húzódó aknamezõ és drótakadály eltávolításáról. A vasfüggöny megszüntetésérõl szóló döntés mind a határõrség állománya, mind a lakosság körében nagy visszhangot váltott ki. A határ mentén élõk nem titkoltan abban reménykedtek, hogy visszatérhetnek a korábbi szabályokhoz, és így hamarosan meglátogathatják Ausztriában élõ rokonaikat, visszaállhat a kishatárforgalom. A változás azonban korántsem jelentette azt, hogy megszûnt a határõrizet vagy hogy akadálytalanná vált volna a közlekedés a két ország között. Miközben a néphadsereg mûszaki egységei rohammunkában több helyen már május 10-én megkezdték az aknátlanítást (amit szeptember 20-ig a teljes határszakaszon be is fejeztek), a Politikai Bizottság május 24-én ismét a 6 nyugati határ õrzésének megerõsítésérõl döntött. 1956 októberének elsõ felében Peinsipp, Ausztria magyarországi követe elsõsorban Nagy Imre személyének gyors elõtérbe kerülésérõl, népszerûségének növekedésérõl küldött haza információkat. Az október elsõ napjaiban lezajlott budapesti tömegdemonstráció hatása alatt a véleménye érezhetõen módosult a magyarországi fejlõdés lehetséges irányáról. Már ekkor rámutatott a nyugtalanság növekedésére, a szovjetellenes hangulat számottevõ erõsödésére. A forradalmi események kezdetérõl Bécsbe küldött október 24-i távirata, majd a magyar hatóságok által elrendelt hírzárlat következtében csak alkalmilag leadott telefonjelentései közvetlenül már nem befolyásolták az osztrák politikai élet irányítóit a magyar események megítélésében. Számukra a meghatározó információs források a magyar és a nemzetközi tömegkommunikáció jelentései, illetve a szomszédságból adódó közvetlen tapasztalatok lettek. Az 1956. októberi magyar forradalom és szabadságharc ausztriai fogadtatása, a menekültek tízezreinek befogadása, majd a szovjet fegyverek segítségével hatalomra került Kádár-kormány Ausztria ellen indított rágalomhadjárata mára már jól ismert. Nyilvánvaló, hogy az osztrák kormány számára ebben a helyzetben a döntõ elemet Ausztria alig egyesztendõs múltra visszatekintõ semleges státusának megõrzése és a nyugati világ álláspontjával történõ azonosulás jelentette. Mindaz, amit az osztrák kormány a magyar forradalom ügyében tett, kezdve az október 28-án elfogadott nyilatkozattól a november 9-én az ENSZben benyújtott indítványig, lett az elindítója megítélésem szerint a szovjet vezetés ellenlépéseinek. Azoknak, amelyek a felkelés kirobbanásáért és gyors elõrehaladásáért az állítólag Ausztrián át Magyarországra érkezõ szélsõjobboldali polgári és katonai emigránsokat, illetve közvetve a budapesti osztrák követség mûködését (a segélyszállítmányok között nyugatról becsempészett fegyverek szétosztása ), azaz az Osztrák Köztársaságot tette meg egyik felelõssé. A cél láthatóan kettõs volt: a magyarországi forradalom okai közé hitelt érdemlõen becsempészni a nyugati hatalmak támogatását és a szélsõjobboldali magyar emigráció aktív részvételét, ugyanakkor közvetett politikai nyomást gyakorolni a semleges, de egyértelmûen nyugati orientációjú, az európai integrációs folyamatokhoz csatlakozni kívánó osztrák államra. Visszatérés a hidegháborúhoz, 1957 1958 Miután a szovjet és a magyar hadsereg alakulatai már november végén, december elején lezárták az osztrák határt, 1957 elsõ napjaiban a kormány nevében Münnich Ferenc miniszterelnök-helyettes, a fegyveres erõk minisztere döntött a nyugati államhatár õrzésének megszilárdításáról. A hidegháború kemény módszereihez való visszatérést jelezte, hogy Kádár János
január 24-én bejelentette, a nyugati és a déli határokon visszaállítják a mûszaki zárat, azaz a vasfüggönyt. A munkálatokat február május folyamán végezték el. Noha a magyar követség Bécsben erõfeszítéseket tett (elsõsorban gazdasági téren) a kapcsolatok fenntartására, a helyzet mind bilaterális, mind nemzetközi viszonylatban folyamatosan romlott. A rendõrség Budapesten blokád alá vette az osztrák követséget, zaklatni kezdte azokat, akik a forradalom idején segítettek a segélyek szétosztásában, sõt a diplomáciai szabályok megsértésével magát a követet is. Néhány héten át az érintkezés csupán az éles hangú jegyzékváltásokra korlátozódott. Ilyen elõzmények után értesült az osztrák közvélemény az aknazár ismételt kiépítésérõl. A vasfüggöny újbóli lebocsátása azonban, noha évekre szólóan a kétoldalú kapcsolatok egyik válságeleme lett, a pillanatnyi helyzetet nem élezte tovább. A bécsi külügy erélyesen tiltakozott az aknamezõ ellen, de lényegében tudomásul vette és elismerte: a mûszaki zár kérdése magyar belügy. 1957 októberében a nehéz helyzetben manõverezõ osztrák kormány váratlan gesztust tett Budapestnek, amikor egy magyar tiltakozásra reagálva betiltotta az Út és Cél címû emigráns hungarista lapot, és szerkesztõjét kiutasította az ország területérõl. A légkör kedvezõnek ígérkezett ahhoz, hogy gyorsan tetõ alá hozzák Horváth Imre külügyminiszter bécsi találkozóját Leopold Figl külügyminiszterrel. Megbeszélésükön megállapodtak arról, hogy diplomáciai szinten tárgyalásokat folytatnak a legégetõbb rendezetlen kérdésekrõl. 1957/1958 fordulóján azonban kiderült, hogy a Horváth Figl találkozón a további tárgyalások tartalmáról és formájáról elhangzottakat a két fél eltérõen értelmezi. Az óvatos osztrák diplomácia azonban továbbra is törekedett arra, hogy javulást érjen el a kétoldalú kapcsolatokban. Ennek tudható be, hogy 1958. május június folyamán az osztrákokat sem egy diplomáciai bonyodalommal és kiutasítással végzõdött kémbotrány, sem a Nagy Imre miniszterelnök és mártírtársai kivégzése miatt kirobbant nemzetközi felháborodás, sem a magyar részrõl ismételten megszaporodott fegyveres határsértések nem térítették le a kapcsolatok rendezése felé vezetõ útról, legfeljebb késleltették az elõrehaladást. Út a normalizálás felé, 1959 1960 1959-ben hasonlóan a Magyarország nemzetközi megítélésében tapasztalható változásokhoz gyors és jelentõs, lényegében már hosszú ideje elõkészített lépések történtek a normalizálás felé vezetõ úton. Az osztrák parlament ratifikálta az 1956-ban aláírt vízügyi egyezményt, megkötötték az országúti teherfuvarozási egyezményt, aláírták a légügyi egyezményt. Ami a legfontosabb volt, 1959 októberében megemelt értékû hároméves árucsere-forgalmi szerzõdést írtak alá, amelybe beépítették a harmadik országban történõ ipari együttmûködést. Igen jelentõs volt, hogy szakértõi szinten folytatódtak az 1956-ban félbeszakadt vagyonjogi megbeszélések. A már hagyományossá vált októberi külügyminiszteri megbeszélésen Bruno Kreisky osztrák külügyminiszter elfogadta magyar kollégája, Sík Endre meghívását és elment egy kávéra a magyar MNM Történeti Fényképtár Marosán György (balról a második) és Kádár János (jobbról a második) osztrák kommunista vezetõkkel. Budapest, 1957. október követségre, azaz jogilag magyar földre lépett. Ez azonban aligha volt több udvariassági gesztusnál. Miután szó esett a gazdasági téren elért eredményekrõl, a különbözõ megoldatlan kérdésekrõl (aknazár, sajtótámadások stb.), Kreisky ismét megerõsítette az osztrák álláspontot: a két ország közötti viszony alapvetõ átalakulásához, a kormányzati szintû rendezéshez meg kell változni a magyarországi politikai légkörnek. 1960. február 17-én a magyar osztrák viszonyról a külügyminisztériumban tartott vitán még egyértelmûen a kemény hangnem volt a meghatározó. Péter János külügyminiszter-helyettes megismételte Kádár Jánosnak és Biszku Bélának az MSZMP VII. kongresszusán Ausztriával kapcsolatban elhangzott propagandisztikus felszólalásait, és kifejezetten negatívan ítélte meg az osztrák külpolitikát. Ez a hullámvölgy végül 1960. november december folyamán érte el mélypontját. Az országgyûlés decemberi ülésszakán mondott beszédében Kádár János már ismét optimistán ítélte meg az Ausztriával és az Egyesült Államokkal fennálló kapcsolatok perspektíváit. Jó szomszédi kapcsolatok kialakulása, 1961 1965 1961 nyarán megtört a jég, és megkezdõdtek a konkrét tárgyalások a határügyi kérdések megoldásáról. Ennél is fontosabb esemény volt, hogy 1962 májusában Raab volt kancellár, a Szövetségi Kereskedelmi és Iparkamara elnöke a Budapesti Nemzetközi Vásár alkalmából egy küldöttséggel két napra Budapestre utazott, és a vásár osztrák pavilonjában üdvözölte az oda látogató magyar vezetõket. Szeptember 20-án a magyar Minisztertanács hozzájárult, hogy a vagyonjogi fõbizottság folytassa az 1956-ban megszakadt tárgyalásokat. Röviddel késõbb aláírták az öt évre szóló kereskedelmi és fizetési egyezményt. 7
Röviddel az elõtt, hogy az ENSZ 1962. decemberi Közgyûlése megszüntette a magyarkérdés vizsgálatát, Kádár János az MSZMP VIII. kongresszusán megállapította: Ausztriával jó szomszédi Osztrák és német vadászok távoznak a gazdag zsákmánnyal Magyarországról, 1961. szeptember MTI kapcsolatok kialakítására törekszenek, hasznos együttmûködés lehetséges a két ország között, miután érdekeik nem ütköznek. Az osztrák oldalon sokat nyomott a latban, hogy a magyarkérdés többé nem volt már napirenden az ENSZ Közgyûlésén, megszületett a magyar vatikáni megállapodás, megbeszélések kezdõdtek az Egyesült Államokkal. Az osztrák politika számára a leglényegesebb nemzetközi akadályok szûntek meg a Budapesthez fûzõdõ kapcsolatok javításában. 1963 folyamán rendszeressé váltak a magas szintû politikai találkozók. A Politikai Bizottság 1963. december 21-i, majd 1964. június 16-i határozatai a vagyonjogi tárgyalások befejezésérõl azután végképp elhárították az utolsó akadályokat a további szakegyezmények, illetve a bõvülõ gazdasági és nemzetközi együttmûködési lehetõségek elõl. A folyamat csúcspontját a Bruno Kreisky vezette népes osztrák küldöttség október végi budapesti látogatása jelentette. A vezetõ politikusokkal történt találkozások, két meghatározó vagyonjogi és határügyi egyezmény aláírása és a további elképzeléseket rögzítõ szakértõi megbeszélések, a külképviseletek nagykövetségi rangra emelése nyomán Kreisky joggal hangsúlyozta az osztrák külpolitika alapelveirõl a Magyar Tudományos Akadémián tartott elõadásában, hogy az osztrák magyar kapcsolatok új fázisba léptek. Maradandóan kedvezõ benyomást tett az osztrák külügyminiszterre a Kádár Jánossal folytatott, szélesebb nemzetközi összefüggéseket áttekintõ beszélgetés. Kádár megerõsítette: Nyikita Hruscsovnak a szovjet párt élérõl történt leváltása nem változtat a magyar párt külpolitikai irányvonalán. Ennek igazolását jelentették a következõ év januárjában Bruno Pittermann alkancellár budapesti látogatása alkalmával, többek között Kádár Jánossal folytatott megbeszélések, majd pedig azok a politikai döntések, amelyeket március és május folyamán a határon lévõ aknazár fokozatos felszámolásáról és a helyén egy mûszaki jelzõrendszer több éven át tartó kiépítésérõl hoztak. Péter János külügyminiszter 1965. áprilisi bécsi viszontlátogatása jelentette azután a végsõ lezárását az 1956 utáni, konfliktusokkal terhes idõszaknak, amikor megállapodás jött létre a diplomaták vízumkényszerének eltörlésérõl és aláírták az ezzel kapcsolatos miniszteri levélváltást, továbbá a vám- és útlevél-kezelési, a jogsegély-, a hagyatéki, az autóbusz-forgalmi egyezményeket, megállapodásokat, továbbá kicserélték a határszerzõdések megerõsítõ okiratait. A normalizálásban nyilvánvalóan szerepet játszott a közös múlt iránti felszínes nosztalgia, ám a meghatározó tényezõt a Bruno Kreisky által meghirdetett keleti nyitás és a Kádár János által támogatott lazítási szándék egymásra találása, a kölcsönös elõnyökön alapuló gazdasági együttmûködés, valamint magyar részrõl a Bécsben megtestesülõ nemzetközi diplomáciai mozgástér, egyáltalán, a nyugati világ kapujának tekintett Ausztriával való kapcsolatépítés lehetõségeinek a kihasználása jelentették.* GECSÉNYI LAJOS * Elõadásként elhangzott az MTA Történettudományi Intézetében, 2010. november 23-án. Kádár János, a Minisztertanács elnöke és Bruno Kreisky osztrák külügyminiszter találkozója Budapesten, 1964. október A Népszabadság korabeli híradása a tárgyalásokról Péter János külügyminiszter Josef Klaus osztrák kancellárnál, 8