A kutatás a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosítószámú Nemzeti Kiválóság Program Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése országos program című kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg. Az izraeli-palesztin konfliktus alapkérdései A vízkérdés
A vízkérdés jelentősége A menekültkérdéshez hasonlóan a vízforrások megosztásának kérdése is túlnyúlik az izraeli-palesztin kereteken. A konfliktus egyéb, emocionálisan sokkal meghatározóbb kérdéseihez viszonyítva a víz problematikája viszonylag jelentéktelen, habár az utóbbi időben egyre növekvő szerepet kap. Mindez nyilvánvalóan a térség általános hidrológiai jellemzőivel és a szükségletek állandó növekedésével (demográfiai robbanás, gazdasági [agrár és ipari] igények) magyarázható. A vízforrások jelentősége az izraeli-palesztin konfliktusban 1 2 3 Izraeliek 6,4% 10,4% 13.0% Izraeli arabok 5,8% 3,8% 4,0% Nyugati parti arabok 4,5% 7,6% 9,6% Gázai arabok 7,3% 8,9% 15,0%
A térség általános hidrológiai jellemzése Az éves újratermelődő vízkészlet lakosokra vetített számaránya Izraelben 280-300 m³/fő, a Palesztin Autonómia területén pedig 175-180 m³/fő A régió éves csapadékátlaga csak ritkán haladja meg a 300 mm-t A földek 75-80%-a sivatagosnak, vagy félsivatagosnak nevezhető, megművelésük nagyon sok vizet igényel A demográfiai növekedés, valamint a gazdasági fejlődés úgyszintén egyre nagyobb vízszükséglettel jár. A térség legfontosabb forrása a Jordán folyó és vízgyűjtő-területe, mely érinti Libanont, Szíriát, Jordániát, Izraelt és a Palesztin Autonómia területét is... A szűkös keretek megfelelő kihasználása együttműködést várna el a felektől, az általános ellenségeskedés nyomán mindez azonban lehetetlen. A vízforrások feletti birtoklás számos alkalommal okozott fegyveres összecsapásokat, ma az érintettek közül kizárólag Izraelnek és Jordániának van megfelelően működő vízügyi együttműködési megállapodása. Komplikálja a helyzetet, hogy az érintett államok egyénileg csak nagyon nehezen tudják a vízforrások mennyiségét fokozni (pl.: új technikák bevezetése, vízfelhasználási korlátozás, tengervíz sótalanítása), ráadásul az a jelenlegi megosztási rátát biztos nem befolyásolja, hiszen egyetlen állam sem fog a meglévő vízforrásokból mérhetően kevesebbet kiemelni, azokat alternatív módon pótolni, ily módon mások számára több forrást hagyni
A víz problematikája a 20. sz. elejétől I. A brit mandátumi időszak alatt két fontosabb vízügyi koncepció született Palesztinában - 1926-ban Pinhas Rutenberg vállalkozása kapott hetven évre érvényes koncessziót a Palesztinai Brit Főhatóságtól a Jarmuk és a Jordán vízének áramfejlesztési célú felhasználásához - 1937-ben a brit kormányzóság M. Ionides hidrológust kérte fel a térség áram- és öntözési rendszerének megtervezésére - Ionides-terv. Ennek lényege: Jarmuk vízének elvezetése a Kinneret-tóba; ott áramfejlesztésre alkalmas duzzasztó kialakítása, ill. egy csatorna építése Transzjordánia felé (Kelet-Ghor-i vízrendszer) A mandátum zsidó lakossága hevesen tiltakozott a projekt ellen, így saját vízmegosztási program kidolgozásába kezdtek. 1948-ban készült el a Lowdermilk-terv, mely számos ponton egyezett az Ionides-tervvel, csak éppen a Kinneret-tóból kiáramló vizet nem keleti hanem a zsidók által lakott nyugati területekre kívánta elvezetni. A britek általános politikájuknak megfelelően egyik félnek sem akartak kedvezni, nem valósult meg egyik terv sem maradéktalanul. 1948 után Izrael kormánya a módosított Lowdermilk-tervet (ún. Lowdermilk-Hays-terv) fogadta el nemzeti vízügyi tervként. Az araboknak kedvező Ionides-tervnek is készültek aktualizált módosításai: MacDonaldterv (1951), Bunger-terv (1953). Az 1948-49-es háború minden együttműködési lehetőséget megakadályozott.
A víz problematikája a 20. sz. elejétől II. Az első arab-izraeli háború nyomán a Jordán folyó vízgyűjtő-területe komplikált módon megosztottá vált: az északról érkező források szíriai és libanoni területekről érkezetek, a középső rész a Kinneret-tóval izraeli, a déli szakasz pedig jordán területnek számított. Az izraeli kormányzat a módosított Lowdermilk-terv alapján a Kinnerettől északra a Hula mocsarak vidékén kezdte el kiépíteni a központi víztározót, valamint az abból nyugati irányban kivezető Nemzeti Vízhálózat csatornarendszerét. Az arab államok nyílt hadüzenetként értelmezték mindezt, az ENSZ-hez fordultak, ahol még az amerikaiak is felszólították Izraelt az építkezés leállítására. A munkálatok két év múlva kisebb ütemben újrakezdődtek, a szír hadsereg támadással válaszolt az építkezések folytatására, Izrael azonban heves ellenoffenzívával reagált. A válság megoldása érdekében az Egyesült Államok közvetítőt küldött a térségbe, Eric Johnston személyében, aki rövidesen kidolgozott egy átfogó vízmegosztási tervezetet, azt azonban csak Izrael fogadta (volna) el a közvetítés megbukott, Izrael pedig nagyszámú katonai biztosítás mellett tovább folytatta a Nemzeti Vízhálózat építését. Szíria, Libanon és Jordánia a megváltozott hidrológiai helyzet ellen való fellépésként, a hatvanas évek elejétől vízelterelési építkezésekbe fogtak. Főként Damaszkusz járt élen a Baniasz elterelésével Izrael kihasználva egy akkoriban általános szír támadást tüzérségi tűz alá vette a szír bulldózereket, illetve az azokat védő páncélosokat (1965).
A víz problematikája a 20. sz. elejétől III. Ekkoriban már egyértelműen érlelődött egy átfogó arab-izraeli háború kirobbanása, mely végül 1967 nyarán tört ki. Az összecsapásnak területi következményei miatt komoly vízügyi vonatkozásai is lettek: Izrael hidrológiai értelemben (is) a térség vezető hatalma lett. A Golán feletti ellenőrzés nemcsak katonai előnyökkel, de az ott eredő vízforrások biztosításával is járt. A háborúból különösen rosszul jött ki Jordánia: hatalmas területi vesztesség, a Jordán déli szakaszai feletti vízügyi kontroll elvesztése, a katonailag erősebb Szíria a Jarmuk folyóból pótolta (főként Jordánia rovására) vízveszteségeit. A Nyugati Part és Gáza vízügyi helyzete: ekkoriban még nem számottevőek az izraelipalesztinai arab konfliktus hidrológiai aspektusai, hiszen a nevezett térségek számára vízügyi infrastrukturális szempontból kedvezően hat Izrael megjelenése (új csatornák építése, kútfúrás, ivóvíz-szolgáltatás kiépítése, felszínalatti források feltárása, stb.), ill. egyszerű demográfiai okok miatt nem tapasztalható vízhiány. A hetvenes évek elején Szíria és Jordánia közös vízprojektet dolgoz ki a Jarmuk folyó felhasználása kapcsán; Izrael különböző úton-módon eléri, hogy a szükséges világbanki kölcsönt ne kapják meg, sőt, Izrael kezdi el fokozott ütemben kiemelni a Jarmuk vizét A Jom Kippur-i háború során az izraeli hadsereg tesz arról, hogy a szomszédos államok vízrendszerei komoly károkat szenvedjenek, ily módon pl. a Jarmuk főként Izrael által kihasznált hozama emelkedjen.
A víz problematikája a 20. sz. elejétől IV. 1982-ben kitör az ún. első libanoni háború, melynek voltak vízügyi vonatkozásai is. Azon információk, miszerint Izrael a Litani folyó vízét csatornákon-alagutakon keresztül saját területére vezette alaptalanok, csakis elképzelés szintjén merült fel. Ugyanakkor a Dél-Libanon megszállásával Izrael korlátlan ellenőrzést szerzett a Hazbani és mellékfolyói felett, s kisebb átemelőkkel, mobilduzzasztókkal ily módon fokozni tudta a Jordán folyó hozamát. Az izraeli-libanoni viszony vízkérdés miatt 2001-ben vált igen feszültté, amikor Bejrút a Wazzani folyón duzzasztó és tározó építését jelentette be, azzal jelentősen mérsékelve a Hazbani, közvetve tehát kisebb mértékben a Jordán hozamát. Az építkezés 2006-ban fejeződött be a legkiélezettebb időszak 2003-ban volt, a kérdés az ENSZ elé került, Izrael háborúval fenyegetőzött, végül azonban az Egyesült Államok beavatkozása miatt lecsendesedtek a körülmények. A 2006-os második libanoni háború alatt már állt az építmény, Izrael gondosan elkerülte a bombázását, holott a Hezbollah szándékosan odatelepítette erőinek egy jelentős részét. Közben 1994 során Izrael és Jordánia békeszerződést ír alá, melyben a felek részletesen rendelkeznek a vízügyi kérdésekről is, többek közt a Jordán és Jarmuk folyóból való vízkiemelésről, a két ország közötti határos térség felszínalatti forrásairól, stb. Pontosan számszerűsítették a felek a felhasználás mértékét havi lebontásban, továbbá megállapodtak a vízminőségi garanciákról biztosításáról is, stb.
Vízkérdés az izraeli-palesztin konfliktusban 1967-től kb. a 80-as évek közepéig a vízkérdés különösebben nagy szerepet nem játszott az ellenségeskedésben (demográfiai okok, infrastrukturális fejlesztések, kevesebb zsidó telep, új készletek feltárása és felszínre hozása, stb.) Párhuzamosan az izraeli és a palesztin szükségletek emelkedésével aztán egyre inkább hangsúlyos kérdéssé vált a víz (főként Gáza vonatkozásában), olyannyira, hogy már az Osló-1 megállapodásban is szűkös keretek között, de nyilatkoztak az ivóvízforrások megosztásának szükségességéről. - A dokumentum kimondja, hogy a Gázai-övezetben, illetve a Jerikói Autonómiában működő valamennyi vízrendszer, valamint azokkal összefüggő építmény a Palesztin Hatóság (PH) hatáskörébe kerülnek át (üzemelési, tisztítási, karbantartási és vízvédelmi szempontból is ), kivéve azokat, amelyek az adott térségekben található zsidó telepek, illetve izraeli katonai bázisok ellátását biztosítják. - A következő pont leszögezi, hogy az imént említett izraeli hatáskörben biztosított vízforrások minőségének, egyeznie kell az általános ivó- és mezőgazdasági használatú vizek elvárt minőségi kvalitásával. Amennyiben ez nem így alakul, akkor mindezért a PH tehető felelőssé, mely értelmében annak valamennyi vízügyi jogosítványát vissza kell vonni. - Az izraeli telepeken és katonai bázisokon folyamatosan ellenőrizni kell az adott források minőségét és felhasznált mennyiségét, melyről havi rendszerességgel tájékoztatni kell a PH-ot.
Vízkérdés az izraeli-palesztin konfliktusban II. - Az 5. pont értelmében a PH-nak ki kell fizetnie azon vízforrások költségeit (mennyiségi és szállítási szempontok szerint is) melyeket Izrael biztosít a palesztinai arabok számára (ideértve az izraeli területről érkező vízmennyiséget, valamint a Palesztin Autonómia területén az izraeliek által, a palesztinai arabok számára kitermelt forrásokat is). - A 8. pont értelmében a felek Közös Vízügyi Bizottságot alakítanak, melynek feladatait és működését szűk formában az utolsó, 9. pont tisztázza. Az 1995-ös Osló-2 megállapodás már sokkal részletesebb formában, konkrét számok és adatok megjelölésével rendelkezik a vízkérdésről. - A nyitó pont ünnepélyesen leszögezi, hogy Izrael elismeri a palesztinok vízhez való jogát a Nyugati Parton, s ennek konkretizálására szolgál e megállapodás. - A második pontban a felek kölcsönösen elismerik, hogy a térségnek pótlólagos vízforrásokra van szüksége, mely érdekében készek együttműködni. - A következő pont kimondja, hogy a felek egymás illetékességén belül garantálják a másik vízhez való jogát, egyúttal vállalják, hogy együttműködnek a Nyugati Part vízügyi kérdéseinek megoldásában (mind az ivó-, mind pedig szennyvíz tekintetében). - A vízügyi fejezet második bekezdésének első pontjában Izrael minden olyan a Nyugati Parton esedékes vízügyi feladatáról, valamint az azzal járó jogokról, kötelezettségekről és felelősségekről lemond, illetve a PH hatáskörébe utalja, melyek kizárólag a palesztinai arab lakosság ellátásával kapcsolatosak. Itt érdemes megjegyezni, hogy a dokumentum aláírásával Izrael, mint nemzetközi jogi értelemben egyébként teljesen kétségesen - vett megszálló hatalom vízellátási kötelezettségei a szerződésben foglaltakra szűkültek.
Vízkérdés az izraeli-palesztin konfliktusban III. Az Osló-2 megállapodás vízkérdéssel kapcsolatos fejezetének egyik legmarkánsabb bekezdése a 3. számú, melyben a mennyiségi mutatók kerülnek tisztázásra. - Az első pontban a felek kölcsönösen elismerik, hogy a Nyugati Part arab lakosságának körülbelül 70-80 millió m³-re tehető a jövőbeni vízszükséglete. - A 2. pont értelmében a felek azonban csak 28,6 millió m³ vízforrást írnak elő kötelezően a palesztinai arabok számára. - E megjelölt mennyiségből Izraelnek, a Palesztin Autonómia teljes területére nézve, összesen 8,1 millió m³ vízforrás átadást írja elő a szerződés, valamint 1,4 millió m³ szennyvíz megtisztítását a jenini körzetben. - A PH-nak összesen 19,1 millió m³ vizet kell biztosítani saját lakossága számára, valamint a szerződés értelmében meg kell építenie egy új vezetékhálózatot Izrael és a Gázai-övezet között (melyen Izrael majd 5 millió m³ vízmennyiséget továbbít a térségbe), továbbá két új rendszer-összekötetési pontot a Nyugati Parton. - A kötelezően biztosított 28,6 millió m³, illetve a Nyugati Parton élő palesztinai arabok számára szükségletként megjelölt 70-80 millió m³ közti különbséget (41,4-51,4 millió m³), a megjelölt maximumig a PH köteles biztosítani a felek által elfogadott forrásokból. - A dokumentum további pontjai rendelkeztek a Közös Vízügyi Bizottság feladatainak bővüléséről, az ellenőrzési mechanizmusokról, a beszámolási kötelezettségekről, a fizetési kötelezettségekről, a szankcionálási lehetőségekről, stb.
Vízfogyasztás a térségben A Gázai-övezetben élő palesztin zsidó telepes 135 m³/év 1714 m³/év A Nyugati Parton élő palesztin zsidó telepes 93 m³/év 650 m³/év Általános palesztin izraeli 107 m³/év 301 m³/év
Mi a helyzet ma? A megállapodásokban megjelölt számok nem fedik a valóságot, a palesztinok sokkal több vízforrást használnak fel, mint amennyit a szerződések engedélyeznek. Habár a megjelölt számok irreálisan alacsonyak voltak, a palesztinok rendkívül pazarlóan használják az ivóvízforrásokat. Fejletlen a mezőgazdasági infrastruktúra, nincs szennyvízhálózat, mely öntözésre alkalmas vizet produkálhatna. A PH hosszú ideje nem fizet az Izraelből kapott vízforrásokért, Gázában humanitárius katasztrófáról beszélnek, s miközben rakétákkal lövik Izraelt, onnan várják a díjmentes ivóvizet kérdéses, hogy mindez meddig tartható A palesztin területeken álló víztisztító berendezések elavultak, minőségi kockázatok igen jelentősek (járványok veszélye). Az alternatív források beszerzése szinte lehetetlen, mert bár vannak Gázában sótalanítók, kapacitásuk csekély, ráadásul mivel a belső csőhálózat nem fedi le az egész övezetet így a vízből nem jut mindenhova. Az izraeli kormányzat által elvileg folytatott szétválasztási terveken meglátszik a víz, mint stratégiai fontosságú tényező figyelembevétele (kerítés nyomvonala, telepek felszámolása, térségek kiürítése). Izrael jelenetős technológiai fejlesztések és beruházások eredményeként komoly tartalékképzésre vált képessé!