DOROG ÉS ESZTERGOM KÖRNYÉKÉNEK NÖVÉNYVILÁGA

Átírás

1

2 Kora tavaszi virágszőnyeg a Címlapon: Leánykökörcsinek gyertyános-tölgyesben a Strázsa-hegyen

3 Bauer Norbert - Barna János DOROG ÉS ESZTERGOM KÖRNYÉKÉNEK NÖVÉNYVILÁGA Feichtinger Sándor esztergomi orvos-botanikus emlékének 1999

4 Lektorálták: DR. PRISZTER SZANISZLÓ a biológiai tudományok doktora FUTÓ JÁNOS geológus-muzeológus A fényképeket készítette: Szerkesztő: Technikai szerkesztő: BAUER NORBERT FUTÓ JÁNOS KESERŰ ILDIKÓ A munka megjelenését támogatták: Autótrans Fuvarozó és Szolgáltató Kft., Dorog Dorog Város Képviselő-testületének Polgármesteri Hivatala Dorog Város Kulturális Közalapítványa Esztergom Város Képviselő-testületének Kulturális, Idegenforgalmi és Sportbizottsága Futár Fuvarozó és Szolgáltató Kft., Dorog Relabor Rehabilitációs Célszervezet Kft., Dorog Vértes Volán Rt. Forgalmi és Műszaki Üzeme, Dorog Kiadja: a Bakonyi Természettudományi Múzeum, Zirc Felelős kiadó: Futó János múzeumigazgató Készült: a veszprémi PROSPEKTUS Nyomdában, 1999-ben

5 TARTALOMJEGYZÉK Bevezetés 4 Baranyanádasdi Feichtinger Sándor, az orvos-botanikus 6 A flóramu mai szemmel 11 A környék természetföldrajzi helyzete 13 Botanikai kirándulások 16 Területünk főbb növénytársulásai 16 Legféltettebb kincseink: védett növényfajok 26 Dorog és Esztergom közvetlen környékének mai flórája 51 Irodalom 76

6 BEVEZETÉS Éppen 100 éve, hogy az esztergomi orvos-botanikus Feichtinger Sándor - az Esztergom-vidéki Régészeti és Történelmi Társulat felkérésére - elkészítette az Esztergom megye és környékének flórája" című hatalmas munkát. Ez a mű több évtized szorgalmas gyűjtéseinek, terepbejárásainak, közvetlen megfigyeléseinek eredménye, valamint az akkoriban elérhető legmodernebb hazai és külföldi tudósok munkáinak szintézise. Ilyen komplex, regionális florisztikai munkák azóta nemigen jelentek, jelenhettek meg. A Feichtinger által vizsgált terület ma két ország több megyéjének területére esik. Feichtinger és más megyékben működő kortársainak elsődleges célja az adott területek kevéssé ismert növényvilágának feltárása és összeírása volt. A könyv több mint egy flóralista, hiszen az egyes növényfajok és nemzetségek morfológiai leírását, határozási bélyegeit is tartalmazza. Emellett természetesen megadja a fajok előfordulási helyeit is. A mű mai felbecsülhetetlen értékét főként ezen adatok jelentik, hiszen ezek alapján jó képet kapunk a környék növényvilágának 100 évvel ezelőtti helyzetéről, s figyelemmel kísérhetjük az esetleges kedvező vagy kedvezőtlen változásokat. Az utóbbi eseménydús évszázad természeti környezetünk állapotában markáns változásokat eredményezett. Főként a településeinkhez közeli hajdani élőhelyek estek terjeszkedésünk és gazdálkodásunk áldozataivá. Környezetünk nagymértékű pusztulása, a természetes ill. természetközeli élőhelyek szűkülése és feldarabolódása komoly veszélyeket rejt. Itt nemcsak a ritka növény- és állatfajok, társulások megsemmisüléséről van szó, hanem ezzel együtt a táj ill. környezetünk természetes arculatának megváltozásáról és megszűnéséről, s áttételesen közérzetünk, egészségi állapotunk romlásáról. Feichtinger Sándor óta számos jeles botanikus foglalkozott e terület növényvilágával, komoly eredményeket mutatva fel szakmai körökben. Sok újdonság került elő, illetve a tudomány előrehaladásával bizonyos dolgok, jelenségek új megvilágításba kerültek. Kialakult a növénytársulástan (fitocönológia) tudománya, mely a növényfajokat már nemcsak magukban, hanem közösség szinten vizsgálja. E század második felében természeti környezetünk pusztulása eddig soha nem látott méreteket öltött. Csak a legutóbbi évtizedek hozták meg azt a felismerést, hogy természeti értékeink csak közös összefogással őrizhetők meg. Többek között ez vezetett az új nemzeti parkok kialakításához, így a hozzánk legközelebb eső Duna-Ipoly Nemzeti Park megalakulásához is. A 100 év alatt felhalmozódott botanikai ismeretek közérthető összegzése mind ez idáig nem készült el szűkebb környékünkkel kapcsolatban. A cím is sejteti, hogy jelen munka nem fedi le a hajdani Esztergom megye területét. Igyekeztünk a Feichtinger által legmélyebben kutatott területekről, a megye magjáról (Esztergom és Dorog közvetlen környékéről) minél több új és megbízható információt összegyűjti

7 teni. Ezt főként rendszeres és szorgalmas gyűjtéseink, terepbejárásaink, részben pedig friss irodalmi adatok alapján tettük. Feichtinger flóraművével ellentétben e munka elsősorban nem szakmai köröket céloz meg, de értékes információkat tartalmaz számukra is. Fő célunk az itt lakók és az erre járó érdeklődők tájékoztatása környékünk ma is fellelhető növénytani értékeiről, illetve az ezen értékeket fenyegető problémákról. E szerény munkával Feichtinger Sándor botanikai munkásságának tisztelgünk.

8 BARANYANÁDASDI FEICHTINGER SÁNDOR, AZ ORVOS-BOTANIKUS Dr. Feichtinger Sándor orvos-tudor, királyi tanácsos, iskolaigazgató, Esztergom városi főorvos és képviselő, a felső-lavsitzi tudományos társaság, a bécsi császári királyi állat- és növénytani, s a magyar királyi természettudományi társulatok tagja" - olvashatjuk egy korabeli esztergomi közlemény bevezetőjében. De ki is volt Feichtinger Sándor, az öregúr", ki tiszteletre méltó kilencvenéves életéből közel hetvenet a gyógyítás, a közszolgálat és a botanika odaadó művelésének szentelt? A mai esztergomi emlékekben kutatva, bizony csak elég szegényes anyagra bukkanhatunk, s annál is kevesebbet idézhet fel az élő városi emlékezet. Sajnálatos, hogy még Szállási Árpád doktorunk elmúlt évtizedekben megjelent, nagy alapossággal megírt cikkei sem ültethették vissza Feichtinger Sándor nevét a köztudatba, így talán nem érdektelen - az esztergomi és környékbeli flóraviszonyok tárgyalását megelőzően - a terület múlt századi nagy kutatóját néhány szóban megidéznünk, ekképp tisztelegve gazdag életműve előtt. Dr. Feichtinger Sándor november 17-én született Esztergom-Szentgyörgymezőn. A család származását tekintve bajorországi. Dédapja, József György, a XVII. sz.-ban költözött Magyarországra és Baranyanádasdon telepedett le. A család nemesi levelet 1720-ban III. Károly királytól nyert, melynek nemesi megújításában, ben Sándor felvette a Baranyanádasdi előnevet. Sándor elemi és középiskolai tanulmányait szülővárosában végezte, majd Pestre kerülve az orvosi egyetemre iratkozik, ahol 1840-ben avatják tudorrá. Az orvosi tanulmányok közül elsősorban a sebészet, a nőgyógyászat és a szemészet vonzotta. Tudományának bővítésére - a kor szokásainak megfelelően - egy évet Bécsben töltött, ahol az ínmetszéseket magától Diffenbachtól tanulta. Az ott tanult eljárások hazai alkalmazásában a későbbiekben élen járó munkát végzett. Ekkori orvosi közleményei a Berliner Medizinischer Zentralzeitung-ban jelennek meg. A kancsalság műtéti orvoslásának itthoni alkalmazásával óriási sebészi gyakorlatra tett szert, mely a szabadságharc idején igen hasznosnak bizonyult. Esztergomban 1841-ben - tanulmányai végeztével - telepedik le, s csakhamar tiszteletbeli főorvos lesz. A szabadságharc kitörését követően átveszi a hadisérültek ápolásának irányítását. A honvédkórház ugyan a hadiszerencse változásával költözni kényszerül a városból, de Feichtinger engedélyt kap munkája folytatására. A világosi fegyverletételt követően irányában nem történt felelősségre vonás. Ez bizonyára annak köszönhető, hogy a kórház személyzete a honvédeket és a császári katonákat legjobb tudása szerint egyformán gyógyította. A szabadságharc bukását követően Feichtinger a passzív rezisztenciát választotta. A korabeli Esztergom és Vidéke közlése alapján tudjuk, hogy hazafiúi ellenállásával meddig merészkedett; a házában elszállásolt osztrák katonákat - mikor azok lőgyakorlatra mentek - kapuján kívül rekesztette, így visszafelé jövet csak erőszak-

9 kai szállhattak meg újra a házat. Visszavonultságának éveiben némileg több időt szentelhetett az ifjúkorától őt kísérő tudományos szenvedélyének, a növénytannak. Ahogy az esztergomi reáliskola értesítőjében Nagy Antal írja: Az öregúr, mint a névvel a tiszteletben álló férfiút becézték, még azon régebbi orvosi gárda egyik tagja volt, mely az orvosi tudományok behatóbb megértése végett a leíró természettudományokkal nem csak lényegében, hanem részleteiben is foglalkozott". Feichtinger tehát már egyetemi éveitől művelte a botanikát, de munkásságának kiteljesedése esztergomi letelepedésével következett be. Esztergom szűkebb és tágabb környezetének növénytani feltárásához, valamint a Kárpátok és az Alpok részletes megismeréséhez elsősorban fáradhatatlan gyűjtőkedve és precíz meghatározási munkái adták az alapot. Első növénytani közlése több mint húsz év kitartó füvészkedés után jelent meg 1864-ben, a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók (MOT) Vándorgyűlésének munkáiban, Adatok Esztergom megye flórájából címmel. Ezt követően a MOT IX. és X. vándorgyűlésén további növénytani előadásokkal tűnt ki; melyek Közlemények Esztergom megye hely raj zárói", valamint a Börzsöny-Márianosztrai trachyt hegycsoport növényzetéről" címmel jelentek meg 1865-ben, illetve 1870-ben. Előadásaira és munkásságára a Tudományos Akadémia is felfigyelt től több ízben részesítette segélyben olyan nagy nevek mellett, mint Klachbrenner vagy Hazslinszky. Tudományos kapcsolatai és az Akadémia támogatása révén barátságba került Kitaibel egyetemi tanárral. Kerner professzorral és Hazslinszkyvel tartott tudományos kapcsolatának írásos emléke a Részletes jelentés az 1872-dik évben tett társas kiránduláson észlelt fészkesekről (Compositae)" című munkája, mely délkeletmagyarországi tanulmányútjük tudományos összefoglalója. A társas kirándulás alkalmával Arad megye egy részét, a Ruszka-havast, a Retyezát-hegységet, Orsova és Temesvár vidékét kutatták florisztikai szempontból. Kárpát-medencén belüli egyéb tudományos utazásai is mind értékes növénytani adatokat szolgáltattak, lankadatlan gyűjtőkedve így emelhette a kor legnagyszerűbb kutatóinak sorába. Kortársai így írnak róla: De nem csupán megyénkben, hanem más helyeken is sokat járt az öregúr. Vitte őt pihenni nem vágyó kutató lelke. Bejárta hazánkban az Erdős Kárpátokat, megmászta a Mincselt, bejárta az erdélyi Alpokot, megmászta a Retyezátot, Negoit, mint ahol legtöbbet gyűjthetnek magyar botanikusaink. Bejárta főleg gyűjtés céljából a déltiroli, trieszti dolomit Alpokat, részletesen a Bécsi erdőt, továbbá Svájcba is eltekintgetett; hazatért mindig megrakva gazdag, igen gazdag gyűjteményével." Feichtinger életútját vizsgálva kétségtelenül megállapítható, hogy a passzív ellenállás utolsó éveiben, valamint a kiegyezést követően óriási energiával veti magát a részletes terepi munkába. A bejárt vidékek, a gyűjtött fajok legszélesebb skálája jellemző erre az időszakra. A korábban említett munkái mellett ekkor lát napvilágot a Jelentés a csajkások kerülete és Torontál vármegye flórája érdekében tett augusztus havi utazásomról" és az 1871-es Kraszna megye flórájáról" című írása. Ebben az időszakban botanikai munkái mellett orvosi tevékenysége is kiteljesedik. A kiegyezés évében a főkáptalani uradalmak főorvosa, 1868-tól kórházigazgató, majd 1873-tól városi főorvos ban - 40 éves orvosi jubileuma alkalmából - királyi tanácsosi címet adományoz számára az uralkodó.

10 Esztergom vármegyében végzett botanikai kutatásai nyomán lassan körvonalazódik egy nagyobb terjedelmű mű megírásának szándéka. Helyi tudományos munkáiban segítőtársa volt Gründl Ignác dorogi plébános, ki lelkészi hivatása mellett szabad idejében a scientia amabilis", azaz a botanika lelkes művelőjeként vált ismertté. Feichtinger és Gründl ifjúkoruktól szövődő barátsága sok közös füvészeti kirándulás alapját szolgáltatta. Közös gyűjtőútjaik hangulatát leginkább az osztrák botanikai lap hasábjain megjelenő - Gründl által írt - kirándulási beszámoló olvasásakor érezhetjük át. A szöveg közelítő magyar fordítása a következő: Június 17-én Feichtinger doktor úr társaságában a közelünkben fekvő, több mint 2300 láb magas Pilisi-hegyeket látogattuk meg. Hajnali négykor, amikor gyalogszerrel egy bokros-sziklás részre értünk, megpillantottuk a szép bozontos csukákat (Scutellaria columnae) és vele együtt egy sereg falgyomot (Parietaria officinalis L.), pirosló hunyort (Helleborus purpurascens W.etK.) és kétlevelű sarkvirágot (Platanthera bifolia IL.I Rieh.), de sajnos többnyire már elvirágzott állapotban. Hogy ebédre hazaérjünk, nem akartuk az időnket vesztegetni, így elhagytuk a kényelmes utat és elkezdtük a hegy legmeredekebb részét megmászni. Az erdő itt tele volt farkasölő sisakvirággal (Aconitum lycoctonum L., mai neve: Aconitum vulparia Rchbj, sujtárral (Siler trilobum Crantz, mai neve: Laser trilobum (L. Borkh.), széleslevelű és rutén bordamaggal (Laserpitium latifolium L. és Laserpitium pruthenicum LJ. Fáradtságos mászásunk közben gyűjtöttünk közönséges hölgymáit (Hieracium vulgatum Fries), magyar bogáncsot (Carduus collinus W. et K.), orvosi veronikát (Veronica officinalis L.), bajuszoskásafüvet (Piptatherum paradoxum P de B., mai neve Piptatherum virescens ITrin.l Boiss.) és a szétszórt mészkőszirteken a toronyszál (Arabis turrita L.) nagyon szép terméses példányait, virágzó Waldstein pimpóval (Waldsteinia geoides Willd.). Néhány óra leforgása alatt meglehetősen fáradtan, több mint 2000 láb magasan, egy magányos kiugró sziklán pihenni akartunk egy keveset, s gyönyörködni a szép kilátásban. Éppen erre készültünk, mikor is nem kis meglepetésünkre az - ezen a vidéken még fel nem fedezett - őzsalátának (Smyrnium perfoliatum L.) egy kis példányára lettünk figyelmesek. Ahol azonban egy előfordul - gondoltuk mi - ott kell lennie többnek is; ezért hát azon nyomban belegázoltunk a sziklai csalitosba és lám! E ritka növény terméses példányainak százait pillanthattuk meg a karcsú cserlevelű saláta (Lactuca quercina L.) társaságában. Természetesen megtöltöttük velük növénygyűjtő mappáinkat anélkül, hogy nagy növényrablást hajtottunk volna végre. Ritka leletünkön felbuzdulva és felfrissülve erőltetett menetben másztunk fel a csúcsra, s útközben gyűjtöttünk még apró keresztfüvet (Galium pedemontanum AIL, mai neve: Cruciata pedemontana ibell.i Ehr.), kacúros véreslaput (Hypochoeris radicata L.), magyar repcsényt (Erysimum odoratum Ehr.). A gyakran megjelenő fekete zászpát (Veratrum nigrum L.) kezdeti virágzásában figyeltük meg és az itt vadon növő ribizke éretlen gyümölcseivel is találkoztunk. Miután a csúcson az egész vidékre - egészen Budáig - nyíló kilátást megcsodáltuk és egy keveset élveztük, sietve megtekintettük az itteni sziklás hegyoldalt, amelyen az ugyancsak ritka husáng (Ferula sibirica L. mai neve: Ferula sadleriana Ledeb.) és a kék saláta (Lactuca perennis L.) teljes virágzásában pompázott. Sajnos idő hiányában a hosszúlevelű buvákfű (Bupleurum longifolium L.), a szagos párlófű (Agrimonia odorata Mill., mai nevén: Agrimoniaprocera Wallr.)

11 és a Heuffel-torzon (Polycneum Heuffelii Láng) lelőhelyeit már nem tudtuk érinteni. Siettettük a hazautal, amelyen még gyakran rátaláltunk a taréjos csormolya (Melampyrum cristatum L.), selymes peremizs (Inula oculus-christi L.), bugás macskamenta (Nepeta pannonica L.), tarka nőszirom (Iris variegata L.) és a nagyvirágú lednek (Lathyrus grandiflorus Láng) példányaira és legvégül a korcs pemetefűvel (Marrubium remotum Kit.) zárjuk eme botanikai beszámolónkat..." Gründl nem csak saját útjairól származó, hanem külföldi kapcsolatai révén is igen tekintélyes növénygyűjteményt mondhatott magáénak. Ez a felettébb értékes herbáriumi kincs Feichtinger számára is igen sokat jelentett, így Gründl halála (1878) után e gyűjtemény rendezésének szánta ideje nagy részét. Simor Jánost felkérte; a hagyatékot vásárolja meg abból a célból, hogy a drága kincset a magyar haza számára mentse és tartsa meg, és ne engedje, hogy idegen országba vándoroljon." A rendezett növénygyűjteményt öt egyforma részre tagolva az esztergomi Főgimnázium, a nagyszombati gimnázium, az Esztergom városi reáliskola, a prímási uradalom igazgatósága és az Esztergom főegyházmegyei papnevelő intézet számára adta át. Saját gyűjteményének nagy részét pedig 1885-ben Szeged városának adományozta, a majdan felállítandó egyetem céljaira. Feichtinger botanikai munkásságának tárgyalásakor fontos megemlíteni, hogy néhány növényt elsőként fedezett fel a hazai flórában. Talán legjelentősebb az amerikai kontinensről származó magas aranyvessző (Solidago gigantea Ait., syn. Solidago serotina Ait.) felfedezése. Ez a kertekből akkoriban kivadult növény azóta agresszív inváziós terjedésével sok természetes társulás arculatát tette tönkre tömeges megjelenésével. A szinte megállíthatatlannak tűnő folyamat ma is sok fejtörést okoz a természetvédőknek. A másik két növény történetéhez szerencsére nem fűződnek ilyen szomorú események. A hibrid gyújtoványfű (Linaria x kocianovichii Asch.) ma is csak szórványosan van jelen hazánkban, míg a ritka illatos párlófű (Agrimonia procera Wallr. régi nevén Agrimonia odorata Aiton) a magyar Vörös Könyv potenciálisan veszélyeztetett faja. Ezt a ritka, bükkösök szegélyén élő növényt Feichtinger Pilisszentlélek környékéről jelzi. Tudományos és közéleti tevékenységét - fokozatosan romló látása ellenére - töretlen odaadással folytatja. Botanikai munkája a század utolsó évtizedében, elsősorban az 1894-ben alakuló Esztergom-vidéki Régészeti és Történelmi Társulat megbízásából születő nagy mű előkészítésére terjed ki. A szemén elhatalmasodó hályog 1892-ben a városi főorvosi címről lemondani kényszeríti, közhivatásától megtérve az orvoslást magángyakorlatában folytatja. Az újabb gyűjtést már nem igénylő flóramű megírásához végzett meghatározási és rendszerezési munkája eredményeképpen, száz évvel ezelőtt, 1899-ben lát napvilágot az Esztergom-megye és környékének flórája" című munkája. Feichtinger legnagyobb terjedelmű műve méltón koronázza s foglalja össze a kutató egész életének botanikai munkásságát. A terület páratlanul alapos növénytani összefoglalásában közel 1500 faj részletes morfológiai leírásán túl azok egyes lelőhelyeit is földrajzi pontossággal közli. Ezen nagy terjedelmű munka elkészültével az akkor 82 éves tudós lényegében visszavonul a tudományos munkától, de a város életében továbbra is a tiszteletet érdemlő mértéktartás és a józan racionalizmus megtestesítője.

12 Bár jelen mű elsődleges célja Feichtinger tudományos munkája előtti tisztelgés, mégsem hagyhatjuk figyelmen kívül közéleti szerepléseit sem. Ahogy Szállási Árpád fogalmazza: Feichtinger Sándor a múlt század nehezebbik felében egy elmaradott ország, elhanyagolt vidéki városának szellemi mindenese - európai szinten". És valóban, Esztergom vármegye társadalmi, politikai és közgazdasági életében is tekintélyes pozíciója volt. Folyamatosan felfelé ívelő tudományos-orvosi pályája mellett a városi ügyek minden területéből részt vállalt. Az oktatás tekintetében 1865-ben kezdeményezésére létesül a városi kisdedóvó. Az esztergomi reáliskolában 1873-as igazgatói kinevezésével indul a négyosztályos képzés, 1883-as nyugdíjba vonulásától, mint az iskola tiszteletbeli igazgatója működik. A város gazdasági életében fontos szerepet betöltő Iparos Önsegélyező Egylet 1874-től, Feichtinger igazgatói posztra való kinevezésének évétől, mint Kereskedelmi és Iparbank kezdi működését. A politikai életben mint városi képviselő, a szabadelvű párt elnöke és kitűnő szónok kerül az előtérbe. Az országgyűlési képviselői tisztre való jelölést Simor hercegprímástól nem fogadja el, megmarad a városon belüli politika emberének. Kimagasló szónoki tehetsége révén a közérdek mindenkori szószólójaként képviselte Esztergom érdekeit. Feichtinger tudományos, orvosi és közéleti működése több mint 100 év távlatából is tiszteletet és elismerést ébreszt. Életművéhez méltatlan, hogy mily hamar feledkezett meg róla szeretett városa. Esztergom nem engedheti meg magának, hogy a környéket legjobban ismerő botanikusának emléke tovább halványuljon.

13 A FLÓRAMŰ MAI SZEMMEL Esztergom vármegye és környékének flóráját megírni rég óhajtott vágyam volt, mert ifjúságom óta mindig nagy előszeretettel viseltettem a természettudományok, különösen pedig a Scientia amabilis - a botanika iránt; és csak szívem sugallatát követtem, a midőn minden szabad időmet e czél megvalósítására szenteltem" - kezdi a híres esztergomi orvos műve bevezetőjében. Ez a szeretet és az ebből fakadó szorgalom és elszántság hozta meg később az általa is várva várt eredményt. Botanikai munkásságának általa is bevallott első eredményeit 1863-ban adja közre Adatok Esztergom-megye flórájából" címmel. O maga így ír erről ik és 1864-ik évben kiléphettem a nyilvánosság elé, a midőn a magyar orvosok és természetvizsgálók nagygyűlésein Esztergom megye virányáról adatokat közleni szerencsés voltam." Ezt követően még hosszú évtizedekig gyűjtötte adatait, hisz elsődleges vágyai közé tartozott egy lehetőleg complet munkát közrebocsátani, mely egyúttal a szomszéd megyék flórájának felvilágosítására is szolgálhat..." Az Esztergom-vidéki Régészeti és Történelmi Társulat - a készülő Esztergom monográfiához - többek között szükségesnek tartotta az Esztergom vármegye növényzeti viszonyainak tüzetes és hű ismertetését is." E feladat elvégzésére - az akkor már ismert s a feladat elvégzésére alkalmasnak tartott - Feichtinger Sándort kérték fel, aki ezt nagy örömmel és lelkesedéssel fogadta, amit a következő idézet is egyértelműen bizonyít: Én e megtisztelő felhívásnak lankadó erőm és gyengülő látó-tehetségem daczára is komoly lelkesedéssel és ambiczióval akartam megfelelni, mert az ehhez megkívántató nagy terjedelmű anyag birtokában lévén, az időt és munkát igénylő egyes növények leírásán kívül, csak ezen bő anyag átnézését, rendszerezését, felhasználását és összeállítását kellett teljesítenem; de különösen azért is mert jelen munkám megírásával és közrebocsátásával hasznos szolgálatot véltem tenni szeretett hazámnak, de különösen Esztergom megyének és környékének". A munka 1899-ben jelenik meg, melyet elsősorban saját felvételei, gyűjtései és herbáriumi adatai alapján állított össze. Saját megfigyeléseit azonban kiegészíti a területen is dolgozott nagy elődök, Kitaibel Pál, Sadler József, Anton Kerner megbízható közléseivel. Ezen híres botanikusok mellett felhasználja közismert füvész barátja, Gründl Ignácz dorogi plébános növénytani feljegyzéseit. Munkáját a botanika iránt érdeklődő közönségnek ajánlja. A flóramű felépítésére jellemző, hogy a növénycsaládok, nemzetségek és fajok, az akkor elfogadott rokonsági kapcsolatokon alapuló rendszer szerint kerültek közlésre. Az egyes növényfajok külső morfológiai jellemzőit (gyökér, szár, levél, virág, termés stb.) egyéni megfigyelései, valamint elismert hazai és külföldi füvészek munkái alapján adja meg. Ezt követik az adott faj élőhelyére (homokdombok, sziklás gerincek, nedves rétek stb.) vonatkozó megjegyzések, majd - különösen a ritkább fajok esetében - megemlít néhány konkrét előfordulási helyet. A mű értékét nagyban nö-

14 veli, hogy a könyv végén megadja a nevezetesebb helyek pontos földrajzi koordinátáit, tengerszint feletti magasságát. Ennek azokban az esetekben van különösen nagy jelentősége, amikor a hely földrajzi neve azóta megváltozott. Leggyakrabban az Esztergom és Dorog közvetlen környékén található földrajzi nevekkel (Strázsa-hegy, Szamár-hegy Sátorkőpuszta, Szentgyörgymező stb.) találkozunk. Ez részben arra utalhat, hogy szerzőnk e területeket hosszabb ideig behatóbban vizsgálta. Másrészt azt is jelzi, hogy e tájak Esztergom megye florisztikailag leggazdagabb területei lehetnek. Ma már tudjuk, hogy ez a jelenség vidékünk különleges növényföldrajzi fekvésének és változatos geológiai felépítésének köszönhető. ESZTERGOM MEGYE ÉS KÖRNYÉKÉNEK FLÓRÁJA. AZ ESZTERGOM-VIDÉKI RÉGÉSZETI ÉS TÖRTÉNELMI TÁRSULAT MEGBÍZÁSÁBÓL IRTA BAHANYA-NADABDI Dr. FEICHTINGER SÁNDOR Ára 2 forint. ESZTERGOM, AZ ESZTERGOM-VIDÉKI RÉGÉSZETI ÉS TÖRTÉNELMI TÁRSULAT KIADÁSA. Az 1899-ben megjelent flóramű Feichtinger Sándor botanikai munkásságának koronája

15 A KÖRNYÉK TERMÉSZETFÖLDRAJZI HELYZETE Területünk földrajzilag több tájegységen fekszik. A Dorog és Esztergom közti síkság, mely Ny-ra a Duna vonaláig tart, tájföldrajzilag a Kisalföldhöz tartozik, s e nagytájon belül a Komárom-Esztergomi-síkság legkeletibb részét alkotja. Közvetlenül a Duna mellett - keskeny sávban - öntéstalajok alakultak ki, távolabb főként réti talajokat találunk. A sík és dimbes-dombos homokterületeken vékony termőrétegű humuszos homoktalajok a legjellemzőbbek. Környező hegyeink részben a Dunántúli-középhegység Pilis és Gerecsevidék középtájaihoz tartoznak, részben pedig a földrajzilag az Észak-magyarországi-középhegységhez tartozó Visegrádi-hegység részét képezik. Ez utóbbihoz kapcsolódik területünkről az esztergomi Szamár-hegy és a város felett magasló Vaskapu-hegy. Kőzetanyaguk andezit és dácit. Eme harmadidőszaki vulkánroncsok a Visegrádi-hegység legnyugatibb, Duna mellett emelkedő pompás hegyei. A Pilis legnyugatibb hegyeihez (Strázsa-hegy, Kis-Strázsa-hegy) hasonlóan - fekvésükből adódóan - már régóta fontos stratégiai pontok. A római birodalom idején itt húzódott a limes, de már jóval azelőtt is jelentős kultúrák ismertek a területről. Az emberi behatások tehát hosszú ideje alakítják, formálják környékünk morfológiai arculatát. A Pilis legnyugatibb vonulatai - a Csévi-szirtektől a Fekete-hegyen, a kesztölci Fehér-szirten és a Strázsa-hegyeken keresztül - vidékünk tájképileg legkiemelkedőbb szépségű értékeit adják. Ezen rögök uralkodóan különböző triász mészkövekből épülnek fel. Szép felszíni kibukkanásaik elsősorban a hegyek déli lejtőin tanulmányozhatók. Nem ritkák a különleges formájú magányos vagy csoportos sziklaképződmények, melyek közül a Klastrompuszta felett magasló Kémény-szikla a legismertebb. Kisebb-nagyobb barlangok, varázslatos - a mészkő felszíni oldódása során kialakuló - karrformák gazdagítják a látnivalókat. A Pilis legnyugatibb, kis magasságba kiemelt rögei a Strázsa-hegy és Kis- Strázsa-hegy. Ezek geológiailag változatosabbak, hiszen a hegyek fő tömegét alkotó triász mészkő mellett eocén korú meszes és kovás homokkő, valamint kisebb foltokban eocén nummuliteszes mészkő is megtalálható a felszínen. Ezek egy eocénben történt tengereiborítás eredményeként alakultak ki, s jól konzerválták a már ekkor erősen karsztosodott triász mészkőfelszínt. A Pilis mészkőrögei e vonulattól délre, délnyugatra jórészt nagy mélységbe süllyedtek - tehát jelentős vastagságú fiatal fedőüledékkel fedettek -, de még néhány ponton, így a Sátorkőnek nevezett helyen Dorogon, és Leányvár környékén kisebb magasságú rögök formájában a felszínre bukkannak. Kőzetanyagát tekintve a Tábla-hegy kakukktojásnak" számít ebben a környezetben. Fő tömegét eocén korú dácit, illetve miocén korú amfibolandezit alkotja. Ezen kőzetek alapján megállapítható, hogy a Tábla-hegy egy hajdan - minimum kétszer - működő kisebb vulkán mai roncsa. A kis tűzhányó működése valószínűleg a Pilis környező rögeinek kialakulásához köthető, ezek kiemelkedésekor a törések, vetők, szerkezeti vonalak csomópontjában nyomult fel a magma. A miocén vulkános-

16 ságot követően tetemes vastagságú folyóvízi eredetű homok rakódott le. E pleisztocén korú üledék változó szemcseméretű, helyenként lösszel kevert. A homok legnagyobb feltárásai a sátorkőpusztai homokbányában tanulmányozhatók. (E hosszú ideig működő homokbánya jelenleg szeméttelepként funkcionál). Az itt található homokdombok keletkezése tehát valószínűleg eltér a kiskunsági homokbuckákétól. Ellentétben azok jelentős mértékű eolikus áthalmozottságával, e homokképződményeknek csak felső néhány cm-e vagy dm-e tekinthető szél által mozgatottnak. E homokterületen - mivel jelentős részét az utóbbi évtizedekben szovjet katonai lőtérként használták - igen jelentős volt az antropogén felszínformálás. Kisebb-nagyobb regressziós völgyek keletkezése ma is jól megfigyelhető. A homokdombok és a tőlük nyugatra fekvő sík vidék - a Duna ártere - földrajzilag már a Kisalföldhöz tartozik, annak legkeletibb részét alkotja. Területünkön a Komárom-Esztergomi-síkság keleti részei találkoznak a Pilist és a Gerecsét elválasztó Dorog-Piliscsévi-medencével. E medence peremi részei dombsági jellegűek és csatlakoznak a környező hegyek hegylábfelszíneihez. Alapkőzetei közül a homok a legelterjedtebb, de helyenként homokos lösz és lösz is jellemző. A Dorogtól délre, délnyugatra emelkedő kisebb-nagyobb hegyek a Keleti-Gerecse rögei. Ezen tájföldrajzi egységen belül a Gete-csoportnak nevezett terület tartozik közvetlenül vizsgált területünkhöz. A kistáj arculatát alapvetően meghatározza, hogy több kisebb, egymástól jól elkülönülő sasbérc, ill. sasbércvonulat építi fel. Legmagasabbra kiemelt és legnagyobb tömegű a Nagy-Gete (457 m) röge, melynek fő tömegét triász korú dachsteini mészkő építi fel. Kisöccsén, a Kis-Getén foltokban megjelenik a központi Gerecsére oly jellemző, vöröses színű, jura korú mészkő is. A Dorog közvetlen közelében emelkedő, magányos, erősen exhumált Kis-Kőszikla (Hungária-hegy) jó minőségű mészkövét régóta bányásszák. A dolomit előfordulása vidékünkön alárendelt, mindössze a Nagy-Gete északi oldalain bukkan néhány helyen felszínre. A hegycsoport többi - kevéssé kiemelt és lepusztult - hegyén (Magos-hegy Henrik-hegy Liget-hegy Kecske-hegy) fiatalabb üledékes kőzetek is megtalálhatók, hasonlóan a Pilishez tartozó és már említett Strázsa-hegyekhez. Az oligocén homok, homokkő, márga afféle köpenyként veszi körül e hegyek magasabbra kiemelt, s ma is emelkedő, lepusztult, idősebb kőzetfelszíneit. A meredek mészkőfelszíneken (Gete, Hegyeskő stb.) - a karrosodás folytán - változatos mikroformák keletkeztek, alattuk természetes törmeléklejtők alakultak ki, s a hegyek saját törmelékükbe temetkeznek.

17

18 BOTANIKAI KIRÁNDULÁSOK TERÜLETÜNK FŐBB NÖVÉNYTÁRSULÁSAI E fejezetben területünk élőhelyeit, növényközösségeit mutatjuk be a teljesség igénye nélkül, fontosságuknak megfelelő terjedelemben. Környékünk változatos domborzati és földtani adottságú területein az élőhelyek széles tárháza alakulhatott ki. Az élőhelyi sokféleség - a különleges növényföldrajzi helyzetnek köszönhetően - nagyfokú társulástani és faji diverzitással párosul. Tulajdonképpen itt találkozik a dunántúli-középhegységi (Bakonyicum), az északi-középhegységi (Matricum) és a kisalföldi (Arrabonicum) flóravidék, így e területek jellemző növényfajai környékünkön nagy számban fellelhetők, keveredve gazdagítják e vidék flóráját. Domborzati okokból kialakult különleges flóravándorlási útvonalként tartják számon a Kisalföldet az Alfölddel összekötő süllyedéket. Ez a folyosó" - a Gerecse és Pilis közti alacsonyabb fekvésű terület - a Dorogi-medence és az ezzel kapcsolatban lévő Pilisvörösvári-árok. Ezen tényezőkön kívül, még számos hatás befolyásolta a környék rendkívül összetett és gazdag növényzetének kialakulását. A területünkön élő magasabb rendű növényfajok száma jóval meghaladja a 800- at, ez a magyarországi edényes flóra igen jelentős része. Az egyes növényfajokra jellemző, hogy megtelepedésükhöz milyen környezeti feltételeknek kell teljesülniük. A területek által kínált környezeti feltételeknek megfelelően a hasonló igényű növényfajok együttes megjelenése, jellemző struktúrába rendeződése vezet a növénytársulások kialakulásához. A növényfajok jellegzetes összetételű és megjelenésű csoportosulása a növénytársulás (asszociáció, fitocönózis). A társulásokat általában legjellemzőbb vagy a társulás arculatát alapvetően meghatározó növényfajok alapján nevezik el. A növényzet mai képét rengeteg tényező együttes hatása alakította ki. Az utolsó jégkorszak óta eltelt időben a vegetáció képe - a klímaváltozások hatására - többször is alapvetően megváltozott. Ennek részletes ismertetésétől itt eltekinthetünk, de helyenként - a szinte teljesen ember által uralt kultúrterületek esetében - utalunk a mai képet megelőző legutolsó ismert vagy feltételezett természetes növényzeti képre. Környékünk hajdani természetes növénytakarója kis, elszigetelt foltokban maradt fenn. A kicsiny, régi időket idéző maradványok - történelmi emlékeinkhez, városainkhoz hasonlóan - csak körültekintő figyelemmel, megfelelő kezeléssel tarthatók fenn. Ezeket a hajdan önszabályozó rendszereket ma - utánpótlódás híján - meg kell óvnunk a főként általunk okozott káros hatásoktól.

19 A növényzet megismerését kezdjük el az alacsonyabb fekvésű, Kisalföldhöz tartozó, Duna menti részeken, majd képzeletbeli túránkon kapaszkodjunk fel a környék dombjain, hegylábfelszínein keresztül a környező hegyek magasabb fekvésű területeire. Ha elindulunk az Esztergom és Tát közti Duna-partról kelet felé, a vízparti szukcessziósor tagjaival ismerkedhetünk meg. Közvetlenül a vízparton kialakuló, mindössze néhány lágyszárú növényből álló parti növényzet, és az ezt követő fás társulások egy része évente teljesen víz alá kerül. A vízzel borítottság időtartama és a talajvízszint közelsége szerint - általában a folyóval párhuzamosan - különféle növényzeti zónák alakulnak ki. A parti szegélynövényzet nagyfokú gyomosodása többek között az invazív aranyvessző (Solidago gigantea) terjedésének köszönhető. A víztől távolodva a fás vegetációt hajdanán a bokorfüzesek, a puhafa-ligetek, majd a keményfa-ligetek képviselték. Ma ennek csak töredéke nyomozható, hiszen nagy részükön jelenleg mezőgazdasági területek vannak. A bokorfüzesek kavicsos alapkőzeten, hosszú ideig vízzel borított részeken jellemzők, területünkön alárendelt szerepűek. A puhafa-ligetek is csak vékony sávban maradtak fenn, az alacsony ártér állandóan nedves talajú részein találhatók. Legismertebbek a fűzligetek, melyek lombkoronaszintjében a fehér fűz (Salix alba) és a csöregefűz (Salix fragilis) játszik fő szerepet. A potenciális vegetáció képében jelentősebb, nagyobb kiterjedésű területeken keményfa-ligeterdők kísérték a Dunát a magasabb ártereken. Ezek a tölgy-kőris-szil ligetek szintén csaknem teljesen eltűntek vidékünk mai növényzeti képéből. A néhány kis holtág környékétől eltekintve a Duna ezen magasabb árterein ma a levágott ligeterdők helyén legeltetett rétek vagy szántóföldek találhatók. Ezek az ártéri mocsár- és kaszálórétek nem túl fajgazdagok, mesterséges mivoltuk folytán csak a hagyományos kezeléssel tarthatók fenn. A Dunától távolodva a rétek egyre szárazodnak, de a mélyebb fekvésű részeken lévő kisebb-nagyobb tavacskák körül még nagy kiterjedésű nádasok találhatók. A nádasok {Scirpo-Phragmitetum) a mocsári növényzet jellemző képviselői. Legnagyobb nádasaink a Szentléleki-patak Esztergom felőli részein, a csaknem kiszáradt Öreg-tó, és a búbánat-völgyi Kerek-tó környékén találhatók. A nádasok nedvesebb részein külön asszociációként említhetők a gyékényesek, másutt a nádtippanos és aranyvesszős degradáltabb foltok. Az állandó vízfelülettel rendelkező sekély tavacskákban jellemző a látványos vízi hídőr (Alisma plantago-aquatica) és az úszó békaszőlő (Potamogeton natans). A lebegő hínár vegetációt képviselő békalencse fajok szinte mindenféle állóvízben előfordulnak. A nádasok közti kisebb sasos foltok közül a magassásos és a rókasásos a legismertebb. Helyenként ezeknél ritkább és értékesebb zsombéksásosokkal (Caricetum elatae) is találkozhatunk, s egy helyről a széleslevelű gyapjúsást (Eriophorum latifolium) is ismerjük. A Szentléleki-patak mentén vörös acsalapus (Petasites hybridus) magaskórós növényzetet is találunk. Az acsalapu, a podagrafű (Aegopodium podagraria) és a tavasszal tömeges salátaboglárka (Ficaria verna) állandó képviselői a társulásnak. A néhány helyen megjelenő kékperjés kiszáradó-láprétek (Molinietum

20 coeruleae) és sédbúzás mocsárrétek (Deschampsietum caespitosae) is értékes növényeket rejtenek. Ezek fenntartása szükségszerű lenne, amire ma a legjobb módszer a hagyományos nyár végi kaszálás. Ha ez sokáig elmarad, a szárazodás következtében a gyep cserjésedik, beerdősül. Környező hegyeinken lápi és mocsári vegetáció nemigen alakult ki. Ez elsősorban a vizet jól elvezető, s területünkön uralkodó mészkő alapkőzetnek köszönhető. A Kenyérmező-majornál hajdan meglévő tőzeges láprétről kipusztult néhány igen ritka, értékes növényfaj. A Gründl által innen említett Gentiana austriaca (ma Gentianella austriaca) igen ritka lápnövény, valószínűleg örökre eltűnt területünkről. A mocsaras területeket és a sávszerű fás vegetációt leszámítva, településeink környékén a sík, kisalföldi részeket szinte teljes egészében művelés alá vonták. A nagy kiterjedésű szántóföldeken évtizedek óta - a hatékony mezőgazdasági termelés érdekében - növényvédő szerek, gyomirtók rendszeres használata folyt. Sok jellegzetes szántóföldi gyomnövény eltűnt vagy nagyon megritkult. Ismert okok miatt átalakulóban levő mezőgazdaságunkra ma a mérsékeltebb vegyszerhasználat jellemző, így a visszaszorított gyomok újra teret hódíthattak maguknak. Eredetileg néhány ezer éve jelentek meg ezek, a főként mediterrán elterjedésű vetési gyomnövények, az emberi kultúrának köszönhetően. Legismertebb képviselőik, a konkoly (Agrostemma githago) és a kék búzavirág (Centaurea cyanus) szinte teljesen eltűntek, s a közönséges pipacs (Papaver rhoeas) is eléggé megritkult. A konkoly volt az első gyomnövény, melyet védetté nyilvánítottak, mert csaknem kipusztult a hazai flórából. Mostanában egyre több helyről jelzik újbóli megjelenését, terjedését, nálunk is újra találkozhatunk vele. Pirosló pipacsmezőket is egyre többfelé láthatunk. E kevésbé veszélyes gyomokat az újabb nyugat-európai szemlélet már történelmi-kulturális örökségnek tekinti, korlátozott fenntartását támogatja. A tájidegen gyomnövények azonban sokkal több problémát okoznak. Parlagokon, ártereken hódítanak a veszélyes, többnyire újvilági fajok. Sokak által ismert a számtalan kellemetlenséget okozó parlagfű (Ambrosia elatior), a magas aranyvessző (Solidago gigantea), a japán keserűfű (Reynoutria japonica), a betyárkóró (Erigeron canadensis), a kezdetben díszfaként ültetett bálványfa (Ailantus altissima) és a homokpuszták réme, a selyemkóró (Asclepias syriaca). Ezek kiváló inváziós terjedőképességgel rendelkező igénytelen fajok, melyek ellen csak az egyes területek hagyományos és rendszeres kezelésével vehetjük fel a harcot. Sajnos homokdombjaink közelében már több helyen észleltük a selyemkóró megjelenését. Irtása azért is fontos feladat, mert a homoktalajokon tömegesen elszaporodhat, s - egyes alföldi homokterületekhez hasonlóan - pompás homoki gyepjeinket is lehangoló tömegei áraszthatják el. A növényvilág - és az egész tájra jellemző élővilág - tehát dinamikus változásban van. Az ember megjelenésével ez a változás felgyorsult és részben irányítottá is vált. Ezt jól megérthetjük, ha a környező homokterületek élővilágának időbeli változását röviden áttekintjük. Megjegyzendő, hogy nálunk sem csak a homokon jellemző ez a változás, hanem máshol is, de ezt ezen a példán szemléletes bemutatni. A vegetáció nagyobb léptékű időbeli változásának kimutatására sokféle módszer ismert. A legmodernebb az egyes sztratigráfiai (rétegtani) egységek pollenanalízise. A fajokra jellemző alakú és mennyiségű pollenszemek alapján - melyeket az adott földtani réteg

21 a) b) c) Vetési gyomnövényeink: a) pipacs, b) konkoly, c) kék búzavirág (a, c: Schubert, b: Karsten nyomán)

22 tartalmaz - objektíven következtethetünk egy terület hajdani vegetációjára. Ennél léteznek egyszerűbb, de valamivel kevésbé megbízható módszerek is. Szemléletes lehet például paleotalajok kimutatása. Homokterületeinken, a Strázsa-hegy környékén, ma jellegzetes homoki gyepvegetációt is tanulmányozhatunk. Valószínűleg ezek a gyepek, vagy legalábbis egy részük másodlagos, részben antropogén hatásra kialakult növénytársulás. A homoki gyepek alatt kialakuló talaj jellemzően szürkés színű, néhány dm vastag, humuszos homok. Homokfeltárásainkban azonban jól megfigyelhetők - akár méteres vastagságban is - a hajdani barna erdőtalajok jellemző színű maradványai. Ezek a hajdani erdők itt a homokon valószínűleg pompás, nagy kiterjedésű gyöngyvirágos tölgyesek (Conuallario-Quercetum) lehettek. A hosszú idő óta itt meglévő emberi kultúrák ezen erdőket kitermelték, a területeket részben beépítették vagy valamiféle mezőgazdasági művelésbe fogták. A laposabb részeken szántóföldi növénytermesztés, a dimbes-dombos részeken a szőlőtermesztés és a legeltetés terjedt el. A meszes homokon a környező homokpuszták fajai nagy teret nyervén megtelepültek, s kialakították a maihoz hasonló képet. A területek kezelésének változásával tehát alapvetően megváltozhat az élővilág összetétele. A legfrissebb, többnyire negatív hatások közül, a motocrossozás, égetés, illegális szemétlerakás említhető. Ezek különösen az értékes, termőhelyérzékeny fajok eltűnéséhez, s így az élővilág szegényedéséhez, valamint erőteljes leromlásához, gyomosodáshoz vezetnek. Megmaradt homoki vegetációnk hol szebb, hol degradáltabb állományait - az Esztergom-kertvárosban évtizedekig állomásozó szovjet katonák gyakorlótereként szolgáló - Sátorkőpusztán, valamint a Strázsa-hegyek vonulata és a Szentléleki-patak közt elterülő homokos, homokos-löszös területen tanulmányozhatjuk. Az itt található meszes homokon kialakuló magyar csenkeszes homokpuszta (Festucetum vaginatae) szép tiszta állományai már csak néhány kisebb folton lelhetők fel. A Tábla-hegytől északkeletre képződő kisebb regressziós völgyek oldalán jellemzők e társulás legtisztább előfordulásai. Tipikus növényei a magyar csenkesz (Festuca vaginata), a homoki ternye (Alyssum tortuosum), a fényes sás (Carex liparicarpos) és sok más homoki növény. A ritkább növények közül említésre méltó a védett homoki kocsord (Peucedanum arenarium) és a bennszülött kései szegfű (Dianthus serotinus). A fűcsomók közt helyenként jelentős a szárazságot jól tűrő zuzmó- és mohafajok jelenléte. Megfigyelték, hogy az antropogén hatásokra (tankcsapás, lövészárok...) felnyíló zártabb gyepek helyén sokszor a ritkább rákosi csenkesz (Festuca x wagneri) jelenik meg a magyar csenkesz (Festuca vaginata) helyett. Az esztergom-kertvárosi repülőtér sík homoki gyepjében helyenként gyakoriak a savanyodásra utaló keskenylevelű sás (Carex stenophylla) foltjai. Jóval nagyobb területen jellemzők a kissé degradált lejtősztyepprétek és a homokpusztarétek. Ezek jóval zártabb és fajgazdagabb gyepek. Nálunk kissé meszes, löszös homokon alakultak ki, a hegylábfelszínekre is felkúsznak. E rétek nagyon fajgazdagok, uralkodó gyepfajuk a barázdált csenkesz (Festuca rupicola) és helyenként a csinos árvalányhaj (Stipa pulcherrima). Pillangósvirágú növények nagy számban jellemzőek, s köztük értékes ritka fajok is előfordulnak. Ilyen például a nálunk igen ritka szártalan csüdfű (Astragalus excapus ) és a szinte általánosan elterjedt Borbás-kerep (Lotus borbasii). Gyakori benne a védett tava-

23 szi hérics (Adonis vernalis), a leány- és a fekete kökörcsin (Pulsatilla grandis, Pulsatilla pratensis ssp. nigricans) és helyenként a homoki nőszirom (Iris arenaria) is megjelenik. E pompás virággazdag társulás ad otthont az egyre ritkuló homoki szalmagyopárnak (Helichrysum arenarium), az elegáns piros kígyószisznek (Echium russicum) és sok más homokot kedvelő növénynek. E növénytársulás leromlottabb változataként fogható fel a homoki legelő (Potentillo arenariae-festucetum pseudovinae). Itt már csökken a termőhelyérzékeny ritka fajok száma és egyre több zavarástűrő természetes gyomnövény jelenik meg. Gyakori a közönséges tarackbúza (Agropyron repens) és a bókoló bogáncs (Carduus nutans) nagymérvű elszaporodása. A tollas szálkaperje (Brachypodium pinnatum) uralta gyepfoltok, melyek kiirtott száraz erdők helyén a legjellemzőbbek, igen fajgazdagok s a lejtősztyeppekhez hasonlóan sok védett növényfajt rejtegetnek. A Gete lábánál kisebb, többnyire degradált löszpusztagyepek (Salvio-Festucetum rupicolae) is tanulmányozhatók. Ezek az alföldi gyepeknél szegényesebbek, a zárt homoki gyepekkel sok közös fajuk van. A legfontosabb gyepképző füvek a csenkeszek (Festuca rupicola, Festuca pseudovina), de gyakori a kunkorgó árvalányhaj (Stipa capillata) is. Legjellemzőbb lösznövényei közül a taréjos búzafű (Agropyron pectinatum), a kései pitypang (Taraxacum serotinum) és a ligeti zsálya (Salvia nemorosa) említhető. E helyen kell szólnunk arról a jellemző folyamatról, mely az ilyen és más gyepek kezeletlenségéből fakad; ez a gyepes területek cserjésedése. A kezelés (kaszálás, legeltetés stb.) felhagyása utáni években, évtizedekben a körülmények kedvezővé válnak fásszárú növényfajok megtelepedésére. Területünkön e cserjések közül a töviskesnek (Pruno spinosae-crataegetum) nevezett társulás a legelterjedtebb. Nevében is benne van, hogy legjellemzőbb fajai a kökény (Prunus spinosa) és a galagonya (Crataegus monogyna), valamint különböző gyepűrózsa-kisfajok (Rosa canina agg.). A cserjésedés természetvédelmi szempontból kedvezőtlen folyamat, hiszen a területünkön is értékes fajokat rejtegető gyepek összeszűküléséhez, megsemmisüléséhez vezet. Az erdős hegylábfelszínek és száraz hegytetők gyakori közössége a virágokban rendkívül gazdag, ritkás cseres-tölgyes (Quercetum petraeae-cerris). E klímazonális növénytársulás lombkoronáját uraló két tölgyfaj - a kocsánytalan- és csertölgy - nagyon könnyen megkülönböztethető a levelek, a terméskupacs és a kéreg alapján. A csertölgy (Quercus cerris) kéregrepedései narancsvörös színűek, terméskupacsa bozontos. A lombkoronaszintbe gyakran elegyednek más szárazságkedvelő fafajok is. Ezek közül a mezei juhar (Acer campestre) a leggyakoribb. A ritkás erdő cserjeszintje gazdag: somfajok, galagonya, rózsa, szeder, fagyai és kecskerágófajok uralják. A gyepszint fejlett, állandóan jelen lévő fajai, a felemáslevelű csenkesz (Festuca heterophylla) és a ligeti perje (Poa nemoralis). Helyenként gyakori az egyvirágú gyöngyperje (Melica uniflorá). Az erdő pompás virágai még egyes harangvirágfajok (Campanula persicifolia), a sárga gyűszűvirág (Digitalis grandiflora), a sátoros margitvirág (Chrysanthemum corymbosum), az édeslevelű csüdfű (Astragalus glycyphyllos) és még sok egyéb faj. Nem ritka egyes védett orchideafajok (Cephalanthera rubra, Platanthera bifolia) jelenléte. Sajnálatos, hogy környékünk cseres-tölgyesei helyén sok helyütt fajszegény, ültetett akácosok találhatók. Az akác pozitív tulajdonságai (jó

24 mézelő, kitűnő tűzifa) mellett fel kell hívnunk a figyelmet káros hatásaira is. Az akácültetvények teljesen tönkreteszik, elszegényítik a természetes vegetációt. Az akác (Robinia pseudoacacia) - mivel a pillangósvirágúakhoz tartozik - a gyökerein élő szimbionta baktériumok segítségével nagy mennyiségű nitrogént köt meg (gyökérgümő), így a talaj jelentős nitrogénterhelését csak néhány növény tűri el. Ezek közül leggyakrabban a csalán (Urtica dioica), a vérehulló fecskefű (Chelidonium május), a fényes gólyaorr (Geranium lucidum) és a zamatos turbolya (Anthriscus cerefolium) egyhangú tömegei uralják a gyepszintet. A természetvédelmi szervezetek nem szorgalmazzák és nem javasolják az akácosok telepítését. A helyenként megjelenő hárshegyi homokkő alapvetően más vegetációt hordoz, mint a területünkön oly elterjedt mészkő féleségek. Lokálisan, néhány homokkőkibúváson (Strázsa-hegy) - az alapkőzet savanyú jellegéből adódóan - mészkerülő tölgyesre (Genisto-pilosae-Quercetum) emlékeztető erdőt is találunk. Ebben savanyúságjelző fajok tömegesen fordulnak elő. Gyakori itt a mezei perjeszittyó (Luzula campestris), a borjúpázsit (Anthoxanthum odoratum), szép virágai a piros pozdor (Scorzonera purpurea), az enyvecske vagy ragadós szegfű (Viscaria vulgaris), a harangvirágok közeli rokona, a pompás kékcsillag (Jasione montana) és a ritka rózsás kövirózsa (Sempervivum marmoreum). A molyhos cseres-tölgyes (Orno-Quercetum) főként hegyeink platójának peremén és alacsonyabb fekvésű déli lejtőjén jelentkezik. A virágos kőris (Fraxinus ornus), a molyhos- és csertölgy (Quercus pubescens, Q. cerris) mellett a mezei juhar (Acer campestre) és a barkóca berkenye (Sorbus torminalis) is gyakran előfordul. A lazán záródó lombú erdő fénygazdag, cserje- és gyepszintje legtöbbször igen fejlett. Egyik legjellemzőbb növénye a bajuszos kásafű (Piptatherum virescens), melynek fűcsomói könnyen felismerhetők. Gyakori itt az erdei gyöngyköles (Lithospermum purpureo-coeruleum), a színeváltó kutyatej (Euphorbia polychromá), a bablevelű varjúháj (Sedum maximum), a soktérdű salamonpecsét (Polygonatum odoratum) és még sok pompás növény. Értékes fajokban is bővelkedik; helyenként előfordul legszebb szellőrózsafajunk, az erdei szellőrózsa (Anemone sylvestris), a nagyezerjófű (Dictamnus albus) és az igen ritka gérbics (Limodorum abortivum). A meredek déli lejtőkön felkapaszkodva, mozaikosan egymásba fonódó növénytársulásokkal találkozunk. Ezek fajösszetétele egymással keveredik, sok növény a hasonló életfeltételeket biztosító asszociációk mindegyikében előfordulhat. Ilyen - a mediterrán tájak arculatát idéző - részeken nagyon sok értékes növénnyel és társulással találkozunk. A meredek déli lejtőkön élő bokorerdők közül területünkön a sajmeggy-molyhos tölgy bokorerdő (Ceraso-Quercetum pubescentis) a legelterjedtebb. A sanyarú feltételeket biztosító kopár mészkősziklákon a két névadó fafaj - a sajmeggy (Cerasus mahaleb) és a molyhos tölgy (Quercus pubescens) - alacsony, girbe-gurba törzsű példányai alkotják a társulás lombkoronaszintjét. Gyakran elegyedik közéjük a húsos som (Cornus mas), a galagonya (Crataegus monogyna) és az ostorménfa (Viburnum lantana). Aljnövényzetében a mészkősziklák kínálta száraz és meleg életkörülményeket kedvelő erdős-sztyepp növények" dominálnak, keveredvén a száraz gyepek fajaival. Szinte mindenütt megtaláljuk a közönséges méreggyilkot (Vincetoxicum hirundinaria), gyakori a piros gólyaorr (Geranium sanguineum) és

25 helyenként tömeges az erdei gyöngyköles. Ez a szép, kék virágú növény nevét a nyár végétől látható pici, fehér, kemény, gyöngyszerű terméséről kapta. Mivel a társulás erdészeti szempontból nem túl értékes, több helyen igen jó állapotban maradt fenn. Gyepszintjében sok értékes, ritka növénnyel találkozhatunk. A pompás tarka nőszirom (Iris variegata), a magyar zergevirág (Doronicum hungaricum), a méregölő sisakvirág (Aconitum anthora) a társulás jellemző védett növényei. Legszebb bokorerdőink a Kesztölc feletti Fehér-szirten találhatók, itt figyelhetjük meg ritka bennszülött növényünket, a magyar bogáncsot (Carduus collinus). Andezitből álló hegyeinken a sajmeggyes bokorerdő kissé fajszegényebb változata alakult ki. A társulás jellemző növénye itt a sziklai csenkesz (Festuca pseudodalmatica), de sok, mészkövön kialakult bokorerdővel közös növénye is van. Általában e társulással mozaikosan találhatók a fajgazdag pusztafüves lejtősztyepprétek (Cleistogeno-Festucetum rupicolae) kisebb-nagyobb foltjai is. Ez a sziklapadokon gyakori gyeptípus nagyon fajgazdag. A szinte teljesen zárt gyepet néhány fűféle nagyfokú dominanciája jellemzi. Leggyakoribb gyepképző a pusztai és a vékony csenkesz (Festuca rupicola és F valesiaca), valamint a kunkorgó és a csinos árvalányhaj (Stipa capillata, Stipa pulcherrima). Az árvalányhajas részek inkább a természetközelibb állapotokat tükrözik, míg a zavartabb részeken a fenyérfű (Bothriochloa ischaemum) feldúsulása jellemző. Ez a védendő növényközösség nagyon színes és látványos. Gyakoriak a kakukkfűfajok (Thymus), a molyhos napvirág (Helianthemum ovatum), a rekettyelevelű gyújtoványfű (Linaria genistifolia), a sárga hagyma (Allium flavum), a csabaíre vérfű (Sanguisorba minor), a mezei iringó (Eryngium campestre), és még sok más, száraz gyepekre jellemző növény. Védett növényei közül a tavaszi hérics (Adonis vernalis) általánosan elterjedt, de a pompás kökörcsinfajok is sokfelé előfordulnak. A kései perje (Cleistogenes serotina) névadó mivolta ellenére csak helyenként, a meredekebb, sziklásabb részeken lép fel nagyobb tömegben. Ez az értékes és gyakori társulás sokszor egészen a hegylábi részekig lekúszik. Környékünkön ritkább a főként dolomitra és sziklatörmelékes területekre jellemző sziklafüves lejtősztyepp (Chrysopogono-Caricetum humilis). Nálunk a Strázsa-hegyeken és a Kétágú-hegy területén és közelében találjuk legszebb előfordulásait, de a Gete-csoport hegyein is megvan. A lappangó sás (Carex humilis) és az élesmosófű (Chrysopogon gryllus) mellett csenkesz- és árvalányhajfajok is jelentős gyepalkotók. A száraz sztyepprétekre általánosan jellemző fajok mellett néhány ritkaságnak is e társulás ad otthont. Itt fordul elő a védett ezüstaszott (Paronychia cephalotes), a magyar imola (Centaurea sadleriana) és a fehéres csüdfű (Astragalus vesicarius ssp. albidus). A törmelékesebb, sziklásabb részeken élő növények közül megemlíthető az osztrák pozdor (Scorzonera austriaca), a magas gubóvirág (Globularia punctata) és a hegyi gamandor (Teucrium montanum). Andezithegyeinken ezeknél fajszegényebb szilikát sziklagyepeket (Minuartio-Festucetum pseudodalmaticae) találunk. A nyílt sziklafelszíneken, sziklahasadékokban kevés fajjal jellemezhető sziklabevonat- és sziklahasadék-gyepeket (Asplenio-Melicetum ciliatae) tanulmányozhatunk. Ezek jellemző faja az aranyos és kövi fodorka (Asplenium trichomanes, A. ruta muraria), valamint a prémes gyöngyperje (Melica ciliata). Rajtuk kívül még néhány pozsgás növényt; a sárga kövirózsát, (Jovibarba hirta), a fehér, a hatsoros és a borsos varjúhájat (Sedum album, S. sexan-