Örökerdők Magyarországon. Szerkesztette: Gálhidy László. WWF füzetek 29.

Átírás

1 Örökerdők Magyarországon Szerkesztette: Gálhidy László WWF füzetek 29.

2 Tartalom Örökerdők Magyarországon Írta: Bakó Csaba (3.3 fejezet) Barton Zsolt (3.2 fejezet) Bodonczi László (2. fejezet) Csépányi Péter (3.1 és 4. fejezet) Gálhidy László (1. fejezet) Siffer Sándor (3.4 fejezet) Standovár Tibor (II. keretes írás) Szerkesztette: Gálhidy László Szakmai lektor: Tímár Gábor Heves Megyei MgSZH Címlapfotó: Lékben felnövő újulat, Bakony (fotó: Gálhidy László) Hátoldal: Örökerdő a budai Hárs-hegyen (fotó: Gálhidy László) Tervezés, nyomdai előkészítés: AlmaMédia Kft. Kiadta: WWF Magyarország 1124 Budapest, Németvölgyi út 78/B Tel.: (1) , fax.: (1) panda@wwf.hu Előszó 3. oldal Bevezetés 5. oldal 1. Erdőgazdálkodás és természetvédelem 1.1 Erdők Európában 7. oldal 1.2 A vágásos erdőgazdálkodás 8. oldal 1.3 Figyelmeztető jelek 9. oldal 1.4 Az erdőgazdálkodás természetközeli lehetőségei 11. oldal 1.5 Erdők faanyagtermelés nélkül 14. oldal 1.6 Örökerdők Magyarországon 16. oldal 2. Folyamatos erdőborítást biztosító erdőgazdálkodás Magyarországon I. 2.1 A vendvidéki magánerdők 21. oldal 2.2 Tájtörténet 22. oldal 2.3 Kisparaszti szálaló gazdálkodás 24. oldal 2.4 Bükkösök, tölgyesek, erdeifenyvesek 26. oldal 3. Folyamatos erdőborítást biztosító erdőgazdálkodás Magyarországon II. 3.1 Örökerdők kialakítása a Pilisi Parkerdőben 29. oldal 3.2 Folyamatos erdőborítást biztosító erdőgazdálkodás az Ipolyerdő területén 33. oldal 3.3 Szálalás, átalakítás Vas megyében állami erdészeti kezelésű erdőkben 34. oldal 3.4 Folyamatos erdőborítást biztosító erdőgazdálkodásra való áttérés egy Balaton-felvidéki erdőbirtokosság erdeiben 36. oldal 4. A folyamatos erdőborítást biztosító erdőgazdálkodás gazdasági összehasonlítása 39. oldal 5. Függelék 5.1 Nem vágásos üzemmódú erdők területmegoszlása 47. oldal 5.2 Az erdők természetessége erdészeti tájanként 48. oldal 5.3 Folyamatos erdőborítást biztosító erdőgazdálkodók Magyarországon 48. oldal 5.4 Üzemmódok 49. oldal 6. Felhasznált irodalom 51. oldal Adószám: Számlaszám: RAIFFEISEN BANK: Budapest, december ISSN II

3 Előszó A hazai természetvédelem kialakulása és kezdetekben a fejlődése szorosan összekapcsolódott az erdészeti igazgatás, illetve az erdészeti jogszabályok fejlődésével. Nem ez az egyetlen oka azonban, hogy külön jogszabályokkal kihirdetett védett természeti területeink közel fele erdő. Középhegységi és síkvidéki erdeink egyedi tulajdonságokkal rendelkező értékek, melyekre büszkéknek kell lennünk, egyben vállalnunk kell a felelősséget hosszú távú megőrzésükért. A homogén állományú, nagy kiterjedésű skandináviai vagy németországi erdőkkel szemben hazai erdeink ugyan egy teljesen más műfajt képviselnek, de ezek az erdők viszont más országokban nem találhatók meg. Nem véletlen, hogy az erdők egyik legjellegzetesebb fajcsoportjának, a harkályfélék családjának egy kivétellel valamennyi európai faja rendszeresen fészkelő fajunk, de számos egyéb erdőlakó faj tekintetében is nagyhatalom vagyunk. Az erdők természetvédelmi haszna mellett a klímaváltozás kapcsán is egyre több szó esik az erdők szén-dioxidmegkötő képességéről, a talajeróziót, a hegyekből hirtelen lezúduló csapadékvizet visszatartó képességéről. Az erdők azonban az embert is közvetlenül szolgálják a rekreációban, a szabadidő hasznos eltöltésében: parkerdeink, nemzeti parki erdeink kedvelt célpontjai a hétvégi kirándulóknak. A természetvédőknek is tisztában kell lenniük azzal, hogy az erdőknek környezetvédelmi-természetvédelmi és közjóléti funkciója mellett nem kevésbé fontos gazdasági szerepe, urbanizált világunkban lakóhelyünkön legalább a fából készült berendezési tárgyak révén megmarad kapcsolatunk a természettel, és az ugyancsak egyre gyakrabban emlegetett megújuló energiaforrások közül a tüzifa szerepe is felértékelődött. Bár szakmai viták adódnak az erdészet és a természetvédelem között, egymagában egyik szakterület sem lehet eredményes a másik szükségleteinek figyelembe vétele nélkül. A WWF-füzetek e számának azt a küldetést szánjuk, hogy e szakmai dialógus továbbfejlődéséhez hozzájáruljunk, különösen pedig az erdők fent említett hármas szerepének eredményes betöltéséhez szükséges szemléletváltást, a folyamatos erdőborítást biztosító erdőgazdálkodásra történő átállást ott, ahol ez indokolt, de még nem történt meg segítsük elő. Magyar Gábor igazgató WWF Magyarország 3

4 Bevezetés Magyarországon az elmúlt tíz évben jelentős szemléletbeli változás indult el az erdőgazdálkodásban. A széles körben elterjedt vágásos üzemmód mellett néhány erdőgazdálkodó elkezdte alkalmazni az erdő természetes folyamataira jobban alapozó, szálaló módszereket. Az eredmények azt mutatják, hogy a természet meghálálja a törődést, a kevés emberi beavatkozás mellett értékes faanyag keletkezik, ugyanakkor az erdei élővilág számára is sokkal megfelelőbb állományok alakulnak ki. Az erdőjáró turisták, erdő mellett lakók számára mindez szintén sokat jelent. Örökerdők jönnek létre, ahol az erdész egyszerre csupán néhány fát, kisebb-nagyobb facsoportot vág ki, így az összefüggő erdőtakarót nem szabdalják fel jelentős kiterjedésű vágásterületek. A szálalásra történő átállást sok vita kísérte, és kíséri ma is. Ennek ellenére egyre több gazdálkodó kísérletezik, próbálkozik kisebb-nagyobb területen, néhol már üzemi méretekben. Mások a hatósági munkájukon keresztül, vagy civilként segítik a folyamatot erdész és természetvédő körökből egyaránt. Az elmúlt néhány évben számos elemzés, cikk, kiadvány jelent meg a témában, terepi bemutatókra, rendezvényekre került sor. Nem maradtak ki a változásból a szakmán kívüliek sem, hiszen két éven át adójuk 1%-át adományozhatták a folyamatos erdőborítást biztosító, és közjóléti célú fejlesztésekre, szemléletformálásra. Kiadványunk is ezt a célt kívánja támogatni, vázlatosan bemutatva az erdőgazdálkodás és a természetvédelem kapcsolatát új alapokra helyező módszerek kialakulásának hátterét, törekvéseit. A füzet első fejezete általánosságban járja körbe a témát, a második és harmadik fejezetben pedig a terepen dolgozó erdőgazdálkodók tapasztalatait, véleményét ismerhetjük meg. A negyedik fejezetben a szálaló erdőgazdálkodás gazdaságosságát tárgyaljuk. 5

5 1. Erdőgazdálkodás és természetvédelem Ebben a fejezetben elsősorban természetvédelmi szempontból tekintjük át a természetes folyamatokra alapozott erdőgazdálkodás és a folyamatos erdőborítás jelentőségét, különös tekintettel Európára, és azon belül a magyarországi viszonyokra. 1.1 Erdők Európában mészetes erdők (az angol nyelvű szakirodalomban frontier forests határvidék erdők ) néhány kivételtől eltekintve csak Skandinávia északi részén találhatók (Bryant et al. 1997). Változatos domborzatú, sokféle klímatípussal jellemezhető kontinensünkön az erdők eredendően sokfélék. Az északi tájak nyír- és fenyőerdeitől a mediterrán szigetvilág örökzöld tölgyeseiig, vagy a Kárpát-medence homokon kialakuló erdőssztyeppjeiig számos típusuk megtalálható. Egyik kétségtelenül közös ismérvük ugyanakkor, hogy az emberi használat mindenhol jelentősen megváltoztatta természetes összetételüket, megjelenésüket, természetes folyamataikat. Kezdetben a rendszertelen faanyagtermelés, erdei legeltetés és más hagyományos, sokszor meglehetősen intenzív tevékenységek alakították az erdőket, melynek nyomai ma is megfigyelhetők. Nem egy jellegzetes erdőalak (pl. bokorerdők, legelő erdők) kialakulása köthető ehhez a sok száz évet felölelő időszakhoz, amelynek leginkább az ipari forradalmat követően kezdett bealkonyulni. Mintegy kétszáz éve megjelent a tervszerű erdőgazdálkodás, amely lassanként Európa szinte egész erdőterületét átformálta a kitűzött, elsősorban gazdasági célok mentén. Az átalakítás hatalmas területeken fafajcserével is járt; ennek köszönhetők Nyugat-Európa lomberdők helyén álló fenyvesei, vagy a nálunk is sokfelé látható nyár- és akácültetvények. Ahol megmaradt az eredeti erdőtakaró, ott is erősen megváltozott. Az erdőművelés jelenleg is meghatározó mértékben elterjedt módszere, a vágásos üzemmód eredményeképp többnyire egy-két fafaj uralmával jellemezhető, sűrű, egykorú faállományok jöttek létre. Bükkös őserdő, Madaras (Vtáčnik), Szlovákia Az emberi használat Európa sűrűn lakott földjén alakította át legnagyobb mértékben az erdőket. Nem csak területük csökkent le és tagolódott kisebb-nagyobb foltokra, de a természetességük is jelentősen megváltozott. Míg a világon átlagosan az erdők mintegy 40%-a többé-kevésbé őserdőnek tekinthető, addig Európában* arányuk kevesebb, mint 1% ha-nál nagyobb kiterjedésű ter- Gazdasági erdők a Madaras (Vtáčnik) oldalában *Oroszország európai területeit, valamint a Kaukázus országait nem számítva 7

6 Forrás: Google 1.2 A vágásos erdőgazdálkodás Vágásterületek mozaikja az Északi-középhegységben Az erdők átalakításában különösen az elmúlt kétszáz évben játszott nagy szerepet a rendszeres erdőgazdálkodás bevezetése, melynek elsődleges célja a megbízható faanyagellátás biztosítása volt, szemben a megelőző korok rendszertelen fahasználatával. Európa túlnyomó részén az ún. vágásos erdőgazdálkodás terjedt el. A vágásos módszerek (tarvágás, fokozatos felújító vágás, szálalóvágás) lényege, hogy a gazdálkodási egységekre osztott erdőterületen homogén gazdálkodás folyik, és a véghasználat egy, vagy néhány lépésben adott időn belül maradéktalanul megtörténik. Az erdőterület felújítását a gazdálkodó mesterségesen (makkvetéssel, csemeteültetéssel) vagy természetes újulat segítségével biztosítja. A fiatal állomány szerkezetének további alakulását kezdetben a tisztítások, később a gyérítések sorozatából álló állománynevelési munkálatok szabják meg. Kezdetben a nem kívánatos fafajba tartozó vagy előnytelenül növekvő egyedek eltávolítása a cél. A gyérítések később egyre inkább a legjobb növekedésű fák további fejlődését segítik (törzskiválasztó és növedékfokozó gyérítések). Mindezek az ún. előhasználatok nagyban hozzájárulnak a homogén (egyenletesen zárt, egykorú, egy-néhány fafajú) erdők kialakításához. A vágásérettségi kor elérésekor megindulhat az erdő véghasználata, amely bontóvágásokból és végvágásból vagy az egyszeri tarvágásból áll. Az így kialakuló vágásterületen ismét az erdő felújítása következik. A vetésre-aratásra emlékeztető módszer legszembetűnőbb következménye, hogy az erdőtakarót egyszerre számos helyen szakítják meg nagyobb vágásterületek. A térben mozaikosan, éves vágásfordulóval felnevelt állományok döntően egykorúak, egyszerű szerkezetűek, és a célnak megfelelően kevés fafajból állnak. Megjegyzendő, hogy a vágásos módszerek közül a szálalóvágás (nem tévesztendő össze a később tárgyalandó szálalással) a legkíméletesebb, itt a felújítás ciklusa több, mint harminc év, tehát a vágásérett állomány utolsó fáinak kivágásakor az új faállomány már legalább harmincéves, korszerkezete ennek mértékében vegyes. Sematikussága ellenére a hosszú távra megtervezett és ellenőrzött rendszeres erdőgazdálkodás javára írható, hogy már két évszázada megalkotta a tartamosság (kiterjedtebb, korszerűbb értelemben: fenntarthatóság) fogalmát. Az erdész szakma szóhasználatában a tartamosság máig lényegében a megfelelő mennyiségű és minőségű faanyag megtermelésének folyamatos biztosítását jelenti. Elvként azonban messzebbre mutat, mivel részben megalapozza a fenntartható erdőgazdálkodás ma már ökológiai szempontokat is fokozottan figyelembe vevő szemléletének kialakulását. A vágásos erdőgazdálkodás során megvalósuló, az erdőfelügyelőségek által szigorúan ellenőrzött, fenntartható nyersanyaghasználatot, ma is sokan a természettel való együttélés példájaként említik (MgSzH 2008). Vágásterület Magas-Tátra 2005, egy évvel a széldöntés után Az erdő hosszú távú fennmaradásához azonban nem elég a faanyagtermelés fenntarthatósága. Az ún. ökológiai fenntarthatóság kritériumait az erdő minden folyamatára, minden fajára tekintettel lehet csak kialakítani. A vágásos üzemmódban történő gazdálkodásról száz-kétszáz év után, a mai vizsgálati módszereinkkel már ki tudjuk mutatni, hogy mélyreható változásokat idéz elő az erdő életében (Hunter 1999, Bartha 2000). A nem szakmabeliek (leginkább a természetjárók, vagy erdők közelében élők) is egyre kritikusabban viszonyulnak a vágásterületek, különösen a tarvágások látványához. Többségük, bár gyakran csak esztétikai szempontok alapján, de a természet működésébe való durva beavatkozásnak tartja a tarvágást, és más véghasználatokat. Egyre kevésbé hisznek a vágásos gazdálkodást elfogadtatni kívánó, az elöregedett erdőt meg kell fiatalítani és más, hasonló szlogeneknek. Tény, hogy nem csak a tudományos kutatások, de hétköznapi események is igazolni látszanak aggodalmaikat. 1.3 Figyelmeztető jelek Nyugat-Európa számos gazdasági erdejét érte az utóbbi évtizedben komoly viharkár. A hazai közvéleményt az utóbbi időben talán legnagyobb mértékben a Magas-Tátrában 2004 őszén történt széldöntés foglalkoztatta, melynek során több ezer hektár erdő esett a katasztrófa áldozatául. Magyarországot sem kerülték el az utóbbi évtizedekben megszaporodó rendkívüli időjárási események, így széldöntések és jégtörések, amelyek kisebb területeken ugyan, de hasonló károkat okoztak. Az elemzések eredményei arra engednek következtetni, hogy az egykorú, egyféle fafajból álló erdők különösen érzékenyek a szél, hó, zúzmara mechanikai hatásaira (Reichholf 1999, Aszalós et al. 2004). Hasonló, az utca emberét is foglalkoztató események a pusztító erejű árvizek, amelyeket ugyancsak összefüggésbe lehet hozni a patakok, vagy folyók vízgyűjtő területén történő erdőgazdálkodással. Bár az ilyen jellegű károk hátterében sokszor számos tényező együt- 8 9

7 Gyapjaslepke (Lymantria dispar) által károsított erdők Havasi cincér (Rosalia alpina) Fotó: Csépányi Péter tes hatása áll, az erdőgazdálkodás szerepe a fafaj- összetétel és a faállomány szerkezetének alakításán keresztül jelentős lehet. A vágásos erdőgazdálkodás következménye nem csupán az erdők ún. állékonyságának csökkenése vagy a csapadékvíz lefolyásának megváltozása. Sokkal súlyosabb az a közvetlen hatás, amelyet a vágásterületek kialakítása, valamint a szerkezetében és összetételében leegyszerűsített faállomány az erdei élővilágra gyakorol. A gazdasági erdőkből száműzünk sok, gazdasági szempontból kevésbé értékes fafajt és cserjét, amelyek fontos tápnövényei számos állatfajnak, főleg az erdőben élő rovaroknak és madaraknak. A cserjeszintjétől megfosztott, egyszintű állományok vadeltartó képessége is alacsonyabb a természeteshez képest, ami ahhoz vezet, hogy a vad a környező szántóföldeken vagy az erdőfelújításokban keres magának táplálékot (Szemethy 2004). (Később, különösen az esettanulmányokban látni fogjuk, hogy a túltartott vadállomány szintén hozzájárul az erdő szerkezetének további rontásához, aminek gazdasági szempontból legsúlyosabb következménye az erdő felújuló képességének csökkenése, esetenként a felújítás ellehetetlenülése, a szinte végtelen vadkárelhárító kerítések kényszerű alkalmazása.) A lábon álló és fekvő holtfa hiánya különösen a korhadó faanyagban, vagy azon élő gombák, mohák szempontjából kedvezőtlen, de az életüket ott megkezdő rovarfajok egyed- és fajszáma is lecsökken. Több megritkult rovarfajról tudunk, így pl. a szarvasbogár (Lucanus cervus) számos országban a kihalás szélére került (Halkka & Lappalainen 2001). Az odvas, vagy nagy koronájú igen idős fák is megfogyatkoznak a vágásos gazdálkodás nyomán, ami sok odúköltő madárés denevérfaj eltűnéséhez vezet. A nagy testű madárfajok, mint amilyen a parlagi sas (Aquila heliaca), vagy a fekete gólya (Ciconia nigra), kizárólag laza koronájú, vastag ágvillákkal rendelkező idős fákra tudnak fészket rakni. Nemzetközi vizsgálatok szerint az európai erdőkben élő emlős- és madárfajoknak egyes országokban 40%-a is veszélyeztetett lehet. Leginkább az olyan országokban szembetűnő a veszélyeztetett fajok száma, amelyek egyébként jelentős arányban ma is erdősültek, mint Finnország, vagy Svédország. A gazdasági erdők egyenletesen záródott lombsátra alatt a fényigényesebb növényfajok megritkulnak, és hosszú évtizedekig nincs esélyük az újbóli megtelepedésre. Ezzel ellentétben a végvágások, különösen tarvágások estében, a talajfelszínre hirtelen nagy menynyiségű fény jut, miközben megváltozik a talaj nedvességtartalma is. Ez ismét fajok sokaságát kényszeríti távozásra, mások pedig uralomra jutnak (részletesebben lásd: Standovár 1996, Frank 2000, Somogyi 2001). Az erdőt a végvágások ciklikusan visszatérő, sokkszerű hatása ráadásul évszázadok óta, folyamatosan éri; ami hosszú távon állandósítja a különböző fajok szempontjából fontos források, szerkezeti elemek hiányát. A növény-, állat-, és gombafajok egy részének helyi eltűnése, megritkulása oda vezethet, hogy az erdőben zajló folyamatok megváltoznak, ami nem ritkán látványos következményekkel jár. Az odvas fákban költő, rovarokat fogyasztó madarak, denevérek egyedszámának csökkenése például utat nyithat a rovarkártevők tömeges megjelenésének (Csóka 2000), amelyek ráadásul könnyen terjednek az egyféle fafajból álló erdőben, hiszen tápnövényük minden szomszédos fa. A sérült működésű életközösségek nehezen viselik el a különféle stresszhatásokat, amint azt a 70-es 80-as évek erdőpusztulási folyamatai is jelezték. Korunk jellemző, egyre növekvő, az erdőket sem kímélő stresszhatása a klímaváltozás, ami az eddigi megfigyelések alapján aszályokat, viharos esőzéseket és más szélsőséges időjárási helyzeteket hoz magával. A lassú felmelegedés nyomában szokatlan kórokozók és távolabbi tájak növény- és állatfajai jelenhetnek meg. Ezek további káros hatásainak csak a hosszú földtörténeti időszakok során egymáshoz csiszolódott fajokból álló, minél inkább teljes életközösség tud ellenállni. A fekete harkály (Dryocopus martius) leggyakoribb a természetes erdőkben 1.4 Az erdőgazdálkodás természetközeli lehetőségei Miközben az elmúlt kétszáz évben Európa nagy részén teret hódított a vágásos erdőgazdálkodás, amely sok esetben az őshonos erdők teljes átalakításával párosult, néhány területen megmaradtak, sőt tovább fejlődtek a fahasználat hagyományos módszerei. Elsősorban a hegységekben: az Alpokban, a Kárpátokban és a Balkán-félsziget hegyvidékein találkozhatunk velük. Gyakran magángazdák, települési önkormányzatok erdeit művelik ilyen módon, de pl. Szlovénia állami erdeiben 1947 óta, szinte kivétel nélkül természetközeli (angol fordításban close-to-nature, vagy nature-based) erdőgazdálkodást folytatnak (Hlad & Skoberne 2001). Fotó: DINPI-archívum 10 11

8 A természetközeli erdőművelést gyakran pontosabb kifejezéssel természetes folyamatokra alapozott erdőgazdálkodásnak, vagy egyre elterjedtebben folyamatos erdőborítást biztosító erdőgazdálkodásnak nevezi a szakirodalom és egyre inkább a mai gyakorlat nyelve is. E hosszabb megnevezések jobban megvilágítják, hogy az ilyen erdőgazdálkodási módok elsősorban abban térnek el a vágásosaktól, hogy egyrészt teljes mértékben építenek a természet saját regenerációs folyamataira, másrészt az így létrejövő erdőkép többé-kevésbé állandó és folyamatos erdőborítást biztosít. Utóbbi jellemzőjük miatt nevezik az ilyen erdőket németül dauerwaldnak, magyarul örökerdőnek. Ezek a módszerek Közép- I. Természetes folyamatokra alapozott erdőgazdálkodás Európában A szálaló erdőgazdálkodás egyik bölcsője: Couvet, Svájc A természetes folyamatokra alapozott, szálaló jellegű erdőgazdálkodásnak éppen úgy régi hagyományai vannak Európában, mint a tarvágásnak. Szálalva elsősorban a saját szükségletre termelő paraszti erdőkben gazdálkodtak, tarvágásokat pedig a jelentős faigényű bányavidékek, és nagyobb városok környezetében alkalmaztak a régi időkben (Johann 2006). A 19. század közepétől a kisebb erdőbirtokokon is elterjedté vált a tarvágás, ami a 20. század fordulójára általánossá vált. Közép-Európában egyre inkább követendő minta lett a klasszikus német erdészeti iskola, amely elsősorban a rövid vágásfordulójú lucfenyő monokultúrák kialakítására törekedett, megváltoztatva egész tájak arculatát. A folyamatra válaszképpen (és részben a vissza a természethez kulturális mozgalom hatására) ugyancsak a 19. század közepétől kezdtek megjelenni a tarvágásokat kerülni próbáló kíméletesebb módszerek Franciaországban, Svájcban, Németországban, valamint a mai Ausztria és Szlovénia területén, gyakran egy-egy jelentős erdész szakember (A. Gournaud, K. Gayer, H. Biolley, L. Hufnagl, A. Möller) nevéhez köthetően (Pommerening & Murphy 2004). A 20. század két világháborúja, valamint a 30-as évek világgazdasági válsága a legtöbb európai országban újra vágásos erdőgazdálkodást helyezte előtérbe. Svájcban ugyanakkor már korábban, ben törvényt hoztak a tarvágások megszűntetésére, ami azóta is érvényben van. (Jelenleg a szövetségi törvények szerint Svájc erdeinek 60%-át kell természetközeli életközösségként fenntartani.) Szlovéniában 1947-ben ugyancsak betiltották a tarvágást, és előírták a természetes folyamatokra alapozott módszerekre való áttérést ben ugyancsak itt, Szlovéniában létrejött a Pro Silva mozgalom, amely ötvözi a modern ökológia gyakorlatba átvihető elemeit a sokkal korábban kialakult szálalóerdő kezelés fortélyaival (Csépányi 2007). A Pro Silva hatása túllép a közép-európai régión, és befolyással van a Mediterrán térségre éppúgy, mint Nyugatvagy Észak-Európa erdőgazdálkodására. Európában elsősorban a szálalás* alapelemeit tartalmazzák. (Az üzemmódokról lásd: függelék 5.4). A fák vágásérettségét egyedileg bírálják el, és a fakitermelés szálanként, vagy kis csoportok kivágásával történik. A fák kivágásának szempontja nem különbözik lényegében a vágásos üzemmódban szokásostól, ami egyfelől a gazdasági értéktermelő-képességük csúcsát elért egyedek (ún. értékfák) kitermelése, másfelől azoknak az eltávolítása, amelyek az értékfák, vagy a kiemelkedő ökológiai értéket hordozó fák növekedését gátolják. Lényeges különbség ugyanakkor a kitermelés térbeli és időbeli rendje. A szálalás során az értékfák kitermelése nem egy időben, hanem folyamatosan, térben pedig a változatos faállományszerkezetnek megfelelően nem egyenletesen történik. Jellemző, hogy a természetes folyamatokra alapozott erdőgazdálkodás során az erdőnevelés, és az erdő felújításának folyamatai szétválaszthatatlanul összekapcsolódnak (Bodonczi 2002). A kivágott fák egy részének a helyén, az ún. lékekben, azonnal megindul a felújulás, ami a kis területen történt bolygatás következtében mindenfajta külső segítség nélkül, természetes úton végbe is megy. Mindeközben Idős erdő a Börzsönyben a faanyag kitermelése folyamatos, vágásterületek híján a költséges ápolási és az esetleges mesterséges felújítási munkálatok elmaradnak. mőhelyi okok miatt értéktermelésre nem, vagy csak Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a ter- Nyilvánvaló tehát, hogy a folyamatos erdőborítást korlátozottan alkalmas állományokban ne lehetne biztosító erdőgazdálkodás is az értéktermelést tekinti egyik legfőbb céljának, amelyet a lehető legkisebb A folyamatos erdőborítást biztosító erdőgaz- és ne volna érdemes ilyen gazdálkodást folytatni. költséggel igyekszik biztosítani. A régóta működő dálkodás természetvédelmi szempontból legfontosabb érdeme, hogy megtartja, máshol segí- szálaló erdők folyamatos és magas szintű jövedelmet biztosítanak tulajdonosuknak. Svájcban, Németországban és másutt nem egy település komoly és a megjelenését. A korábban erdőrészlet lépti helyreállni az erdők természetes folyamatait bevételhez jut a kezelésébe tartozó erdőből úgy, tékű mozaik sokkal finomabban, csoport-, vagy hogy az erdőkép állandó marad, ami turisztikai, egyedszinten változatos faállománnyá válik. Természetes elegyarányuknak megfelelően megje- közjóléti szempontból sem elhanyagolható előny. lenhetnek a területre jellemző fa- és cserjefajok, amelyek a hozzájuk kapcsolódó állatok, gombák visszatérését is lehetővé teszik. A fák jelentősebb része érhet meg idős kort, melyek nagy méretű koronáiban ragadozó madarak fészkelhetnek, odvaikban pelék, énekesmadarak, denevérek verhetnek tanyát. A változatos faállomány szerkezet következtében fényesebb foltok, sőt kisebb, időszakos tisztások és szegélyek alakulnak ki, ahol fényigényes lágyszárúak is megjelenhetnek, és tartósan fennmaradhatnak, változatos állatvilágnak is táplálékot nyújtva. A nagyobb mennyiségű holtfa az erdő egészségi állapotát javítja, hiszen a bennük fejlődő ezernyi mikroorganizmus, gombák, rovarok mind az erdő életközösségének bonyolult kapcsoltrendszerét gazdagítják, ami Természetes újulat szálalóerdőben, Pilis nagyban hozzájárulhat az erdő stabilitásához. Fotó: Csépányi Péter 12 *Németül a plenterwald, franciául a jardinage, angolul a selection system elnevezés használatos. Utóbbi nem tévesztendő össze a selective forestry kifejezéssel, ami a trópusokon elterjedt módszerre 13 utal; bizonyos fafajok célzott (gyakran nem fenntartható) kitermelését jelenti.

9 Az őserdők jól felismerhetők a nagy tömegű holtfa jelenlétéről (Badin, Szlovákia) 1.5 Erdők faanyagtermelés nélkül Természetvédelmi szempontból rendkívül fontos kitérni az erdőgazdálkodásból kivont erdők szerepére. Mivel az erdei életközösségek működését ma sem ismerjük minden részletében, az erdők egy részét indokolt érintetlenül hagyni. Feltételezhető, hogy a legkíméletesebb erdőgazdálkodási módszerek is megváltoztatják az erdő működésének néhány jellemzőjét, amelynek következtében a legérzékenyebb fajok élettere beszűkül. Ilyenek többek között a fajdfélék, pl. a császármadár (Tetrastes bonasia) (Czájlik 1981). Az érzékeny fajok menedékre lelhetnek a magukra hagyott, háborítatlan erdőterületeken, ahol nem csak az erdőgazdálkodás, hanem más stresszhatások, így a közlekedés, turizmus, vadászat és más emberi tevékenységekkel szemben is védett helyzetbe kerülhetnek. Európában, így a velünk szomszédos valamennyi országban léteznek az erdőgazdálkodásból kivont erdőterületek, elsősorban a nemzeti parkok belső, ún. magterületein. Ezeknek egy része többé-kevésbé őserdő jellegű. Vannak köztük kiterjedt, nehezen megközelíthető rengetegek, mint pl. a Stuzica (Szlovákia, 659 ha), a Semenic (Románia, 4749 ha) vagy a Bieszczady (Lengyelország, ha) mások kisebbek, esetenként jelentős kutatások folynak bennük (Badin, Szlovákia, 31 ha) (Barton 2002). A természetes folyamatokra alapozott erdőművelési gyakorlat általában védett területeken kívül is igyekszik az erdők egy részét magára hagyott állapotban hagyni (Pro Silva 1999). Az egyik legelterjedtebb faanyagok eredetét igazoló tanúsító rendszer, az FSC előírásai között ugyancsak szerepel az erdőterület meghatározott arányának érintetlenül hagyása. II. Miként működik a természetes erdő? Egy hosszú ideje nem háborgatott természetes szerkezetű erdőben sétálva az örökkévalóság, a változatlanság békés érzete alakulhat ki az egyszeri erdőjáróban. Azonban ha sok-sok éven keresztül ugyanazt az útvonalat járja, a jó megfigyelő minden alkalommal kisebb-nagyobb változásokat vehet észre. A legutóbb megcsodált idős lábon álló holt fa most a földön fekszik, a múltkor észlelt frissen kidőlt nagy fa helyén most fiatal fák csoportja törekszik a fény felé. Az egyes fák születésével, növekedésével, öregedésével és elhalásával, egyszóval életciklusával összefüggő változások egy nagyon finom léptékben jelentkező, folyton változó, de összességében mégis állandó erdőképet alakítanak ki. A folytonos változás egy-egy konkrét helyre igaz, az állandóság meg egy kicsit nagyobb területet szemlélve érzékelhető. Az erdődinamika tudományában kis erdőciklus néven összefoglalt változások hajtóereje az egy vagy néhány idős fa elhalását közvetlenül kiváltó természetes bolygatás, ami lehet egy erősebb szél, vagy a gombafertőzés miatti korhadás okozta fakidőlés, vagy épp a kettő együttes hatása. Az így kialakult fényben gazdagabb területen lékben új faegyedek megtelepedésének, vagy a már korábban ott levők gyorsabb növekedésének teremtődnek meg a feltételei. A fényért folytatott versenybe a léket határoló idős fák is részt vesznek, s főleg kisebb lékek esetében, lomkoronájuk oldalirányú növekedésével képesek bezárni a léket. Egy-egy konkrét bolygatási területen megfigyelhető változások eredményeképpen egy adott pillanatban, egy természetes erdőben a bolygatást követő erdőfejlődés különböző állapotában levő kisebb-nagyobb foltok mozaikját láthatjuk. Ez az a mozaik, ami minden alkalommal kicsit más, de nagyobb területet szemlélve a különböző állapotok hasonló arányú részesedése keltheti az állandóság érzetét. A természetes bolygatásoknak azonban nem csak ilyen enyhe formái érik Természetes állapotú erdő, Nera-Beusniţa, Románia erdeinket. A konkrét terület földrajzi helyzetétől, klimatikus viszonyaitól, s ezzel összefüggésben jellemző vegetációjától függő rendszerességgel, sokkal nagyobb területet érintő, és pusztító hatását tekintve sokkal erélyesebb bolygatások is jelentkezhetnek. A mi klimatikus viszonyaink között kialakult üde lombhullató erdők esetében elsősorban a viharos szelek okozta széldöntések, a hó- és jég lerakódása miatti koronatörések és teljes fakidőlések, illetve bizonyos gomba- illetve rovarfajok okozta tömegesebb pusztulások a jellemzőek. Az ilyen durva léptékű bolygatások hatására kialakuló nagyobb területeken olyan mértékben megváltoznak a zárt erdő alatt jellemző viszonyok, hogy az erdő a fejlődésnek egy másik útjára léphet. A nagy területet közvetlenül érő napsütés, a megváltozott páratartalom hatására nem csak az ehhez alkalmazkodott ún. pionír fafajok (pl. nyír, rezgőnyár), hanem számos lágyszárú- és cserjefaj is sikerrel megtelepszik, elindítva ezzel az ún. nagy erdőciklust, ami természetes viszonyok között csak évszádok alatt vezet vissza a kiindulásihoz hasonló állapothoz. Egy természetes erdős táj pillanatnyi állapotát alapvetően a múlt természetes bolygatási eseményeire adott válaszként, a bolygatások erélyétől, térbeli kiterjedésétől, az éppen elérhető közelségben levő fa- és más fajok megtelepedési sikerétől függő sajátos egyszeri eseménysor alakítja ki. Standovár Tibor 14 15

10 1.6 Örökerdők Magyarországon A szálalás Magyarországon történetileg csak a Vendvidéken és a vele szomszédos területek magánerdeiben (l. 2. fejezet), valamint elszórtan a Bakony néhány pontján marad fenn a mai napig (MgSzH, 2008). Az ország többi táján a vágásos gazdálkodás változatai váltak uralkodóvá, véghasználatként főleg a tarvágás és a fokozatos felújító vágás. A vágásos üzemmód ma is az erdőterület több mint 95%-án jellemző. Erdeink természetessége, nem kis mértékben ennek köszönhetően meglehetős mértékben lecsökkent (Bartha 2000). Egy 2004-ben, erdészek és ökológusok által elvégzett országos tanulmány eredményei szerint még a leginkább érintetlennek mondható erdészeti tájainkon sem éri el az erdők természetessége a feltételezhető természetes állapot 60%- át (l. függelék 5.2, ill. Bartha et al. 2003). Bár a vágásos üzemmód alkalmazása az elmúlt század során uralkodóvá vált Magyarországon, a korábbi időszakok összetettebb, a természetes folyamatokra alapozó szemlélete szakmai körökben sohasem merült feledésbe. Fekete Lajos, Róth Gyula, Majer Antal, és sok más erdész szakember munkáiban részletesen foglalkozik a szálalás, vagy a szálalóvágás lehetőségeivel (pl. Roth 1935, III. Erdőtermészetesség Az erdőtermészetesség viszonylag új keletű fogalom a természetvédelemben. A természetesség foka azt mutatja meg, hogy a vizsgált erdőrészlet, vagy erdőterület különböző tulajdonságait alapul véve mennyiben tér el az adott termőhelyen feltételezhető természetes erdőtől. Az erdők természetességi vizsgálatának során elsősorban a lombkorona-, a cserje- és a gyepszint összetételi, szerkezeti sajátságait, valamint a termőhely tulajdonságait értékelik. Az egész országra kiterjedő erdőtermészetesség vizsgálatot egy erdészekből és ökológusokból álló kutatócsoport végezte el 2003-ban. A mintegy 3000 erdőrészlet felmérése alapján kapott eredmények szerint országosan 48,6% az erdők természetessége. Az erdőgazdasági tájak közül legkedvezőbb értékeket a Magas- Bakony erdei (57,5%), legkevésbé kedvező értékeket a Nyírség (34,8%), a Jászság (34,8%) és a Tisza hullámtere (33,1%) érték el. Látható, hogy még a legmagasabb pontszámot elérő erdőterületeink átlagos természetessége is erősen eltávolodott a lehetséges legkedvezőbbtől (100%). Megjegyzendő ugyanakkor, hogy az erdők természetessége növekedhet, illetve növelhető. Mind a természetes folyamatok szabad érvényesülése, mind az erdőgazdálkodás természetes folyamatokra alapozott módszereinek alkalmazása az erdők természetességének növelését segítheti. A témáról részletesebben: Bartha D. & Gálhidy L. (2007) A magyarországi erdők természetessége. WWF-füzetek 27. Kísérleti lékben megjelenő aljnövényzet hét év elteltével (Ipoly Erdő Zrt., Királyréti Erdészet) összefoglalásuk Czirok 1999 munkájában). A 20. sz. során is több erdőgazdálkodó, köztük a század első felében Roth Gyula, Kaán Károly, utóbb Madas László és Török András próbálkozott sikerrel a vágásos üzemmódtól való elmozdulással. Hasonló kezdeményezésként értékelhető a természetes felújítás vizsgálata az Őrségben (Haszák 1953). A múlt század 80-as éveitől kezdődően a társadalom értékítélete erősen megváltozott, így a természetvédelmi szempontok érvényesülésére is több hangsúly helyeződött (Bús 2007). Az erdőt csak látogató, vagy közelében élő emberek egyre több esetben igyekeztek, és igyekeznek érdekérvényesítési lehetőséghez jutni az erdőgazdálkodással, valamint az erdőterületek igénybevételével kapcsolatos döntések kapcsán. A társadalmi elvárások megváltozása, valamint az olyan tudományágak, mint az erdészeti ökológia, a konzervációbiológia (természetvédelmi biológia) előretörése hazánkban is egyre inkább befolyást kezdett gyakorolni arra, hogy az erdőgazdálkodás korábbi elvei megváltozzanak. Az erdész szakmai berkekben ugyancsak megindult egy erőteljes szemléletváltás. A korábban egyegy erdész által hangoztatott elveket egyre többen kezdték és kezdik elfogadni, különösen azt követően, hogy az elveket számos erdészetnél a gyakorlatba is sikerült átültetni. Az első úttörők között a kezdeti lépéseket már az 1950-es években megtevő Pilisi Parkerdő Zrt. (l. később, Csépányi, 3.1 fejezet), illetve az Ipoly Erdő Zrt. (Barton, 3.2 fejezet) szerepelt, akiket azóta többen követtek az ország csaknem minden táján. A Királyréti Erdészet területén 2000 és 2004 között a bükkösök erdődinamikáját, valamint természetes folyamatokra alapozott kezelésének lehetőségeit vizsgáló nemzetközi kutatás (Nat-Man) zajlott Standovár Tibor (ELTE) vezetésével, az Ipoly Erdő Zrt. támogatásával. Ennek eredményei felhasználásra kerültek az ún. átalakító üzemmód egész erdészet területén történő kialakításához (l. 3.2 fejezet, ill. Gálhidy et al. 2006). A természetes folyamatokra alapozó erdőművelést szorgalmazó erdészeket tömörítő Pro Silva Hungaria közhasznú társadalmi szervezet es megalapítása fontos mérföldkő volt a magyarországi erdőgazdálkodás szemléletének átalakulásában. Az erdőtervezési és hatósági feladatokat ellátó Állami Erdészeti Szolgálat, valamint jogutódja szintén a kezdetektől segítette, és segíti a reform lépéseit. Ma már több erdőgazdasági részvénytársaságnál és nemzeti parknál üzemi méretekben is megtörtént a folyamatos erdőborításra való átállás (l. térkép, függelék, 5.3), ami biztató jövőképet vetít elénk. Magángazdálkodók csoportjai is elkezdték a Zemplénben, a Balaton-felvidéken (l. 3.4 fejezet) és az ország számos pontján, a szálalásra való áttérést, ami példamutató lehet, hiszen Magyarországon az erdők több mint 40%-a magántulajdon. Hazánk Közép-Európa hegyvidéki részéhez képest szárazabb, kontinentálisabb klímáján a természetes folyamatokra alapozott erdőgazdálkodás bevezetése sok tekintetben úttörő munka. Fél famagasság átmérőjű lék a lombkoronaszintben (Ipoly Erdő Zrt., Királyréti Erdészet) 16 17

11 Varga Béla, a Pro Silva Hungaria alapítója (balról) és Dénes Károly elnökségi tag Selmecbányán Míg a bükkösökben az Alpok országaiból átvett módszert könnyebb alkalmazni, addig a száraz cseres-tölgyesek, vagy a változó vízellátású kocsányos tölgyesek, ligeterdők folyamatos erdőborítást biztosító művelésére alig akad mintaként szolgáló példa (l. Csépányi 2008). Sok esetben a gazdálkodón múlik a legmegfelelőbb eljárások kidolgozása, úgy a fák kitermelésének térbeli rendjével, mint a faanyag mozgatásának problémáival kapcsolatban. Mindezen kísérletezések mögött azonban egyre inkább ott a motiváció, hogy a korábbinál jobb minőségű faanyagot, kevesebb élő munkával állítsanak elő, úgy hogy az állomány természetességi állapota is javuljon. A folyamatos erdőborítást biztosító erdőgazdálkodás aránya országszerte lassan növekszik. Ezzel párhuzamosan a vágásos erdőművelési módok között nő a fokozatos felújító vágás részaránya is. A tarvágás az ország sok területén tehát visszaszorulóban van, jóllehet még mindig a legnagyobb területű véghasználati mód. A kívánatos cél az lenne, ha néhány speciális esettől eltekintve, csak az ültetvényszerű fatermesztés során alkalmaznák*. A természeti folyamatokra alapozott erdőgazdálkodás elindulásával párhuzamosan az erdőrezervátumok kijelölése is megkezdődött óta több mint hatvan területet nyilvánítottak erdőrezervátumnak. IV. Erdőrezervátumok kijelölése Magyarországon A leginkább természetes állapotban megmaradt ősi erdők megóvásának gondolata Európában a 19. század elején fogalmazódott meg (Horváth & Borhidi 2002). Ekkoriban a jelenleginél jóval nagyobb kiterjedésű őserdők voltak a történelmi Magyarország területén is. Hazánkban az erdőrezervációk létrehozásának szándéka először as években jelent meg, és időről időre újból megfogalmazódott erdész és ökológus körökben, de a konkrét lépések megtételére csak az 1980-as évek legvégén kerülhetett sor. Az elsőként kijelölt területek között szerepelt a bükki Őserdő, a Vértesben található Juhdöglő-völgy, valamint a Mátra két erdeje, a Csörgő-völgyben és a Kékes északi oldalán. Az első faállomány-szerkezeti kutatások először itt, a Kékesen kezdődtek, Czájlik Péter vezetésével (l. Czájlik 1994). Az erdőrezervátumok hálózatának kialakítása országos programként 1991-ben indult útnak. Jelenleg 58 erdőrezervátum kijelölése történt meg, összesen közel hektáron, amelyek magterületei együtt megközelítően 4000 hektárt tesznek ki (MgSzH 2008). Az erdőrezervátumok biztosítják a még megmaradt, kivételesen jó természetességi állapotú erdőállományok megóvását, miközben lehetővé teszik a máshol csak jóval töredékesebben érvényesülő természetes erdődinamikai folyamatok vizsgálatát. Jelenleg Magyarországon kizárólag a rezervátumok magterülete, az erdőterület mintegy 0,2%-a mentesül végérvényesen az erdőgazdálkodás hatásaitól. A faanyagtermelést nem szolgáló, többnyire talajvédelmi erdők gyakorlati szempontból gazdálkodásmentes területe további 2%-ot tett ki 2006-ban (l. függelék 5.1). További információk: Kékes-Észak erdőrezervátum, Mátra Az erdőrezervátumok magterületén erdőgazdálkodás nem folyik, míg az ún. védőzónában csak természetközeli módszerekkel végezhető faanyagtermelés. Az erdőrezervátumok egy része az ország legtermészetesebb állapotú, helyenként őserdőhöz hasonló szerkezetű, és öszszetételű erdeiből kerül ki. Az olyan erdőtípusok esetében (főleg ártéri és erdőssztyep-erdők) ahol már nincsenek közel természetes állományok sem, ott az erdőrezervátumok erőteljesen magukon viselik a korábbi erdőgazdálkodás hatásait, vagy az idegenhonos fafajok jelenléte átalakította fajösszetételüket, szerkezetüket. Esetükben a magterületen zajló folyamatok vizsgálata különösen fontos, mivel támpontot adhat más védett állományok természetvédelmi kezelésének kidolgozásához. A meredek lejtőkön álló, többnyire ún. talajvédelmi rendeltetésű erdők egy részében szintén nincsen faanyagtermelés, így a természetes folyamatok itt is érvényesülhetnek. Magyarországon mindezek mellett, a legtöbb szomszédos országtól eltérően, a nemzeti parkok belső részein sincs megfelelően kialakítva olyan védett erdőkből álló ún. magterület, amely összefüggő, nagy területű, az erdőrezervátumokhoz hasonlóan gazdálkodástól mentes erdőket foglalna magába. Ilyen magterületek adhatnának lehetőséget arra, hogy többféle erdőtípusból álló, összefüggő, a természetes élővilágot valóban megőrző védett területek alakuljanak ki. A magterületekhez csatlakozhatna az örökerdőként kezelt, részben szintén védett erdők zónája. A vágásos üzemmódot gazdasági, védelmi és természetvédelmi szempontból egyaránt szükséges lenne fokozatosan visszaszorítani, miközben a természeti területektől távolabb eső, elsősorban faanyagtermelést szolgáló telepített erdők, faültetvények esetében továbbra is fontos erdőgazdálkodási mód marad. 18 *A WWF Magyarország más civil szervezetekkel együtt a 2008-as új erdőtörvény tervezethez javaslatot tett, 19 mely szerint az állami erdők egy meghatározott részében ne legyen lehetőség vágásos üzemmódot alkalmazni.

12 2. Folyamatos erdőborítást biztosító erdőgazdálkodás Magyarországon I. Bevezetés A fejezet Magyarország nyugati határán, a középkor óta máig fennmaradt szálaló jellegű erdőgazdálkodásról szól. Az itteni erdőgazdálkodás az ország többi részéhez képest sajátos utakon fejlődött, és egyedülálló módon csak itt lehet hosszú múlttal rendelkező szálaló erdőket tanulmányozni. Mindez indokolja, hogy részletesen bemutassuk a területet történetét, és a gazdálkodás feltételeit megteremtő körülményeket. A vendvidéki kisparaszti szálaló erdőgazdálkodás a szomszédos őrségiekkel együtt jelenleg mintegy ötezer hektáron folyik. Az Őrség és a Vend-vidék megőrizte a hagyományos tájhasználat számos jellegzetességét 2.1 A vendvidéki magánerdők A Vendvidék hazánk legnyugatibb szeglete, az osztrák-magyar-szlovén hármashatár hazai oldala, 7 községet takar. Sok esetben összemossák az Őrséggel, de valójában önálló karakterű, jellegzetes kistáj. Lakossága zömében szlovén nemzetiségű, ahogy errefelé mondják: vend. Ennek azért van jelentősége, mert hazánkban szinte csak az itteni, nemzetiségi lakossághoz tartozó erdőtulajdonosok körében maradt fel máig a kisparaszti erdőgazdálkodási kultúra, a jellegzetes kisparaszti szálaló erdőgazdálkodás. A II. világháborúig az Őrségben is hasonló módon gazdálkodtak, de míg a háborút követő államosítások, TSZ szervezések az Őrségben jórészt felszámolták a kisparaszti erdőbirtokokat, addig a Vendvidéken ezt nem tették meg, így egészen a rendszerváltást követő privatizációig megmaradtak a magánerdők előtt a hazai magánerdők mintegy %-a volt itt. A Vendvidéken klasszikus szövetkezet: TSZ nem volt, de kialakult egy ún. szakszövetkezet, amely elsősorban a magántermelők integrálásával, termeltetéssel, felvásárlással foglalkozott, emellett jelentős területen végzett erdőtelepítést. A szakszövetkezet létrejötte során tehát nem szövetkezetesítették, nem vették el a magánerdőket, a magán és szövetkezeti gazdálkodási forma egymás mellett működött. Az 1990 után megindult 21

13 privatizáció (kárpótlás, részarány-tulajdon kiadás stb.) során az itteni szakszövetkezeti erdőket is magánkézbe adták. Ezek az új magánerdők azonban nem mutatják a régi magánerdők jellegzetességeit, hiszen a privatizáció során a korábban vágásos üzemmódban kezelt erdők kerültek magántulajdonba. Elsősorban a régiekről szól ez a tanulmány Tájtörténet Vend-vidéki kisparaszti szálaló erdő Az erdők története, az egész tájhasználat ismerete igen fontos előzménye annak, hogy mélyebben megértsük az itteni erdődinamikai folyamatokat (Gyöngyössy 1996, 2000, 2008, Bodonczi 2004, Tímár 2002). Elsőként rögzíteni szükséges, hogy a terület ősállapotában teljes egészében erdő volt. Ezt az erdőt azonban az ember megtelepedése óta folyamatosan használták, az erdőt kiirtották és településeket, mezőgazdasági területeket (szántót, rétet) hoztak létre rajta, helyette. A gazdálkodási módszereken kívül az erdők állapotát még néhány egyéb tényező is befolyásolta, mint pl. a történelmi események (pl. török idők), a népesség változásai (elnéptelenedés), a társadalmi viszonyok, az életmód. A vasfüggöny árnyékában lévő Vendvidéken a háború előtti tulajdonviszonyok s az ebből fakadó birtokméretek konzerválódtak, sőt tovább aprózódtak, míg Ausztriában és Szlovéniában egyfajta szerves fejlődéssel ez lassan de némileg átalakult, kicsit nagyobb birtokméretek jöttek létre (Gyöngyössy 2008). A tájhasználati formák közül legfontosabb kiemelni az ún. váltógazdálkodást, amit sessionális (erdő)gazdálkodásnak is neveznek. Ennek lényege, hogy a tulajdonosok, egészen a XIX sz. végéig az erdőt és más művelési ágakat (szántó, rét) váltogatták, vagyis az erdőt kitermelés után kiirtották, felégették, és ezen irtásföldön alakítottak ki szántókat. A termőerejében kimerült szántókon pedig felhagyták a művelést: vagy rétként hasznosították tovább, vagy hagyták, hogy beerdősüljön, ami igen gyorsan, gyakorlatilag év alatt bekövetkezik, termőhelytől függően jellemzően erdeifenyővel, mézgás égerrel, nyírrel. Egyes területek néhány évszázad alatt erősen elfenyvesedtek ennek hatására, noha korábban uralkodóan lombos erdők voltak itt. A váltógazdálkodással érintett kisparaszti birtokokon lombos erdők főként a meredek, vízmosásos, árkos területeken maradtak fenn jelentősebb területen. Az ös katonai felmérés a 7 községből egyben közölt sok fenyő -t, egyben tölgy és bükk erdő -t, a többi ötben tölgy és bükk, kevés fenyő jellemzést adták, összességében 32,7 % fenyőt közölnek, ami kb. fele a mai aránynak (Nagy 1984). A mai erdők tehát nagy területen korábban szántók vagy rétek voltak, ennek bizonyítéka, hogy az erdőkben bakhátas szántás nyomait látni. Ebből jól látható, hogy az itteni gazdák nemcsak az erdők felújítását, hanem a telepítését is nagyrészt a természetre bízták. Igen sok az 1. vagy 2. generációs erdő. Míg azonban az ország más (főleg szárazabb) tájain a degradált erdők igen siralmas képet mutatnak, és esetenként évszázadokig sem heverik ki, addig az itteni erdőkön a degradáltság nem mutatkozik ilyen élesen, illetve a regenerálódás a rendkívül csapadékos, humid klíma miatt gyorsan beindul. Egy éve még szántott, később erdősült területen ez ma a laikus számára szinte észrevehetetlen. Az erdőket jórészt a helyi szlovén lakosok birtokolták, és birtokolják ma is. Az egyes erdőrészletek illetve helyrajzi számok igen kicsik, méretük jellemzően néhány tized ha nagyságtól 1-2 haig terjed. A birtok- és gazdálkodási viszonyok hasonlóak, mint a szomszédos Ausztriában, és Szlovéniában, ahol szintén kis parcellákon, tarvágás-mentesen, természetes folyamatokra alapozottan gazdálkodnak. Ugyanakkor a sok hasonló kis birtokon is nagyon sokszínűen gazdálkodnak, nem sematikusan csinálták az erdészkedést. Saját személyes érdekeik, szokásaik vagyoni helyzetük, eszközeik, a család létszáma, a településre jellemző gazdálkodói morál, stb mind befolyásolta a gazdálkodást. A lényeg, hogy a jelenben csak kis területre vonatkozóan volt lehetőségük befolyásolni az erdők állapotát és a jóvő iránti felelősségük is jól behatárolható kis területre vonatkozhatott csak. Ezért állt elő az a különleges állapot, hogy kilométereket barangolhatott az ember anélkül, hogy kisebb lékszerű fakitermeléseknél drasztikusabb dolgot tapasztalt volna. Mert a legkapzsibb ember is legfeljebb pár tized hektárnyi területet tudott csak lerabolni. Ez azonban nem nagyobb, mint egy nagy erdőrészletben néhány lék mérete. Összességében az itteni szálalás során egy rendkívül sokféle, horizontális és vertikális szerkezetében, valamit fafaj-összetételében példátlanul változatos erdőkép alakult ki. Egy különleges, a többi hazaitól merőben eltérő gazdálkodási módot kellett itt erdészeti jogrendbe, az üzemtervezés, erdőfelügyelet rendszerébe illeszteni. Az országos rendszer pedig nem foglalkozott vele, mert részben nem is volt tudomásuk erről az erdészeti politikát irányítóknak, másrészt kis területre korlátozódott, és feltehetően arra is számítottak, hogy előbb-utóbb úgyis államosítják az itteni erdőket. Ebben a rendszerben a fát saját igényük szerint termelték ki, de a rendszerváltásig működő községi erdészek a fakitermelési engedélyeket, üzemtervi előírásokat ellenőrzés alatt tartották. Ez a gyakorlatban egyes területeken évente, másutt ritkábban, 3-4 évente történő fakitermelést jelentett, egyfajta rendszertelen szálalást. A kitermelt faanyagból a jelentősebb mennyiségben képződött rönköt, és más iparifát értékesítették esetleg saját felhasználásra felfűrészeltették, vagy más módon hasznosították, a tüzifát pedig jellemzően szintén saját felhasználásra termelték. Különlegességként máig fennmaradt a 2. világháborúig általánosan alkalmazott erdei avargyűjtés is. Az erdőben gyűjtött avart az istállóban almozásra használtak, ugyanis az itteni kevés szántóföldi parcellán nem sok gabonát tudtak termelni, így szalma is kevés volt, ezt pótolták az erdei avarral. Ezzel akarva-akaratlanul megváltoztatták a talajt, főként annak felső humuszos termőrétegét, hiszen a tű- és lomblevélen kívül a felszínen lévő mohát és más növényi részeket is hazavitték. Ezáltal egyrészt ki sem alakulhatott dús humuszszint, másrészt, ami gyér humusz volt, azt is időről időre eltávolították. Ezáltal az erdei talajfelszín jellemzően ásványi talaj volt, ami a pionír fafajok (itt a tájban jellemzően az erdeifenyő) természetes felújulását segítette elő. (Bodonczi 2006) 22 23

14 2.3 Kisparaszti szálaló gazdálkodás A Vendvidéken magas csapadék és páratartalom mellett, kavicsos alapkőzeten kialakult pszeudoglejes talajon főként elegyetlen és lombelegyes erdeifenyvesekben, bükkösökben és más, elegyes erdőkben tehát ún. kisparaszti szálaló gazdálkodás folyik. Ez azért különleges, mert általános vélemény, hogy nagyüzemi körülmények között az erősen fényigényes erdeifenyőt nem lehet természetes úton felújítani. Jóllehet, a hazai oktatásban is ezt tanítják, ezt az itteni és a határon túli szlovén gyakorlat (és pl. Krutzsch fenyőgazdálkodása, ld. Krutzsch 1952) is cáfolni látszik. Vagyis nemcsak, hogy felújítják, de csoportos belenyúlásokkal, különleges szerkezetű erdőket hoznak létre. Ezekre tényleg igaz az a szálalásról szóló állítás, hogy a felújítás/felújulás nem cél, hanem a gazdálkodás szükséges mellékterméke, minthogy a tulajdonosok nem foglalkoznak a felújulással, fiatalos ápolással, mégis kitűnő újulat van. Sőt az erdőben lévő újulati, fiatalos foltokba először általában akkor mennek bele fakitermelés céljából, amikor már kar vastagságú, legalább tűzifának, rőzsének kitermelhető faanyag van. Hozzá kell tenni, hogy rendkívül megbecsülik a fát ami egyébként bőven van e magas erdősültségű községekben hiszen sok esetben még a gallyat, rőzsét is kévébe kötve hazaszállítják. Ma is jellemző, hogy a tűzifát öszszehasogatva az erdőn, tő mellett tárolják. A szálaló gazdálkodás csakis a jó gazda gondosságával valósítható meg. Aki rövid távú hasznot szeretne, és nem állandó, kis hozamot, az másként gazdálkodik. Ilyen kisméretű erdőkben a tarvágás nem lenne hosszú távon fenntartható, mert a véghasználat után saját erdeikből évtizedekig nem jutnának fához. Éppen ez a tény lehet a kulcsa a szálaló gazdálkodás fennmaradásának, hozzátéve azt is, hogy a talaj és a klíma kedvez az erdeifenyő felújulásának, és igen jól újul a bükk és a kocsánytalan tölgy is, de mellettük még a gyertyán, lucfenyő, sőt helyenként a vörösfenyő is szálanként. A Vend-vidékre jellemző különleges termőhely és klíma hazánkban egyedülálló, semmihez nem hasonlítható, de az itteni folyamatok elemzése országosan is hasznosítható tanulságokat hordoz. A legfontosabb közülük éppen az, hogy a helyi viszonyokhoz kell adaptálni módszereinket, és hogy a gyakorlat az elméletet néha felülírja. Tanulságos továbbá az is, hogy egy erősen fényigényes fafaj kis csoportos belenyúlásokkal is jól újul. A szakmai közvélemény, főként az állami erdőgazdálkodók szerint ugyanis ezek az erdők erősen túlhasználtak, készlethiányosak, vagyis inkább rossz példaként, mint követendőként mutatják be. A valósághoz hozzátartozik, hogy az egyes erdőrészletek között nagy különbség lehet (tehát nem beszélhetünk általában vett magánerdőről ). Faállományszerkezet, élőfakészlet és fafaj-összetétel alapján is igen különböző képet mutatnak, de az átlagokból is kaphatunk használható információkat. Az itt alkalmazott szálaló üzemmóddal szemben fatömeg-tartamosság szempontjából gyakran hangoztatott ellenérv ( rablógazdálkodás, kizsigerelés ) átlagban és az esetek nagy részében nem igaz. Az erdőállomány adattár korábbi adatai szerint a vendvidéki községek magánerdeinek átlagnövedéke magasabb, mint az állami erdőké (5,8 m 3 /ha/év, ill. 5,2 m 3 /ha/ év). Hasonlóképpen magasabb a folyónövedék is (7,4 m 3 /ha, ill. 6,4 m 3 /ha), a magánerdőkben ez Rönkök elszállításra várva, Vendvidék az érték az országos átlagnak (7,1 m 3 /ha, I. 1-i állapot) is fölötte van. Az átlag fatömeg valóban a magánerdőkben kisebb (267 m 3 /ha, ill. 314 m 3 /ha), de ez részben biztosan az állami erdők korosztályszerkezetének tudható be, A Vend-vidéken őshonos az erdeifenyő és azóta, ill. a jövőben feltehetően változni fog (Tímár 2002). Ehhez az utolsó mondathoz anynyit érdemes csupán hozzátenni, hogy az optimális fatömeg meghatározása még nem történt meg egyetlen itteni szálalóerdőben sem. Ilyen részletes vizsgálatokat még nem végzett senki, ez a jövő feladata lesz. Továbbá rögzíteni kell, hogy az alacsonyabb fatömeg melletti, a vágásos erdőhöz képest magasabb folyónövedék esetén nem szorul védelemre az élőfakészlet alacsony volta, hiszen az az optimum közelében járhat. A fatömegre vonatkozó tartamosság mellett újabban a tartamosságnak a biodiverzitásra vonatkozó tágabb értelmezését is használják (Somogyi 1994). Ebben, tehát az élővilág sokféleségének megőrzésében, fenntartásában a kisparaszti szálalóerdők dokumentáltan messze jobbak, mint a vágásos erdők, pl. ritka, védett növényfajokban egyértelműen gazdagabbak. Az alkalmazott gyakorlatról fontos elmondani, hogy általában szakképzettség nélküli tulajdonosok végzik a saját erdeikben a jelölést és a fakitermelési munkát is. Ezen erdőgazdálkodási formának itt sok évszázados hagyománya van, gyakorlata rendszerint kipróbált, jól kiforrott. Élőszóban hagyományozódik (részletes leírás mindeddig nem született róla), ma sem egységes, de szakmailag nagyrészt teljesen elfogadható. (Tímár 2002). A közelítést általában kis méretű nem speciálisan erdészeti, hanem gyakran univerzális mezőgazdasági traktorral, korábban fogattal végezték. Jellemző az itteni gazdákra, hogy a szomszédos Ausztriából használt, (sok esetben igen öreg), kis méretű, hazánkban nem jellemző, sőt nem is nagyon kapható kis méretű traktorokkal dolgoztak. Az 1990-es években még tehenes fogatot is lehetett látni az erdőben! A legnagyobb gép a Zetor Chrystal, de inkább kisebb a jellem- Fotó: Bodonczi László 24 25

15 ző. A közelítési kár nem túl nagy, ezt a jól regenerálódó erdő igen gyorsan benövi. A kár különösen a szárazabb dombtetői, kavicsos talajú területeken kicsi. A sok előny mellett elmondható, hogy a kisparaszti erdőkben az öreg frakció, különösen az igen méretes fák gyakran hiányoznak, különösen igaz ez az erdeifenyvesekre, a bükkösökben még helyenként megtalálhatók. Vagyis a változatos szerkezet megvan, de a cm-nél vastagabb törzseket ritkán találunk, vagy csak a kevésbé megközelíthető, rosszul feltárt részeken. Ennek oka jórészt az, hogy az önellátást célzó fakitermelés során tüzifát termelnek, illetve épületfát, amit cm vastag törzsek már kiadnak. Az igazán vastag, értékesítendő, minőségi anyagot (pl. lemezipari rönk) kitermelni is nehéz, a kis mennyiség miatt értékesíteni sem tudnák, nem is céljuk, ezért megelégszenek a vékonyabb faanyaggal is. Az erdőműveléshez kis gépeket használnak az Őrségben és a Vend-vidéken Terepi bemutató 2.4 Bükkösök, tölgyesek, erdeifenyvesek Mindegyik típusra jellemző, hogy igen változatos szerkezetű és általában erősen elegyes (az elegyetlen első generációs erdeifenyveseket leszámítva). Az egyes területek között viszonylag nagy termőhelyi különbségek vannak. Így pl. Felsőszölnök, Szakonyfalu egyes részein igen jó termőhelyen, főként agyagbemosódásos barna erdőtalajon nagy fatömeget tartalmazó elegyes bükkösök találhatók, a dombtetőkön mészkerülő foltokkal. A bükkön kívül jelentősebb mértékben a kocsánytalan tölgy, hegyi juhar, erdeifenyő, nyír, szálanként vagy kisebb csoportokban luc elegyedik. Itt a szálalás során, ha valami rendkívüli esemény ezt nem módosítja, a bükk jól és könnyen újul. A gyertyán ezeken a területeken általában alárendelt szerepet játszik, különösen az acidofil bükkösökben (ahol szinte teljesen hiányzik is) és a bükk felújulását nem veszélyezteti. Legszebb ilyen bükkösöket Felsőszölnökön a községtől nyugatra, délnyugatra a Hármashatár és Lujza-hegy, Ezüst-hegy környékén, a falutól délre a szlovén határ mentén, illetve a falutól keletre Kétvölgy felé a Polova nevű területen, Szakonyfaluban pedig a Szakonyfalusi-patak menti domboldalakon találunk. Igen érdekes és Tarvágás a szálalóerdők helyére telepített lucosban ritkaságnak számít a Polova nevű helyen mutatkozó nyírrel a felső szintben elegyes bükkös. Az acidofil gyertyános-tölgyesek, kocsánytalan tölgyesek kisebb kiterjedésben több helyen megtalálhatók, a bükkösök és az erdeifenyvesek mellett alárendeltebb szerepet játszanak. Ezeken a termőhelyeken a gyertyán nem, vagy alig fordul elő, elgyertyánosodástól nem kell tartani. A gyertyános tölgyesek esetén a kisparaszti szálalásnál fennáll a veszély, hogy a felújulásra nem figyelnek, illetve a jól sarjadzó gyorsabban növő, így pl. tűzifa méretet előbb elérő gyertyánt tekintik célfafajnak, és az eredetileg jó szerkezetű erdő elgyertyánosodik. Az erdeifenyvesek lehetnek szinte teljesen elegyetlenek, de erősen lombelegyesek is. A tipikus erdeifenyvesek, melyek a saját termőhelyükön állnak, mindig erősen savanyú, legtöbbször felszínig kavicsos talajon találhatók. (Természetesen más, ettől jobb termőhelyeken is találhatók telepített erdeifenyvesek, vagy olyanok, ahol a felújítás során erdeifenyőt vetettek, vagy ültettek, de ezeket nem soroljuk a természetes vagy természetközeli erdeifenyvesek közé, hiszen ezek a legjobb esetben is származékerdők.). A legtöbbször ezek az erdők dombtetők egykori bakhátas szántóin találhatók. A bakhátakat ma is látni, helyenként szembetűnőek. Sok esetben 1. vagy 2. generációs erdők ezek, tehát évvel ezelőtt helyükön még szántóföld volt. Ezek az erdeifenyvesek a váltógazdálkodás és az erdei avargyűjtés miatt kialakult szélsőséges ásványi talajokon jól újulnak. Már kis lékekben is mutatkozik az erdeifenyő tömeges újulása, természetesen elegyfajok is találhatók benne. Egy fontos, de kevésbé ismert ökológiai törvényszerűség is segít az erdeifenyő újulásában, az tudniillik, hogy a fényt a csapadék jelentős részben pótolni képes. Vagyis ha kevés is a fény, egyes esetekben (kicsi csoportokban, lékekben) az itteni bőséges csapadék mégis lehetővé teszi a fényigényes fafajok felújulását. Ezek az erdeifenyvesek, (akár elegyetlen, akár elegyes formában) az igazi itteni specialitások, ez a legjellemzőbb vendvidéki szálalóerdő típus. Az erdeifenyvesekről, különösen az 1. és 2. generácós állományokról azonban azt is fontos tudni, hogy a korábban a mezőgazdálkodás során leromlott, erodált talaj az erdő hatására fokozatosan javul, humusztartalma nő, és egyre inkább alkalmassá válik az igényesebb lombos fafajok számára is. A fenyvesekben eleinte a cserjeszintben, majd a szukceszszió előrehaladtával, az alsó-, később a felső lombkoronaszintben is megjelennek a lombos fafajok, hogy lassan visszahódítsák az erdeifenyőtől azt, amit korábban az emberi gazdálkodás következtében elveszítettek. Ez persze hosszú évtizedes, évszázados folyamat, melyet végigkísérni azonban csak a szálaló erdőkben tudjuk, mert a vágásos erdőkben a véghasználat (tarvágás) ezt megszakítja. A vágásos erdőkben legtöbbször tehát nem használják ki ezeket a kedvező szukceszsziós folyamatokat. Erre a belombosodási folyamatra a szálalóerdőkben igen jól lehet építeni, pl. a fenyves elegyessebbé tételére, sőt fenyőelegyes lombos erdővé alakításához. Többek között ezt is jelenti az itteni erdőkben a természetes folyamatokra alapozott gazdálkodás. Bodonczi László 26 27

16 3. Folyamatos erdőborítást biztosító erdőgazdálkodás Magyarországon II. Esettanulmányok a szálalás napjainkban zajló elterjedésének történetéből Az alábbiakban bemutatunk néhány példát a hazánkban működő, természetes folyamatokra alapozó erdőgazdálkodásra. A leírások szerzői a bemutatott területen az erdőgazdálkodást végzik, így jól ismerik a szálaló üzemmódra történő átállás helyi kihívásait. A bemutatások eltérő részletességgel, de alapvetően a következő kérdésekre adnak választ: Mikor kezdtek szálalásssal / Pro Silva módszerekkel gazdálkodni? Jelenleg mekkora területen zajlik ilyen jellegű munka, és ez kb. mekkora hányada az általuk kezelt területnek? Mekkora területen tervezik a jövőben bevezetni a folyamatos erdőborítással járó gazdálkodást? Milyen erdőtípusban gazdálkodnak ilyen módon? Milyenekben lehetne még bevezetni a folyamatos erdőborítással járó gazdálkodást? Mik a legnagyobb nehézségek az átállás során (természeti, technikai/anyagi, egyéb)? 3.1 Örökerdők kialakítása a Pilisi Parkerdőben A Pilisi Parkerdő Zrt. területén az erdőgazdálkodást meghatározó erdőművelési módszerek hagyományosan törekedtek a természetközeli gazdálkodásra és egyben a közjóléti rendeltetés fokozottabb kielégítésére. A 1969-ben megalakult jogelőd, a Pilisi Állami Parkerdőgazdaságot a hatvanas évek végén már olyan kihívások érték, mint a tömegturizmus és a környezetvédő mozgalmaknak megjelenése és az erdőre irányuló fokozottabb figyelem. Ezek a hatások a fővárossal szinte szimbiózisban élő pilisi erdőket érték a legerőteljesebben, mert Budapest az ország idegenforgalmi centrumává vált, s az ide összpontosult ipar, valamint a kétmillió lakos az ország egyik legterheltebb környezetét hozta létre. Szakmai öröksége és hagyományai köszönhetőek azoknak az elődöknek, akik felismerték a Parkerdő adottságait és már évvel ezelőtt törekedtek a modern természetközeli erdőművelés bevezetésére, az akkori viszonyoknak és lehetőségeknek megfelelően. A Pilisi Parkerdő Gazdaság nyugalmazott igazgatójának, dr. Madas Lászlónak a munkája messze előremutató, akinek köszönhetően már több mint 54 éves múltra visszatekintő szálalóvágásos erdőkezelés megtekinthető a Visegrádi Erdészetnél (Erdőanyai Szálalóvágás). A most helyenként szálalóerdő szerkezetű erdő az ország az egyik legkorábban megkezdett természetközeli erdőkezelése, amely a később (1996-ban) megfogalmazott Pro Silva alapelvek egy részét már alkalmazta. A Pilisi Parkerdő Zrt. az 1996 és 2006 közötti években jelentősen növelte a természetes mageredetű erdőfelújításának arányát és közel 70%-os arányával megközelítette ennek a fafajösszetétel alapján számítható felső határát, magasan túllépve az országos átlagot. Az őshonos fafajú erdőkben a természetes felújítás tömeges alkalmazása az első fontos lépés a természetközeli erdőgazdálkodás alkalmazása felé és 2002 közötti években a év fölötti bükkösök esetében mivel ekkor még a szálalás nem volt alkalmazható az erdőterve- 29

17 Fotó: Csépányi Péter V. Örökerdők a Budai-hegységben A WWF Magyarország 2003 óta működik együtt a Pilisi Parkerdő Zrt-vel a Budai-hegység folyamatos erdőborítást biztosító erdőgazdálkodásának népszerűsítésében. A WWF eddig öt tanösvényt hozott létre Így is lehet fát vágni! (Gadó, 2004), ill. később Örökerdők a Budai-hegységben néven, melyek különböző szerkezetű és fafajösszetételű állományokban mutatják be a szálalás alapelemét, a léket. Bemutatjuk, hogy az ilyen természetkímélő módszerek miért fontosak az élővilág számára és milyen erdőképet kínálnak a kikapcsolódásra vágyó kirándulónak a nem is olyan távoli jövőben. (Gálhidy L.) Tanösvény a budai Hárs-hegyen Szálaló erdő a Pilisben zés során a szálalóvágásos erdőfelújításra tért át megközelítőleg 1500 ha-on (a bükk fafaj által elfoglalt terület 3200 ha), meghatározóan a Pilisszentkereszti, a Pilismaróti, Visegrádi, Bajnai Erdészetek területén ben a Pilisszentkereszti Erdészet területén kialakításra került a Pilisszentlélek 25A erdőrészletben a Pro Silva Bemutató terület, amelyen 2003 óta rögzített adatok alapján több mint 800 belföldi és külföldi szakember (az erdészet és a természetvédelem területéről) fordult meg szakmai tanulmányút keretében. A területen azóta is a Pro Silva alapelveknek megfelelő gazdálkodás folyik ben a szálalás adminisztratív-szabályozási feltételeinek kidolgozását követően a szálaló üzemmód már a részlet üzemtervében is nevesítésre került ben a Pilisszentkereszti Erdészet üzemtervezése során kialakításra került az ország akkori legnagyobb természetközeli erdőgazdálkodással rendelkező erdőtömbje, ahol 515 ha-on a szálalás tervezhetőségének hiányában csoportos szálalóvágásos erdőfelújítást terveztünk meg egy nagy összefüggő erdőtömbben a Pilis-hegyen és közvetlen térségében ben e területeket kibővítve kialakult a Pilistetői Örökerdő tömb (1559 ha) amely magában foglalja a Pilis-hegyet és attól nyugati irányban a közvetlenül szomszédos Fekete-hegy és keleti irányban a Dobogó-kő környékén fekvő erdőterületek egy részét. Külön tömbben helyezkedik el a Pilisvörösvári Kopárok területén a Kopári Szálalóerdő tömbje (278 ha), ahol a cél a korábbi feketefenyvesek szálalás segítségével történő átalakítása őshonos keménylombos állományokká ben más erdészetek a Pilismaróti Erdészet (461 ha) és a Bajnai Erdészet (104 ha), Visegrádi Erdészet (561 ha) területén is megkezdődött kisebb tömbökben a szálalóerdő üzemmód bevezetése. Külön említést igényel a Budapesti Erdészet kezdeményezése, amely szintén 2005-ben a szálalóerdő üzem egy sajátos megjelenéseként értelmezhető, itt ugyanis kis bolygatási foltokat nyitottak a budai oldalon fekvő közjóléti szempontból frekventált területeken a nagyobb léptékű üzemi mértékű bevezetés kezdete. Lékes felújulás a budai Hárs-hegy tölgyesében A Budakeszi Erdészet területén 2006 január elsejétől 1035 ha-on szálalóerdő üzem indult és a Ráckevei Erdészet 2007-től érvényes üzemtervében fényigényes magyar kőrises állományokban is szakítottunk hagyományos erdőművelési megoldásokkal és 211 ha-on szálalóerdő kezelést vezettünk be. A középkorú és mageredetű magyar kőrises állományokban szálalóerdő üzemre térünk át, az idősebb és sarjeredetű kőrises állományokban pedig csoportos szálalóvágásos erdőfelújításra. Ezzel országosan is új megoldást vezetünk be, hiszen hasonló jellegű állományokat általában tarvágással kezelik ben a Budapesti Erdészetnél is kijelölésre került az első szálalóerdő tömb a Hárshegyen és környezetében (280 ha) tól tehát tehát már nemcsak egy-két erdészetnél, hanem a Pilis Parkerdő Zrt-nél üzemitársasági méretekben mutathatók be a folyamatos erdőborítást biztosító erdőművelési módszerek. Jelenleg a Pilisi Parkerdő Zrt. 10 erdészete közül 7 erdészetnél található ténylegesen szálalóerdő kezelés, amelynek nagyságrendje körülbelül 5000 ha. Ezen felül 5000 ha vágáskor nélküli, nem faanyagtermelést szolgáló erdőterületet is kezelünk, amelyben elsősorban a talajvédelmi célok miatt a faanyagtermelés háttérbe szorult. Összességében a Parkerdő kezelésében lévő ha erdőterülethez képest ha a folyamatos erdőborítást biztosító erdők területe, amely 17%- os arányt jelent. A többi erdő jelenleg a hagyományos vágásos üzemmódban van, azonban itt is jelentős arányban természetes mageredetű erdőfelújítást alkalmazunk fokozatos felújítóvágás esetleg szálalóvágás segítségével. A folyamatos erdőborítással járó erdőgazdálkodás bevezetése továbbra is fontos célja a Pilisi Parkerdő Zrt-nek. A következő 10 év során újabb ha-nyi területen történhet meg a szálalóerdő üzemmód bevezetése, ezzel 20% fölé fog emelkedni a folyamatos erdőborítást biztosító erdőkezelés területi aránya. Természetesen 30 31

18 Terepi bemutató megnyitója a Ráckevei Erdészetnél Fotó: Csépányi Péter a tervezett ütemet és mértékét növelhetik olyan ösztönző támogatások, amelyek e módszerek bevezetésére kedvező hatást gyakorolnak. A folyamatos erdőborítást biztosító erdőkezelés bevezetését elsősorban hegy- és dombvidéki gyertyános-bükkösökben kezdtük meg. Jelenleg azonban már gyertyánoskocsánytalan tölgyesekben, cseres-kocsánytalan tölgyesekben is foglalkozunk ilyen módszerek bevezetésével. Külön kiemelendő, hogy fényigényes magyar kőrises láperdőkben és a valamikori kopár területek fenyvesítése során létrejött zömmel feketefenyves állományok lombos erdővé történő átalakításánál is használunk folyamatos erdőborítást biztosító erdőkezelést. A folyamatos erdőborítás bevezetését fokozatosan kell elvégezni, hiszen a jelenleg véghasználati korú állományokban a bevezetést gazdasági meggondolások miatt sem célszerű erőltetni. Tehát fontos a kérdésben érdekelt felek belátása, hogy a fokozatosság elvét mindenki vegye figyelembe. Nagyon fontos eleme az ilyen jellegű erdőkezelésnek a megfelelő infrastruktúra megteremtése, illetve a feltártság és az alkalmazott technológia harmonizálása. Szerencsére a modern eszközök (kihordószerelvények, kötélpálya) megjelenésével a feltártság továbbra is nagyon fontos, de már korántsem olyan kritikus tényező, mint korábban. A megfelelő létszámú és összetételű vadállomány szintén alapvető feltétele az ilyen jellegű erdőkezelés sikerességének. Szintén fontos akadály még az ilyen erdőkezelés esetében a kevesebb meglévő tapasztalat, a kiforratlanság és az adminisztratív akadályok. Az erdőleírás és a különböző tervelőírások és ezek hatósági kezelése még most alakul ki, és az itt tapasztalható bizonytalanság bár nem akadályozza lényegesen a folyamatot, de nem segíti túlzottan az erdőgazdálkodót. Csépányi Péter Kíméletes közelítés többfunkciós fakitermelő / közelítő géppel (forwarder) 3.2 Folyamatos erdőborítást biztosító erdőgazdálkodás az Ipolyerdő területén A Börzsönyben és általában az Északi-középhegységben a természetes felújításnak régi hagyományai vannak. A vágásos üzemmód ellenére a természetes erdődinamika folyamatai imitt-amott tetten érhetők benne, így valamennyire nyitottak voltunk az új szemléletre. Igazán nem mi kezdtünk szálalással gazdálkodni, hanem a bükkös Ternészetes felújulás széldöntés után, a Börzsönyben zónában az 1996-os természetes bolygatások alakították át úgy az erdő szerkezetet, ahogy mi talán sosem bátorkodtunk volna. Ennek hatása egyenesen iránymutató volt, és felkeltette az érdeklődésünket a vegyes korú erdő kialakítása irányában. Igyekeztünk kutatókkal kapcsolatot keresni, a természetes erdőben lejátszódó folyamatokat megismerni, így lett a Pro Silva Hungaria szervezet egyik első számú támogatója a társaságunk. Kísérletek szintjén 2000-től a NAT-MAN projekt lékjeinek kialakítása a Szokolya 2 erdőtagban volt az első ilyen jellegű beavatkozás. Ezt követték további próbálkozások től a gyérítéseket sem a szabályos hálózatos módon végezzük, majd 2005-től több erdőrészletben is megkezdtük a lékvágásokat. A hosszú távú cél a vegyes korú, mozaikos mintázatú elegyes állományok kialakítása, de minden Királyrét, Várhegy erdőrészlet kicsit más és más beavatkozást igényel. Általános kezdeti irányelv, hogy az átalakítást lékvágásokkal végezzük, a NAT-MAN és természetes bolygatásokban lezajló szukcesszióban szerzett tapasztalatok alapján, közel fahossznyi lékekkel. A kiváló termőhelyeken és állományokban fokozottabban koncentrálunk az egyes fák jó tulajdonságainak érvényesülésére, gyengébb állományokban ez kevésbé élvez prioritást. Ha mégis elkerülhetetlen, hogy szép törzs essen a lékbe, azt hagyásfaként meghagyjuk benne ban készült a Királyréti Erdészet üzemterve, ami az erdészetet (5100 ha) nagyrészt átalakító, kisebb részben szálaló és faanyagtermelést nem szolgáló üzemmódban tervezi. Az átalakító üzemmódban valamennyi hagyományos használati mód tervezhető tisztítástól a véghasználatig, de az átalakításra szánt (magtermő korú) erdők a tervezett átalakítás időtartamától függően szálalóvágás vagy (szálaló üzemmódban) szálalás használati módban szerepelnek. Mindent összevetve, a teljes terület átalakításra kerül előbb, vagy utóbb. A már megkezdett véghasználatokat befejezzük, ezek a fiatalosok fognak legkésőbb vegyeskorú képet mutatni. Azok a középkorú erdők lesznek az elsők, melyekben a lékvágásokat ma végezzük. A bükkösökben a tizenkét évvel ezelőtt történt jégtörést követően a legkülönbözőbb adottságú lékek keletkeztek, melyeknek szukcessziója megerősített bennünket abban, hogy a bükkös termé

19 szetéhez a kisméretű lékekben való megújulás áll a legközelebb. A gyertyános- tölgyesekben, cseresekben egy kicsit óvatosabbak vagyunk, ott is fahossznyi méretű léket nyitunk, de ha nincs benne újulat már a fasználat évében az utóbbi időben szerencsére olyan makktermések voltak, hogy a középkorú erdők is tele vannak csemetével akkor hagyunk két-három hagyásfát a lékben. A hagyásfa csoport kicsit féken tartja a gyomosodást, magot is szór, és az újulatot sem zavarja egy jó ideig, aztán meg ki lehet vágni. A tölgyesek természetes dinamikájáról sokkal kevesebbet tudunk, mint a bükkösökről; de elképzelhető, hogy ezzel mintázzuk a legjobban. Az öreg, 20 m-es koronájú fa elkezd haldoklani, ritkul a koronája, de még évekig termést hoz, és részlegesen kihajt, közben alatta az újulat felcseperedik, mire elszárad, a gyökerek vízelszívó hatása megszűnik, és mire csak a csupasz törzs marad, már derékig érő fiatalos van alatta. Mivel a természetes (emberi átalakítás előtti) erdő mind folyamatos erdőborítású volt, ezért nem kétséges, hogy gazdálkodni is lehet velük ilyen módon. Az minden esetben a gazdálkodó szándékától és a körülményektől függ, hogy valóban így tesz-e. Májusfa A vágásos gazdálkodás több évszázados gyakorlatán felnőtt nemzedékek szemlélete nem alakul át egyik napról a másikra. Ma már természetes folyamatokat produkáló erdő megtekintéséhez is nagy távolságokat kell utazni. Sok-sok szemléletes példát kell megismerni ahhoz, hogy meggyőződjünk a folyamatos erdőborítással való gazdálkodás előnyeiről. Ha ezután a természeti feltételek (termőhelyálló őshonos faállomány), az elhatározás és az akarat megvan, a többi nehézség éppúgy leküzdhető, mint a hagyományos technológiáknál. Barton Zsolt 3.3 Szálalás, átalakítás Vas megyében állami erdészeti kezelésű erdőkben Vas megye állami erdeinek közel felét a Szombathelyi Erdészeti Zrt kezeli, négy ún. erdészeti igazgatósági egységbe osztva, összesen ha erdőtervezett területen. A szálalás a megyében természeti és történeti okok miatt elsősorban a Vendvidék (az Őrség nyugati sarka) magánerdeiben maradt fenn több ezer hektáron. Ezek az erdők az előző politikai rendszerben nem kerültek államosításra és szövetkezeti kezelésbe sem. E kisparaszti szálalóerdők egyik hátrányos szerkezeti jellegzetessége (sok előnye mellett, ld. korábbi anyag) az idős fák alacsony aránya. Régebben ezen túl valamilyen különös ok folytán egy-egy erdőrészletet találhattunk az állami erdőkben is, mely a szálalóerdők jellegzetességeit mutatta. A megye állami erdőgazdálkodásában a tudatos törekvés a folyamatos erdőborítást eredményező erdőgazdálkodási módszerek bevezetésére az elmúlt évben kezdődött. Ez először még csak a gyenge termőhelyen, meredek területen fekvő, vagy netán fokozottan védett erdők (pl.: erdőrezervátumok) természetes működésének engedésében nyilvánult meg. Egy-egy erdőrészlet esetében, nagyrészt a ráfizetés elkerülése, ill. a természeti értékek megőrzése miatt került erre sor. Valóban, a megye erdővidékein az erdők nagyrészt maguktól is megmaradnak. Ezen túl az első szálalóvágások is elindultak, elsősorban védett, de nagy gazdasági értéket képviselő bükkösökben. A vágásostól eltérő üzemmódok megoszlása erdészeti igazgatóságonként Igazgatóság Üzemmód átalakító Szálaló Faanyagt. nem szolgáló Szombathelyi 0 42,30 41,10 Szentgotthárdi 0 55,60 56,00 Sárvári 0 (várható 1500) 37,70 0 Vasvári 1437,56 153,23 17,71 Összesen: 1437,56 288,83 114,81 A megye állami területen dolgozó erdészei a Pro Silva Hungaria egyesület tagságának jelentős részét teszik ki, és néhány éve elkezdődött az egyesület elvei szerint kezelt kísérleti gazdasági erdők kijelölése, a társaság mind a négy igazgatóságán. A Szombathelyi Erdészeti Zrt. területén a folyamatos erdőborítás ill. a természetközeli erdőgazdálkodás elvéhez kapcsolódó Pro Silva módszer okszerű, kísérleti jellegű bevezetésére, megfelelő előkészítés, tervek és alapító okiratok elkészülte után, ben került sor. Jelenleg közel 180 ha-on, különböző faállománytípusokban a Kőszegi-hegységtől a Farkaserdőn át az Őrségig találhatók meg ezek a folyamatos erdőborítást biztosító erdőterületek. Az erdőtervezés lehetőségeit kihasználva mind a Vasvári, mind előzetesen a Sárvári Igazgatóságok területén mintegy 1500 ha-os területen, több egybefüggő tömbben, változó faállománytípusok és termelési célok esetén ún. átalakító üzemmódú erdők kijelölésére került (ill. kerül) sor. Itt a távlati cél a folyamatos erdőborítás megvalósítása különböző gazdálkodási módszerekkel. Ez nem kísérlet, ez már üzemi gyakorlat lesz. A Szentgotthárdi Igazgatóság területének nagy része az Őrségi Nemzeti Parkban található. Ismerve a természeti adottságokat, itt előbbieknél is jelentősebb terület átalakító, ill. szálaló üzemmódú kezelése várható. A Szombathelyi Igazgatóság erdei közül leginkább a Kőszegi-hegységben található területek várományosai a folyamatos erdőborítást biztosító üzemmódoknak. E két Igazgatóságról azonban prognózis még nem készült. Az átalakító üzemmód bevezetésére mindig világosan megfogalmazott célok mentén került ill. kerül sor, mely lehet akár minőségi tölgyrönk nevelés, vagy fenyő fűrészrönk előállítás, netán cser tűzifatermelés, vagy éppen egy emlékhely, ill. lakott terület környezetének folyamatos megtartása, kiemelt természeti értékek védelme, stb. A célokat erdőrészlet és tömb szinten is meg kell határozni. A tömbök nagysága a célok függvényében változó (általában ha). Az átalakítás időtartama nagyrészt várhatóan év, de szerencsés esetben közvetlenül, azonnal szálalható részletek is kijelölhetők, ill. másik szélsőségként általában erdőrészletek részterületein tarvágásra is sor kerülhet. A Szombathelyi Erdészeti Zrt. által kezelt erdőterületeken ma még uralkodó a vágásos üzemmód alkalmazása, hiszen az elmúlt évtizedekben az erdőtervezési irányelvekben is ez volt a meghatározó. Más kérdés az, hogy a korábbi üzemtervezési ciklusokban a vágásos üzemmódból, a véghasználatok terén döntően a tarvágás került tervezésre, ill. alkalmazásra. Az elmúlt 17 év során ezen a területen jelentős előrelépés történt, hiszen nagymértékben növekedett a természetes felújítások aránya. A természetvédelmi irányelvek is előtérbe helyezték a természetes felújítások (fokozatos felújítóvágások) alkalmazását, hiszen a Társaságunk által kezelt erdőterület 36%-a védett terület (Őrségi Nemzeti Park, Kőszegi Tájvédelmi Körzet). Itt jegyezzük meg, hogy a sok esetben a szakma elé mintaként állított vendvidéki un. kisparaszti szálalóerdő gyakorlatunkban nem követendő, mert valójában nem tudatos szálalásról van szó, csupán a mindenkori tűzi- és épületfa szükségletet elégíti ki a tulajdonos, s mivel ezek az erdők a szocializmusban is magántulajdonban voltak, a népi fahasználat olyan erdőképet eredményezett, ami látszólag hasonlatos a valódi szálalóerdőhöz. De sok minden hiányzik belőlük, pl. kevés az öreg fák száma*. 34 *A vend-vidéki kisparaszti szálaló erdők megítélése természetesen több szempont alapján történhet. A füzet 2. fejezetében olvasható elemzés részletesen bemutatja a szóban forgó erdőgazdálkodási mód 35 jellegzetességeit, gazdasági és természetvédelmi értékeit. (a szerk.)

20 A folyamatos erdőborítást biztosító gazdálkodást elsősorban bükkösökben, gyertyánoskocsánytalan tölgyesekben, gyertyános-kocsányos tölgyesekben, cseresekben és tölgy elegyes erdeifenyvesekben tudjuk alkalmazni. Továbbá bevezethető pl. kőrises-égeresekben, de újabban felmerült a vörös tölgyesekben történő alkalmazás lehetősége is. Jelenleg még sok a tanulnivalónk; így pl. az átalakító üzemmód esetében a lékek kialakításával kapcsolatos szempontok tisztázása, egyeztetése. A gyakorlati tapasztalatok hiánya gondot okoz a módszer bevezetése során, amit folyamatos tapasztalatcserékkel, továbbképzésekkel próbálunk feloldani. Elképzelhető az is, hogy most még nem látható technikai nehézségek is felmerülnek, melyek megoldása később feladat lehet a számunkra. A folyamatos erdőborítást biztosító gazdálkodás bevezetésének egyik akadálya lehet az adott területek vadállományának nagysága. Egyes helyeken csak komoly vadlétszámcsökkentést követően vagy vadkárelhárító kerítések alkalmazásával lehet sikeres az új módszer bevezetése. Bakó Csaba Folyamatos borítás mellett kezelt cseres-tölgyes újulata Fotó: Siffer Sándor 3.4 Folyamatos erdőborítást biztosító erdőgazdálkodásra való áttérés egy Balaton-felvidéki erdőbirtokosság erdeiben A Balaton-felvidéken, Zánka határában, ben a tulajdoni részarányok igénylésekor viszszakaptuk az elvett erdőterületeink egy részét. Ekkor alakult meg a faluban elsőként a 45 hektáron a Bálint-hegyi Erdőbirtokossági Társulat. Az erdőbirtokosság erdei kocsánytalan tölgy elegyes cseresek ill. cseres-kocsánytalan tölgyesek, rendeltetésüket tekintve többnyire véderdők. Az erdőterület idősebb állományaiban a korábbi erőteljes bontóvágásokat nem folytattuk, így tetemes pótlási, és ápolási költségeket takaríthattunk meg. Az utóbbi tíz esztendőben az aszályos esztendők egyre gyakoribbá váltak. A területet járva megfigyeltük, hogy a szórvány magtermésből származó természetes újulat erőteljesebb és ellenállóbb, mint az erőteljes belenyúlások után ültetett csemeték. A megalakulás kezdetén már igyekeztünk az adott termőhelyen megfigyelt természetes felújulási folyamatokat lemásolni. A magtermő kort elért elegyes tölgyesekben a koronát fejlesztő gyérítések során a gyengébb fejlődésű, és a tuskósarj eredetű egyedek kisebb, kéthárom fából álló csoportjainak kitermelésével képződött lékeken lejutó fény már hatékonyan segíti a megjelenő újulat kezdeti fejlődését. A gyérítés során arra törekedtünk, hogy ne csak a kizárólag gazdasági szempontból jól hasznosítható egyedek maradjanak meg, hanem a jól fejlett koronájú, görbetörzsű fák számos példánya is, így megőrizhető a genetikai változatosság. Az erdőtársulás elegyfafajainak védelmével, az aszályos évek utáni szórványos kocsánytalan tölgy pusztulásból meghagyott törzsekkel, a gyenge termőhelyű foltok érintetlenül hagyásával az erdőterület lassan közelít egy természetközeli állapothoz. A sekély és középmély termőrétegű, gyengén savanyú barna erdőtalajokon álló állományokban többnyire tűzifa termelésre van lehetőség. A kisebb számban kitermelhető méretesebb faegyedek törzsei a tulajdonosok egyedi iparifa igényét is kielégítik. Ügyelünk, hogy mindig maradjon méretes idős fa is a területen. Ma már a teljes erdőborítás mellett a társulásra jel- Siffer Sándor (jobbról) és Standovár Tibor, a füzet szerzői, szlovákiai tanulmányúton lemző elegyfafajok kímélésével a kialakult újulat foltok is fajokban egyre gazdagabbak. Egyes erdőrészletekben kedvező mennyiségű álló és fekvő holt fa biztosít számos rovar, gomba, madár és denevér fajnak élőhelyet, ezáltal az erdőtársulás sokkal hatékonyabban válaszol a változásokra. Az erdőben végzendő munkálatokat mindig részletes bejárás előzi meg. A jelölés során a már felvázolt természetes folyamatokra alapozott erdőgazdálkodás elveit szem előtt tartva időtálló festékkel törzsön és tövön egyaránt jelölünk. A tő egyedi bélyegző kalapáccsal való megjelölésével a kitermelés jól ellenőrizhető, amelyet igen fontosnak tartunk. A gyengébb fatermőképességű termőhelyeken csak az éves folyónövedék 60%-át vesszük ki, ötéves vagy ennél hosszabb visszatéréssel. Az átalakítás megkezdése előtt felmérjük a jelenlegi fakészletet, állományszerkezetet, újulat foltokat, érintetlenül hagyandó állomány foltokat, a munkálatok után kialakult lékeket, majd szintvonalas 1:2000 méretarányú térképen ábrázoljuk. Ilyen részletes felvételre tízévente egyszer kerül sor. A felmérés nem csak a saját munkánkat, de az erdészeti hatóságét is segíti. Fontosnak tartjuk a folyamatos tapasztalatcseréket, tanulmányutakon, bemutatókon való részvételt. Rendszeresen látogatjuk a Pro Silva Hungaria által szervezett bemutatókat, előadásokat. Lassan megszűnnek a rendetlen gazdálkodásra vonatkozó megjegyzések, utalva az elhalt álló és fekvő fák mennyiségére, a társulásra jellemző szintek megőrzésére. Ma már egyre többen keresik meg birtokosságunkat a környező magánerdő tulajdonosok, kérve, hogy terepi bejárás keretében beszéljük meg az átalakítás teendőit. Községünk, Zánka határában, az erdőterület (447 ha) 94%-án kezdték meg a tulajdonosok a vágásos erdők átalakítását szálaló erdővé. A szomszédos községek erdeiben is megindult ez a folyamat. Az ilyen jellegű gazdálkodást az erdőhöz kötődő tulajdonos vagy tulajdonosi közösség csak elkötelezett szakemberrel és a vadállomány megfelelő szinten tartásában együttműködő vadásztársasággal tudja eredményesen elkezdeni! Siffer Sándor 36 37