A FELÜGYELT (MOZGÁS)TÉR

Átírás

1 Az Eszterházy Károly Főiskola Történelemtudományi Doktori Iskolája Közleményei 1. Sorozatszerkesztő Romsics Ignác A FELÜGYELT (MOZGÁS)TÉR Tanulmányok a szovjet típusú rendszer hazai történetéből Szerkesztette Rainer M. János AKADÉMIAI KIADÓ, BUDAPEST

2 Megjelent az Eszterházy Károly Főiskola támogatásával TARTALOM Írták Baráth Magdolna, Germuska Pál, Péteri György, Rainer M. János, Standeisky Éva, Széchenyi Ágnes, Tóth Eszter Zsófia, Ungváry Krisztián, Valuch Tibor ISBN Kiadja az Akadémiai Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja 1117 Budapest, Prielle Kornélia u Első magyar nyelvű kiadás: 2011 Rainer M. János (szerk.), 2011 A szerzők, 2011 BEKÖSZÖNTŐ (Hauser Zoltán Romsics Ignác) Rainer M. János: Felügyelet és mozgástér a szovjet típusú rendszerekben FELÜGYELET Valuch Tibor: Szigorúan ellenőrzött nyilvánosság Baráth Magdolna: Az állambiztonság célkeresztjében Ungváry Krisztián: Mozgásterek és kényszerpályák Tóth Eszter Zsófia: Szintén zenész? MOZGÁS Széchenyi Ágnes: Magyar írók emigrációba szorulása, Standeisky Éva: A jelenség és az ok Rainer M. János: Prága Korčula Budapest, augusztus TÉR Germuska Pál: Katonai technológiatranszfer a szovjet blokkban szovjet licencpolitika a KGST hadiipari együttműködésében György Péteri: Streetcars of desire: cars and automobilism in communist Hungary ( ) Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a nyilvános előadás, a rádióés televízióadás, valamint a fordítás jogát, az egyes fejezeteket illetően is. Printed in Hungary 5

3 Beköszöntő Wilhelm von Humboldt, a berlini egyetem egyik alapítója és névadója szerint az egyetemi oktatásnak szervesen kapcsolódnia kell a kutatáshoz. Csak az lehet jó professzor, aki jó kutató is, és kutatásaiba legtehetségesebb diákjait a jövő tudósait is bevonja. A berlini egyetem megalapítása óta éppen 200 év telt el. Az egyetemi oktatás és kutatás összetartozásáról megfogalmazott humboldti elvek azonban ma is érvényesek. Az egri Eszterházy Károly Főiskola és újonnan alakult Történelem tudományi Doktori Iskolájának vezetői ezért határozták el, hogy két könyvsorozatot indítanak. Az egyikben a doktori iskola által rendezett konferenciák és műhelybeszélgetések anyagait jelentetik meg olyan füzetek formájában, amelyek nem jelennek meg könyvárusi forgalomban. Ezeket az egri Líceum Kiadó adja ki. A másikban, amelynek kötetei az Akadémiai Kiadó gondozásában látnak napvilágot, az iskola oktatóinak és doktoranduszainak közös kutatási eredményeit teszik közzé monográfiák és tematikus tanulmánykötetek formájában. Az olvasó ez utóbbi sorozat első kötetét tartja kezében. A Rainer M. János a doktori iskola 20. századi programjának vezetője által szerkesztett és a program oktatói által írt tanulmánykötet az államszocializmus közel fél évszázados történetébe enged bepillantást. Ezt a szlovák magyar együttélés századi múltjával foglalkozó kötet követi majd Szarka László szerkesztésében, amit ugyancsak a doktori iskola 20. századi programjának oktatói írnak. Reméljük, sőt biztosra vesszük, hogy a tanárok kutatómunkájáról számot adó köteteket rövidesen a végzett doktoranduszok disszertációi követik majd. A 2010 decemberében felvett jelöltek és a 2011 tavaszán felvételre jelent- 7

4 BEKÖSZÖNTŐ kezettek száma és felkészültsége minden alapot megad erre a feltételezésre. Úgy gondoljuk, hogy e kiadványok és a doktori iskola általános oktatói és tudományszervezői tevékenysége nagyban hozzá fognak járulni ahhoz, hogy nem a távoli jövőben Eger vitathatatlanul Észak-Magyarország egyik elismert és megbecsült tudásközpontja legyen. Lecturis salutem! Rainer M. János FELÜGYELET ÉS MOZGÁSTÉR A SZOVJET TÍPUSÚ RENDSZEREKBEN Bevezetés Hauser Zoltán rektor Romsics Ignác a Történelemtudományi Doktori Iskola vezetője forradalmi változásai, az európai szovjet típusú rendszerek öszszeomlása és a Szovjetunió megszűnése lassan történeti távlatba kerülnek. A húszéves évforduló (vagy inkább évfordulók) természetes módon adott új lendületet az értelmezés kísérleteinek. Mérleg készítésével már egyidejűleg is sokan megpróbálkoztak. Már húsz éve sem minden elemző az összeomlással, illetve annak közvetlen okaival foglalkozott. Húsz év után az érdeklődés fő iránya természetes módon mindinkább a következmények felé fordul. A kettő között végig folyt és folyik egy sokkal régebbi vita, amely a szovjet típusú rendszer (szocializmus, kommunizmus stb.) jellegéről, természetéről, teljesítményéről szól. Ez a diskurzus csaknem egyidős a bolsevik forradalommal és a Szovjetunióval. Igazán intenzívvé a második világháborút követően, a hidegháború kibontakozásával vált. Akkor, amikor kiderült, hogy a Szovjetunió, illetve a sztálini berendezkedés nem csupán tartós jelenség, hanem birodalmat építő szuperhatalom, külön világrendszer önálló centruma, vagy legalábbis erre tart igényt. Charles S. Maier egy nemrégiben megjelent esszéjében a bukás közvetlen okai, illetve az átmenetekre gyakorolt hatások mellett ugyancsak feltette a kérdést: miféle rendszer is (volt) a kommunista uralom. 1 Az erről szóló évtizedes vitára utalva Maier úgy látta, hogy a kérdésre kétféle válasz létezik. Az egyik az állam- vagy rezsimközpontú elemzés, 1 Maier, Charles S.: What have we learned since 1989? Contemporary European History 18/3 (August 2009),

5 amely a politika és az uralom kérdését veti fel; a másik a társadalom-központú megközelítés, amely az egyének vagy csoportok tapasztalatairól, helyzetük változásairól, átalakulásáról szól. Azok a nagy terminológiai viták, amelyeket a totalitárius állam- vagy rendszerelmélet hívei, illetve az erre reflektáló különféle revizionisták (akik a szovjet típusú társadalmak és politikák empirikus vizsgálataiból indultak ki) folytattak, végül oda vezettek, hogy voltaképpen nem lehet szétválasztani a két szférát. 2 Elindulunk az egyikből, és a másikba érkezünk, írta Maier, aki e kettősség helyett az állam és a társadalom interakcióinak vizsgálatát javasolta. A totalitárius elmélet klasszikusai szerint ezt az interakciót a szélsőséges egyoldalúság jellemezte. Sőt valójában még ez sem állítható. Az elmélet klasszikusai, Hannah Arendt, Carl J. Friedrich és Zbigniew Brzezinski más-más módon ugyan egyrészt az omnipotens állam téziséből indultak ki. Arendt történeti-filozófiai vizsgálata másrészt arról szólt, ahogyan a modern társadalom a 19. század végére szétesett, atomizálódott, széles tömegei marginalizálódtak, fanatizálódtak, s végül csőcselékké (mob) változtak. 3 Friedrich és Brzezinski híres hat totalitarizmuskritériumából három (a fegyveres erők monopóliuma, a tömegkommunikáció ellenőrzése és a terrorisztikus rendőrségi ellenőrzés) a társadalom feletti felügyeletről szólt (ehhez akár még egy hozzáadható, mert a központilag irányított gazdaság is jelentős mértékben felügyeli és korlátozza a társadalmat). 4 Arendt a totalitárius állam és a társadalom interakcióját az egész totalitarianizmus emblematikus jelenségével, a koncentrációs tá- 2 Gleason, Abbott: Totalitarianism. The Inner History of the Cold War. Oxford, Oxford University Press, Lásd újabban Geyer, Michael Fitzpatrick, Sheila (eds): Beyond Totalitarianism: Stalinism and Nazism Compared. New York, Cambridge University Press, 2009, A vitákról kitűnő áttekintést ad magyar nyelven Bartha Eszter: A sztálinizmus a régi és új historiográfiában: A jelenség meghatározásának elméleti és módszertani problémái. In: Krausz Tamás (szerk.): Tanulmányok és dokumentumok a sztálinizmus történetéből. Budapest, Tankönyvkiadó, 2003, 15 39; továbbá érinti Horváth Sándor: A mindennapi szocializmus és a jelenkortörténet. Nézőpontok a szocialista korszak kutatásához. Századvég 2006/2, 3 30, sajátos szempontból az 1989-es végpontból utal rá Lipset, Seymour Martin Bence György: Előrelátás és meglepetés. Századvég 1994/1, Arendt, Hannah: A totalitarizmus gyökerei. Budapest, Európa, Brzezinski, Zbigniew Friedrich, Carl J.: Totalitarian Dictatorship and Autocracy. Cambridge, Harvard University Press, borral szemléltette ahol a fogva tartott, elembertelenített egyén szenvedi el az állam totális elnyomását. Friedrichék, ellentétben Arendttel, a szovjet és a náci totalitárius rendszert a modern társadalom egyik uralmi formájaként ábrázolták ám az alávetett társadalom mozgásterét az állami terror náluk is lényegében a minimumra korlátozza. A hatvanas évek közepétől a revizionista szovjetológia élesen bírálta a totalitarizmuselméletet, rámutatva, hogy annak sok vonása nem állta ki a tények próbáját. 5 A revizionisták egyebek mellett éppen az állammal vagy az uralmi intézményekkel zajló valós társadalmi interakciók jelenségeire hivatkoztak. Emellett számon kérték a korai szovjetológia számos axiómáját, amelyek az idő múlásával dőltek meg: így az, hogy a totalitarizmus célja önmaga, hogy a totalitárius rendszerek egyre totalitáriusabbak lesznek, hogy a vezető totális hatalma alapfeltétele az ilyen rendszereknek. A szovjet rendszerű országok posztsztálini korszakában, után kiderült, hogy mindez nincs így. A revizionisták jobbára elutasították a nácizmus és a kommunizmus összehasonlítását, s egy sor új elnevezést vezettek be a szovjet rendszer meghatározására: korlátozott pluralizmus, neofeudalizmus, intézményes pluralizmus, kudarcos totalitarizmus (failed totalitarianism), jóléti-állami autoriter rendszer stb. Legtöbben a modernizáció egyik, esetleg alternatív útjának tekintették; a gazdasági és társadalmi változások folyamataira összpontosítottak, a hatalmi struktúrát pedig alapvetően marxista indíttatásuknak megfelelően járulékos elemnek tartották. Némileg más úton, de hasonló eredményekre jutottak a Szovjetunióval foglalkozó empirikus politikatörténészek. A Robert Tucker szerkesztette Stalinism című hatalmas gyűjtemény a szovjetológia egyik alapmunkájává vált, hasonlóan Isaac Deutscher korai Sztálin-életrajzához, Merle Fainsod monográfiájához 6 vagy Arendt és Friedrichék meghatározó mű- 5 A revizionizmusról A. Gleason: Totalitarianism, továbbá Laqueur, Walter: Soviet Realities: Culture and Politics from Stalin to Gorbachev. New Brunswick, Trans action Publishers, 1990, Fainsod, Merle: How Russia is Ruled. Cambridge, Harvard University Press,

6 veihez. 7 Tucker egyébként az elsők között bírálta a totalitárius elméletet. Arendt az ideológiát tekintette kulcskérdésnek, mert ez szab irányt a totális terrornak; ennélfogva nem is tartotta elsődlegesnek a vezér személyét. Ő maga és követői sokáig nem is tételezték fel, hogy a rendszer képes egyáltalán változni ám 1953-ban éppen erre került sor. 8 Tuckerék történeti analízisre törekedtek, visszanyúltak a cári Oroszország modernizációs kísérleteire és a bolsevik forradalomra. A történetet a kezdetétől kívánták felépíteni, s arra jutottak, hogy nincs folytonosság a leninizmus (a kezdeti bolsevik rezsim) és a sztálinizmus között. Az etatizmus, az állam glorifikálása cári örökség (igaz, a Stalinism írói közül akadt olyan is Leszek Kołakowski például, aki ellenkezőleg, a leninizmussal való folytonosságot hangsúlyozta, amelyet a marxista ideológia jelöl ki). Saját tanulmányában Tucker a sztálinizmust nem kizárólag politikai rendszernek, nem is csupán politikai gondolkodásnak tartotta, hanem komplex jelenségnek a szovjet és más forradalmak fejlődésében (művének címe A sztálinizmus mint felülről jött forradalom volt), sőt a kommunizmus mint kultúra fejlődésében is. Olyan társadalmi-politikai forradalomnak, amely egészen 1953-ig tartott, a Szovjetunión túl is. Stephen F. Cohen, a revizionista elmélet egyik legjelentősebb alakja a nyolcvanas években írt szovjetológiai összefoglalójában 9 megállapította, hogy a revizionizmus az 1970-es évek közepén volt a csúcson de 7 Tucker, Robert C. (ed.): Stalinism: Essays in Historical Interpretation. New Brunswick, Transactions Publications, A kötet tanulmányai eredetileg 1975-ben egy bellagiói konferencián hangzottak el előadásként, s először 1977-ben jelentek meg kötetben. A kötetet olyan nevek fémjelzik, mint Stephen F. Cohen, Leszek Kołakowski, T. H. Rigby, Moshe Lewin, Gordon Skilling, Roy Medvegyev, Wlodzimierz Brus és Mihailo Marković. 8 Ezt a nézetet, ti. a változatlanságét, számosan osztották az ötvenes évek közepén, így Barrington Moore Jr., Raymond Aron és maga Hannah Arendt is. Utóbbi azonban az 1956-os magyar forradalom tanulságai nyomán a Totalitarizmus gyökereit 1961-ben egy új fejezettel egészítette ki, amely szerint 1956 (de még leverése is!) azt bizonyította, hogy a totalitárius alávetettségnek kitett társadalom mégis képes volt önszerveződésre a szabadság visszaszerzése érdekében. Robert Tucker még a hatvanas évek elején is a desztálinizációs folyamat törékenységére és visszafordíthatóságára figyelmeztetett, lásd Tucker, Robert C.: The Soviet Political Mind. New York, Praeger, 1963, Cohen, Stephen F.: Rethinking the Soviet Experience: Politics and History since Oxford, Oxford University Press, közben a totalitárius paradigma tovább élt. Tovább élt, de nem pusztán Friedrich és Brzezinski formuláinak ismétlésében, illetve értelmezési kereteik mechanikus alkalmazásában. Richard Lowenthal például már egy 1960-as tanulmányában utalt arra, hogy a desztálinizáció folyamata arra mutat: a totalitárius rendszerek képesek megváltozni, átalakulni. Ha valaki elsősorban a terror szörnyűségeiben látja a totalitárius rendszer lényegét, annak el kell ismernie e változást. Lowenthal a forradalmi ideológia forradalmi mozgalom (párt) öngerjesztő forradalom logikai rendszereként határozta meg a totalitarizmust. Ha ez megváltozik, akkor az totalitárius rendszer végét jelenti. A szovjet gazdaság (az ipar) olyan fejlettségi fokot ért el, hogy a kényszer elemeit fel kellett váltani ösztönzőkkel, mutatott rá Lowenthal, de hozzátette: a mozgalom bármikor visszatérhet a tömegterrorhoz. 10 Két évtizeddel később Lowenthal ezt a tézist fejlesztette tovább, rámutatva arra, hogy a totalitarizmus dinamikus természetű jelenség, különösen a szovjet-kommunista változatban. 11 A totalitarizmus forradalmi egypárti diktatúra, amely minden addigi önkényuralomtól különbözött, de nem elsősorban az uralom modern technikái miatt. Lényege sokkal inkább ideologikus természete volt, amelyből a társadalom szerkezetének totális, világméretű megváltoztatására irányuló szándék és akarat következett. Utópikus céljai voltak, olyan társadalmat akart létrehozni, ami addig sohasem létezett a Földön: a nácik végső, világméretű hierarchiát, a kommunisták végső, világméretű egyenlőséget. Ennek az utópiának a kivitelezéséhez különlegesen centralizált uralkodó párt kellett, három monopóliummal: a politikai döntéshozataléval, a társadalomszervezésével és az információéval. Azon társadalmi csoportokat, amelyek nem illettek ezekbe a tervekbe, meg akarták semmisíteni. Ehhez nem volt elég egy forradalom, egymást követő felülről jött forradalmakra, intézményesített forradalmi rezsimre volt szükség. Ám mindkét totalitarizmus éppen utópikus céljai miatt ellentmondásoktól szenvedett. A nácik világrendet akartak, de kísérletük önmegsemmisítő világháborúba torkollott. A kommunisták túlélték a külső 10 Lowenthal, Richard: Totalitarianism reconsidered. Commentary June Lowenthal, Richard: Beyond totalitarianism? In: Howe, Irving (ed.): 1984 Revisited. Totalitarianism in Our Century. New York, Harper & Row, 1983,

7 támadást, de sajátos ellentmondásaik belső válságokat eredményeztek. Az első ellentmondás, hogy a kommunista forradalmak gyengén fejlett országokban törtek ki (másokban, így a közép-kelet-európai országokban kívülről jött) ezért a szovjet rendszerű államok kettős célt kényszerültek követni: a kommunista utópiáét és a modernizációét. Eleinte sikerült a kettőt harmonizálni, utóbb azonban a felülről jött forradalmak modernizációs szempontból mind kontraproduktívabbak lettek. A másik ellentmondás, hogy a szovjet rezsimekben nem alakultak ki egyértelmű szabályok a politikai döntéshozatal eljárásaira és az utódlásra. Sztálin halála után megszilárdult a pártoligarchia, és kialakult az oligarchián belüli kvázidemokratikus (mert szabályozott) döntéshozatali processzus. A válságok nyomán az intézményes (felülről jött) forradalmaknak vége szakadt, az utópikus célok vereséget szenvedtek, a modernizációs célok maradtak. A szovjet típusú rendszer megszabadult a felülről jött forradalmak totalitárius dinamikájától, ezzel természete megváltozott ezt az új állapotot nevezte Löwenthal poszttotalitáriusnak. A poszttotalitárius rendszer autoriter bürokratikus oligarchia, amelyben az első ember hatalma a többi PB-tag felett nem nagyobb, mint egy nyugati miniszterelnöké. A különbség az, hogy a uralkodó csoportot a társadalom nem tudja eltávolítani. Az oligarchikus stabilitás előnyei számosak. Hátrányai a széles körű bürokratikus konzervativizmus, minden dinamika hiánya, az, hogy nincs [alulról jövő] kezdeményezés. 12 Egyesek e stabilitásból egyenesen arra következtettek, hogy a totalitárius forradalmak vége liberalizálódást hoz. Lowenthal szerint ez túságosan optimista leírás, hiszen a kikényszerített (és unalmas) uniformitást nagyrészt megőrizték. Az elnyomás így például a másként gondolkodóké Gulag nélkül is fennmaradt. A totalitárius paradigma más hívei a politikatudományban alkalmazott autoriter rendszer fogalmát látták alkalmasnak a Sztálin utáni fejlemények értelmezésére. Walter Laqueur úgy látta, hogy a desztalinizáció sohasem teljesedett ki, ezért maradt a szovjet rendszer autoriter. 13 Sokak szerint a totalitárius elmélet módosított formáiban továbbra is alkalmazható. Mások eddig sem mentek el Karl Dietrich Bracher szerint a totali- 12 Uo W. Laqueur: Soviet Realities 14 tarizmus immár csak négy fő kritériuma: a hivatalos és kizárólagos ideológia, a központosított és hierarchikusan szervezett tömegmozgalom, a tömegkommunikáció ellenőrzése politikai indoktrináció céljából és a gazdasági és társadalmi viszonyok viszonyok ellenőrzése (a tömegterror már volt conditio sine qua non) maradéktalanul érvényes a posztsztálini szovjet rendszerre is. 14 Bracher azt állította, hogy a totalitárius rendszerek nem is igazán a két világháború között alakot öltött jelenségek, hiszen a késő 20. század technikai szempontból sokkal hatékonyabb lehetőségeket kínál az ellenőrzésre és indoktrinációra. Juan Linz tipológiája szerint a totalitárius és autoriter rendszerek között három alapvető különbség van: az autoriter rezsimek tolerálják a politikai pluralizmust, a totalitárius rendszer nem; az autoriter rezsimekben az ideológia nem központi jelentőségű; az autoriter rezsimeknek nincs szükségük tömeges, felülről irányított politikai részvételre. 15 Pierre Hassner szerint viszont a szovjet rendszerek a desztalinizációban nem mentek túl a no return ponton. Inkább hanyatló totalitárius rezsimek, amelyek elvesztették dinamizmusukat. Nem vallottak azonban kudarcot, hiszen az a tény, hogy nincs szükség a terrorra, inkább sikerüket bizonyítja. 16 A szovjet típusú rendszer Sztálin utáni időszakára vonatkozólag Seweryn Bialer is a változások egyik fő tendenciájának a tömegterror megszűntét tartotta. A titkosrendőrség nagyrészt eltűnt, legalábbis az elit köreiből, a rendőrállam pedig a hagyományos autoriter politika funkciójához illeszkedett. Kifejlődhetett a nagyobb elit- és bürokratikus csoportok között egy komplex és regulált alkurendszer, egy kompromisszumra épülő döntéshozatali folyamat, amely átmetszi a szervezeti és funkcionális vonalakat. Így a szovjet rendszer belpolitikája mindinkább válaszol a fontosabb társadalmi csoportok törekvéseire, valamint a feltételezett (de nem artikulált) népi nyomásra. Például úgy, hogy a mezőgazdaság 14 Bracher, Karl Dietrich: Turning Points in Modern Times: Essays on German and European History. Cambridge, Harvard University Press, 1995, Linz, Juan J.: Totalitarian and Authoritarian Regimes. Boulder, Lynne Rienner Publisher, Hassner, Pierre: Communist totalitarianism: the transatlantic vagaries of a concept. The Washington Quarterly Fall

8 belső gyarmatból támogatott nemzetgazdasági szektorrá vált, vagy az állam növelte jóléti szolgáltatásait. 17 Az 1970-es években kialakult közép-kelet-európai és szovjet ellenzéki mozgalmak kialakulásában kulcsszerepet játszott a szovjet típusú rendszer történeti alakulása és változása. Ez adta azt a fogalmi keretet, amelyben a kritikai értelmiség meghatározta saját magát. Az ötvenes évekig visszanyúló kezdetekre az immanens marxista bírálat volt a jellemző, amelynek kulcsfogalma a sztálinizmus mint a marxizmustól és/ vagy leninizmustól való elhajlás (elfajulás) lett után azonban a marxista keret tarthatatlanná vált. A nyugati szovjetológia megértő revizionizmusa, a konvergencia és a modernizáció elméletei adekvát keretei voltak a détente és a hadászati erőegyensúly politikáinak de a posztsztálinista és Prága utáni rezsimek bírálói, lázadói számára kevés muníciót adtak. Logikusan adódott viszont a totalitarizmus elmélete, amelyet a kelet-európai ellenzékiek újraértelmeztek. 19 A terror gyakorlata ebben az értelmezésben az előzmény szerepét játszotta, fennmaradt eszközrendszere, gépezete, potenciálja viszont nagyon is fontos szerepben maradt. A totalitárius vonásokat a kelet-európai értelmiségiek éppen ott látták, ahol a nyugati revizionisták a már-már (kvázi)pluralista viszonyokat vizionálták: az állam/társadalom interakcióiban, vagyis az ellenőrzésében. Az autonóm cselekvés terének korlátozásáról nemcsak saját közvetlen tapasztalatokat gyűjthettek, de kimutatták a társadalmi tevékenység majd minden szférájában. Erőszak (terror) nélkül is lehetséges totalitárius hatalom mondották a cseh, lengyel és magyar ellenzékiek sőt a terrorista fázis után lesz az uralom igazán totalitárius (a legfontosabb példa az információáramlás korlátozása és ellenőrzése volt). 17 Bialer, Seweryn: Stalin s Successors. Leadership, Stability, and Change in the Soviet Union. Cambridge, Cambridge University Press, 1980, Ezt próbáltam szemléltetni a magyar példán: Rainer M. János: Revisiting Hungarian Stalinism. In: Tismaneanu, Vladimir (ed.): Stalinism Revisited. The Establishment of Communist Regimes in East-Central Europe. Budapest, CEU Press, 2009, Rupnik, Jacques: Totalitarianism revisited. In: Keane, John (ed.): Civil Society and the State. New York London, Verso, 1988, (magyarul Századvég 1990/1, 5 22), lásd még Siegel, Achim (ed.): The Totalitarian Paradigm After the End of Communism: Towards a Theoretical Reassessment. Amsterdam Atlanta, Rodopi, A kelet-európai ellenzéki diskurzus új tápot adott a totalitárius paradigma nyugati híveinek is. Richard Lowenthal nézeteit valóban nem sok választotta el, mondjuk, Zdeněk Mlynářétól. Az Elbától keletre zajló vitákat érzékenyen figyelő Jacques Rupnik posztideologikus, posztterrorista szakaszban lévő totalitárius hatalomról írt. A párt továbbra is monopolizálja az államot és minden társadalmi intézményt. Az irracionális erőszakot civilizált (szelektív és vértelen) erőszak váltotta fel. A totális ellenőrzés ambíciója átadta helyét a (valamifajta) társadalmi szerződésre való törekvésnek de ennek képlete is totalitárius: a társadalom feladta az egyéni és kollektív jogokat, s ezért a hatalom életszínvonalat és stabilitást ad cserébe. Rupnikot is foglalkoztatta a kérdés, hogy a Sztálin utáni szovjet típusú rendszert nem helyesebb-e Linz nyomán autoriter-bürokratikus rendszerként leírni. Végül mégis arra jutott, hogy legjellemzőbbek a totalitárius tendenciák, és még a poszttotalitárius jelző (vagyis Lowenthal javaslata) sem indokolt. A szovjet típusú rendszer kimúlása után a totalitárius paradigma újabb impulzusokat kapott. A demokratikus átmenet során szabaddá váló sajtót és nyilvánosságot elsőként az ellenzékiek látták el fogalmi munícióval. A közbeszédet húsz éve a totalitárius elmélet leegyszerűsített kliséi határozzák meg, s befolyásosak a tudományos diskurzusokban is. 20 A tisztán revizionista elméletek mindinkább zárványokba szorultak vissza. 21 Az új tudományos trendek, megközelítések közül a legjelentősebb a sztáliniz- 20 A. Gleason: Totalitarianism ban Prágában a törvényhozás Totalitárius Rendszereket Kutató Intézetet alapított Csehszlovákia náci megszállása és a szovjet rendszerű korszak tanulmányozására ben az intézet kezdeményezte Európai emlékezeti és lelkiismereti platform létrehozását, amely ugyancsak a totalitárius diktatúrák tanulmányozását, az áldozatok, ellenállók emlékezetének megőrzését írná elő a kezdeményezéshez két tucat európai intézmény, alapítvány stb. csatlakozott, köztük a volt szovjet rendszerű országok legjelentősebb jelenkor-történeti kutatóközpontjai. 21 Lásd pl. Cohen, Stephen F.: Soviet Fates and Lost Alternatives. New York, Columbia University Press, 2009, különösen vagy magyarul Krausz Tamás Szigeti Péter (szerk.): Államszocializmus. Értelmezések viták tanulságok. Budapest, L Harmattan Eszmélet Alapítvány,

9 mus civilizációként való felfogása. 22 De ez sem zárt a totalitárius megközelítés irányában, bár a hatalmas történeti antropológiai terepmunka eredményeképp született vizsgálódások inkább a tanulmányozni kívánt jelenségek megismerésében törekednek teljességre, mintsem a politikai felügyelet vagy a társadalmi ellenőrzés teljességét kívánnák bizonyítani. A rendszerváltozások után a totalitarizmus elméletét számos, egykor a marxizmustól indult történész és társadalomkutató is átvette, sokan persze már jóval 1989 előtt. A dél-európai és dél-amerikai átmenetek Kelet-Európára történt alkalmazását vizsgáló Bill Lomax szerint térségünkben lényegében totalitárius rendszerek maradtak fenn, amelyek lerombolták a civil szférát, az autonómiákat, nem tűrtek ellenzéket és totális ellenőrzésre törekedtek. Nem is alakultak ki ezért komoly társadalmi mozgalmak a diktatúrák ellenében. 23 Fehér Ferenc és Heller Ágnes az 1989-es antitotalitárius forradalmakról írt egykorú esszéjükben arra hívták fel a figyelmet, hogy a szovjet típusú politikai rendszer lebontása lehetséges volt a forradalmi változások útján ám a totalitarizált társadalom visszafordítása eredeti állapotába már feltehetőleg hosszabb folyamat eredménye lesz. 24 A szovjet rendszer bukásáról mérleget készítő mainstream elemzők viszont óvatosabban bántak a fogalommal. Francis Fukuyama egy kilencvenes évek eleji tanulmányában nem mulasztott el néhány gúnyos megjegyzést a revizionistáknak címezve ám hangsúlyozta, hogy a totalitárius modellt mindig is túlságosan leegyszerűsítően használták. Holott az nem más, mint ideáltípus, amely természetes módon sohasem illett a szovjet társadalomra. Az ötvenes évek végétől jóval találóbb a poszttotalitárius jelző: bár a terror csökkent, az ideológiai vezéreltség alábbhagyott, a civil társadalmi intézmények nem épültek újjá. A kommunizmus ideo- 22 Kotkin, Stephen: Magnetic Mountain. Stalinism as a Civilisation. Berkeley Los Angeles London, University of California Press, 1995; Fitzpatrick, Sheila: Everyday Stalinism. Ordinary Life in Extraordinary Times: Soviet Russia in the 1930s. New York, Oxford University Press, Lomax, Bill: A kelet-európai változások és a tranzitológiai elmélet. In: Krausz Tamás (szerk.): Rendszerváltás és társadalomkritika. Tanulmányok a kelet-európai átalakulás történetéből. Budapest, Napvilág, 2001, Fehér Ferenc Heller Ágnes: Kelet-Európa dicsőséges forradalmai. In: Uők: Kelet-Európa dicsőséges forradalmai. Budapest, T-Twins, 1992, logikus projektje helyébe lévő modernizációs törekvések okozta változásokat Fukuyama is Lowenthal téziseire alapozta, azt állítva, hogy ha nem is civil, de protocivil társadalom magában a Szovjetunióban is kialakult. Megpróbálta összekapcsolni a totalitárius és a modernizációs elméletet, mondván: a szovjet társadalom is úgy fejlődött, mint minden másik az ipari fejlődés pedig nem lehetséges a szabadság bizonyos formái nélkül. Ez a bukás mélyen fekvő oka, illetve más oldalról oka maga a totalitárius szisztéma, ami a terror feladása után nem képes fennmaradni. 25 Hasonló véleményt képviselt nagy sikerű Gorbacsov-életrajzában Archie Brown. Hruscsov poszttotalitárius uralmi rendszerét nagy távolság választotta el Sztálinétól de ettől még nem volt plurális. Független politizálás, civilszervezetek és autonómia egészen Gorbacsov reformjaiig nem létezett a Szovjetunióban. Csak a demokrácia előfeltételei, így a privátszféra relatív függetlensége, a szűk informális körben lehetséges véleménynyilvánítás, a külvilágról való informáltság stb. javultak Sztálin halála óta. A kommunista rendszer megkülönböztető vonásait Brown is lényegében Friedrich és Brzezinski tipológiájára emlékeztető módon körvonalazta. 26 De megjelentek ennél jóval extrémebb nézetek is. Így Charles H. Fairbanks Jr. szerint Gorbacsov peresztrojkája nem volt más, mint a felülről jött permanens (bolsevik) forradalom egy újabb hulláma (1917, 1929, után a negyedik). Programja is hasonló volt a megelőzőekhez a társadalom totális átalakítása. Fairbanks is bírálta a revizionistákat (így különösen Bialert), de latensen Fukuyamát is, akinek fentebb idézett esszéje együtt jelent meg az övével. Egyáltalán bárkit, aki azt próbálta bizonyítani, hogy a Szovjetunió ugyanolyan, mint minden más normális (értsd: nem totalitárius) állam. 27 Chris Armbruster ellenkezőleg, a totalitárius rendszer részbeni változatlanságára építette bukásmagyarázatát. Visszatért a Barrington Moore Jr ben megjelent könyvének három posztsztálini alternatívájára, tudniillik a totalitárius terror állandósulásá- 25 Fukuyama, Francis: The modernizing imperative. The USSR as an ordinary country. The National Interest 31 (Spring 1993), Brown, Archie: The Gorbachev Factor. Oxford New York, Oxford University Press, Fairbanks, Charles H. Jr.: The nature of the beast. The National Interest 31 (Spring 1993),

10 ra, racionalizálására, illetve tradicionalizálódására. 28 Az elsőről kiderült, hogy Sztálin személye kellett hozzá még Berija sem mutatott hajlandóságot 1953-ban az újabb tömeges leszámolásra (éppen ellenkezőleg ). Annak idején Moore is a tradicionalizálódást tartotta legvalószínűbbnek, s Armbruster szerint valóban ez győzött a racionalizáló tendenciák ellenében. Rendszerdermedtség (structural stasis) lépett fel, Gorbacsov ezt próbálta feloldani. 29 Charles S. Maier már idézett tanulmányában azt javasolta, hogy a kommunizmus jellemzéshez és megítéléséhez be kell vezetni a(z élet) pálya vagy az életkor dimenzióját. Közhelynek tűnik, kivált Magyarországon, hogy a szovjet típusú rendszer időszaka nem volt egységes a legtöbb komoly magyar történeti összefoglaló külön fejezetben tárgyalja legalább a Rákosi-, illetve a Kádár-korszakot. Ha azonban a húsz éve erősödő uniformizáló terndenciára tekintünk, ami mindinkább áthatja a közbeszédet (és húsz évvel a rendszerváltás után is gond nélkül beszél a kommunistákról), akkor Maier figyelmeztetése egyáltalán nem alaptalan. Kivált nem az, ha kitekintünk s látjuk: a legtöbb közép-kelet-európai ország történeti irodalma is egységesen ábrázolja a kommunizmus korszakát. 30 Miközben a fél évszázados alakulás, továbbá a helyi változatok sokszínűségét hangsúlyozta, Maier paradox módon mégis a folytonosságot tekintette alapnak. Ezen belül is a jellegzetesen totalitárius kritériumot, 28 Moore Jr., Barrington: Terror and Progress USSR. Some Sources of Change and Stability in the Soviet Dictatorship. New York, Harper & Row, 1954, különösen Armbruster, Chris: One bright moment in an age of war, genocide and terror? On the revolutions of In: Lawson, G. Armbruster, C. Cox, M. (eds): The Global Continuity and Change in World Politics. Cambridge, Cambridge University Press, Armbruster stasisfogalmát nyilván inspirálta a Brezsnyev-korszakra vonatkozó gorbacsovi kritika, amely a hetvenes éveket a pangás (zasztoj) korszakának nevezte. 30 Az 1956-os Intézet Kádárizmus című kutatási projektjének első fázisában készültek el az erre vonatkozó szakirodalmi áttekintések amelyek közül felhasználtam Keller Márkus (Németország), Lénárt András (Lengyelország) kéziratos elemzéseit, amit ezúton köszönök meg a szerzőknek. Standeisky Éva (Oroszország) és Somlai Katalin (Románia) munkái megjelentek: Germuska Pál Rainer M. János (szerk.): Közelítések a kádárizmushoz. Budapest, 1956-os Intézet, 2008, 11 40, a média és a művelődés ellenőrzésének eszközrendszerét, amely sértetlen maradt Sztálin után is, bár a kényszer elemei sokkal korlátozottabb számban mutathatók ki, mint a korai hidegháború korában. Ezért még poszttotalitáriusnak sem igen nevezhető az, amit kései kommunizmusnak nevezett. A késő kommunista stílusban a korrupció váltotta fel az elkötelezettséget jellemezte Maier, hozzátéve, hogy a kései kommunizmus tárgyalási (alku)teret hozott létre a rezsim és a nehezen kezelhető (restive) egyén között. Ám ez csak azután történt, hogy a nyílt kényszer a korábbi periódusokban kialakította a határokat. 31 Az értelmezési keretek e rendkívül vázlatos historiográfiai áttekintése talán azért nem haszontalan, mert a jelen kötet tanulmányai, illetve értelmezési keretei természetes módon sokfélék, a vizsgálatok fókusza, mélysége eltérő. A tanulmányok többsége a szovjet típusú rendszer poszttotalitárius korszakával foglalkozik. Ha a totalitárius korszakban az állam és a társadalom interakcióinak egyik fő jellemzője az állami akarat terrorisztikus eszközökkel való erőltetése, a rá következő korszakban néhány fontos változás szembeötlő. Közülük számunkra itt talán azok a legfontosabbak, amelyek az állami felügyelet és ellenőrzés alrendszereiben mutatkoznak. Ezek az alrendszerek a pretotalitárius 32 időszakban alakultak ki, s már akkor az osztatlan és monolit hatalomra törő kommunista párt kezében lévén egyben a politikai akarat erőszakos megvalósításának eszközei is voltak. A klasszikus sztálinizmus időszakában ez utóbbi funkciójuk vált elsődlegessé. Az állami terror intézményrendszere már 1953 után elmozdult visszafelé, de az 1956-os válságot követően ismét terrorisztikus funkciói érvényesültek (igaz, némiképp racionalizáltan). A sztálini intézményrendszer erőszakos restaurációját és a megtorlást követően újra a felügyelet és az ellenőrzés vált legfontosabb funkciójukká, a nyers kényszerítés elemei visszaszorultak. Az akcionista kényszerítést a passzív megfigyelés, a nyers erő demonstrációját finomabb akaratérvényesítő technikák váltották fel, amelyeknek mindinkább 31 Ch. S. Maier: What Have We Learned since 1989? 32 Gyarmati György legutóbbi nagy munkájában (A Rákosi-korszak. Rendszerváltó fordulatok évtizede Magyarországon MTA doktori értekezés, kézirat, 2010) presztálinizációnak nevezi ezt az időszakot, Magyarországon az közötti időszakot. 21

11 22 kulcselemévé vált a társadalom, illetve az egyének magatartásáról, véleményéről, attitűdjeiről gyűjtött információ. Az ellenőrzés és a felügyelet rendszerei azonban nem csupán a nemzeti állam kereteiben értelmezhetők. A szovjet rendszer egy modern birodalom rendszere is volt, ahol a birodalmi központ ellenőrzés és felügyelet alatt tartotta a perifériáján elhelyezkedő kvázifüggetlen államokat is. A hódítás mozzanatán (a Szovjetunió világháborús győzelmén, majd a kelet-európai periféria szovjet típusú átalakításán) túl ez a viszony még a klasszikus sztálinizmus időszakában sem öltötte a terrorisztikus akaratérvényesítés formáit. A vazallus pártvezetők moszkvai beszámoltatásai, a tanácsadórendszer, a katonai megszállás, a gazdasági szerződések, a kooperáció, a hitelpolitika megannyi ellenőrző-felügyelő alrendszert építettek a birodalmi struktúrákba. De a terrort kivételes esetektől eltekintve: 1953 Kelet-Berlin, 1956 Budapest, 1968 Prága nem közvetlenül a szovjet intézmények gyakorolták. Az ötvenes évek végétől vált tulajdonképpen egységessé a rendszer, amelyben a birodalmi központtal szemben a kváziönálló szubjektumok, a helyi hatalmi központokkal szemben a társadalmak felügyelet és ellenőrzés alatt álltak ugyanakkor mozgásterük, illetve ennek érzékelése számottevően kiszélesedett. Kötetünk első fejezete a felügyelet intézményeivel és ezek gyakorlatával foglalkozik. Valuch Tibor elemzésének tárgya a sajtó és a kommunikáció, az az intézmény, amely a kései szovjet rendszerben a legnagyobb hatással volt a társadalomra talán az oktatás mérhető csak hozzá. Mindenesetre nagyobbal, mint ugyane korszak ma legtöbbet emlegetett intézménye, az állambiztonsági szervezet. A magyar demokratikus átmenet sajátos deficitje, hogy elmaradt a politikai rendőrség tevékenységének megnyugtató feltárása és e fedett terep részletei azóta sem kivehetők. Baráth Magdolna tanulmánya ebből a szempontból úttörő jellegű: az állambiztonsági operatív nyilvántartásban szereplők számának és kategóriáinak változását vizsgálja a teljes korszakban. A nyilvántartás az állambiztonsági munka egyik agyközpontja; folyamatosan nyomon követhető belőle, kit tartott az ellenőrző rendszer ellenségnek, avagy potenciálisan ellenségesnek. Baráth írását két esettanulmány követi, amelyben az elemzés tárgya elsősorban a felügyeleti rendszer nem hivatásos segítőinek, a hálózati személyeknek (pontatlan köznyelvi fordulattal: ügynököknek) a rekrutációja. Ungváry Krisztián példái elsősorban a beszervezni kívánt egyén mozgásterét jelenítik meg. A vezető értelmiségiek közül jó néhányan megtehették azt is, hogy különféle stratégiákat alkalmazva visszautasítsák a kollaboráció e különleges formáját. Tóth Eszter Zsófia tanulmányának fő alakja, épp ellenkezőleg, nem volt erre képes. Itt azonban az elemzés elmozdul a jelen felé, az egykori cselekedetek emlékezeti konstrukcióinak irányába. A második tematikai egység voltaképpen itt folytatja: fő kérdése, hogy kiknek maradt mozgásterük, és mekkora volt ez a tér. Mindhárom tanulmány egy-egy szűk értelmiségi elitcsoportban találta meg vizsgálódása tárgyát. Széchenyi Ágnes elemzésének középpontjában Fejtő Ferenc áll, az 1945 utáni remények és átmenetek éveiben. Fejtőt saját elkötelezettsége, az esetleges magyar demokráciáért érzett felelőssége a részvételre sarkallta. Amikor a demokráciának bealkonyult, komoly dilemma elé került. Végül maximálisan kihasználva az akkori relatív szabadság adta lehetőségeket, (újra) elhagyta Magyarországot de csak 1949-ben hozta meg e végleges döntését. Standeisky Éva esszéje a kommunista pártértelmiség perifériájára szorult elvhű sztálinisták előtt adódott hirtelen lehetőséget örökíti meg. Az 1956 utáni leszámolás során egy rövid időre ezek az emberek kaptak lehetőséget, hogy újraindítsák a központi irodalmi hetilapot, az Élet és Irodalmat. Végül e sorok írójának tanulmánya az 1956 utáni politikai ellenzék megszületésének szimbolikus pillanatát, augusztus 21-ét elemzi. A kádári Magyarország neomarxista bírálóinak gesztusa a csehszlovák reformoknak véget vető szovjet megszállás elleni nyilvános tiltakozás készítette elő a kritikai gondolkodás sokkal későbbi fordulatát. A harmadik fejezet tágasra nyitja az eddigi, jobbára mikroelemzések uralta perspektívát. Germuska Pál egyenesen a birodalmi központ és a periféria interakcióit állítja vizsgálódása középpontjába. Azt kérdezi, mekkora teret engedett az előbbi az utóbbinak azon a sajátos területen (a haditechnikai fejlesztésekén), amelyen a szovjet típusú rendszer modernizációs ígéretei a legnagyobb mértékben valósultak meg. Ugyanerre az ígéretre, pontosabban annak megvalósulására kíváncsi a kötet zárótanulmányában Péteri György. A motorizáció a 20. század egyik meghatározó tendenciája. A fogyasztó pedig az a társadalmi paradigma, amelyet a szovjet ideológia alapvetően bírált, megpróbálkozott megszüntetésével, poszttotalitárius korszakában azonban latensen elismerte. A fogyasztó 23

12 mozgásai a rendelkezésére álló terekben rendesen arra irányultak, hogy megpróbálja áthidalni a szükségletei és a hiány realitása közötti rést (vagy szakadékot). E kötet egésze és tanulmányai természetesen nem azzal az igénnyel készültek, hogy kérdéseikre átfogó és végső válaszokat kínáljanak. Húsz évvel a történet lezárta után talán akadnak válaszok, javaslatok, s folyik vita is a szovjet típusú rendszer jellegéről és mérlegéről. A Közlemények első kötete ehhez a vitához szeretne hozzászólni, minden valódi intellektuális műhely alapelve, a vélemény és a kritika szabadságának jegyében. FELÜGYELET 24

13 A kiadásért felelős az Akadémiai Kiadó Zrt. igazgatója Szerkesztette: Tordai Éva Felelős szerkesztő: Vajda Lőrinc Termékmenedzser: Egri Róbert Fedélterv: XXXXXXXXXX Nyomdai előkészítés: Papermoon Kft. A nyomdai munkálatokat a XXXXXXXXXXXXXX végezte Felelős vezető: XXXXXXXXXXXXX XXXXXXXXX, 2011 Kiadványszám: TK Megjelent 17,75 (A/5) ív terjedelemben