Bindorffer Györgyi Névhasználat és hazafiság a dunabogdányi sváboknál

Átírás

1 8fejezet.qxd :10 Page 1 Bindorffer Györgyi Névhasználat és hazafiság a dunabogdányi sváboknál 1. Bevezetés között egy kutatást végeztem Dunabogdány faluban, amelynek során a magát svábnak, illetve sváb anyanyelvûnek definiáló kisebbség kettõs identitáskonstrukciója, továbbá etnikai és nemzeti elemei szervezõdésének és reprezentációs formáinak feltárását tûztem ki célul. A kutatás elsõ fázisában a sváb kisebbség etnikai identitásának történelmi alakulását, jelenlegi állapotát, harmonikus, illetve konfliktusos megnyilvánulásait vizsgáltam. A vizsgálat második szakasza a nemzeti identitás, a hazafiság és a nemzeti szocializáció kérdéskörére koncentrált. A kutatás módszertanának kialakításához interdiszciplináris szempontokat figyelembe véve a tradicionális angolszász antropológia, az oral history és az etnográfia életrajzi kutatási módszerére, valamint a szociológiai mélyinterjúk biztosította adatgyûjtési módszerekre támaszkodva igyekeztem az adott kutatási szituációban leginkább használható kombinációt alkalmazni. Az adatfelvétel résztvevõ megfigyeléssel, a közösség mindennapi életében való részvétel során folytatott különbözõ idõtartamú strukturálatlan beszélgetések keretében történt, kiegészítve, mintegy kontrollként, az identitás alakulásának feltárására és rekonstrukciójára alkalmas strukturált családtörténeti és életútinterjúk, valamint témaorientált interjúk készítésével. A feldolgozás szempontjait figyelembe véve a lakosságot három generációra osztottam. A vizsgálat során az elsõ generációba a falu legidõsebb, éves lakóit soroltam, tehát azt a generációt, amely 1945-öt már felnõttként élte meg, s egyik legfontosabb generációs alapélménye a kitelepítés volt. Közülük 89 fõ (56 nõ és 33 férfi) ma már nyugdíjas, felnõtt életében többségében paraszti foglalkozást ûzõ falubeli. A második generációba az között születettek, tehát a vizsgálat idején évesek kerültek. E korosztály tagjainak alapélményét a közösség zártságának második világháború utáni folyamatos oldódása és a megnövekedett mobilitási lehetõségek jelentik. A 148 fõ (82 nõ, 66 férfi) iskolázottsága ellenére nem tudott elszakadni a földtõl, és szabadideje jelentõs részében a családi 167

2 8fejezet.qxd :10 Page 2 szõlõben vagy gyümölcsösben tevékenykedik. A harmadik generációhoz soroltam az között születetteket, tehát a éveseket. 53 fõ (29 nõ, 24 férfi) alapélménye az etnikai határok átjárhatósága és iskoláztatása révén a magyar nyelv anyanyelvként való elsajátítása. Korábban ez a generáció munkalehetõségek híján eljárt a faluból, a vállalkozási lehetõségek növekedésével azonban lakóhelyén próbál magának egzisztenciát teremteni. 2. Névhasználat név, származás, csoporttagság Sem a nemzet, sem a nemzeten belül élõ etnikai csoport nem létezhet tagjainak a csoport létére vonatkozó feltételezése nélkül (Csepeli 1992). A létfeltételezés tudatosítására, a csoportazonosság és a csoport mint kommunikációs, interakciós, kulturális és nyelvi rendszer határainak kijelölésére, valamint a csoportok megkülönböztetésére és elkülönítésére, a csoporttagság meghatározására mind a nemzet, mind az etnikai csoport esetében az elõvilág által kidolgozott név, az etnonim (Schütz Luckmann 1990) használata szolgál. A név képzõdésének, képzésének két módja van: a társadalmi címkézés és az önelnevezés. Mindkettõ érzelmi hangsúlyokat hordoz, és tartalma, értelmezési tartománya nem esik egybe. 1 Attól függõen, hogy ki kit nevez el és milyen szempontok alapján, a név azonnal a visszautasítottak kategóriájába sorolja azt, akire vonatkoztatják ebben az esetben a névbe a hátrányos megkülönböztetés épül be, vagy ellenkezõleg, befogadja azt ebben az esetben azonosulási mintát kínál. Az embercsoportok észlelésére, azonosítására, valamint kategorizálására szolgáló külsõ névadás valamilyen vélt vonás tulajdonítása alapján történik, és hatással van, esetenként sorsdöntõ következményekkel jár a megnevezettekre (Kidder Stewart 1980). A nyelv által megõrzött, de azon túlmutató név, mint társadalmi toldalék, beépül az egyén vagy a csoport önmagáról kialakított képébe. Minden elnevezés különös hatalma, hogy kiemeli, eltúlozza, önkényesen feltételezi mindazon jelenségek hasonlóságát, azonosságát, rokonságát vagy összeillését, amelyekre kiterjed, s ezáltal mágikus jelentésszervezõ erõvel bír (Csepeli 1 Az önelnevezések etnocentrikusak és tartalmuk mindig pozitív. A címkézés a saját csoporthoz képest a megnevezett ilyen negatív tulajdonságára utal ezzel is kiemelve a címkézõ pozitívumait. 168

3 8fejezet.qxd :10 Page ). Az önelnevezés lehetõvé teszi a csoporttal való azonosulást, a mások által adott név elutasítását. A név elfogadásával azonosított identitás az önmeghatározás és az ingroup meghatározása közti viszony eredménye. A ki vagy kérdés diakron és szinkron dimenziókat egyaránt tartalmaz. Diakron dimenziója a származásra utal, és a múltból a jövõ felé mutat, míg a szinkron dimenzió a jelen viszonyait képezi le, és egyrészt az önkéntes csoporthovatartozást, illetve csoportelhatárolódást jelöli, másrészt a külsõ interpretációk önkéntes internalizálását vagy kényszerû beépítését. A névvel a csoport meghatározásán túl automatikusan kijelölhetõ a csoporttagság, mivel csak azokat fogadja be, akik a név által a csoportba sorolhatók. A név ezáltal határkijelölõ funkciót tölt be, tehát, hogy ki jogosult a név használatára, mindig a többség dönti el, és ennek megfelelõen a befogadás-kirekesztés ellentétpár mentén dõl el. Szemantikai univerzuma mentén kijelölhetõ az összetartozás és az elválasztódás tudata. A besorolás vagy a kizárás egyúttal értékelést is jelent; az értéktulajdonítás azonban soha nem magától a dologtól, hanem a dolog megítélésétõl függ (Strauss 1974); az idegenként való megítélés visszautasítást, az ismerõsség befogadást jelent; az értékelés szempontjait mindig a csoportnorma határozza meg. Wallerstein szerint az etnikai csoporttagság, a csoportba való besorolás társadalmi meghatározás kérdése: az önmeghatározás és a csoport általi meghatározottság eredõje (Wallerstein 1960: 131). A kulturálisan meghatározott nemzet és etnikai csoport tagsága ugyanakkor normatív szempontokkal telítõdik. A dunabogdányi sváboknál túl azon, hogy a csoport érdekeinek, értékeinek, céljainak elfogadása, követése a csoporttagságból következõen regulatív szabály, a nevet elfogadni és az adott etnikai csoporttagjának lenni a csoporttagság adottsága mellett egyúttal követelményként jelenik meg. A konszenzus a név alapján a csoport egyéni meghatározásokat figyelmen kívül hagyó kategorizálása okán azonban nem minden esetben jön létre. Az egyén felõl nézve a név ugyanis csak akkor jelöli ki automatikusan a csoporttagságot, ha az egyén a nevet elfogadja. A csoporttagság vállalása, a csoporttal való azonosulás és a csoportlojalitás az egyén szubjektív döntése, egyúttal az etnikai identitás legfontosabb dimenziója. Ahogy Barth (1996) mondja, ebben az esetben a csoporttagság ténylegesen maga az identitás. A csoporttagság ugyanakkor függ a csoport befogadási attitûdjeinek flexibilitásától, a csoport etnocentrizmusának mértékétõl. Míg Dunabogdányban a csoport tulajdonítása alapján az is a csoportba sorolható, akit ezt nem vállalja ebben az esetben a csoporttagság természetesen nem az identitás kérdése, addig ugyanezen a 169

4 8fejezet.qxd :10 Page 4 mechanizmus alapján kizárható az, aki tulajdonítási szempontjainak nem felel meg. Az önmeghatározás és a névhasználat sváb, magyarországi német a svábokat nemcsak a magyaroktól, hanem mind a magyarországi, mind a németországi németektõl elkülöníti. Egy válaszadóm szerint azonban a magyarországi németek névhasználata a németektõl nemcsak elkülöníti az itt élõket, hanem össze is köti õket, míg a sváb kifejezés nem hordoz magában ilyen tartalmat. 2 A névvel való azonosuláson, illetve névhasználaton az önbesorolást értem, azt, hogy valaki kijelenti-e: Én sváb vagyok. Bár a csoporthoz tartozók jelölésére használt névben kijelölhetõ az összetartozás tudatának határa, ennek ellenére a névhasználatot és a csoporttagságot szükségesnek tartottam megkülönböztetni. Amikor az egyén azonosul a névvel és a csoporttagságot is elfogadja, a két kategória megkülönböztetése nem szükségszerû, azonban a csoporttagság nem jelentett mindig névhasználatot is. Elõfordultak olyan esetek is, amikor a csoportba sorolás nem a név, hanem a származás vagy a kultúrahasználat alapján történt, illetve azokat a személyeket is a csoportba sorolták, akik nem vállalták a névhasználatot. A származás határát az õsök jelölik ki. Származását tekintve az a sváb, aki vállalja õseit, a csoporttagság kategóriája pedig azt jelenti, hogy valaki a név vagy a származás alapján az éppen adott pillanatban és viszonyok között az etnikai kisebbségi közösséghez tartozónak vallja magát, illetve származása alapján tõle függetlenül a csoport magához sorolja. A csoporttagság egyéni elfogadása a csoporttal való azonosulás szubjektív döntés eredménye és kijelöli az etnikai identitás határait. A név, illetve a névhasználat, a származás és a csoporttagság elemei között etnikai dimenzióban többszörös és többirányú kapcsolódás mutatható ki. Összefüggés van a név és a származás, a név és a csoporttagság, valamint a származás és a csoporttagság között. E három elem viszonyrendszere összefügg a csoport közösen megélt történetének értékelésével, a közös ellenség képzetével és az asszimilációs tendenciákkal. 2 A hivatalos magyar szóhasználatban magyarországi németeknek neveznek minden kulturálisan és nyelvileg inhomogén sváb csoportot. Németországban gyûjtõfogalomként a Donauschwaben elnevezés használatos két földrajztudós, a grazi Robert Sieger és a stuttgarti Herman Rüdiger után. Ezt a földrajzilag és történetileg egyaránt pontatlan elnevezést a két világháború közötti idõszakban a népiség politikai-ideológiai kifejezésére használták (Seewann 1992b). Manapság Németországban még mindig hallható ez az elnevezés, de egyre gyakoribb az Ungarndeutschen szóhasználat. 170

5 8fejezet.qxd :10 Page 5 3. Név és csoporttagság etnikai dimenzióban: Ki a sváb? Amikor az emberek bizonyos névvel kijelölhetõ csoportokhoz tartozónak gondolják és nevezik önmagukat, akkor viszonyítási alapot teremtenek a maguk számára ahhoz, hogy másoktól különbözõnek ( ) érezzék önmagukat, s mintegy ebben a folyamatban egyúttal megteremtik önnön azonosságélményük legszélesebb alapjait (Csepeli 1987: 152). Amikor azonban az egyén szituatíve meghatározottan, de egyszerre két csoporthoz sorolja magát, ezt a kettõs azonosságélményt különbözõ dimenziók mentén osztja meg. A név az etnikai tudás szintjén is megjelenik, hiszen olyan kategória, amely mentén az etnikai csoport is megkülönböztethetõ. A sváb etnikai elnevezés külsõ névadás eredménye, és nem csupán a Dunabogdányban élõket nevezik így. 3 A név az idõk folyamán olyannyira internalizálódik, hogy a társadalmi emlékezetben a csoportok eredeti neve elhomályosul, így például nem bajoroknak vagy frankoknak nevezik magukat. A továbbiakban a név elfogadására azért is kerülhetett sor, mert a sváb névvel kategorizált csoportok és csoporttagok nem éreztek ki belõle semmilyen negatív konnotációt, sértõ vagy gyalázkodó, illetve hátrányos megkülönböztetést hordozó tartalmat. A sváb (svób, svóv, svóbis, svauv) etnikai elnevezésbe nem épült be negatív értékítélet, olyannyira nem, hogy anyanyelvüket is így nevezik, s ha Dunabogdányban svábul beszélnek, akkor svábolnak (svóbeln). A sváb népnév tulajdonképpen a német szinonimájává vált, de nem tartalmazott semmiféle identifikációs utalást a származás helyére (Seewann 1992b). A dunabogdányiak népcsoportjukat magyarországi sváboknak nevezik, megkülönböztetvén magukat a németországi sváboktól. Dunabogdányban sváb az, aki annak vallja magát, illetve az önbesorolástól függetlenül mindenki, akit a sváb lakosság annak tart. A névvel való meghatározás és a név elfogadása, a csoport általi besorolás és a név általi 3 A magyarországi svábok etnikai elnevezése külsõ névadás eredménye. Az újkori, 18. századi német betelepülõk sváb elnevezése az egész Kárpát-medencében elterjedt, és így került be a szomszéd népek nyelvébe is, annak ellenére, hogy a magyarországi német népcsoporton belül arányuk csupán 2 százalék. A név elfogadásában kivételt képeztek a Nyugat-Magyarországon és a Börzsönyben élõ parasztok, akik még a török hódoltság elõtt kerültek Magyarországra (vö. Molnár Radó Tarján 1990). Mivel ezen a néven kizárólag a parasztokat tartották számon, sokhelyütt a sváb szó a paraszt szinonimája lett. Emiatt a németajkú polgárság magára nézve kifejezetten hátrányosnak tartotta (Manherz 1981, 1982, 1983; Hutterer 1975, 1984). 171

6 8fejezet.qxd :10 Page 6 önbesorolás nem minden esetben fedi egymást. A második és a harmadik generációban akadtak olyanok, akik nem svábnak, hanem magyarnak vallották magukat, de a faluközösség õket is a svábok közé sorolta. Egy magát magyarnak és magyar anyanyelvûnek valló értelmiségi nõ édesanyja azt mondja: Én a svábok közé számítom a lányomat és az unokáimat is. Akkor is, ha õk nem akarják. A võm is tagadja. Az õ nevével nekem ne mondja már senki, hogy nem sváb! A névvel való azonosulás nem függ attól, hogy az illetõ mindkét felmenõje sváb vagy sem. A csoport folytonosságának megõrzése szempontjából a vegyes házasságokból származó utódok hovatartozása nem egyértelmû. Ha egy ilyen személy szóba kerül, az elsõ generáció tagjai mindig megjegyzik, hogy az illetõ apja vagy anyja magyar. Találkoztam olyan második generációs asszonnyal, akinek az anyja magyar, mégis svábnak vallotta magát: Az én anyám magyar volt, de az apám nem innen vette el, N-bõl hozta. De engem az apai nagyanyám nevelt, aki nem is igen tudott magyarul, tõle tanultam svábul. Ha az egyik szülõ ez, a másik meg az, akkor a gyereknek kell eldönteni. Én is eldöntöttem. Én mindig is svábnak tartottam magam, ma is annak tartom. Magyarországon élõ, magyar állampolgárságú svábnak, és az anyanyelvem is sváb. De hiába a származás meg a neveltetés, a mi gyerekeink magyarnak vallják magukat, az idõsebbik még a származását is megtagadja. Mert õ úgy érez. Pedig mind a két szülõjük sváb! panaszolta egy idõsebb második generációs asszony. Az iskola sokkal erõsebb volt, mint mi. Azt mondja, nincs annak semmi értelme, hogy õ sváb lenne teszi hozzá a férje. Tehát olyanokkal is találkozhatunk, akiknek mindkét felmenõje sváb, mégis magyarnak vallják magukat. A svábként való önbesorolás, a sváb elnevezéssel való azonosulás, illetve a sváb etnikai csoporttagság elfogadásának alapja a származás, de lehet a nem mindenki által elfogadott név helyett a csoportba sorolás konszenzusának alapja is. A csoportnorma felõl közelítve svábnak csak születni lehet, a svábság nem választás kérdése. Sváb csak olyan személy lehet, akinek mindkét felmenõje sváb. Eszerint a származás nem csupán az elfogadóknál, hanem a nevet megtagadóknál is automatikusan kijelöli a csoporttagságot. A származás meghatározása a folytonosságot és az összetartozást hordozó tradíció kérdése és a csoport megmaradásának biztosítéka. A névvel való azonosulás megtagadásakor ( magyar vagyok ) a származás jogán mégis vállalható az etnikai csoporttagság is. Azonban a kettõs kötés etnikai szálai gyengébbnek mutatkoznak. 172

7 8fejezet.qxd :10 Page 7 Az egyén szempontjából a származás kérdése nem más, mint az õsökkel való azonosulásnak és a tradíciók tudomásulvételének a mértéke. A származásnak az etnikai identitás alakulásában játszott szerepe azonban nem egyértelmûen meghatározó. A származáson alapuló csoporttagság ugyan konszenzusos bázisnak tekinthetõ, amely esetünkben a svábként való önbesorolás, a névvel való azonosulás, a svábság, illetve a sváb etnikai csoporttagság vállalásának alapját jelenti, ám identitásképzõ és meghatározó tényezõvé csak ott válik, ahol az egyén azonosul a névvel és vállalja az etnikai csoporttagságot, tehát azt állítja, hogy sváb származású, és ennek alapján svábnak és nem magyarnak vallja magát. Esetünkben ebbe a csoportba sorolható az elsõ generáció minden tagja, és kevés kivétellel a második generáció képviselõi. Ugyanakkor azok a személyek, akik magyarként tartják magukat számon, azaz elutasítják a név használatát, nem feltétlenül tagadják meg származásukat. Ezek az általában második és harmadik generációs személyek sváb származású magyaroknak definiálják magukat a sváb származású sváboknak vallókkal szemben. Generációnként nézve az elsõ generáció egyöntetûen svábnak vallja magát: ebben az esetben a név adottság, a származás és a csoporttagság dimenziói lefedik egymást, és identitásukban egyformán fontos szerepet töltenek be. A névnek és a származásnak egyértelmû csoporthatár kijelölõ szerepe van. Egy válaszadó a névvel való azonosulást a következõképpen fogalmazta meg: Mi se németek, se magyarok, mi svábok vagyunk. Az elsõ generáció számára tehát a referenciacsoport egyértelmûen a sváb. E tekintetben a második generáció megoszlik. Válaszadóinak 74 százaléka svábnak, 26 százaléka pedig magyarnak vallotta magát. A magukat magyarnak definiálók mintegy felénél jelen van a sváb is vagyok, magyar is vagyok illetve a sváb se vagyok, magyar se vagyok önmeghatározás bizonytalansága is. A köztes állapot elsõsorban a vegyesházasságból származókat jellemzi, de a probléma a mindkét ágon sváb szülõk gyerekeinél is felmerül. A magukat sváboknak vallók esetében a származás és a csoporttagság egyenlõ súlyú identitáselemek. Véleményük szerint egy sváb akkor is sváb, ha nem tudja a nyelvet, mert az apja és az anyja is az. Ebben a csoportban olyan meghatározást is hallottam, hogy a sváb egyben német is. Az önmagukat egyértelmûen meghatározni nem tudók esetében a származás és a csoporttagság ha kismértékben is, de szerepet játszik, míg a nevet megtagadóknál a származás kismértékben számít, a csoporttagság mint olyan viszont (magától értetõdõen) fel sem merül. A második generációban 173

8 8fejezet.qxd :10 Page 8 a csoporttagság egyszerre adottság és a szituációnak alárendelt választás kérdése. A referenciacsoport meghatározását ebben a generációban a szituáció határozza meg. A faluban esetenként még a magukat magyarnak vallók is a sváb csoportmintákat követik, míg a falun kívül a magukat svábnak vallók referenciacsoportja a magyar. A harmadik generációi tagjai megoszlanak: magyarnak és sváb származású magyarnak vallották magukat. Az iskoláztatás nyomán bekövetkezett asszimiláció folyamatában számukra a referenciacsoport a magyar volt. A csoport normatív elvárásait teljesítve azonban nem tagadták meg származásukat, csoporttagságuk meghatározásában a vérségi, leszármazási szemponthoz tartották magukat. Egy válaszadóm szerint a svábok nem németek, és már lassan nem is svábok, hanem magyarok. Abból, hogy az etnikai csoporthoz való tartozásukat a származás alapján jelölik ki, és inkább mások nevezik õket svábnak, arra lehet következtetni, hogy a harmadik generációban az etnikai öntudat meggyengült, és a kettõs kötõdés nemzeti irányban mozdult el. Azonban az etnikai kötõdés jelenlétét mégiscsak jelzi, hogy esetenként részt vesznek a csoport életében és szolidárisak vele. A harmadik generációban tehát a csoporttagság elsõdlegesen szituatív választás kérdésévé vált. Nekem a svábság annyit jelent, hogy a nagyszüleim svábul szóltak hozzám. Ha a szüleinket nézzük, akkor mindketten svábok vagyunk, de mindketten magyarnak valljuk magunkat. A férjem Pesten dolgozik, a munkahelyén senki nem tudja, de senkit nem is érdekel, hogy sváb. Itthon az apjával és az idõsebbekkel is kizárólag magyarul beszél vallotta egy harmincas évei vége felé járó asszony. Szerintem az a sváb, aki annak tartja magát, attól függ, hogy õ hogy érez, mi fontos neki mondta egy fiatal férfi Nekem nem igazán fontos. A sváb névvel való azonosulás esetében az etnikai identitásuniverzum automatikusan és egyszerre tartalmazza a származást és a természetes csoporttagságot, a csoporttal való azonosulást és a svábként meghatározott önazonosság megkérdõjelezhetetlen tudatát és egyfajta autósztereotípiákban megvalósuló etnikai karakterológiát. Ebben az esetben az egyén önbesorolása megegyezik a csoportéval. A hit mûködése által a név révén elkülönített (Csepeli 1992: 60) etnikai csoport számára sem szorul bizonyításra a csoport értékes léte. Ebben a vonatkozásban a névhez való ragaszkodás az etnikai lét megõrzésének egyik záloga, s mint ilyen túlélési stratégiai elemként vehetõ számításba. A névvel való azonosulás megtagadása csak a második és a harmadik generációban fordult elõ. A sváb eredetû magyar kettõssége az asszimilá- 174

9 8fejezet.qxd :10 Page 9 ciót jelzi, miközben az egyén az õsökkel való azonosulással egyfajta múltba vetített sorsközösséget is vállal. Azok a személyek azonban, akik magyarnak vallották magukat és nem vállalták a közösséget a svábokkal, e disszonancia feloldásaként nem a falut, hanem általánosan a svábságot mint olyat nevezték meg. Ez arra utal, hogy a névvel való azonosulás hiánya nem jelenti egyúttal a származás és/vagy a szûkebb etnikai közösség megtagadását, de a csoporttagság vállalása szituatív jelleget ölt. A névhasználatról való lemondással vagy a névvel való azonosság tagadásával nem jár szükségszerûen együtt az etnikai identitás teljes elvetése, de mindenképpen gyengíti a származás mint identitásmeghatározó elem fontosságát. A harmadik generációban a származás önmagában már nem is identitásképzõ tényezõ. Ebben az esetben az önbesorolás csak a származást tekintve esik egybe a külsõ besorolással, a csoporttagság vállalásának szempontja szerint azonban nem. Ez a jelenség asszimilációs szándékoknak és törekvéseknek az eredménye és jelzi a kötõdések kettõs irányát. Név, névhasználat, származás, csoporttagság konstrukciójában egyetlen stabil elem található, és ez nem más, mint a származás. A névhasználatról való lemondás esetén a származás önmagában azonban nem identitásképzõ elem. Azonosulási keretként ez a kategória esetünkben csak a név és a csoporttagság egyértelmû elfogadásával együtt funkcionál. A csoporttagság szempontjából a svábsághoz tartozás vállalása csak azokban az esetekben volt igazán releváns elem, amikor a névhasználat és a származás együttes vállalásával társult. A névhasználat megtagadása és a származás vállalása esetében fennálló bizonytalanság eredményeképp a csoporttagság mint identitásképzõ elem nem szerepelt. Ennek alapján elmondható, hogy a kulturálisan meghatározott etnikai csoporttagság normatív szempontja, a beleszületés veszít jelentõségébõl és határkijelölõ szerepébõl. A bizonytalanságot növeli az a tény, hogy a csoport a névmegtagadóktól is megköveteli, de legalább is elvárja a csoport értékeinek, érdekeinek, céljainak tiszteletben tartását, azok elfogadását és követését. A csoporttagság és a névhasználat szituatív jellegébõl következik, hogy az identitás vállalása nem mindig jár együtt a csoporthoz való tartozás ak tív kinyilvánításával: a csoport tevékenységében való részvétellel vagy egyéb nyilvános szerepvállalással. A név a vállalt csoporttagsággal együtt a csoport életében túlélési funkciót tölt be, tehát ebbõl a szempontból kérdéses a harmadik generáció svábságának jövõje. 175

10 8fejezet.qxd :10 Page Név és csoporttagság nemzeti dimenzióban: Ki a magyar? Bibó István (1986) és Szûcs Jenõ (1984, 1985) többek között a társadalom demokratikus fejlõdése hiányának tulajdonítja a más etnikai csoportokat a nemzettestbõl kizáró kelet-európai koncepció kialakulását. Hiába mondja Csepeli György, hogy a természetes nemzeti identitásérzet alapvetõ feltétele, hogy a személy ugyanazt a nemzeti kategóriát alkalmazza saját magára, mint amelyet rá alkalmaznak az adott kategória hatálya alá tartozók, valamint azok, akik más nemzeti csoportok tagjai sorába tartoznak (Csepeli 1992: 113). Magyarországot olyan mélyen áthatja a kultúrnemzeti koncepció, melynek etnocentrista szemlélete az etnikai csoportok tagjait idegenként kategorizálja, hogy még napjaink tudományosságában is jelen van. Még mindig elõfordul, hogy a»magyar«önbesorolás megtörik a mások általi»nem magyar«meghatározás falanxán (Csepeli 1994: 22), és még mindig napvilágot látnak olyan megfogalmazások, amelyek szeretnék megszabni, hogy az etnikai kisebbségek milyen feltételek teljesülése esetén kerülhetnek a nemzeti identitás referenciális keretébe, azaz lehetnek tagjai a magyar nemzetnek. A német történeti nemzetkoncepció a magyar nemzetkoncepcióval egyetemben a nép (Volk) kultúráját és vérségi közösségét állítja ideológiája középpontjába. Kende Péter a nemzetkoncepciókat elemezve azt írja: A német nemzet a maga teljességében ennélfogva minden németül beszélõ, német kultúrájú népcsoportra kiterjed, bárhova helyzete is õket a történelem szeszélye (Kende 1994: 450). A kultúrnemzeti koncepció jegyében a svábok nem tartoznak a magyar nemzettestbe, mivel a természetes közösségekkel a nemzetet éppen a közös származás tudata köti össze (Katona 1996: 61). Ujváry ehhez hozzáteszi: az egy országban élõ idegen etnikumok egyedeinek az országgal szemben tanúsított ellenérzései a saját nemzetiségükkel való azonosságtudatot erõsítik és fokozzák az anyaország, azaz a saját népe, nemzete iránti identitás érzését (Ujváry 1991: 13). Az etnocentrikus alapokon mûködõ magyarországi xenofóbia (Csepeli 1996: 130) kultúrnemzeti tradíciója, a szélsõséges és exkluzív kultúrnemzeti koncepció azonban a közvéleményben az állampolgári nemzet javára veszített meghatározó és nemzethatárokat kijelölõ fontosságából. A magyarság megítélésében a többségi magyarok körében is elsõsorban az állampolgárság és nem a származás vagy a nyelv játszotta a fõszerepet; a magyarországi kisebbségeket is a magyar nemzethez sorolták (Lázár 1983, 176

11 8fejezet.qxd :10 Page , 1996). A magyar többség ilyen értelmû helyzetmegítélése a kultúrnemzeti koncepció kizárásra vagy csak feltételekhez kötött befogadásra alapozó ideológiájának gyengülésére utal, és az interetnikus viszonyok javulását jelzi. A svábokat a magyar nemzetbõl kizáró fent idézett állítások nem veszik figyelembe, hogy az identitás megválasztása és kinyilvánítása az egyén által csak a közösségben nyer értelmet, s ez egy vagy több adott közösséghez való önkéntes kötõdést is kifejezhet (Bíró 1995). Ahhoz, hogy a Magyarországon született és itt élõ svábok számára a magyar nemzeti identitás választása és kinyilvánítása vállalható legyen, a többség befogadó attitûdjein túl elsõdleges feltétel, hogy azonosuljanak a nemzet határait kijelölõ magyar névvel. A nemzeti tudás szintjén a magyar nemzetnév a sváboknál is relevanciával bír. A magyar vagyok meghatározás relevanciatartománya azonban csak részben fedi le a magyarokét és használata szintén helyzetfüggõ. A névvel való azonosulás és ezáltal a magyarsághoz mint nemzethez való tartozás, a magyar név által kijelölt szemantikai univerzum jelentéstartományában való részesedés a többségi magyar népességhez viszonyítva generációs különbségeket felmutatva részben más attribúciós bázison, megszorításokkal, szituatíve valósul meg (Csepeli 1992). Dunabogdányban a többségi magyarsághoz való tartozást, illetve a magyar név elfogadását az állampolgárságra, a születés helyére, a földrajzilag meghatározott, területhez kötött lakóhelyre, az iskolába járás helyére, a haza említésével kapcsolatos érzelmekre, az érte való munkálkodásra, az anyanyelvre és kultúrára hivatkozva határozták meg. A származás csak a vegyes házasságból születettek és magukat magyarnak vallók számára volt releváns. Arra a kérdésre, hogy milyen kritériumok alapján tartják magjukat magyarnak, a következõ attribútumokat említették (lásd 1. táblázatot). 1. táblázat: A magyarság attribútumai (az említések százalékában) Attribœtum ok 1.generÆci 2.generÆci 3.generÆci `llam polgærsæg SzÆrm azæs Sz letøs helye,lakhely H aza A nyanyelv,kultœra sszesen

12 8fejezet.qxd :10 Page 12 A hétköznapi tudatra a nemzet és a nemzeteszme a könnyû ismeretek szintjén természetes nemzeti identitásként való érzelmi átélése jellemzõ (vö. Csepeli 1987). Az elsõ generáció magukat egyöntetûen svábnak valló tagjai a magyarságot elsõsorban a hazához fûzõdõ érzelmi viszonyban ragadták meg, amihez a területi, valamint az állampolgári dimenzió társult. Válaszaik szerint származásukat és anyanyelvüket tekintve svábok, de magyar az állampolgárságuk, ez a hazájuk, mert itt születtek, itt jártak iskolába. A származás esetükben értelemszerûen nem játszott szerepet. Bár a magyarsághoz való tartozás kritériumai között a magyar anyanyelvet és kultúrát sem találták fontosnak, az elsõ generáció tagjai is jogot formáltak arra, hogy nyelvi és kulturális különbözõségük reprezentációja ellenére se vonják kétségbe a magyar hazához való tartozásukat. Ennek legfõbb indokaként és bizonyítékaként a magyar hazához való hûségüket említették. Döntõ érvként esett latba, hogy a második világháború utáni állampolgári jogoktól való megfosztás, a választásokból való kizárás ellenére sem akarták elhagyni Magyarországot; s amennyire lehetett, a kitelepítettek is igyekeztek visszatelepülni Dunabogdányba. A magyar név szemantikai univerzuma a svábok számára ebben a generációban nem tartalmazta sem a származást, sem az anyanyelvet, sem a magyar kultúra egy részét. Az összetartozás tudata a magyar csoporttagság, a közös magyar haza szeretete, a hazához való ragaszkodás és az állampolgárság mentén jelölhetõ ki. A második generáció nagy részének kezdetben tilos volt a svábság vállalása, a magyar iskolarendszer magyarnak szocializálta õket. Ennek ellenére (vagy éppen ezért) ebbõl a generációból csupán 26 százalékuk vallotta magát magyarnak, köztük is csak 7 százalékuk állította, hogy magyar anyanyelvû magyar, és 19 százalékuk pedig sváb anyanyelvû magyarnak definiálta magát (Bindorffer 1997). Megfigyelhetõ, hogy az elsõdleges csoporttagság meghatározása miként hat a magyarság vállalásának indoklására. Azok, akik a második generációban a sváb etnikai csoporthoz sorolták magukat (76 százalék), származásukat és egyre kevésbé használt, de érzelmi szempontból mégis fontosnak tartott anyanyelvüket vették figyelembe. A magyarság megélése, a magyar csoporttagság viszont, hasonlóan az elsõ generációhoz, elsõsorban az állampolgárságban, a magyarországi lakóhelyben és a hazaszeretetben nyilvánul meg. A magukat egyértelmûen svábnak vallók 68 százaléka pedig a saját falujukon kívül, a többségi magyar környezetben inkább magyarnak vallaná magát. A falun kívül senkit sem érdekel, hogy sváb vagyok-e. Felszállok a buszra, és már ugyanolyan vagyok, mint a többiek mondta egy férfi. A gyárban a svábok is magyarnak 178

13 8fejezet.qxd :10 Page 13 számítottak. Tudták, hogy Dunabogdányból járunk be, de soha senki nem bántott bennünket ezért. Igaz, ott egymás közt mi is magyarul beszéltünk emlékezett vissza egy ma már nyugdíjas másodgenerációs asszony. A generáció alsó határához közeledve egyre inkább az önként vállalt magyar csoporttagság, a névvel való explicit azonosulás, az anyanyelv és a magyar kultúra nagyobb arányú megjelenése jelenti a magyar vagyok tartalmát. A magukat magyarnak vallók esetében sem szakadt el azonban minden etnikai szál. Nálunk a családban mindenki sváb. Én már magyarul jobban beszélek és jobban is szeretek beszélni. Magyarnak vallom magam, de hogy mondhatnám az apámnak meg az anyámnak, hogy nekem nem fontos az, hogy õk, vagyis mi svábok vagyunk. Valahol mind a kettõ fontos. Mind a kettõ másként és másért fontos mondta egy értelmiségi nõ. A harmadik generációban amelynek tagjai egyértelmûen magyar anyanyelvûnek és magyarnak vallották magukat a magyarsághoz tartozást a kulturális-nyelvi és az érzelmi-territoriális dimenzió jellemzi. A nemzeti hovatartozás attól függ, amelyik országban él az ember, amelyiknek az állampolgára, beszéli a nyelvét, ismeri a kultúráját állították többen is. A magyar név szemantikai tartománya tartalmazta azokat az azonosulási kategóriákat, amelyek a többségi magyarságnál is megfigyelhetõk. Ugyanakkor a svábokhoz való tartozásuk kinyilvánításában kizárólag a származás játszott szerepet. Esetükben annak lehetünk tanúi, hogy a származás és csoporttagság meghatározása szétvált; a származás alapú etnikai önbesorolás még nem vesztette el teljesen meghatározó erejét, de szerepe kevésbé fontos az önmeghatározásában. Vélhetõleg az egyértelmû kulturális-nyelvi meghatározottság következtében kapott kisebb jelentõséget az állampolgárság. Az önmeghatározás bizonytalansága erre a generációra nem jellemzõ. Miközben egy édesanya magyar apától származó fiát keveréknek nevezte, a fiú így nyilatkozott: Figyelj, engem egyáltalán nem érdekel ez a magyar vagyok, sváb vagyok dolog. Sokkal jobban érdekel, hogyan szervezzem meg a nyárra a gyerekek nyaralását. De ha mindenképpen akarod, akkor magyar vagyok. Az öt dimenzió közül a generációs lépcsõzöttséget figyelembe véve az állampolgárság, a születési és lakhely, valamint a haza fontossága a fiatalabb generációk felé haladva csökken, míg a származás, a kultúra és az anyanyelv tekintetében növekvõ tendenciát figyelhetünk meg. Ez a tendencia a szocializációs hatásoknak, a vegyes házasságoknak és az ebbõl (is) eredeztethetõ asszimilációnak tulajdonítható. Az önmeghatározások alapján minden generációban kirajzolódnak a kettõs kötõdés vonalai. A dun- 179

14 8fejezet.qxd :10 Page 14 abogdányi svábok etnikai csoporttagságukat döntõen a származás alapján, a magyarokhoz való tartozásukat pedig elsõsorban az állampolgárság és az érzelmi típusú haza-meghatározások alapján kategorizálták. A fiatalabb generációkban megjelent a nyelv és kultúra fontossága, ami annak tulajdonítható, hogy ez a nemzedék már minden kétséget kizáróan a magyar kultúra szellemiségében nõtt fel. A magyar név vállalása az állampolgársággal együtt csoporttagságot jelent, alapot biztosít az azonosságtudathoz, odatartozást bizonyít és igényt tart a magyar nemzeti jelentésuniverzumban való sajátos, etnikailag átértelmezett részesedésre. 5. Haza, patriotizmus, nemzettagság A német polgárságban már igen korán nem utolsósorban az irodalmi propaganda hatására felvetõdik a haza és a vele szemben teljesítendõ kötelességek kérdése. A patriotizmus a lojális alattvaló állampatriotizmusában jelenik meg. Ebben a gondolatkörben a haza fogalma összeforr az állam fogalmával, a»patriotikus«jelzõ pedig egyértelmû a»vaterländisch«szóval (Pukánszky 2000: 18). A német polgárság a haza jogán tartja magát nacionalizált magyarnak, s nevezi magát Nationalunger -nek. A hazánkba telepített németség nem adta magát eszközül a magyarság ellen, inkább belsõleg és külsõleg alkalmazkodott a magyarsághoz, s ( ) teljes az egyetértés köztük (Pukánszky 2000: 23 24). Míg a sváboknak a betelepedés után megszakadtak a kapcsolataik a szülõfölddel, addig a német polgárság nem vágta el a szálakat. A kapcsolattartást a közös határ hiánya is akadályozta. Nyelvi-kulturális magára hagyatottsága, a német nemzeti fejlõdésbõl való kimaradása következtében, és ebbõl eredeztethetõ hiányai pótlására az új hazában a sváb parasztságnak nem volt más választása, mint igénybe venni a magyarországi államiság születõ intézményeit, majd szimbólumrendszerét. Már az õseink sem akarták magukat idegennek érezni az új hazában, szeretni akarták. Miért is ne akarták volna, hisz otthonuknak választották? mondta egy értelmiségi fiatal. A betelepedés után a svábok magukkal hozott hagyományos csoportosítási, önbesorolási támpontjai az új környezetben természetszerûleg érvényüket vesztették. Hazát váltottak, ahol a mitikus származástudaton alapuló nyelvi-etnikai kultúrnemzet ideológiája értelmében megkülönböztetett 180

15 8fejezet.qxd :10 Page 15 kisebbségként kellett magukat újradefiniálni. Ez az eszmevilág eleve kizárta a kisebbségi etnikumokat a nemzet testébõl, és nemzetiségként, a nemzettestbe ékelõdött idegen származású és kultúrájú kisebbségként tételezte õket (Szabó ). Így bár a német polgárság erõsebben összeforrasztotta magát a magyarsággal a 20. századig még elvben sem teremtõdött meg annak a lehetõsége, hogy részesei legyenek a magyar nemzeti identitás kialakulási folyamatának, megszilárdulásának és a magyar nemzeti tudat elsajátításának. Nemzeti identitásuk kialakulását olyan objektív okok is hátráltatatták, mint az irodalmi magyar nyelv ismeretének hiánya. A nemzet és a nemzeti identitás kérdésében a 19. század hozott döntõ fordulatot. A század elsõ évtizedeiben a német polgári értelmiség szemléletének középpontjába a magyarság szellemi birtokállományát állította, és vált a magyar nemzetiség buzgó híve, a jó patriótából lelkes hazafi (Pukánszky 2000: 32). A magyar többség nemzeti kategóriáival szemben hasonlóan a német polgársághoz a sváb parasztoknak sem voltak saját, a többségétõl eltérõ, más nemzeti kategóriái, amelyekkel azonosulhattak volna. A német polgárok és a sváb parasztok ezért az államiság hiányát nem saját nemzeti törekvésekkel, hanem a magyar államiság elfogadásában vélték megvalósíthatónak. Míg a disszimiláció irányában elinduló magyarországi kisebbségek identitásában egyre kevésbé volt helye a magyar államiságnak, addig a németek egyre nagyobb mértékben elfogadták, annak ellenére, hogy rájuk nézve is helytálló az a gondolat, mely szerint a keletközép-európai térségben létrejövõ nemzeti államok által fölkínált állampolgári státus a kisebbségbe szorult százezres, milliós tömegek esetében nem esett (s nem esik) egybe a származási, anyanyelvi, kulturális és perceptuális jegyek által meghatározott nemzeti identitással, melyet etnikai, nemzetiségi, kisebbségi identitásként kénytelen megjelenni (Csepeli 1992: 36). Az immobil sváb parasztok tömegesen nem vették át a mobil német polgárságnak az 1840-es évektõl kezdõdõen kialakuló asszimilációs mintáit, mégis 1848-ban mindkét csoport kész volt támogatni a szabadságharcot és hazaszeretetét bizonyítani (Dunabogdány 200 nemzetõrt állított ki). A magyar hazafiság érzése ekkor lépi át a városi kereteket, és terjed ki a vidék, így a 18. században betelepült délvidéki németség, a svábság falusi földmûvelõ és iparos tömegeire is (Bellér 1981: 95). A parasztok esetében a hazafiság így kapcsolódott össze az államiság elfogadásával. Az asszimiláción még innen lévõ svábok a közös haza szeretetén alapuló áldozatkészsége, hazafisága, a szabadságáért folytatott harc vállalása az elsõ jele a magyar nemzeti identitás befogadási hajlandóságának. A nemzeti érzés morális mo- 181

16 8fejezet.qxd :10 Page 16 tivációját és legitimációját a németek számára tehát a patriotizmus jelentette. Így vált a patriotizmus etikai kategóriája a haza szeretetén túl a nemzeti ideológia, az önálló államiságért küzdõ nemzeti idea központi kategóriájává, s kapcsolódott össze a magyar államiságot hordozó nemzettel és 1848/49 nemzeti mozgalmával. Itt ismét szükséges megemlíteni, hogy a svábok nem alkottak homogén nyelvi-kulturális egységet. Ennek következtében az etnikailag meghatározható összetartozástudat a szülõfalu határában a legtöbb esetben véget is ért. A szülõfalu határán túlmutató kötõdések és kapcsolatok magyarok voltak (Seewann 1992a: 304). A svábok a katolikus vallásgyakorlás és a közös történelmi sors vállalásának bázisán a 19. század folyamán mély gyökereket eresztettek a Duna-medencében, és sokirányú konszenzust alakítottak ki a többséggel az életvezetés, a politikai hovatartozás és a kölcsönös lojalitás területén. A nemzet iránt érzett lojalitás talán a nemzeti identitás egyik legkorábban jelentkezõ eleme. Kialakulásának közösségi és tudati elõzményei vannak (Bibó 1986). Azt a közösségi élményt, amely alapjául szolgálhatott a lojalitás kialakulásának, a polgárosodni szándékozó magyarok, svábok és németek közös érdekei, az alattvalóként megélt közös elnyomatás jelentette. A közös problémák megoldását célzó 1848/49-es forradalom és szabadságharc fordulatot hozott a közeledésükben. A függetlenedési szándék kudarcát magyarok, a német iparosok és a sváb parasztok egyformán megszenvedték, s a közös történelmi sors ugyancsak összekovácsoló erõként hatott. A Dunabogdányban hallottak szerint ekkor terjedt el a wir sind ungarische Schwaben önelnevezés. A svábok tudatában állam és haza egységében ekkor jelenhetett meg elõször a magyar névvel való azonosulásban és patriotizmusukban manifesztálódó nemzet iránti lojalitás érzése. A nemzetépítés folyamatában az etnikai kisebbségek identitásszabadságának határait az asszimiláció logikája és az állammal való azonosulás, illetve az iránta érzett lojalitás szabja meg. A magyar államiság elfogadása azonban a sváb parasztok számára önmagában még nem jelentett asszimilációs szándékot, és a 19. században a kettõs identitás konstrukciója sem volt egyértelmû képlet, de a közösen megélt és egyöntetûen megítélt történelmi sorsfordulókkal együtt elõkészítette a talajt a nemzeti azonosulás számára. Az állampolgári státus pedig a polgárosodni kívánók számára nem asszimilációs kényszerként, hanem asszimilálódási lehetõségként jelent meg, s így lojalitási konfliktusok is ritkábban terhelték meg többség és kisebbség kapcsolatát. 182

17 8fejezet.qxd :10 Page 17 A magyar állampolgárság a svábok számára nem jelenti a származási és/vagy kulturális különbségek eltûnését, ugyanakkor nem jelenti állampolgárság és nemzetiség konfliktusát sem. A közép-kelet-európai mintától eltérõen a svábok számára állampolgárság és nemzettagság egybeesik. A nemzettagság legitimálását az idõsebb korosztályok szármára nem a származás vagy a homogénnek mondott magyar nemzeti kultúrában való osztozás, hanem az állampolgárság biztosítja. Az állampolgárság, a hazakeret hiányt pótol, és lehetõséget teremt számukra egy más kulturális közegbe való beilleszkedésre, érzelmi azonosulásra és tegyük hozzá, az asszimilációra. Dunabogdányban magyarnak lenni az állampolgárság, a hazaszeretet kritériumai mellett azt jelenti, hogy szorgalmas állampolgárai a hazának, mindig ezért az országért dolgoztak, soha sem tettek ellenére, s a kitelepítéskor nem akarták a hazájuknak választott és vallott Magyarországot elhagyni. Saját pozitív etnikai sztereotípiáikat vetítik rá nemzettagságukra is. A svábok döntõen állampolgári csoporttagsága és nemzethez kötõdése a kutatás idején tapasztaltak alapján pontosan ezt támasztja alá. A fiatalabb generációk esetében az állampolgárság mellett a kulturális legitimáció is megjelenik. A haza mindig az idegen(ség) ellentétfogalma (Bausinger 1991: 4), a bizalom identitásunk folytonosságában, a cselekvés társadalmi és anyagi terének állandóságában (Giddenst idézi Morley Robins 1996: 457). A haza az otthonosság érzésének egyik megjelenítõje, ahol az ember jól érzi magát, és mikor átlépi hazafelé a határt, azt mondja: mindenütt jó, de a legjobb otthon. A anyaország az évszázadok folytán a svábok számára idegenné vált. Az anyaország, a Harmadik Birodalom fennállása idején fordult a dunai svábok felé, tragikus következményekkel járó eszközökkel akart visszanémetesíteni, azaz erõszakkal a Birodalomba telepíteni. Hogy mennyire nem érezték anyanemzetüknek a svábok Németországot, arra a kitelepítettek keserû megnyilvánulásaiból lehet következtetni. A svábok hazaképét illetõen egyértelmûsíthetõ, hogy hazájuknak az ismerõsség és az otthonosság, a kitelepítések idején is bizonyított alternativátlanság okán Magyarországot, de ezen belül is a szûkebb falukörnyezetet tartják. A svábok megkülönböztetik a rokonságot hangsúlyozó õshazát, ami értelmezésükben az elvándorlás helyét, a kibocsátó anyaországot jelenti, amitõl elszakadtak ( Vaterland, Land der Väter) a jelenlegi otthont jelentõ hazájuktól, ami a Heimat tartalmával azonosítható. Az otthon iránti érzéseket, természetes kötelékeket az ember nem választja, [ezek] 183

18 8fejezet.qxd :10 Page 18 természetes adottságok és a hazáért való élet feláldozása morális nagysággal bíró tett (Anderson 1991: ). A svábok számára a haza a mai napig választott és választható kategória, de a választott hazáért való önfeláldozás teljesen természetes számukra. A dunabogdányi svábok hazaképében nincs külön német õshaza és magyar haza. A svábok számára egy haza van, s az generációtól függetlenül egyértelmûen Magyarország. Magyarország hazaként való elfogadását és a magyar hazakép kialakulását az a tény is befolyásolta, hogy a bevándorolt svábok származási helye a feledés homályába merült. Müller-Guttenbrunn (1904) szerint a Németországot elhagyók mentesek voltak a nemzeti büszkeség és az összetartozás tudatától. Sorsukat az új egzisztencia, az új otthon és az otthonosságérzés megteremtése határozta meg. Dunai svábokká, magyarországi németekké (úgy, ahogy ellõttünk állnak), az új falu, az új vidék, az új haza alakította. A magyar haza a svábok számára a magyarokhoz hasonlóan ugyanúgy a megtapasztalt életút kérdése, a táj és a történelem, valamint a magyarokkal közösen megosztott tér és a közös idõ egységének megélése, az életvilág közvetlenül megtapasztalt valósága, elsõdleges emocionális vonatkoztatási és értelemorientáló keret, interakciós tapasztalat, áttekinthetõ mikrokozmosz, a generációkon keresztül átöröklõdött viselkedésminták, normák és az identitás alakulásában közrejátszó magátólértetõdõségek közege. A haza ezenkívül olyan interakciós és kommunikációs tér, amely biztosítja az egyén számára a társadalmi részvétel lehetõségét, amelyben tájékozódni tud, kiismeri magát, s az ismerõsség okán kialakul otthonosság- és biztonságérzete. A haza az állampolgárság általi jogviszony; ami ebben az értelemben nem csupán emocionális, de politikai egyértelmûséget, gazdasági és szociális biztonságot is jelent. A haza az élettörténet része, s az élettörténetek keretét és helyszínét több generációra visszamenõen egyértelmûen Magyarország jelenti. A svábok életvilága a magyarokkal közösen megosztott Magyarországon konstituálódik. Minél szorosabban kötõdik az egyén élete a hazához, annál erõsebb kapcsolat alakulhat ki az ott élõ többséggel, a többségi kultúrával és identitással. Mi a szüreti bálra magyar ruhába mentünk táncolni! És én sokkal szebbnek találtam, mint a sváb népviseletet mesélte egy asszony a második generációból. Úgy gondolják, ugyanolyan joguk van Magyarországot hazájuknak nevezni, mint a többségi magyaroknak. A második világháború elõtti években az úgynevezett Heimatlieder -ek voltak hivatva Németországhoz mint hazához kötni a svábokat, amelyek azonban még az elsõ generáció számára sem bírtak olyan erõs kötõerõvel, hogy az otthonuk elhagyá- 184

19 8fejezet.qxd :10 Page 19 sára késztette volna õket. A német haza hívószavait például Heimatstil, Heimatromane, Heimatfilm vagy nem ismerik, vagy nem kelti fel bennük az otthonosság érzését. A Németországgal fenntartott kapcsolatokat ma részben a természetes kíváncsiság, részben a hasonló sztereotipizáció alapján kialakult büszkeség, az egyre inkább erõsödõ gazdasági érdek motiválja. Az elsõ generáció kapcsolata Németországgal a kitelepítetteken keresztül vált keserû valósággá. A második generációból egyesek Németországban vélik etnikai identitásuk megerõsítésének bázisát megtalálni, a második generáció magukat magyarnak valló tagjai és a harmadik generáció egy része érzelmi szempontok helyett gazdasági, utilitarisztikus szempontokat preferálnak. Ami az ország elhagyását illeti, mind a két korosztályból emigráltak Németországba. Magyarország elhagyását azonban az itthon maradottak nem érzelmi okokkal, hanem a fejlettebb Németország, a jobb megélhetés vonzerejével, házasságkötéssel, valamint a kitelepített rokonok kapcsán a viszonylag könnyebb beilleszkedés reményével indokolták. Az, hogy az emberek mennyire kötõdnek saját nemzetükhöz, attól is függhet, hogy mennyire ragaszkodnak megszokott környezetükhöz (Lázár 1996: 21). A dunabogdányiak nemcsak a hazájuknak elismert Magyarországot, de falujukat sem hagyják el szívesen. Ha generációk szerint vizsgáljuk a kérdést, akkor csupán a helyhez kötõdés indokai változnak. Az elsõ generáció tagjainak szoros kötõdése falujukhoz a múltban gyökerezik. Amellett, hogy még a szomszédos Visegrádon sem értik nyelvüket, itt születtek és itt nõttek fel, itt jártak iskolába, s ami nagyon fontos, szüleik, nagyszüleik a falu temetõjében vannak eltemetve. Magyarország elhagyása az átélt kitelepítési tragédiák ellenére sem merült fel alternatívaként. Ennek az a magyarázata, hogy a kitelepítetteket Németországban idegenként fogadták, és nagyon nehezen illeszkedtek be a németek tõlük idegen és távoli világába. A második és a harmadik nemzedék Dunabogdányhoz kötõdését a neveltetés kedvelt helyszínén túl a saját ház, a szülõi támogatás, az ismerõs környezet és az is magyarázza, hogy napi ingázással elérhetõek voltak a falun kívüli munkahelyek. Ebbõl a két generációból munkavállalási okokból már többen választottak falun kívüli lakhelyet, de ezek leginkább a közeli településekre, Szentendrére és Budapestre korlátozódnak. Ennél távolabbra egy-két kivétellel nem költözött senki. Dunabogdány megtartó és visszavonzó falu. Valamennyi korcsoportot erõs, a faluhoz kötõdõ lokális identitás jellemzi. A kitelepítettek is igyekeznek haza, Dunabogdányba. Mindenki régi házát szeretné visszaszerezni, még a falun belül sem akarnak máshová köl- 185

20 8fejezet.qxd :10 Page 20 tözni. A mi házunkat elkobozták. Átköltöztünk innen, mert ezen a helyen állt a régi házunk is, ahol ezt az újat építettük. Mert visszavásároltuk a házunkat. Kemény pénzért visszavettük, nem kellett máshol ház. Mindenki visszavette, aki csak tudta, mindenki ott akarta az életet befejezni, ahol elkezdte emlékszik vissza egy asszony. Lázár Guy azt állítja, hogy a szülõföldhöz való ragaszkodásból a nemzetközpontú ideológiák azt a következtetést vonják le, hogy az emberek számára a saját etnikumuk jelenti a legfontosabb makroszintû identifikációs csoportot (Lázár 1996: 22). E megállapítás alapján a magukat nem magyarnak valló svábok Magyarországhoz mint szülõföldhöz és lakóhelyhez való erõs ragaszkodásából egyértelmûen levonható az a következtetés, hogy makroszinten a magyar nemzet jelenti a legfontosabb identifikációs csoportot. Ennek azonban a nemzettel összefüggésbe hozott vérségi kötelékekhez semmi köze sincsen. Anderson (1991) szerint a haza iránti szeretetbõl fejlõdik ki a nemzeti érzés, a nemzeti összetartozás gondolata. Mit jelent ez a nemzeti érzés? Lojalitást, feltétlen önfeláldozást a hazáért, patriotizmust, a saját ország, saját állam mások elé helyezését (Löfgren 1989). A hazához fûzõdõ pozitív érzelmi viszony tehát az identitásképzõdés fontos eleme. A hazafelfogások Csepeli (1992: 118) által kidolgozott osztályozása szerint a svábokat kollektivista-racionális hazafelfogás jellemzi, melyet a szülõfalu mint szûkebb pátria tekintetében erõs érzelmi szálak szõnek át. A svábok hazaszeretete primer affektív és a pragmatikus életértelemre és a cselekvési célokra orientált viszony. A haza megválasztását a betelepedés idején a célszerûség és a racionalitás elve vezérelte. A németek a jobb megélhetés reményében önként telepedtek be a sûrûn lakott Németországból Magyarországra. Választott hazájukban szerzett vagyonuk, biztonság- és elégedettségérzetük csak növelte lojalitásukat Magyarország iránt. A svábok mindig tudatában voltak és vannak ma is, hogy a magyarokénál fejlettebb munkakultúrájukkal, mezõgazdasági technikáikkal hozzájárultak Magyarország jólétéhez és gazdagodásához. Lampland szerint nincs haza föld nélkül és nincs nemzeti szellem vagyon nélkül. A sváb parasztokra ugyanúgy igaz, mint a magyarokra, hogy a vagyon növeli a patriotizmus érzését. A föld iránti lojalitás egyben a nemzet iránti lojalitást is jelenti (Lampland 1994: ). Ennek a jele az is, hogy nincs sajátos etnikai hazaképük, amely az õsök szülõföldjének fogalmával lenne kijelölhetõ, mert az õsök szülõföldje Magyarországon, Dunabogdányban van. A hazát mind az itt maradóknak, mind a kitelepítetteknek Magyarország jelenti. 186