K.E.: Az állatok viselkedése

Átírás

1 K.E.: Az állatok viselkedése 1

2 Tartalomjegyzék Az állatok kommunikációja Kémiai kommunikáció Vizuális kommunikáció Akusztikus kommunikáció Érintési kommunikáció Az állatok létfenntartási viselkedése Az állatok társas viselkedése Rangsor Terület kisajátítás Az állatok szaporodási viselkedése Az állatok szaporodási viselkedése Udvarlás, násztánc Az ivadékgondozás Forrásjegyzék 2

3 Az állatok kommunikációja: A két vagy több állat között megvalósuló kölcsönös információcserét, hírközlést az állatok kommunikációjának nevezzük, ezért a kommunikáció egyike a társas (szociális) viselkedésformáknak. Belső állapotot, szándékot vagy valamilyen külső tényezőről szóló információt fejez ki. A kommunikáló feleket adónak és vevőnek hívjuk. Az adó jelzést (szignált) küld a vevő felé a kommunikáció jellegének megfelelő csatornán. A vevő lehet az adó fajtársa, de más fajú állat is. Az állati és az emberi kommunikáció közötti talán legfontosabb különbség, hogy az állati kommunikáció zárt, ami azt jelenti, hogy adott kommunikációs rendszerben csak véges mennyiségű üzenet továbbítható, nem lehet jelzéseket végtelen számú üzenet továbbítására használni. Az információadás, annak továbbítása, illetve az érkező információ vételének általános szabályai az élőlények kommunikációjára is érvényes. Ennek során az információt útjára bocsátó élőlény a közlemény tartalmát jelekké alakítja át, amely adott közegen, az információs csatornán keresztül jut el az üzenetet felfogó, a jeleket értő és azt a saját számára dekódoló élőlényhez. Az információközlés mindaddig egyirányú, míg azt az információt fogadó másik egyed nem észleli, arra nem reagál. Mivel az élőlények nemcsak kapnak, hanem szinte folyamatosan adnak is információt a környezetüknek, jogos kölcsönös információcseréről beszélni. A leadott kommunikációs jelzések alapján a három főcsoport: kémiai (szaglás), vizuális (látás), akusztikus (hangadás és hallás), továbbá: érintési, termikus és elektromos kommunikációról beszélhetünk. Kémiai kommunikáció: Ez a kommunikáció az állat kültakarójának mirigyeiben termelődő szerves anyagokkal, a feromonokkal valósul meg. A feromonok vízben és levegőben terjednek. A kémiai kommunikáció a madarak kivételével valamennyi állatcsoportra jellemző. Az egyébként fejlett kommunikációjú madarak esetében eddig csupán egy fajnál (villás viharfecske) sikerült a feromonok kommunikációs szerepét kimutatni. Már az egysejtűeknél is bizonyított feromonszerű anyagok jelenléte. Különösen fejlett rovarok és az emlősök kémiai kommunikációja. A mézelő méh dolgozójának kültakarójában 17 olyan pontot azonosítottak, ahol feromontermelő mirigyek nyílásai vezetnek ki. A mirigyek egy része a testfelületre torkollik, mások a szájüregbe, a fullánkcsatornába stb. Az emlősök feromonjainak egy része is közvetlenül a kültakaróra kerül, de ürül feromon a nyállal és a vizelettel is. A feromonok a viselkedési választ tekintve több csoportba sorolhatók. A gyülekezési feromonok hatására mindkét ivar tömörülése, csoportosulása figyelhető meg. Számos együtt áttelelő rovar például katicabogárfélék, poloskák adott áttelelő helyen való összegyűlése ilyen hatású feromonok nyomán következik be. A diszperziós feromonok éppen ellenkezőleg, az egyedek szétszóródását eredményezik (pl. túlszaporodásnál). A nyomjelző feromonok az emlősöknél például ivarok egymásra találását segítik, de territórium jelző funkciójuk is van. A riasztó feromonok a fajtársakra nézve menekülésre késztető hatásúak. Ilyen riasztó feromonokat számos hal bőrsérülését követően sikerült igazolni. Vannak feromonok, melyek a 3

4 párválasztásban, a területvédő magatartásban, a tájékozódásban vagy az egyedazonosításban vesznek részt. A kémiai kommunikáció előnye, hogy nagy távolságon belül is hatásos, tartós, valamint sokféle információt tartalmaz. Vizuális kommunikáció: A vizuális kommunikáció látható jelzésekkel (színekkel, mozgásokkal) történik. Ezzel az információcserével differenciált jeleket, de viszonylag kis távolságba tud átadni az élőlény. Egyes madarak hímjei a párzási időszakban díszes nászruhát öltenek, ami egyszerre szolgálja a nőstények meghódítását és a vetélytársak elriasztását. Néhány emlősállatra, például a majmokra, a kutya- és a macskafélékre, jellemző a póznyelv. Ez olyan látható jelzésekre épülő jelrendszer, amelynek segítségével a fajtársak egymás tudtára adják szándékukat. Az emlősök kifejező mozdulatokkal, jellegzetes testtartással tudatják hangulatukat. A vizuális kommunikáció egyik legmagasabb szintű formája a méhek táncnyelve. A felderítő útról visszaérkező dolgozók a kaptár belsejében táncba kezdenek. 100 méternél közelebbi lelőhelyet a körtánc, távolabbit a rezgőtánc jelez. A körtánc közben a kaptárban lévő méhek körülveszik, megtapogatják a táncolót, megízlelik a hozott mintát, majd, mivel irányjelzést nem kaptak, kirepülnek és megkeresik a táplálékforrást. A rezgőtáncban a nyolcashoz hasonló vonal mentén táncol a méh, mozgásának középső szakasza, valamint a függőleges által bezárt szög megegyezik a táplálékforrás és a Nap által bezárt szöggel. Valójában ez a táncnyelv is kombinált információközlés, hiszen a kaptár belsejében meglehetősen sötét van, és a méhek tapintással és hallással egészítik ki az információ átvételét. Akusztikus kommunikáció: Az akusztikus kommunikáció hangjelzésekkel történik, főként akkor valósul meg, ha a kémiai és a vizuális kommunikáció lehetősége gátolva van. A hangok alapján történő üzenetváltás aránylag kevés állatcsoportra jellemző: a gerincesekre és egyes ízeltlábúakra. Hangjelzés alapján találnak egymásra a tücskök és a szöcskék a párválasztási időszakban. Énekükkel tartják távol fajtársaikat territóriumuktól az énekesmadarak. Hangjelzéssel hívogatják a szülők a fészekből kirepülő fiókáikat. A hangjelzések különösen alkalmasak a riasztásra, hiszen gyorsan terjednek, és a hangforrás helyét nehéz azonosítani. Az emlősöknél az ultrahang is szerepet játszik a kommunikációban. A rágcsáló szülő és az utód így tartja a kapcsolatot egymással. A csimpánzok hangjelzést használnak, melyeket vizuális és kémiai információkkal egészítenek ki. Érintési kommunikáció: Az érintési kommunikáció az állatok közvetlen érintkezésén alapszik. Az információátadás ennél a formájánál nincs szükség közvetítő közegre, mert az információ közvetlenül jut el egyik egyedtől a másikig. A testek kontaktusa információk átadására és átvételére is lehetőséget nyújt. Az állatok kommunikációja az ember beszédéhez hasonlítva attól jelentős különbségekben tér el. Az állati kommunikáció jelei vagy jelsorozatai mindig zártak, csak az adott fajra jellemző jelkészletet tartalmazzák. A jelek rendszerint analógok, azaz annak intenzitása fontos az információ tartalmát illetően. Ezzel szemben az emberi nyelv nyílt, a szóképzés kombinációs lehetőségei végtelen számúak. Ugyanakkor a szavak digitálisak, vagyis jelentésük a hangerőtől nem függ. A lényeges eltérések ellenére az emberi és az állati 4

5 kommunikációban számos közös elem is fellelhető. Az állatok létfenntartási viselkedése: A populációk és az egyedek között, s a fajokon belül is állandó versengés folyik a fennmaradásért ezek összessége a létfenntartási viselkedések. Az állatok alapvetően fontos létfenntartási viselkedése a tájékozódás, ez passzív, így érzékkeli a környezet ingereit. Ennek legegyszerűbb formái a taxisok, melyek az inger által kiváltott és irányított helyváltoztató mozgás. A fejlettebb állatok azonban különbséget tudnak tenni az ingerek erőssége között, s ezzel mintegy vezérlik a mozgást. Másik, bonyolultabb típusa a tárgyak megjegyzéséhez kötött tájékozódás. Az így tájékozódó állat megjegyzi és felismeri a környezetében lévő tárgyak körvonalát, formáját, színét vagy éppen teljes képét és ennek figyelembevételével végzi mozgását (pl. méhfarkas, aki a fölbe ásott fészkét a bejárat körül elhelyezkedő tárgyak alapján azonosítja). A tájékozódás aktív formája, amikor az állat a maga által kibocsátott jelzések visszaverődéséből következtet helyzetére (pl. denevér és delfin ultrahang segítségével). Az állatok között a létfenntartásért folyó versengés elsősorban a megfelelő mennyiségű és minőségű táplálkozásra irányul. A táplálkozási viselkedés előkészítő szakasza hosszú és egyedenként is igen változó magatartási elemekből áll. A táplálék hiányában előállott éhségérzet az állatot táplálékszerzésre motiválja. Az egyszerűbb táplálékkeresés azokra az állatokra jellemző, amelyek közvetlen környezete egyben a táplálékot is tartalmazza (pl. földigiliszta, szilás cetek). Más esetekben az állat felkutatja, megkeresi táplálékát. Ebben a látás, a szaglás és a hallás útján felismerhető jelzések segítik az állatot. A növényevők gyakran és sokat, míg a ragadozók ritkán és keveset esznek. A táplálkozási viselkedés befejező szakaszára a zsákmányszerző magatartás jellemző. A ragadozó állatok zsákmányszerzése támadó viselkedéssel párosul. A zsákmányszerzés öröklött magatartásformái igen változatos közvetlen és közvetett tanult viselkedési elemekkel bővülnek az állatok egyedi élete során. Néhány olyan zsákmányszerzési móddal is találkozhatunk az állatvilágban, amihez különböző eszközöket használnak fel az illető állatok (pl. lövőhal: víz; dögkeselyű: kő). A ragadozók támadó magatartással párhuzamosan alakultak ki az evolúció során a zsákmányállatok védekező, menekülő magatartásai (pl. sün: tüske; teknős: páncél). Gyakori védekezés az állatvilágban a rejtőszínek alkalmazása, hasonulás a környékhez, vagy más néven a mimikri jelensége (pl. levelibéka, botsáska). Az állatok társas viselkedése: Az állatok természetes élőhelyükön magányosan vagy csoportokban élnek. A tartós társas életnek, a szociális kapcsolatoknak mindig előfeltétele egy bizonyos társulási hajlam, szociális vonzódás, amely az egyedek közötti távolság csökkenéséhez és ezen keresztül csoportok kialakulásához vezet. A társas kapcsolatok előnyei, hogy egyszerűbb a táplálékszerzés és párképződés, közös az ivadékgondozás, segíti a kölykök tanulási folyamatát. A csoportok lehetnek átmenetiek vagy állandóak, azonban rendkívül sokfélék. 5

6 A szociális kapcsolatok legegyszerűbb formája az állatok időleges tömörülése (pl. vonuló állatok, ezek a vonulás alatti közös védelem és biztonság céljából tömörülnek össze). Ilyen kapcsolat jön létre a vadászó farkasok között is. Az időleges tömörülésben a társas viselkedési formákat egy vagy néhány kezdő egyed váltja ki, ezek reagálnak először a környezet hatásaira, majd ezt a többi egyed is utánozza (pl. vonuló halrajok). Bárhogy is alakuljon ki időleges tömörülés, az a lényege, hogy a magatartás közösségi szinten összehangolt cselekvésekből tevődik össze. Az időleges tömörülések nyitott közösségek. A tagjaik bármikor kicserélhetők, a létszám tág határok között mozoghat, ettől a társas viselkedés nem változik meg. A zárt közösségek egyedeit viszont erős szociális vonzalom tartja össze. A kapcsolat tartós, többnyire a teljes szaporodási időszakra, de sokszor az egész élettartamra szól. Az idegen egyedekkel szemben elutasító magatartást tanúsítanak. A gerinces állatokra jellemző zárt közösség a szülőállatok és ivadékaik társas együttese a család. Rövid életű közösség, az ivadékok felnevelése után általában feloszlik. A madaraknál gyakori, hogy az ivadékgondozás után is párban marad a két szülő. Egyes állatfajoknál ez a szülői párkapcsolat az egész életen át fennmarad (pl. hattyú). Sok család összekapcsolt együttélése a kolónia kialakulását eredményezi (pl. pingvinek). Hasonló jellegű közösség a csorda. Jellemző társas viselkedésformájuk a csoport közös védelmezése. Ha a családfeloszlás nem következik be, hanem a szülők együtt élnek az egymásra következő nemzedékkel, kialakul a nagycsalád (pl. mezei pocok). Az állam a hangyák, termeszek, méhek tökéletes összhangban működő, kasztokra tagolódó közössége. Sok esetben a csoporton belül az egyedek nem egyenértékűek, hanem rangsor alakul ki közöttük. Ha új egyed érkezik, újra kezdődik a rangsorolás, míg ez az egyed is beilleszkedik a közösségbe. A csoporton belüli erőviszonyok alakulásával az egyed helyét idővel más egyed veheti át, a rangsor tehát változik. A társas viselkedés fontos eleme az agresszió és a terület kisajátítás. Rangsor A rangsor alá- és fölérendeltség azokban az állatcsoportokban alakul ki, amelyekben az egyedek személyesen ismerik egymást (pl. a baromfiudvar lakói, a páviáncsapat tagjai). A rangsorban elfoglalt hely vetélkedés, agresszív magatartás során dől el. A rangsor sok szempontból előnyös. Egyrészt kiküszöböli a csoporton belüli felesleges erőszakot, másrészt elősegíti az erősebb, értékesebb egyedek fennmaradását, szaporodását. A rangban elöl állók az erősebb, értékesebb egyedek, ők jutnak először táplálékhoz, szaporodási lehetőséghez, ezáltal tehát az előnyösebb tulajdonságú egyedek maradnak fenn, szaporodnak, és örökítik tovább kedvező tulajdonságaikat. Az etológusok a fajtársak közötti erőszakos magatartást nevezik agressziónak. Agresszív magatartás például a hímek közötti küzdelem a nőstényekért, a csoport tagjainak harca a rangsorban elfoglalt helyért, a territórium, az a terület védelme a betolakodóktól, melyet egy egyed vagy az egy fajhoz tartozó egyedek csoportja birtokol a táplálkozás, a szaporodás és az ivadékgondozás céljából. Az agresszív magatartás legtöbbször kimerül az erőfitogtatásban, a harcra alkalmas fegyverek mutogatásában, ezért sérülést csak ritkán okoz. Azonban többféle agresszió létezik. Van territoriális, mely a területszerzésért folyik, ez gyakran sérülésekkel és az állat pusztulásával jár; létezik a rangsor agressziót, amit már feljebb említettem, ez a dominanciát mutatja; még létezik a szexuális, mely a hímek között zajlik, van szülői agresszió, ivarérettségkor a szülők kitaszítják gyereküket, és van fegyelmező agresszió is, 6

7 ami nevelő célzatú, a magasabb rendűek alkalmazzák. Terület kisajátítás Számos állatcsoport élőhelyén saját területet, territóriumot foglal el, amelyet védelmez fajtársaival szemben. A territórium vadászterületet, fészkelő- vagy búvóhelyet jelenthet. A népességek tagjai felosztják egymás között élőhelyük erőforrásait (pl. táplálék, ivóvíz). A populáció fennmaradása szempontjából a terület kisajátítás territoriális magatartás előnyös, hiszen a rátermettebb egyedek túlélését, szaporodását szolgálja. Még a csoportosan élő állatokra is jellemző az egyedek közötti bizonyos távolságtartás igénye. A személyes tér nagysága fajonként változó. Vannak testérintkezést tűrő állatok, amelyek elviselik a többiek közelségét, sőt a közvetlen érintkezést is (pl. denevér). A testérintkezést nem tűrő állatok bizonyos ponton túl megakadályozzák más egyedek közeledését, elhúzódnak tőlük, vagy elzavarják azokat (pl. erdei pintyek). Az egyedek közötti távolság adott helyzetekben és a külső körülményekhez igazodóan módosulhat ezeknél az állatoknál is (pl. hideg vagy támadás). Az egy fajhoz tartozó egyedek élettevékenységükben erőszakkal igyekeznek egymást eltávolítani valamilyen, számukra fontos tárgytól, tápláléktól, vagy ivari partnertől. Az effajta eltávolításra irányuló magatartás az agresszió, s ez kizárólag fajtársakkal szemben érvényesül. A biológiai agresszió alapvető szabályozó magatartás, amely lehetővé teszi az egyedek számára a populáción belüli erőforrások egyenletes kihasználását, megakadályozza a túlszaporodást. Az állatoknak létfenntartási és szaporodási viselkedéséhez megfelelő területre van szükségük. Ezt a területvédő magatartásukkal védelmezik. A terület birtokbavétele lehetővé teszi a rajta élők táplálkozását, szaporodását, ivadékgondozását, megfelelő védelmét. Sok állatfaj csoportosan foglal területet (pl. oroszlán). A csoporton kívül álló, idegen fajtársakat nem tűrnek meg, ha szükséges az egész csoport közös, agresszív fellépéssel eltávolítja a betolakodót. Az állatok saját területüket a többitől elhatárolják. Ehhez különböző eszközöket használnak: madarak: ének, korallhalak: szín, emlősök: szag. Az állatok szaporodási viselkedése: Az állatok szaporodási viselkedése: Az állatok tevékenységének egyik alapvető megnyilvánulása a szaporodási viselkedés. Ez az ivarérettséget elért egyedekre jellemző és a legtöbb fajnál meghatározott időszakonként ismétlődik. A társas viselkedés fontos részét alkotják a faj fenntartására szolgáló, szaporodással kapcsolatos magatartásformák. Ezek túlnyomórészt öröklött mozgáskombinációk egymásra épülésével alakulnak ki. Az állatok szaporodása általában időszakos: egyrészt az előző utódnemzedék felnövekedése, másrészt az évszakos ritmus befolyásolja a szaporodás ciklusosságát. A szaporodás időszaka általában olyan, hogy az utódok kikelésekor vagy megszületésekor a fiatal egyedeket ne veszélyeztesse az időjárás, és a kedvező környezeti körülmények között fel is 7

8 nőhessenek. A szaporodás periodikusságát a környezeti tényezők változása alakítja ki, amely befolyásolja az ivarérett állatok idegrendszerének működését, hormontermelését, ezáltal a szaporodásra irányuló késztetést, a szaporodási magatartás motivációját. A szexuális késztetés kialakulása után a kulcsingert az ellenkező nemű fajtárs szolgáltathatja. A jelentkezését a belső (hormonális) és külső tényezők összhatása jelenti. Az utóbbi kulcsinger sokféle lehet: pld. a napszakok hosszának megváltozása. A sikeres szaporodásnak viselkedésbeli előfeltételei vannak lehetővé teszi, hogy a különböző nemű egyedek a megfelelő időben és helyen találkozzanak. A szaporodás időszakában belső motiváció indítja ez az állatot a másik nem felkeresésére erre az időszakra jellemző magatartás a párválasztás. Ebben sok ingernek van szerepe. Pld. rovaroknál szagok, fények, békák hangja. A párválasztáshoz tartozik a hím egyedek közti küzdelem is sziámi harcoshal. A párválasztás után következik az udvarlás és nászjáték időszaka. Ennek szerepe, hogy fokozza az izgalmi állapotot és legyőzze az egyedek közti távolságot. Pld. polipok, tarkalepke faj együttrepülése, tüskéspikó. Udvarlás, násztánc: A párzást illetve külső megtermékenyítésű állatoknál az ivarsejtek kibocsátását csaknem minden magasabb rendű állatfajnál megelőzi valamilyen udvarlási szertartás, násztánc. Az udvarlás során a hímek gyakran megküzdenek egymással, illetve bemutatják előnyös tulajdonságaikat. Ennek szerepe az, hogy a nőstény kiválaszthassa az utódok számára legkedvezőbb tulajdonságokat biztosító apát. A násztánc során a hím és a nőstény egyed legtöbbször felváltva végez meghatározott, öröklött mozgássorokat, amelyekhez a kulcsingert mindig a másik egyed előző mozgása szolgáltatja. A násztánc öröklött magatartásai fajra jellemzőek, ez biztosítja, hogy csakis fajtársak között történhessen szaporodási folyamat. Az udvarlás és násztánc a személyes tér leküzdésével csökkenti a partnerek közti távolságot, fokozza az egyedek izgalmi állapotát, a fajra jellemző megjelenés miatt megakadályozza a rokon fajok kereszteződését. A párzás következtében valósul meg a petesejt megtermékenyülése. A szexuális magatartásnak ez a szakasza is igen változatos, fajra jellemző módon alakul ki. A szexuális viselkedés eredményeként következik be a megtermékenyítés. Ezzel kezdődik meg a szülők legfontosabb feladata, az ivadékgondozás. Az ivadékgondozás: Az ivarosan szaporodó fajoknál az utód fennmaradási esélyeit, zavartalan felnövekedését elősegítő önzetlen magatartásformák összessége az ivadékgondozás..az állatvilágban, különösen a magasabb rendű gerincesek körében, elterjedt jelenség az ivadékgondozás. Az ivadékgondozó állatoknak általában kevés utóduk van. A legegyszerűbb ivadékgondozási mód, amikor a lerakott peték mellé táplálékot is helyez a szülő. Ez jellemző egyes darazsakra. Gyakori, hogy az utódoknak élelmet hord a szülő, és gondozza is őket. Ez általános magatartás az emlősök és a madarak körében. Számos emlősállatnak, például a szarvasnak, vaddisznónak, nincs állandó vacka, ezek még vezetgetik is a fiatalokat. Egyes állatok testükön magukkal hordozzák utódaikat (pl. erszényesek, denevérek, majmok). A felnőtt állatok taníthatják is utódaikat. A ragadozó emlősök segítenek elsajátítani kölykeiknek a zsákmányszerzés 8

9 legfontosabb fortélyait. A madarak segítik fiókáik szárnyra kapását. 9

10 Forrásjegyzék detail&come_from=&id=26142&cast=1 evfolyam/az-allatok-magatartasa/az-allatok-tarsas-viselkedese evfolyam/az-allatok-magatartasa/az-allatok-szaporodasi-viselkedese 10