A SZÁNTÓVETŐ FOGLALKOZÁS ES A VELE KAPCSOLATOS ÁLLATTARTÁS FELTÉTELRENDSZERE ARANYOSSZÉKEN AZ 1820-AS ÉVEKBEN

Átírás

1 TAKÁCS PÉTER A SZÁNTÓVETŐ FOGLALKOZÁS ES A VELE KAPCSOLATOS ÁLLATTARTÁS FELTÉTELRENDSZERE ARANYOSSZÉKEN AZ 1820-AS ÉVEKBEN 1820 május-júniusában öt összeíró bizottság járta Aranyosszék 21 falvát, s eleget téve az uralkodói rendelkezésnek, maga elé hívta minden faluban a földesurakat vagy azok megbízottait, s az ő jelenlétükben - szigorú eskü alatt - megvallatta a szolgálónépeket telki állományukról, megélhetési viszonyaikról, határbéli haszonvételeikről, káraikról, a tőlük követelt robotról, dézsmáról, ajándékokról, egyéb szolgáltatásokról és a rendi státuszukról. 1 Módszerében és céljában az 1785-ös erdélyi úrbérrendezési kísérlet ' A bizottságok és az általuk megvallatott falvak a következők voltak: a/ Gál Simon és Benedek Miklós: cl Idősb Váró Mózes e/ Rácz István Alsószentmihály, május és Szilágyi János: és Seres István: Veresmart, május 29 - június 2. Mohács, május 31 - június 2. Székelykocsárd, Csegez, június 5-6. Aranyosrákos, június 3-8. május 29 - június 2. Harasztos, június Felsőszentmihályfalva, június Kövend, június 3-5. Hidasjúlius Örményesjúnius Mészkőjúnius b/ Szabatkai Kis László ál Szilágyi Sándor Csákó Június 21. és kövendi ifjú Kováts János: és Boncza Sámuel: Inakfalva, május Székelyfóldvár, június 2-3. Dombró, június 2. Keresed, június 5-7. Várfalva Június 5-6. Sinfalvajúnius Bágyon Június Aranyospolyán Június A bizottság tagjai mindenütt hangsúlyozták, hogy ök királyi parancsra, nem a Szék választott tisztikarának akaratából, és nem is örömmel végzik ezt a munkát. Sorra feljegyezték minden helységben a megjelent birtokosok, vagy azok megbízottainak a nevét, majd utaltak rá, hogy a szolgálónépek közül mindenütt tízet idéztek maguk elé, akiket erősen meghiteltek", feleskettek, hogy csak az igazat fogják mondani. A Magyarországon már korábban - Mária Terézia idején - megtörtént úrbérrendezés vallató kérdéseit, és azok alpontjait sorra felolvasták, majd hol hosszabban, hol rövidebben lejegyezték a szolgálónépek megbízottainak a kérdésekre adott válaszait. Megengedték a földesuraknak, hogy a parasztok vallomásainak ellentmondjanak, s ezeket az ellentmondásokat is rögzítették. Ha volt valamelyik községben korábban keletkezett urbárium vagy contractus, azokat hiteles másolatban csatolták a vallomásokhoz. Ezt követően, ahol szükségét látták, személyesen megvizsgálták a határ - szántók, kaszálók - minőségét, majd táblázatban rögzítették a szolgálónépek által használt, s az általuk bediktált adatokat, a beltelkek, szántóföldek és a rétek terjedelméről. Mindezeket láttamoztatták a jobbágyokkal, zsellérekkel, mivel azonban azok között csak elvétve volt, aki írni tudott, ezért az analfabétáktól a szokásos kézjegyet, a keresztvonást kívánták meg. Végül az összeíró biztosok saját aláírásukkal és pecsétjükkel hitelesítették a vallomásokat és a táblázatokat. Az egész folyamatra lásd Conseriptio Czirakyana, Aranyosszék. Magyar Országos Levéltár, Mikrofilmtár, es tekercs. Lásd még Trócsányi Zsolt: Erdélyi kormányhatósági levéltárak. Bp., (a továbbiakban Trócsányi, 1973.)

2 procedúráját ismételték meg, 2 ami a feltett kérdéseket tekintve legfeljebb annyiban különbözött a Magyarországon Mária Terézia uralkodása alatt lezajlott úrbérrendezés előmunkálataitól, 3 hogy ezúttal - Aranyosszék mind a 21 falujában - a megvallatandó szolgálónépek száma tízben volt minimálva, s II. József 1785-ös erdélyi jobbágyrendeletét követően fölösleges volt rákérdezni a szolgálónépek röghözkötöttségére, nem lévén már ilyen állapotú jobbágy. Helyette az erdőhasználatról és a telekforgalom mikéntjéről tudakozódtak a kirendelt conscriptorok. 4 A formailag hasonló három történelmi cselekmény között azonban volt egy lényegi különbség. Magyarországon Mária Terézia között keresztülvitte az akaratát. Nemcsak szándéka szerint és elviekben, de a gyakorlatban is minden településen tabellákba rögzítették - a megyei törvényhatóság által hitelesíttették - kinek-kinek a telki hányadát, és ehhez igazították a szolgáltatásokat. Számszerüsítették azokat a birtokhasználati állapotokat, amelyek alapját képezték a faluhatárok regulációjának, a földesúri és paraszti földek tulajdonjogi viszonyait tisztázó és rendező úrbéri pereknek. Az úrbérrendezés következtében - sok tiltakozás és zenebona ellenére - bírói úton tisztázható és szétválasztható volt a nemesi és paraszti földtulajdon, még akkor is, ha az között számszerűsített úrbéres földek mennyiségei hét-nyolc évtizeddel később szociális feszültséget gerjesztően kevésnek és igazságtalanul szűknek bizonyultak az ipari, kereskedelmi és szolgáltató szektorba csak vontatottan átáramló föld népének a megélhetéséhez. Erdélyben sem 1785-ben, sem 1820-ban nem sikerült az úrbérrendezést végrehajtani. Nemcsak az erdélyi nemesség szükkeblüsége miatt, hanem az erdélyi birtokjognak a magyarországinál sokkal bonyolultabb volta miatt is. Súlyos eljárási, jogi és szociális hátrányt jelentett ez akkor is, ha végül a polgári földtulajdon megvalósításának bonyolult procedúráját itt is - elfogadhatóbb történelmi és tulajdonjogi alap, és ennél kedvezőbb szociális állapotot megvalósítani képes összehangzó társadalmi akarat nem lévén - az 1820-as úrbérrendezési kísérlet bevallási tabelláiból indították el, s mindvégig arra alapozták Az 1785-ös és 1820-as erdélyi úrbérrendezési kísérletre: Berlász Jenő: Az erdélyi úrbérrendezés problémái. Századok, LXXV. (1941) , ; Uö: Az erdélyi jobbágyság gazdasági helyzete a XVIII. században. ÉTTK. Bp., 1959.; - Trócsányi Zsolt: Az erdélyi parasztság története Bp., 1956.; Uö: Az északi Partium 1820-ban. Bp., A magyarországi úrbérrendezésnek tengernyi az irodalma. Meghivatkozásuk kötetnyi terjedelemre rúgna. A feltűnően széleskörű vizsgálódások ellenére azonban máig kevesen foglalkoztak a kilenc kérdőpontra adott paraszti vallomásokkal. Ennek a forrástípusnak a vallatásával - a helytörténeti szakirodalmat kivéve - eddigelé Szabó István és Wellmann Imre foglalkoztak legbehatóbban. Szabó István: Ugocsa megye. Bp., 1937.; - Wellmann Imre: A parasztnép sorsa Pest megyében kétszáz évvel ezelőtt tulajdon vallomásainak tükrében. Bp., 1967.; - Lásd még Takács Péter: Úrbéresek vallomása Szabolcsban Bp., A IX. vallató kérdés még 1785-ben arról tudakozódott, hogy örökös jobbágyoknak vagy szabadmenetelű szolgálónépeknek vallják-e magukat a megkérdezettek ban ez a kérdés aktualitását veszítette, s helyette az erdőhasználat és a fával való kereskedés lehetőségeiről, illetve arról érdeklődtek a conscriptorok, hogy szabadon adhatják-vehetik-e a telküket a lakosok.

3 Hosszú ideig úgy tűnt, hogy 1820-ban - mint 1785-ben is - az úrbérrendezési kísérlet során Erdélyben a pénzt és hivatali energiát pazarló állami akaratból levéltári irattermelésnél nem futotta többre. 5 Nincs most terünk - s a választott témánkon is túlmutat - annak taglalására, hogy milyen félelmek, manipulációs kényszerek, riogatások hiteltelenítették a paraszti bevallások számsorait a szántóföldek, rétek paraszti kézen lévő menynyiségének a táblázatba rögzítésekor. Az adott pillanatban egyébként maga a történelmi szituáció is kedvezett a paraszti kézen lévő szántók, rétek zsugorításának. Egy több évig és 1818 között - tartó katasztrofális szárazságnak, éhínséges periódusnak a végén vagyunk, amikor leginkább a paraszti - jobbágy és zsellér kézen lévő - igás állatok száma ritkult meg. Egy évekig tartó belső vándorlás és a Moldvába, Havaselvébe történő lakossági kiáramlás éppen megszűnt, s itt-ott visszájára fordult. Az éhínséges évek és a nyomukban kibontakozó vándormozgalom nem feltétlenül kedveztek az igás állatok tartásának, szaporításának. Mélypontra zuhant a szántóföldi termelés, aminek vissza kellett tükröződnie a szolgálónépek által bevallott és ténylegesen használt szántóföldek, rétek mennyiségében is. Másrészt a rendszeres piaci kereslet hiánya sem igen ösztönözte jelentősebben a föld népét a szántóvető szorgalomra. Az a tény, hogy a székely székekben többnyire ismeretlen volt - vagy csak nagyon elvétve követelték a földesurak és az egyház a szolgálónépektől - a tized és a kilenced természetbeni szedése, önmagában is apasztotta - elvileg ötödével - a szántók területét a magyarországi és az erdélyi vármegyei falvakhoz viszonyítva. Ilyen jobbágyi szántóföldeket kisebbítő tényezőnek kell betudnunk a Székelyföld - közöttük Aranyosszék - természetföldrajzi viszonyait is, és természetesen a székelység birtoklásrendjét, a székely örökség hagyományát. Ehhez társult a népsűrűségnek az a viszonylag alacsony volta, amikor még sok helyen megengedhették maguknak az erdélyiek, hogy a szántóvető tevékenységnél fontosabb megélhetési forrásnak, főleg pedig fontosabb piaci áruforrásnak tekintsék az állattartást, mint a gabonatermelést. Mindezekhez társult az összeírok, pontosabban az uralkodói rendelet által erőltetett, Erdélyben teljesen ismeretlen mértékrendszer alkalmazása. Mind a vallató kérdések során, mind a tabellákban a conscriptorok területmértékként a bécsi mérőt, illetve a jugerumot használták a beltelkek, a szántók és a rétek nagyságának meghatározásakor, holott Erdélyben a szebeni véka, a temesvári köböl stb. területmértékek divatoztak. A rögzített adatok tükrében bizton állíthatjuk, hogy sem a parasztok, sem az összeírok nem törekedtek a mértékek következetes átszámítására. A nemesség szabadsága korlátozásátjogai sérelmét vélelmezte az úrbérrendezési procedúrában, a jobbágyság és egyéb rendű szolgálónépek pedig a bekövetkezhető adóemeléstől tartottak, mert hasonló összeírások többnyire az adókivetéssel voltak kapcsolatosak. Ha volt valami mozzanata az eljárásnak, amely a valós tények felé terelte a vallomásokat, és a paraszti használatban lévő szántók, rétek mennyiségnek a bevallását, az legfeljebb a szigorú, a boldogulásukra, a hitükre és a túlvilági üdvözülésükre apelláló eskü lehetett, s az a paraszti lelkiismeretesség, amelyik arányosan tagadta vagy nagyította fel a jellemzőket a falu minden lakosát illetően. Bármennyire manipulált, befolyásolt volt is az előzetes felmérés, bármilyen mértékű volt is a számsorok torzítása, a falusi lét jellemzői, a 5 Berlász Jenő és Trócsányi Zsolt vonatkozó tanulmányai. Lásd még I. Tóth Zoltán: Parasztmozgalmak az erdélyi Érchegységben 1848-ig. Bp., 1951.

4 gazdálkodás keretei, a haszonvételek és károk minéműsége, a jobbágyi szolgáltatások jellege, a falusi lakosság mozgástere, piacozási, vásározási szokása, a pénzgazdálkodáshoz való viszonya, a szántóvető foglalkozás és az állattartás jellemzői, a jövedelemszerző lehetőségek mégis elég hitelesen tükröződnek vissza a vallomásokból. Legfeljebb az egyes családok szorgalma vagy lustasága, igyekezete vagy közönye maradt rejtve, de ebben a hagyományokra épülő, patriarchális világban az is majdnem összemosódott, s egy-egy közösségben hasonló jellemzőket mutatott fel. Ez alól legfeljebb a helyüket és gazdájukat szinte évenként változtató zsellérek voltak kivételek, ha egyáltalán kivételek voltak. Összességében az úrbérrendezési kísérlet hallatlan tömegű információt hagyott az utókorra, amelyeknek a következetes vallatásával megközelíthetőeka korabeli hétköznapok. Az iratok, dokumentumok, táblázatok vallatásakor legelőször ötlik szembe az, hogy Erdélyben - pontosabban most csak Aranyosszék falvaiban maradva - még az 1820-as években sincs stabil telekrendszer, amelynek a keretében belső fundus és külső járandóságok, appertinentiák szoros korrelációja határozná meg a jobbágy- és zsellérlét állapotát és minőségét, a földesúri szolgáltatás mennyiségét és jellemzőit. Ezen a földesúri szolgálónépek létbizonytalanságát időtlenítő állapoton az örökös jobbágyság II. József által történt felszámolása sem változtatott. Nem túlzott merészség azt állítani, hogy a felvilágosult császár parasztrendelete - nevezzük ezúttal így az örökös jobbágyság eltörlését kimondó uralkodói rendelkezést - nagyfokú belső vándorlást indított ugyan el, de nem könnyített a szolgálónépek sorsán, legfeljebb megszaporította a zsellérek számát a jobbágylét rovására, ami gyakorta csak annyit eredményezett, hogy az új földesúrhoz álló zsellér kisebb szántót, kevesebb rétet kapott ugyanannyi szolgálat fejében. A zselléresedés felgyorsulása összefüggött természetesen azzal is, hogy ezt megelőzően szervezték meg az Aranyosszék hat településére is kiterjeszkedő határőri katonaságot, 6 ami egy keveset könnyített az állami adóterheken, de olykor hetekre, hónapokra elvonta a földtől a munkáskezet, s ezt zsellérek felfogadásával pótolta a határőr. A határőrök földjeinek munkaerő igényénél is nagyobb mértékű zselléresedést eredményezett Erdélyben az közötti szomorú éhínség. Sok szabad székely kényszerült a puszta megélhetés okán magára és utódaira venni a zsellér sorsot. Sem a határőr katonaság felállítása, sem az örökös jobbágyság eltörlése, sem az éhínség következtében felgyorsult zselléresedés nem változtatta meg az erdélyi társadalom rendi tagozódását. Aranyosszéken az erdélyi feudális társadalom - a főhercegek és hercegek, főpapok: érsek, püspök, apát kivételével - teljes palettája jelen volt. Nemhogy színek, árnyalatok sem hiányoztak erről a palettáról. Ugyanakkor ez az állapot és társadalmi struktúra nemcsak avuló, erodálódó, léhásodó, az idők rostáján kihullásra ítélt volt, hanem kisszerű is. Grófocskák, bárócskák, előkelőcskék, lóföcskék, darabontocskák, határőröcskék, libertinusocskák, jobbágyocskák, zsellérecskék éltek itt, számban is 6 Garda Dezső: Székely hadszervezet és faluközösség. Gyergyószentmiklós, úgy tudja, hogy Aranyosszéken nem voltak határőr katonák. Ezzel szemben Imreh István azt állítja, hogy 6 faluból voltak tagjai a székely lovas határőr ezrednek. Az 1820-as összeírás szerint 4 faluban a határőr katonák szolgálónépeket is tartottak.

5 kevesecskén, erőben is gyengécskén. Ezernyi kicsinyítőképzővel átitatott világ néz viszsza ránk az iratokból. Aranyosszék - elszakítva az erdélyi székely tömbtől - miniatűr enkláveként jött létre. Székely területi tömbjét - valószínűleg már alakulásakor, V, István idején - vármegyei enklávék és később nemeseknek adományozott királyi és egyházi földek tarkították. Később Bethlen Gábor és az évi törvények vonták meg néhány falu - Csákó, Örményes, Hidas, Mohács és Dombra - székely jogát, amiért azoknak a lakói az 1617-es moldvai hadjáratból hazaszöktek. Ezen falvakat, s mindazon székelyek jobbágyait, akik a társadalmi státuszukhoz illőnél kevesebb lovassal jelentek meg a fejedelmi hadban, Bethlen Gábor 1620-ban Székely Mózes árván született fiának adományozta. 7 Bár a szék egyetlen mezővárosa volt, de kivált Aranyosszék joghatósága alól Felvinc is, amely települést valamikor a 15. században ruházta fel királyaink valamelyike városi joggal ban Szapolyai János már úgy ítélkezett róla, mint olyan városról, amelyik a király részére adandó ökörsütéstől és az Aranyosszék közköltségeihez való járulástól mentesítve van" ban pedig János Zsigmond már úgy említette, mint Székelyudvarhellyel, Csíkszeredával és a többi székely városokkal" egyenrangú települést. 8 A székely jogú földeket oklevéllel datálható létrejötte óta körbefogták Torda és Kolozs megyék, a szék közepébe ékelődött Torda megye Alsó- és Felsőfügedet, Décsét magába foglaló miniatűr enklávéja. Ezért a szék társadalmi elitjének jövőbeni perspektíváját az egyéni nemesedés mindig jobban szolgálta, mint a kollektív jogú székely rendiségbe tagozódás konzerválása. Egyesek közülük - a sinfalvi Tatár Erzsébet, a nemes és agilis mészkői Hadnagy Jakab - már a 16. században árulták az őket illető székely nemességet, primori, kapitányi és lófői joghatóságot (totalem nobilitatem, neonon iurisdictionem suam primátus, capitaneus et primipilatus Siculicalem) ", illetve a székely tisztségbeli részüket (totalemportionem Siculicalis officii sui) ". 9 A 18. század elejére Erdély legtarkább társadalmi képződménye bontakozott ki Aranyosszéken. Zömmel magyarok, illetve székelyek és románok lakták. Megtelepedett közöttük kevés számú szász, akik jobbágysorba süllyedtek, és néhány zsidó család is beköltözött az aranyosszéki falvakba az itt-ott munkálkodó aranymosók miatt. Aranyosszék falvaiban divatozott a római katolikus, az ortodox görögkeleti, a Rómával unionált görög katolikus, a református és az unitárius vallás, de itt-ott élt néhány evangélikus és zsidó hitű lakos is. A lakosság rendi tagozódása is roppantul kevert volt. Grófok, bárók, adományos köznemesek, armalisták, agilisek, primőrök, lőfők, darabontok, határőrök, libertinusok, jobbágyok, zsellérek, céhes mesterek és kontár iparosok, zsidó kereskedők kéredzkedtek egy-egy összeírás tabelláiba. E pompázatos tarkaság ellenére is nagyfokú homogenitás jellemezte Aranyosszék népéletét. Az egészet mélyen átitatta egy patriarchális viszonyrendszer, és a torockói vas, a tordai só, és talán a kalotaszegi vagy Alsófehér megyei cserépedények vásári, piaci forgalmán kívül az élet minden területén önellátásra Orbán Balázs: A székelyföld leírása. Pest, V. (a továbbiakban Orbán, 1868.) 116. Uo. V Jakó Zsigmond: A Kolozsmonostori Konvent jegyzőkönyvei. I II. Bp., II sz., sz.

6 rendezkedett be a társadalma. Az önellátásnak ez az eléggé nem hangsúlyozható kényszere a lakosság hétköznapi életében felértékelte a közigazgatási autonómia területének természeti, tájföldrajzi jellemzőit. Egy-egy falusi mikroközösség léte, megélhetése, nyugalma és biztonsága, létszáma, de társadalmi tagozódása, vagyoni helyzete, mozgástere döntően attól függött, hogy milyen határbeli jellemzők között élt. A 18. század végétől, ha nem is kizárólagosan döntő, de Aranyosszék egészét illetően meghatározó szerepet játszott a lakosság életében a szántóvető foglalkozás, és az ezzel korrelációban lévő állattartás. Ehhez társult fontosságában a lakosság energiaszükségletét, épület- és eszközállományát biztosító erdők léte, állapota, vagy hiánya. A szántóvető foglalkozás A Maros és Aranyos szögében, a Létom patak völgyében meghúzódó Aranyosszék szántóföldjei erdélyi viszonylatban nem voltak rosszak. Majdnem minden faluban megtermettek a tiszta búzát, a rozsot, a kétszerest (ahogyan ők mondották: az elegyest) vagy abajdóc életet, a tavaszgabonát és a kukoricát (törökbúzát). A képlet azonban mégsem volt olyan egyszerű, mint amiről a summázat árulkodik. Felvincnek jelentős - a középkori területébe az idők során négy falut földjeivel együtt beolvasztó - határa volt, 10 amely területen - a környező falvak lakosainak vallomásai szerint - jelentős mezei gazdaság folyt, ahol minden időben bárki elszegődhetett napszámra." 1820-ban - mint taxás város - Felvinc kimaradt a megvallatott települések sorából, de 1785-ben a mezőváros lakóit is kifaggatták. Szántóföldjükről akkor azt mondották, hogy azok közepes minőségűek, két fordulóban művelik őket, és mindenhol négy ökörrel szántják. Már ekkor szót ejtettek a külön kiszakított törökbúza földjeikről, amelyeket időnként a Maros vize rongált áradásaival. Termeivényeik közül - a törkbúza mellett - megemlítették a tiszta búzát, elegyest és rozsot. 12 A szántóföldek két fordulóra osztásáról, a külön kiszakított, minden évben vetett kukorica földek rendszeréről Alsószentmihály, Bágyon, Inakfalva, Székelykocsárd és Veresmart lakói vallottak. Három fordulóban élték határukat Mohács és Aranyospolyán lakói. Nem tettek említést a nyomások számáról Csegez, Keresed, Aranyosrákos, Székelyföldvár és Örményes szolgálónépei. A többi faluban két nyomásra oszlott a határ. A földek minőségére különösebben sehol sem panaszkodtak, de rossz minőségű szántóföldek Orbán, Erről vallanak Dombró, Inakfalva, Veresmart lakói. Dolgozatom legfontosabb forrásbázisa az 1820-as úrbérrendezés során keletkezett iratok. Lelőhelyükre lásd Trócsányi, Conscriptio Czirakyana. Az anyag ma már csak mikrofilmen tanulmányozható. Aranyosszék forrásai az Országos Levéltár Mikrofdmtárának es tekercsén találhatók, két járásra bontva. Amennyiben a jövőben ezt a forrásanyagot használom, csak a falu nevére hivatkozom. Felvinc lakóinak 1785-ös vallomása is csak mikrofilmen tanulmányozható. Felvinc anyaga a MOL, Mikrofilmtár es tekercsén. Az 1785-ös rendezési kísérlet korából Aranyosszéknek csak az alsó járásából maradt fenn néhány falu anyaga. A jövőben ezekre hivatkozva csak a falu nevét említem, az 1785-ös évszámmal megtoldva.

7 szinte minden község határán voltak. Alsószentmihályfalva határának egyharmada kövecses volt. Minden évben vetett kukoricaföldjeiknek egy részét pedig olykor az Aranyos áradásai öntötték el. Némely helyen sárga agyagos, vizenyős, másutt pedig borzét és tövist termő" volt Bágyon határa. Csegez szántóinak egyharmadaoldalas és kősziklás létére nézve trágyázhatatlan,... az esőzésekből eredő árvizek azokról a jó termőföldet gyakran le szokták mosni". Felsőszentmihályfalva határának négyötöd része bizonyult jónak, egyötöde azonban köves és a trágyát megkívánja". A kercsediek sem büszkélkedtek különösebben szántóikkal, mert azok egyharmada palás, vizenyős, s ezek miatt lett összeomladozása miatt... trágyázással sem lehet rajta segíteni, mert oldalakon esvén a fekvése, mihelyt egy záporeső jön, a trágya mindjárt lemosattatik" róla. A másik harmada megtermetté ugyan a búzát és a rozsot, de a szántóvetőnek, hogy termékennyé tehesse, több indusztriat kelletik reá fordítania". A kövendiek némi érdektelenséggel osztották 6 részre földjeiket, amelyből csak egyhatod részt minősítettek rossznak. Nem dicsekedtek, nem is panaszkodtak. Mészkő lakói határuk egyheted részét rossznak, egyhetedét pedig a legrosszabbnak mondották, mert ez a rész el lévén süllyedezve, és köves, vizes is lévén sok helyeken ". Aranyosrákos szántóinak egynyolcad része találtatott vizenyősnek, egynyolcada pedig a hegyen volt, ezért nem is trágyázhatták. Sinfalva lakói nem panaszkodtak. Tárgyszerűen közölték, hogy szántó mezőjük kétheted része kövecses volta miatt középszerű". A külön szakasztott és minden évben müveit kukoricaföldekről több településen is hallgattak, de ennek hiányát csak Várfalván tették szóvá: esztendőnként használható földeink nincsenek" - mondották -, s határuk két nyomásra volt felosztva, melynek egynegyed része kősziklás, köves, forrásos, agyagas " volt. Csákó szolgálónépei kilenc részre osztották határukat, s abból háromkilenced részt vallottakjónak, egykilenced részt középszerűnek, melynek földe sárga, sovány, és inkább trágyával használható", míg négykilenced része északra fekvő oldalas", és egykilenced része a legrosszabb, omladozott, elsüllyedezett, palaköves, a vizet állandóul magában tartó " volt. Dombró határának fele bizonyult rossznak, szakadásosnak, meredeknek, ahonnan a záporok a trágyát is le szokták hordani". Legbüszkébbek szántóföldjeikre a székelyföldváriak voltak. Határuk háromötödét a legjobb minőségűnek vélelmezték, amelyik mind az őszi, mind a tavaszi gabonát gazdagon termi", s az az egyötöd rész is, amit gyengébbnek vallottak, szerintük jó míveléssel mindenféle gabonát megterem". Nem adták alább a dicséretet a harasztosiak sem. Földjüknek csak egyhatod részét minősítették középszerűnek, amelyikben imitt-amott szakadásos és tós helyek" voltak. Hidas szántó határának háromötöde meglehetős gabonát termett", egyötöde viszont nagyon rossznak tartatott, mert sárgás földű, köves és szakadásos", s őszgabonát nem..., hanem inkább tavaszt termő" volt. Inakfalva határának egy részét a Maros vize járta, s a partmenti földjeiket szaggatta a folyó, rongálták a tutajosok, akik gyakorta kikötvén községük alatt a tutajokat, a kikötéshez levert karóikkal a folyóba szaggatták a partmenti földeket úgyannyira, hogy szántóik egyhatod része a Maros mentén elvizenyősödtek és elromlottak". Székelykocsárd földjeinek kétharmada jó, egyharmada középszerű volt. Voltak minden évben használható törkbúzaföldjei" is a falunak, amelyek évről évre bőséggel termettek". Mohács és Aranyospolyán határát 1820-ban már három nyomásban hasznosították a lakosok. A mohácsiak nem dicsekedhettek földjeik jóságával. Hegyek között lakván, földjük kétötöde rossz, ami az őszi vetést

8 teljességgel nem, de a tavaszit jól termi". A szántójuk egyötöde a legrosszabb minőségűnek bizonyult, amely a tavaszit is igen gyengén termi", s a hegyekből lezúduló zápor nemcsak beiszapolta veteményeiket, hanem az itt lévő földjeik trágyázását is lehetetlenné tette. A középszerű egyötöd rész az őszi gabonából csak a rozsot, az elegyes búzát termetté meg, de ezen a részen sikeresen termeltek tavaszbúzát, zabot, alakort és tönkölyt, törökbúzát". Az aranyospolyániák három fordulós, és háromnegyed részben jó földű határukban - vallomásuk szerint - búzát, rozsot és kukoricát termeltek. A legmostohább viszonyok között talán Örményes lakói gazdálkodtak. Tizenkét részre osztott határuknak csak az egy tizenketted része minősült jónak, amelyik megteremte a búzát, rozsot és kukoricát. A határ nyolctizenketted része középszerűnek, háromtizenketted része rossznak bizonyult, amelyik a tavasz gabonát is rosszul" termetté. A határuk nagyobbik része oldalon lévén, a trágyát, melyet egy részire bajosan, más részire teljességgel nem is vihetünk, a záporeső lemossa, földeinket árkolja, sok gabonáinkban is kárt tészen " - panaszolták. Veresmart lakói szerint, hogy egész határunk csak két fordulóra oszoljék fel,... Abba/!/ semmi hátrányunk nincs, hogy három fordulóra nem osztatott, mert törökbúza s más tavaszgabona földeinket minden esztendőben használjuk". Közepes minőségűnek vélelmezett határuk egyharmad részét legjobbnak, egyharmad részét jónak, egyharmad részét gyengébbnek mondották, mert ez utóbbi rész oldalas és dombos, nem trágyázható,... némely helyt sárga földje vagyon és vizenyős". Az aranyosszékiek fő termeivénye a búza, a rozs, az elegyes vagy kétszeres, a búza és rozs keveréke és a kukorica volt. Termeltek azonban tavaszgabonát, zabot, tavaszbúzát, alakort, tönkölyt is. Hidas lakói csak tavaszgabonáról, zabról tettek említést. Mészkőn kevés búza mellett alakort, zabot és kukoricát vetettek. A tavaszbúzát Mészkő, Csákó és Mohács lakói emlegették, mint fontos termeivényüket. A földeket Bágyonban, Inakfalván és Veresmarton négy, olykor és olyik helyen hat ökörrel szántották, a többi helyen néggyel. Keresed, Sinfalva, Várfalva, Csákó, Dombró és Székelyföldvár szántóvetői nem szóltak az ekék elé fogandó ökrök számáról, de arról Aranyosszéken sehol sem tettek említést, hogy határukat két ökörrel művelhetnék. Azt viszont több helyen megemlítették, hogy az igás robotot négy ökörrel végzik, s akiknek csak kettő van, azok cimborálnak másokkal. Bizonyára így történt ez akkor is, amikor a maguk használta földjeiket szántották. Négy ökröt fogtak hordáskor a gabonás és szénás szekerek elé is. A paraszti vallomásokhoz csatolt tabellák ugyan tartalmaznak a szolgálónépek által usuált szántókról és rétekről számszerű adatokat, de ezek a számsorok nemcsak az adóztatástól való félelem miatt megbízhatatlanok, hanem azon okból is, hogy 1820-ban - lényegében 1785-től, az örökös jobbágyság megszüntetésétől - mind a jobbágyok, mind a zsellérek akárha éveként is változtathattak urat, s minden évben más-más mennyiségű földet, más-más földesúréból szánthattak, vethettek. Arról nem is szólva, hogy Aranyosszéken is - négy-öt jobbágy falut kivéve - domináns volt a szabad népelem jelenléte. Armális nemesek, primőrök, lőfők, darabontok, libertinusok, határőr katonák mind-mind gazdálkodtak, majorkodtak, 13 és szolgáló népeiknek, főleg a zselléreknek a magukéból 13 Az erdélyi szóhasználatban a majorság leggyakrabban a ház körüli aprójószágokra, a ház körüli gazdaságra vonatkozott. A sertések tartását éppúgy jelentette, mint a portára hordott mezőgazdasági termékeket, szénát, az otthon tartott jószágokat stb.

9 mértek földet, néha többet, néha kevesebbet. Több helyen szót ejtettek a lakosok feles földekről, részes aratásról, felesben kaszált rétekről. Mindezen jelenségek óva intik a történészt az egy-egy család, háztartás vagy gazda által használt földek konkrét számsorokhoz kötésétől, mert könnyen tévedhet olyan zsákutcába, ahol az esetlegesen felbukkanó számoknak semmi közük a tényleges valósághoz. Ugyanígy homályban maradt az elvetett mag hozama is. 14 A legkülönbözőbb minőségű földek más-más termékenységűek voltak. Erdély különböző régióiban a másfélszerestől a négy-ötszörös terméshozamig kalkulálhatunk őszi és tavaszi gabonából, s ennek többszörösével a kukoricából. Arról, hogy különösebben nagy gond sem a vetett terület nagyságával, sem a terméshozammal nem lehetett, két említésre méltó mozzanat győzhet meg bennünket. Egyrészt a lakosság vásározási szokásairól tudakozódó kérdés kapcsán Aranyosszék majdnem mindentelepülésén emlegették a szolgálónépek, hogy Tordán és Nagyenyeden haszonnal értékesíthetik termékfölöslegüket, ugyanakkor mindössze az alsó járás két községében tettek említést arról, hogy az as éhínség idején földesuraik segítségére és könyörületességére szorultak." Az aranyosszéki falvak lakóinak elsődlegesen önellátásra termelt őszi és tavaszi gabonaféle termeivényei mellett meg kell még említenünk a kendert mint háziipari rostnövényt. Erről direktben sehol sem tettek említést, de Mohács és Hidas kivételével mindenütt említették a kenderáztatókat. Ennek hiányára csak Kövenden panaszkodtak. Rendre szóltak arról is a megvallatottak, hogy feleségeik évenként két-három font kendert fonnak, némelyek néhány sing vásznat is szőnek földesuraiknak jobbágyi vagy zselléri szolgálatban. A kenderre, ha Aranyoszéken nem is annyira ruházkodás okán, az önellátó paraszti háztartásokban nagy szükség volt. Ponyvákat, búzás-, gabonás- és lisztes zsákokat szőttek a fonalából, de kenderből készültek az állattartásban és a fogatoláskor, a kalászosok és a széna behordásakor nélkülözhetetlen kötelek is. Az állattartás A történeti szakirodalom részletesen foglalkozott már azzal, hogy miként vált lótartó népből szarvasmarha tartóvá a székelység, s miként függött ez össze az ökörsütési adó meghonosodásával. 16 Ezzel együtt sem igen ildomos lebecsülni a lótartás jelentőségét, Ez a mulasztás az összeírókat, a kirendelt conscriptorokat" terheli, mert mind a vármegyékben, mind a többi székely székben rendre bevallották a szolgálónépek, hogy egy-egy véka vagy köböl mag vetéséből hány kalangyát takarítanak be, s egy-egy kalangyából hány véka magot csépelnek. A szóródás elég tág határok között mozgott. A másfélszeres maghozamtól a négyötszörös szemnyerésig terjed, de a jobb minőségű földek olykor hatszoros termést is adtak. (Lásd Conscriptio Czirakyana) Aranyosszék falvaiban 1820-ra elmosódott az közé eső éhínséges idők emléke. Mindössze Sinfalva és Hidas lakói említették akkori nehéz állapotukat, s a földesuraik segítőkészségét. Erdély története. Főszerk. Köpeczi Béla. I III. Bp., (a továbbiakban Köpeczi, 1986.) I. kötet vonatkozó fejezetei.

10 aminek az elterjedt voltát a statisztikai adatok is alátámasztják. 17 Ha csak a lovas katonai szolgálatra kötelezett primorokat és lófőket tekintjük, akkor is szükségszerűen jelentősnek kell vélelmeznünk a székelyek körében a lótartást. Külön hangsúlyoznunk kell azonban a lovak szerepét Erdély közlekedésében és áruszállításában. A szántóvető foglalkozás terjedése azonban előnyben részesítette az ökröket, ennek révén a szarvasmarhatartást. A legújabb kutatások azt valószínűsítik, hogy a ló és szarvasmarha aránya Erdély egészét illetően 1:4,5 volt. 18 Ez jellemző lehetett Aranyosszékre is, bár azokban a falvakban, amelyekben az arra alkalmas férfiakat besorozták a székely lovas határőrezredbe, a lótartás jelentősége ugrásszerűen megnőtt. Az aranyosszéki szolgálónépek azonban az 1820-as megvallatásukkor a szántást illetően mindenütt négy vagy hat ökörről szóltak. Aranyosszék az 1820-as évekre - az általunk vizsgált paraszti vallomások és az 1786-os népszámlálási adatok népsürüségi mutatója alapján, amelyik 34,8-es népsűrűséget tüntet fel négyzetkilométerenként 19 - túljutott gazdasági állapotának azon a fokán, amikor a népesség domináns tevékenységi formája még az állattenyésztés volt. Falvakra lebontható állatszámlálási adataink nincsenek 1820-ból ben azonban 569 lovat és 7733 szarvasmarhát írtak össze a szék falvaiban. 20 A népszámlálás adatai szerint 1850-ben lélek élt a szék településein ban pedig volt a lakosok száma. Az 1820-as évtől majdnem azonos időbeli távolságban megejtett népszámláláskor a népsűrűség négyzetkilométerenként 34,8 illetve 52,4 lélek volt. Óvakodnunk kell azonban e két szám középarányosát vissza-, illetve előrevetíteni 1820-ra, mert ma még ismeretlen az a népességmozgás, amit az as éhínség váltott ki ebben a régióban. Óvakodnunk illik a lakosság számát szorosabb összefüggésbe hozni az állatok számával is, de az nyilvánvaló, hogy a nagyobb népsűrűség az állattartás rovására kényszerítette ki a növénytermesztés fokozottabb térhódítását, s ezt a lakosság - az erdőségekben már 1820 táján is megkopott és megszorult térségben - csak az állattartás céljait szolgáló legelők és rétek rovására tehette. Az adatok egymás mellé helyezése során számításba kell vennünk azt is, hogy között a rossz termésű évek nagy mértékben apasztották az állatok számát, amit 1820-ig aligha sikerült hiánytalanul pótolni. Ugyanakkor az éhínséges évekhez hasonló, vagy az embert és állatot még annál is kegyetlenebbül pusztító időszaka volt Aranyosszéknek az es forradalom és szabadságharc korszaka ban tehát feltehetően annyi, vagy majdnem annyi állat lehetett Aranyosszék falvaiban, mint 1850-ben. Azzal együtt, hogy az 1850-ben regisztrált állatszám is bizonyára messze áll a valós ténytől. Heverő és növendék marhák, borjak, üszők, tinók, meddő tehenek aligha kerültek mind regisztrálásra, s bizonyára a csikók, ménesekben legelő lovak nagyobbik hányada is elkerülte az állatösszeírók figyelmét. Még kevesebbet tudunk a juhok, kecskék, sertések számáról. Az itt-ott a jobbágyoktól megkövetelt Benda Gyula: Statisztikai adatok a magyar mezőgazdaság történetéhez ( ). Bp., Köpeczi, II. kötet , Danyi Dezső - Dávid Zoltán: Az első magyarországi népszámlálás. Bp., Dávid Zoltán: Az évi erdélyi népszámlálás. Bp., , Orbán, 1868.

11 évi egy-két tyúkon, többnyire háztartásonként adni szokott 10 tojáson kívül szinte semmit nem vallanak a szárnyas állatokról, csirkékről, tyúkokról, kappanokról, libákról, kacsákról. A lakosok vásározási helyeik között - egy-két hetipiacot tartó város mellett - rendre három-négy olyan távolabbi települést emlegettek, amelyeken állataikat adtákvették több-kevesebb haszonnal. Feltételezhetően nem fordítottak volna gondot az említett vásáros helyek megnevezésére, az állataik eladásával, vételével kapcsolatos emlegetésükre, ha nem forgalmazták volna ezeken a távoli vásárokon marháikat, lovaikat, egyéb jószágaikat. Ha az állataik számáról nem is informáltak bennünket a vallomástevők, annál részletesebben tájékoztattak az állattenyésztés feltételeinek milyenségéről, a rétekről, legelőkről, itatóhelyekről, a szénaszerzés lehetőségeiről. Az aranyosszéki szolgálónépek vallomásaiból egy félig rideg, félig istállózó állattartás rajzolódik elénk, amelyiknek feltételrendszerében a legelő dominált. A korabeli lakosság- és családszámhoz viszonyított nagy határú aranyosszéki falvakban - hihetnénk - legelő bőven állt rendelkezésre. A lakosok mégsem így vélekedtek. A legtöbb településen panaszkodtak ennek szűkösségére, rossz minőségére, marháik számára elégtelen voltára. Ennek kettős oka lehetett. Részben maguk is sok állatot tartottak - szarvasmarhát, juhot, kecskét, sertést, lovat -, másrészt a szabad székelyek, armalisták és földbirtokosok szorították meg őket a legelők használatában. Az állatok magas számával függhetett össze a kétnyomásos gazdálkodás általánosan elterjedt volta. Ezt látszik igazolni az is, hogy a falvak többségében a réteken nem takartak sarjút, hanem a széna betakarítása után a legelő állatokkal etették meg az újra sarjadó füvet. De szóljanak mindezekről a megesketett falusiak. Alsószentmihályfalva viszonylag nagy határában a lakosok marhái számára elegendő volt a legelő, és jó füvet is termett. Idegen határra nem szorultak ugyan marháikkal, de a rétek szénájának feltakarása után kénytelenek voltak a növekedő sarjút legeltetni. Tették ezt annak ellenére, hogy a sarjúra is rászorultak volna, de inkább pénzért vásároltak szénát, semmint állataikat idegen határokon bérelt legelőre hajtották volna. A legelőjükön keresztül folyó Aranyos vize jó itatóhely volt, de a határban és a faluban bent lévő források és kutak is alkalmasnak bizonyultak a jószágok itatására. Bágyon lakói holdnál nagyobb kiterjedésű határuk ellenére - megszorultak a legelőkben. Az nemcsak kevésnek bizonyult, hanem bokros, sovány" volt úgyannyira, hogy heverő marháikat más falu legelőjire/!/is kenteiének" voltak fizetés mellett kiadni". Dombos, hegyes, oldalas helyen lévő rétjeiken jóféle, marhák hizlalásra igen alkalmas" szénát kaszáltak, de sarjú azokon nem termett. Itatóhelyük - főleg a legelőkön - kevés volt. Egy patakocska megdugásával", vizének felduzzasztásával csináltak itatóhelyet, de bent a faluban bővizű kútjaik voltak, s kivált estve, reggel" ezekből itatták marháikat. Más falu határain béreltek legelőt marháik számára, és pénzért vásárolták a szénát Csegez lakói, mert mind a legelőjük, mind a rétjük elégtelennek bizonyult. Itató helyeiket azonban - mind benn a faluban, mind künn a határon " - olyan jónak vélelmezték, amilyeneknél az országban sincs különb". Jó füvű, de szűk - az Aranyos szaggatásai miatt mindinkább szűkülő" - legelője volt Felsőszentmihályfalvának, ahol a zselléreknek, egyéb szolgálóknak rétet nem is

12 osztottak a földesurak. A nagyon jó minőségű, de kevés szénát termő rétek és elégtelen kiterjedésű legelők miatt a faluból gyakorta kellett a szék erdeire hajtani a marhákat legelni, a teleléshez szükséges szénát pedig vagy részért kaszálni Tordán, vagy pénzért venni a környező falvakból. Annak ellenére, hogy sok lévén a jószágos nemesség" Kéréseden, a legeltetésre, a szénatermő rétekre a zsellérek sem panaszkodtak. Egészségesfüvet termő", rétkaszálás előtt is elegendő legelőjük van - állították. A rétjeik négyötöd része igen jó fekvésű..., marhák hízlalására a legjobb füvet termő... oldalas helyeken fekvő, minden víz okozhatta kártól" mentes. Azoknak csupán egyötödét vélelmezték középszerűnek, de ezekre sem panaszkodtak. A sarjúról nem tettek említést. Valószínűleg azért, mert nem szorultak rá, lévén az első kaszálásból elegendő szénájuk. Az aranyosszéki viszonylatban közepes méretű falu 3700 hold feletti határának több mint a harmadát kaszálhatták. Jutott tehát széna nemcsak a szarvasmarhák, lovak, juhok tel éltetésére, de eladásra is. Kaszálhattak a zsellérek pénzért vagy részért is a jószágos nemesek" rétjein. Jónak és minden időben alkalmasnak vélelmezték itató helyeiket is. Bent a faluban, és künn a határban is bármikor találtak itatásra alkalmas forrásokat, patakokat, kutakat. Kövenden csak zsellérek szolgáltak, akik a falu szűk és sovány füvet termő legelőire ugyan kihajthatták marháikat, de gyakorta kényszerültek jószágaikat a szomszéd falvak határainak legelőire pénzért elszerződtetni. Lévén a faluban sok gazdálkodó nemes és székely, a zselléreknek sem szántóföldet, sem rétet nem mértek. Szénát a nemesek és székelyek is más települések határairól szereztek. Nem voltak szerencsésebbek a lakosok a marhák itatását illetően sem. Itató helyeink nem igen vágynak - mondották -, és sokszor szorulunk arra, hogy tokot dugunk, s úgy itatjuk marháinkat". A mostoha körülmények ellenére, elég sok szarvasmarhát, lovat és juhot tartottak a kövendiek, bérelvén számukra legelőt és vásárolván szénát más falvak határán. Tágas határa volt Mészkőnek, s benne legelő és rét bőven. A jobbágyok, zsellérek együtt legeltettek a birtokosokkal, s azok engedelméből az határ némely míveletlen részeiben és az erdőkben is" marháikat jó renddel" legeltethették. Az említett jó rendet" azonban a jobbágyok és zsellérek megsértették. Történt ugyanis, hogy a birtokosok - szénanyerés okán - megtilalmazták az ugart. A jobbágyok és zsellérek megsértvén a tilalmat, ahogy maguk is vallották: határunknak rendezetlen forgatása által az ugaron való legeléstöl marháinkot önnön magunk hibánk által... fosztottuk meg". A faluvallatáskor éppen a határrendezésről egyezkednek földesurak és szolgálónépek, s ez utóbbiak reményüket fejezték ki, miszerint most magunk és a birtokos urak között megegyeztünk határunknak jobb móddal lehető elrendezése aránt, reméljük, hogy legelőnk dolga végre helyrejön, és minthogy a birtokos urak is attól nem idegenek, hogyha az határ rendbehozattatik, akkor a legelő dolga is eligazítódik". Szükségük volt erre az egyezkedésre a mészkői jobbágyoknak, zselléreknek azért is, mert a sylvestris ordó értelme szerént... az erdőbeli legeltetéstől" is eltiltattak, 22 lévén - különösen a zsellérek között - nagy divatban a kecsketartás. A határban található jó és közeli itatóhelyek mellett Kádár Zsombor: A Székelyföld erdészettörténete (Rövid áttekintés az 1400-as évektől ig) Erdészettörténeti Közlemények XIV. Bp., 1994.; Oroszi Sándor: Emlékezés a székely közösségek erdőire. Erdészettörténeti Közlemények XVII. Bp., 1995.

13 elégedettek voltak a lakosok a rétekkel is, bár azoknak csak kétharmadát tartották igazán jónak, egyharmadát csak középszerűnek, mert az azon termett széna petreselmes és sátés ". Volt a község lakóinak egy olyan rétje is, amelyen ritkán-ritkán " sarjút is kaszálhattak. Mindenesetre sem legelőt bérelni, sem pénzért más falu határán szénát vásárolni nem kellett a mészkőieknek. Tágas határához viszonyítva kevés szénatermő rétje és szűk legelője volt az aranyosrákosiaknak. A zsellérek csak a jó és közeli itatóhellyel büszkélkedhettek, ugyanis uraik nekik sem szántót, sem rétet nem juttattak. A szénatermő rétek felét rendszeresen elöntötte áradáskor az Aranyos vize, ilyenkor ott a széna meghínárosodott, megsásosodott. Sarjút a rét árvíztől mentes részén sem kaszálhattak, mert takarás után ráhajtották a marhákat, lovakat. A zsellérek többnyire az erdőn legeltethették marháikat, egyéb állataikat, de az erdei legelők füvet vadat teremnek", s ezért marháik soványak maradtak, sőt az erdők is sínylették a legeltetést. Szántóban és erdőkben Sinfalva határa is gazdagabb volt, mint rétekben és legelőkben. Panaszkodtak is a lakosok, hogy legelőhelyeink kevesek, s azok is az Aranyos vizén túl lévén ", a folyó áradásakor egynéhány napig marháink a legeléstől elrekednek, és olyankor istállón kelletik tartani", pedig szénájuk is kevés volt. Valósággal kicsiny" rétjük háromötödét esős esztendőkben a gátolhatatlan Aranyos vize " elöntötte, eliszapolta. Ezért rendszeresen arra kényszerültek - nem kevés nyughatatlansággal" -, hogy a tordai határon felibe/!/szénát csináljanak". Csak itató helyeikkel voltak elégedettek. A legelőjüket átszelő Aranyos vize a marhák, lovak és juhok itatására kiválónak bizonyult. Lovat, szarvasmarhát, juhot, kecskét, sertést egyformán tartottak Várfalván a lakosok, pedig Aranyosszék felső járásában ők voltak a legmostohább helyzetben az állattartást illetően. Legelőhelyünk nem jó - panaszolták káraik között, s meg is indokolták -, mert kősziklás. Ami kevés vagyon is, nem terem jóféle füvet. Ezenkívül a kőszirtekről ottan-ottan egy-egy marhánk béhúll és elkárosodik. A farkas - mint erdős helyen - marháinkban sok károkat tészen. A tolvajok által is ottan-ottan károsíttatunk, szomszédos lévén helységünk nemes Torda vármegyének havasos részével". Az említett károk mellett legelőjük oly szűk, hogy a tordai erdőn lévő legelését" marháiknak a vallatás évében is Tordára való kőhordással árendálták ki". Kevéske rétjükön jó széna termett, de az Aranyos vizén túl lévő kaszálók a hegyek aljában voltak, s a hegyekről lejövő patakok nyári záporok idején beiszapolták azokat, s telehordták kövekkel, használhatatlanná téve a füvét. Mindezekért a tordai és csányi határokon felibe /!/" csináltak szénát. Egyedül az itatóvízzel voltak elégedettek, mert azok jók, hasznosak, alkalmatosak, és elég közel vannak". A csákóiak szabad embereknek vallották magukat. Szarvasmarhát, kevés sertést, több juhot tartottak. Marhalegelőjük nem volt, hanem - amint vallották - a szomszéd falusi erdőkkel vagyunk szerencsések, hogy ottan egyezés szerént marháinkot járathatjuk". Itatóik alkalmasak voltak, de csak egyetlen darab rétjük volt, s annak is háromnegyede rossznak minősült, mert sárgás, vizes a földe, s vadpetreselymet terem, s az is csak egyszer kaszálható ". A juhaikat és néhány kecskéjüket a maguk határán, a rossz, sok helyen béomladozott... igen kicsin" legelőjükön terelgették Dombró lakói, de szarvasmarháikat - amint

14 vallották - kénteleníttetünk nyári legelőre kiadni, akiknek a fizetésre módunk vagyon, 9-10 garast adván egy marháért". Allataikat kutakból itatták, és a forrásoknak folyamat] ai megdugulásából", a vízfolyások elárkolásával összegyülemlő vízből. Az oldalas és hegyes" helyeken lévő rétjeiken sarjút soha nem csinálhattak", s a termett kevés széna a szabadokat és a földesurakat illette. A zselléreknek Dombrón sem mértek szántót és kaszálót. Kaszálhattak más falvak határán részért, vagy vásárolhatták pénzért a szénát. Néhány lovat, kevés juhot, sok sertést és szarvasmarhát tartottak Székelyföldvár lakói. Kevesebb legelőjük, több rétjük volt ehhez. Ahogyan vallották: Legelőhelyünk tavasszal és nyárban szűköcske, mindazonáltal marháinkat jó móddal legeltetve, más legelőhelyekre nem hajtjuk, annyival is inkább, hogy a fűnek egészséges volta marháinkat szembetűnöleg hizlalja". Réti szénájuk sem volt lebecsülendő. A lakosok dicsérték rétjeik fekvését, s azt állították, hogy marhatartásra a legjobb szénát termik". A rét felét kétszer kaszálhatták, a másik felét éveként csak egyszer. Itatóhelyeik bőven voltak. Jószágaikat a határuk mellett elfolyó Maros, a határukat átszelő Szako és Szabéj/M patakok vizéből, valamint a falu végén lévő, a vízimalmot hajtó patakocskából itatták. Nagy bánatukra szolgált azonban, hogy rétjük igen termékeny részét" egy idő óta a Mikes grófok által a Marosra épített malom gátján átszökő víz időről időre elárasztotta, eliszapolta. Székelyföldvár földesurai és maga a község perelték is emiatt a grófot. A jobbágyok és zsellérek is bíztak benne, hogy a hatóság lebontatja a malmot, mert az nemcsak az ö szénafüvüket iszapolta el, hanem több más határban is - rendre visszatérően - tetemes kárt okozott. Rétjük egyhatod részét kétszer is kaszáihatónak vélelmezték Harasztos lakói, de jónak, marhahizlalásra alkalmas szénát" termőnek kétharmad részét vallották. Sarjút azonban az említett egyhatod részen sem kaszáltak, hanem takarás után azt marháikkal legeltették, pedig elegedendők, jók és a faluhoz közel" lévők voltak a legelőik is, oly bőségben, hogy jármas marháiknak külön ökörtilalmast" is kiszakíthattak. Bent a faluban kutakból itatták jószágaikat, a határban pedig itató tók" voltak. Hidast többségükben a nagyenyedi Református Kollégium jobbágyai, zsellérei lakták, akik az úrbérrendezési kísérlet idején már évek óta perben, szolgálat-megtagadásban voltak a kollégiummal, s közülük a hangadók nemcsak a jobbágyi kötelezettségük teljesítését hanyagolták el, hanem a határhasználat rendjét is gyakran megzavarták. A 3800 hold fölötti határból a legnagyobb területet az erdők foglalták el, amelyeket éppúgy használtak fakereskedelemre, mint legeltetésre. Nem panaszkodhattak a legelökre és rétekre sem. Az eskü alatt történt vallatáskor a legelőkről, azok állapotáról csak anynyit mondtak, hogy a bőséges itatóvizek mellett marháik legeltetésére nézve más helységekhatárára nem" szorulnak. Rétjeik füvét állattartásra alkalmasnak vallották, de a szénájuk egy kevéssépetreselymes" volt. Sarjút nem kaszáltak. Ennek inkább lehetett az oka a nagyszámú állat legelőigénye, mintsem a rétek gyenge fűtermő képessége. Inakfalvónak volt Aranyosszéken a legkisebb a határa. Mindössze 983 katasztrális hold, s több földesúr szolgálónépe mellett, magának Aranyosszéknek is élt itt 37 taxás szolgája. A lakosok főleg szarvasmarhát és juhot tartottak, de módjával. Ezért vallhatták, hogy legelő a falunk mekkoraságához képest elegendendő vagyon úgy, hogy más falu határára nem szorulunk. Sarjúinkat marháinkkal nem kínteleníttettünk ellegeltetni,

15 és kaszálás előtt is elegendő legelője van marháinknak". Itatóvizük is volt elegendő. A rétjeiket kiválónak tartották, amelyek a marhák hizlalására kövér füvet szoktanak teremni". Azokon sarjút is lehet mindenütt csinálni". Az inakfalviak még az áradásokkal is jól jártak. Érdemes szavaikra odafigyelni: rétjeikre a víz ugyan majd minden esztendőn ki szokott ütni - mondották -, tavaszon, hómenéskor, de ez kárt nem okoz ". A jókor jött áradás a hegyekből hozott lösszel megterítette rétjeiket, s ettől dúsabban és jobb minőségben nőtt a széna. Az is megesik, mikor különes országos áradás van, hogy nyárban kiütvén, szénánkat eliszapolja, és sarjút nem lehet csinálni, de ez oly ritka, hogy öregekül is csak három-négy ilyen esetre emlékezünk". Néha-néha a Fügédről lejövő patak" szokott kárt tenni füveikben, de korrektül elismerték, hogy ez saját hibájukból történt valahányszor, mert árkot nem csináltunk néki. Most pedig már jo árkot csinálván, minden kártól megmenekedtünk". Ritka őszinteség és korrektség a 19. század eleji Erdélyben, különösen jobbágyok, zsellérek ajkáról. A természet meghálálta őszinteségüket és szorgalmukat. Dús legelőkkel, marhákat hizlaló szénával, friss itatóvízzel ajándékozta meg őket. Nagy szükségük is volt rá, mert erdőjük nem volt. Kellett a pénz fára, tüzelőre, akkor korszerű szerszámokra, egyéb fontos dolgokra, és természetesen adóra. Nagy határú település volt Székelykocsárd, és több csordája is volt a falunak. Ahogyan a lakosok vallották, mindennemű - heverő, növendék, meddő, fejős és igás - állataiknak külön-külön csordája" volt. A legelőjük bőségére jellemző, hogy mindenik csorda megelégedett" a határon, mert kaszálás előtt is elégséges páscumukon mindenfele hasznos és bő fű teremvén", sem idegen határra nem kellett elszerződtetni csordáikat, sem takarás után a rétre nem kellett ráhajtani. Itató vizük is volt mindenfelé bőven. Rétjeikre sem panaszkodhattak. Minden részében minden évben sarjút kaszálhattak, de amíg kétharmadában a marhák használására jó szénát teremnek", egyharmadán olyatén füvet terem, melyet a marha meg nem ehetik". Ez utóbbi gazt csak épületeink fedelére, s efféle szükségekre használhatjuk" - panaszolták, hozzátévén azt is, hogy a Maros vize olykor-olykor Vajdaszegnél megütközik", kicsap a medréből, s a rétjeikre zúdul. Ennek az előidézője a már Székelyföldvár által is perelt gróf Mikes Zsigmond malma. Ezért Székelykocsárd is perelte a grófot, s bíztak benne, hogy a Gubernium nekik ad majd igazat. Három jobbágy és két zsellér háztartás szolgált Mohácson, a többi lakos libertinus, szabad székely, vagy határőr katona volt. Kiterjedt határuk bővelkedett erdőkben, s a rét szénájának feltakarásáig itt legeltették barmaikat, juhaikat kecskéiket az emberek, ahogyan maguk is vallották: Marhalegelőink nagy részit teszik az erdők, melyeken kaszálás előtt mindenféle marháink jól legelődhetnek, azután pedig kaszáló reléinken legelnek". A vallomás ezen részéből természetszerűleg adódik, hogy sarjút nem kaszálhattak, pedig a rétjük nem volt alávaló. Ahogy mondották, a marhák hízlalására igen jó szénát teremnek", s olyan helyen voltak, ahol az árvíz, hegyekről lezúduló zápor sohasem tett kárt bennük. Örményes számra a legkevesebb ember által lakott falu volt Aranyosszéken. Határuk jelentős részét erdők alkották. Ebben legeltették szarvasmarháikat, juhaikat, kecskéiket, s ahogyan vallották, az erdők mindenféle marháink számára elégséges füvet teremnek". Rétjük nem is volt a lakosoknak. Téli takarmányt a parlagban hagyott

16 szántóföldeken " kaszáltak, amit,, a meg nem akadályoztatható záporvizek" szüntelenül eliszapoltak. Itatóhelyük - a rendkívüli szárazságot kivéve - közel volt. Nem a határának kiterjedését, csak népességszámát tekintve tartott sok állatot Aranyospolyán lakossága. Főleg szarvasmarhát, kevesebb juhot és sertést. Itatni az Aranyosban itattak, s a legelőjükről sommásan, de lényegre törően nyilatkoztak: elegendendők, és a marha nevelésére a legalkalmasabbak". Amilyen lakonikusak voltak a legelőt illetően, olyan bőbeszédűen vallottak a rétekről. Kaszálóik öthetedét tartották jónak, egyhetedét középszerűnek, egyhetedét pedig a mostani állapotjában - vizenyőssége és mocsáros volta miatt - rossznak". Jobb időjárású években, ha a takarást zavartalanul és időben befejezhették, a Rákosfő nevű kaszálójukon sarjút is csinálhattak. Olykor-olykor - jó időben " - ezt megtehették a középszerűnek mondott réten is, de ez ritkán esik meg, mert ha felettébb esős az esztendő, az öszvegyűlt víz miatt csaknem járhatatlan, és oly sátis terem, mely a marhát nem táplálja". Sokat javítana rétjeiken - ismerték fel a lehetőségeiket -, ha oly módot" találhatnának, melynek révén határuk meg nem rontásával a vizet egészen" kivezethetnék. Ezáltal kaszálójuknak a mostani alábbvaló részei is... használhatóbbak és jobb füvet termők lehetnének". Veresmart lakossága a szántóvető foglalkozás mellett szarvasmarha- és juhtartásra alapozta az életét. Erdőben szűkölködő határában a szántóföldnek, a rétnek és a legelőnek volt nagyobb jelentősége. Legelője - az ott élők vallomása szerint - nem volt nagy kiterjedésű, de elégségesnek és jónak" mondották, és igázható barmaikat különös tilalmas helyen", az ökörtilalmason legeltették. Mivel a Maros vize éppen a legelő szélén" folyt el, többnyire a folyóban itattak, de a határon voltak más itatóhelyek is. Jó szénát termő" rétjeiknek kétharmadát évenként kétszer kaszálták, bár a Maros partjára lehúzódó kaszálókban olykor a folyó áradása kárt tett, különösen azóta, mióta gróf Mikes Zsigmond ama ominózus malmának a gátja megduzzasztotta a folyó vizét. Az aranyosszéki földesurak, a fő- és köznemesek, három rendű székelyek, egyéb rangú szabadok és határőrök jelenlétében és ellenőrzése mellett kivett paraszti vallomások azt bizonyítják, hogy a legelők, itatóhelyek, rétek, az ezekre alapozott állattartás szorosan kapcsolódott Aranyosszéken a szántóvető foglalatossághoz. Feltétlenül figyelmet érdemel, hogy az állattartásról szólva, a marhatartáson kívül minden más állatról mélyen hallgattak a lakosok. Lovakról még áttételesen sem esett szó. Hallgattak a vallomástevők a juhokról, a sertésekről, a kecskékről, a szárnyasokról, majorságbeli jószágokról. Itt-ott azonban ezek létét sem hallgathatták el. Ahol a feleségek a kender mellett gyapjút is fontak, feltételezhetjük, hogy nemcsak a földesurak birkáinak a gyapjával bíbelődtek, s ahol évenként egy-két tyúkot, tojást követeltek földesuraik a jobbágyoktól, zsellérektől, ott sem csak a szolgálat okán tartottak a házaknál baromfit. A megkerülhetetlen tényekre lekopaszított információk mögött egy sokkal gazdagabb paraszti majorságot kell elképzelnünk, sok-sok kotlóssal, csirkével, tyúkkal, kakassal, kappannal, libával, kacsával, a kondába kicsapott malaccal, a sertésólban vagy a makkosban zsendülő hízóval, a juhász kezére adott birkával, jónéhány településen a ház körül mekegő, vagy a juhnyájba, kondába kicsapott kecskékkel. Bizonyára volt számos olyan zsellérház, még több olyan más házán - többnyire armális nemes vagy határőr katona nemesi vagy székely fundusán - élő alzsellér, akinek nem volt egyetlen állata sem, és csak a két keze munkájával megszerezhető természetbeni juttatásokból és napszámbérből tengette

17 életét. A lakosság többsége azonban ebben a patriarchális jovialitással átszőtt világban - egymást utánozva is - tartott háza körül állatot. Ennek semmiféle akadályát nem észleljük még Aranyosszéken 1820-ban. Nem voltak még olyan szinten rendezettek a határok, hogy akármelyik faluban ne lettek volna olyan bokros, elhagyott, senkiföldjének tartott területek, ahol egy-két kecskének ne talált volna bárki zöldet, takarmányt. Nem volt olyan közlegelő, ahová a pásztorbér, esetleg egy-két krajcárnyi fűbér megfizetése mellett bármelyik zsellér ne hajthatott volna ki egy fejőstehenet, s annak a szaporulatát. Ahol a jobbágyaiknak, zselléreiknek a házakat maguk a földesurak építették, építtették, s a robotolás idején napi két cipóval, egyéb élelemmel, és a nehezebb munkák idején pálinkával is ellátták a robotolókat, ahol szénát kaszálni még felében is lehetett, s az aratás, a cséplés a téli megélhetést biztosító részért történt, nem individualizálódott még annyira a mikrotársadalom, hogy ha a felabaráti szeretet nem is, de a felebaráti felelősség ne nyitott volna utat a megélhetési javak megszerzésére. Ahol a vegyes vallású település közösségi bevételét éveken keresztül átengedték az óhitű román templom építésére, 23 ott sem az etnikai féltékenység, sem a vallási irigység, sem a társadalom széles rétegeit pauperizáló haszonelvűség nem uralkodott még el annyira, hogy a közföldekről kiverték volna a zsellér fejős tehenét, az özvegy kecskéjét, a jobbágy disznóját. Lehet, hogy szántóföldet nem mért a földesúr a zsellérének, lehet, hogy a hétköznapjait fölöttébb magas számban vette igénybe a háza körüli vagy a mezei, az erdei javainak betakarításához, de az elképzelhetetlen, hogy egyetlen marháját a csordából kiverte volna ban messze volt még Aranyosszéken az az idő, amikor a paraszti, falusi patriachális viszonyokat szétverő haszonelvű individualizmus könyörtelen cinizmusával száműzte az erdélyi emberek életéből a felebaráti odafigyelést és a közösségi szolidalítást. Bár már készülődött ez a világ is. Éppen a szántóföldek tájékán. A népesség megszaporodása fokozatosan átrendezte a határbeli földek, művelési ágak értékrendjét, s ahogy növekedett egy-egy falu lakossága, azzal arányosan, vagy még gyorsabb ritmusban emelkedett a szántóföldek értéke táján Aranyosszék minden települése átlépte már a gazdasági és demográfiai összefüggések e kényszer-rubikonját. Bár három nyomásra még csak két falu határában osztották fel a szántóföldeket, de két-három település kivételével már minden falu határában ott díszelegtek a minden évben művelt, ezért rendszeresen trágyázni is szükséges törökbúza földek. Az, hogy a falvak szolgálónépei haszonvételeik között már 1785-ben, majd 1820-ban is első helyen a szántóföldeket említették, önmagában még betudható volt annak a Bécsben megfogalmazott, a birodalom fejlettebb térségeinek sajátosságaiból táplálkozó szemléletnek, amelyiket 1785-ben és 1820-ban egyformán sikertelenül kíséreltek meg ráerölteni Erdélyre. Azonban ennél a birodalmi központból táplálkozó szeszélynél és szemléletnél már ekkor is többről volt szó. A már említett, 1786-ban regisztrált négyzetkilométerenkénti 34 ember fölötti népsűrűség arra enged következtetni, hogy Aranyosszék lakossága túllépett az állattartás dominanciáján, s létének megtartó elemévé az állattartással, főleg a szarvasmarha tartással szorosan összekapcsolódó szántóvető foglalatosság vált. Nemcsak az ban megtapasztalt éhínséges évek következményei, nem is csak a kukoricatermelés általánossá válása jelzik ezt. Árulkodnak erről Mindezekről a falvak szolgálónépeinek vallomásai tanúskodnak.

18 azok a vásári szokások is, amelyek 1820-ban már minden településen első helyen emlegettették a lakosokkal a gabonafelesleget és a házkörüli majorságok kínálatait felvevő heti piacokat, s csak ezt követően az állatvásárokra alkalmas országos sokadalmakat. Erről meséltek azok a mezei napszámbérek, amelyeket most már nemcsak a szőlőhegyeken, hanem a szántóföldeken is megszerezhetett az arra rászoruló halandó. Ezzel párhuzamosan egyre több községben hozták szóba a részes aratást is. Ezt bizonyítják azok a meggyökeresedő szokások is, amikor három-négy napi gyalognapszámért megszántathatta magának a zsellér az egy-két vékásnyi nyilasát a kukoricás-, káposztás-, veteményes- vagy kenderföldeken ban már ott kopogtatott Aranyosszék lakóinak ajtaján egy új értékrendű világ, amelyet ugyan a megszokás, a patriarchális jovialitás még nem engedett teljes erővel felszínre törni, de árnyoldalai s előnyei már befészkelték magukat az emberek hétköznapjaiba.