GYERMEKVÉDELEMBEN NEVELKEDETTEK TÁRSADALMI INTEGRÁCIÓS ESÉLYEI

Átírás

1 Gyermek- és ifjúságvédelmi Tanulmányok Studies in Child and Youth Protection GYERMEKVÉDELEMBEN NEVELKEDETTEK TÁRSADALMI INTEGRÁCIÓS ESÉLYEI 2012 Rubeus Egyesület Rubeus Association

2 GYERMEKVÉDELEMBEN NEVELKEDETTEK TÁRSADALMI INTEGRÁCIÓS ESÉLYEI Csurgó Bernadett, Hodosán Róza, Rácz Andrea, Szombathelyi Szilvia, 2012 Sorozatszerkesztő: Rácz Andrea Szerkesztő: Rácz Andrea Lektor: Szikulai István A szöveget gondozta: Freisinger Balázs Borítókép: Gurbai Réka (Igazgyöngy Alapítvány) (forrás: ISBN ISSN Rubeus Egyesület Szedervessző 1076, Budapest Thököly út 8. Felelős kiadó: Rubeus Egyesület elnöke Budapest, 2012 Gyermek- és ifjúságvédelmi Tanulmányok (Rubeus Egyesület) Studies in Child and Youth Protection (Rubeus Association)

3 Tartalom ELŐSZÓ...4 SZOMBATHELYI SZILVIA: GONDOLATOK A CSALÁD MODERN ÉRTELMEZÉSÉHEZ...5 RÁCZ ANDREA: GYERMEKVÉDELEMBEN NEVELKEDETTEK HELYZETE A KUTATÁSOK TÜKRÉBEN...13 HODOSÁN RÓZA - RÁCZ ANDREA: SZAKISKOLAI LEMORZSOLÓDÁS GYERMEKVÉDELMI PERSPEKTÍVÁBÓL...35 CSURGÓ BERNADETT RÁCZ ANDREA: FOGYATÉKOSSÁGGAL ÉLŐ FIATAL FELNŐTTEK ÉLETÚTJÁNAK ALAKULÁSA A GYERMEKVÉDELEM ÁRNYÉKÁBAN...53 RÁCZ ANDREA: GYERMEKSZEREPBEN TARTOTT FELNŐTTEK

4 ELŐSZÓ A Rubeus Egyesület által gyermek- és ifjúságvédelem témakörben indított tanulmánysorozat első számát tartja kezében az Olvasó. A Gyermek- és ifjúságvédelmi Tanulmányok című, elektronikus formában megjelenő könyvsorozat elindításával az a célunk, hogy elsősorban Egyesületünk kutatóműhelyében készült kvalitatív és kvantitatív kutatási eredményeinket mutassuk be, amelyek a család nélkül felnövő gyermekek és a gyermekvédelem rendszeréből kikerülők helyzetét, családdal kapcsolatos tapasztalatait, oktatási részvételét, társadalmi integrációs esélyeit tárják fel. A Gyermek- és ifjúságvédelmi Tanulmányok c. könyvsorozat első könyve öt tanulmányt foglal magában. Elsőként azzal a kérdéssel foglalkozunk, hogy a XX. század második felétől a család, mint elsődleges szocializációs színtér interpretációjában, a szülői feladatok ellátásában, a gyermek családon belül elfoglalt helyében, valamint a generációk együttműködésében milyen változások történtek és ezek hogyan függenek össze az állami gyermekvédelem beavatkozásaival. Egyáltalán létezhet-e az egyén szempontjából jól működő alternatívája a családban történő nevelkedésnek? Ezt követően a hazai és nemzetközi kutatásokat ismertetjük, amelyek a gyermekvédelemben élők és onnan kikerültek helyzetét vizsgálták különböző aspektusokból. A kötet harmadik és negyedik tanulmánya a Rubeus Egyesület elmúlt években született kutatási eredményein alapul. Vizsgáljuk a gyermekvédelemben élő, éves, szakiskolai tanulmányokat folytatók iskolai karrierjét, lemorzsolódásuk okait. Ezt követően bemutatjuk egy halmozottan hátrányos helyzetű gyermekvédelmi csoport gyermekvédelmi karrierjét, ahol arra keressük a választ, hogy a fogyatékossággal élő, gyermekvédelemben nevelkedett fiatal felnőttek számára milyen utak nyílnak meg az önálló életvitel kialakítására, társadalmi beilleszkedésükre. A könyv utolsó szociológiai tanulmánya az utógondozói ellátásban élő, illetve utógondozásban részesülő fiatal felnőttek lehetséges típusait, gyermekvédelmi rendszerről alkotott véleményét ismerteti. Bízunk abban, hogy tanulmányainkkal hozzájárulhatunk a gyermekvédelemben folyó módszertani munka megalapozásához, a gyermekvédelmi tárgyú képzések tudásanyagának bővítéséhez és a szakmafejlesztési tevékenység gazdagításához a gyermekvédelmi rendszerben dolgozó szakemberek szemléletformálása által. Rácz Andrea szerkesztő 4

5 SZOMBATHELYI SZILVIA: GONDOLATOK A CSALÁD MODERN ÉRTELMEZÉSÉHEZ Az egyén társadalmi beilleszkedésének a feltétele, hogy elsajátítsa az adott társadalom legtágabb értelemben vett kultúráját. Ismerje a társadalom normáit, szokásait. El tudja látni a társadalom tagjaitól elvárt feladatokat (pl. állampolgár, szülő, katona, dolgozó, stb.) Tudjon hatékonyan kommunikálni, ismerje a nyelvet és ki tudja választani a szituációhoz illeszkedő stílust, tudjon tájékozódni a különböző társadalmi intézmények között, elvárható módon reagáljon a mindennapi szituációkra, konfliktusokra, krízishelyzetekre. A modern társadalomban általában a család az első közösség, amely befogadja az egyént és elkezdi tanítani. A család mellett az életünk folyamán folyamatosan csatlakozni fogunk más közösségekhez (pl. bölcsőde, játszóház, iskola, templom, munkahely, stb.), amelyek kiegészítik a család szocializációs feladatát, de bizonyos tudást, tapasztalatot csak a családon keresztül lehet elsajátítani. A modernitásban a család, nem mint biológiai kapcsolatrendszer fontos, hanem mint egy speciális miliő, ami nehezen pótolható mással. A család jelentősége sokrétű, döntő hatással van az egyén érzelmi, kognitív és szociális fejlődésére. A specialitása pontosan az egyénre szabott integrációs és személyiségfejlesztési feladatában rejlik. A szociológia szemszögéből a család a modern társadalom legalapvetőbb szerveződési formája, ahol nem, életkor, gazdasági aktivitás, politikai nézet, stb. szerint különböző személyek élnek együtt, alakítanak ki és tartanak fent egymással szociális, gazdasági és érzelmi kapcsolatot. Antropológiai szempontból létezik egy univerzális tehát bármelyik emberi kultúrában megtalálható jellegzetessége, amely megkülönbözteti a többi társadalmi csoporttól: a szülő intézménye. A szülőség, bár működésében számos variáció létezik, túlmutat a biológiai vagy bármilyen egyéb szociális kapcsolaton. A XX. század második felétől alapvetően megváltozott a család definíciója, a szülői feladatok, a gyermek családon belüli helye, a generációk egymással való viszonya. A modernitás és az individualizáció új lendületet kapott, egyrészt a fogamzásgátlók elterjedésével, másrészt a nyugati kulturális forradalom hatásaként. 5

6 A legfontosabb hatások: A család demokratizálódása és egy alternatív nevelési projekt megjelenése A gyermeki jogok fokozatos előtérbe kerülésével és kiterjedésével a gyermek személlyé változik (nem csupán fia vagy lánya valakinek) és rendelkezik egy rá jellemző saját világgal, személyiséggel. A szülői autoritás radikálisan visszaszorul, a gyermek autonómiája felértékelődik, egy demokratizálódási folyamat indul el a családtagok státuszában. A családon belüli demokratizálódás következményeképpen a szülők szerepe is átalakul: az idősebb családtagok már nem a generációkon keresztül felhalmozott tapasztalatok átadását tekintik elsődleges céljuknak, hanem a gyermek egyéniségének kibontakoztatását. Létrejön egy alternatív program a szülői autoritás (mint a tudás birtokosa és a gyermek biztonságáért felelős személy) köré épülő nevelési módszerekkel szemben. Ebben a nevelési modellben a szülőktől egy segítő/támogató kapcsolat megvalósulását várjuk el, ahol a gyermek szabadon kibontakozhat, kérdezhet, felfedezheti az őt körülvevő világot és a szülő feladata, hogy végigkísérje a gyermeket ezen az úton, a saját tapasztalatain keresztül segítse, védje a gyermek érdekeit, szükség esetén mellette legyen. A szülővel szembeni elvárás, hogy ne avatkozzon a gyermek személyiségfejlődésébe, a mindennapokkal kapcsolatos döntéseibe, amennyiben azok nem veszélyeztetik a gyermek életét. A gyermekkel szembeni pedig nem az engedelmesség és a nagyon udvarias viselkedés, hanem az autonómia és egy bizonyos függetlenség. Képes legyen döntéseket hozni, fejezze ki egyéniségét. A szülő-gyermek kommunikációban előtérbe kerül az érvelés és a magyarázat fontossága, szemben az utasítással, paranccsal. Ez utóbbi tovább erősíti a családtagok közötti demokratikus viszonyt, és segíti a gyermek felfedező intellektuális útját. Családformák megsokszorozódása A család, mint több generációt magába foglaló, házasság útján szerződött közösség veszít a súlyából. Itt nem létezik egy éles határ az 50-es évekkel szemben, hiszen az együttélés, a női szerepek emancipációjával már korábban elfogadottabbá vált. Ugyanakkor a családjog az elmúlt évtizedekben folyamatosan és egyre kiterjedtebben újragondolja, valamint szabályozza a különböző családformákat. Az életkor drasztikus megnövekedésével és a nyugat-európai jóléti társadalmak kiterjedésével átalakulnak az egyéni életutak: megnövekszik a válások száma és a második/harmadik családhoz való csatlakozás, növekszik az egyedülállók és a gyermektelen párok száma. Miközben a szociológiai elemzésekben a nukleáris családokat tekintjük a jelenkor legtipikusabb formájának, addig a valóságban egyre több családhoz tartozunk életünk során, a 6

7 családon keresztül szerzett kapcsolatok megtöbbszöröződnek, ezzel párhuzamosan egyre sokrétűbb tapasztalatokat szerzünk a családon belüli szerepek megvalósításáról. 1 Tudatosabb gyermekvállalás A hatvanas években a fogamzásgátló tabletták elterjedése eredményeként megdőlt az az elmélet, hogy a gyermek utáni vágy természetes, univerzális, velünk született ösztön lenne. Ezzel összefüggésben, különösen a nyugat-európai országokban, radikálisan átalakult a női szerepkör, a nők helyzete a párkapcsolatokban. Igaz ugyanakkor, hogy a szülővé válás tudatossága inkább csak az időpont megválasztásában vagy a gyermekvállalás elutasításában jellemző, és kevésbé a szülői feladatokkal, kihívásokkal való racionális szembenézésre. 2 Az európai országoknak szembe kell nézniük a termékenységi mutatók drasztikus esésével, amelyek nem csak a fogamzásgátlóval történő családtervezés következményeiből fakadnak (kitolódó első terhesség), hanem kulturális eredetűek (női/férfi kép változása), illetve környezeti hatásokkal, vagy az életmóddal függnek össze. A családtervezés szándékolt késleltetése és egy-két gyermekre való redukálása szorosan összefügg a gazdasági realitások mellett a női-férfi szerepekkel és a szülői feladatokról való gondolkodással, változik a szülői feladatokkal kapcsolatos diskurzus, csökken a szülői szerep idealizálása. A szülők már nem kizárólag a saját szüleiktől tanult módon nevelik a gyermekeiket, hanem külső forrásokat vesznek igénybe, szakkönyvek, pszichológusok, de akár tévéműsorok, folyóiratok alapján építik fel saját szülői szerepüket. Mivel nem kizárólagosan egy forrásból gyűjtik be az információkat, ezért az nem válik totálissá, így azonban sokkal több benne a bizonytalanság, a kétség. A terméketlenséggel küzdő párok száma egyre nagyobb mértékben emelkedik (2010-ben 30%-ra becsülték az összes elméletileg fogamzásképes pár között) 3, ami sokrétű gazdasági és társadalmi nehézségeket jelent a nyugati társadalmaknak, valamint több módon is megváltoztatja a családdal kapcsolatos gondolkodást. Azzal, hogy mindennapos tapasztalattá válik a gyermek nélküli 1 Théry, Irène. Couple, filiation et parenté aujourd hui, 16. oldal 2 A Philosophie magazine megbízásából készített felmérés, 1000 fős országosan reprezentatív felmérés, 91% nak már van gyermeke, vagy szeretné ha lenne. TNS-Sofres január, idézi : Elisabeth Badinter: Le Conflit. La femme et la mere, 18. oldal : Miért hozzunk világra gyermekeket? A gyermek szebbé és boldogabbá teszi az életet (60%). A család kiterjesztése, az értékek és a családtörténet továbbvitele (45%). A gyermektől érzelmeket, szeretetet kapunk és lehetővé teszi, hogy kevésbé érezzük magunkat egyedül, ha megöregszünk (33%). A gyermek az élet ajándéka (26%). 3 Idézi: Cyrulnik, Boris és Conrath, Patrick szerk.: Les enfants aux cent familles. 34. oldal INSERM statisztikái szerint a között 18-24% azoknak a francia pároknak az aránya, ahol a nőnek nem sikerült 12 hónapnyi próbálkozás után teherbe esni. 7

8 családok léte, egyre több ember életéből marad ki a szülői, nagyszülői élmény, ami szorosan hozzákapcsolódik a generációs és a nemi szerepekhez. Mindez a korábbiaktól eltérő életprojektek kialakítását fogja eredményezni. A másik fontos társadalmi hatás a gyermekvállalás és a terhesség még nagyobb fokú tervezése és medikalizációja. Befolyásolni fogja továbbá a vérségi kapcsolatok súlyát egyrészt a sperma, petesejt és embrió donáció elterjedésével, másrészt az adoptálás folyamatos kiterjesztésével (meleg párok, külföldről történő adoptálás). Biológiai család, befogadó család A biológiai/vérségi kapcsolat fontosságát koronként eltérően ítélték meg, de az identitás kialakulásánál mindig fontos szerepet játszik, hogy hogyan, milyen családba születünk, kinek a nevét kapjuk. A családtörténet az a narratíva, amely összeköti a generációkat egymással. A biológiai családjukból kiemelt gyermekek életében az egyik legnagyobb nehézség az lesz, hogy nekik két családtörténetet kell felépíteniük: az egyik az a családé, amelyikben nem tudtak felnőni, amelyik lemondott róluk vagy amelyik nem tudta biztosítani a fejlődésükhöz megfelelő környezetet. Az örökbe adott gyermekeknek általában csak emlékfoszlányaik vannak a biológiai szüleikről, gyakran hiányoznak a születésüknek a tárgyi bizonyítékai : az ultrahang felvételek, a várandós anyukáról vagy az újszülöttről készült fotók. A rendelkezésre álló emléknyomok nem teszik lehetővé a biológiai család történetének felépítését, ami azt jelenti, hogy a gyermek élettörténetében lesz egy rés, amivel együtt kell élni. A másik történet a befogadó családé, amelynek ők is részesei és alakítói. Az életükre elsősorban ez a családtörténet lesz hatással. A normálisan működő család egy koherens, strukturált rendszert kínál, ahol a gyermek tapasztalatainak forrása nem csupán a két szülő, mivel a rokonságon keresztül további családtagokkal találkozik, megsokszorozva ezzel az érzelmi kötődések, szerepek, minták számát. A családtörténet megértése és feldolgozása még nehezebb azoknál a gyermekeknél, akiknél később következik be a biológiai szülővel a szakítás. Gyermeket családjából kiemelni pusztán anyagi okok miatt nem lehet. Ugyanakkor a szegénység egy bizonyos szintje valóban elviselhetetlen súlyt helyez a családra, érzelmi instabilitást okoz, amely lehetetlenné teszi a család normális működését, veszélyezteti a gyermekek testi, intellektuális, érzelmi fejlődését. Az anyagi eredetű probléma gyakran már komplexé válik, mire a szociális és a gyermekvédelmi rendszer beavatkozik: a szülők nem tudják ellátni a szülői feladataikat, a gyermekek elbizonytalanodnak a szüleikben. A francia szociális rendszer nagyfokú együttműködést vár el a klienseitől, ugyanakkor nagyon nehéz megtalálni a megfelelő motivációs eszközt ezeknél a családoknál. Természetesen 8

9 nagy különbség van abban, hogy mi okozta a családnál a válsághelyzetet, hosszabb vagy rövidebb távon oltható meg a probléma, de szinte minden esetben igaz, hogy a szülők önértékelési válságba kerülnek (kudarcot vallottak család fenntartóként, házastársként, szülőként). Megalázónak és veszélyesnek élik meg a szociális intervenciót, félnek a gyermekek elhelyezésére vonatkozó következményektől. Amennyiben bekövetkezik a családból való kiemelés, a gyermekek szempontjából komoly szakmai kihívást jelent a döntés hátterének, biológiai szüleik helyzetének megértetése, a feladás, cserbenhagyás érzetének kezelése, és időnként a motiválásuk a biológiai családdal való kapcsolat fenntartására. A nevelőszülői ellátás célja, hogy megteremtsen egy érzelmi stabilitást, és biztosítsa a kiegyensúlyozott testi-lelki fejlődést a gyermekek számára. A nevelői feladat komplex: segíteni kell a gyermeket a szülőtől való elszakadás feldolgozására, ami a problémáktól való elszakadást is jelenti. A gyermekek átélik a szüleik félelmeit, instabilitását, depresszióját abban az esetben is, ha a szülők igyekeznek megkímélni őket, így a nevelőcsaládhoz bűntudattal érkeznek. Nem lehet leegyszerűsíteni a kiemeléshez vezető körülmények elmagyarázását. Ez a krízisszituáció, az ehhez vezető út, és a meghozott döntések a gyermek életében kiemelkedően fontosak, mintát jelentenek a szülői magatartásról, a szülői lehetőségek és reakciók interpretálása befolyásolni fogja a gyermekek kötődését mind a szüleikhez, mind a nevelőszülőkhöz. A nevelőszülői ellátás egyik célja, hogy az lehetőséget teremtsen érzelmi kapcsolatok kialakítására. Ebben a helyzetben azonban, különösen a nagyobb gyermekek számára, nehéz egyszerre kialakítani az érzelmi kapcsolatot a befogadó családdal, és azt fenntartani a biológiai családdal. Bármilyen kötődés, pozitív érzelem a biológiai szülők elárulását jelenti és bűntudattal párosul. Vannak olyan szituációk, amikor a gyermek kiemelése a családból azért szükséges, mert a család szándékosan nem működik családként, például a szülők bántalmazzák a gyermekeket. Ilyenkor sem lehet eltekinteni a magyarázattól, sem a biológiai szülők létezésétől, akár a kötődés szempontjából, akár a mintaátadás szempontjából. Catherine Vanier pszichoanalitikustól származik a következő történet: egy 18 hónapos kislány szeme előtt ölték meg a szülei a nővérét. A szülők börtönbe kerültek, a kislány pedig nevelőszülőkhöz. A gyermek folyamatosan az édesanyját követelte szeretem az anyukámat, az anyukámat akarom, maximálisan elutasította a nevelőszülőket: gonosz vagy, utállak, nem fejlődött, betegeskedett, állandóan rosszalkodott. 4 A gyermekektől nem lehet elvitatni a jogukat, hogy szeressék a biológiai szüleiket, de ugyanakkor a gyermekvédelem feladata, hogy ne álljon meg a gyermek kiemelésénél, hanem segítse a történet megértését, a család történetének feldolgozását. 4 Précarité ét protection des droits de l enfant 2010, Report annuel de la Défenseure des enfants, 138. oldal 9

10 Amennyiben lehetőség van, akkor cél a biológiai szülőkkel való kapcsolattartás. Ugyanakkor az együttműködést nehezíti, hogy a befogadó család mindig egy strukturált rendszernek tűnik a gyermeküket elveszítő szülők számára, amely magába szippantja a gyermeket, elszakítja a családjától, ráadásul olyan területen bizonyít, ahol a biológiai szülő kudarcot vallott. Még szélsőségesebb reakciókat válthat ki ez az ellátás a bevándorló vagy menekült családok esetében, akik nem csupán a család egységét, de a gyermek identitását (és így az ő kulturális örökségük továbbadását) látják veszélyben. Amennyiben szükség van rá, akkor a nevelőszülői ellátás egy átmeneti megoldást tud nyújtani arra az időszakra, ameddig a szülők rendezni tudják a letelepedésüket, papírokhoz jutnak, szállást és munkát találnak. Azonban egy felnőtt ember számára sokkal hosszabb idő szükséges a beilleszkedéshez, a helyi szokások megismeréséhez és megértéséhez, ráadásul nagyon fontos stabilizációs szerepet tölt be a saját szokások fenntartása, megőrzése. A nevelőcsaládokon keresztül a gyermekek közvetlenül megtapasztalnak egy másik kultúrát, értékrendet, szokásokat, megismerik a többségi gondolkodást. Számukra a saját családhoz való visszatérés egyben a kisebbségi kultúrához való visszatérés is, akár egy integrációs hátralépés, ezért sok stresszel jár. A modern szülő/nevelő modell alkalmazása a családból kiemelt gyermekek esetében nagyon fontos eszköz lehet a kompetenciák megerősítésében. Számukra a befogadó családtól kapott minták mögött ott van egy másik család története. Olyan nevelőszülőre van szükségük, aki meghallgatja őket, segíti és támogatja őket a felnőtté válásukban. Felkészíti őket, hogy felelős döntéseket hozhassanak a jövőjükről. Aki adott esetben képes ellensúlyozni a hibás mintákat, a hibás szerepmodelleket, így választást kínál a gyermeknek. Aki elfogadja a biológiai szülőkhöz való kötődést, de képessé teszik őket arra, hogy megnyíljanak más személyek felé, képesek legyenek másokkal érzelmi kapcsolatot felépíteni. Mindenek előtt, aki képessé teszi őket feldolgozni a feladás, elutasítás, elszakítás tényét. Létezhet-e az egyén szempontjából valóban jól működő alternatívája a családban történő felnövésnek? A családon keresztül a gyermek természetes úton, észrevétlenül gyűjt tapasztalatokat az emberi élet számos területéről. Látni fogja, hogy a mindennapi létfenntartáshoz szükséges egy háztartás megszervezése, megtanulja, hogy hogyan kell gazdálkodni, vagy például hogyan kell ellátni egy kistestvért, egy idős rokont, vagy akár egy háziállatot. De legalább ennyire fontos az a természetes kommunikációs közeg, ami körbe veszi: hallani fogja, hogy hogyan beszélgetnek, érvelnek, vitatkoznak, panaszkodnak, kezelik a problémákat, hoznak döntéseket a szüleik és a 10

11 rokonság. Tapasztalatokat szerez érzelmi kapcsolatokról, szeretetről, féltésről, haragról. A normálisan működő családban rengeteg érzelemmel találkozunk. Általában a gyermekek számára kialakított bentlakásos intézetekben a nevelőkkel szemben az az elvárás, hogy a gyermek érdekeit maximálisan figyelembe véve hozzanak döntéseket. A valós életben a családon belül meghozott döntések jelentős része érzelemvezérelt, ami nem feltétlen a gyermeki jogok érvényesülését vagy átgondolását jelenti, hanem teret enged a féltésnek, a szeretetnek, a családtagok saját elképzeléseinek. Ezek a megoldások nem mindig működőképesek, de a negatív minták következményeikkel együtt ugyanúgy táplálják ezt a tanulási folyamatot. A családnak nagyon fontos az értékközvetítő szerepe a felnövő gyermek identitásának kialakulásában, akár a korábbi generációkkal való közösséget vállalja, akár azokkal szembefordul. Ez az értékközvetítő szerep direkt és indirekt módon jelentkezik: milyen családi ünnepek vannak, milyen vicceken nevet a család, milyen politikai nézeteket vallanak a családtagok, miért jár büntetés és miért dicséret. Ezt a fajta tudást nagyon nehéz átadni mesterséges körülmények között. Egy gyermekotthon a jellegéből adódóan nem tudja biztosítani azt az érzelmi környezetet, amire egy normálisan működő család képes akkor sem, ha nem létezik tökéletesen jól működő család. Nem tudja nyújtani azt a sokféle viselkedési mintát sem, amivel általában egy családi környezetben találkozunk: a nevelő feladata bizonyos nevelési elvek mentén kísérni a gyermek fejlődését, de a saját életét, örömeit, nehézségeit, a saját életére vonatkozó dilemmáit és döntéseit nem fogja megosztani a gyermekekkel, sem direkt, sem indirekt módon, már pedig a felnőtt életünk kialakításánál ezek a tapasztalatok meghatározóak, a sikerek és a kudarcok egyaránt fontosak. A modern szülőtől elvárt magatartás, vagyis a gyermek végigkísérése, támogatása a felfedező úton, egyéniségének kibontakoztatása ismét egy olyan misszió, amelynek teljesítése kevésbé valósítható meg intézményi közegben. Ennek az az oka, hogy a nevelők ritkán vannak olyan helyzetben, hogy éven keresztül folyamatosan, közelről és aktívan figyelemmel kísérjék az egyes gyermekek életét, kialakítsanak velük olyan mélységű és intenzitású bizalmi kapcsolatot, ami gyakran és természetes módon kialakul egy szülő és egy gyermek között. Az intézményi ellátás keretében és a családban való nevelkedés szembeállítása abszurd, és egy gyermekotthontól elvárni, hogy megfeleljen a családi környezetnek, irreális. Vannak olyan élethelyzetek, amikor egy gyermek számára az intézményi környezet sokkal biztonságosabb és 11

12 nyugalmasabb, mint a saját biológiai családja. Azt sem lehet állítani, hogy minden családban felnőtt gyermek testileg, lelkileg, szellemileg egészséges felnőtt lesz, ahogy azt sem mondhatjuk, hogy minden intézményben felnőtt gyermek felnőtt korában ebből a tényből eredő problémákkal fog küzdeni. Ha elfogadjuk azt, hogy a család a társadalom legalapvetőbb szerveződési egysége, amely szocializációs szerepét nem veszi át semmilyen más intézmény, akkor az intézetben elő gyermekek komoly hátrányt szenvednek el, és a társadalmi beilleszkedésük lényegesen nehezebb a családban élő társaiknál. Irodalom Cyrulnik, Boris és Conrath, Patrick szerk.: Les enfants aux cent familles. Enfants placés, déplacés, migrants, adoptés. Édition du Journal des psychologues, Martin Média, Théry, Irène: Couple, filiation et parenté aujourd hui. Le droit face aux mutations de la famille et de la vie privée. La Documentation française, Editions Odile Jacob, Badinter, Elisabeth: Le Conflit. La femme et la mère, Edition Flammarion, De Singly, François: Comment aider l enfant à devenir lui-même? Armand Colin, La Défenseur des enfants, Rapport annuel

13 RÁCZ ANDREA: GYERMEKVÉDELEMBEN NEVELKEDETTEK HELYZETE A KUTATÁSOK TÜKRÉBEN A gyermekvédelmi szakellátásban nevelkedettekkel kapcsolatos vizsgálatok köre hazánkban szűkös, keveset tudunk a gyermekvédelmi rendszerből kikerültek iskolai karrierjéről, munkavállalásáról, családalapításáról, általában arról, hogy a rendszer hogyan készítette fel az önálló életre a gondoskodásból kikerülteket, mennyiben sikeres társadalmi integrációjuk. A gyermekvédelmi rendszerben nevelkedettek társadalmi kirekesztettségére, gyermekkori hátrányaik leküzdésének sikertelenségére számos nemzetközi kutatás hívja fel a figyelmet. Jelen tanulmányban 5 a gyermekvédelemben élők helyzetére vonatkozó főbb hazai kutatásokat tekintjük át, bemutatva a témában releváns nemzetközi eredményeket is. A kutatási eredmények ismertetése előtt röviden foglalkozunk a hazai gyermekvédelmi rendszer hiátusaival, melyek a kutatások szűkösségét is predesztinálják. A kutatások korlátozott volta is megerősíti azt, hogy a gyermekvédelem nem kíván szembe nézni a kimenetekkel, és ez konzerválja azt a helyzetet is, hogy a szakembereknek nem kell felelniük a munkájukért. Az eredmények mérése, a hatékonyságvizsgálatok lehetővé tennék az egyes szakellátási formák céljai és kimenetei közötti összefüggések feltárását az eredmények értékelésének különböző szintjein (intézményi irányítási szint/ellátás szervezési szint, ellátást nyújtók szintje, célcsoport/kliensrendszer szintje, rendszerhatások meghatározásának szintje) külön-külön és kölcsönhatásaikban is. Ezek hiánya azonban továbbra is lehetővé teszi, hogy a gyermekvédelem az itt és most -ban éljen, a szakmai munka a napi munkavégzés jegyében legyen megítélhető, nem pedig egy hosszabb távú folyamat eredményeként. I. A gyermekvédelmi rendszer szakmai hiátusai Hazánkban a gyermekvédelmi intézményrendszer sokrétű, a megoldási lehetőségek köre elvben széles. A Gyermekvédelmi törvény életbe lépését követően sor került a gyermekjóléti alapellátások és gyermekvédelmi szakellátások elkülönítésére, létrejöttek a gyermekjóléti 5 Jelen tanulmány Rácz Andrea: Barkácsolt életutak, szekvenciális (rendszer)igények - Gyermekvédelmi szakellátásban nevelkedett fiatal felnőttek iskolai pályafutásának, munkaerő-piaci részvételének és jövőképének vizsgálata c. Ph.D disszertáció - kézirat (ELTE Társadalomtudományi Kar - Szociológia Doktori Iskola, Szociálpolitika Program, konzulens: Dr. Darvas Ágnes, a kézirat lezárva: ) alapján készült. 13

14 szolgálatok, átalakult a szakellátási intézményi struktúra, a nagy intézmények felszámolása, kiváltása, belső kitagolása családias jellegűvé alakította az intézményeket, nyitottabbá tette a helyi közösségek, a lakókörnyezet felé. A nagylétszámú nevelőotthonok lebontása, a lakásotthonok létrehozása az 1990-es évek elején kezdődött, elsősorban vidéken. A lakásotthoni rendszer kialakítása nem volt zökkenőmentes. Az erre a célra alkalmas ingatlanok megvásárlását nem csak az anyagi források szűkössége, hanem a bürokrácia, különböző engedélyek beszerzése is nehezítette (pl.: ÁNTSZ, tűzoltósági előírások), valamint a gyermekek és a szakemberek sem voltak felkészítve megfelelő módon arra, hogy mivel jár egy kis létszámú intézményben való élet, nem beszélve a helyi közösség kezdeti erőteljes ellenállásáról. (Vidra Szabó 2000) Ezzel párhuzamosan egyre fontosabbá vált a nevelőszülői hálózat fejlesztése, habár a nevelőszülői ellátás megítélése szélsőséges, egyesek minden gyermek számára alkalmas elhelyezési formának tartják, mások vitatják azt, hogy a laikus segítők meg tudnak felelni a gyermekotthonoktól elvártaknak. (Herczog 2001) A nevelőszülői kihelyezések sikertelenségének hátterében többnyire az áll, hogy a nevelőcsaládok túlterheltek, gyakorta csak sokadik gyermekként kerülnek a családba azok a gyermekek, akiket éppen azért helyeznek nevelőszülőhöz, mivel fokozott odafigyelést, törődést igényelnek. A gyermekvédelem felelősségének abban is meg kellene jelennie, hogy felmérje, mennyit bír az adott nevelőszülő. (Vida 2001) Fontos azonban látni, hogy a nevelőszülői és a gyermekotthoni ellátás funkciója és követelményrendszere nem lehet azonos. Józsa (2005) szerint az intézményes életforma azok számára jelenthet megoldást, akiknél a mindennapi törődés kisebb dinamikája nem eredményez érzelmi kielégületlenséget. Egyfelől azoknak a éveseknek megfelelő, akiknek a saját családba történő visszahelyezésére rövid időn belül van esély, azoknak a éves fiataloknak, akiknél a szakmai támogatás elsősorban a társadalmi befogadáshoz szükséges ismeretek, készségek megszerzésére, az önálló életvitel kialakításában való segítségnyújtásra irányul, illetve azoknak a neurotikus, pszichotikus, disszociális tüneteket mutató, illetve deviáns magatartású gyermekeknek, akiknek a fejlesztése és gyógykezelése kizárólag intézményes keretek között lehetséges. Ezen utóbbi célcsoporttal azonban köztudottan nem tud mit kezdeni az intézményrendszer, többnyire egyik intézményből helyezik át őket a másikba, abban reménykedve, hogy büntethető korúvá vagy nagykorúvá válnak. (Vidra Szabó 2000: 20) B. Aczél (1994) szerint a legrosszabb személyiségállapotban azok a fiatalok vannak, akik nem csak egyik intézményből kerülnek a másikba, hanem nevelőszülőktől visszakerülnek az intézménybe. A legtöbb esetben erre kamaszkorban kerül sor, jellemzően a nevelőszülők a kamaszkori tüneteket, konfliktusokat nem a konfliktus tartalma szerint identifikálják, hanem saját magukban és a gyermekben való csalódottságként, 14

15 kudarcként élik meg. (Vida 2001: 30) A gyermekvédelmi szakellátásban nevelkedő gyermekek esetében az előforduló traumatizáló hatásokat négy csoportba sorolhatjuk. A nevelésbe vételt megelőző időszak traumái a családban átélt elhanyagolás, bántalmazás, gyermekre irányuló agresszió következményeiből fakadnak. A nevelésbe vétel traumája az otthonról, megszokott környezetből való elszakadás eredménye, mely együtt jár az önérték vesztéssel, bizonytalanság érzettel, kilátástalansággal és tehetetlenséggel. Az intézeti életből fakadó probléma a hospitalizáció (testi, értelmi, érzelmi és magatartásbeli eltérések), az uniformizálódás, az állandó alkalmazkodási kényszer, a rivalizáció, a bűnbakképzés, az ún. intézetis bélyeg. A nevelőszülői elhelyezés nehézségei közé pedig az átmenetiséget, feltételességet, a kettős hovatartozás élményét, az én-azonossági problémákat, a másodrendűség érzését sorolhatjuk. (Dr. Kálmánchey 2001) A gyermekvédelmi struktúra fejlesztése természetesen nem fejeződött be, a jövőben is nagyobb hangsúlyt kell helyezni az alapellátások fejlesztésére, mivel a cél az, hogy a gyermek saját családjában nevelkedjen. A gyermekjóléti alapellátásban minden szolgáltatás fejlesztésre szorul, különösen a gyermekjóléti szolgálatok és az átmeneti gondozás ellátásai. A gyermekvédelmi szakellátásban pedig elsősorban a speciális szükségletű és a különleges ellátást igénylő gyermekek számára szükséges az intézmények korszerűsítése, további férőhelyek bővítése. (Szikulai 2006) A gyermek gondozási-helyének meghatározásakor számos esetben még ma is előfordul, hogy esetlegesek az elhelyezések, ezeken a felülvizsgálatok, a tervezési kötelezettség és a team megbeszélések sem változtattak ( ) számtalan szempont és érdek mond ellent annak, hogy a gyermekek elhelyezésekor a gyerek mindenek felett álló érdekét és a lehető legoptimálisabb helyzetet tekintik a döntéshozók meghatározónak. (Herczog 2001: ) A szakmai tartalmak alapvető hiányosságát mutatja, hogy több mint 10 évvel a Gyermekvédelmi törvény megszületése után is arról beszélhetünk, hogy nem elegendő a jogszabályok értelmezése, ha számos gyermekvédelmi fogalom nem definiált és az érdemi tartalmak hiányoznak. A szakmai diskurzusok még mindig arról szólnak, hogy a gyermekvédelmi szakellátási formák ne jelentsenek a gyermekek és fiatalok számára végállomást, ahonnan nincs visszaút a saját családba, vagy, hogy a gyermekek és fiatalok esetében sajátos igényeik, aktuális szükségleteik határozzák meg azt, hogy milyen ellátási formába kerüljenek. Herczog (2001) szerint a szakemberek jelentős része nem rendelkezik gyermekvédelmi tárgyú szakmai ismeretekkel, technikákkal, amelyek ahhoz szükségesek, hogy minőségi ellátást nyújtsanak a szakellátásban élők számára. Szikulai a mai gyermekvédelem kapcsán kiemeli, hogy 15

16 annak egyik legfontosabb feladata az elméleti alapok kialakítása, hiszen Az elméleti alapok közös szakmai minimumként történő elfogadása teszi lehetővé egységes szakmai tartalmak, szabályok kialakítását ( ). (Szikulai 2006: 4) Alapvető fontosságú az egységes szakmai fogalmi apparátus kidolgozása, egyes terminusok (például a gyermek mindenek felett álló érdeke) tisztázása, módszertani protokollok kidolgozása, melyek az egyes területen folyó szakmai munka közös értékhátterét adják. A szakmai-etikai megközelítésen alapuló szabályok lefektetése nélkülözhetetlen a minőségi feladatellátás érdekében, bár elméleti alapok, egységes terminológiák nélkül ez lehetetlennek tűnő célkitűzése a gyermekvédelemnek. A szakmává válás folyamatában szükséges a különböző szintű képzések beindítása, a speciális tudást nyújtó gyermekvédelmi tárgyú továbbképzési rendszer szélesítése, egy egységes, a gyermekvédelem mai rendszerét átfogó módon szabályozó etikai kódex létrehozása, valamint egy önálló minőségügyi rendszer kifejlesztése, amelyre a szakmai működés megfelelő színvonalának állandósítása miatt van szükség. (Herczog 1997, 2001, Szikulai 2006) A szakemberek gyermekekkel és a szakma gyermekvédelmi szakemberekkel kapcsolatos elvárása egyaránt érdekes képet mutat. A szakemberek többnyire sérelmezik, hogy a gyermekek jogait hangsúlyozzák a döntéshozók, és a gyermekek kötelezettségeikről nem esik szó. Negatív szemléletű álláspontjukat apud. Vidra Szabó (2000), mely szerint az állami gondozott mintha genetikailag predesztinálva lenne arra, hogy neki mindenhez joga van, mindent készen kap, miközben a nevelőknek nincsenek jogaik. Herczog (2002) felhívja a figyelmet arra, hogy számos oka van annak, hogy a gyermek jogai akkor sem érvényesülnek a gyakorlatban, amikor a feltételek adatottak. Ilyen ok például, hogy a szakemberek egy része nem ismeri a gyermeki jogokat, jogszabályokat, vagy, hogy a jogszabályok végrehajtását érdemi módon nem ellenőrzik. A gyermekvédelem szakember-ideáljának ismérvei, hogy legyen stabil és egyben rugalmas értékrendje, ne a gyermekekkel kívánja pótolni saját családját, legyen saját gyermeke, lehetőleg már nem túl kicsik, hiszen akkor a saját gyerekei nevelése során megszerzett rutint át tudja menekíteni (Vidra Szabó 2000: 19-20), nem szakmai alapokon nyugszanak. Domszky (2004) ennél pontosabb képet ad a gyermekvédelmi szakemberekkel kapcsolatos elvárásokról: a szakembereknek olyan emberi tulajdonságokkal kell rendelkezniük, mint például elhivatottság, gyermekszeretet, alkalmazkodó képesség, valamint olyan szakmai alapú készségekkel, mint empátia, együttműködési készség, szakmai tudatosság. A gyermekvédelmi szakellátásban dolgozók szakmai identitásválságról beszélnek, nem tudják magukat elhelyezni a gyermekvédelmi rendszerben, nem tudják meghatározni, hogy pedagógiai, vagy inkább szociális munkát végeznek. Egységes nevelési 16

17 szemléletről, koherens gondozási célokról nem tudtak beszámolni, mint ahogy a munkájukhoz szükséges készségeket, képességeket sem tudják megnevezni. (Rácz 2006a) A gyermekvédelmi rendszer átalakulása óta eltelt időszakban készült publikációk és kutatások elsősorban a rendszer felépítését, alapvető működését, a gyermekvédelem rendszerének átalakulási tendenciáit mutatják be. A gyermekvédelmi rendszer strukturális átalakulása mára már befejeződött, így fontos lenne olyan témákkal foglalkozni, amelyek nem csak a gyermekvédelem önreflexiójára, realitásérzékének növelésére irányuló elvi szintű megfogalmazásokra épülnek, hanem a gyermekvédelemben élők és onnan kikerültek helyzetét, problémáit, önálló életkezdésének feltételrendszereit elemzik. II. A gyermekvédelmi rendszerben nevelkedettekkel kapcsolatos hazai kutatások A gyermekvédelmi rendszerben élők, illetve onnan kikerültek iskolai pályafutásával, önálló életre való felkészülésével kapcsolatban kevés kutatás készült. A fellelhető kutatások alapján a fiatalkori devianciákkal, magatartási és pszichés problémákkal, oktatási részvétellel, illetve az önálló életre való felkészülés kérdéskörével foglalkozunk. A 2006-os gyermekvédelmi statisztikai adatok szerint a gyermekvédelmi szakellátás rendszerében gyermek és fiatal felnőtt élt. Papházi és Szikulai (2008) a gyermekvédelem rendszerét statisztikai adatok alapján értékelő tanulmánya rávilágít arra, hogy a két bázisév között (1998 és 2006) milyen tendenciák rajzolódnak ki a szakellátás rendszerére vonatkozóan: az engedélyezett gyermekotthoni férőhelyek száma közel 15%-kal csökkent 2006-ra. A csökkenés azonban nem egyenletes, követi a Gyermekvédelmi törvényben kitűzött célokat (nagy létszámú intézmények felszámolása, szükségletközelibb ellátórendszer kiépítése). Csökkent a hagyományos gyermekotthonok (43,3%-kal), az általános iskola, diákotthon és gyermekotthonok férőhelyeinek száma (56,2%-kal), viszont nőtt a lakásotthoni (76,4%-kal), a speciális gyermekotthoni (56,4%- kal) és az utógondozó otthoni férőhelyeké (33,3%-kal). Annak ellenére, hogy az utógondozói otthonokban elhelyezett fiatal felnőttek száma 35%-kal nőtt, az itt elhelyezettek aránya alacsony, 2006-ban is csak 5,4% volt, a fiatal felnőttek 22%-a gyermekotthonban vette igénybe az ellátást. A nevelőszülőknél elhelyezettek száma folyamatosan emelkedett, 2006-ban a gondozottak 54,8%-a nevelőszülőnél élt, 45,2%-a pedig gyermekotthonban (Papházi és Szikulai 2008) ban az 17

18 utógondozói ellátásban élők száma 4064 fő, 48%-uk nevelőszülőnél, 52%-uk pedig intézményes ellátási keretek között vette igénybe az ellátást. Az igénybevétel oka 67%-ban az, hogy a fiatal felnőtt nappali tanulmányokat folytat, 30% az önálló létfenntartását nem tudja biztosítani elegendő jövedelem hiányában. 87 fő (3%) pedig szociális intézménybe várja felvételét. Utógondozásban 829 fő részesült (Gyermekvédelmi statisztikai Tájékoztató 2006). Az otthonteremtési támogatást igénybe vevők aránya 3,6%-ról 24%-ra nőtt a két bázisév között, 2006-ban az egy főre jutó átlagos támogatási összeg kicsivel több mint 1 millió forint volt, az összeg nagysága is jelzi, hogy ez nem elegendő a hosszú távú lakhatás megoldásához (Papházi és Szikulai 2008). Már az 1980-as években készült TBZ kutatások is felhívták a figyelmet arra, hogy az állami gyermekvédelemben nevelkedettek társadalmi beilleszkedése, életben való boldogulása jóval nehezebb és körülményesebb, mint más csoportoké. (Novák 1991, B. Aczél 1986, 1991). Novák Mária kutatásában feltette a kérdést ami ma, a Gyermekvédelmi rendszer strukturális átalakítása után több mint 10 évvel is adekvát, hogy kik készítették fel őket, egyáltalán felkészítették-e őket arra, amit számon kérünk a fiatal felnőttektől? Arra, hogy legyen munkakultúrájuk, a tudást, tanulást tekintsék értéknek, legyenek gyökereik, rendelkezzenek otthonnal, stabil párkapcsolattal. Hanák (1985) 48 volt állami gondozottal készült mélyinterjús kutatása 6 is megerősítette, hogy a fiatal felnőttek jellemzően úgy vélték, hogy a nevelőotthon nem készítette fel őket az önálló életre, hiányolták a mindennapi életben való eligazodáshoz szükséges ismereteket. A kérdezettek jelentős többsége általános iskolát végzett túlkorosan vagy kisegítő iskolában. A munkával kapcsolatos beilleszkedési zavarok legfőbb okaként Hanák azt találta, hogy hiányzott a kérdezettek munkavégzéshez szükséges motivációja, akaratereje, gyakran találkoztak előítélettel és jellemző volt az is, hogy irreális elképzeléseik voltak a jövővel kapcsolatban. A kutatás szerint a volt állami gondozottak szeretnék önvédelemből elrejteni gyermekvédelmi múltjukat. A gyermekvédelmi gondoskodás sikerességét a rendszerből kikerült fiatal felnőttek társadalmi beilleszkedésén lehetne mérni, viszont erre vonatkozóan korrekt adatok, átfogó kutatások nincsenek, mint ahogyan a rendszerben élőkről is csak kevés információval rendelkezünk, mivel a gyermekvédelmi rendszer átalakulása óta született, idevágó felmérések többnyire csak egy-egy szűk területet érintettek, vagy kis elemszámmal operáltak, a kvalitatív metodikára épülő vizsgálatok pedig nem adnak lehetőséget általánosításra, kizárólag szűk körben érvényesek. A serdülőkor kitüntetett időszak a deviáns viselkedés megjelenése, valamint a rizikómagatartásformák megszilárdulása szempontjából, bár számos serdülőkori devianciának 6 A kutatás éves volt állami gondozottakra terjedt ki. 18

19 nincs folytatása a fiatal felnőttkorban. Elekes és Paksi (2005) kutatása a gyermekvédelmi gondoskodásban élő és évesek drog- és alkoholfogyasztására terjedt ki. A kutatás eredményei szerint a leggyakrabban előforduló káros szenvedély a fiatalok családi környezetében a dohányzás és a nagy mennyiségű alkoholfogyasztás. A gyermekotthonokban élők családjában minden deviáns magatartási forma magasabb arányban fordul elő, aminek leginkább az lehet az oka, hogy a nevelőszülőknél élők kevésbé tartják szüleikkel a kapcsolatot, ezért információik is hiányosak. A kutatás eredményei szerint a nevelőszülőknél élők 9,5%-a, a gyermekotthonban élők 28,5%-a gondolkozott már azon, hogy kárt tegyen magában. A kutatók azt tapasztalták, hogy a gyermekotthonokban élők drogfogyasztási, dohányzási és alkoholfogyasztási szokása gyakoribb, mint a nevelőszülőknél élőké. Egy korábbi, 2003-as kutatás normál általános és középiskolai tanulók, valamint hátrányos helyzetű gyermekek (gyermekotthonban és javítóintézetben élő) alkohol- és drogfogyasztására fókuszált. Az eredmények azt mutatták, hogy amíg a normál iskolába járók kb. negyede (26,2%) dohányzik naponta, addig az intézményben élők háromnegyede (78,9%). Az alkohol típusától függetlenül szignifikánsan magasabb az intézményben élők körében a rendszeres fogyasztók aránya, az intézményben élők háromnegyede kétszer vagy többször volt már életében részeg. Az illegális szerek kipróbálási aránya nagyon magas: a gyermekotthonban és javítóintézetben nevelkedő gyermekek kétharmada (64,9%) életében már kipróbálta a marihuánát (normál iskolásoknál: 22,1%), 41,7%-a az amfetaminszármazékokat (normál iskolásoknál: 3,5%), ugyanilyen arányban az ecstasyt (41,2%, szemben a normál iskolások 3,6%-ával). Az első részegség, a cigaretta, a marihuána kipróbálása szignifikánsan korábban (egy, másfél évvel) történik meg náluk, és a nemi élet kezdete is korábbra tehető, majdnem két évvel. A nemi élet kockázatosabb is, a gyermekotthonban és javítóintézetben élők közül csak minden harmadik (32,1%) fiatal mondta, hogy védekezett a legutóbbi alkalommal (normál iskolások: 79%), óvszert is csak harmaduk (32,8%) használt (normál iskolások: 81,1%) (Kökönyei et al. 2003). Szőtsné et al. (2007) a gyermekvédelmi gondoskodásban és családban nevelkedő serdülőkorúak érzelmi intelligenciáját és szorongásait vizsgálta. A kutatás felhívta a figyelmet arra, hogy a család nélkül felnövő fiatalok emocionális kontrollja erőteljesen alatta marad a családban felnövőkéhez képest, gyakori a fenyegető helyzetre adott helytelen érzelmi reakció, valamint a negatív érzelmek kontrollálatlansága. A család nélkül felnövőknek gyenge a problémamegoldó képessége. A vizsgálatban szereplő, gyermekotthonban élő, év közötti fiatalok jelentős többségének szülei is gyermekotthonban nevelkedtek. A szerzők azt hangsúlyozzák, hogy a gyermekek a gyermekotthonba kerülést követően pánikba esnek, énképüket az határozza meg, hogy nem 19

20 tartoznak sehová. A gyermekvédelmi gondoskodásban élők alacsony érzelmi intelligenciája arra vezethető vissza, hogy mivel nincs elsődleges gondozó az életükben, érzéseiket egyedül kevésbé képesek beazonosítani. A gyermekotthoni fiatalok a társas környezet információit is kevésbé tudják monitorozni, társas felelősségtudatuk is sérült, ritkán tudják önmagukat a csoport, a társadalom konstruktív együttműködő tagjaként érzékelni. Magyarországon nincsenek konkrét adatok a gyermekvédelemben élők etnikai hovatartozásáról, ugyanis az adatvédelmi törvény tiltja, hogy származási dimenziók mentén bármilyen adatot erről rögzítsenek. Kutatók szerint azonban a roma származású gyermekek felülreprezentáltak a gyermekvédelemben. Neményi és Messing (2007) országos felmérésében, ahol 1866 gyermek képezte a mintát, 32% volt roma származású. A European Roma Rights Centre 7 (2007) egyik kutatási konklúziója az, hogy a roma származású gyermekek nagyobb eséllyel kerülnek gyermekvédelmi gondoskodásba, mint a nem roma származású társaik. Állításuk szerint miután bekerültek, szinte biztosan ott is maradnak nagykorúvá válásukig, és a vér szerinti szülőkkel való kapcsolattartás minimálisra csökken. A roma gyermekek gyermekvédelmi rendszeren belüli helyzetét feltáró kvalitatív kutatás eredményei szerint a roma gyermekek felülreprezentáltságát a szakemberek nem a gyermekvédelmi rendszer működésével összefüggő okokkal magyarázzák. Amellett érvelnek, hogy nem a gyermek származása, hanem a veszélyeztetettség mértéke határozza meg a bekerülést. Gyakori magyarázat volt a felülreprezentáltságra a romák deviáns magatartása. A gyermekek családba való visszailleszkedésének nehézségét pedig abban látták, hogy a rendszerben megszokott anyagi biztonság, komfortérzet éles ellentétben áll a családi viszonyokkal. A kutatás egyik fontos megállapítása, hogy sajnálatos módon a gyermekvédelemben dolgozó szakemberek sem mentesek a cigányok sztereotipikus megítélésének gyakorlatától (Herczog és Neményi 2007: 11). Neményi és Messing (2007) rámutatott arra is, hogy a kamaszok körében a legnagyobb arányban a beutalási ok az iskolakerülés és a magatartási probléma. A kamaszok 14%-a került csak nevelőszülőhöz, a lányokat valamelyest könnyebben tudják családszerű ellátásba helyezni. Fontos hangsúlyozni, hogy a továbbtanulás, pályaválasztás előtt álló kamaszok számára meghatározó, hogy képességük kibontakoztatásához milyen környezetben nevelkednek. A kutatás megállapította, hogy a kamaszok 88%-a testi szinten teljes mértékben fejlett, értelmileg csak 49%- uk, érzelmileg pedig 41%-uk. A serdülők alig fele járt az életkorának megfelelő osztályba. Etnikai hovatartozás mentén vizsgálva a romák 43%-a, a nem romák 57%-a járt életkorának megfelelő iskolai osztályba. Fülöpné (2003) a nevelőszülőknél élők tanulási és magatartászavarait vizsgálta. 7 Európai Roma Jogok Központja. 20

21 580, nevelőszülőnél élő, 0 24 éves gyermeket és fiatal felnőttet vizsgált. A nevelőszülőknél élők 37%-ánál tapasztalt olyan elmaradást, ami a tanulást vagy a beilleszkedést nehezítette. 10%-uk halmozottan fogyatékos volt. A gyermekek 7%-a volt hiperaktív, 3,3%-a mutatott neurotikus tüneteket (táplálkozási, ürítési zavar). A kamaszok és fiatal felnőttek 6%-a mutatott szorongásos zavarokat. A 2006-os statisztikai adatok szerint a gyermekvédelmi gondoskodás alatt álló, általános iskolát befejező gyermekek jelentős hányada szakiskolában tanul tovább (65%). Jelentős különbség figyelhető meg azonban a gyermekotthonban és a nevelőszülőknél nevelkedő gyermekek továbbtanulása terén. A gyermekotthonokban élő, általános iskolát befejező gyermekek 76%-a tanul szakiskolában, 7% gimnáziumban, 14% szakközépiskolában, 3% pedig iskolarendszeren kívüli OKJ-s képzésben részesül. A nevelőszülőknél élő gyermekek 55%-a tanul szakiskolában, 13% gimnáziumban, 31% szakközépiskolában, és csak 1%-uk vesz részt valamilyen iskolarendszeren kívüli képzésben (Gyermekvédelmi statisztikai Tájékoztató 2006). Az adatok szerint a nevelőszülőknél nevelkedők a továbbtanulás szempontjából sokkal ígéretesebbnek bizonyulnak a gyermekotthonban nevelkedőkhöz képest, ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a gyermekek mentális képességei meghatározzák, hogy milyen gondozási helyre kerülnek. Akiknek a mentális fejlődése megfelelő, alacsony életkorúak és problémamentesek, nagyobb eséllyel kerülnek nevelőszülőkhöz (Neményi és Messing 2007). A gyermekvédelmi szakellátásban élő, szakiskolában tanulók orientációjáról elmondhatjuk, hogy a 2005/2006-ös tanévben ipari szakmát tanult 37%-uk, mezőgazdaságit 13%, vendéglátást 24%, míg egyéb területen folytatta tanulmányait 27%-uk (Gyermekvédelmi statisztikai Tájékoztató 2006). Míg 10 évvel ezelőtt a szakellátásban lévők közül a szakmunkásképzésben részesülők 49%-a tanult valamilyen ipari szakmát, 2006-ban már csak 37%-uk, kismértékben csökkent a mezőgazdasági szakmákat tanulók aránya, nőtt viszont a kereskedelmi, vendéglátó-ipari, egészségügyi és az egyéb szakmát tanulók aránya (Papházi és Szikulai 2008). A gyermekvédelmi gondoskodásban élő, szakmai képzésben részesülő évesek iskolai teljesítménye kedvezőtlen képet mutat, magas azoknak a fiataloknak az aránya (38%), akik valamilyen tárgyból vagy tárgyakból megbuktak az általános iskolában. Egyharmaduk ismételt általános iskolában osztályt. Többségük (56,9%) az osztályismétlést rossz tanulmányi eredményének köszönheti, de 22,3%-ban a családi problémák gátolták a fiatalokat a jobb iskolai teljesítmény elérésében. A szakmai képzést adó középiskolában a 2007/2008-as tanévben 20% bukott meg valamilyen tárgyból, annak ellenére, hogy közel ilyen arányban járnak felzárkóztatásra. A tanárokról nincsenek jó véleménnyel, 60%-uk úgy érzi, nincs egyetlen olyan tanára sem, akivel őszintén beszélhetne. Elégedetlenségüknek az igazolatlan 21

22 hiányzásokkal adnak hangot. Közel 20%-uk a maximális 30 óránál többet hiányzott (Hodosán és Rácz ). Szikulai (2006) utógondozói ellátással, utógondozással kapcsolatos kutatásában azt találta, hogy az utógondozói ellátás igénybevételének jellemző okai közül a legmagasabb számban a nappali tagozaton folytatott tanulmányok miatt vették igénybe a fiatal felnőttek az ellátást (69%-ban), ami által nagyobb lehetőségük lesz (jobb) munka szerzésére, és ezáltal képesek lesznek az önálló életvitel kialakítására. A fiatal felnőttek 44%-a 10 évnél több időt töltött az ellátórendszerben, és csak 30%-ban tartanak kapcsolatot szüleikkel. Az utógondozásban részesülők esetében a szülőkkel való kapcsolattartás jobb képet mutat, kb. 50%-uknak van családi kapcsolata. A két csoport között jelentős eltérés figyelhető meg az iskolai végzettség tekintetében is: az utógondozottak leginkább csak 8 osztályt végeztek, az utógondozói ellátottak pedig jellemzően szakmunkásképzőben és szakközépiskolában folytatják tanulmányaikat. Az utógondozottak között sokan munkanélküliek (40%). 32%-uk rendelkezik állandó munkahellyel, 8%-uk alkalmi munkát végez, a többiek GYES-en, GYED-en, GYET-en vannak. A dolgozók többsége fizikai munkás. Ehhez képest az utógondozói ellátottak körében a munkanélküliség 15%-os. Mivel a jelentős többség nappali tagozaton folytatja tanulmányait, az utógondozói ellátásban élők körében alacsony a munkavállalók aránya. A fiatal felnőttek iskolai karrierjében fontos az is, hogy milyen arányban hagytak félbe iskolát. Az utógondozói ellátottak 70%-a nem hagyott félbe megkezdett iskolát, míg az utógondozottak 64%-a esetében volt olyan iskola, amelyet nem fejezett be. Egy korai, 1998-as, a fővárosi utógondozás helyzetét vizsgáló tanulmány szerint a bekerülési okok között szerepel a hajléktalanság is, az utógondozói ellátást igénybe vevők kb. 40% már átélte a hajléktalanságot, átmeneti szállókról vagy éjjeli menedékhelyekről került vissza a gyermekvédelmi rendszerbe. Jelentősnek mondható azoknak a száma, akik szívességi lakáshasználóként ismerősöknél, barátoknál töltöttek el időt. A kikerülési adatok 1998-ban azt mutatták, hogy a rendszert elhagyók 10 15%-a kerül vissza a hajléktalan-ellátórendszerbe, illetve a fiatalok jelentős része ismeretlen helyre távozik, eltűnik (20 25%-uk) (Frühvirt 1998). Donáth et al. (1999) szerint az utógondozói ellátásban részesülők a munkaerő-piacon halmozottan hátrányos helyzetben vannak, melynek okai a megfelelő képzettség hiánya, a meglévő végzettségük hasznosítása terén megjelenő alacsony motiváció, a magasabb és azonnali jövedelem reményében az alkalmi munka, illetve az illegális munkavállalás preferálása. A kutatók kiemelik azt is, hogy az utógondozói ellátottak többsége esetében a pályaválasztásban a gondozási hely elvárásai dominálnak. 8 A kutatás két megyében és a fővárosban élő 210 fő vizsgálatára terjedt ki (Pest megye és Borsod-Abaúj- Zemplén megye). 22

23 Szikulai szerint (2004, 2006) alapvető problémát jelent, hogy a rendszerben élő gyermekek, illetve az utógondozói ellátást vagy utógondozást igénylő fiatal felnőttek nem rendelkeznek elegendő információval arról, hogy mi, miért történik velük. További nehezítő körülmény, hogy a családdal való kapcsolattartás túl gyenge, esetleges, sok esetben nincs is ben a FICE Magyarországi Egyesülete is készített egy kutatást Világbanki támogatással, melynek témája az utógondozói ellátottak helyzetének feltérképezése volt. A kérdőíves kutatásban 693 fiatal felnőttről gyűjtöttek adatokat az utógondozók segítségével. Érdekes, hogy az utógondozói munkakörben dolgozók azt tartják sikernek, ha a fiatal együttműködő, elfogadja és teljesíti a nevelő tanácsait. Ez ellentétes az utógondozói ellátás céljával, melynek a lényege éppen az önállóság megalapozása, az önálló döntéshozatal: a szófogadás már inkább egy idejemúlt pedagógiai gyermekkép, semmint egy teljes jogú felnőtt jellemzője (Cseres 2005: 54). Az utógondozók azt látták a fiatalokkal kapcsolatban a legnehezebbnek, hogy éretlenek az önálló döntéshozatalra, nincs hátországuk, családi kapcsolataik szűkösek, valamint piacképtelen szakmáikkal nehezen találnak munkát, különösen a roma származású fiatal felnőttek. Összességében személyiségük éretlen, vagy regresszív jelleggel rendre infantilis megoldásmódokat preferálnak. Frusztrációtoleranciájuk alacsony, viszonyulásaik érzelmi-indulati alapon szerveződnek. Interperszonális kapcsolatrendszerük belterjes, a segítő háló igénybevételére csak az eddigi intézményeken keresztül képesek. Érték- és normarendszerük kialakulatlan, többségükre a külső kontroll attitűd jellemző. Jövőképük irreális, hiányos (Donáth et al. 1999: 7). Cseres (2005) felhívja a figyelmet a fiatal felnőttekkel szemben megnyilvánuló negatív szociális munkás attitűdre is, sokszor az utógondozó is kilátástalannak látja a fiatal felnőtt helyzetét. A fiatal felnőttekkel kapcsolatban megemlíthetjük még a Fővárosi Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat 2008-as kutatását, amely az elmúlt 10 évben a nevelőszülőknél utógondozói ellátásban élő, és onnan életkoruk miatt vagy egyéb okokból kikerült fiatalok helyzetét igyekezett feltérképezni. A nevelőszülőknél nevelkedett fiatal felnőttek körében viszonylag magas azoknak az aránya, akik érettségivel rendelkeznek (44%), 34% szakmával rendelkező, 17% pedig csak általános iskolát végzett. 5%-uk viszont felsőfokú diplomával rendelkezett. A munkavállalók kétharmada azon a területen dolgozik, amit tanult. A volt utógondozói ellátottak 95%-a rendszeresen tart kapcsolatot a nevelőszülővel, akinél felnevelkedett. Egynegyedük vér szerinti szüleivel is kapcsolatban áll. A kutatás kiterjedt az otthonteremtési támogatás igénybevételére is. Azok közül, akik igénybe vették az otthonteremtési támogatást, 70% családi házat vásárolt, 17% lakást, 10% pedig már rendelkezett ingatlannal, így csak felújításra kellett költeni az otthonteremtési támogatást, míg 3%-uk lakáskasszába fektette a támogatási összeget, és később kívánja felhasználni hitelfelvétellel együtt. Az otthonteremtési támogatás segítségével 79% 23

24 vidéken tudott ingatlant venni, viszont több mint egyharmaduk nem lakik abban a házban, amit a támogatás segítségével megvásárolt. A megkérdezett fiatalok 90%-ban pozitívan nyilatkoztak a nevelőszülőknél eltöltött évekről, és ugyanilyen arányban mondták azt, hogy gyermekvédelmi hátterük miatt nem érzik hátrányos helyzetben magukat (Zsoldos 2008). Szikulai (2006) az utógondozottak és utógondozói ellátottak között lényeges eltérést talált a házastársi, élettársi kapcsolatok kialakítását illetően. Az utógondozottak esetében több fiatal felnőtt rendelkezett házastárssal, élettárssal, mint ahányan egyedülállók voltak. Spitzer (1994) szerint azonban a felnőttkori párkapcsolatokra veszélyes lehet, ha a partner megtudja, hogy a volt gondozott milyen családból származik, de ha a partner elfogadó is, annak családja sok esetben a párkapcsolat útjába áll (Spitzer 1994). A nők körében nagyobb a gyermekvállalási hajlandóság, mint ahogy a párkapcsolat kialakításától sem zárkóznak el. Érdekes azonban, hogy a gyermekvállalási kedv nagyobb az utógondozói ellátott nők körében, feltehetően az önálló életvitel kialakításának lehetőségét jelentik a házastársi, élettársi kapcsolatok (Szikulai 2006). Egy 2006-os, gyermekotthonban és lakásotthonban élő, évesek körében készült kvalitatív vizsgálat eredményei szerint is a fiatalok többsége rendelkezik tartós párkapcsolattal, és a kikerülés utáni jövőt is jelenlegi párjukkal tervezik. A partnerek jellemzően vér szerinti családban élnek, ami mutathatja a szakellátásban élők társadalmi beilleszkedési törekvését. A fiatalok tisztában vannak a fogamzásgátlás fontosságával, azonban ezt a gyakorlatban nem minden esetben alkalmazzák, ezzel kapcsolatos döntésüket jellemzően kényelmi szempontok vagy anyagi okok vezérlik. Több interjúalany párkapcsolatában előfordult abortusz. A fiatalok véleménye szerint a gyermekotthon nem képes a párkapcsolatok kezelésére, a gyermekotthon házirendje megnehezíti a párkapcsolatok működtetését. A fiatalok jövőre vonatkozó elképzelései (anyagi javak megteremtése, családalapítás, gyermekvállalás) általában saját múltjukra vonatkozó reflexiók. A kikerülés feltételeit a nagykorúság előtt álló fiatalok nehéznek látják, ameddig lehet, szeretnének a rendszerben maradni (Rácz 2006b). III. A gyermekvédelmi rendszerben nevelkedettekkel kapcsolatos nemzetközi kutatások A gyermekvédelmi rendszerben nevelkedettek társadalmi kirekesztettségére számos nemzetközi kutatás is felhívja a figyelmet. Úgy tűnik, hogy a gyermekvédelmi rendszerből kilépő fiatalok nem kapják meg a szükséges szakmai segítséget, többségük nem sajátítja el az önálló élethez, a felnőtt 24

25 szerepek beteljesítéséhez szükséges készségeket, képességeket. A kikerültek önbecsülése, önbizalma alacsony, sikertelen iskolai pályafutásuk következtében munkaerő-piaci pozíciójuk gyenge. Svédországban nem sok figyelmet szentelnek a gyermekvédelmi gondozásban nevelkedett gyermekek és fiatalok oktatási eredményeinek, így megkérdőjelezhető a gondozott gyermekek és fiatalok oktatásának fontosságát illetően a gyermekvédelmi politika tudatossága ahogy hazánkban is láthattuk, nincs egy egységesen meghatározott elvárási rendszer, amely a szakemberekkel szemben olyan követelményeket támasztana, hogy a gondozottak jobban teljesítsenek az iskolában (Höjer et al. 2008). Vinnerljung et al. összehasonlították azokat a svéd diákokat, akik kapnak valamilyen jóléti támogatást, azokkal, akik semmilyen juttatásban nem részesülnek. A kutatás eredményei szerint azok a fiatalok, akiknek anyja csak alapfokú végzettségű, illetve azok a fiatalok, akik serdülőkor előtt már valamilyen gyermekjóléti támogatásban részesültek, illetve azok, akik hosszú időt töltöttek nevelőszülői ellátásban, felnőttkorukra kétszer vagy háromszor nagyobb eséllyel csak alapfokú végzettséget érnek el. Azoknál a fiataloknál pedig, akik serdülőkorukban részesültek támogatásban, négyszerese a kockázata annak, hogy csak alapfokú végzettséget szereznek. Ezzel szemben azok a gyermekek, akik olyan családban nevelkednek, ahol a család semmilyen jóléti támogatást nem igényel, még ha az anya kevésbé képzett is, 2 6-szor nagyobb esélyük van arra, hogy középfokú végzettségnél magasabb képesítést szerezzenek (idézi Hill et al. 2008: 5). Sallnäs szerint Svédországban az is problémát jelent, hogy a bentlakásos intézményekben dolgozók a terápiás módszerek alkalmazását tartják a leginkább fontosnak, és az iskolai pályafutásra kisebb hangsúlyt helyeznek. Az intézmények szakmai beszámolóit elemezve: csak 19% nevezte meg a legfontosabbnak az iskolai pályafutást és a megfelelő szakmaszerzést. Svédországban is jobb helyzetben vannak a nevelőszülői rendszerben nevelkedő gyermekek, a nevelőcsaládokban hangsúlyozottabban jelenik meg az oktatás fontossága (idézi Höjer et al. 2008: 40). Dániában kidolgozásra került egy szakmai fejlesztési terv, azzal a céllal, hogy növeljék a gyermekvédelemben dolgozó szakemberek munkájának színvonalát. A szakmai koncepció az iskolát olyan fejlődési színtérnek tekinti, ahol a gyermekek képessé válhatnak arra, hogy leküzdjék traumatikus gyermekkori élményeiket. Dániában jellemző, hogy a bentlakásos intézmények belső iskolával rendelkeznek, ahol a tanárok nem kifejezetten az iskolai, hanem elsősorban a szociális kompetenciákat igyekeznek fejleszteni, ezekből az iskolákból azonban nehezen megy a hagyományos iskolákba történő integráció. A dán szakemberek úgy vélik, hogy a gondozásból 25

26 kikerülőknek szükségük van további támogatásra, elsősorban a tanulás és a munka területén. Ha meg akarnak küzdeni hátrányos hátterükkel, és a kötelezőnél magasabb iskolai végzettséget kívánnak szerezni, akkor mindenképpen szükségük van tanácsokra és különböző szolgáltatásokra (Bryderup 2008). A Social Exclusion Unit 2003-as becslései szerint az Egyesült Királyságban a gondozásban felnőtt gyermekeknek tízszer akkora esélyük van az iskolából való kihullásra, mint a családban nevelkedő társaiknak (idézi Höjer et al. 2008: 39). A Rainer Fundation (2008) által készített What Makes the difference? 9 kutatás keretében 250 gyermekvédelmi gondoskodásban élő fiatalt kérdeztek meg arról, hogy az állam által nyújtott gondoskodást mennyire érezték szülőinek. Az interjúk tanúsága szerint a gondozottak tapasztalatai messze esnek az állam törekvéseitől. Az intézményekben nevelkedő fiatalok leginkább arra vágynak, hogy valaki szeresse őket, a nevelőszülőknél élők pedig arra, hogy családtagnak érezhessék magukat. Akik érezték a személyes támogatást, 67%-ban 16 éves koruk után is folytatták tanulmányaikat (idézi Höjer et al. 2008: 41). Jackson (2007) szerint a gyermekvédelmi rendszer hatásai nem egyértelműek: azok, akik serdülőkorban kerülnek a rendszerbe, ugyanúgy rosszabb kimenetekkel rendelkeznek az oktatás terén, mint azok, akiket fiatalabb korukban helyeztek gondoskodás alá. Jackson véleménye szerint a rossz iskolai teljesítmények szorosan összefüggenek a rendszer működésével, azzal, hogy bizonytalanok az elhelyezések a többszöri gondozásihely-váltásoknak köszönhetően, és a gondozók elvárásai is alacsonyak, általában elhanyagolják a tanulás, továbbtanulás kérdését. Ugyanakkor az iskola gyermekvédelmi kérdésekre adott válasza sem kielégítő. Baginsky (2000) szerint ugyan az iskolák nagy része rendelkezik gyermekvédelmi programmal, a pedagógusok véleménye szerint a többség nem venné észre, ha egy gyermeket bántalmaznának, és többségük abban sem biztos, hogy milyen esetekben kellene gyermekvédelmi szakemberrel konzultálniuk, annak ellenére, hogy az iskolák pedagógusai valamilyen gyermekvédelmi tárgyú képzésben részt vettek. Az Egyesült Királyságban is nagyon alacsony a felsőfokú végzettséget szerző gondozottak aránya, a hazai becslésekkel összhangban, arányuk 3 5 százalékra tehető. A tapasztalatok szerint a felsőfokú végzettséget szerzettek körében jóval kevesebb volt a gondozásihely-váltások száma, és volt olyan gondozó, aki motiválta, segítette a fiatalokat a tanulásban, valamint a vér szerinti szülők is jelen voltak a fiatalok életében (Jackson 2007). Del Valle et al. a gyermekvédelmi rendszerből kilépett spanyol fiatalokat vizsgálva úgy találta, hogy 9,4 százalékuk állt valamilyen kábítószer-függőség alatt, 7,8 százalékuk volt alkalmi 9 Mi teszi a különbséget? című kutatás. 26

27 droghasználó. Közel 10 százalékuk tanúsított törvénysértő magatartást. A gondozásból kikerülteket 5 típusba sorolták a társadalmi integráció szempontjából. Az első típusba azok kerültek, akik súlyos devianciákkal küzdenek, mint bűnözés, droghasználat, prostitúció (marginalizáltak csoportja). A második típusban is jelen vannak ugyan a devianciák, de jellemzőbb a jóléti ellátásokon való függőség (jóléti ellátásokat befogadók). Valamint különbséget tettek közepes, megfelelő és kiváló mértékű változásra képesek csoportjaiba tartozók között. A közepes változásra képesek nem függenek teljes mértékben a jóléti ellátásoktól, de nem képesek a teljesen önálló életre. A megfelelő mértékű változásra képesek típusába azok tartoznak, akik képesek az anyagi függetlenedésre, de kisebb problémák esetén (például egészségügyi vagy családi kapcsolatok terén) még előfordul, hogy segítségre szorulnak. A kiváló változásra képesek teljes függetlenséget vívnak ki maguknak, stabilitás jellemzi életüket a munkában és a lakhatásban, általában életük összes területén (idézi Casas és Montserrat 2008: 47 48). Stein (2005) elmélete szerint a gyermekvédelmi rendszert elhagyó fiatalokat három típusba lehet sorolni. Az első típusba azok tartoznak, akik le tudják küzdeni hátrányaikat és sikeresek az életben. Többnyire közép- vagy felsőfokú végzettségűek, jó szociális készségekkel rendelkeznek. Stein szerint ezek a fiatalok nagy erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy a múlt negatív tapasztalatait fel tudják dolgozni, legyőzve azt sikeresen meg tudnak küzdeni felnőtt szerepeikkel, mint például szülővé válás, önálló lakhatás fenntartása. Életükre a stabilitás és a folytonosság jellemző, sikeresen alkalmazkodnak az önálló élet kihívásaihoz, kiterjedt kapcsolatokkal rendelkeznek. Iskolai pályafutásuk egyenletes volt, munkájukban is sikeresek. Ha anyagi gondjaik adódnak, ugyan igénybe veszik a jóléti juttatásokat, de mivel életük más területei rendezettek, Stein szerint őket a legkönnyebb támogatni. A második csoportba az ún. túlélők tartoznak, akik életét leginkább a bizonytalanság jellemzi, az instabilitás a gondozás ideje alatt, a kilépéskor és később is meghatározó személyes történetükben. Jellemző, hogy magas arányban vesznek igénybe különböző jóléti támogatásokat. Korán kilépnek a gyermekvédelmi rendszerből, többnyire képesítés nélkül. Sokuk a hajléktalanságot is megtapasztalja rövidebb időre. Magas körükben a munkanélküliség, illetve a dolgozók esetében a rosszul fizetett munka vagy az alkalmi jellegű munkavégzés. A harmadik az ún. áldozatok csoportja, akik életére rányomta a bélyegét a családtól való elszakítottság érzése; jellemző rájuk, hogy mindenkivel szemben bizalmatlanok. Feltehetően vér szerinti családjukban súlyos traumák érték őket, amelyek a gondozásban töltött életüket és a kikerülés utáni felnőtt éveiket is meghatározzák. Többségük a gondozás ideje alatt többször vándorolt a rendszerben, korán el is hagyták azt, de a kilépéshez vagy a kikerülést követően nem 27

28 kaptak megfelelő támogatást. Sodródnak az életben, előfordulnak a hajléktalan ellátásban, sokuk bűncselekmény áldozatává vagy elkövetőjévé válik, prostitúcióra kényszerül, devianciákkal küzd (drog, alkoholfogyasztás). 10 Az áldozatok típusába tartozók többsége magányos, jellemző körükben a mentális betegségek gyakori előfordulása. A gyermekvédelmi rendszerből kikerülve fontos, hogy komplex támogatást kapjanak (Stein 2005: 19 22). Az 1. számú ábra Stein (2005) elmélete alapján mutatja be a gyermekvédelmi rendszert elhagyók különböző típusai esetén a szükséges támogatásokat. A sikeresek típusába tartozók alapvetően átmeneti jellegű anyagi problémáik megoldásakor pénzbeli támogatásokat igényelnek, valamint esetükben a preventív szolgáltatások jelenthetnek segítséget. A túlélők típusába tartozók speciális támogatásokat igényelnek, főleg a munkavállalás, lakhatás terén, de szükségük lehet érzelmi támasznyújtásra, életvezetési tanácsadásra, valamint a kapcsolatok kiépítésében való segítségnyújtásra. Az áldozatok típusába tartozók komplex támogatásokat igényelnek, mely kiterjed a lakhatásban, munkavállalásban, megfelelő végzettség megszerzésében való segítségre, érzelmi és mentális támogatásra, életvezetési tanácsadásra, pszichológiai, pszichiátriai, addiktológiai szolgáltatásokra, valamint a kapcsolatok kiépítésében való segítségnyújtásra. 10 Nagy-Britanniában a fiatal hajléktalanok egynegyede és a börtönlakók 38%-a nőtt fel gyermekvédelmi gondozásban (Furlong 2003: 45). 28

29 1. számú ábra: A gyermekvédelmi rendszert elhagyók típusai a szükséges támogatási igények 11 alapján (Forrás: Mike Stein: Resilience and Young People Leaving Care, 2005: 20 és UNICEF Innocenti Research Center: Children at risk in Central and Eastern Europe: perils and promises. Regional Monitoring Report No logikája alapján) A nemzetközi kutatások felhívják a figyelmet arra, hogy a gondozás megszűnése után a fiataloknak szükségük van további támogatásokra, mindamellett, hogy az önálló életre való felkészítésnek már jóval a kikerülés előtt meg kell kezdődnie. A kikerülés után igénybe vehető támogatási rendszerek abban tudnak segíteni a fiatal felnőtteknek, hogy megfelelő szállást, munkahelyet tudjanak találni. Egyre többen élnek ezekkel a támogatási lehetőségekkel a kilépést követően. Habár a szakemberek teljes mértékben meg vannak győződve arról, hogy a fiatalok életútjának tervezését megfelelően végzik, Barn et al. (2005) kutatása szerint a fiatalok szemszögéből nézve épp a tervezés hiányossága látszik. A fiatalok többnyire jogaikkal sincsenek tisztában, azt sem tudják, hogy a rendszer szempontjából milyen jogi státusszal rendelkeznek. Soha sem mutatta meg nekem senki a gondozás elhagyásáról szóló törvényt. Soha nem mondta nekem senki, hogy mik a kötelezettségeim (Barn et al. 2005: 71 73). 11 Nyugat-Európában a gyermekek szükségleteiről alkotott új megközelítés szerint a gyermekek szükségleteit és a nyújtott támogatást együttesen kell vizsgálni. A gyermeki szükséglet szintjét az határozza meg, hogy ha a gyermek veszélyeztető körülményeknek van kitéve közvetlen környezetében, mennyiben működik a család gyermeki szükséglet-kielégítő funkciója és mindezek mellett milyen támogatások biztosítottak a gyermek és szülei számára. 29