Magyar jogtörténet Mezey, Barna

Méret: px
Mutatás kezdődik a ... oldaltól:

Download "Magyar jogtörténet Mezey, Barna"

Átírás

1 Magyar jogtörténet Mezey, Barna

2 Magyar jogtörténet Mezey, Barna Publication date Szerzői jog Barna, Mezey (szerkesztő); Szerzők Kivonat A tankönyv rendszeres feldolgozásban tárgyalja a jogrendszer fejlődését, a jogtanítást, a jog tudományos művelésének alakulását, a jogtörténetírás, s a jogtörténet oktatásának nagy korszakait.

3 Tartalom ELŐSZÓ... vii 1. I. rész JOGFEJLŐDÉS ÉS JOGTÖRTÉNET Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Mezey Barna, Révész T. Mihály, Zlinszky János JOG, JOGRENDSZER, JOGÁGAK A MAGYAR JOGFEJLŐDÉSBEN A MAGYAR JOG KIALAKULÁSA A JOG TÖRTÉNETÉNEK KORSZAKAI A JOGFORRÁSOK JOGTANÍTÁS, JOGTUDOMÁNY A MAGYAR JOGTUDÓ ÉRTELMISÉG A 18. SZÁZADIG ABSZOLUTISZTIKUS REFORMKÍSÉRLETEK TERMÉSZETJOG A MAGYAR REFORMKOR ÉS A PANDEKTISZTIKA A MAGYAR JOGTUDOMÁNY AZ I. VILÁGHÁBORÚ UTÁN A JOGTÖRTÉNETÍRÁS ÉS A JOGTÖRTÉNET OKTATÁSA A JOGTÖRTÉNET POLITIZÁLÓ KORSZAKA AZ ÖNÁLLÓ KATEDRÁK KIALAKULÁSA TÖRÉS A 20. SZÁZAD KÖZEPÉN; EGY ÚJ GENERÁCIÓ IRODALOM II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János MAGÁNJOGI JELLEGŰ INTÉZMÉNYEK AZ ÁRPÁD-HÁZI KIRÁLYOK KORÁBAN SZABADOK ÉS SZOLGÁK A FÖLDBIRTOK INGÓ ÉS INGATLAN JAVAK SZERZŐDÉSEK ÖRÖKLÉS A RENDI MAGYARORSZÁG MAGÁNJOGA A RENDI JOG FORRÁSAI SZEMÉLYI JOGI INTÉZMÉNYEK DOLOGI JOGI INTÉZMÉNYEK KÖTELMI JOGI INTÉZMÉNYEK ÖRÖKJOGI INTÉZMÉNYEK CSALAD ES HAZASSAG AZ 1848 ELŐTTI MAGYAR JOGBAN A CSALÁD A HÁZASSÁG A GYÁMSÁG A GONDNOKSÁG A MAGYAR POLGÁRI MAGÁNJOG TÖRTÉNETI ALAPJAI ( ) ÁLTALÁNOS FOGALMAK A POLGÁRI MAGÁNJOG FEJLŐDÉSÉNEK FŐ SZAKASZAI A MAGÁNJOG FEJLESZTÉSÉNEK ESZKÖZEI SZEMÉLYI JOG DOLOGI JOG KÖTELMI JOG ÖRÖKLÉSIJOG A MAGYAR KERESKEDELMI JOG TÖRTÉNETE A KERESKEDELMI JOG A KERESKEDELMI JOG FORRÁSAI A magánjog szabályai A kereskedelmi jog hatása a magánjog fejlődésére A KERESKEDELMI TÁRSASÁGOK Előzmények Betéti társaság A CSŐDJOG AZ ÉRTÉKPAPÍROK A POLGÁRI HÁZASSÁG, CSALÁD, GYÁMSÁG ÉS GONDNOKSÁG iii

4 Magyar jogtörténet 6.1. A CSALÁD A POLGÁRI HÁZASSÁG AZ 1894:31. TC. A HÁZASSÁGI JOGRÓL A GYÁMSÁG A GONDNOKSÁG A SZOVJET TIPUSU ÁTALAKULÁS HATÁSA A POLGÁRI JOGRA AZ ÉVI IV TÖRVÉNYIG A POLGÁRI JOG ÁTALAKULÁSA TULAJDONJOG KÖTELMI JOG ÖRÖKLÉSIJOG A SZOCIALISTA CSALÁDJOG FEJLŐDÉSE AZ ÉVI IV TÖRVÉNYIG A CSALÁD A HÁZASSÁG A GONDNOKSÁG IRODALOM III. rész A MAGYAR BÜNTETŐJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Király Tibor, Lőrincz József, Máthé Gábor, Mezey Barna A BÜNTETŐJOGI INTÉZMÉNYEK TÖRTÉNETE A KEZDETEKTŐL A POLGÁRI ÁTALAKULÁSIG ALAPFOGALMAK A BÜNTETŐJOG FEJLŐDÉSÉNEK KORSZAKAI A BÜNTETŐJOG-TÖRTÉNET FORRÁSAI A KÖZÉPKORI BÜNTETŐJOG KERETEI A BÜNTETÉSEK VÉGREHAJTÁSA A BÜNTETÉSEK VÉGREHAJTÁSÁNAK GYAKORLATA A POLGÁRI BÜNTETŐJOG TÖRTÉNETE AZ ELSŐ BÜNTETŐTÖRVÉNY-JAVASLATOK AZ ÉVI JAVASLAT AZ ÁTMENET KORA ( ) A CSEMEGI-KÓDEX (1878:5. TC.) A BÜNTETŐNOVELLÁK A BÜNTETÉS-VÉGREHAJTÁS A MAGYAR BÖRTÖNÜGY JOGSZABÁLYI KERETEI RABSEGÉLYEZÉS A BÜNTETŐJOG ALAKULÁSA A SZOVJET TÍPUSÚ ÁLLAMBAN A BÜNTETŐ JOGALKOTÁS AZ ANYAGI BÜNTETŐJOG A BÍRÓI GYAKORLATBAN A BÜNTETÉSEK VÉGREHAJTÁSA A SZTÁLINI BÜNTETŐPOLITIKA A BÜNTETÉS-VÉGREHAJTÁSBAN A SZOCIALISTA BÜNTETÉS-VÉGREHAJTÁS ALAPJAI IRODALOM IV. rész A PERJOGOK TÖRTÉNETE Horváth Attila, Kabódi Csaba, Mezey Barna,Pomogyi László A MAGYAR FEUDÁLIS PERJOG VÁZLATA ALAPFOGALMAK A PERES ELJÁRÁS VÁLTOZÁSAI A FEUDALIZMUS IDEJÉN A FEUDÁLIS PERJOG ÁLTALÁNOS VONÁSAI A PER SZEMÉLYEI A PERFOLYAM A POLGÁRI KORI MAGYAR PERJOG VÁZLATA JOGSZABÁLYI HÁTTÉR Az osztrák perrendtartás A VEGYES ELJÁRÁSI RENDSZER ALAPELVEI APER SZEMÉLYEI A BÜNTETŐELJÁRÁS DINAMIKÁJA A POLGÁRI ELJÁRÁS DINAMIKÁJA AZ ELJÁRÁSJOGOK ALAKULÁSA A II. VILÁGHÁBORÚT KÖVETŐEN IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁSÁTÓL A PROLETÁRDIKTATÚRA BÜNTETŐ PERRENDTARTÁSÁIG ( ) iv

5 Magyar jogtörténet 3.2. A POLGÁRI ELJÁRÁSJOG SZOVJET MODELLJE MAGYARORSZÁGON ( ) IRODALOM v

6 A táblázatok listája 2.1. Nevesített szerződések az összefoglaló magánjogi művekben: TÁBLÁZAT Az egyéniesítés lehetőségei TÁBLÁZAT Szabadságvesztés-büntetés és végrehajtásuk TÁBLÁZAT A feudális per jellemzői TÁBLÁZAT A peres eljárás a században TÁBLÁZAT A polgári peres eljárás a században TÁBLÁZAT A büntetőperes eljárás a században vi

7 ELŐSZÓ 1873-ban tette közzé Wenzel Gusztáv Magyarország jogtörténetének rövid vázlata című munkáját, amit azóta sem követett hasonló. Ajogtörténész professzor művében a magyar jogélet fejlődésének legfontosabb tényezőit igyekezett összefoglalni a kezdetektől egészen 1848-ig. A későbbiekben a joghistóriát, önálló írott tankönyvként, a legritkább esetben dolgozták föl. Legutóbb Béli Gábor jelentkezett kitűnő tananyaggal, azonban ő is csak a polgári átalakulásig vezette a magyar jogtörténet fonalát ( A magyar jogtörténet az államalapítástól 1848-ig. Pécs, 1995). Általánosabb volt az a megoldás, hogy a szerzők az alkotmánytörténetbe ágyazva vagy legalábbis annak kiegészítő részeként taglalták a jogtörténetet. Sorra születtek a magyar alkotmány- és jogtörténet, magyar állam- és jogtörténet címmel jelzett munkák, melyekben azonban szükségképpen megbomlott az egyensúly, s az alkotmánytörténeti szempontok váltak uralkodóvá. Elég ennek bizonyítására utalni a korszakolás jelentőségére. Ajogtörténeti fejlődés számára korántsem ugyanazok a cezúrák érvényesek, mint a politikai evolúcióban; különösképpen nem a magyar, megkésett történelem tekintetében. A büntetőjog számára például messze nem oly jelentős esemény a mohácsi ütközet avagy az ország három részre szakadása, mint akár az első büntető törvénykönyv tervezetének az országgyűlés elé kerülése; a magánjog nagy forradalma nem a negyvennyolcas mozgalmakkal egyidejű, évtizedekkel hamarabb indult meg az idevágó szabályozás és átalakulás. Ajog történetében s különösen a magyar jog históriájában a középkor történeti korszakhatára nem vízválasztó: a jog középkora nem zárul le a 16. században, sőt sok vonatkozásban megérte a 19. századot. Apolitika- és alkotmánytörténet a látványos történelmi törések mentén ragadja meg a fejlődés törvényszerűségeit ajogtörténetben (különös tekintettel sajátos fejlődésű, keverék modellként képződő, modernizáló és folytonosan modernizálódó, mintamásoló és tradíciókat konzerváló joghistóriánk kárpátmedencei alakulására) célszerű a folyamatosságra helyezni a hangsúlyt. Jelen kötetünk egyik fő célja volt ez: az alkotmánytörténet politikai ihletettségű kötöttségeitől megszabadított jogtörténetet a lehetséges kereteken belül a legfontosabb jogágak saját intézményfejlődésének tükrében tárgyalni és bemutatni. Persze nem elszakítva az alkotmánytörténeti keretektől: mint azt jeleztük is a Magyar alkotmánytörténet előszavában, a két kötet együtt alkot egészet. A jogfejlődés eltérő korszakolása ugyanakkor számos problémát is fölvetett. Ezek egyike volt a feudalizmus szóhasználatának kérdése. Az elmúlt évtizedek definíciós kényszere, a feudalizmus kizsákmányolásra épített egyetlen lehetséges marxista megközelítése lehetetlenné tette az eltérő meghatározási kísérleteket. Mai történetés jogtörténetírásunkban nem véletlen tehát, hogy e fogalommal szemben sokaknak ellenérzéseik keletkeztek. A feudalizmus szó kritikus kezelését igénylik továbbá az európai tudományos közélet inspiráló kísérletei is e fogalom pontosítására. A könyv szerzői egyetértenek e törekvésekkel, ám hosszas vita után sem tudtak alkalmasabb kifejezést lelni az 1848 előtti magyar jogfejlődés általános jelzője helyébe. Úgy véljük, ezzel a döntésünkkel nem vétünk a tudományos kívánalmak ellen, hiszen mint ismeretes, mindmáig tisztázatlan e fogalom valódi tartalma. A legkonkrétabb és legprecízebb megközelítések (Ganshof, Mitteis) a feudalizmust a hűbériséggel azonosítják, korszakát a 900 és 1250 közötti időkre teszik, s a Rajna és a Loire közötti térségében tekintik elsősorban érvényesnek. A feudalizmusnak ez a formája hazánkat sosem érintette meg. Ez a hűbériség az európai peremvidékeket csak elágazódásaiban vagy egyáltalán nem érte el. Lengyelország és Magyarország, Oroszország, melyeknek szívesen és sokan tulajdonítanak»feudális«kereteket, egyáltalán nem is ismerték a hűbériséget (Otto Brunner). A feudalizmus ilyen szűk fogalmával értelmetlen lett volna dolgoznunk, mert akkor eleve kizártuk volna a módosult formák vizsgálatának esélyeit is. Ezért választottuk a tág értelmezés lehetőségét, elfogadva Engel Pál figyelmeztetését, miszerint ebben a feudalizmusfogalomban nyilvánvaló... a nagyobb léptékű történelmi általánosítás igénye, ám nehezen kerülhető el a fogalom cseppfolyósodása, mert merőben különböző kultúrájú társadalmi rendszerek mosódnak egybe egyetlen és korántsem legfontosabb vonásuk alapján (már ti. hogy mindegyikre földesúri függésben élő paraszti tömegek nyomják rá bélyegüket ). Mégis karakteresebbnek éreztük a feudálist az 1848 előtti jog leírására, mint a különböző forgalomban lévő megnevezéseket. Eötvös József és Kossuth Lajos felfogásához folyamodtunk tehát, egyben a francia forradalom terminológiájához, melyben a polgárság az ancien ré- gime-mel azonosította a feudalizmust. A polgári átalakulást megelőző magyar jogfejlődés olyan jellemzői, mint a partikularizmus, a jog rendezetlensége és következetlensége, a jogágazatiság kései jelentkezése, a római jogi recepció hiánya korokon átnyúló évszázados azonosságjelekkel látták el az alkotmányos forradalom előtti jogunkat. A könyv szerkezetét a legfőbb jogágak és azok belső felépítése határozták meg. Didaktikai és oktatástechnikai okokból a jogfejlődést jobbára a jogágak napjainkra kimunkált vagy a tudomány által elfogadott szerkezetében taglaljuk. Minthogy könyvünk joghallgatók tananyagát képezi, néhány részben támaszkodtunk a párhuzamosan oktatott tárgyak anyagára is (utalunk itt elsősorban a rendi magánjog tárgyalásánál a római jogi stúdium által használt definíciók ismételt meghatározásának mellőzésére). Hasonlóképpen érvényes ez a jelen tananyagot megelőzően tanult Magyar alkotmánytörténet anyagára is, melyben megrajzoltuk már a jogfejlődés vii

8 ELŐSZÓ háttereként a politika- és alkotmánytörténet tablóját. Könyvünkben a jogágak fejlődésének vizsgálatát a II. világháborút követő első kódexekig vezettük, megpróbálván érzékeltetni az evolúció határait. Az irodalomjegyzék dolgában hasonlóképpen jártunk el, mint a Magyar alkotmánytörténet esetében: az egyes fejezetekhez részletes szakirodalmi összefoglalást csatoltunk. A rövidítéseknél és a jogintézmények írásmódjánál a jogtörténeti irodalomban legáltalánosabban elfogadott megoldásokat követtük. A személynevek helyesírásában a Magyar életrajzi lexikon, a Brockhaus Lexikon, a Larousse és a Encyclopaedia Britannica segítségéhez folyamodtunk. A törvényeket az utóbbi időkben bevett gyakorlat szerint arab számmal írtuk, az 1945-ös korszakhatárt átlépve azonban tekintettel a hatályos szabályozásra át kellett térnünk a ma szokásos írásmódra, vagyis a római számos jelölésre. A tankönyvek próbája a gyakorlat, gyengéit és erősségeit az oktatás során szerzett tapasztalatok tükrében lehet elsősorban számba venni. A magyar állam- és jogtörténet új tankönyvei immáron közel egy évtizede az oktatás alapját képezik több egyetem jogi karán, így megfelelő mennyiségben gyűltek egybe észrevételek, megjegyzések a tanulságok összegzéséhez. Hallgatókkal lefolytatott beszélgetések, félszáz oktató jobbító javaslata és megalapozott obszervációja áll a jelenlegi javított kiadás hátterében. Javított kettős értelemben is: a szöveghibák és a nyomda ördöge által becsúsztatott elírások kiigazítása mellett figyelembe véve a hallgatók indítványait is didaktikai szempontokra ügyelve választottuk a margináliás szerkesztési módot, mely növeli a tájékozódás lehetőségét. Reméljük, hogy a változtatások javára szolgálnak oktatásnak és tanulásnak egyaránt. Végül köszönettel tartozunk az esztergomi Vármúzeumnak, hogy rendelkezésünkre bocsátotta a fedélen található, művészettörténetileg egyedülálló magyar Justitia-ábrázolást. A szerkesztő viii

9 1. fejezet - I. rész JOGFEJLŐDÉS ÉS JOGTÖRTÉNET Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Mezey Barna, Révész T. Mihály, Zlinszky János JOG, JOGRENDSZER, JOGÁGAK A MAGYAR JOGFEJLŐDÉSBEN 1.1. A MAGYAR JOG KIALAKULÁSA Az ősi jog A régi magyar történet megsemmisült tanúságtevője, a magyar őskrónika bizonyára híven beszámolt a magyarok szokásairól és jogáról. Minthogy azonban pusztulása okán nélkülözni vagyunk kénytelenek információit, az ősi jogról nagyon hézagos ismereteink vannak. Jobban mondva csupán töredékek, melyeket az analógia módszerével kerekíthetünk egésszé. A szórványos híradásokjobbára csupán a jog létét bizonyítják. Bölcs Leó 10. századi Taktiká -jában leírta a magyarok hadrendjét, háborús szokásait, s utalt arra, hogy hadjárat idején szigorú szabályok lépnek életbe, melyek alapja a félelem, hiszen fellebbvalóitól kemény és súlyos büntetéseket áll ki elkövetett vétkeikért. A császár megvetően szólt a magyarok megbízhatatlanságáról: szerinte semmibe se veszik az esküt, sem szerződéseket nem tartanak meg, sem ajándékokkal nem elégszenek meg, hanem mielőtt az adottakat elfogadnák, fondorlaton és szerződésszegésen törik a fejüket. Bíborban született Konstantin a birodalom kormányzásáról szólva megerősítette, hogy Árpádot a kazárok szokása és törvénye szerint tették fejedelemmé. Ugyanő számolt be arról is, hogy a gyula és a karcha bírói tisztséget láttak el (aminek alapján okkal feltételezhető, hogy törvénykezésükben létezőjogot alkalmaztak). Nyelvünknek a jogéletre utaló bolgár-török és kazár jövevényszavai (törvény, tanú, bilincs, bakó, orv stb.) ugyancsak szerény, de tényszerű bizonyítékai az ősi jog létezésének. Dzsajháni bokharai tudós 9. századi feljegyzései Ibn Ruszta és Gardízí átiratában maradtak fenn. E tudósítások tanúsítják, hogy a magyaroknál ez időben az adásvétel természetes s gyakori jelenség. A leánykérés, illetőleg a házasság pontosan kidolgozott rituáléjának leírása annak bizonyítéka, hogy a mindennapi élet szabályok keretei között zajlott. A házasság vételként jelenik meg ebben a szemelvényben, amelyben a későbbi házassági vagyonjogi intézmények előzményeit fedezhetjük fel. E szegényes ismeretanyagot a jogtörténet az őstörténet-kutatásban is használatos analógiával teljesíti ki. A honfoglalás kori vagy azt megelőző korok magyarjaival azonos fejlettségi fokon álló más népek intézményfejlődése, jogának alakulása alapján, az egyéb, ellenőrizhető és összevethető területeken megállapítható hasonlóságok nyomán tudományosan elfogadható a hiányzó információk pótlása, egyezések feltételezése. Az ősi jog fejlődésének első szakaszában az emberi csoportok a természeti kiszolgáltatottság állapotában éltek. A természettel (és a természet részeként felbukkanó rivális közösségekkel) folytatott lankadatlan küzdelem, az egymásrautaltság nyilvánvalósága megteremtette a csoportfenntartást megalapozó ösztönös szabályrendszert. A norma kialakulása és követése automatizmusként jelent meg, s hosszú időnek kellett eltelnie a tudatos megfogalmazásáig. A jog inkább csak öntudatlan gyakorlat, a törvény hogy a francia kifejezést használjuk»a levegőben van«(henry Sumner Maine). E természetes jogkövetés eredménye többek között a csoporttagok konfliktuskerülése és ha már előállott a konfliktus kezelése. Ez a processzus azonban csupán a vezetők és a mögöttük álló közvélemény nyomása alatti kompromisszumkeresés volt, s csak végső eszközként folyamodtak olyan megoldásokhoz, mint az alkalmazkodni nem kívánó, a közösség érdekeit feledő, kiegyezésképtelen vitapartner kiközösítése a csoportból. A természeti kiszolgáltatottság enyhülése és a magasabb politikai szerveződés nagyobb védettséget jelentő szerkezeti formáinak kialakulása a csoportkohézió elenyészésével járt együtt. Az öntudatlan szabálykövetést fölváltotta az egyre erősödő egyéni érdekeltség konfliktusteremtő hatása, a mind nehezebben elfogadtatható közérdek gyakori háttérbe szorulása. A politikai szerveződések megjelenése pedig egy újabb érdekeltségi kört kapcsolt a jogi szabályozáshoz: a politikai közérdeket. A szaporodó konfrontációk kezelésére már nem volt alkalmas a korábbi nemzetségi megoldás: a viszályokra egy újfajta kényszer intézményesítésével reagáltak a társadalom vezetői. A kívülről jövő kényszert belülről szervezettel váltották fel, az öntudatlan jogkövetést a jog 1

10 I. rész JOGFEJLŐDÉS ÉS JOGTÖRTÉNET Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Mezey Barna, Révész T. Mihály, Zlinszky János tudatos kikényszerítésével. A politikai hatalom megszervezte a maga apparátusát e célra. (Idézzük fel: a magyar törzsfők kíséretüket nem saját nemzetségükből, hanem másokéból, sőt gyakran idegenekből hozták létre nem ok nélkül.) Dacára azonban e tudatos szerveződésnek, a jog alkotása még sokáig nem realitás. A jog változatlanul képződött, a jogot megállapították, s annak legfőbb forrása a szokás, a kiérlelődött gyakorlat. A közösségtől függetlenedni vágyó politikai vezetés, a törzsi-nemzetségi arisztokrácia legfeljebb egyes szokások hangsúlyozásával, kiemelésével, következetesebb betartatásával kísérletezhetett, legfeljebb néhány új szokás bevezetését próbálhatta meg. (Ilyen volt a magyar társadalom számára a katonai demokrácia szellemében és a kalandozások sikere érdekében elfogadható szigorú hadi szabályok meghonosítása, s ezeken keresztül a közérdek megjelenítése.) A bírói pozíció állandósítása, tekintélyének emelkedése is e folyamatot tükrözte. Bizánci jog Amikor a magyarság késői csatlakozóként megérkezett a hellén kultúra, a római jog és a keresztény erkölcs hármas pillérén építkező európaikörnyezetbe, a keleti római birodalom mellett új létre szerveződött már a nyugati (római) birodalom is. Immáron nem görög-latin szembenállással, noha a hivatalos nyelvben e kettősség is megmaradt; valójában a görög-szláv kelet és a latin-germán nyugat ütközött már ekkor a Duna vidékén. A magyarság a két birodalom közti feszültséget felhasználva foglalta el a kettő határvidékén fekvő, vitás területet képező Kárpát-medencét. Szövetségese és ellenfele is volt mindkettőnek, kellő diplomáciai érzékkel közeledett mindkettőhöz. Mindkét oldalról befogadta a keresztény kultúrát, s ugyancsak mindkét oldalról elfogadott államszervezeti formákat. Amikor a törzsi nemzetségi nomád viszonyok között élő magyar társadalom a fejedelmi hatáskör kialakításánál szem előtt tartott egy fejlettebb modellt, az nem nyugati, hanem bizánci modell volt. Felismerhetően bizáncinak tűnik a magyar államszervezetben a választott fejedelem, majd uralkodó kijelölése. Maga a seniorátus rendje, a fejedelmi család legidősebb, illetve legalkalmasabb tagjának kiválasztása, bemutatása (pajzsra emelése), elfogadása a jelölés, választás, megerősítés. Ehhez járult a szakrális felkenés, mely a modell újszerűsége miatt válhatott szükségessé. Római-bizánci alapon nyugszik a tisztségviselők kiválasztása örökletes pozíciók helyett alkalmasság szerint. Római gondolat a szabadok hatalomban való részvétele, az Isten kegyelméből való és ezért csak neki felelős uralkodó gondolata helyett. A nyugati Dei Gratia (és az egyház akaratából) való felkenetés és a primogenitúra öröklési rendje helyett a magyar királyt az ország nagyjai (köztük egyháznagyok is) jelölték, s az ország szabad népe fogadta el. Az egyház e választottat kente fel. A magyar királyi méltóság bizánci jellege tükröződik abban az egyértelmű főségben is, amellyel a király magának tartotta fenn az egyháznagyok feletti felügyeletet. A korona iránti kötelező hűség elve is különbözik a nyugati hűbéri lánc szemléletétől, ami Magyarországon a 13. századi törekvések ellenére sem tudott meghonosodni. A viszony a vezető és vezetők, a vezetők és harcosok között nem a nyugat-európai feudális, sokkal inkább a tradicionális római, bizonyos fokig Bizáncban is tovább élő szemléletet mutatja. Minden olyan kísérlet, amely az Árpádok korára az országnagyok és a király közötti, valamint az ország nagyjai és a nemesek, katonák közötti hűbéri kapcsolatot szeretné kimutatni, sikertelen. Magyarországon nem volt feudalizmus, ha a feudalizmus alatt hűbériséget értünk. Az országnagyok pozíciója az általuk betöltött tisztséggel járt, és családjukban nem vált örökletessé. Így nem alakult ki előjogokkal rendelkező bárói rend, csupán az országos tisztségek rendje, ami a nyugati példával szemben ismét kifejezetten a bizánci mintának felelt meg. A szolgák rendjének kialakításában is hathatott a bizánci modell. Ami a más szolgálójával való viszony szankcionálását illeti, kézzelfogható párhuzam az istváni rendelkezéshez a Senatusconsultum Claudianum; a szolgák felszabadításának lehetősége végrendeleti úton ugyancsak (római jogi) bizánci hatást mutat. Az első század törvényeiben bizánci jellegű a házasságtörésben vétkes újraházasodásának tilalma, a vétlen új házasságának engedélyezése ugyancsak a keleti egyház gyakorlatát tükrözi. A papi házasság elfogadása megint csak keleti gyakorlatra utal. A középkori magyar jogból legalább három olyan tételt említhetünk, amelyek feltehetően bizánci közvetítéssel római eredetre utalnak. Ez az elbirtoklás szabályozása, valamint az örökjogban a quarta puellarum és az özvegyi haszonélvezet. Az elbirtoklás gyakorlatában a magyar középkorijog a nyugati (egyházi) jog helyett kifejezetten római jogi forrásra támaszkodik. Ezt is csak Bizánc felől jövő hatásnak köszönhettük, hiszen a nyugati rend az egyház álláspontját fogadta el a megkívánt jóhiszem vonatkozásában. Szintúgy római-bizánci hatás lehet a magyar jogban a leánynegyed intézménye a Quarta Falcidia nyomán, noha később alakult ki. Szent László törvényeiben értékmérőként szerepel a bizantinus, míg Szent Istvánnál többnyire még a hazai törzsi szokás szerinti marhavaluta a bírságok alapja. 2

11 I. rész JOGFEJLŐDÉS ÉS JOGTÖRTÉNET Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Mezey Barna, Révész T. Mihály, Zlinszky János Egyesek maguknak az Intelmeknek egyik előképét is Bizáncban keresik a nyugati királytükrök helyett, Basilius Macedo császár Leó fiához (a későbbi Bölcs Leóhoz) írt intelmeiben. Mindenesetre számolni kell azzal, hogy a században a bizánci jogi írásbeliség megelőzte a nyugatit. A görög klérus jelenléte az országban sokfelé bizonyított, hatása aligha vitatható. Az ősi jog átalakítása Az európai jog hatásának számbavétele Magyarországon ismerve a keresztény állam alakulásának történeti körülményeit és tudatában a régió történeti perifériaszerepének természetes igény. A keresztény állam felépítésében, az új politikai struktúra kialakításában, a patrimoniális hatalom jogi hátterének megteremtésében, az európai írásbeliség magyarországi meghonosításában oroszlánrészt magára vállaló egyház klerikus írástudói magától értetődően alkalmazták saját jogukat, saját jogi formuláikat s jogbéli tájékozottságukat. Ezzel összefüggésben felteendő kérdés: milyen hatással volt a magyar jogra a kánonjog, milyennel a római jog, a ius commune, s milyen jelentőségre jutott a germán jog. Kánonjog A kánonjog mely az egyházra mint látható szervezetre fennálló és az egyházban érvényesülő jogszabályok összessége (Rainer János), illetve a hívőknek az egyházzal szemben tanúsított magatartását és cselekedeteit meghatározó normák csoportja befolyása azon a Magyarországon, amely az európai kereszténység közösségébe frissen tért, s amelyet az áttérés útján az egyház vezérelt, megkérdőjelezhetetlen. Az egyház és a magyar állam szoros együttműködése, partneri viszonya békéssé tette az egyházszervezet és a világi apparátus, a világi jog és a kánonjog együttélését, nem alakultak ki feszültségek a találkozási pontokon. A kánonjog kevéssé agresszív mivolta ugyancsak a kapcsolat zökkenőmentességét biztosította. A kánonjog nem kívánta ugyanis befolyása alá vonni a teljes jogterületet. Ha valahol ellenkezéssel találkozott, s feltéve, hogy az nem esett néhány, az egyház számára kiemelten fontos területre, nem ragaszkodott saját kizárólagos megoldásához (példának okáért a közjegyzőség ügyében). A kánonjog sehol és soha nem jutott el odáig, mint a római jog, hogy a hazai jogot háttérbe szorította volna. Ellenkezőleg, az illető nemzet jogát mindig tiszteletben tartotta, mindenütt békésen megfért a hazai jogélettel, így a magyar területen is a kánonjog particularis fejlődését látjuk (Illés József). A kánonjog továbbá olyan területeken igényelt magának befolyást, ahol a világi hatalom kis engedménnyel lemondhatott jelenlétéről. A kánonjog nem tartott igényt többre, mint kiegészítő szerepre: a házasság, a család terrénumában, a személyeket illetően például a kor meghatározásában, a rokonság megjelölésében; az öröklési jog egyes vonatkozásainak meghatározásában; a büntetőjog terén az erkölccsel, tisztességgel kapcsolatos eljárásokban (hamisítás, hamis tanúzás stb.). Ezeken a területeken az országos jog részévé vált. Stabilitását az egyházi bíráskodás megszilárdulása is segítette. A magyar államalapítással egy időben kapott polgárjogot a még primitív egyházi bíráskodás, majd a 13. század utolsó évtizedeiben megtalálta tartós szervezeti kereteit a vikáriusok szentszékeiben. Az egyházjogot tehát félelmetes kényszereszközökkel (interdiktum, kiközösítés, világi kar) rendelkező bíróságok alkalmazták... míg a civiljog megismerése egy maroknyi tudós magánügye maradt. Ezért van az, hogy a Zsigmond óta sokszor igen erőteljesen egyházellenes lépések dacára sem vonták kétségbe elvileg a kánonjog érvényét... (Bónis György). Ez a szilárd bírósági fórumrendszer tette lehetővé, hogy amikor a magyar jogban föltűntek, majd előretörtek azok a világi jogismerők (a praktikusok), akik a hazai jog bástyáit igyekeztek védelmezni az európai joggal szemben, a kánonjog megtartotta szilárd pozícióját. Római jog A római jog magyarországi befolyását taglaló szerzők nem mulasztják el megemlíteni azt a különbséget, amely a római jogot befogadó nyugat-európai szituáció és a magyar helyzet között fennállt. A barbár népjogok és a római jog dualizmusa alapozta meg a római jog recepcióját. A germán fejedelmek engedékenysége tette lehetővé a római jog számára a barbár kor átvészelését. És amikor a gazdasági fejlődés mindinkább nyilvánvalóvá tette a primitív helyi jogok alkalmatlanságát, kezdetét vehette a római jog reneszánsza. A római jog mint létező, hatályos jog legyőzte a helyi jogokat, s ezzel a kontinens fő szabályozó tényezőjévé lépett elő. A fejlettebb, az erősebb diadalmaskodott a gyengébb, a kezdetlegesebb fölött. Ezzel szemben a Kárpátmedencében a honfoglaló magyarság nyomát sem lelte az egykori római jognak..a hódító magyarság jogának nem kellett megütköznie egy sokkal fejlettebb jogrendszerrel. Már itt kell keresnünk első nagy okát annak, hogy a római jog receptiója nálunk soha nem mehetett végbe úgy, mint nyugaton. Az itt talált nép joga nem kényszerítette a maga tökéletességével a magyarságot arra, hogy azt elfogadja. Ebben látjuk a receptió hiányának egyik okát (Illés József). A keresztény államalapításban közreműködő egyházjogászok a korabeli kánonjoggal a római jognak csupán pontatlan terminológiáját hozták magukkal. A szokásjog viszonylag 3

12 I. rész JOGFEJLŐDÉS ÉS JOGTÖRTÉNET Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Mezey Barna, Révész T. Mihály, Zlinszky János folytonos hatályosulása, mely az ősi jogból fejlesztette ki a középkori magyar jogot, a 15. századra (amikor napirendre került Magyarországon is a jog modernizációja a római jog segítségével) olyan szilárd országos jogrendszerré növekedett, amelynek falain megtört minden kísérlet. Minthogy a nemesi jog ez időre már egységessé vált, s megérett a kodifikálásra, a recepció e kiváltságos helyzet legalább részleges megszüntetését hozta volna magával. Ez pedig a nemességet (sőt a polgárságot is) egységesen szembeállította a modernizálás ügyével. Bónis György a jogtudó értelmiség gyakorlatban szerzett ismereteire helyezte a hangsúlyt. Szerinte az országban a jogi képzés sajátosságaiból következően hiányzott a római jogot ismerő, képviselő s azt a jogba integráló jogászok kategóriája. A római jogi képzettséggel bíró, egyetemet végzett doktorok arisztokratikusan elkülönült kasztja a diplomácia terepére húzódott vissza, átengedve a törvénykezés terepét a praktikusoknak. Ezek pedig bizonyos értelemben a kanonistákat is ellenfélnek tekintve, a saját jog szilárd védőfalának felépítését szervezték a római jog befogadása helyett. Ennek eredményeként a római jog és a kánonjog Mohács előtti hatását összefoglalóan jellemezve, először a római jog mindennemű recepciójának hiányát kell megfigyelnünk. nagy tekintélyt élvezett, de nem tekintették hatályos rendszernek (Bónis György). A három részre szakadt Magyarország korában erősödött a római jogi hatás. Ennek egyik nyilvánvaló csatornája az ekkorra már-már tömegessé váló egyetemjárás. Másik a közvetítő osztrák jog hatása. Valójában azonban a Hármaskönyv szokásjogot rögzítő szerepe erősebb volt e tendenciáknál. Hiába kísérelték meg a magyar humanisták: Honterus János, Baranyai Decsi János, Zsámboki János a 16. században a Corpus Iuris legalább részleges recepcióját, a Hármaskönyv által teremtett falat áttörni nem lehetett (Pólay Elemér). Emellett tényként kell számolnunk azzal is, hogy a magyar társadalom gazdasági fejletlensége, az árutermelés fejlődésének lassulása nem is igényelte igazán a kifinomult római jogi szabályozást. A magyar jog mindezeket tekintetbe véve sem lehetett teljesen mentes Európa jogától. Az egyetemet végzett szakemberek a formuláskönyvek lapjain, bírói ítéletek indoklásában alkalmazták tudásukat. A római jog megjelenése konstatálható a jogi szóhasználatban, a terminológiában, néha egy-egy tétel felbukkanásában is. Ezek azonban többnyire formális jelentőségűek (például használják Árpád-kori jogunkban a iudicium kifejezést az azonban az istenítéleteket jelenti; előfordul az edictum, de a statútum szinonimájaként stb.). Több alkalommal római jogi tételeketalkalmaztak elméleti alapvetéseknél, így például a Hármaskönyvben is. Ezek az alkalmazások azonban nem a római jog intézményesítését jelentették, hanem a hűbéri-rendi jogot igyekeztek indokolni, alátámasztani vele (a hatalomátruházás teóriájának kibontása, az uralkodó közjogi hatalmának megalapozása, organikus államtan stb.). Egyes római jogi fogalmak kifejtése (miként a jogos védelemé a Tripartitumban) hiába pontos, a bírói gyakorlat nemigen alkalmazta őket. (Az alkalmazás körülményeiről bővebbet a rendi magánjogról szóló fejezetben.) Ius commune Magyarország számára az európai ius commune elvileg jogforrás volt, abból bármely bíró szabadon meríthetett, és ezzel annak felhasznált szabályát magyar szokássá tehette. A ius commune terjedelme mindazonáltal lehetetlenné tette annak általános és teljes hazai megismerését, még inkább széles körű felhasználását. A ius commune és a hazai consuetudo municipalis közötti ellentét (vagy inkább szakadék) a 15. században egyre inkább tudatosult a magyar vezető rétegben, a bírói székben ülőkben. A két jog közül a hazai bizonytalan és megfoghatatlan volt, az európai pedig kezelhetetlen. Közelíteni kellett őket egymáshoz. Ennek első lépése lett volna a hazai különös szokásjog, a municipalis nostra consuetudo egyértelmű összefoglalása és törvényerejének megállapítása. Ez volt a célja Werbőczi megbízatásának a Tripartitum elkészítésére. A magyar rendektől a Hármaskönyv összegyűjtésére kiadott megbízáskor bizonnyal távol állott minden olyan aggodalom, hogy az európai jog átvétele, figyelembevétele országunk szuverenitását fenyegetné. Törekedtek viszont arra, hogy a kölcsönös kereskedelem elől lehetőleg elhárítsák az akadályokat, a jogi különállásból adódóakat is. Mire azonban a Hármaskönyv elkészült, a politikai helyzet döntően megváltozott. A három részre szakadt Magyarországon a nemzeti lét fenyegetettsége miatt a modernizáció, kereskedelmi fellendülés, jogi reform egyszerre másodrendű kérdéssé vagy elérhetetlen vágyálommá vált. A körülmények reális veszéllyé tették a magyar rendek előtt a Német-római Birodalomba történő beolvadást. A magyar rendeket az uralkodók felett álló ipso iure plenipotencia riasztotta (az imperátor eleve legislator volt a ius commune értelmében, nem csak in regno suo). A császár joga, a ius imperiale a római jog, az addig is elismert ius commune volt. Eddig a magyar bírói gyakorlat a ius communéből szabadon merített, annak írott tételeit a hazai törvény hazai érvényben módosíthatta. Most a ius imperiale elfogadása, úgy tűnt, e saját törvényhozó hatalom feladását, a császári főség mint jogforrás elismerését, ezzel a rendek hatalmi-politikai önállóságának feladását jelenthette. A respublica Christianába való beletartozás gondolatát a magyarok elfogadták, a császárság részévé azonban nem kívántak válni; egyik császárság részévé sem. Innét ered, hogy míg Werbőcziig minden aggály nélkül elismerték a ius commune forrásérvényét és értékét, addig a Quadripartitum szerzői 1555-ben már fontosnak tartották annak 4

13 I. rész JOGFEJLŐDÉS ÉS JOGTÖRTÉNET Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Mezey Barna, Révész T. Mihály, Zlinszky János hangsúlyozását, hogy a császári jog hazánkban nem érvényes, és ez az álláspont még hangsúlyosabbá vált a 16. század második felében, majd Kitonichnál is, míg a 17. században már kifejezetten közjogi-alkotmányos és politikai kérdéssé változott. Minthogy a törvényhozás a ius commune befogadását következetesen megtagadta, ezen az úton kevés európai hatás érvényesült jogfejlődésünkre. Elvileg lehetőség mutatkozott a gyakorlatba történő beszivárogtatásra, azonban a magyar jogfejlődés egyik meghatározó tényezője, hogy ti. hazánkban egészen a 17. század végéig nem volt jogi felsőoktatás, gátat vetett e lehetőségnek is. A peregrinatio keretében külhoni egyetemeken, olasz, német, németalföldi és francia jogi iskolákban képzett magyar jogtudó értelmiség hatását ugyan nem szabad lebecsülnünk, de túlzottan túlértékelnünk sem. A jogtudomány az ilyen recepciós tevékenységre nem érezte magát feljogosítva. A szakírók mindig hangsúlyozták, hogy recepcióra csak a bíró jogosult. Még 18. századi íróink is, ha kötelmi jogunk hiányait a ius commune tételeiből pótolták, óvatosan utaltak arra, hogy ilyen esetben a bíróé a döntés joga. A bíróságot nem feszélyezték hasonló aggályok: amikor szükségesnek mutatkozott, használták a ius commune elveit, igaz, nem idézték tételesen a pandektajogot. Általános elveket, régi szokást említettek, ha átvették a közös jog tételeit. Az ítéletekben folyt tehát a tacita recepció, az európai modern tételek csendes befogadása, még ha a tételeket a tartalom megőrzése mellett átfogalmazták is konyhalatinra. Germán jogok A germán jogok hatása Magyarországra egyenesen következik a germán állammodell felhasználásából a keresztény államalapítás során, a gazdasági és kulturális kapcsolatoknak a földrajzi fekvésből is következő nagy szerepéből, a német külpolitika közép-európai terjeszkedésének programjából, majd a Habsburg-ház magyarországi uralkodásából; a kodifikációs munkálatok kibontakozásakor pedig a hasonló társadalmi fejlettség, gazdasági szint megkövetelte analóg intézményrendszer miatt. Ne feledjük megemlíteni aperegrináció fő német célpontjait: a tanulni vágyó magyar protestáns diákok kedvelt tartózkodási helyei voltak a német fejedelemségek egyetemi városai. Az egyetemjárás inkább áttételes befolyásával szemben direkt hatást látott Hajnik Imre a magyar középkor perjogi konstrukciójának mintavételénél; de vitathatatlan a magyar városi polgárság és polgárjog német eredete is. A mohácsi vészt követő osztrák jogalkotás erőteljes hatása sem lebecsülendő tényező A JOG TÖRTÉNETÉNEK KORSZAKAI Feudális jog rendi jog Amikor a magyar társadalom a keresztény államiság korába lépett, a közösségek mindennapi életét a szokások, illetve a szokásjog szabályozták. A szokásjogban leginkább a konkrét problémákra adott egyedi válaszok domináltak, s ezekből a megoldásokból forrt össze az országos jog. A közérdekének kifejeződése a szabályozásra igényt tartó törvényi formában történt meg, amelyik azonban mint azt alább, a jogforrásoknál látni fogjuk hosszú évszázadokig képtelen volt sikerrel megbirkózni a consuetudóval. A törvény (s persze a törvényhozó) bizonytalankodásait fejezte ki a dekrétum tartós formakeresése is. A középkor vége felé jutott el az egyedi ítéleti köntöstől, a privilégiumjellegtől a sajátos érvényességi kellékekkel és formai jegyekkel rendelkező artikuláris megfogalmazásig. Törvények sora próbált legitimációt keresni a szokásban. Nem bízva önmaga erejében, mondta ki például az 1298:67. tc.: Továbbá, ha egy nemes birtokai vétkeiért vagy bírság címén a bíró és az ellenfél kezére jutottak, akkor ő vagy mások, akiket illet, azok kezéből az ország régtől megtartott szokása szerint megválthatják. A szokásjognak még a 16. századi jogtudós is törvényrontó erőt tulajdonított törvénypótló és törvénymagyarázó tulajdonságai mellett. A szokásjognak ez a jelentős szerepe alapvetően befolyásolta a jog egészét, s meghatározta az európai jog magyarországi hatásának terjedelmét és intenzitását is. Az 1848 előtti magyar jogban (természetesen az eltelt évszázadok fejlődéséből következő eltérésekkel) döntően meghatározó a szokásjog elsöprő fölénye a jog egyéb forrásaival szemben. Ebből következendően az egész jog jellemzője az esetlegesség: nem volt benne koncepció, hiányzott a következetesség. Bónis György szisztematikus áttekintése hatvankét jogelvet tartalmazott, melyek a középkori magyar jog teljes terrénumában érvényesülő tézisek voltak. Közöttük olyanok, mint a király az igazság védője, a király az egyesek jogállásának védője, az úriszéki hatóság, az egyházi földesurak joghatósága stb. A római joghoz viszonyítva bizony szegényes szabályok ezek, botladozó latinsággal megszerkesztve (Bónis György). Az esetlegesség egyik összetevője volt a partikularizmus. A jog igazodott a privilégiumok, a szabadságok köreinek 5

14 I. rész JOGFEJLŐDÉS ÉS JOGTÖRTÉNET Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Mezey Barna, Révész T. Mihály, Zlinszky János sokszínűségéhez. Más volt a jog a városban és más a vármegyében, más a kiváltságos kerületben és más az úriszék előtt. Az ország távolabbi vidékein is más lehetett a jog. Amiért egyik helyen büntettek, máshol nem vélték a jog körébe tartozónak. S mert nem volt egységesítő erő, nem volt koncepció, s mert széttöredezett volt a jogi szabályozás: mindennapi jelenség volt a szabályok konkurálása. A partikuláris jogok, a helyi és a központi jogalkotás, a jogképződés és a jogalkotói akarat, alkotott jog és szokásjog mindennapos összeütközései voltak a jogélet jellemzői. A jogbiztonság hiánya természetesen kisebb-nagyobb mértékben teret engedett az önkényeskedésnek is. A jog a szokásokban gyökerezik: a kezdeteknél a tradícióé és a szokásé a döntő szerep a jogszabályok terrénumának alakításában. Később a hangsúly mindinkább a bírói gyakorlat felé mozdult el, hogy a praxis azután a 16. századtól fokozatosan, de nem látványosan engedjen az alkotott jog nyomásának. A szokásjog ilyen döntő szerepe, annak nem elvi, hanembírói gyakorlatban alakuló jellege a jog tagolatlanságát eredményezte. Nem voltak jogágak, nem különültek el még embrionális formában sem a közjogi intézmények a magánjogiaktól; hosszú ideig a büntetőeszközök túlnyomó jelentősége jellemezte a jogéletet. Az ősi jog továbbélése és szokásjogi formákban történő beépülése a középkori jogrendszerbe a kezdeteknél magával hozta a büntetőjogiasság karakterisztikumát. Még ha kockázatos is kijelenteni, hogy a nemzetek gyermekkora mindig a zabolátlan erőszak korszaka írja Maine -, mégis meg kell állapítani, hogy a magánjogviszonylagos sivársága egy aprólékosan szabályozott, szinte mindenre kiterjedő büntetőjoggal állt szemben. Ez a helyzet megokolható egyfelől a barbár közösségekben természetes erőszak szokványosságával, másfelől a magánjogi jellegű kapcsolatok erős korlátozásával, amely nem engedte a magánjogi szabályozás kibontakozását. Az apai hatalomnak való alárendeltség minimálisra szorította a személyek jogának, a státusjognak a kifejtését. A tulajdonjogot és az öröklési jogot béklyóba verte a családon belüli mozgásokra korlátozott vagyonáramlás. Az eskük aprólékosan kidolgozott joga által pótoltatott a szerződések kategóriája. A büntető jellegű szabályok átfonták az egész jogrendet, azok egyben mint a magánjogi kapcsolatok keretei jelentek meg. Az összefonódás állapotára jellemző a bűnüldözés magánjogi jellege, a büntetőjognak magándelictumokra, magánüldözésre és magánvégrehajtásra épülő világa szemben a közbűncselekmények, a crimenek viszonylag szűk terrénumával. Jogágak kialakulása Fentiekből következik, hogy a jogágak elkülönülése a magyar jog históriájában meglehetősen kései. Maga a jogtudomány csak a századbanjelentkezett szisztematizáló, rendszerteremtő igényével, az egyetemi oktatás is csupán a 17. században vette kezdetét, s a praxis még később tartotta szükségesnek a szabályok magánjog és közjog szerinti szétválasztását,...e két jogterület szerves összefüggése a kapitalista termelőviszonyok győzelméig nem szakadt meg (Bónis György). A jogágazatiság s legalább a szűkebb értelemben vett közjog, a későbbi, német ihletésű államjog csírái ugyan már a században megfogalmazódtak a közhatalom körülírásában, a törvényhozó hatalom fogalmának pontosításában, de a közjog további rétegeinek leválása a századig váratott magára. (Gondoljunk a felvilágosult abszolutizmus közigazgatási reformjaira, s az ennek nyomán megszülető rendészetfogalomra és közigazgatási jogra, vagy a század fordulójának büntetőjogi kodifikációs kísérleteire.) A közjog és a magánjog szétválasztásának elméleti megokolása a római jogra nyúlik vissza. A magánjogot a közjoggal szemben rendszerint aszerint szokták elhatárolni, hogy a közjog a közérdekű, közületi viszonyok, a magánjog pedig a magánérdekű, magánéletviszonyok jogi rendje. Közjog A közjog tágabb értelemben azon jogszabályok összessége, amelyek az állami élet jogi rendjét megállapítják, az ország közéletét, a közviszonyokat szabályozzák. A közjog a közérdek biztosítására szolgál. A közjogokalanya az állam. A magánjog ezzel szemben az egyénből kiindulva annak érdekeit szolgálja, és ezért az egyéni akarat befolyásolja. Ajogosított jogát el is hagyhatja, másra átruházhatja, elidegenítheti. A közjog jellemző vonása, hogy általa tulajdonképpen a közakarat nyilatkozik meg, és mert az állam érdekében áll fenn, azért gyakorlása közkötelesség. Az egyén a közjogot az állam akaratából, mint annakjogát bírja, azért másra át nem ruházhatja, el nem idegenítheti. A közjog jellemző vonása továbbá, hogy keletkezésénél, alakulásánál, megszűnésénél egyedül az állami feladatok, illetőleg a közérdek az irányadó. Minden közjog az államtól, az állam akaratából ered. A középkor közjoga a közhatalom megosztottsága folytán általában magánjogilag kezeltetett, aminek folytán a közjogok gyakran magántulajdonba kerültek és ennek megfelelő elbánásban részesültek. Az uralkodás joga például a család joga lett, és az állam a családfő halála után, mint magánbirtok, a család tagjai között felosztás 6

15 I. rész JOGFEJLŐDÉS ÉS JOGTÖRTÉNET Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Mezey Barna, Révész T. Mihály, Zlinszky János alá került. Magánjogi címen vétel, zálog, öröklés, szerződés nagy fontosságú közjogokat lehetett szerezni. A magánjog pedig gyakran közjoggá vált, a föld birtokával a közigazgatás, az igazságszolgáltatás, sőt a katonai hatalom joga és a szolgálat kötelessége is kapcsolatba jutott. A jog fejlődésével a közjog köréből egyes részek mint önálló szakok (jogágakként) kiváltak és önállósultak. Ennek következtében a közjog a jogrendszer egyik törzse lett, amelynek több ága volt. Ilyen jogágak az államjog (alkotmányjog), a közigazgatási jog, a büntetőjog (beleértve a büntetőeljárást is, mint amelyben az állam büntető hatalma megállapíttatikés szabályoztatik), a peres eljárás (mintama szabályok összessége, melyeket az állam az egyesekjogainakvédelmére és érvényesítésére nyújt, és melyek szerint az állam bírói hatóságai eljárnak), valamint a pénzügyi jog. Magánjog A magánjog azon jogszabályok összessége, amelyek a magánjogi viszonyokat, azaz azon jogi kapcsolatokat rendezik, amelyekben a (természetes és jogi) személyek mint magánosok állnak egymással szemben. Így különböztetjük meg a magánjog tárgykörét a jogrendszer azon másik ágától, amelyben a személyeknek a közhatalomhoz való vonatkozásai foglaltatnak, egyfelől ezen közhatalomban való aktív részvétel vagy a közhatalom működésére való befolyás, másfelől a közhatalommal szemben fennálló kötelezettségek szempontjából, amelyek, mint közjogi viszonyok, a szélesebb értelemben vett közjog tárgyai. Maguk a közhatalmat gyakorló szervezetek mint jogi személyek szintén állhatnak magánjogi viszonyokban, amikor a magánosokkal olyan viszonylatokba jutnak, amelyekben nem mint a közhatalom szervei lépnek fel. A magánjogi viszonyok tárgyai az ember személyes és gazdasági életviszonyai. A személyes életviszonyok körébe tartozik egyfelől az egyes ember személyiségének mások behatásaival szemben való magánjogi védelme, másfelől a család egyes tagjainak egymáshoz való személyes viszonya. A magánjog körébe eső gazdasági életviszonyok az ún. magángazdaságot ölelik fel,vagyis az egyenjogú gazdasági alanyok gazdaságát, szemben az állami gazdálkodással. A magánjog három nagy egysége a személyek joga, a családjog és a vagyonjog. Természetesen további didaktikus felosztások is léteznek és léteztek a jogtudományban és a jogalkotásban. (Lásd erről a magánjogi fejezetet.) A magánjog rendszerébe bevont életviszonyok az ún. magánjogi jogvédelem szempontjából tartoztak a jogrendszer ezen ágába. A magánjog ugyanis az embernek embertársai iránti pozitív és negatív tartalmú kötelezettségeit ún. teljesítési kényszerrel valósítja meg. Polgári jogrendszer A magyar polgári átalakulás a jogrendszerben három lépésben zajlott le. A reformkor törvényhozása és a politikai mozgalmak tevékenységét betetőző áprilisi törvények jelentették a kezdetet. Ajogalkotó ebben a periódusban ( ) főként utat nyitott: jogintézményeket honosított meg (kereskedelmi társaságok, váltó, csőd stb.), alapelveket (törvény előtti egyenlőség, közteherviselés stb.) fogadtatott el. A szabadságharc leverését követően a neoabszolutizmus néven ismert polgári diktatúra (1849 és 1860 között) végrehajtotta a jog részleges modernizációját: az alkotmányos viszonyokat meg nem kérdőjelező jogrendezés a magánjog (például telekkönyv), büntetőjog (például szabadságvesztés-büntetés) modern alapintézményeit és eljárásait vezette be a magyar jogi praxisba, sőt elősegítette a jog által körvonalazott kapitalista vállalkozások tartalmi fejlődését is (hitelélet fejlesztése). Akiegyezéssel hatalomrajutott polgári liberális kormányzat kiteljesítette a folyamatot, s megteremtette a magyar polgárijogrendszert ( ). Az alkotmánytörténet tárgyalása során megismert alkotmányos modell kialakítása mellett (népképviselet, parlamentáris kormányzat, hatalmi ágak elválasztása, szabadságjogok biztosítása stb.) a törvényhozás létrehozta a legfontosabb polgári garanciákat biztosító jogszabályokat. A magánjog terén a magántulajdon szentségének elismertetését, a jogegyenlőséget, a szerződési szabadságot biztosító szabályozást; a büntetőjogban a nulla poena sine lege, a nullum crimen sine lege, a nulla poena sine crimine, a nebis in idem elvei törvényi keretbe foglaltattak, a perjogban a nyilvánosság, a szóbeliség, a bírói szabad mérlegelés princípiuma, a rendelkezési szabadság, illetőleg a védelemhez való jog, az ártatlanság vélelme érvényesült. A polgári jogrendszer alaptétele a jogbiztonság. A polgári átalakulások követelte garanciák, az emberi jogok tiszteletben tartása és a törvényesség csak biztonságos jogi keretek között érvényesülhetett. A biztonság feltétele volt az áttekinthetőség és a jog nyilvánossága. Nem véletlen, hogy a polgári kor törvényalkotói rendkívüli gonddal fordultak a jogforrási rendszer és a jogszabályok közzététele felé. Kialakult ajogszabályok hierarchiája, a hierarchiát szabályozó egységes elvekjelentek meg (különböző érvényességi feltételek; a különböző szinteken képzett jogszabályoknak tulajdonított különböző erők ; az alsóbb szintű norma ellentétes rendelkezésének tilalma a fentebb alkotottal szemben; a szokásjog és a bírói jog helyének relatíve pontos kijelölése a 7

16 I. rész JOGFEJLŐDÉS ÉS JOGTÖRTÉNET Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Mezey Barna, Révész T. Mihály, Zlinszky János jogrendszerben stb.). A jogrendezés jellegzetes velejárójavolt ajogágazatiság kibontakozása és az élénk kodifikációs tevékenység. A polgári jogrendszerben a jogágak pontos elhatárolódása nem csupán törekvés, de alapvető követelmény. A közjog és magánjog elhatárolását követően tovább tagolódott a jog, s lassan kialakult ma is ismert struktúrája. A kodifikáció sorra hozta létre a koherens, jogterületeket átfogóan szabályozó törvényeket (1875:37. tc. [kereskedelmi törvény], 1876:27. tc. [váltótörvény], 1877:20. tc. [gyámtörvény], 1881:17. tc. [ipartörvény], 1884:17. tc. [csekktörvény], 1890:2. tc. [védjegytörvény], 1894:31. tc. [házassági törvény] stb.) és a jogági normákat összefoglaló törvénykönyveket (1878:5. tc. [büntető törvénykönyv], 1896:33. tc. [a bűnvádi perrendtartás], az 1879:40. tc. [kihágási büntető törvénykönyv], az 1908:36. tc. [az ún. első büntetőnovella], 1911:1. tc. [a polgári perrendtartás]). Néhány jogterület kodifikációs törekvései nem realizálódtak, itt azonban a törvénytervezetek gyakoroltak nagy hatást a jogi praxisra (például a magánjog általános része 1871-ben, a polgári törvénykönyv első [1900] és második tervezete [1913]). A 20. századba lépve a magyar jogrendszer is módosulásra ítéltetett. A fokozódó állami beavatkozás, a gazdasági világválság, a munkásmozgalom nyomása alatt érlelődő szociális kompromisszumok, a forradalmi mozgalmak, az új jogi jelenségek és jogágak változásokat hoztak a jogi szabályozásban is. A kereskedelmi jogban például természetessé váltak a különféle monopóliumformák, a kartell, a szindikátus, a konzorcium, s az ezekkel általában együtt járó szabályozás (1923:5. tc. [a tisztességtelen versenyről szóló törvény], 1931:20. tc. [kartelltörvény]). Megjelentek a tömegszerződések (a blankettaszerződések), elsőként a közüzemi szerződések. A gazdasági válság megteremtette a válságjogot, mely magával hozta például a gazdaadós-védelmet, a gazdasági lehetetlenülés intézményét. Elterjedt a generális klauzulák használata. A háborús előkészületek természetessé tették az állam gazdasági beavatkozását (az árszabályozást, a közellátásügyi szabályozást, a használati szerződéseket stb.). A munkásság érdekvédelmének megszerveződése a munkaszerződések szabályozásához vezetett (1937:21. tc.). Megfogalmazódott a közszolgálat és magánalkalmazotti jogviszony közötti különbség, felbukkant a kollektív szerződés fogalma. A büntetőjog eleget tett a bolsevik kommün vezetői és résztvevői ellen megfogalmazott megtorló igényeknek (vö. 1921:3. tc. az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről), s igyekezett megfelelni a militarizálódás követelményeinek (1930:2. tc. [katonai büntető törvénykönyv], 1939:2. tc. [honvédelmitörvény], 1940:18. tc. [amagyar állam biztonságáról és nemzetközi érdekeit veszélyeztető egyes bűncselekmények büntetéséről] stb.). Az európai kriminológiai áramlatoknak megfelelően cikkelyezte be a magyar törvényhozás 1928:10. törvénycikként a második büntetőnovellát, melynek éle a megrögzött bűntettesek ellen fordult. A két világháború között a politikai és gazdasági kényszerűség okán amúgy is kényszerpályára terelt fejlődés előbb a világháborús részvételből adódó szükségszabályozásba, majd a háborút követő szovjet terjeszkedéssel kiépülő szovjet jog akadályaiba ütközött. A szovjet mintájú jogrendszer kiépítésében ( ) nagyjelentősége volt a lenini ideológia jogról alkotott vélekedésének. Egyfelől a marxi tanítást kiterjesztőleg értelmezve a szocializmus elméletében a jog mint átmeneti, kipusztulásra ítélt jelenség szerepelt, melynek fejlesztésén munkálkodni, jövőjén gondolkodni egyszerűen értelmetlen dolog. Másfelől a jogot provizórikus osztályharcos eszközszerepe alkalmassá tette a proletariátus ellenségeinek visszaszorítására, s kiválóan megfelelt a pártdiktatúra elképzeléseinek szolgálatára. Ajog alapvető feladatot kapott a társadalom totális irányításában. A jogszabály célja a politikai szférában megfogalmazott utasítások sajátos technikai jellegű közvetítése, miként V. I. Lenin mondta: ajog a politika eszköze. Jogként definiálták tehát az államilag tételezett és kikényszerített politikai akaratot. A jognak ez az alárendelt felfogása kiszolgáltatott helyzetbe hozta az egész jogrendszert. Konkrét politikai, taktikai, stratégiai megfontolások döntötték el a jog tartalmát ( minden ami célszerű, az törvényes is [J. V. Sztálin]). Az uralkodó elit még a saját maga alkotta jogszabályokhoz sem volt kötve, a hatalom gyakorlását a meglevő rendelkezések nem korlátozhatták. Ebből következendően a szovjet típusú jog, dacára a meghirdetett demokratikus elveknek, szocialista alkotmányozásnak és kodifikációs tendenciáknak, elsősorban utasítási, rendészeti technikává vált, melynek tengelyében az államigazgatási jellegű jogalkotás állott. A párt vezetői egyben az államigazgatás legfőbb tényleges irányítói is voltak. A pártbefolyás alatt álló jogalkotás, a politikai akarat feltétlen érvényesítése érdekében, az életviszonyok minden területére kiterjedő részletes, kazuisztikus szabályozásra törekedett a kevésbé ellenőrizhető szokásjog teljes kizárásával. A szocialista jogpolitika meghirdetett elveit, mint például a népképviseleti országgyűlés által alkotott törvények legmagasabb rangját és tekintélyét, megkérdőjelezték a törvényhozást minden területen helyettesíteni képes és hivatott, megbízható, szűk grémium, az Elnöki Tanács által (nemritkán a parlamenti ülések szünetében) meghozott törvényerejű rendeletek. A szocialista törvényesség legalapvetőbb kritériumait is figyelmen kívül hagyták a fedőjogszabályok, mikor is a társadalom széles rétegeit érintő, ám a politika megítélése szerint nyilvánosságra mégsem tartozó jogszabályokat egy másik, hivatalosan közzétett és életbe léptetett, érdektelen rendelet száma alatt bocsátották ki. (S akkor az ún. titkos jogszabályokról még nem is szóltunk.) Úgy is fogalmazhatunk: ajog kettészakadt. Volt egy megismerhető, közzétett, magas rangú szabályokban elvi megalapozást nyert és abban a szocialista jogeszmény követelményeit tételesen kifejező része, a közzétett jogszabályi anyag. És volt egy másik, az ünnepélyes deklaratív forma mögött a politika pillanatnyi érdekei és tetszése szerint módosulni és alkalmazkodni képes 8

17 I. rész JOGFEJLŐDÉS ÉS JOGTÖRTÉNET Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Mezey Barna, Révész T. Mihály, Zlinszky János hányada a jognak, azalsó szintű vagy mögöttes jogalkotás és a rugalmas praxis. A kettő közötti szakadék alkalmanként olyan széles volt, hogy a valóságos jog megismerése az írott és kihirdetett jogszabályokból egyszerűen lehetetlen volt A JOGFORRÁSOK Az egyes jogszabályok különböző tényezők érvényesülésének és összhatásának eredményeképpen keletkeznek. Ajogforrás a jogélet azon jelenségeit foglalja magában, amelyben a jogszabály léte, azaz valamely életviszony rendezettsége megtestesül. A jogforrás tehát a jogélet megnyilatkozása, azaz valamely életviszony felfogására, megítélésére vonatkozó meggyőződés külső megjelenési formája (Kolosváry Bálint). A jogforrás fogalma Maga a jogforrás kifejezés több oldalról közelíthető meg. Jogforrásként értelmezhető a) maga az állam mint minden jog forrása; b) minden olyan tény, amelyhez szubjektív jog szerzése fűződik; c) mindazon okiratok, amelyek a jogrend ismeretét közvetítik. A szó technikai értelmében jogforrások azok a hatalmi tényezők és erők, amelyekből az érvényben lévő jogtételek eredetüket és létüket nyerték. Ugyanakkor maga a keletkezés módja, valamint ajogtételek külső megnyilvánulását hordozó közegek is jogforrásnak minősülnek. Ajogi szakirodalom különbséget tesz anyagi és alaki jogforrások között. Anyagi jogforrások közé sorolja azon jogforrásokat, amelyek a jogot származtatják, létesítik. Alaki jogforrásnak tekinti azokat, amelyek a már keletkezett, fennálló jogszabályokat foglalják magukban. Anyagi jellegű jogforrások eszerint a szokás és a döntvény, alaki jellegű jogforrások a törvény, a rendelet, a statútum, a privilégium, valamint az évi Országbírói Értekezleten hozott Ideiglenes Törvénykezési Szabályok. Egy másik csoportosítás szerint beszélhetünk belső és külső jogforrásokról. Belső jogforrás az a hatalom, amely a jogot alkotja, jogalkotó képességgel rendelkezik (király, országgyűlés stb.). A külső jogforrás a jogszabály megjelenési formája, amelynek révén megismerhető az adott jogszabály. Ajogforrások lehetnek írottak vagy íratlanok. Írott jogforrásokhoz sorolhatók azon jogszabályok, amelyeket írásban megszövegeztek és szabályszerűen kihirdettek. Az íratlan jogforrások (szokásjog) létrejötte nincs meghatározott formákhoz kötve, azokban a jogalkotó akarata mintegy hallgatólagosan jut kifejezésre. Az írott és az íratlan jogforrások közti elhatárolás némiképp pontatlan, hiszen a szokásjog nagy hányadát is írásba foglalják és folyamatosan rögzítik. A jogforrások aszerint, hogy az ország egész területére vagy annak csak egy részére terjednek ki, lehetnek országosak vagy helyi (partikuláris) jellegűek. Vannak általános jogforrások, amelyek egy adott országban generális szabályként mindenkire kiterjedő hatállyal érvényesek, illetve különleges jogforrások, amelyek csak az adott országban élő állampolgárok egy csoportjára terjednek ki. Szokás, jogszokás és szokásjog Szokás valamely irányelvnek, szabálynak vagy cselekvési normának bizonyos helyen és időben az emberi társadalom bizonyos köre által való következetes gyakorlása, amely az alkalmazott norma helyességét felismerő közmeggyőződésen alapszik (Bölöny József). Ajogszokás a szokások sajátos, a jog határán fekvő csoportja. A jogszokás tulajdonképpen jogpótló szokás, amennyiben a mindennapi élet sürgős és feltétlen szabályozásra váró igényeit rendezi. Már több, mint szokás, mert következetes kikényszerítő erő áll mögötte, mely meghaladja az egyszerű közmeggyőződést; de még nem tekinthető szokásjognak, minthogy a közhatalmi kényszer hiányzik mögüle. A szokásjog egyetemes, valamennyi jogágra kiterjedő jogforrás, a jogalkotás spontán megnyilvánulási módja. Nem egy aktussal születik meg, hanem csak utólag, miután a hasonló esetekben ismétlődő aktusokban már megnyilatkozott, állapítható meg véglegesen (Tomcsányi Móric). Az 1790:10. tc. kimondta, hogy Magyarországot és társországait törvényei és szokásai szerint kell kormányozni és igazgatni. A szokások jelentőségére utal a bírói függetlenségről szóló 1869:4. tc. is, amely a bírót a törvények és törvényerejű szokások szerinti ítélethozatalra kötelezte. A szokásjogi szabályok kialakulása és továbbfejlődése szempontjából különbséget kell tenni az ún. népi eredetű szokásjog és a bírósági gyakorlat által kialakított szokásjog között. Népi eredetű szokásjogról akkor beszélünk, amikor egyes normák egy adott közösségen belül jöttek létre, és ott általános meggyőződéssé váltak, majd utóbb ezeket a bírói gyakorlat is elismerte, kötelezővé tette, és megsértőit szankciókkal sújtotta. A bírósági gyakorlat által kialakított szokásjog a felmerülő hasonló esetekben hozott azonos ítéletek révén alakult ki. (Hármaskönyv 9

18 I. rész JOGFEJLŐDÉS ÉS JOGTÖRTÉNET Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Mezey Barna, Révész T. Mihály, Zlinszky János II ) Ez a bírónak a jogrendszer hézagos vagy hiányos volta folytán szükségessé váló jogalkotó, illetve a meglévő jogszabályokat megreformáló, továbbfejlesztő tevékenysége. A középkori gondolkodás szerint ajog érvényességéhez elegendő volt, hogy az régi és jó legyen. Werbőczi a Hármaskönyvben taglalta a szokásjog érvényességi kellékeit: a) a szokás okszerű (rationalis) legyen, azaz a közjó elérését szolgálja, a köztudat szerint helyes és a jogérzetnek megfelelő legyen, b) kellő időn át (legalább 10 év) tartós legyen, c) ismétlődő, vagyis gyakran előforduló legyen. A Hármaskönyvben foglaltak alapján,a szokásnak háromféle ereje van; tudniillik magyarázó ereje, mivel ez a törvényeknek legjobb magyarázója; a mikor tehát a törvény kétes értelmű, a helyi szokáshoz kell folyamodnunk; és ha ez kellő fölvilágosítást nyújt, nem szabad eltérni attól az értelemtől, melyet a szokás neki tulajdonított. Másodszor, törvényrontó ereje van, mivel lerontja a törvényt, midőn azzal ellenkezésben áll. Harmadszor, törvénypótló ereje van, mivel pótolja a hiányzó törvényt. A kortársak szemében a szokásjog valódi értéke az volt, hogy mindenkire nézve kötelezőként jelent meg. A szokásjog rendkívüli jelentősége lemérhető azon is, hogy különböző formákban még a polgári kor jogrendszerében is fölbukkant. A Hármaskönyv egyes passzusai megérték a II. világháborút is. Persze a szokásjognak a középkorban ismert fajtája nem érvényesülhetett a garanciákat mindenekelőtt érvényesítő és szem előtt tartó polgári jogrendszerben. A bíróságok közigazgatási hatalommal egybefonódó jogteremtő ereje a polgári átalakulással megszűnt, a bírói gyakorlat jogalkotó képességét megkérdőjelezték, jogforrási erejét, ha nem is szüntették meg, de visszaszorították. A döntvény A polgári államban a döntvény vagy elvi jelentőségű határozat új jogelvek és jogszabályok alkotását nem szolgálhatta. A döntvények célja a jogegység megóvása a jogszolgáltatás terén. A döntvényalkotás tulajdonképpen a már meglévő jog nem hiteles magyarázata, megállapítása. A döntvény így nem rendelkezett általánosan kötelező erővel. Kizárólag a konkrét jogalkalmazás területén felmerült vitás kérdést dönthette el, követése csak a bíróságokra nézve volt kötelező. A döntvény által kifejezésre juttatott és irányított bírói gyakorlatot ajog részévé tehette a jogi közmeggyőződés azáltal, hogy szokásjogi erőre emelte. Az 1881:59. tc.-ben (perrendtartási novella), az 1890:25. tc.-ben, az 1891:17. tc.-ben (bírósági szervezeti törvények), valamint az 1896:26. tc.- ben (közigazgatási bíróságról szóló törvény) a kúriai és a közigazgatási bírósági döntvényekről és a királyi táblai elvi jelentőségű határozatokról szóló rendelkezések a jogegység biztosítását célozták. A Kúria jogegységi vagy teljes ülési határozatait valamennyi bíróságnak (1912:54. tc.), aközigazgatási bíróság által alkotott döntvényeket (1896:36. tc.) pedig az illető (általános közigazgatási vagy pénzügyi) osztály tanácsainak mindaddig szem előtt kellett tartaniuk, míg azokat a Kúria újabb döntvénye, illetve a közigazgatási bíróság újabb osztályülési megállapodása meg nem változtatta. AII. világháború után, a szovjet mintának megfelelően a jogalkotók és politikusok tagadták a bírói gyakorlat jogforrási erejét. Például a polgári törvénykönyvet életbe léptető törvényerejű rendelet 5. -a tilalmazta minden korábbi, a bírói gyakorlatban kialakult jogelv alkalmazását. Minthogy azonban a jogalkotás a legközvetlenebb módon a pártpolitika, az uralkodó elit akaratát testesítette meg, egyfelől nem engedhette meg a független bírói jogképzés elismerését, másfelől természetesen a hatalom bármelyik némileg is jelentősebb képviselője bármikor részletes instrukciókat adhatott a jogértelmezésre politikai csatornákon keresztül. Szokásjogi gyűjtemények A szokásjogot hasonlóan az európai gyakorlathoz különféle jogkönyvekben, szokásjogi gyűjteményekben összegezték. A században egyre sürgetőbbé vált az országos jog összefoglalása, mivel az igazságszolgáltatás menetét nagymértékben hátráltatta az a tény, hogy a bíró- ságok előtt a felek teljesen eltérő jogszabályokra hivatkoztak. II. Ulászló 1498:6. és 1500:10. törvényei e bonyolult helyzeten javítandó, a hivatkozott szokásjog összefoglalásáról rendelkeztek. Az ország jogainak, törvényeinek, bevett és elfogadott szokásainak, rendeleteinek összegyűjtésére II. Ulászlótól Werbőczi István kapott megbízást. Werbőczi munkája a törvényi jog és a közvetlen gyakorlaton alapuló szokásjog mellett felölelte a királyi kiváltságlevelekben, a megyei törvényszékek és országos bíróságok gyakorlatában megnyilvánuló joganyagot is. Az elkészült munkát 1514-ben terjesztette az országgyűlés elé Nemes Magyarország szokásjogának Hármaskönyve (Tripartitum opus iuris consuetudinarii inclyti regni Hungariae) címmel. Az országgyűlés elfogadta, a király aláírta, azonban pecséttel való ellátása és kihirdetése elmaradt. 10

19 I. rész JOGFEJLŐDÉS ÉS JOGTÖRTÉNET Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Mezey Barna, Révész T. Mihály, Zlinszky János Werbőczi 1517-ben tehát magánúton kinyomtatta munkáját, és szétküldte a megyéknek, ahol a bíróságok más jogszabálygyűjtemény hiányában alkalmazni kezdték. Így szokásjogi úton vált a magyar jog részévé. Első magyar, még csak kivonatos fordítását Weres Balázs készítette 1565-ben, a teljes fordítást 1571-ben adta ki Kolozsvárott Heltai Gáspár tól a Corpus Iuris Hungaricibe is bekerült. Mint a jogi életben a törvényeknél is fontosabb és gyakrabban használt jogforrás a törvénytár elején kapott helyet. Az Erdélyi Fejedelemségben több fejedelem felavatási esküjében a Hármaskönyvet megerősítette, és 1698-ban bekerült az erdélyi törvénygyűjteménybe, az Approbatae et Compilatae Constitutionesbe. Hármaskönyv A Hármaskönyv bevezetése és előbeszéde a jog forrásait, az igazság, a jog, a törvény, a szokás, a kiváltság, a statútum meghatározását, a jó bíró tulajdonságait, valamint az igazságos ítélet feltételeit taglalja. Az I. rész az országos nemesi jogot öleli fel. Ennek talán legfontosabb címe a primae nonus (primae Partisnonus Titulus, azaz első rész kilencedik cím), amely a nemesi kiváltságokat írja le. AII. rész a peres eljárásra, a III. rész pedig a partikuláris jogokra (Horvát-Szlavón-Dalmátország, Erdély, városi polgárság, jobbágyok) vonatkozó szabályokat fogja át. (A Hármaskönyv elemzését lásd alább.) Négyeskönyv I. Ferdinánd a Hármaskönyv átdolgozására bizottságot állított fel (1550:10. és 11. tc.). A bizottság vezetői Gregoriánczi Pál zágrábi és Újlaki Ferenc győri püspök, helytartó, tagjai pedig az akkori személynök, az országbíró-helyettes és a királyi jogügyigazgató mellett Bodenarius Márton jogtudós volt. A Négyeskönyv (Quadripartitum opus iuris consuetudinarii regni Hungariae) 1553-ra készült el, ám mivel az uralkodó német tanácsosai azt három, a magyar alkotmánnyal ellentétes résszel akarták kiegészíteni amelyeket a bizottság tagjai nem fogadtak el -, a király félretette a javaslatot. A Négyeskönyvet ugyan szokásjogi úton sem ismerték el, ám a bíróságok alkalmazták ban tudományos használatra kinyomtatták Zágrábban. Planum Tabulare Mária Terézia november 14-én kelt leirata értelmében a Királyi Kúria bíráiból kirendelt bizottság összegyűjtötte a Kúriának újjászervezésétől (1723) kezdve hozott elvi jelentőségű döntéseit (Planum Tabulare). Ezt a döntvénygyűjteményt a Kúria teljes ülése felülvizsgálta, Mária Terézia pedig királyi rendelettel megerősítette, és alkalmazását kötelezővé tette a bíróságok számára. A döntvénygyűjtemény kúriai felülvizsgálata és királyi megerősítése csak hitelesítés erejével bírt, tanúsította, hogy a bizottság csakugyan a bírói gyakorlat által túlnyomó részben már korábban elfogadott és alkalmazott kúriai döntvényeket foglalta össze. A Planum Tabulare tekintettel a büntetőjogra vonatkozó szabályozásra és a jogorvoslati formákra főleg magánjogi és perjogi szabályokat tartalmazott. Ideiglenes Törvénykezési Szabályok Az 1860/61-es alkotmányos változások megadták a lehetőséget arra, hogy a magyar jog 1849 után ismét visszatérjen a bírói gyakorlatba. A neoabszolutizmus rendszerét elutasító magyar politikusok és jogászok egyetértettek abban, hogy a diktatúra idején hatályba léptetett osztrákjogot ki kell törölni a magyar jogrendszerből. Minthogy törvényi rendezésre sem idő, sem alkotmányos feltétel ez idő tájt nem volt, a lehető legegyszerűbb megoldást választották: a neoabszolutizmus előtti, sőt a politikai érzékenységet reálisan mérlegelve, az áprilisi törvényeket megelőző joghoz tértek vissza. Az 1861-ben gróf Apponyi György országbíró elnökletével és a Hétszemélyes Tábla bíráinak és neves jogtudósoknak a részvételével ülésező Országbírói Értekezletnek a feladata az volt, hogy megvizsgálja, mennyiben alkalmazhatók az 1848 előtti magánjogi, büntetőjogi és perjogi szabályok, illetve ezek milyen kiegészítésekre szorulnak. Az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok nem emelkedhettek törvényerőre, hiszen az Országbírói Értekezlet nem rendelkezett törvényalkotó funkcióval, s a csonka országgyűlés törvényjavaslatként nem fogadta el azt. Mivel a király nem volt megkoronázva, az Ideiglenes Törvénykezési Szabályokat nem szentesíthette. A Kúria döntése folytán azonban az alkotmányos törvényhozás eltérő rendelkezéséig e joganyagot alapul véve jártak el a hatóságok a törvényes eljárások során. A jog igazolása: oklevél A középkor jogi ügylete akkor tarthatott igényt általános elismerésre, ha a felek, illetőleg az eljárásban részt vevő egyéb személyek legitimálták azt. A törvényes elismerés formája a jogügyletről kibocsátott hiteles írás. A hiteles iratot pontosan meghatározott formák szerint kellett kiállítani. Az ilyen, jogi természetű tanúsítást 11

20 I. rész JOGFEJLŐDÉS ÉS JOGTÖRTÉNET Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Mezey Barna, Révész T. Mihály, Zlinszky János tartalmazó okirat az oklevél. Az oklevél lehetett akár több példányban is elkészített eredeti, amelyről hiteles másolat készülhetett (a hitelességet közhitelű személy vagy intézmény tanúsította). Az oklevél hitelességét a pecsét bizonyította. Az ünnepélyes oklevelet függőpecséttel látták el (ezek fémpecsétes változatai a bullák), a zárt okleveleket összehajtogatták, s úgy pecsételték meg. A közhitelességgel bíró intézményeknek különféle pecsétjei voltak (nagypecsét, kispecsét, titkospecsét, gyűrűs pecsét). Az oklevél számos, kötelezően betartandó formális írásbeli aktus egymásutánja. Bevezetésében szerepelt többnyire a fohász, az érintett kibocsátó neve és címei, a címzett megjelölése és üdvözlés. Ezt követően az oklevél érdemi része következett, mely tartalmazta az oklevél kibocsátásának tényét, a jogi ügylet előzményeit és okát, a rendelkező részt (a jogi ügylet meghatározását, ingatlan esetén annak részletes leírását), továbbá az érdemi rész záróformuláit, melyek részben szankció kilátásba helyezésével hívtak fel az oklevél tartalmi elemeinek betartására, illetőleg megerősítést tartalmaztak. Az oklevél végén következtek az aláírások és a keltezés (az aláírások között szerepelt az oklevél kibocsátója, tanúk, hivatalos személyzet [az oklevél kiállításában alkalmazottak]; a két dátum pedig részben az oklevél által tanúsított jogügylet megtörténtének időpontját, részben pedig az oklevél-kibocsátás időpontját határozta meg). A törvény A törvény a feudalizmustól kezdődően szinte mindig a legfontosabb jogforrás volt. A törvény az állami akarat legmagasabb rendű megnyilvánulása. Reputációját kezdetben az adta, hogy a király legjelentősebb akaratnyilvánításának számított, utóbb pedig a rendi dualizmust érvényre juttató országos képviseleti szerv legfontosabb döntésévé vált. A polgári korszakban vitathatatlanul a legmegingathatatlanabb tekintélyű normává lett. Megállapodott fogalma szerint olyan egyetemes és általános jogforrás, amely a jogélet bármely viszonyára vonatkozhat és az ország valamennyi állampolgárára kiterjed. Királyi törvények (decretumok) Az Árpád-házi királyok idején a törvények a szokásjog mellett kisegítő jellegű jogforrások voltak. Ezt támasztotta alá az a jogelv, miszerint a törvény csupán az azt kiadó király életében bírt kötelező erővel. Ha az utód elismerte a korábbi törvényhozás rendelkezéseit, azt szokás szerint ismételten megerősítette. Első királyaink uralkodása idején a legfőbb törvényalkotó az uralkodó volt, aki a törvényhozási munkálatokba a királyi tanács tagjait és az országos, majd rendi gyűléseken részt vevőket is bevonta (1298:23. tc.). Az országos gyülekezetek még nem voltak törvényalkotó gyűlések, törvényhozás céljával összehívott országgyűlések a 13. század végétől fordultak elő. A törvények ekkor elsősorban büntetőjogi, valamint az ítélkezésre vonatkozó rendelkezéseket tartalmaztak. Az egy alkalommal hozott törvényeket az uralkodó dekrétumba foglalta, és pecsétjével ellátva bocsátotta ki. Az uralkodó által hozott jogszabályok kötelező erejüket magából a királyi hatalomból merítették. I. István törvényei két könyvbe foglalva biztosították a királyság lakóinak személyes szabadságát, rendelkeztekvagyonukról, az egyéni földtulajdonról, a lakhely sérthetetlenségéről, védelmezték az özvegyeket, árvákat és a hűtlenül elhagyott nőket. A törvények szóltak a királyság gazdasági alapjairól, rendezték annak hadseregét, megalapozták az állam- és az egyházszervezet kiépítését, valamint szigorú büntetéssel léptek fel a király ellen hűtlenséget elkövetőkkel szemben. (Hosszú ideig az Imre herceghez intézett Intelmek -et vélték a Corpus Iuris Hungarici alapján az első dekrétumnak.) László és Kálmán törvényeiben túlnyomórészt perjogi és büntetőjogi rendelkezések szerepeltek. László törvényeinek elsőként számon tartott könyve az évi szabolcsi zsinat határozatait tartalmazza. A második és a harmadik (időben első s feltehetően még László uralkodása előtt keletkezett) könyv a különböző vétségekre vonatkozó büntetéseket és eljárásokat foglalta össze. Kálmán törvényeinek első könyve az 1096-ban tartott országgyűlés határozatait tartalmazta, második könyve pedig a zsidóknak adott privilégiumokat, valamint az uralkodása alatt tartott zsinati határozatokat ölelte fel. I. András uralkodása idején megváltozott a törvényhozás iránya és tartalma. Az évi Aranybulla és az annak alapján kibocsátott dekrétumok főleg közjogi (alkotmányos) szabályozást tartalmaztak. E dekrétumokban magánjogi szabályok és magánjogi intézmények annyiban kaptak helyet, amennyiben azok a nemesek közjogi állását vagy a nemesi szabadságot érintették. Az Aranybulla hiányosságait II. András 1231-ben kiadott dekrétuma igyekezett orvosolni. IV. Béla 1267-es törvénykönyve egyrészt megújította az Aranybulla legfontosabb rendelkezéseit, másrészt tartalmazott új szabályokat is (írásbeliség megszüntetése a nemesek ügyeiben, a csatában elhalt nemes birtoka 12

21 I. rész JOGFEJLŐDÉS ÉS JOGTÖRTÉNET Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Mezey Barna, Révész T. Mihály, Zlinszky János fiú utód hiányában maradjon a nemzetségnél). A13. századi dekrétumok külső formájukat tekintve privilégiumok, szabadságlevelek voltak, amelyeket a többi privilégiumtól tartalmuk különböztetett meg csupán. 13. századi törvényeink közül említésre méltóak III. Andrásnak az 1290-ben és 1298-ban a királyi tanáccsal, illetve az országgyűléssel együtt hozott törvényei. Az Anjouk, főként Károly Róbert idejében a király törvényhozó hatalma érvényesült elsődlegesen, olyannyira, hogy sokszor az országgyűlés mellőzésével, pusztán a nagyobb királyi tanácsra támaszkodva zajlott a törvényalkotás. Károly Róbert önkényesen gyakorolt királyi hatalmával szemben az évi kalocsai zsinaton fel is lépett a főpapság. A királyt egyházi átokkal fenyegetve szólították fel az országgyűlés összehívására. Nagy Lajos 1351-ben az Aranybullát a 4. cikk kivételével megerősítette, és új rendelkezéseket is csatolt hozzá. Az országgyűlés befolyása e törvényhozásra rendkívül csekély lehetett, hiszen a dekrétum bevezetésében kimondta, hogy az uralkodó anyja akaratából és báróinak tanácsára hozta, és a törvényalkotói jogot, valamint a törvény megváltoztatásának és hatályon kívül helyezésének jogát is magának tartotta fenn. E törvény szilárdította meg az ősiség jogintézményét, vezette be a kilencedet, és deklarálta a köznemesség jogi elismeréseként az egy- és ugyanazon nemesi szabadságot. Országgyűlési törvények (statútumok) Zsigmond a szokásjog háttérbe szorításával egyre inkább a törvények fontosságát kívánta hangsúlyozni. Zsigmond halála után az országgyűlés a törvényhozás állandó és egyenrangú résztvevőjévé vált. A századtól kezdve Magyarországon a törvényeket a nemzet és a koronás király együttesen alkották. Törvénynek azt tekintették, amit a törvényesen egybehívott és egybegyűlt országgyűlés elfogadott és a törvényesen megkoronázott király szentesített (aláírt, pecsétjével ellátott és kihirdetett). Ezt fogalmazta meg az 1790/91:12. tc., amelyben Elismeri Ő felsége, miszerint Magyarországon és a hozzátartozó részekben a törvények alkotásának, magyarázásának és megszüntetésénekjoga a törvényesen megkoronázott király és az országgyűlésre összesereglő karok és rendek közös joga, s országgyűlésen kívül nem gyakorolható. A középkori törvényhozásnak nem az volt a feladata, hogy jogot alkosson, hanem hogy pillanatnyi jogszükségletet orvosoljon. Ehhez képest Werbőczi Hármaskönyve szerint a törvények alkotásának már elengedhetetlen eleme a nép és a király egyetértő akaratelhatározása. A Hármaskönyv a törvények alkotásának két módját vázolta fel: 1. a király összehívja a népet, és megkérdezi előterjesztett javaslatáról, vagy 2. maga a nép terjeszt a király elé jóváhagyásra a közjó szempontjából hasznosnak tartott határozatokat, amelyek a király általi elfogadással törvényekké válnak. A kezdeményezési jog tehát mind a királyt, mind az országgyűlést megillette. Az 1635:18. tc. megerősítette a Hármaskönyvben foglaltakat, minthogy a törvények és statútumok alkotásának hatalma és szabadsága a királyt és az országot illeti, és egyéb határozatok, melyeket némelyek magánúton hoztak, egy országlakót sem kötelezhetnek. Nemcsak a törvényhozás történt a király és az országgyűlés együttes elhatározásából, hanem annak módosítása és hatályon kívül helyezése is, hiszen a törvények a királyra nézve is kötelező erővel bírnak től szokássá vált, hogy a király a törvények záradékában megígérte, a törvényt megtartja és másokkal is megtartatja: Ígérvén és biztosítván a karokat és rendeket királyi szavunkkal, hogy az összes előrebocsátottakat [azaz a beiktatott törvénycikkeket] mind mi magunk megtartjuk, mind más, bármely rangú s állapotú hű alattvalóinkkal megtartatjuk, a miképp e hitlevelünk erejével, elfogadjuk, helyeseljük, megerősítjük és megígérjük. (1715:3. tc.) A Habsburg-korszakban az országgyűlés és a király együttesen alkottak törvényeket. A17. század folyamán törvénybe foglalták a rendi felkelésekkel elért békekötési okmányokat, majd a 18. századtól kezdődően az adókivetéssel, az újoncmegajánlással, a királyválasztással, a királykoronázással, a hitlevél kiadásával, valamint az ország határainak megállapításával bővült a törvényhozási tárgyak köre. Az áprilisi törvények 1848 tavaszán az utolsó rendi országgyűlés a feudális jogintézményeket megszüntető, polgári korszak szervezetének és működésének alapjait megteremtő és az egyes szabadságjogokat biztosító törvényeket alkotott. Az áprilisi törvények átfogó szabályozása a következő területeket ölelte fel: a független felelős magyar minisztérium felállításáról (1848:3. tc.), az országgyűlés évenkénti tartásáról (1848:4. tc.), a népképviseletről (1848:5. tc.), a Partium visszacsatolásáról (1848:6. tc.), a Magyarország és Erdély uniójáról (1848:7. tc.), a közteherviselésről (1848:8. tc.), azúrbéri szolgáltatások megszüntetéséről (1848:9. tc.), a legelők elkülönítéséről és a faizásról (1848:10. tc.), az úriszék eltörléséről (1848:11. tc.), a papi tized megszüntetéséről (1848:13. tc.), az ősiség eltörléséről (1848:15. tc.), a megyei hatóság ideiglenes gyakorlásáról (1848:16. tc.), a megyei 13

22 I. rész JOGFEJLŐDÉS ÉS JOGTÖRTÉNET Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Mezey Barna, Révész T. Mihály, Zlinszky János választásokról (1848:17. tc.), a sajtószabadságról (1848:18. tc.), a tanszabadságról (1848:19. tc.), a vallásszabadságról (1848:20. tc.), a nemzeti őrseregről (1848:22. tc.), a szabad királyi városokról (1848:23. tc.), a községi választásokról (1848:24. tc.) szóló törvények. Az 1848-ban tartott erdélyi országgyűlés hasonló törvényeket hozott előtt törvényt kezdeményezhetett a király, 1848 után pedig a proponálás oly módon illette a királyt, hogy e jogát a minisztérium, illetve egyes miniszterek által gyakorolta. A népképviselet szellemében az országgyűlési képviselők is hozzájutottak e jogosítványhoz at követően a benyújtott törvényjavaslatok elintézéséről és megvitatásáról az illető törvényhozó testület házszabályai rendelkeztek. A törvényjavaslat tárgyalását nem közvetlenül a ház plénuma előtt kezdték, azt osztályülési vagy bizottsági vitának kellett megelőznie. Először arról döntöttek, hogy mely törvényjavaslatot bocsátják tárgyalásra és melyet nem. A törvényhozás menete a polgári államban is követte az 1608 után kialakult eljárást. A törvényjavaslatokat a képviselőház és a főrendiház is módosíthatta, megváltoztathatta, elvethette. A képviselőház az elfogadott törvényjavaslatot üzenet formájában továbbította a főrendiházhoz. Ha a főrendiház módosította vagy elvetette a hozzáküldött törvényjavaslatot, szintén üzenettel értesítette a képviselőházat, amely a főrendiház által módosított vagy elvetett javaslatot újra tárgyalta, s a javaslatot ismét átküldte a főrendiháznak. Az üzenetváltás először küldöttség útján, majd az illető ház jegyzőjének a másik ház nyílt ülésén való megjelenésével történt. A polgári törvényhozás A polgári kor törvényei a törvényesség és a törvényi szabályozás garanciális elsőségének elve alapján a társadalmi élet majd valamennyi területét átfogták. Az alkotmányos élet, majd a büntetőjog, perjogok és a magánjog keretébe vágó jogi szabályozás előbb-utóbb szinte minden jogágban kódex vagy legalábbis kódextervezet formájáig jutott. (Ezekről részletesen a vonatkozó jogágak taglalásánál lesz szó.) A szovjet típusú jog magyarországi meghonosításánál a törvény szerepét orosz mintára jelentősen lecsökkentették. Az országgyűlés évente kétszer ülésezett néhány napig, s tevékenysége egy-két törvény megalkotására korlátozódott. A törvény tartalmilag veszítette el a jogforrási hierarchiában korábban betöltött vezető szerepét (formailag a polgári jogrendből kölcsönzött felfogás megmaradt mint a munkás-paraszt szövetséget kifejező népképviselet legmagasabb rendű aktusára történő hivatkozás). A törvények érvényességi köre leszűkült, szabályozásuk keret jellegűvé vált. Végrehajtási jogszabályok hiányában nélkülözték a konkrétságot, nehezen voltak alkalmazhatóak. Így a törvények általános közhelyeit nagyszámú alsóbb szintű jogszabály racionalizálta. Gyakorlattá lett a többszintű jogi szabályozás. Nem határozták meg, hogy egyes viszonyokat és területeket milyen rangú jogforrásoknak kell szabályozniuk, így egyre nagyobb arányú lett a rendeleti vagy az annál is alacsonyabb szintű jogalkotás, ami értelemszerűen a törvények leértékelődéséhez vezetett. A törvények kihirdetése és közzététele A törvény elengedhetetlen érvényességi kelléke volt annak kihirdetése. A törvények kihirdetésének módját kezdetben semmiféle írott jogforrás nem szabályozta. A feudalizmus idején a szokásjogi gyakorlatot követve a királyi szentesítés után a törvényt alkotó országgyűlés kebelén belül felolvasással hirdették ki a törvényeket. Az 1848:4. tc. kimondta, hogy az uralkodó az országgyűlés ülésein a törvényeket külön-külön szentesítse, valamint lehetőséget adott azok külön-külön való kihirdetésére is ig az általános gyakorlat az volt, hogy az országgyűlésen hozott törvényeket együttesen terjesztették a király elé, ezután az évi szabályozás szerint jártak el. Az 1920:1. és 17. tc.-ek értelmében Magyarország kormányzója a királyi szentesítési jog gyakorlása nélkül kihirdetési záradékkal látta el. A nyomtatott szaksajtó elterjedése óta általános elvárás a jogalkotóval szemben, hogy a jogszabályt (lehetőleg valamennyit, de a törvényt mindenképpen) egységesen, mindenki számára hozzáférhető módon közzétegye. A korai gyakorlatot, mely a jogszabály-közzétételt befejezettnek tekintette a törvényhatóságoknak történő megküldéssel (melyek azután helyben szokásos módon szervezték meg a publikálást), már 1848-ban felváltotta, illetve kiegészítette a központi hivatalos jogszabály-közzététel. A debreceni ülésszak alkotta törvényeket a többi egyéb jogszabály kíséretében a hivatalos lapban, a Közlöny -ben tették publikussá. A lakosság jobb tájékoztatása végett ez idő tájt falragaszokon is olvashatók voltak a népképviseleti országgyűlés törvényei. A szabadságharcot követő diktatúra idején a törvényeket az egész birodalomban kibocsátott Reichsgesetzblatt - ban, ennek magyar nyelvű megfelelőjében Az ausztriai birodalmat érintő közönséges birodalmi törvény- és kormánylap -ban, s 1849 és 1860 között a Landesregierungsblatt -ban is közzétették. Félhivatalos lapként 14

23 I. rész JOGFEJLŐDÉS ÉS JOGTÖRTÉNET Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Mezey Barna, Révész T. Mihály, Zlinszky János közölte a törvények szövegét a Magyar Hírlap is, majd 1860-tól a Sürgöny vette át a Magyarországra vonatkozó jogszabályok közzétételét ben a Sürgöny -t fölváltotta a Budapesti Közlöny, mely a polgári éra hivatalos közlönye lett ben a Budapesti Közlöny melléklettel egészült ki. Ettől kezdve az Országos Törvénytár -ban is hozzáférhetőek voltak a hiteles törvényszövegek. (Nem hivatalos kiadása volt a törvényeknek a Corpus Juris Hungarici 1896-tól folyamatosan megjelenő ún. millenniumi kiadása). A II. világháborút követően a jogszabályokat, így a törvényeket is elsősorban a Magyar Közlöny -ben tették közzé. A Magyar Törvénytár -tfölváltotta a Törvények és rendeletek hivatalos gyűjteménye, majd kiegészítette ezt az Igazságügyi Minisztérium közreműködésével készített Hatályos jogszabályok gyűjteménye. Ugyan a szocialista alkotmányjog leszögezte: A jogforrások kihirdetését [közlését] érvényességi kellékké teszi a logikai követelmény: csak annak engedelmeskedhetünk, amiről tudjuk, mit parancsol, tilt vagy enged meg, vagyis érvényességi kellékként fogalmazta meg a hiteles szöveg nyilvánosságra hozatalát, a szovjet típusú jogrendszerben, mint fentebb már említettük, ezen elv sorozatos sérelmet szenvedett, részben az ún. fedőjogszabályok révén, részben pedig a ki sem hirdetett ún. bizalmas jogszabályok miatt. A törvényeknek egyébként számos magánkiadása ismert. Miként a magyar törvények Grill-féle kiadása, a Térfy igazságügyi zsebtörvénytár, a Jogi zsebkönyvek gyűjteménye, később a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó kis szürke sorozata, s számtalan speciális tárgyú válogatás. Ezek a kiadások azonban nem voltak hiteles hivatkozásban használhatók. Törvénygyűjtemények Approbáták, Compiláták Az általános jogrendezés követelménye hívta életre a különféle törvénygyűjteményeket. A törvénygyűjtemény a kibocsátott dekrétumoknak és articulusoknak időrendbe sorolása. A törvénygyűjtemény egyetlen célja a jogszabályok közzététele: nem lép fel sem szerkezeti, sem tartalmi egyeztetési és rendezési igényekkel. Az egymást követő törvények szöveges egybevetése, az ellentmondások kiszűrése, a jogterületre vonatkozó joganyag tematikus összefoglalása nem a gyűjteményszerkesztő feladata, azt a jogalkalmazóra hagyja. A törvénygyűjteményhez képest továbblépést jelentettek a rendezés irányában a hazánkban az erdélyi jogalkotásban felbukkanó kompilációs munkák. Az Approbáták vagy a Compiláták szerkesztői (ezekről bővebben lásd alább) meghaladva az időrendbe állítás módszerét, már bizonyos tartalmi selejtezést is végrehajtottak: a nyilvánvaló ellentmondásokat, a tudván tudottan nem érvényesülő rendelkezéseket kiiktatták a törvénygyűjteményből; a szabályokat igyekeztek rendszer szerint sorakoztatni egymás mögé. Ezzel együtt sem az Approbáták, sem a Compiláták szerkesztői munkái során nem alkottak újat, nem hoztak eredetit a jogba. A törvénygyűjteményekkel és a kompilációkkal szemben a jogrendezés igazi eszközei a jogágazatiság kialakulását követő törvénykönyvek (kódexek). A kodifikációs mozgalmakban született átfogó (s sokszor valóban könyvnyi mennyiségű szabályt tartalmazó) törvények általában egy teljes jogág koncepciózus, minden részletre kiterjedő rendezésére tartanak igényt. Corpus Iuris Hungarici Magyarországon az első nyomtatott törvénygyűjtemény Zsámboki János nevéhez fűződik, aki 1581-ben kiadta a Mátyás idejéig kibocsátott törvények túlnyomó többségét. Az első önálló törvénygyűjtemény elkészítése a 16. században Mosóczy Zakariás és Telegdy Miklós nevéhez fűződik. A törvénygyűjtemény első kiadását 1628-ban a bécsi, 1653-ban pedig a sárospataki kiadás követte. Az évi kiadás felölelte az és évi dekrétumokat is ban Szentiványi Márton rendezésébenúj kiadás született, amelyet ekkor neveztek először Corpus Juris Hungaricinek. A bécsi kiadás mintájára ez is három részből állt. Az első rész Werbőczi Hármaskönyvét, a második a Mosóczy Zakariás által rendezett végzéseket, a harmadik pedig az 1649-ig hozott törvényeket tartalmazta, kiegészítve azt az 1687-ig kibocsátott törvényekkel. A18. század közepén Szegedi János adta ki ismét a Corpus Jurist, aki az egyes dekrétumok cikkelyeit szakaszokra osztotta. A törvénygyűjteményt 1779-ben adták ki ismét, immár Budán. A Corpus Jurisba később bekerültek a tárnoki cikkelyek, Mária Terézia évi katonai rendtartása, III. Ferdinánd Praxis Criminalisa. A 19. század küszöbén Kovachich Márton és fia kísérletet tettek a Corpus Juris hiányzó törvényeinek pótlására és javítására. Erdélyben Bethlen Gábor 1619-ben perrendtartást bocsátott ki a törvénykezés módját és rendjét taglaló jogszabályokról. I. Rákóczi György kezdeményezésére II. Rákóczi György fejedelemsége idején készült el az a gyűjtemény, amely valamennyi létező és fellelhető erdélyi articulust figyelembe véve kialakított compilációt foglalt magában. A tervezetet az évi gyulafehérvári országgyűlés tárgyalta, és az Erdélyországnak és Magyarország hozzákapcsolt részeinek megerősített végzeményei (Approbatae Constitutiones Regni 15

24 I. rész JOGFEJLŐDÉS ÉS JOGTÖRTÉNET Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Mezey Barna, Révész T. Mihály, Zlinszky János Transsylvanie et Partium Hungariae eidem annexarum) címmel látott napvilágot. Az Approbáták öt részre osztva egyházjogot, államjogot, a rendek és nemzetek jogait, valamint közigazgatási jogi szabályokat rendeztek ban I. Apafi Mihály fejedelem egy jogban járatos férfiakból álló bizottságot állított fel, amelynek megbízatása egy új, az Approbátákat kiegészítő törvénygyűjtemény kidolgozására szólt. A bizottság 1669-ben a Gyulafehérváron tartott országgyűlés elé terjesztette addig elkészült munkáját. E gyűjteményt Erdélyországnak és Magyarország hozzácsatolt részeinek összegyűjtött végzeményei (Compilatae Constitutiones Regni Transsylvaniae et Partium Hungariae eidem annexarum) címmel adták ki. A Compiláták az Approbáták időbeli folytatása volt. Erdély utolsó törvénykönyve az Articuli Novellares (Új cikkelyek) voltak, amely az ig terjedő időszakban hozott törvényeket foglalta össze. Az 1669 és 1744 között kibocsátott határozatok zöme nélkülözött valamely formai kelléket, így azokat nem tekintették törvénycikkeknek, és nem kerültek bele az Articuli Novellaresbe. Az újabb gyűjtemények I. Lipót 1691-ben kiadott Diploma Leopoldinumát is tartalmazták. A privilégium A kiváltság a középkor jogának jellemző forrása. Királyi privilégiumok állapították meg az egyházi és világi főurak jogait és kötelességeit a királlyal mint főhűbérúrral szemben. A kiváltság egyrészt azonos volt a szabadság fogalmával, másrészt azt a formát testesítette meg, amelyben mind a király, mind az egyházi és világi főurak a szabályalkotási jogot gyakorolták. Mint már fentebb említettük, a 13. században a királyi dekrétumok is kiváltságlevél formájában keletkeztek. A privilégium fogalmát tekintve a törvényesen megkoronázott király által bizonyos ünnepélyes alakban adott különös jog, kiváltság. A patrimoniális államban az uralkodó, mint a hatalom birtokosa és az országterület túlnyomó részének tulajdonosa egyházakat, püspökségeket, kolostorokat alapított és ruházott fel javakkal, másrészt világiaknak, idegen telepeseknek, községeknek, vidékeknek, egész népcsoportoknak adományozott birtokokat, kiváltságokat, ennek fejében szabályozta kötelezettségeiket, s intézkedéseinek garanciájaként okleveleket privilégiumokat bocsátott ki. Első királyaink idején a privilégium és a törvény fogalma még nem vált el élesen egymástól. Forrásuk a korlátlan királyi hatalom, és külső megjelenésük is egyforma. A privilégium fajtái 1848 előtt igen sokfélék voltak. A legfontosabbak: nemesés címeres levelek, fiúsítási oklevelek, birtokadományok, országos és hetivásár-tartási, rév- és vámjogot, pallosjogot, vám- és harmincadfizetés alóli mentességet adományozó oklevelek, vidékek, városok, egyéb világi és egyházi testületek kiváltságlevelei. A privilégiumokat általános és különös privilégiumokra osztották. Az általános privilégiumokat (privilegium generale) a király bizonyos személyösszességnek vagy testületnek adományozta, a különös privilégiumok (privilegium speciale) pedig egyes személyeket illettek meg. A székelyek partikuláris jogfejlődésének alapját törzsi különállásukra telepített privilegiális helyzetük teremtette meg. Az erdélyi szászok partikuláris jogfejlődésének kiindulási alapját az évben kiadott Diploma Andreanum, a székelyekét a Székely Nemzeti Constitutio, a szepesi szászokét az évi kiváltságlevél, a kunokét pedig az évi kunprivilégium jelentette. A privilégium érvényességi kellékei közé sorolták, hogy: a) a törvényesen megkoronázott király adja ki; b) a törvényekkel vagy másokjogaival ne ellenkezzék; c) a nagyobb királyi pecséttel adattassék ki, valamint a régi magyar jog szerint ezenfelül azt is, hogy d) egy éven belül hirdettessék ki, illetve az adománylevél a birtokba való beiktatás által foganatosíttassék, máskülönben érvényét vesztette. A kihirdetés a vármegye közgyűlésén vagy a megyei törvényszéken történt. A privilégium érvénye megszűnt, ha arról a kiváltságolt személy vagy testület lemondott, ha a király azt visszavonta, illetve ha azt későbbi törvény megszüntette. A rendelet A feudalizmus idején rendeletnek tekintették a végrehajtó hatalom jogalkotó működéséből származó nem dekretális szabályokat, valamint azon dekrétumokat is, amelyeket nem az országgyűlésen, hanem a nagyobb királyi tanácsban hoztak. Károly Róbert idejéből származik például az 1342-ben kiadott pénzügyi rendelet, vagy rendelet Zsigmond évi Regestrum exertituationisa, amely a banderiális hadszervezetről szóló dekrétum előfutára volt. Ha az országgyűlés nem volt együtt, vagy meg akarták kerülni, a király 16

25 I. rész JOGFEJLŐDÉS ÉS JOGTÖRTÉNET Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Mezey Barna, Révész T. Mihály, Zlinszky János számos jogszabályalkotást igénylő kérdésben intézkedett rendeleti úton. A rendeletalkotás különösen a 18. században volt jellemző, amikor királyi rendeletek (pátens, nyílt rendelet) szabályozták többek között Erdély alkotmányát (Diploma Leopoldinum), a vallásügyet (Explanatio Leopoldina, Carolina Resolutio, majd a türelmi rendelet), az úrbéri kérdést, a tanügyi reformot (Ratio Educationis), vagy éppen a törvénykezést és a büntetőeljárást. Az 1790/92:12. tc. intézkedett a rendeletek (pátensek) kiadásáról, csupán azon esetre tartatván fönn, midőn a törvénnyel egyébként megegyező dolgokban, a kellő eredménnyel való kihirdetés egyedül ez úton lenne eszközölhető. Pátenseket adtak ki továbbá törvények végrehajtására. Ennek során a dikasztériumok jó néhány elvi jelentőségű rendeletet, döntést alkottak. Ezen elvi jelentőségű döntések, az ún. normalék összegyűjtését rendelte el a helytartótanácsnál 1785-től kezdődően II. József től szokássá vált, hogy kivonatokat készítettek az általános érvényű normalékből, és azokat negyedévenként nyomtatásban közölték az alsóbb hatóságokkal. A normalék magángyűjteményét a 19. század elején három kötetben Enchiridion seu extractus benignarum ordinationum regiarum címmel Kassics Ignác adta ki nyomtatásban. Miniszteri rendeletek 1848-ban a független felelős magyar minisztérium felállításával megkezdődött a törvények végrehajtására szolgáló miniszteri rendeletek kiadása. A polgári állam rendeletei között találunk törvényt helyettesítő, törvényt pótló vagy kiegészítő, továbbá szükségrendeleteket is. A törvénnyel vagy országos szokásjoggal nem szabályozott ügyeket és viszonyokat a magán- és büntetőjogi ügyek kivételével rendeleti úton lehetett szabályozni. Így született meg az egyesületi rendelet, a gyülekezési jogról szóló rendelet, illetve a toloncrendelet is. A szükségrendelet A szükségrendelet a törvényben vagy országos szokásjogban biztosított jogállapottal szembehelyezkedő kormányrendelet, amelynek célja az volt, hogy a törvény bizonyos időben, bizonyos helyen vagy bizonyos esetben a rendkívüli körülményekre tekintettel (például háború, természeti katasztrófa idején) ne kerüljön alkalmazásra, hatályát ideiglenesen függesszék fel; illetve hogy bizonyos viszonyokat, ügyeket, amelyek kizárólag a törvényhozás hatáskörébe tartoznak, rendelettel szabályozzanak. A szükségrendeleti jogalkotás a magyar kormányt csak szűk körben illette meg. A szükségrendeletek az állam létérdekét közvetlenül fenyegető, sürgős veszély elhárítására törvényt módosíthattak vagy felfüggeszthettek, illetve törvény híján olyan ügyekben is rendelkezhettek, amelyeket az alkotmány szerint csak törvény szabályozhatott volna. Szükségrendeleteket a kormány csak a kivételes hatalomról szóló törvényekből fakadó jogosultság vagy bemutatás mellett az országgyűlés utólagos felhatalmazásának birtokában adhatott ki. A kivételes hatalmat az 1912:36. tc. intézményesítette, amely háború vagy küszöbönálló háborús veszély esetén rendeletalkotási joggal ruházta fel a kormányt. Bár e törvény hatálya eredetileg csupán a háború befejeztéig tartott, hatályát a háborús évek után többször meghosszabbították. Az 1931:26. tc. évenkénti megerősítést igénylő felhatalmazást adott a kormánynak a törvényhozás körébe tartozó intézkedések realizálására. Rendelettípusok A polgári államban a kormányrendeleteket kibocsátó államhatalmi szervek szerint megkülönböztettek: miniszteri ellenjegyzés mellett kiadott királyi rendeleteket, királyi elhatározás alapján kibocsátott miniszteri rendeleteket, minisztertanácsi határozat alapján a miniszterelnök által kiadott rendeleteket, egy vagy több más miniszterrel egyetértőleg kiadott és egyes miniszterek által kiadott rendeleteket. A királyi rendelet vagy a királyi elhatározás alapján kiadott miniszteri rendelet magasabb rendű, erősebb államhatalmi megnyilvánulás, mint a miniszter által saját hatáskörben, önálló elhatározás alapján kiadott rendelet. Azon rendeletekben, amelyeket a miniszterek törvényi megbízás vagy felhatalmazás alapján adnak ki, a törvényhozás delegált hatalma nyilvánul meg. Mint már említettük, az 1945 és 1953 között lezajló folyamatban a törvények szerepét széles körben egy meglehetősen bizonytalan rendeleti jogalkotás vette át. A miniszteri rendeletek és utasítások olyan kérdésekkel foglalkoztak, melyeket egyébként törvényeknek, kódexeknek kellett volna tartalmazniuk. A hatalom napi politikájának megfelelően gyorsan és közvetlenül avatkozhatott be ezzel az eszközzel az életviszonyokba (eközben akár magasabb szintű jogszabályokat, illetve azok szellemét is megváltoztatva). Ennek a jogtechnikai megoldásnak persze hamarosan kiütköztek a hátrányai. Szinte áttekinthetetlen dzsungellé vált a jogszabályok tömege. Az állandó módosításokat, ingadozásokat még a szakemberek is nehezen tudták követni. 17

26 A szabályrendelet I. rész JOGFEJLŐDÉS ÉS JOGTÖRTÉNET Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Mezey Barna, Révész T. Mihály, Zlinszky János A törvényhatóságoknak és községeknek, mint saját joghatósággal bíró önkormányzati testületeknek, törvényhatósági bizottságuk közgyűlésein, illetve képviselő-testületük által megállapított és a joghatóságuk alá tartozó ügyekben szabályt képező rendelkezései a szabályrendeletek (statútumok). Érvényességük anyagi kelléke volt, hogy az országos joggal, így a törvénnyel, kormányrendelettel és országos szokással nem ellenkezhettek. A szabályrendelet-alkotás jogalapja a törvényen alapuló önkormányzat előtt a szabályrendeletek kötelező erejének forrása a királyi privilégium vagy az ősi szokás volt. A szabályrendelet rendeltetése az, hogy a törvények és rendeletek megsértése nélkül lehetővé tegye olyan viszonyok szabályozását, melyeket az egész országra kiterjedő hatállyal egységesen szabályozni nem lehetne anélkül, hogy bizonyos helyi viszonyokat, szokásokat, társadalmi, gazdasági és természeti körülményeket meg ne sértsenek. Olyan csekélyebb jelentőségű vagy a helyi viszonyokkal szorosan összefüggő kérdéseket szabályoz, melyeknél az idetartozó esetek változatos, a körülményektől, egyes múló eseményektől, gyakranegyes vidékek különös helyi viszonyaitól függő minősége a törvény minduntalan való módosítását, megváltoztatását, kiterjesztését tenné szükségessé (Bölöny József). A statútumalkotás joga az önkormányzat kialakulásával és megerősödésével párhuzamosan tett szert jelentőségre. Erdély és Horvát-Szlavónország, a kiváltságos területek mellett a században kifejlődött a városok, majd a 16. századtól a vármegyék és a céhek statútumalkotási joga. (A században az országgyűlés alkotta törvényeket is statútum névvel illették. A statútum magyar neve eredetileg helyhatósági szabály, majd az 1870:62. tc.-kel bevezetett szóhasználat szerint helyhatósági szabályrendelet.) 1848 előtti jogunkban helyhatósági szabályok voltak tehát a megyék, a szabad kerületek és a szabad királyi városok által alkotott szabályok, de statutárius jog volt a municípiumoknál magasabb fokú önkormányzati testületekjogalkotása is, így a székelyeké, a szászoké és az ország kapcsolt részeié. Az erdélyi és a magyar törvényhatóságok jogszabályait gyűjtötte össze és adta közre az 1800-as évek végén négy kötetben Kolosvári Sándor és Óvári Kelemen Corpus Statutorum Hungariae Municipalium címmel. A polgári korszakban a szabályrendeletek végrehajthatóságának előfeltétele volt, hogy azokat a felügyelő hatóság bemutatási záradékkal lássa el, illetőleg jóváhagyásuk után kihirdessék. A törvényhatósági szabályrendeletek rendszerint csak a törvényhatósági önkormányzat tárgyaira vonatkozhattak, de előfordultak olyan országos ügyek is, melyek körében bizonyos részletek szabályozására szabályrendeletek útján került sor. A városi jogkönyvek Magyarországon 1848 előtt a helyhatósági jogok hozták létre az országosjoggal szemben a partikuláris jogokat. A partikuláris jogfejlődés elsősorban a városokra volt jellemző. A városi jogok alapelemei jórészt külföldről jutottak Magyarországra. A városi életet megalapító és kibontakoztató hospesek magukkal hozták saját jogukat, és ezek az idegen szokásjogok a városi szabadság kifejlődésével együtt városi jogokká alakultak át. A királyi privilégiumok, valamint az országos jogszokás hatására fokozatosan magyar jelleget nyertek. Az első városi jogok a székesfehérváriak, a budaiak, a selmecbányaiak, a nagyszőllősiek és a zágrábiak voltak. A selmeci jogkönyv IV. Béla király korából származik, németül íródott, és többek között az immunitásról, a városi elöljáróságról, a bírói hivatalról, az adásvételről, a peres eljárásról és a bizonyítási eszközökről szól, valamint büntetőjogi intézkedéseket is tartalmaz. Ezt követte a budai jogkönyv, amelyet 1413-ban szerkesztettek egybe. A pozsonyi jogkönyv két részből áll: első része a zsidó jogkönyv, 1376-ból való, második része, a tulajdonképpeni városi jogkönyv, az 1400-as évek elején született. A tárnoki jog A városi jog a legfelsőbb szintű bírói fórumok gyakorlatában is érvényesült. A városi polgárok peres ügyeikben a királyhoz fellebbezhettek,aki a tárnokmestert bízta meg a bíráskodással. Így vált ez az eredetileg csak gazdasági ügyeket ellátó magas rangú tisztségviselő Zsigmond idejére a városok állandó bírájává. A tárnoki jogot (ius tavernicale) Mátyás uralkodása idején az egységes eljárás biztosítása érdekében Laki Thuz János tárnokmester állította össze, majd elküldte minden tárnoki városnak ban Mátyás Kassa városát azzal hívta meg a tárnoki ítélőszék vízkereszti ülésére, hogy kifejezésre juttatta: e bíróság összehívása elődei alatt gyakran elmaradt, és attól kell tartani, hogy e fórum szokásjogát ismerő öregek halálával a régi jó szokások sem 18

27 I. rész JOGFEJLŐDÉS ÉS JOGTÖRTÉNET Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Mezey Barna, Révész T. Mihály, Zlinszky János maradnak az utókorra. Meghagyta a városnak, hogy Rozgonyi János tárnokmester székére küldjön idős és a bíróság szokásjogában járatos embereket. A tárnoki jog az 1602-ben Bártfán megjelent tárnoki cikkek gyűjteménye (Articuli iuris tavernicalis). A később a Corpus Iurisban is megjelent cikkek a tárnoki jog fellebbviteli rendszerére és a tárnokmester előtti eljárásra vonatkozó szabályokat foglalták össze. E tárnokjogi cikkelyeket 1848-ig alkalmazták JOGTANÍTÁS, JOGTUDOMÁNY A magyarság a Respublica Christiana egységének utolsó történelmi szakaszában foglalta el új hazáját a két császárság határvidékén, a két hatalom ütközőzónájában. Amikor azután az egymás ellen küzdő két nagyhatalom mintegy száz év múlva összebékült, és a közébük ékelődött kalandozók felszámolását közös céllá tehette, a magyarság politikai vezetői jó érzékkel választva meg az időpontot és ügyesen taktikázva, csatlakoztak a keresztény közösséghez. A század fordulóján a Kárpát-medencében megszerveződött új keresztény állam délről és keletről éppúgy nevelő-oktató hatásoknak volt kitéve, mint nyugatról és északról. Keleti szerzetesek, kereskedők, telepesek is eljutottak Pannóniáig, és házaik éppúgy az új rend iskoláivá váltak, mint a nyugatról, elsősorban Bajorország felől érkező klerikusok és lovagok, telepesek és diplomaták szokásai és dokumentumai. A népvándorlás késői hullámával e tájra vetődött magyarságnak gyorsan kellett felzárkóznia, s pótolnia mindazt a jogi-politikai ismeretrendszert, aminek hiányával volt. Az európai keresztény államok közösségébe újonnan belépő társadalom nyitott, készséges és tehetséges tanítványnak bizonyult. A11. század nemcsak az egyháznak azt a szakadását hozta meg, amely a két kereszténység versengését idézte fel a szomszédok feletti hatalomért vagy szövetségéért. A század a tudomány nagy fordulóját is jelentette; a pápa és császár vetélkedéséből keletkezett megkettőződést a jogi oktatásban, a legisták és dekretalisták szembekerülését, a pápai jog és a császári jog rivalizálását. Megkezdődött a bolognai egyetemen Justinianus jogkönyveinek első jegyzetelt rendszeres oktatása, a császár főségének hangoztatásával. Ezzel szemben Párizs a Respublica Christianában a Ius Divinum elsőbbségét s annak hivatott interpretátora, a pápa főségét vallotta. Közben a Nyugat a maga lassan kifejlődő írásbeliségével megkezdte a felzárkózást az írástudás keleti mestereihez, s a kancelláriák gyakorlata a kialakulófélben lévő ius commune gyakorlati kereteit dolgozta ki. A magyar kultúra első írott emlékei között számos jogi dokumentum is szerepel. A pannonhalmi és tihanyi alapítólevelek, Szent István Intelmei és dekrétumai, levelei a clunyi apáthoz. Mint ismeretes, intelmeiben az alapító király értékként tartotta számon az idegen nyelvek, a jogszokások és oklevelek ismeretét a mesterségek és fegyverbéli fogások elsajátítása mellett. Befogadásukra, megismerésükre buzdított, hogy a magyar állam ne maradjon gyenge és törékeny, egynyelvű és egysíkú ország. A lecke anyaga ajog terén az európai közös jog volt, amint a vallás terén az európai közös vallás. Ám ebben a leckében szerepelt az uralkodó juriszdikciós jogköre is, amelynek segítségével a helyi viszonyokra kellett alkalmaznia, hasznosítania a tanult elveket. Szerepelt a gondolat a rex saját hazájabéli imperiumáról, amely kötelezi hatalma teljességének, a plenipotentia regiának felhasználását az alattvalók békéjének biztosítására. Szerepelt a tanítás a bíráskodás kötelességéről, a törvény békéjéről, a gyengék oltalmáról, a szabadok egyenlőségéről. Osi hagyomány és felvett szokások ötvöződtek egységes renddé. A magyarok megtartották a keresztény király alatt is a nemzetségfők és or- szágnagyok tanácsbeli jogosultságát, meg a fegyverrel szolgálók egyenlőségéről vallott nézetüket. Az új államiság szimbolikus eljárásai, úgymint az uralkodónak a nemzetségfők általi kiválasztása (praesentatio), pajzsra emeléssel történő elfogadása (acclamatio), egyház általi felkenetése (coronatio) és ennek révén a hatalom ráruházása (translatio imperii), megfeleltek a fegyveres szabadok és az előkelők eredeti felfogásának, amit a vérszerződés szimbólumával foglaltak egy képbe. Külhoni jogászok Magyarországon Az első magyar századok írástudói külföldről jöttek. Hozták magukkal tudásukat (consuetudines) és könyveiket (documenta). Főleg azon országok íráskultúráját honosították meg, amelyekhez dinasztikus házassági szálak vagy kereskedelmi kapcsolatok fűzték országunkat. Így Bajorországét, Velencéét és a környező tartományokét, s nagy számban Bizáncét. Később telepes csoportok is érkeztek saját szokásaikkal. A külföldi jogtudóknak hamarosan hazai tanítványaik lettek. (Szent Imre és Szent Gellért viszonya e tekintetben jelképes is.) A kolostorok Magyarországon is befogadták a tanulni vágyó helybélieket, s nemsokára már nemcsak zarándokolni, követségbe, de tanulni is indultak magyar fiatalok külföldre. Az Árpádok kora a jogtanítás és jogtudomány hazai történetében a felkészülés időszaka. Jelképesen úgy mondhatnánk, hogy ennek első részében írni-olvasni tanult a magyar társadalom vezető elitje. A 11. század 19

28 I. rész JOGFEJLŐDÉS ÉS JOGTÖRTÉNET Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Mezey Barna, Révész T. Mihály, Zlinszky János végén Szent László és Könyves Kálmán király uralkodása ezen első periódus lezárása. A második szakasz a saját nemzeti önállóság, felségjogok, alkotmányosság megfogalmazása sok oldalról ránk törő különböző hatások között: a 12. század trónutódlási nehézségei, a német imperializmus visszaverése után a bizánci Komnenosok hasonló kísérletével való szembesülés segített megformálni, megszilárdítani a nemzeti önállóságot, és azon belül az uralkodó, a rendek és az egyház, valamint a szabad fegyveres serviensek viszonyát egymáshoz. Az öreg (III.) Béla király már egy minden szempontból megszilárdult állam és jogrend kereteit hagyta hát- ra, amely elhatárolta magát mindkét oldal közvetlen befolyásától, miközben egyiktől tanult leckéjét sem tagadta meg. Magyar jogtanulók külföldön A13. század a jogtanuló magyarság középiskolája. Egyesek már, korukat megelőzve, az egyetemre is elkerültek, hisz tudomásunk van Bolognában tanuló magyarokról, sőt ott tanító magyar jogászokról is. Béla király jegyzője Párizsban tanult, persze kétséges, hogy jogot is végzett-e. Tudomásunk van e korból hazai jogi oktatásról, amely ugyan a káptalani iskolák kánoni tanfolyama, s még csak álom a veszprémi magyar jogi felsőoktatás, reális viszont a középfokú jogi képzés hazai megvalósulását feltételezni. A királyi kancellária írásbelisége is teljesen kiforrott ez időre. A kor okiratos emlékei csakúgy, mint jogalkotási emlékei ezt vitathatatlanul igazolják. A Váradi Regestrum fejlett jogéletet mutat be a kor színvonalán. Mire kihalt az Árpádház és új századba lépett a 300 éves magyar keresztény királyság, kijárta a jog- és törvénytanulás elemi és középfokú iskoláját, s megkezdődhetett a magyar jogtudó értelmiség országos méretű kialakulása a központi és a helyi igazgatás, a bíráskodás, a hatalomgyakorlás és a hiteles helyi tevékenység sokrétű munkahelyein. Az Anjou királyok nyugodt korszaka háromnegyed századon át ennek anyagi és szellemi kereteit egyaránt megteremtette A MAGYAR JOGTUDÓ ÉRTELMISÉG A 18. SZÁZADIG Magyar egyetemalapítási kísérletek A14. század második felében a közép-európai térségben egymás után alapították az ultramontán, Itálián kívüli egyetemeket. Nem mintha ilyen addig egyáltalán nem lett volna, de az a sorozat, amely most elindult, kifejezi az ugrásszerűen megnövekedett igényt a felsőoktatás iránt. Bécs, Prága, Krakkó a szomszéd országokban ennek fennmaradt, máig élő emlékei. A magyar király ebben is lépést kívánt tartani velük. Három egymást követő kísérlet emléke maradt ránk ben, az említett hárommal szinte egy időben, alapította Lajos király a pécsi egyetemet. Tudjuk, hogy itt jogi oktatás indult meg először, noha nagyon rövid ideig élt az intézmény. Másodikként Zsigmond király létesített Óbudán egyetemet 1395-ben, ahol szintén indult kánonjogi oktatás. A harmadik egyetemalapítás Pozsonyhoz kapcsolódott: Mátyás király nevéhez fűződik 1467-ben az Academia Istropolitana életre hívása. Itt a római és a kánoni jogot oktatták, noha szintén csak rövid ideig. Ez a három kísérlet épp százéves időszakon belül jelzi a hazai felsőoktatás iránti igényt. Tudomásunk van külföldi egyetemek anyakönyveiből arról, hogy a 15. századra jelentősen megnőtt a külhoni főiskolákon, Itáliában, Bécsben, Prágában, Krakkóban tanuló magyar diákok száma. A külföldön tanulás azonban nem volt olcsó dolog, s ez a hazai oktatás megszervezését indokolta volna. Az egyetemi városok vonzereje a külföldiek beáramlásával járó anyagi-szellemi haszon révén a királyságnak is kamatozott volna, amely így érthetően nem ellenezte a tevékenységet. Ha az alapítások ennek ellenére nem hoztak maradandó eredményt, az nem az igény hiányát jelzi, hanem a magyar történelem viharossá válását, majd végzetesre fordulását az Anjou királyok nyugodt korszaka után. Hazai jogtanítás a kancellárián A magyar jogászok többsége ebben a korban a hazai lehetőségek adta körben tanult. Nem szerzett egyetemi képzettséget, hanem az okiratszerkesztés és a bírói gyakorlat révén tanult bele a tudományba. A kancellária vezetője többnyire képzett jogász, legista vagy dekretista, esetleg mindkét jogágban jártas klerikus, ritkábban világi tisztségviselő volt. Az ő keze alatt nőttek bele a mesterségbe az ott dolgozó, másoló, okiratot szerkesztő, bizonylatokat kiállító tanítványok. Hiteles helyek 20

29 I. rész JOGFEJLŐDÉS ÉS JOGTÖRTÉNET Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Mezey Barna, Révész T. Mihály, Zlinszky János A központi kancellária mellett a hiteles helyek voltak még az alapvető jogi tudás iskolái, ugyancsak az oklevélszerkesztő, valamint a joghatással bíró ügyleteket lebonyolító és tanúsító jegyzőik révén. E jegyzőség, notariatus, önálló szakmává, tudománnyá vált a középkorban mind Itáliában, mind azon kívül: ars notarialis, jegyzői művészet néven tartották számon. A nevesebb jegyzők mellett számos tanítvány körmölte diktátum után az okiratokat, s a szebb fordulatokban bővelkedőket maguk számára is lemásolták. Sorozatban keletkeztek okiratminta-gyűjtemények Ars notarialis, Ars litterarum és más elnevezéssel. Az egyetemes tudományos latin nyelv és az európai közös jog nem okozott nehézséget abban sem, hogy akár külföldön keletkezett gyűjtemények is felhasználhatók legyenek a gyakorlatban. Egyesek szerint e gyűjtemények némelyike egyenesen oktatási céllal készült. Ez ugyan nehezen igazolható, de hogy didaktikai mellékhatásuk volt, igazolja az Ars notarialis nem egy fordulata, amikor a felhasználás jogi buktatóira figyelmeztet. A15. századig történt meg a litterátusok, írástudók csoportjából a jogtudók kiválása, majd különböző jogászi pályák közötti megoszlása. Mátyás király törvényei arra utalnak, hogy ekkor már elhatárolódtak egymástól a bíróságok ítélőmesterei, a jegyzők és a procuratores causarum, az ügyvédek. A szentszéki perekben az ügyvédi pálya is kettévált a felek képviseletét ellátó procuratorok és a jogi szakértőként fellépő advo- catusok között, s sok külföldi példát ismerünk arra, hogy az ügyvédi pályának ez a kettéosztódása máig fennmaradt. Hazánkban, az egyházi bíróságokon kívül, a két fogalmat alternatív értelemben használták. A hazai consuetudo összegyűjtése A 15. század végére beért az európai közös jog hagyománya, és annak sokáig a középkor igényeihez képest bő ruhájába belenőtt a polgáriasodásnak induló világ a maga gyakorlatával. Egyre több téren tudták felhasználni a római hagyatékot. Másrészt a császár egységes főségét már jelképesen sem nagyon ismerték el Európa-szerte, s a kereszténység egységén is mutatkoztak az első reformáció szülte repedések. A konstanzi zsinat ugyan az első szakadásokat áthidalta, de mégis, a belső egység fogyása a formai egység igényét tudatosította. A római jog recepciója ajog világában e kettős, közjogi és gyakorlati igény hatására jött létre. A recepció közjogi egységesítő szempontja viszont a császárságtól független szuverén királyságokban reakcióként a másság tudatosításával járt. A helyi, országos szokások egységét állították szembe a ius commune határokon átnyúló egységével. Angliától a skandináv államokig egymás után születtek a helyi szokást összefoglaló jogkönyvek, a hazai jogirodalom termékei. Ennek a sorozatnak része, a hazai szokásjog jogbiztonsága iránti igény szülte mű Werbőczi Hármaskönyve. A Hármaskönyv hosszabb, évi gyűjtőmunka eredményeképp született meg a rendek megbízásából. Nem a hazai bíróságokon gyakorlatba ment teljes szokásjogot, a consuetudo regnit kívánta megjeleníteni, hanem annak sajátosan magyar, a ius communéból le nem vezethető részét, a consuetudo municipalist. Még részletes értékelésre vár annak megválaszolása, hogy ennek a feladatnak hogyan, milyen szakmai és milyen teljességi szinten felelt meg. Valószínű, hogy a pártatlan szemlélet kora jogi nívójának megfelelő, alapos munkaként fogja értékelni. Nem állt távol tőle a modernizálás gondolata sem egyes részeiben, s ilyenkor a közös jog felé próbált közelíteni, amint ezt Degré például a gyámság intézményével kapcsolatban kimutatta. Sajnos, a következő század politikai eseményei a hazai szokásjog védőbástyájává tették azt a jogkönyvet, ami pedig épp a recepció és a hazai szokás egyeztetésének igényével indult útnak. Egy modern jogpolitikai gondolat szakmai előkészítése így vált a fejlődés vonalán visszatartó, majd hátrahúzó tényezővé, viszont a nemzeti önállóság védelmében fegyvert adott a császári joggal szemben a hazai jogtudók kezébe. Maga a hazai jogegységesítés és jogbiztonság az egész 16. századon keresztül eleven program és igény maradt. A Hármaskönyvet követő Négyeskönyv ugyanennek jegyében született, ahogy a magyar dekrétumokat összegyűjtő Corpus Juris Hungarici első kiadása is, de a 17. század elején még Kitonich is ugyanebben a szellemben foglalta össze az eljárási jogot, és kísérelte meg a Hármaskönyv homályos és ellentmondásos helyeinek tisztázását a gyakorlat számára. A recepciót hordozó jogtudó réteg Már említettük, a 15. századig is nagy számmal találni külföldön tanult magyar jogászokat a kancellárián tanuló hazai jogtudók mellett. E külföldre törekvők száma épp akkor, amikor az ország háborús helyzete miatt elapadásukat várhatnánk, megdagadt, szinte árrá nőtt. Ennek a folyamatnak a reformáció volt az oka. Minthogy a hazai vezető pozíciókban, a mohácsi vész nagy vesztesége ellenére, elsősorban katolikus tisztségviselők ültek, és a hazai iskolák döntő száma egyházi kézben volt, a magyar protestantizmus első nemzedékei külföldön igyekeztek tanulni. Mégpedig érthető módon nem a katolikus Bécsben vagy Olaszországban, hanem a német és elzászi, németalföldi protestáns egyetemeken. 21

30 I. rész JOGFEJLŐDÉS ÉS JOGTÖRTÉNET Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Mezey Barna, Révész T. Mihály, Zlinszky János E jogot is tanult ifjúság az usus modernus Pandectarum tudományát hozta magával külföldről, annak irodalmával együtt vagy saját készítésűjegyzeteiben. Ez megteremthette volna a magyarországi tudományos recepció hordozórétegét, ha arra hazai igény mutatkozott volna. Ám az ország gazdasági helyzete az új jogintézményeket sem igényelte. Ezzel szemben a területe töredékére zsugorodott királyi Magyarországon, Ferdinánd trónra jutását követően, egyre növekedett a félelem a császári jogtól, amelynek átvétele a maga intézményi rendszerével és ítélkezési fórumaival egyet jelenthetett volna a Szent Birodalomba való beolvadással. Az önálló magyar királyságot e veszély még nem fenyegette, Zsigmond idejében vagy Mátyás császárságra törő terveivel kapcsolatban nem támadt ilyen aggodalom. Reálissá vált viszont ez a veszély a császárságra katonailag rászorult, területében és gazdasági erejében összezsugorodott országban. Csakugyan, jöttek a végrehajtó hatalom útján befelé az idegen törvények. A Codex Criminalis Ferdinandeum, a Miksa-féle bányarendtartás, a Regulamentum Militare csak a jéghegy csúcsai. Nem meglepő az az idegenkedés, ami a rendek részéről az országgyűléseken az idegenből jött és viszályt okozó jogi újdonságokkal szemben megmutatkozott. Ezzel az ellenállással a király nem tudott, talán nem is akart megbirkózni. Neki is szüksége volt arra, hogy a magyar rendek ne kövessék Erdély példáját, ne álljanak a török protektorátusa alá. Így a magyar recepció, amelyet a német birodalomban közjogi szempontok tettek indokolttá, nálunk ugyancsak közjogi szempontok miatt lényegében sikertelen maradt. A recepció Erdélyben Másképp folyt le ugyanez a folyamat a különállóvá vált Erdélyben. Onnét is utaztak, főleg szász fiatalok a német egyetemekre. Honterusnak Justinianus jogát ismertető két könyve, mely a 16. század második felében jelent meg, jól példázza a római jog ismeretét. Erdély s főleg annak szász vidéke bizonyos gazdasági fellendülést ért meg a 16. század második felében. A vetélytársak kiszorulása a balkáni piacokról felhajtotta a szász termékek árát. Ami a királyságban hiányzott, a gazdasági hatóerő a recepció felé, az Erdélyben megszületett. Így aztán az erdélyi szászok saját, II. András által a Diploma Andreanumban megfogalmazott statutárius jogukat több lépcsőben megkísérelték a recepció szellemében modernizálni, s törekvésüket Báthory István országlása alatt siker koronázta. Fronius és Bommel tanácsurak Honterusra alapuló jogkönyvszerkesztő kísérletei utolsó formáját a fejedelem törvényerőre emelte, s ebben benne foglaltatott az egyetlen ismert magyar recepciós szabály a ius imperiale joghézag esetén való alkalmazhatóságáról. Kevésbé volt szerencsés az erdélyi magyar jog vonatkozásában a recepció előkészítésének sorsa. Báthory Zsigmond gyámjai 1587-ben Wittenbergbe és Strassburgba küldtek egy fiatal humanistát, Baranyai Decsi (Csimor) Jánost. Feladatául tűzték ki, hogy nyerjen meg egy külföldi jogtudóst az erdélyi magyar jog összeolvasztására, modernizálására a közös jog tételeivel. Decsi János előbb Wittenbergben tett kísérletet, majd Strassburgban Denis Godefroy-nál. Minthogy a felkérések eredménytelenek maradtak, maga látott, valószínűleg tanárai biztatására, a nagy munkához ben döntő részben készen hozta magával a Syntagma institutionum juris imperialis ac Ungarici kéziratát, amit a következő évben Erdélyben befejezett. A munka a magyar recepciós irodalom megtervezett, tehát politikai szándékú eredménye, amely a római jog rendszerében dolgozza fel a Hármaskönyv és a Négyeskönyv anyagát, a joghézagokat a közös jog tételeivel töltve ki. Azonban Báthory Zsigmond török háborújával Erdélyben is politikai fordulat következett be, a Decsinek megbízást adó tanácsurakat jórészt kivégezték, s a fejedelmet a csendes kormányzás és jogalkotás nem érdekelte. A munka, nem a gyakorlat igényeinek szánva, a kortársak- igazságtalan ítélete szerint a jogász számára nagy semmi. Még a visszafogottabban bíráló kortárs Kitonich szerint is, aki pedig maga is nem kevés justinianusi tételt szórt el perjogi művében, magánember nem jogosult a jog alakítására, csak a bíróság hivatalból. A magyar jogi nyelv kezdetei Erdély jogi kultúrája lehanyatlott a háború hatására. Mindazonáltal a hazai jogalkotás több dekretális jellegű normája került ki az erdélyi országgyűlésekről. Rákóczi György aztán ezeket a jogbiztonság érdekében egységes jogkönyvbe foglaltatta és törvényerőre emelte. A fentebb már említett Approbatae Constitutiones és az ezt követő Compilatae Constitutiones a hivatalos magyar jogi nyelv első komoly emlékei. Bár Werbőczi Hármaskönyvének már 1568-ban készült, valószínűleg ugyancsak Erdélyben, magyar nyelvű fordítása, és ezt 1571-ben, 1611-ben és 1632-ben újabbak követték, mégis az új törvények magyar nyelven való alkotására ezek az erdélyi gyűjtemények az első példák. 22

31 I. rész JOGFEJLŐDÉS ÉS JOGTÖRTÉNET Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Mezey Barna, Révész T. Mihály, Zlinszky János 2.2. ABSZOLUTISZTIKUS REFORMKÍSÉRLETEK TERMÉSZETJOG Az egyetem és a jogakadémiák A hazai jogi oktatás a 17. században kapott erőre, noha csak lassan és fokozatosan. A Pázmány alapította nagyszombati egyetemet Lósi érsek 1667-ben egészítette ki jogi karral. A kar programjában jelentős súllyal szerepelt a hazai anyagi és eljárási jog oktatása, a kánonjog és a római jog mellett. Kitűzött célja volt az egyetemnek a közös jog tételeivel a hazai jog hiányait és érdességét orvosolni, tehát a recepciós jogegységesítő törekvések érvényre juttatása a jogtanításon keresztül. Annak ellenére, hogy az egyetemi oktatás megindítása óriási jelentőségű a magyar jogi műveltség szempontjából, nem feledhető, hogy az évtizedekig tartó kurzusok a maguk tucatnyi hallgatójával hosszabb ideig nem tudták döntően befolyásolni a magyar jogismerő rétegeket. Kánonjogi oktatás folyt ugyan már Kassán és Kolozsvárott, de a jezsuiták csak teológusokat oktattak. Jogot néhány protestáns akadémia taní- tott. A jogakadémiák a protestánsok jogi oktatás iránti igényéből növekedtek ki. A birodalom keretein belül a katolikus egyetemekre nem kívánkozó lutheránus, kálvinista és unitárius hallgatók egy kisebb része Európa protestáns egyetemein sajátította el a jogtudományi ismereteket, többségük itthoni tanulmányokra kényszerült. A protestáns egyházak gyorsan reagáltak az igényre: Nyugat-Európából hazatérő jogvégzett tanárai segítségével akadémiáikon jogi oktatást szerveztek (Debrecen, Pápa, Sárospatak, Eperjes stb.). A század fordulóján már nevet szerzett jogi iskolák váltották ki a katolikus szervezkedéseket is. E mozgalom hívta életre az egri érseki joglíceumot (1740) és a győri jogakadémiát (1774) s végső soron az évi Ratio Educationis értelmében felállított jogakadémiákat. Einrichtungswerkek, reformtörekvések A császári politika a török háborúk sikerével párhuzamosan kezdett foglalkozni Magyarország visszahódítás utáni újjászervezésével. A katolikus ellenreformáció elmélete szerint a királynak Isten adta joga és kötelessége alattvalói testi-lelki jólétét előmozdítani. Ennek tervszerű elgondolását szolgálták a különböző jogi reformtervek, így a Quintopartitum, továbbá Kollonich Lipót érsek és Esterházy Pál nádor Einrichtungswerkjei (országszervezési javaslatai), a hazai politikai irodalom jelentős termékei. A magyar politikai elit azonban nem volt hajlandó az Isten kegyelméből uralkodó királyjogait elismerni, ragaszkodott törvényalkotási, kihirdetési és igazgatási kiváltságaihoz. A konfliktus a kuruc felkelésekhez, végül a Rákóczi-szabadságharchoz vezetett. A fejedelem küzdelmét lezáró szatmári békét a korona, a Pragmatica Sanctio elfogadtatását remélve, a magyar függetlenség szerencséjére betartotta. A megindult reformmunka, a bírósági reform, valamint a Novum Tripartitum munkálatai a hazai jogászok által és azok egyetértésével folytak, noha a hazai törvényhozás végül is nem vitte keresztül az anyagi jog reformját. Ennek a munkának neves hordozói Szegedy János, Csáky Imre bíboros, Prileczky Pál ítélőmester. A 18.század jogtudománya és jogtanítása A18. század békés fejlődése ajogtudomány és tanítás területén is éreztette hatását. A nagyszombati egyetem tanárai egyre több területen írtak tankönyveket, alakítottak ki iskolát maguk körül. Egyúttal mind több magyar látogatta újra a bécsi egyetemet is, ahol a magyar jog tanszéket kapott. A bécsi egyetemen ekkor már a természetjogi tanok voltak irányadók. Mária Terézia korának főideológusa Martini volt. Az ő nyomán virágzott fel hazánkban is a közigazgatás-tudomány, a Polizeyrecht, ami kifejezetten megfelelt Mária Terézia kesztyűs, felvilágosult abszolutizmusának. Mária Terézia átalakította a perjogot, a jogtanítást (általában a közoktatást) és az ügyvédképzést is. Éppen a Ratio Educationis nyomán indult meg az iskolák sorozatos alapítása. II. József reformjai, a velük szembeni nemzeti ellenállás miatt, e folyamatot ugyan megakasztották, de 1792-ben a reformok folytatódtak, egészen a francia háborúkig. A pesti polgárok pedig egyedülálló kísérletként a polgárifjak oktatásárarómai jogi szakiskolát hoztak létre és tartottak fenn saját költségükön között. Ugyancsak e kor jellemzőivé lettek a magyar hazai jog első összefoglaló tankönyvei, Egerben Huszti István hazai szokásjoga, Erdélyben a hasonnevű Huszti András tankönyve (amelyet egyébként túl modern volta miatt a kormányzat támadott), a büntetőjogban Bodó Mátyás Praxis Criminalis -a, széles közjogi bázison és kifejezetten tudományos szemlélettel. Ezeket azután a század végén az egyre nagyobb számú jogakadémia igényei szerint számos másik követte. 23

32 I. rész JOGFEJLŐDÉS ÉS JOGTÖRTÉNET Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Mezey Barna, Révész T. Mihály, Zlinszky János 2.3. A MAGYAR REFORMKOR ÉS A PANDEKTISZTIKA A regnicolaris bizottságoktól a váltótörvényekig A18. század végén, a francia forradalmat is kiváltó felvilágosodás hatására, a magyar jogi reformok is megindultak a parlamenti bizottságok útján. Hat területre küldött ki az évi országgyűlés törvényjavaslatokat előkészítő regnicolaris bizottságokat, hogy az igazgatást, a perjogot, a kereskedelmi és váltójogot, a magánjogot, a büntetőjogot megreformálják. A bizottságok, még teljesen rendi alapon ugyan, jelentős munkát végeztek. A kedvezőtlenné váló feltételek azonban akadályt vetettek a törvényalkotásnak. A reformbarát II. Lipót halála, a francia forradalom terrorja és a háború együtt gátolták meg az átfogó reformokat. A tudomány és tanítás megrekedt a 18. századi felvilágosodásnál, s a bécsi kongresszus után alkotmányos reformokra sokáig gondolni sem lehetett. Az évi Ratio Educationis jogakadémiák sorát hívta életre (Kassa, Nagyvárad, Nagyszombat, majd Pozsony). Ezek a királyi jogakadémiák a Ratio értelmében elemi részeivé váltak a felsőoktatásnak. A jogakadémiai oktatást a kétéves tanfolyamról az évi Ratio Educationis háromesztendősre kívánta fölemelni. A reformkor az oktatásügyben a jogtanítás további kiszélesedését hozta. Megindult a jogakadémiai képzés Pécsett, Kecskeméten (1831), Máramarosszigeten (1837). A reformmozgalmak mindazonáltal megindultak, ebben azonban a tudománynak vajmi kevés szerepe volt. A gazdaság és kultúra igényelte társadalmi-politikai reformok sürgetése következtében 1825-től újra összehívták az országgyűlést, ahol a magyar jogi megújulás nagy mozgatói, Széchenyi, Deák, Szemere, Szalay, Eötvös, Kossuth és Wesselényi a politika porondján találkoztak. A gazdasági törvényalkotásban aratták első látványos jogalkotási sikereiket. A kereskedelmi törvények, melyeknek szövegező bizottságában Deák Ferenc is jelentős szerepet vitt, törték át először a nemesi előjogokat, egyenlővé téve a feleket a kereskedelem és ipar területén a váltóbíróság előtt. A magyar természetjogi iskola és a pragmatista reformtervek A magyar jogtudomány a váltótörvények idején még nem jutott túl a természetjog hatásán, de jelentős egyéniségeket ajándékozott a tudománynak. Frank Ignác, a magánjogtudomány első hazai nagysága, e szemlélettel dolgozta ki ízes magyar jogi nyelven az Osztó igazság és a Közigazság törvénye című munkáit. Vele párhuzamosan sok munkása volt a hazai jogtudománynak különböző területeken. Így követte a kereskedelmi reformokat a büntetőrendszer reformterve, a szerzői jog reformplánuma, a bányajogi reformjavaslat, az örökváltság lehetősége. Valamennyi a kor elméleti élvonalában álló munka. Nagyobbrészt a központi igazgatás rövidlátása, a túlzott konzervatizmus kormányzati uralma akadályozta meg érvényesülésüket. Pedig a természetjogi iskola elméleti talaján lehetőség lett volna a modern jog megalkotására, ahogy ezt az osztrák polgári törvénykönyv példája is bizonyította. És ekkor még adott volt a nemzeti jog szerves továbbfejlesztése is, amint azt a hazai első történeti jogi szemléletű jogtudósok, például Lichner és Michnay pozsonyi jogtanárok a budai városjog publikálásával kapcsolatban javasolták. A politikában a vezető reformerek nem elméleti alapon értelmezték a polémiát, hanem gyakorlatiasabb szempontok szerint. Így azután a jogfejlesztés és a hazai jog megmentésének eszméje nem foglalkoztatta őket. Széchenyi tűzbe akarta dobni Werbőczi művének kilenctizedét, hogy ne gátolja a reformokat, a hitelképességet, a jog megújítását, és ebben nem állt messze nagy riválisa, Kossuth szemléletétől. Frank Ignác hiába bizonyította, hogy a kérdés tűzbedobás nélkül is megoldható, álláspontja a forradalmi átalakulás hevében nem kapott figyelmet. Végül 1848-ra látszólag beérett az alkotmányos reformterv is. Az évi áprilisi törvényekben megvalósult a nagyjogász- és politikusnemzedék államférfiainak álma, a törvényes polgári forradalom. A nagy gyakorlatielméleti jogászokat egyesítő első felelős magyar minisztérium, Deák, Eötvös, Szemere, Széchenyi, Klauzál, Kossuth kormánya azonban a várakozások ellenére nem tudta véghezvinni feladatát. Nem született meg az áprilisi törvényekben előirányzott magyar polgári törvénykönyv Deák és Szalay kezén, sem Eötvös oktatási és Szemere igazgatási reformja, sem Klauzál ipari törvényei. Pedig az előzmények sok reményre jogosítottak. A magyar jogtudomány passzív rezisztenciája A levert szabadságharc után télbe, hóba és halálba dermedt nemzedék nem kívánt együttműködni az abszolutisztikus kormányzattal, amely az alkotmányos reformot ugyan nem, de a polgári átalakulást végre kívánta hajtani. Az pedig a személyi egyenlőség és a modernizálás terén sok hasznos újítást kezdeményezett. 24

33 I. rész JOGFEJLŐDÉS ÉS JOGTÖRTÉNET Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Mezey Barna, Révész T. Mihály, Zlinszky János Am a magyar konzervatívok éppen az újítások, a magyar reformpártiak pedig az abszolutisztikus módszerek miatt vonultak vissza az együttműködéstől. Ennek legtragikusabb példája Frank Ignác esete volt, aki öngyilkosságba menekült. Vele együtt kivonult a tudományból és az oktatásból a magyar jogtudomány képviselőinek döntő többsége. A következő tíz évben új nevek, soha nem hallott tanárok tűntek fel az egyetemi katedrákon, nem látni magyar szerző nevét a birodalom jogi szaklapjaiban, s egy-két törvénykommentáron kívül a magyar jogi irodalom teljesen megszűnt. Az Országbírói Értekezleten találkozott újra az ország jogtudó elitje. Tárgyalásaik során megmutatkozott, hogy nem formalista a szemlélete, nem a reformokat kívánta visszafordítani, csak legalizálni. S mikor 1861-ben az országgyűlés végül is eredménytelenül zárult, a bírói-jogászi testület, különös módon, bíróságoknak szóló átmeneti normák megszövegezésével hozta vissza a magyar belső jog érvényét, megtartva az ősiség felszámolását, a telekkönyvet és egy sor osztrák reformot, mint bírói iránymutatást, ideiglenes törvénykezési szabályt. A Schmerling-rendszerrel ugyan nem működött együtt az országjog- tudó rétege, de relatív engedékenységét kihasználva visszafoglalta a bíróságokat, az egyetemeket és a jogirodalomban is hallatta hangját. Pauler Tivadar, Wenzel Gusztáv, Hoffman Pál, Horvát Boldizsár ekkor szakították meg kényszerű hallgatásukat. A kiegyezés előkészítésében nagy szerepe volt Deák elméleti közjogi fejtegetéseinek. Eötvös nagy műve, A 19. század uralkodó eszméinek befolyása az államra, a magyar politikai gondolkodás magas színvonaláról tanúskodott. A joggyakorlat adta problematika révén, főleg telekkönyvi gyakorlati kérdések megoldása során, egész sor fiatal tehetség tűnik fel a bírák, ügyvédek soraiban. A magyar történeti jogi iskola két nemzedéke Az újrakezdés, főleg a kiegyezés után, felvetette az osztrák megoldások megtartásának vagy új magyar megoldások keresésének alternatíváját. Annak idején lett volna esélye a hazai hagyományokon alapuló polgári reformok kiépítésének, ezt a jogtörténet művelői ma éppúgy tudják, mint tudták a 19. század első felének jogtanárai. A történeti jogi iskola első nemzedéke a polgári reformokban kifejezetten modern volt, míg közjogi vonatkozásokban kimerült a magyar jogforrástan ismételgetésében, mindaddig, míg aztán hirtelen, szinte előkészítés nélkül lehetősége nem nyílt az alkotmányos reformra. A kiegyezéskor a történeti iskola közjogi szárnya a Deák képviselte tiszta álláspont mentén jutott el a kompromisszumos lehetőségek tradícióinkba beilleszthető határáig. A többi jogágban viszont feledték a hagyományokat, az osztrák intézményeket pedig eleve ellenezték, nem kevéssé a tizenhét év alatt felhalmozódott keserűség miatt. Az osztrákjogintézményeket és modernizációs javaslatokat elsöpörte a közvélemény. A vita ekkor arról szólt, mennyire igazodjon a magyar jog reformja modern példákhoz és mennyire ragaszkodjanak a jogalkotók a hagyományokhoz. Az utóbbi törekvést képviselte a magyar történeti jogi iskola második nemzedéke Herczegh Mihály, Zlinszky Imre, Wenzel Gusztáv. Szokás volt őket általában reakciósként, feudálisként elmarasztalni, pedig gondolataik esetenként kifejezetten modernek, és még a sokat vitatott örökjog területén sem maradibbak, mint az ellenpárt. Végül is néhány területen, a perjogban, a magánjog összefoglaló feldolgozásában, a jogtörténet terén és mindenekfelett a törvényes öröklésnél sikerült bizonyos magyar hagyományokat az új európai mintákkal szemben megőrizniük. A korszak meghatározó büntetőjogi monográfiáját Pauler Tivadar készítette ( Büntetőjogtan. Pest, 1873, I II.), amelyet a bíróságokjogsza- bálygyűjteményként is használtak. Csemegi Károly a büntető törvénykönyv kommentárjával alkotott maradandót, Fayer László egyetemi tanár a klasszikus büntetőjogi iskola nagy egyénisége volt. Ajogfilozófia területén Eötvös József, Pulszky Agost, Pikler Gyula és az életművét tragikus módon félbeszakító Somló Bódog értek el európai színvonalú tudományos eredményeket. A magyar Konstruktions- jurisprudenz A német pandektisztika fogalomszerkesztő irányához igazodott a magyar kodifikációkat előkészítő jogtanárok, jogi írók egy jelentős csapata. Ide sorolható Suhayda, Hoffman Pál, Győri, Halmosy, Apáthy. A magyar magánjogi törvénykönyv első tervezeteit e német elmélet tanaira támaszkodva, tudományos szerkesztő munkával kísérelték meg elkészíteni. Az eredmény elriasztón hatott a szakmai közönség nagy részére, noha kétségtelen érdemeik voltak a magyar kodifikációs gyakorlat fejlesztésében. Hoffmann kísérlete óta példának okáért a magyar magánjogi törvénykönyveknek nem volt általános részük; a német mintára alakult első kudarca visszatartotta a követőket. Nagyobb sikerük volt a magyar törvényszerkesztőknek, főleg a gyakorlat 25

34 I. rész JOGFEJLŐDÉS ÉS JOGTÖRTÉNET Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Mezey Barna, Révész T. Mihály, Zlinszky János képviselőinek, a különböző szakjogágak kodifikálásával. A kiegyezés után egymás után születtek meg a modern törvények, törvénykönyvek: büntetőkódex, kihágási büntető törvénykönyv, büntető perrendtartás, polgári perrendtartás, kereskedelmi törvény, házassági törvény stb. A magyar polgári jogi kodifikáció A magyar polgári jog kodifikálása politikai kérdés volt a polgári Magyarország jogában, hiszen itt csak a már létező osztrák hagyomány ellen lehetett fellépni, éppúgy, mint a közjogi küzdelmekben. A munkában akkor észlelhető megint haladás, mikor a bizottság élére Vavrik Béla, majd Lányi Bertalan kerültek, az egyes részlegek vezetői közé Imling Konrád, Szászy-Schwarz Gusztáv, Sipőcz László, Thirring Lajos és Grosschmid Béni végén már túl voltak a főbb vitás kérdések megtárgyalásán és megkezdhették a szerkesztő munkát. A magyar általános polgári törvénykönyv első javaslata nem sokkal a német Bürgerliches Gesetzbuch után elkészült és a nyilvánosság elé került. Miután harminc év polgári jogfejlődésének és bírói jogalkotásának, elméleti részmunkáinak anyaga is tükröződik benne, sikeres alkotásnak volt mondható. Utána fokozott erővel megindultak kül- és belföldről a hozzászólások elmélet és gyakorlat részéről. Volt olyan javaslat is, hogy a tervezett európai polgári törvénykönyvbe vegyenek át megoldásokat a magyar javaslatból. A kritikai munkának, valamint az újraszövegezésnek fő mozgatója az érdekkutató szemlélet és a jogi személy elmélete nagy magyar mestere, Szászy-Schwarz Gusztáv volt, akit e kötődése miatt magyar Jheringként is emlegetnek. Jogi oktatás Ajogtudományok tanításában nagyjelentőségű lépésnek tekinthető a Kolozsvárott megnyitott második magyar egyetem (1872:19. tc.; Magyar Királyi Ferencz József Tudományegyetem), majd a pozsonyi Erzsébet Tudományegyetem és a Debreceni Tudományegyetem felállítása (1912:36. tc.) 1874-ben a jogakadémiák oktatási színvonalát az egyeteméhez közelítették; alap- és államvizsgarendszerét az universitasokéhoz igazították, de a szigorlatozás és a doktorrá avatás jogosítványát nem nyerték el A MAGYAR JOGTUDOMÁNY AZ I. VILÁGHÁBORÚ UTÁN A magyar jogtudomány a két világháború között Az I. világháború a magyar értelmiségnek hatalmas vérveszteséget okozott, ám ugyanakkor éppen a jogtudó értelmiség vonatkozásában komoly kenyérkérdéseket vetett fel az elszakított országrészekből kiutasított vagy kereset híján repatriáló jogászok nagy száma. Ajogalkotás soká küzdött a háború okozta gazdasági nehézségek, állampolgári problémák, ránk kényszerített kényszerszabályok és stabilizációs kérdések, hadi kárpótlás gondjaival. Hogy eközben mégis folytatódott a magyar jogfejlődés, hihetetlen életerőről tanúskodik. A közjogtudományban Molnár Kálmán és Magyary Zoltán, a magánjogban Grosschmid és Szászy-Schwarz tanítványai, Szladits Károly, Marton Géza, Nizsalovszky Endre, a perjogász Magyari Géza és Beck Salamon, a büntetőjogban Finkey Ferenc és Angyal Pál, a jogfilozófia terén Moór Gyula, Horváth Barna, a jogtörténetben Illés Józsefés Eckhart Ferenc, majd az ifjabbak közül Bónis György oly személyiségek, akikre ma is büszkén nézhet fel a magyar jogászság. A kor jogalkotásában az emberi jogokat súlyosan sértő normák is megjelentek, de ezek ellen a jogtudomány folyamatosan tiltakozott, megalkotásuk a külföldi nyomás mellett a politika eléggé el nem marasztalható vétke. Egyetemek és jogakadémiák A világháborút közvetlenül megelőzően az addigi három magyarországi egyetem, a budapesti, a kolozsvári és a zágrábi mellett még két jogakadémiából alakult egyetem alapítására került sor, Pozsonyban és Debrecenben. A háború ezek közül csak kettőt hagyott a csonka ország területén, a budapestit és a debrecenit. A kolozsvári egyetem azonban Szegedre költözött, míg a pozsonyi Pécsre, bár mindkettő megmaradt mint egyetem eredeti helyén is. Ajogakadémiák közül a megmaradt határok között csak az egri katolikus maradt, de az eperjesi evangélikus áttelepült Miskolcra, a máramarosszigeti református pedig Kecskemétre. Így az új országterületen négy egyetemi és három akadémiai szintű jogi oktató intézmény működhetett. Mindegyik nívós jogi oktatási és tudományos munkát folytatott, ám a politikai nyomás miatt kénytelenek voltak a numerus clausust, majd a nők eltiltását a jogi pályáról bevezetni, s ez a tanszabadsághoz képest tagadhatatlan visszalépés volt. A szocialista korszak 26

35 I. rész JOGFEJLŐDÉS ÉS JOGTÖRTÉNET Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Mezey Barna, Révész T. Mihály, Zlinszky János A II. világháború után a magyar jogi oktatás a demokratikus intézményrendszerek megalkotása, a nemzetközi jogelvek meghonosítása ésaz új, szociális jogrend megvalósítása felé indult el. Ezt azonban az oktatásban is bekövetkezett fordulat éve (1949) megakadályozta. Új irányba terelte a szovjet példákat erőltető, a megvalósult szocializmus mintáját követni akaró s az oktatás szabadsága helyébe annak átpolitizálását állító új rendszer. A politika elsőbbsége ajog felett vitathatatlanná lett, az új rend még saját jogában s a maga nevelte jogászokban is akadályt látott. A szovjet típusú diktatúrában ajogászság is osztozott ajog sorsában. Ajogászokat is végrehajtó bürokratákká, a politikai, gazdasági döntéseket jogi formában megfogalmazó íródeákokká degradálták. Az évi 26. számú törvényerejű rendelet még a doktori cím adományozását is megszüntette, nem maradt tehát formai különbség az okleveles jogász és a bírói és ügyészi akadémiát végzettek között. A magyar jogi kultúra és oktatás tradíciói sokban és sokáig ellenálltak ennek a kényszerítő folyamatnak, vagy megpróbáltak a felszín alatt is megőrizni ajogi értékekből, amennyit lehetett. Sokjogász szakmai önérzettől, saját magával szemben támasztott igényességtől vezetve továbbra is képezte magát. Révükön a joggyakorlat, bírói gyakorlat különösen 1968 után sokkal nagyobb szerepet játszott, mint a Szovjetunióban. Ajogászság mentalitásbeli, felfogásbeli, magatartásbeli gyökereinek köszönhető, hogy mihelyt csökkenni kezdett a jogászságra gyakorolt politikai nyomás, s kezdett viszonylag gyorsan újra megerősödni a tudományosság, úgy vált megint mértékadóvá a jogász értelmiség. Talán ennek is köszönhető, hogy hazánkban a törvényes fordulat 1990-ben könnyebben valósult meg, mint más országokban. A szovjet típusú diktatúra az egyetemet is átszervezte. Tíz év alatt szinte a teljes oktatói kart kicserélték, megszüntették az egyetem autonómiáját, és direkt irányítás alá vonták mind szervezeti működése, mind pedig a tananyag vonatkozásában. Sajátos szelekciós rendszer bevezetésével, különböző pártutasítások direktívái szerint vették fel a hallgatókat ben bevezették az ún. esti tagozatot, hogy az új kiemelt káderek itt szerezhessenekjogi diplomát. A 418/1949. sz. MT rendelettel büntetőjogi és államügyészi akadémiát is szerveztek, ahol első évben írást, olvasást, nyelvtant, második évben jogot tanítottak, hogy azután máris kész bíróként, ügyészként, vezetőként tevékenykedhessenek az így képzett káderek. A magyar jogi tárgyak óraszámát alaposan lecsökkentették (például a polgári jogot 20-ról 8-ra), s a felszabadult időben a szovjet jogot mint az ideális jogot oktatták. Kötelezővé tették az orosz nyelv tanulását is. Csak 1956 után szűntek meg a szovjet jogi stúdiumok, de még ezt követően is jelentős óraszámban kellett tanulni a különböző ideológiai tárgyakat, párttörténetet, marxizmus-leninizmust, dialektikus és történelmi materializmust stb A JOGTÖRTÉNETÍRÁS ÉS A JOGTÖRTÉNET OKTATÁSA 3.1. A JOGTÖRTÉNET POLITIZÁLÓ KORSZAKA A jogtörténetírás kezdetei A francia felvilágosodás gondolkodói tudatosították a tudományos közéletben, hogy a történelmi igazság a népek szokásainak (szokásjogának) és törvényeinek feltárásán keresztül közelíthető meg hitelesen és így válhat világossá és érthetővé. Magyarországon is a felvilágosodás korában kezdődött meg a forráskutatás alapján álló, tudományos értékű jogtörténetírás, jóllehet hazánkban döntő szerepet ebben az udvar és a rendek politikai érdekeiket alátámasztó törekvései játszottak. A 18. században kezdték kutatni a történeti kútfőket, okleveles forrásokat, írott jogemlékeket a politikai érvek megerősítésére. Kezdetben természetesen elsősorban a magyar közjog, a király és a nemzet közötti jogviszonyt feltáró munkák születtek. Történetírók kutatták fel, szinte emberfeletti teljesítményt nyújtva, a Mohács előtti korok történeti és jogtörténeti forrásait. Pray György ( ), Katona István ( ), majd Fejér György ( ) munkáikban már korszerű forráskritikát is alkalmaztak. A magyar jog erős történeti jellegéből következően korunkban a legrégebbi törvények is hatályos jognak számítottak, hacsak nem helyezték azokat kifejezetten hatályon kívül. Ezért is juthattak rendkívüli politikai jelentőségre a jogtörténeti kutatások. Sorra jelentek meg a Habsburgabszolutizmus törekvéseit alátámasztó művek. Szerzőik különösen annak bizonyítására törekedtek, hogy a magyar trón betöltése nem választással, hanem az öröklés útján jogszerű. Kollár Ádám 27

36 I. rész JOGFEJLŐDÉS ÉS JOGTÖRTÉNET Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Mezey Barna, Révész T. Mihály, Zlinszky János A bécsi kormány ösztönzésére ebből az adatgyűjtésből kibontakozott az udvari jogtörténetírás, melynek első képviselője Kollár Ádám ( ), bécsi udvari könyvtáros, akinek fő feladatává lett a Habsburgálláspont jogtörténeti érvekkel történő alátámasztása. Kollár végső soron a Werbőczi által megfogalmazott rendi konstrukciót támadta, melynek egyenesen megszüntetését javasolta. Következtetéseit azonban még a magyar nemesség dinasztiahű része is felháborodással fogadta, ami nem változtatott azon a tényen, hogy a feudális magyar jogtörténet első kutatójaként tartjuk számon. A nemesi-rendi felvilágosodás eszmerendszere, mint ismeretes, rész- ben a felvilágosult abszolutizmus ellenhatásaként, részben a rendi nemesi ideológia sajátos modernizálásával született. Ennek szellemében készült el a ius patrium (hazai jog) első tankönyve az egri jogakadémia professzorának, Huszti Istvánnak tollából. Az évi országgyűlésen az ez idő tájt megjelent több száz politikai témájú röpiratban már nemcsak a rendi sérelmi politikára, a megszerzett rendi jogok konzerválására törekedtek, hanem egyre többen érveltek a természetjog, a társadalmi szerződés és a hatalommegosztás elméletére is hivatkozva. Hajnóczy József ( ) a jogfejlődés felvázolásán túl az egyes jogintézmények dogmatikus tárgyalását kísérelte meg az egy-egy tárgyra vonatkozó törvények összegyűjtésével és ezekhez fűzött kritikai megjegyzések és jogfejlesztő javaslatok szerkesztésével. Hajnóczy József Az 1795 után bevezetett könyvvizsgálatok igen megnehezítették a magyar jogtudomány önálló fejlődését, sőt sok irányban (különösen a közjogi kérdések terén) lehetetlenné is tették azt. A bécsi kamarilla betiltotta a közkönyvtárakat, lecsökkentette az egyetemi oktatás időtartamát, a tananyagot szigorúan cenzúráztatta. A magyar jogi értelmiség lehetőségei is szűk körre szorultak vissza. Kezdetben a nyelvújítás keretein belül a magyarjogi műnyelv kidolgozása biztosított nagyobb mozgáslehetőséget. A középkorban a törvények, oklevelek, az állam és a bíráskodás nyelve a latin volt. S a magyar nyelv a történeti fejlődés során csupán a század fordulóján érte el a tudományok művelésére alkalmas szintet. (Ekkor kezdték magyarra fordítani az európai tudomány jeles műveit.) A Habsburg-kormányzattal való kapcsolattartás, illetve a német államnyelvvel szembeni ellenérzés azonban a 19. századig konzerválta a latin nyelv használatát. Bizonyíték erre, hogy Erdélyben 1565 után a magyar nyelv mindinkább kiszorította a latint, de a 18. században visszatértek hozzá. A magyar jogi szaknyelv kimunkálása Az állandó közjogi küzdelemben a latin volt a magyar alkotmány nyelve, ezért annyira összefonódott a nemzet történelmi múltjával és intézményeivel, annyira átfogta a közélet minden területét, hogy a nemességnek és a magyar értelmiségnek szinte második anyanyelvévé vált. Csak az számított művelt embernek, csak az tudott részt venni a közéletben, jogszolgáltatásban, aki tudott latinul. Emellett a latin, mint közös nyelv, sokáig megkönnyítette az érintkezést a nyugati országokkal. Ezért látszott nehéz feladatnak a latinul tanult és művelt jogtudományt az összes fogalmával, meghatározásainak szabályaival, jogbölcseletével és ezernyi műszavával együtt megmagyarítani. Az önálló magyar jogtudomány megteremtéséhez, a jogismeret és jogtudat kiszélesítéséhez viszont elengedhetetlenül szükséges volt a jognak nemzeti nyelven való művelése. Georch Illés Georch Illés ( ) állította össze először Révai Miklós Grammatikájával egy időben Honnyi törvény címen ( ) kiadott háromkötetes nagy munkájában az összes jogszabály magyar nyelvű feldolgozását. A mű sikere, illetve a korszak szellemisége hatására egyre több jogtudományi művet jelentettek meg magyarul. Kölcsey és Kazinczy nyelvújításával párhuzamosan megkezdődött a magyar jogi műnyelv kimunkálása, jogi műszavak, terminológia megteremtése. A Magyar Tudományos Akadémia 1840-ben már Törvénytudományi Műszótár -at állított össze, közel kifejezéssel. A magyar jogi terminológia megalkotásának korszaka azonban ezzel még nem zárult le. A neoabszolutizmus idején a német nyelvű pátenseket kellett rohammunkában magyarra fordítani. Ez a folyamat a kiegyezés után is folytatódott, bár most már a nyugati jogintézmények önkéntes recepciója miatt szinte minden egyes úttörő jellegű jogi szakmunka egyben valóságos műszótár is lett. Innen ered, hogy a magyar jogi nyelvben erősen érződnek az idegen hatások, ezért lettek az esetek nagy részében jogászaink neológusok, akik először a latin, majd a német, 1945 után pedig az orosz kifejezéseket fordították le magyarra. A jogtörténetírás megerősödése, 28

37 A két Kovachich I. rész JOGFEJLŐDÉS ÉS JOGTÖRTÉNET Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Mezey Barna, Révész T. Mihály, Zlinszky János A hivatalos bécsi jogtörténetírással szemben Kazinczy ösztönzésére Kovachich Márton György ( ) vállalta a rendi politika jogtörténeti alátámasztását. Kovachich fiával, Kovachich József Miklóssal az ország elérhető levéltáraiból hangyaszorgalommal gyűjtötte össze az országgyűlési és közjogtörténeti iratokat; s látták el azokat kritikai jegyzetekkel. A két Kovachich munkája eredményeként könyvtárnyi anyagot tettek közzé, ám munkájuk egy része így is kéziratban maradt. ( Vestigia Comitiorum. Pest, 1790; Supplementum ad Vestigia Comitiorum.... Buda, ; Formulae solennes styli. Pest, 1799; Lectiones variantes decretorum comitialium. Pest, 1816; Syllogae decretorum comitialium. Pest, 1818.) Kovachich Márton György tervezetet készített a történelmi kutatás intézményes megszervezésére is. Kelemen Imre Kelemen Imre ( ) nevéhez fűződik a magyar magánjog önálló jogágként való elemzése, aminek részeként az Institutiones iuris privati Hungarici (1814) című művében feldolgozta a magánjognak és a perjognak a Hármaskönyv utáni fejlődését is. A19. század első felében a Savignyhoz kötődő ún. történeti jogi iskola még inkább ráirányította a jogtudomány figyelmét a jogtörténetre. Savigny szerint a jog folytonos fejlődés eredménye. Az éppen hatályos jog a múlt fejleményeiből alakult, a jogot tehát a történelmi események figyelembevételével lehet és kell művelni. Vélekedése szerint a valódi történeti szemlélet mentheti meg a jogot a törvényhozás aktuális politikai önkényétől. Frank Ignác A történeti jogi iskolának Frank Ignác ( ) volt Magyarországon az első jelentős képviselője. Fő művében, A közigazság törvényében (Buda, ) az élő magánjog és perjog tárgyalásakor igyekezett annak történeti fejlődését is bemutatni. Elsőként haladta meg az ismeretközlő, kommentáló jogtudományt. Oknyomozó történeti álláspontot képviselve, Kovachich és Fejér forráskutatásait felhasználva kísérte végig a legfontosabb magánjogi intézmények történetét. A magyar magánjogban szükséges változtatásokat, reformokat is történeti jogiérveléssel támasztotta alá, és igyekezett a szerves fejlődés törvényszerűségeit figyelembe venni. A jogtörténet a Ratio Educationisban A jogtörténet oktatását az egyetemen Mária Terézia Ratio Educationisa rendelte el először abból a célból, hogy a hallgatók az alaposabb képzés, a jogtudomány könnyebb megértése érdekében tanulják meg a törvények történetét, a jogforrások keletkezését, kutassák fel ajog változásának okait, mert így jobban megismerhetik a jogot. Mivel az illetékesek a tananyagban nem tudtak megegyezni, a jogtörténet oktatására a rendelet ellenére az 1850-es évekig nem került sor AZ ÖNÁLLÓ KATEDRÁK KIALAKULÁSA Jogtörténet az egyetemi katedrán, Wenzel Gusztáv Az es szabadságharc bukása után megszűnt az önálló magyar felsőoktatás is. A kor egyetemi reformjai, melyeket a porosz tudományegyetemek mintájára hajtottak végre, sok pozitív vonást tartalmaztak, de egyben az osztrák jogot tették kötelező tantárggyá. Csak az önkényuralom válsága idején vált lehetővé újra a magyar nyelvű oktatás, és ekkor kezdte visszakapni az egyetem az elveszett autonómiáját is. Ajogtörténet az évi tanügyi reform révén vált önálló tantárggyá az egyetemen. A német birodalom jogtörténetének oktatásával Wenzel Gusztáv ( ) egyetemi tanárt bízták meg, aki Frank Ignác tragikus halála után lett a magánjog professzora. Wenzel Szászországban született, osztrák neveltetésben részesült, így az összbirodalmi érdekek garantált képviselőjének tűnt az egyetemi katedrán. Wenzel azonban a történeti iskola híveként kutatni kezdte a magyar magánjog és közjog történetét, és egyre nagyobb szimpátiával nyilatkozott a magyar joggal kapcsolatos kérdésekről. Hirdette, hogy Ausztriával szemben ragaszkodnunk kell nemzetünk jogi tradícióihoz. Rendkívül sokrétű munkát végzett, eredeti források alapján kutatta a jogtörténetet, magánjogot, bányajogot, és az intézményi fejlődés bemutatását tűzte ki célul. Miután magyar jogtörténetet nem adhatott elő, az összehasonlító jogtudományt kezdte tanítani. Kísérletet tett arra, hogy a magyar jog históriáját beleillessze az általános európai jogfejlődésbe, és ezzel a magyar jogászok számára történetileg európai látókört nyisson. 29

38 I. rész JOGFEJLŐDÉS ÉS JOGTÖRTÉNET Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Mezey Barna, Révész T. Mihály, Zlinszky János 1867-ben az egyetemen az áprilisi törvények szellemében visszaállították a tanszabadságot. Érettségi bizonyítvánnyal bárki beiratkozhatott és szabadon választhatott az előadók és az előadások közül. A század végére alakultak ki a modern, jogáganként szerveződő tanszékek, melyeken a nyolcvanas évektől a szemináriumi oktatás elkezdődött (először Vécsey Tamás római jogász professzor szervezésében). A karon a legkiválóbb jogtudósok tanítottak, akik meghatározó személyiségei voltak a magyar jogéletnek, a jogalkotásnak. Ajog- és államtudományi művek zöme is az ő tollukból származott. A gyors társadalmi változások nyomán szemmel láthatóvá vált a jogfejlődés, a jogintézmények változása. A polgári parlamentarizmus és a piacgazdaság kiépülése gyökeresen megváltoztatta a joggal szemben támasztott igényeket. Nem jogtörténetet kellett művelni a jogi megoldások indoklására, alátámasztására, hanem ajog modernizációját elvégezni a nyugat-európai minták figyelembevételével. Míg korábban a jogtörténeti munkálkodás a hatályos jog felkutatását jelentette, most már a rendi korszak jogintézményeinek jó részét direkt módon hatályon kívül helyezték. A jogtörténet politikai szerepe véget ért, s visszahúzódott a katedrákra. Ekkor lett a jogtörténet is valóban önálló tudomány. Ettől kezdődően a joghistória az egyetemi professzorok és a levéltárosok, történészek munkájának eredménye. Ez az állítás persze nem jelenti azt, hogy egyes esetekben ne kerülhetett volna ismét reflektorfénybe egy-egy jogtörténeti teória. Az önálló jogtörténettudomány születése Az egyetemen 1872-től Wenzel Gusztáv mellett már Hajnik Imre ( ) pozitivista jogtörténész is oktatott, aki szakított ajog száraz, muzeális kezelésével. A jogintézmények szerves fejlődését, a külföldi hatásokat és kölcsönösségeket tudatosan igyekezett bemutatni, figyelembe véve a koreszmék alakulását is. Így elemezte elsőként jogtörténeti szempontból a szentkorona-tant. Élete fő műve három évtizedes kutatás, százezernél is több okirat, levéltári forrás alapján készült ( A magyar bírósági szervezet és perjog az Árpád- és a vegyesházi királyok alatt. Budapest, 1899). Az egyik legalaposabb történeti munka, melyet e korban magyar jogtudós írt. Kolozsvári Sándor, Óvári Kelemen A millennium idején hatalmas forrásgyűjtő munkát végzett a kolozsvári egyetem két tanára, Kolozsvári Sándor ( ) és Óvári Kelemen ( ). Kiadták Werbőczi Hármaskönyvét (Budapest, 1894), és újra sajtó alá rendezték a Magyar Corpus Iuris gyűjteményét, s az ig kiadott törvényeket Magyar Törvénytárként publikálták (Budapest, ). Összegyűjtötték emellett a vármegyei és városi statútumokat is a 15. századtól a 19. századig bezárólag ( Corpus Statutorum Hungariae Municipialium. Budapest, , I-V.). Mindegyik kiadványukat jelentős számú jegyzettel és mutatóval láttak el, ami megkönnyítette a történelmi korok hatályos jogszabályainak áttekintését. Timon Ákos, Király János 1890-től a magyar alkotmány- és jogtörténet számára is szerveztek önálló tanszéket, ahol a következő évtől Timon Akos ( ) egyetemi tanár adott elő. Timon szembehelyezkedett azzal az általánosnak tekinthető nézettel, amely szerint Magyarországon a jog előrehaladása német hatás alatt történt volna. Az önálló magyar jogfejlődés igazolása közben alkalmanként ingoványos talajra tévedt (miként az angolszász fejlődés analógiáinak igazolásakor). Kritikusai szemére hányják, hogy cáfolhatatlan tényként hirdetett olyan megállapításokat, melyek tudományos megalapozása bizonytalan volt vagy elavult. Kisebb hatást gyakorolt a tudományos közéletre Király János ( ) egyetemi tanár, aki 1896-tól oktatott a pesti egyetemen. Timonnal szemben ő a germán hatás bemutatására helyezte a súlyt. Bírálói szerint gyakran alkalmazott modern közjogi fogalmakat a középkori jogfejlődés jellemzésére, melyek anakronizmusnak hatottak. Timon és Király mellett Kossutány Ignác kolozsvári egyetemi tanár ( A magyar alkotmány- és jogtörténet tankönyve. Budapest, 1895) és Herczeg Mihály budapesti egyetemi tanár is ( Magyar jogtörténet kapcsolatban az európai jogtörténettel. Budapest, 1902) írtak összefoglaló jogtörténeti monográfiát. A szerzők azonban elsősorban nem jogtörténészek voltak, így munkájuk is inkább történeti, jogi és jogtörténeti munkák ügyes kombinációjának tekinthető. Megemlíthető még Dom- bovári Géza ügyvédnek a büntetőjog, büntetőeljárási jog történetét tárgyaló munkája, illetve Zsindely István sárospataki jogtanár műve ( Legrégibb formulagyűjtemények tekintettel a középkori magyar műveltségre. Sátoraljaújhely, 1904). Illés József A két világháború között a jogtörténet tudományát a pesti jogi karon Hajnik Imre tanítványa, Illés József ( ) oktatta, aki bár kezdetben hűséges követője volt mesterének, utóbb írt Werbőczi-tanulmányaival a 30

39 I. rész JOGFEJLŐDÉS ÉS JOGTÖRTÉNET Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Mezey Barna, Révész T. Mihály, Zlinszky János Hármaskönyv apologétájává vált. Míg Hajnik a középkori magyar perjogot, Illés elsősorban a magánjogot kutatta (házassági vagyonjogot, szerződési jogot, öröklési jogot). Nagyobb érdeme a híres Illés-szeminárium vezetése, melyben komoly tudományos képzés és kutatás folyt, résztvevői tollából jeles jogtörténeti munkák születtek. Eckhart Ferenc A korszak másik jelentős, nagy hatású jogtörténésze Eckhart Ferenc ( ) volt, aki a regionális összehasonlító módszer alkalmazásával felülemelkedett a korszak uralkodó szellemtörténeti irányzatán. Nem véletlen, hogy állandó támadások és viták kereszttüzébe került, de ezek közepette is töretlenül folytatta oktató és kutató tevékenységét. Azt vallotta, hogy nemcsak azt kell vizsgálni, hogy egy nemzet mit hitt, mit állított önmagáról, hanem azt is, hogy mi történt vele valójában. Összefoglaló monográfiája: a Szentkorona-eszme története (Budapest, 1941) és tankönyve, a Magyar alkotmány- és jogtörténet (Budapest, 1946) mindmáig alapvető kézikönyve a jogtörténet iránt érdeklődőknek. Holub József Eckhart munkássága és tanítása nagy hatást gyakorolt tanítványaira is, akik közül Meznerics Iván a megyei büntetőeljárásról, Torday Lajos a megyei polgári eljárásról, Virág István a zsidók jogállásáról, Hegedüs Géza az Árpád-kori büntetőjogról, Murarik Antal az ősiség intézményéről, Szoika Kamill a földesúri bíráskodásról írt jelentős monográfiát. (Eckhart legkiválóbb jogtörténész tanítványáról, Bónis Györgyről alább még lesz szó.) A vidéki karokon is jelentős eredményeket ért el a magyar jogtörténetírás. A pécsi egyetemen Kérészy Zoltán ( ) elsősorban a rendi országgyűlés történetét kutatta. Tanítványa, Somogyi Ferenc a nemesi magánjog történetét dolgozta fel több részmonográfiájában. Kérészi utóda a katedrán az eredetileg történésznek induló Holub József ( ) lett. Leghíresebb művét: Zalamegye története a középkor- ban (Pécs, 1929) címmel húszéves megfeszített kutatómunka eredményeként adta ki. Tanulmányozta emellett még a feudális magánjog történetének számos intézményét is. A magyar alkotmánytörténelem vázlata (Pécs, , I-II.) címmel ő is készített egy összefoglaló jogtörténeti művet, amellyel azonban csak a mohácsi vészig jutott el. A szegedi jogi karon Iványi Béla ( ) az addig fehér foltnak számító városi jog történetével foglalkozott. Iskolák a jogtörténettudományban A jogtörténet-tudomány mint a történettudományok és jogtudományok határterülete befogadta egyfelől a történettudomány irányzatainak hatásait, másfelől azonban ezt a befolyást némiképp csökkentette a tételes jogtudományok irányából érkező racionális igények teljesítése. Ez a kettős effektus mindvégig jellemzi a jogtörténet-tudományt. Annak hivatásos képviselői (értsd: nem tételes jogászként történeti tájakra tértek s nem a forrásközelség okán jogi problémákat érintő történészek) ugyanis két irányból érkeztek és érkeznek a jogtörténet terrénumába. Egyfelől állam- és jogtudományi végzettséggel közelítették meg a jogi problémák historikus értékelését, másfelől történettudományi szemlélettel a jogtörténet kérdéseit. Ahogyan Csizmadia Andor fogalmazott: a jogi képzettségű jogtörténettanárok általában a pozitivista módszerek szerint dolgoznak, munkáik súlya azonban a nyomtatásban megjelent anyagokon nyugszik, s csak kisebb mértékben, néha egész kivételesen használnak okleveles forrásokat. a történész képzettségű katedra-jogtörténészek viszont jól ismerik a történettudomány eredményeit, de érezhetően nélkülözik a jogi képzettséget, még inkább a jogi gyakorlatot, s ebből fakadó jogi szemléletet. Történeti szempontból nem egyszer kitűnő munkáik nem kísérlik meg a kérdéses korszak jogi problémáinak megoldását. Nem értékelhető a különbség azonban, amikor a történettudomány iskoláinak jelenlétét vizsgáljuk. A hivatásos jogtörténészek látásmódját ugyanis erősen megkötik a jog és jogfejlődés realitásai. A jogtörténeti kérdéseket lehet szellemtörténeti s lehet nacionalista vagy materialista szemszögből vizsgálni, végeredményben azonban a pozitív jog és a jogi praxis dokumentumai jelentős ellensúlyt képeznek. Nem lehet véletlen, hogy az iskolák befolyása dacára a pozitivista módszer kisebb vagy nagyobb mértékben szinte valamennyi jogtörténész munkájában jelen van. S miként a csoportosítást megkísérlő szerzők előbb vagy utóbb beismerik: igen nehéz a jogtörténészeket valamely történeti irányzatba besorolni. Történeti jogi iskola Az önálló jogtörténet-tudomány kibontakozása, mint láttuk, a 19. század második felére tehető, amikor is a Ferenc József-féle polgári diktatúra által elfojtott nemzeti eszme elemi erővel tört föl a kiegyezéses lehetőségek hatására. A jogtörténet-tudományban ez a folyamat a 19. század első felében G. Hugo, F. C. v. Savigny, G. F. Puchta alapította történeti jogi iskola hatása alatt álló Wenzel Gusztáv munkásságában jelent meg. A történeti 31

40 I. rész JOGFEJLŐDÉS ÉS JOGTÖRTÉNET Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Mezey Barna, Révész T. Mihály, Zlinszky János jogi iskola a szokásjogban tükröződő népszellem termékének tekinti ajogot, ennélfogva a történeti jogi hagyományok feltárása, feldolgozása és feljegyzése az iskola hívei által megfogalmazott célja a jogtörténetnek. A Savigny-iskola elterjedt Közép-Európának a polgárosodás mellett feudális maradványokat őrző nemzeti jogtörténetében csakúgy, mint ahogy maradványai megtalálhatók az egyes jogágak művelésében. Wenzel jogtörténetírása híven tükrözi a Savigny-iskola nacionalizmusát, s nem nélkülözi annak romantikus túlzásait, amelyhez a feudális rendi Magyarország jogi öröksége anyagot bőségesen szolgáltatott. Wenzel hangsúlyozta elsősorban, hogy ragaszkodnunk kell jogéletünknek eddigi vívmányaihoz és nemzetünknek veleszületett tradícióihoz (Csizmadia Andor). Pozitivista történeti iskola A század második felében terjedt el az A. Comte pozitivista filozófiájából kinövekedett pozitivista történeti iskola. A pozitivizmus általános felfogásához képest, mely a világ egzakt ismereteken alapuló magyarázatát tartotta alapelvének, a történettudomány és a jogtörténet-tudomány is a spekulációk kiiktatását, a népszellem meghatározó szerepének tagadását, a szigorú kritikai szemléletet, a tényekre alapított jogtörténetírást fogalmazta meg követelményként. A pozitivista jogtörténet-tudomány lehetővé tette azt is, amit a történeti jogi iskola romantikus nemzeti lelkesedése és kritikátlan géniusztisztelete megakadályozott: az európai jogtörténet összehasonlító vizsgálatát. A magyar joghistóriában a pozitivista szemlélet legjellegzetesebb alakja Hajnik Imre volt, de valójában e körhöz sorolhatjuk a század második felének szinte valamennyi jogtörténészét. (Különösképpen Kolosvári Sándort, Óvári Kelement, Király Jánost és a századfordulón jelentkező Illés Józsefet.) Nacionalista iskola A századfordulón Timon Ákos tekinthető a jogtörténet-tudományban mind népszerűbbé váló nacionalista iskola zászlóvivőjének: Alkotmányunk és jogéletünk múltja: önálló nemzeti létünk megnyilatkozása, mert ebben tükröződik vissza a magyar népnek államalkotó ereje, kultúrképessége és így világtörténelmi jelentősége. A speciális magyar alkotmány- és jogfejlődés képviseletében Timon is annak az eszmének lett képviselője, melyet Csizmadia Andor úgy jellemzett, mint a gondolkodást elaltató, a nacionalizmust legyezgető frázispublicisztika. az imperialista szakasz magyar nagyhatalmi ábrándokat alátámasztó és a nemzeti hiúságokat legyezgetőjogtörténetírás. Ez az irányzat kitörölte látóteréből az európai tendenciákat, illetőleg azokat csak saját állításainak igazára volt hajlandó alkalmazni. Ereje különösen hatékony volt a két világháború közötti trianoni Magyarország sérült politikai világában és meggyötört társadalmában. Szellemtörténeti iskola 1931-ben jelentkezett Magyarországon Eckhart Ferenc programiratával a szellemtörténeti iskola. A szellemtörténeti iskola (alapítója W. Dilthey) a történelem mozgatóerejének a korszellemet tartja, s ennek következtében a törvényszerűségek kutatása helyett az intuíció szerepének biztosított meghatározott helyet. Az emberi történet nem egyéb, mint az emberi lélek története (Szekfű Gyula). A maga tiszta formájában persze ez az irányzat sem tudott kibontakozni Magyarországon, hiszen a magát szellemtörténeti irányultságúnak valló Eckhart Ferenc és Bónis Györgyműveikben alapvetően pozitivista eszközökkel dolgoztak....kutatásaikban és írásaikban magas szintű forráskritikával éltek, s a szellem hatását csak úgy ismerték el, ha ezt a forrást kétséget kizárólag megerősítették (Csizmadia Andor) TÖRÉS A 20. SZÁZAD KÖZEPÉN; EGY ÚJ GENERÁCIÓ A jogtörténet-tudomány a szovjet típusú rendszerben Szemben a jogtudományokkal paradox módon a jogtörténet oktatása és kutatása a II. világháborút követően nem került veszélybe. A történelmi materializmus erős históriai kötődése megteremtette azt az elvi alapot, amely a jogtörténeti tudományos munkásság folytonosságát biztosította. Persze, ez a jogtörténeti kutatómunka a korábbi szabad oktatáshoz és tudományos témaválasztáshoz képest több megszorítást szenvedett. Egyfelől erős politizálás és legitimációs erőfeszítések jellemezték (példának okáért a két világháború közötti rendszer erős kritikája, az osztályelnyomásra és osztályharcra épülő történeti szemléletmód átértékelő jelentősége), másfelől pedig igen erősen apolitikus megközelítés volt sajátja (a távoli feudális korszakot érintő jogtörténeti kutatások). Mindennek következtében a jogtörténet-tudomány egy jelentős terrénumában politikailag aktualizálható kutatások folytak (a haladó hagyományok feltárása, a Tanácsköztársaság, a munkásmozgalmak, a nemzetiségi mozgalmak, a proletárdiktatúrához vezető évek jogtörténete), más területein azonban a napi politikától távol álló területeken munkálkodtak a tudósok (így születtek meg a korszak nagy forráskiadványai, a középkori jog, jogi 32

41 I. rész JOGFEJLŐDÉS ÉS JOGTÖRTÉNET Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Mezey Barna, Révész T. Mihály, Zlinszky János értelmiség, törvénykezési gyakorlat témakörében készült tanulmányok és munkák). Ajogtörténet-tudomány képviselői is értelemszerűen e kettősség mentén csoportosultak. A politikától távolabb állók, a korábbi Illés- és Eckhart-iskolában felnövekedettek, a valamilyen okból a katedrától távol tartottak s a levéltáros történészek fordultak elsősorban a joghistória pozitivista szakmai művelése felé (Degré Alajos, Bónis György, Ember Győző, Gerics József, Trócsányi Zsolt, Varga Endre, Zlinszky János, s egy ideig maga Eckhart Ferenc is). A politikusabb megközelítés volt jellemző Bolgár Elek, Csizmadia Andor, Karsai Elek, Kovács Kálmán, Maday Pál, Sarlós Márton munkásságára. A marxista irányzat A történelmi materializmusra alapított jogtörténetírás a politikai hatalom ösztönzése következtében kizárólagosságra törekedett. Minden egyéb szemléletmód polgárinak és reakciósnak számított. Történeti szemléletmódjára jellemző volt a gazdasági alap meghatározó szerepéről vallott felfogás következetes érvényesítése, a gazdasági alapon nyugvó osztályellentétek és osztályharc értelmezése a joghistória tükrében és a társadalomfejlődés egyetemes törvényszerűségeinek elismerése a jogfejlődésre. A jogfelfogás és a társadalmi fejlődésre vonatkozó eddigi tételek teljes tagadása együtt járt a jogtörténet kategóriáinak gyökeres átértékelésével. Minthogy a politikai hatalom igényeinek eleget kellett tenni, még a meggyőződésesen más alapokon álló jogtörténészeknek is kompromiszszumot kellett kötniük a kutatások további folytatása és a publikálás lehetőségének fenntartása érdekében. Eckhart Ferenc az elnyomott társadalmi rétegek, a jobbágyosztállyal kapcsolatos állampolitika alakulása, majd a jobbágyság elnyomó szerve, az úriszék működése felé volt kénytelen fordulni; Degré Alajos a jobbágyok magánjogi intézményéről, az árvagyámokról értekezett; Bónis György haladó hagyományaink keretében Hajnóczy József közjogi munkásságát dolgozta fel. Őket azonban még így is sajátosan értékelte a szakmai és politikai közvélemény. Ők, vagyis az idősebb jogtörténész generáció törekszik átvenni és alkalmazni a történelmi materializmus tanításait mind saját tevékenységében és a tudományos utánpótlás nevelésében, mind pedig az egyetemi oktatásban (Nagyné Szegvári Katalin). A marxista megítélés szerint azonban vajmi kevés sikerrel. Korszakos munkáikat sajátosan értelmezik: Azok a polgári kutatások legjobb hagyományait tükrözik, a marxista szemlélet hiánya miatt azonban nem találjuk meg bennük a jognak a gazdasági alappal való összefüggéseit, ezért a jogintézmények sokszor légüres térben mozognak (Csizmadia Andor). A marxista iskola igazi magja azonban a felszabadulás után nevelődő gárda volt. A marxista felfogású kutatók és tanárok, a jogtörténészek új generációja határozta meg a század második felének jogtörténeti irányait (Both Ödön, Buzás József, Csizmadia Andor, Hajdú Lajos, Kovács Kálmán, Maday Pál, Sarlós Béla, Sarlós Márton, Sápi Vilmos stb.). A mély forráskutatás változatlanul a régiek sajátja maradt, a politikai alaphangot mégsem ők adták meg, a jogtörténet-tudomány kutatási irányai és lehetőségei nem tőlük függtek. Jogtörténetírás A jogtörténet-tudomány művelőinek köre a korábbiakhoz képest jelentősen bővült. Ennek több oka volt. Egyrészt a történelmi materializmus vulgárértelmezése mintegy kötelezővé tette a tételes joggal, jogtudományokkal foglalkozók számára, hogy indoklásaik, értelmezéseik, tudományos munkáik történeti részeket, fejezeteket tartalmazzanak. Alig találni olyan elméleti jogászt, aki ne foglalkozott volna valamilyen módon jogága históriájával. (Vö. különösen Asztalos László, Beér János, Király Tibor, Nagy Tibor, Névai László munkáit, de voltaképpen valamennyi publikáló szakjogászt sorolhatnánk itt.) Másrészt, mivelhogy a politikai instrukciók a jogtörténeti kutatások súlypontját a századi jogfejlődés vizsgálatára helyezték, a középkorral és kora újkorral kapcsolatos tudományos munkálkodások feladata mindinkább a történészekre hárult, kik átvállalva a munka oroszlánrészét, a korábbiaknál jóval nagyobb szerepet játszottak a jogtörténetírás alakításában (Barta István, Bácskai Vera, Benda Kálmán, Bertényi Iván, Borossy András, Elekes Lajos, Ember Győző, Fügedi Erik, Gerics József, Kállay István, Kubinyi András, Mályusz Elemér, Nagy István, Sinkovics István, Szabad György, Trócsányi Zsolt, Varga Endre, Varga Zoltán stb.). S végül az egyetemekre vonatkozó szovjet felfogás terjedésével megdőlt a korábbi egy katedra egy professzor koncepció, s helyébe a több oktatóra épülő tanszéki konstrukció lépett. Minthogy a hivatásosan jogtörténettel foglalkozók szinte kivétel nélkül a jogi karok tanszékeinek munkatársai voltak, a fentiek összekapcsolásával egy szélesebb oktató-kutató réteg kialakulásának lehetünk szemtanúi. Nagyné Szegvári Katalin évi helyzetelemzése szerint a hivatásosan jogtörténettel foglalkozók száma huszonhárom volt, ezek közül hatan voltak, akik nem egyetemi tanszékeken dolgoztak. A tanszékeken felnövekedett új generáció a már említett tanszékvezetőkön kívül olyan jelentős oktatókat és kutatókat mondhatott magának, mint B. Kállay István, Horváth Pál, Máthé Gábor, Nagy István, Nagyné Szegvári Katalin, Ruszoly József, Sík Ferenc, Szita János, Vargyai Gyula. A jogtörténeti kutatásokban, hasonlatosan az élet egyéb területeihez, az ötvenes évektől a központi tervezés és a tervszerűség vált uralkodó szemponttá. A kutatók érdeklődését erősen befolyásolták a politikai és kormányzati 33

42 I. rész JOGFEJLŐDÉS ÉS JOGTÖRTÉNET Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Mezey Barna, Révész T. Mihály, Zlinszky János központokban meghatározott elképzelések. A kutatási irányok ily módon a politikának ajog fejlődéséről alkotott nézeteihez kötődtek. Politikusok fogalmazták meg, hogy melyek a magyar fejlődés haladó hagyományai : Hunyadi Mátyás jobbágyvédő politikája, Dózsa György parasztháborúja a földesurak ellen, Thököly Imre és II. Rákóczi Ferenc függetlenségi küzdelmei, a jakobinus mozgalom, a reformkor és a szabadságharc, a Tanácsköztársaság, a dicsőséges Szovjetunió támogatásával kibontakoztatott proletárdiktatúra, a munkásmozgalom hőseinek küzdelme az imperialista kizsákmányolás ellen, az elnyomott osztályok helyzetének jogtörténeti vonatkozásai. Érthetően, az erősen politikai töltésű periódusok inkább váltottak ki alkotmánytörténeti, közigazgatástörténeti vizsgálódásokat, aminek következtében a kevésbé reflektorfényben álló jogágak történetének kutatása elmaradt vagy foghíjassá lett. Ugyancsakjelentősen inspirálták a jogtörténettudomány művelőit azok a nagy kormányzati akciók, melyek az alkotmányozással vagy a közigazgatás reformjával voltak kapcsolatosak, s melyek keretében jogtörténeti kutatásokat is lehetett szervezni. Mindezekkel együtt további szembetűnő nóvumként jelentkezett az a szinte magától értetődő tény, hogy a jogtörténeti vizsgálódások különösen az évi ellenforradalmat követő időszakban egyre fokozottabb mértékben fordultak az utolsó száz év, s ezen belül a 20. század addig teljesen feltáratlan kutatási témái felé. A kutatásokban a súlypontáthelyezést csak megerősítették az évi kormányhatározat nyomán létrejött országos távlati kutatási terv célkitűzései, amelyek szintén a legújabb korszak vizsgálatára adtak iránymutatást (Kovács Kálmán). Az alkotmány- és jogtörténet-tudomány tartalmi alakulását erősen befolyásolta az a tény is, hogy a jogtörténetet hivatásosan művelők szinte kizárólag az egyetemi oktatásban részt vevők köréből kerültek ki. Az egyetemi katedrák kutatási tevékenysége pedig túl a fent említetteken - erősen kötődött a jogtörténet újonnan kijelölt helyéhez az állam- és jogtudományok oktatásában. A világháborút követő ún. szocialista jogi oktatásban a jogtörténet feladatául tették az előkészítő és megalapozó funkció teljesítését; ezzel értelemszerűen a tételes tárgyak felfogásához, politikai megfontolásaihoz és oktatási struktúráihoz kötötték. A jogtörténet ilyen elhelyezése a jogi és politikai aktualitásokból folyó visszafelé kutatást involválta, amelyet igazán fontossá a közelmúlt politikai-alkotmá- nyos-jogi eseményei tettek. A jogtörténet oktatása A jogtörténet oktatása miután a jogakadémiákat a jogásztúlképzésre hivatkozva megszüntették a három állam- és jogtudományi kar jogtörténeti tanszékein zajlott tól vált lehetővé az általános jogtörténet önálló tanszékének felállítása, amely a hungarocentrikus történetszemlélet feloldását célozta, és megújította az egykoron egyetemes európai jogtörténetként megismert tudományágat (Horváth Pál). (Ennek következtében Budapesten önállósult a magyar jogtörténet oktatása, s mindmáig az egyetlen magyar állam- és jogtörténeti tanszék keretei közt intézményesült.) Mint említettük, a joghistórikusok részben e négy tanszéken folytathatták kutatásaikat, részben pedig (miként a szilenciumra ítélt Bónis és Degré) levéltárosként írták tanulmányaikat. Jogtörténeti témákkal rendszeresen foglalkoztak történészek is (Varga Endre, Kállay István), közülük azonban csak kevesen szentelték teljes munkásságukat a joghistóriának. Ennek megfelelően a jogtörténeti kutatások központjai változatlanul a jogtörténeti tanszékek. Az egyetemi jogi karok számának bővülésével gyarapodott a jogtörténeti tanszékek és így a kutatóműhelyek száma is. Ma már a Miskolci Egyetem Állam- és Jogtudományi Karán, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jogtudományi Karán is önálló tanszék működik; a szegedi József Attila Tudományegyetem és a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem jogi karainak közreműködésével kezdődhetett meg néhány esztendeje a kecskeméti jogi karon (Károli Gáspár Református Egyetem) és a győri Széchenyi István Főiskola Állam- és Jogtudományi Oktatási Intézetében a jogtörténet oktatása. A jogtörténeti tanszékeken a hetvenes-nyolcvanas években felzárkózott egy új nemzedék, melynek tagjai ma már az egyetemi oktatás derékhadát képezik. Ők tudományos munkásságuk szempontjából összehasonlíthatatlanul kedvezőbb helyzetben indultak a szakmában: sokkal kevésbé kötötte őket ideológiai direktíva, valójában az idősebb kollégák instrukciói alapján kezdhették meg tudományos munkásságukat (Balogh Elemér, Bódiné Beliznai Kinga, Béli Gábor, Homoki-Nagy Mária, Horváth Attila, Ijjas József, Kajtár István, Kahler Frigyes, Mezey Barna, Pomogyi László, Rácz Lajos, Révész T. Mihály, Stipta István). Zlinszky János miskolci egyetemi tanár fáradozása nyomán az Európai Közösség támogatásával megnyíltak a külhoni kutatások lehetőségei is. Ezzel egy időben a fiatalok új generációja jelentkezett (Korsósné Delacasse Krisztina, Király Mária, Szabó István, Balogh Judit, Völgyesi Levente) IRODALOM 34

43 I. rész JOGFEJLŐDÉS ÉS JOGTÖRTÉNET Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Mezey Barna, Révész T. Mihály, Zlinszky János Asztalos L.: Die ungarische Privatrechtswissenschaft im Zeitalter des Dualismus. In Annales Univ. Sci. Budapest, 1967; Baranyai B.: Vizsgálódás a Quadripartitum körül. In Illés József emlékkönyv. Budapest, 1942; Béli G.: Vármegyei statútumalkotás a XVI-XVIII. században. Pécs, Dolgozatok az állam és jogtudományok köréből, XVIII.; Béli G.: Magyar jogtörténet. Pécs, 1995; Boreczky E.: Akirályi tárnokmester hivatala 1405-ig. Budapest, 1904; Both Ö.: Wissenschaftliche Forschungsrichtungen auf dem Gebiete der ungarischen Rechtsgeschichte seit In Einzelne Probleme der Rechtsgeschichte und des Römischen Rechts. Szeged, 1970; Bónis Gy.: Einfüsse des römischen Rechts in Ungarn Ius Romanum Medii Aevi. V. 10. Mediolani, 1964; Bónis Gy.: Fünf- undzwanzigjahre ungarische Rechtsgeschichtsschreibung ( ). Zeitschrift der Savigny-Stiftungfür Rechtsgeschichte. Germanische Abteilung, 1970; Bónis Gy.: Középkorijogunk elemei. Budapest, 1972; Bónis Gy.: A jogtudó értelmiség a Mohács előtti Magyarországon. Budapest, 1971; Bónis Gy.: A jogtudó értelmiség a középkori Nyugat- és Közép-Európában. Budapest, 1972; Bónis Gy.: Törvény és szokás a Hármaskönyvben. Kolozsvár, 1942; Bónis Gy.: Buda és Pest bírósági gyakorlata a török kiűzése után Budapest, 1962; Bölöny J.: Magyar közjog. Budapest, 1942; Brósz R. Pólay E.: Római jog. Budapest, 1974; CsekeyI.: A rendelet elméleti kérdése. Magyar Közigazgatás, 1927; Csekey I.: A rendeletalkotás új irányai. In Német Károly emlékkönyv. Budapest, 1932; CsekeyI.: Werbőczy és a magyar alkotmányjog. Kolozsvár, 1942; CsekeyI.: A magyar törvény. Magyar Társadalomtudományi Szemle. Budapest, 1913; Csizmadia A.: A magyar városjog. Kolozsvár, 1942; Csizmadia A.: A pécsi egyetem a középkorban. St. Univ. Pécs, 40. Budapest, 1965; Csizmadia A.: A magyar állam- és jogtörténet-tudomány. In Magyar állam- és jogtörténet. Budapest, 1972; Csizmadia A.: A nemzetközi összefogás hatása a jogtörténeti tananyag fejlődésére. Felsőoktatási Szemle, 1976; Csizmadia A.: A magyar állam- és jogtörténet-tudomány. In Magyar állam- és jogtörténet. 5. kiad. Budapest, 1991; Dambrovszky I.: Szabályrendeleti jog. Budapest, 1922; Degré A.: A Négyeskönyv perjogi anyaga. Budapest, 1935; Degré A.: A Négyeskönyv büntetőjogi elvei. Budapest, 1936; Degré A.: A Planum Tabulare keletkezése. In Kolosváry Bálint emlékkönyv. Budapest, 1939; Degré A.: A magyar jogtörténetírás keletkezése és fejlődése a dualizmus korában. Budapest, 1968; Degré A.: Magyar jogtörténetírás a Horthy-korban, Gazdaság és Jogtudomány, 1969; Degré A.: Feudális gyámsági jog Magyarországon. Budapest, 1955; Eckhart F.: A Habsburg-Lotharingiai ház családi törvénye. Karcag, é. n.; Eckhart F.: AJog- és Államtudományi Kar története. Budapest, 1936; Ereky I.: Jogtörténelmi és közjogi tanulmányok. Eperjes, 1917; Fejér Gy.: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus et civilis Buda, ; Ferdinándy G.: Az Aranybulla. Budapest, 1899; FélegyházyJ.: Werbőczy és a kánonjog. Budapest, 1942; Fügedi E.: Középkori magyar városprivilégiumok. In Tanulmányok Budapest múltjából, XIV. Budapest, 1961; Grosschmid B.: Magánjogi előadások. Jogszabálytan. Budapest, 1905; Győrffy Gy. (szerk.): A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Budapest, 1975; Hamza G.: Werbőczy Hármaskönyvének jogforrási jellege. Jogtudományi Közlöny, 1993; Horváth P.: A dualizmuskori jogtörténetírásunk főbb irányai. Acta Fac. Pol. etjur. Univ. Scient. Budapest, 1968; Horváth P.: Die Wirkung der Aufklárung die Entwicklung des juristischen Historismus in Ungarn. In Annales Univ. Sci., 1969; Horváth P.: Historische Umstánde der Entstehung der selbst- stándige ungarischen Rechtsgeschichtswissenschaft. In Annales Univ. Sci., 1973; Horváth P.: Bevezetés az összehasonlító jogtörténet alapelemeibe. Budapest, 1979; Horváth P.: A jogtörténet. In Az Eötvös Loránd Tudományegyetem története Budapest, 1970; Illés J.: A Quadripartitum közjogi interpolációi. Értekezés a társadalomtudomány köréből, IV., 1931; Illés J.: Bevezetés a magyar jog történetébe. Budapest, 1910; Iványi B.: Mosóczy Zakariás és a Magyar Corpus Juris keletkezése. Budapest, 1926; Iványi B.: A Corpus Juris Hungarici. Jog, 1934; Iványi B.: A városi polgárjog keletkezése és fejlődése, különös tekintettel Buda és Pest városokra. Budapest, 1936; Jakab E.: Magyarország Jogtörténeti Emlékei. Századok, 1888; Jobbágyi G.: Werbőczy és a Hármaskönyv. Jogtudományi Közlöny, 1989; Joó Gy.: A magyar törvény fogalma és jogi természete. I-II. Kecskemét, 1904; ; Karácsonyi S. Borovszky S.: Az időrendbe szedett váradi tüzesvaspróba-lajstrom. Budapest, 1903; Kassay A.: Tárnokszék és tárnoki törvényczikkelyek. Pest, 1848; Kérészy Z.: A Corpus Juris Hungarici mint írott jogi kútfő. Pécs, 1935; Kérészy Z.: A jogszokás derogatórius erejének kérdése a magyar jogi irodalomban. Szeged, 1935; Kiss G.: A jogalkalmazás módszeréről. Budapest, 1909; Klaniczay T.: Egyetem és politika a magyar középkorban. In Eszmetörténeti tanulmányok. Budapest, 1984; Kmety K.: A magyar közjog tankönyve. Budapest, 1907; Knauz N.: II. Endre szabadságlevelei. Budapest, 1869; Kolosváry S. Óvári K.: Corpus Statutorum Hungariae minicipalium. I-V. Budapest, ; Kovachich M. Gy.: Codex juris decretalis ecclesiae Hungariae. I-II. köt. Buda, 1803; Kovács F.: A magyar jogi terminológia kialakulása. Budapest, 1964; Kovács K.: A magyar jogtörténeti kutatások útja és jelenlegi feladatai. Gazdaság és Jogtudomány, 1969; Kovács K.: A magyar jogtörténeti kutatások néhány új jellemző vonása és további feladatai. In Az állam- és jogtudományok fejlődése. Budapest, 1975; Ladik G.: Önkormányzati testületeink szabályrendelet-alkotási joga. Budapest, 1912; Ladik G.: A szabályrendeletek. Budapest, 1912; H. S. Maine: Az ősi jog. Budapest, 1988; Máthé G.: Hajnik Imre centenáris munkája a magyar jogtörténet szerepéről.jogtudományi Közlöny, 1970; Medvigy G.: Werbőczy és a Tripartitum. Jogállam, 1934; Michnai E. Lichner P.: Buda városának törvénykönyve. Pozsony, 1845; Molnár K.: Kormányrendeletek. Eger, 1911; Molnár K.: Döntvényeink jogi természete. Eger, 1913; Molnár K.: A kormányrendeletijogalkotás 35

44 I. rész JOGFEJLŐDÉS ÉS JOGTÖRTÉNET Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Mezey Barna, Révész T. Mihály, Zlinszky János technikája. MagyarJogi Szemle, 1927; Moór Gy.: A különbözőjogforrások, azok egyensúlya és rangfokozata a magyar jogrendszerben. Budapest, 1932; Moór Gy.: A jogrendszer tagozódásának problémája. Budapest, 1937; Nagy E.: A házi törvények és a renuntiatio. Budapest, 1901; Nagy F.: Magyar városi jog. Budapest, 1912; Nagyné Szegvári K.: A jogtörténet-tudomány kutatási eredményei és perspektívái afelszabadulás után (Helyzetelemzés). Budapest, 1975; Paraszkay Gy.: A bírói gyakorlat mint jogforrás. Miskolc, 1929; Pauler T.: A budapesti magyar királyi tudományegyetem története. I. Budapest, 1888; PárniczkyM. Bátya J.: A Magyar CorpusJuris. Budapest, 1936; PeschkaV.: A többértelmű szokásjog. In Emlékkönyv Beck Salamon születésének 100. évfordulójára. Budapest, 1985; Pisa: Le fonti del diritto. Milano, 1920; Pólay E.: Jehring birtoktana és a magyar jogi romanisztika. In Acta Jur. et Pol. Szeged., 1969; Pólay E.: Der EinfluB der Be- sitzlehre Savignys und Jehrings auf die Literatur der ungarischen Zivilistik im XIX. Jahrhundert. In Acta Jur. et Pol. Szeged, 1970; Quadripartitum. Zágráb, 1798; Rácz Gy.: Az első magyar döntvénytár. MagyarJog, 1983; Ráth Gy.: Az Országbírói Értekezlet a törvénykezés tárgyában. Pest, 1861; Relkovic N.: Buda város jogkönyve. Budapest, 1905; Romano, S.: Corso di diritto costituzionale. Padova, 1933; Sarlós M.: A szellemtörténeti irány és a magyar jogtörténetírás. Jogtudományi Közlöny, 1956; Sarlós M.: Az organikus és a szentkorona-elmélet és a magyar történetírás. Magyar Tudomány, 1960; Schiller B.: A Hármaskönyv egyik állítólagos főforrásáról. In Magyar Jogászegyleti Értekezések, 1908; Schiller B.: A Hármaskönyv jogforrástana. Budapest, 1902; Schwartz G.: Szokásjog és törvényjog. Jogállam, 1909; Somló B.: A szokásjog. In Farkas Lajos emlékkönyv. Kolozsvár, 1914; Szabó B.: A magyarországi jogi peregrináció a században. Kand. ért. 1994; Szabó I.: A burzsoá állam- és jogbölcselet Magyarországon. Budapest, 1980; Szalay L. Orsó M.: A római jog története hazánkban és befolyása a magyar jogra, dr. Vécsey Tamás egy. tanár előadásai alapján lejegyezve. Budapest, 1878; Szentpétery I.: A tárnoki ítélőszék kialakulása. Budapest, 1934; Szlemenits P.: Törvényeink története az Árpádok alatt. In Akadémia Évkönyve. 6. köt.; Szlemenics P.: A magyar törvény némely tárgyairól való észrevételek. Tudományos Gyűjtemény, 1817; Tomcsányi M.: Magyar közjog Alkotmányjog. Budapest, 1926; Vargyai Gy.: Adalékok a magyar nacionalista állam- és jogtörténetírás kritikájához. Történeti Szemle, 1970; Vargyai Gy.: Jogtörténetírás Magyarországon ( ). In Jogtörténeti tanulmányok. III. Budapest, 1974; Veres M.: A tárnoki hatóság és a tárnoki szék ( ). Budapest, 1968; Vécsey T.: Adalék a Magyar CorpusJuris történetéhez. Budapest, 1902; Vécsey T.: A Hármaskönyvhöz, majd a magyar törvénytárhoz csatolva volt régi jogszabályok. Budapest, 1903; Viczián I.: A Quadripartitum eltérése a Tripartitumtól a nemesi magánjogban. Cegléd, é. n.; Wenzel G.: Árpádkori Új Okmánytár Pest, 1860, Budapest, 1874; Wenzel G.: Visszapillantás az előbbi magyar Curiának iki működésére. Budapest, 1875; Wenzel G.: AXV. századi tárnoki jog. Budapest, 1878; Wenzel G.: Magyarország városai és városjogai a múltban és jelenben. Budapest, 1877; Zachár Gy.: A szokásjog némely sajátos tulajdonságáról. In GrosschmidBéni emlékkönyv. Budapest, 1912; 1993; ZlinszkyJ.: Amagyarjog tradicionálisan európai jog. Jogtudományi Közlöny, 1955; Zlinszky J.: Ein Versuch zur Rezeption des römischen Rechts in Ungarn. Fs. Herdlitzka. München, 1972; Zlinszky J.: Bányajogi reformtörekvések Magyarországon a 19. században. Miskolc, 1988; ZlinszkyJ.: Vita et operaj. Decii Baronii. Publ. Univ. Miskolc. VII. 1992; ZlinszkyJ.: Werbőczy jogforrástana. Jogtudományi Közlöny, 1993; Zsedényi B.: A vacuum iuris. Miskolc,

45 2. fejezet - II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János MAGÁNJOGI JELLEGŰ INTÉZMÉNYEK AZ ÁRPÁD-HÁZI KIRÁLYOK KORÁBAN Magyarországon az Árpád-házi királyok uralkodása idején alakultak ki a rendek és azok a magánjogi jellegű jogintézmények, amelyek legfontosabb szabályait később Werbőczi István Hármaskönyvében inkorporálta. A korai feudalizmusra a naturális gazdálkodás, az önellátásra való berendezkedés a jellemző. A kezdetleges kézműipar jobbágyszolgáltatások formájában a földbirtokoshoz kapcsolódott. A kereskedelem csekély forgalmat bonyolított le, így a pénz szerepe nem volt jelentős. Nem alakult ki még a társadalmi munkamegosztáson belül az agrár- és a kézműipari tevékenység kettéválása. Az emberek sorsát öröklött társadalmi helyzetük, illetve a földhöz való viszonyuk határozta meg. Az élet nagyrészt vidékies jellegű volt, hiszen a már létező néhány város sem a kézműipar és a kereskedelem központja volt, hanem az igazgatás, az adminisztráció (királyi, egyházi, megyei) székhelye. A kor magyar magánjogi jellegű intézményei sok területen feltűnő hasonlóságot mutattak a nyugateurópaiakkal. A magyar nemzet ugyanis a keresztény államalapítással a római-germán jogcsaládnak nemcsak közjogi, hanem a magánjogi rendszerét is átvette, illetve sajátos viszonyainak megfelelően adaptálta. Történt mindez annak ellenére, hogy a honfoglaló magyarságot nem fogta körül olyan tradíciókkal rendelkező környezet, mint a korábbi Római Birodalom területén letelepedett germánokat. A Kárpát-medencében a római műveltség jóval a honfoglalás előtt elhalt. Emiatt nem tapasztalható a jog már föntebb említett megkettőződése Magyarországon. A magyar írásbeliség kései jelentkezése és a keresztény államalapítással (vagyis az európai jog adaptációjával) való egyidejűsége miatt nem lelünk példákat a germán népekéhez hasonló törzsi jog feljegyzésére sem. A magánjogi jellegű jogintézmények vonatkozásában az ősi jogra épülő szokásjog (consuetudo) volt a legfontosabb jogforrás. A törvények, bár az erős királyi hatalomra támaszkodhattak, csak az új intézmények meghonosítása érdekében próbálták szabályozni a magánjogi viszonyokat. A középkori jogintézményeket nem lehet a mai magánjogi fogalmak alá vonni, nem kategorizálhatók a ma használatos jogi definíciók segítségével. A jogintézmények a korabeli gazdasági, társadalmi és műveltségi viszonyoknak tökéletesen megfelelő, logikus, zárt rendszert képeztek. A földbirtokhoz kapcsolódott minden jogviszony: tulajdon, birtoklás, rendelkezés, öröklés és személyállapot, ami egyben meghatározta a gazdasági, politikai és katonai hatalmat is. Ezért is nem választható el a közjog a magánjogtól, hiszen példának okáért a földbirtok megszerzése egyéb, mai terminológiával alkotmányjogi, közigazgatási jogi, pénzügyi jogi következményekkel is járt SZABADOK ÉS SZOLGÁK A nemzetségi társadalom felbomlása Az Árpád-házi királyok uralkodásának időszaka a nemzetségi társadalom felbomlásának és a rendek, illetve az egységes jobbágyság kialakulásának kezdeti korszaka. A személyek jogállásának a fejlődése jellemzi egyben a magyar társadalom átalakulását is. A nemzetségi társadalomban a nemzetségek teljes jogú férfi tagjai elvileg egyenlő tagjai voltak a magyar társadalomnak. A vagyoni különbségek azonban már a kalandozások idején egyre jelentősebbé váltak. Tőlük elkülönülve teljes jogfosztottságban éltek a rabszolgák, akik az idegen hadifoglyok, illetve a súlyos bűncselekmény miatt szolgasorba taszított magyarok soraiból kerültek ki. 37

46 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János Szent István a keresztény tanok hatására, amelyek szerint Isten előtt minden ember egyenlő, elvben a jogi egyenlőség álláspontjára helyezkedett. Véleményét erről a kérdésről Imre fiához írt intelmeiből ismerhetjük meg: tartsd mindig eszedben, hogy minden ember azonos állapotban születik.. Elvileg tehát minden ember jogképes, vagyis jogok és kötelezettségek alanya lehet, de ennek terjedelme már Szent István törvényeiben is jelentősen eltért. A valóságban pedig a közszabadok (liber) és a szolgák (servus) helyzete élesen elkülönült egymástól. A közszabadok is csak kezdetben voltak egyenlő jogúak, hamarosan azonban a vagyoni differenciálódás és a katonáskodás igényei révén jogállásuk is eltérő lett. Jogaikat mindemellett a középkorra jellemző jogi partikularizmus határozta meg, melyet az elkülönülő bírósági és igazgatási szervezetek értékeltek. Külön jog szerint kezdtek élni a királyi, egyházi, illetve a magánföldesúri birtokon élő népek, de az országba beköltözött külföldi telepesek (hospes) és a betelepült népek (besenyők, jászok, kunok, románok, szepesi és erdélyi szászok) is. Az ország egyes peremvidékein pedig önálló partikuláris jogok is kialakultak. Közszabadok A közszabadok liber elnevezése az antik latinságból került át hozzánk. Tartalma és jelentése azonban a századok folyamán a gazdasági és társadalmi viszonyoknak megfelelően állandóan változott. Szent István törvényei szerint három csoportot alkottak: ispán (comes), vitéz (miles) és népből való (vulgaris). A hospeseket is a milesekkel azonos jogú libernek tekintették. A jogállásuk egyelőre nagyjából egyenlő volt, hiszen a vérdíjuk egységesen 110 arany pensa (István 1.14.),jóllehetaházakmegtámadóiról szólva már jelentős a különbség: ispán 100, vitéz 10, közember 5 tinót fizetett a támadásért. Az egyháziak is a közszabadok közé tartoztak, hiszen az egyházi rend felvételével ipso jure együtt járt a szabad jogállapot. Szent István uralkodása után természetesen tovább differenciálódott a liberek helyzete. A gazdasági szükségszerűség miatt sokan egyes nagyurak, patrónusok szolgálatába álltak. Ez nem eredményezett rájuk nézve szolgaságot, mert nem váltak uruk tulajdonává, sőt közszabad jogállásukat is megőrizhették. A középkor egyik jellemző vonása ugyanis, hogy a legszorosabb személyi függést is meg tudta valósítani a jogképesség elvesztése nélkül. Szent László korában kivált a liberek közül a királlyal törvényeket alkotók csoportja, akiket nobilisnek neveztek. Ok lettek a király tanácsának tagjai, a király fő tisztviselői. A királyi udvar kulturális színvonala, gazdasági ellátottsága nyomán életmódjukban is elkülönültek a többi szabadtól. Külön jogállásukat a törvények még nem tisztázták egyértelműen, de például tolvajlás esetén már enyhébb büntetést szabtak ki rájuk. Könyves Kálmán a vagyonosabb közszabadokat, akiknek saját földbirtokuk volt, mentesítette a dénáradó fizetése alól. A12. században és a 13. század elején ennek folytatásaként alakult ki a három legfontosabb kategóriája a liberek rendkívül széles rétegének: 1. Az ún. kötött liberek, akiknek a személye szorosabb vagy lazább módon kötődött a királyhoz, az egyházhoz vagy a világi földesúrhoz, és akik a személyes függést egyoldalúan nem mondhatták fel. 2. Más földjén élő, de a személyes önállóságukat megőrzött liberek és 3. a saját földbirtokkal rendelkező közszabadok. Várjobbágyok Némileg eltért a közszabadok jogállásától a király szabadjainak, a várjobbágyoknak (jobbagiones castri) a helyzete. A várszervezeten keresztül a király tulajdonosi hatalma alá tartoztak (proprius), a várszervezetet önkényesen nem hagyhatták el, kiváltságaikat is csak annak keretei között élvezhették. A király zászlaja alatt harcoltak, mint a serviensek, de nem tartoztak közvetlenül a király joghatósága alá. Nem rendelkeztek földbirtokuk nemesi címével sem. Ezért törekedtek arra, hogy a királyi serviensek, illetve a köznemesek közé emelkedhessenek. Ehhez azonban a király megfelelő aktusa és földbirtokuk nemesi jogcímmel való felruházása volt szükséges. Serviensek A vagyonos közszabadok egy része az 1200-as években földbirtokossá, földesúrrá vált. A század első évtizedeitől kezdték őket királyi serviensnek (serviens regis) nevezni. Nekik már a puszta közszabad állapot sem felelt meg. Az évi Aranybullában már bizonyos jogaik elismerését érték el. A közszabadságon túl a király vagy földadományt adott nekik, vagy a már régóta birtokolt föld birtoklási jogcímét változtatta meg nemesire. Szabad bejárással rendelkeztek a királyi udvarba, ahol hivatalos ügyeiketintézhették, és a király joghatósága alá tartoztak. A királyi serviens elnevezés 1267 után feledésbe ment, mivel IV. Béla és fiai elismerték országos nemesi kiváltságaikat. Ekkor a királyi serviensek jogállását a hozzá tartozó birtoklási jogcímmel emelték fel a nemesi privilégiumok szintjére. Végül a 13. század utolsó harmadában a nobilisek is az egységes nemességbe 38

47 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János olvadtak, aminek eredményeképpen a 14. században befejeződött a nemesség egységes renddé alakulása (1351. évi törvények). A királyi servienseknek a liberek közül való kiemelkedésével párhuzamosan romlott a közszabadok helyzete. (Az évi törvény 44. fejezete szerint érvényes tudományvételt [vagyis tanúvallomás kivételét] már csak nemesek közül választott szolgabírák foganatosíthattak.) Számottevő szolganép hiánya miatt egyre nagyobb tömegben kényszerültek a világi földbirtokon földet művelni. Öröklött vagy szerzett vagyonuk is lehetett, de megélhetésüket a saját mezőgazdasági munkájuk biztosította. Egy kis részük volt képes csak kiemelkedni és bejutni az országos nemesek közé. Kiváltak közülük azok a hospesek is, akik új kollektív szabadságjogokat kaptak. A volt közszabadok többsége a 14. században egységesülő jobbágyság keretei közé kerültek. Szolgák A törvények és a szokásjog szerint is élesen elkülönültek a közszabadoktól a szolgák (servus). A magyar középkor a klasszikus értelemben vett rabszolgaságot nem ismerte. Kétféle módon lett valakiből szolga: ha hadifogságba esett, vagy életfogytig tartó, sőt a középkor felfogása szerint utódaira is átöröklődő kényszermunkára ítélték. A legkülönfélébb bűncselekmények elkövetőit ítélték örökös szolgaságra. A szolga sok szempontból vagyontárgynak, dolognak számított (törvény kifejezésével: proprius), ezt bizonyítja, hogy megölésük esetén kártérítést kellett fizetni. A szökött szolgákat a barmokkal és elveszett javakkal együtt kellett beszolgáltatni. Mint a fekvő birtok tartozékai, eladhatók voltak. A keresztény ideológia hatására a helyzetük fokozatosan javult. Gyilkosuknak már a kezdeteknél vezekelnie kellett, és még saját tulajdonban lévő szolga megölése esetén is ki kellett fizetni a vérdíjat. Korlátozott jogképességgel rendelkeztek: szolgatársaik ügyében tanúskodhattak. Ha egy szolga külön házban lakott, önállóan gazdálkodhatott. Ebben az esetben, ha korlátozott mértékben is, de szerzőképességgel rendelkezett, amit az is bizonyít, hogy külön fizette a tizedet. Külföldre való eladásukat Kálmán megtiltotta. Szent István törvénybe iktatta: Mivel tehát Istenhez méltó és az embereknek legjobb, hogy kiki életének futását a szabadság serénységével végezze, se ispán, se vitéz ne tegyen többé senkit szolgává. A király és különösen az egyház mindenkit a szolgák felszabadítására ösztönzött. A szolgák helyzetének fokozatos javulásával s a liberek elszegényedő sokaságának társadalmi süllyedésével a századra alakult ki végül az egységes jobbágyság, amely a 15. századra már a népesség túlnyomó többségét adta A FÖLDBIRTOK A földbirtok sui generis jogintézmény volt, s a hatalom, a társadalmi státus mértéke egyenes arányban állt a birtokolt földterület nagyságával és a rajta dolgozó népek számával. Szállások A magyarországi földbirtokok rendszere nem előzmény nélküli. Kezdete egészen a honfoglaló nemzetségek téli szálláshelyeire vezethető vissza. Itt már állandó épületeket emeltek, és a földet szolgák művelték meg. A honfoglaló nemzetségek által elfoglalt területeket a nemzetség közös tulajdonaként, de mint gazdaságilag elkülönült egységet művelték meg. Később a föld eke alá vétele, a földművelés intenzívebbé válása miatt elsősorban a szántóföldeket először ágak, majd családfők szerint osztották fel (a birtok egyéb részei, a legelők, erdők, nádasok stb. továbbra is közös birtokok maradtak). A nemzetségi kötelék az egyéni birtoklás után is megtartotta jelentőségét a birtokjog terén. Ha a nemzetség valamelyik ága kihalt, a birtoka ismét a nemzetség törzséhez tért vissza. A család ekkor még csak gazdálkodási egység, míg a nemzetség a jogok birtokosa, biztosítója. A nemzetség ereje, hatalma a birtokkomplexumon nyugodott, ezért nem engedélyezték elidegenítését sem. A királyság kialakulásával az ország területének fő tulajdonjoga a király kezében összpontosult. Azon területek zöme, amelyeket korábban a nemzetségek szálltak meg, immáron a király birtoka lett. A királyi birtoktestek alapját a 10. századi fejedelmi földek képezték, amelyekbe az Árpádok szállásterületén túl az augsburgi csata után meggyengült törzsektől elvett földek is beletartoztak. A későbbiekben a királlyal szembeszegült törzsfők megszállt birtokai, a benépesülő peremvidékek, valamint az esetenkénti birtokelkobzások és visszaháramlások mind a királyi földbirtokot gyarapították. Szent István a legtöbb várat és várföldet a saját tulajdonába vette. Így biztosította magának az ország feletti katonai, közigazgatási hatalmat. Csak ezt követően tett ígéretet a királyi tanács kérésére, hogy a jövőben csak a legsúlyosabb bűncselekmények elkövetőit fogja vagyonelkobzással büntetni. 39

48 Terra regia II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János Szent István törvényi rendelkezései alapozták meg az Árpád-kori földbirtokjogot. A királyi földbirtokokat (terra regia) két fő csoportra osztotta. Egyfelől az állam védelme, közigazgatása, költségvetése, udvartartása érdekében feltétlenül szükséges földbirtokokra, amit Bodinus fundus publicusnak nevezett. Másfelől megkülönböztette a többi, nem feltétlenül szükséges földbirtokrészt, amelyet el lehetett adományozni a híveknek (possessio regalis). Ebből a részből kerültek ki az adománybirtokok. Adományrendszer kezdetei Szent István a királyi főtulajdonjog (ius regium) alapján rendelkezett a nemzetségi szállásbirtokról is. Megerősítette az egyéni birtokjogot, szabályozta az öröklési és az özvegyi jogot, a király háramlási jogát hűtlenség esetére. Az adományrendszer kezdetei is Szent István nevéhez fűződnek. A király szolgálatok jutalmaként földbirtokokat adományozott (bona donationalia). Nem szólhatunk azonban a nyugati hűbériség modelljéről Magyarországon, hiszen a germán magánjogi jellegű hűbérviszonnyal szemben itt meghatározó lett a közjogi elem. Magyarországon csak a király adományozhatott földbirtokot, földbirtokosok nem. (Az adományozóként később megjelenő nádor is csak a királyt helyettesítő jogkörénél fogva, legfeljebb 32 jobbágytelket juttathatott.) Az adományozás nem eredményezett határozott szolgálati viszonyt, hanem egyfajta jövőbeni készenlét díja és biztosítéka volt előre meg nem nevezett feladatokra. Az adomány megtételekor követendő eljárás a 13. század második felére alakult ki. Nélkülözhetetlen eleme volt az adományt írásba foglaló oklevél (litterae donationales) kiállítása és az adományos beiktatása (statutio). Kálmán idején több változás is történt a földbirtok vonatkozásában. A föld és az állatállomány birtokviszonyai egyre inkább konkretizálódtak, minimálissá vált a szabad földterület az ország területén. Általánossá vált az az elv, hogy nincsen föld feudális úr nélkül. Kálmán törvénnyel szabályozta a földbirtokok jogi helyzetét, amellett hogy megerősítette az őt megelőző uralkodók birtokadományait. Szent István adományaira nézve elismerte, hogy azok ágról ágra öröklődnek, tehát a szállásbirtokkal egyenrangú birtoknak tekintette azokat. A pénzen szerzett birtok felett szabad rendelkezési jogot adott. A későbbi királyok adományainak öröklését az adományos fiaira, testvéreire és ezek egyenes ági férfi leszármazóira korlátozta. A 13. századra az adománybirtok vált a meghatározó kategóriává. Ennek során terjedt el az a nézet, hogy minden birtok eredetileg a királytól eredt. Az első foglalás tudata is lassan elhalványult az emlékezetben, és inkább a földbirtokok adományozásként való megerősítésére törekedtek. II. András keresztes hadjárata után, az évi oklevélben szükségesnek látta a várbirtokot és a királyi birtokot is örök tulajdonaként átengedni azoknak, akik addig azt birtokolták. Ennek révén a földbirtok iure perpetuo illette a családot. Ezzel végleg megszűntnek lehet tekinteni az adománybirtok és a szállásbirtok közötti jogi különbséget. Ezt az intézkedést IV. Béla a tatárjárás után újfent megerősítette, amivel befejeződött a középkori magyar birtokjog intézményének kialakulása. Tulajdon és birtok Az Árpád-kor nem ismerte a tulajdon és a birtok közti különbséget. A földbirtokos inkább csak haszonélvezője volt a földnek. Hiányzott ugyanis a tulajdon legsajátosabb fogalmi eleme, a szabad rendelkezési jog, mind az élők között, mind pedig a halál esetére. Mindezt ajogi terminológia is tükrözte, hiszen az első törvényeinkben elvétve előfordult ugyan a tulajdon elnevezés, de a törvények és az oklevelek inkább a birtoklás (possessio) kifejezést használták, mivel ez jobban kifejezte a valódi jogviszonyt. A magyar földbirtokos kifejezés is jól kifejezi a valós helyzetet. A birtokvédelem még kezdetleges formában történt. Csak a tényleges birtokláshoz fűződött, és legfontosabb eszköze az önhatalom (visszauzés) INGÓ ÉS INGATLAN JAVAK A római jog középkori teoretikusai a dolgokat ingókra és ingatlanokra osztották fel. Az ingót aszerint határolták el az ingatlantól, hogy az elmozdítható-e az állag sérelme nélkül. Magyarországon a középkorban csekély volt a római jog hatása, ami nyilván közrehatott abban, hogy az ingatlanokat más elvek szerint definiálták. Ingatlanok közé a minősített értékű javakat sorolták; így a ménes is ingatlannak számított, ezzel szemben a lakóház hosszabb ideig csak ingónak. Az ingatlanok közül a természeti gazdálkodás korában a legfontosabb a földtulajdon volt. 40

49 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János A középkorban az ingó vagyon igen alárendelt szerepet játszott, jelentősége inkább csak mint az ingatlan tartozékának volt. A háziállat (szarvasmarha, ló stb.) volt a legfontosabb ingó, amit az is bizonyít, hogy ekkoriban a marha szót az ingó vagyon jelölésére is használtak SZERZŐDÉSEK A korszak magánjogi intézményeinek legkevésbé fejlett területe a kötelmek terrénuma volt. A szerződések során a contractus és apactum szavakat használták, de a köztük levő különbséget nem ismerték. A római és a kánonjogi elvek alapján a 13. század folyamán általános szabállyá vált ugyan az a jogtétel, hogy az akaratmegegyezés kötelező erővel bír, a szerződéseknek azonban azonnal teljesülniük kellett: a szolgáltatásnak és az ellenszolgáltatásnak közvetlenül kell követniük egymást. Az adós és a hitelező közti tartós szerződéses jogviszony meglehetősen ritka. A szolgáltatásra irányuló kötelezettséget sem ismerték. A tipikus forma a reálszerződés volt. A konszenzuális szerződések csak az Árpád-kor vége felé jelentek meg. A szerződések írásba foglalása kezdetben csak bizonyító eszköznek számított, mégpedig nem is a legtekintélyesebbnek. Az írásbeliség terjedésével egyre több szerződést foglaltak oklevélbe, s ezzel párhuzamosan az írásos forma az egyszerű bizonyító okirattal szemben a szerződés létrejöttéhez feltétlenül szükséges kellékké vált. A hiteles helyek előtt a jogügyletekről ún. valló levelet (litterae fassionales) állítottak ki. Ajándékozás, Adásvétel Az ingók ajándékozása szóban, az ingatlanoké írásban, leggyakrabban az egyház részére történt. Előfordult mind az élők közötti, mind a halál esetére szóló ajándékozás. A nemesi birtok elajándékozását csak a gyermekek vagy az egyház javára engedélyezték. Formáját tekintve kezdetben leginkább a cserére hasonlított. A szűkös pénzforgalom miatt sok esetben pénz helyett marhát adtak. A törvények részben a kereskedők reálügyleteit szabályozták. Szent László törvényei megtiltották a vásáron kívüli adásvételt. Az ügyletkötésnél a bíró, a város és tanúk jelenlétét követelték meg. Kálmán törvényei a keresztények észsidók közti ügyletek vonatkozásában a pecsétes okirati kényszert vezették be. A nemesi földbirtok adásvételének sok akadálya volt. Érvényes birtokelidegenítéshez a felek akaratmegegyezésén túl szükség volt az elidegenítést kikényszerítő okra való hivatkozásra (például a hadifogoly testvér kiváltása, egészségi okok), emellett a rokonok és a szomszédok hozzájárulására. Kezdetben ugyanis, mivel a letelepedés nemzetségi szervezetben történt, a területi és a vérségi kötelék a legszorosabb kapcsolatban állt egymással. A rokonokat és a szomszédokat ilyen esetekben elővételi jog illette meg. A vásárolt (szerzett) birtokot könnyebben el lehetett adni, de általában ilyenkor is kikérték a rokonok és szomszédok beleegyezését. Ezen túl általában az adománybirtok tekintetében meg kellett szerezni a király beleegyezését is (királyi consensus). A földbirtok adásvételénél az első időkben elegendő volt a szóban kötött ügylet tanúkkal való bizonyítása. Fokozatosan azonban elterjedt az írásbeliség és az azonos szerződési forma. Ezt a korabeli terminológia bevallásnak (fassio) hívta. A jogilag releváns cselekmény, a megkötött vagy megkötendő ügylet bevallása rendszerint a hiteles hely előtt történt. Itt személyesen megjelentek a felek és a rokonok, szomszédok, majd írásba foglalták a szerződést. Így nyertek egyúttal biztosítékot is arra nézve, hogy az elővásárlási jogra hivatkozva nem fogják később az adásvételt megtámadni. Ezzel létrejött az adásvétel, vagyis az örökbevallás (fassio perennalis) a pecséttel való megerősítés révén vált befejezett szerződéssé. Kölcsön Ritkán fordult elő a pénzforgalom csekély volta miatt. A pénzszűke mellett az egyház kamatvételi tilalma is korlátozta terjedését. Az adóssági szerződést kezdetben a zálogadás jelentette. A szerződési szándékot a dolog átadása jelképezte. A középkor nem ismerte a jelzálogot. Az ingatlant is kézizálog gyanánt adták át a hitelezőnek. A zálog ekkoriban tehát mint kötelemkeletkeztető, kötelezettséget megállapító jogintézmény szerepelt. Amennyiben az adós nem teljesített, a zálog átment a hitelező tulajdonába, függetlenül annak értékétől. A korszak vége felé jelent meg a zálognak a kötelem megerősítésére szolgáló alakzata, amikor már, ha az adós nem teljesített, a zálog a követelés kielégítésére szolgált ÖRÖKLÉS 41

50 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János A középkori birtokjog elválaszthatatlanul összekapcsolódott az öröklési joggal. A vonatkozó szabályok nem diszpozitívak, hanem kogensek voltak, a tőlük való eltérésre nem nyílt mód. Nem ismerték az egységes hagyaték fogalmát. Minden egyes vagyontárgynak megvolt a saját öröklési rendje. S ráadásul más-más öröklési rend vonatkozott a férfiakra és a nőkre, a közszabadokra és a szolgákra is. Az öröklés szabályai tehát eltértek személyek és dolgok szerint. A főszabály ebben a korban a törvényes öröklés volt. Eszerint előbb a lemenők, majd a felmenők és végül az oldalági rokonok örököltek. A nemzetség öröklése vonatkozásában épült fel az ún. parentélarendszer, amely a család képére jött létre és a rokonsági fokokat tagolta. (Először a szülőkés a gyermekeik, utána a nagyszülők és ivadékaik, végül a szépszülők és leszármazottaik.) Ezt az öröklési rendet a kor annyira természetesnek tartotta, hogy nem is foglalkozott vele részletesen. Törvényes örökösök hiányában a birtok a királyra háramlott vissza. Törvényes öröklés A rokonság nőtagjai más elbírálás alá estek, mint a férfiak. A természetjog és az egyház tanítása szerint nem lehetett ugyan különbséget tenni férfi és nő között, a nemzetség azonban arra törekedett, hogy a vagyont egyben tartsák. (Az uralkodók is e törekvést támogatták, hiszen a földbirtok egyik velejárója volt a férfiak katonáskodása. A lányok kárpótlásul ún. leánynegyedet [quarta puellaris] kaptak.) Végrendelkezés A végrendelkezés lehetősége az egyházi jog hatására alakult ki, de csak kivételes esetekben, általában királyi privilégiumok alapján volt lehetséges, s akkor is csak a család tagjaira és az egyházra vonatkozott. Szent István törvényét a nemzetségi szervezet birtokjogi konzekvenciái a szokásjog erejével is mérsékelték. Feltételül szabták a nemzetség tagjainak hozzájárulását, de nem akadályozhatták meg, hogy külföldi mintára valaki az egyházat fiának ne tekintse és egy gyermekrész hagyományozásával a lelki üdvösségét ne keresse. A 12. században a hiteles helyek gyakorlatában kialakult az ún. kánonjogi végrendelet, amely kegyes adomány volt. Ennek formai feltételei enyhébbek voltak a római jogi végrendeletnél. Elegendőnek mutatkozott hozzá a papnak és két vagy három tanúnak a jelenléte. Emellett továbbra is fennmaradt természetesen a halál esetére szóló ajándékozás is. Az évi Aranybulla 4. pontja fiú örökös hiányában szabad rendelkezési jogot biztosított a királyi servienseknek, a leánynegyed kivételével. Ezzel azonban a nemzetségi jog jelentős sérelmet szenvedett volna, ezért az okleveles gyakorlat szerint nem is éltek gyakran evvel a lehetőséggel. Az évi törvény ugyan nem mondta ki expressis verbis, hogy az egyéni rendelkezési jogot megszünteti, de a törvény szelleme ilyen irányban hatott. III. András a szabad végrendelkezési jogot újból törvénybe iktatta (1290:26. tc.), de ez a nemességnek tett gesztus, tekintettel a gyakorlat elutasítására és a jogintézmény évi végleges eltörlésére, már nem bírt különösebb jelentőséggel A RENDI MAGYARORSZÁG MAGÁNJOGA 2.1. A RENDI JOG FORRÁSAI Közjog-magánjog A rendi jogban közjog és magánjog elhatárolódása nem olyan éles és egyértelmű, mint a klasszikus római jogban. A római jogban az az elhatároló szempont, hogy a római állam mindenfajta jogviszonya, joga és kötelezettsége közjog. A magánjog a felek magánautonómiája körébe eső normarendszer. A magánjog eredete (jogforrásai) és kikényszerítése is közjogi jellegű, de a vele való rendelkezés magánszemélyekjoga. A rendi államban a magánszemély csak mint a köz tagja, azon belül is mint valamely társadalmi feladathoz rendelt közösség tagja létezett. Valamely rendhez tartozott. A rendi állam nem ismerte a római értelemben vett magánautonómiát sem a személyi szabadság, sem a tulajdon, sem a szerződéses szabadság, sem a végrendeleti szabadság vonatkozásában. Az ókori közjog-magánjog szembeállítás a középkorra, a rendi társadalomban elmosódott. A korszak végére a rendi társadalom keretei között megtörtént a fogalompár tartalmának észrevétlen átalakulása is: a közjog az állami és önkormányzati feladatokat, a közhatalom gyakorlását szabályozó normarendszerré vált. A magánjog a személyi és vagyoni viszonyok szabályegyüttese, amelyben e viszonyok vonatkozásában az állam is jogalany lehetett. A fogalmi átalakulás a rendi társadalom létének utolsó szakaszára megtörtént ugyan, de a jogforrásokon az elhatárolást nem vezették következetesen keresztül. 42

51 Rendi jog római jog II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János A jog határozta meg a rendek egymáshoz való viszonyát, társadalmi feladataikat és jogaikat, ezáltal a rend tagjainak egyéni jogait és kötelességeit is. A római jog alapelvként a polgárok egyenlőségének talaján állt, a rendi társadalmak joga a társadalomban elfoglalt helyhez rendelte hozzá a jogosultságokat sajátságosan, privilégiumként. Ugyanígy a rendi társadalmi jogállás határozta meg az egyén viszonyát vagyonához is: itt is a különjogok sorával kerülünk szembe. Az ún. gyökeres jogok, szemben a római tulajdon egységes és abszolút voltával, relatívak, rendi állástól függően változtak. De privilégiumok rendezték a rendi jogban a szerződések lehetőségét is, az iparűzést, a termelést, az értékesítést, a hitelviszonyokat. (A római jog a privilégiumot nem ismerte, sőt a XII táblás törvények szerint tiltotta is.) Így a rendi társadalomban az általánosan érvényesnormák mellett helyi (területi vagy csoport-) statútumok, személyi előjogok és kötelezettségek adták a szövevényes jogot. E jogban az autonómia közjogi vonalon is érvényesült, de közfeladatok számos vonatkozásban korlátozták is azt. Rendi magánjog Alábbiakban nem a római, hanem a modern értelemben vett elhatárolás szerint tekintjük át a rendi magánjogot, tudatosítva azt, hogy az elválasztás bizonyos értelemben önkényes és teljes tisztasággal nem is lehetséges. Mindenesetre ezzel a módszerrel teremtjük meg az összehasonlítási alapot a rendi magyar magánjog és a ráépülő, belőle kinövő polgári magyar magánjog között. A római magánjoghoz a párhuzam annyiban adott, hogy az intézményeket az Institutio rendje, illetve a Pandectaszisztéma szerint tekintette át és csoportosította a rendi magánjogtudomány, miként a polgári magánjog is. Ius consuetudinarium A magyar magánjog legerősebb forrása a szokásjog volt. Valamely szokás akkor válhatott a szokásjog részévé, ha azt a törvénykezésben tartósan alkalmazták. A király, mint legfőbb bíró és az állami főhatalom letéteményese, adott ügyben kivételként hatalma teljességéből (ex plenitudine potestatis regiae) mellőzhette az érvényes általános jog figyelembevételét és eseti döntéssel attól eltérhetett. (Ez önmagában nem bizonyíték a királyi legiszlációs jog mellett, hiszen ez a joga római norma szerint a magistratusnak is megvolt.) Ha azonban a király hatalmát előjoggal szemben alkalmazta, a korona az előjogában sértettet az elszenvedett hátrány miatt kárpótolni volt köteles, tehát a közjogi aktus közjogi érvényű sérelem által magánjogi követelést eredményezett. Adott esetben az alsóbíróságok hozhattak olyan döntést is, amelynek nem volt jogforrási alapja, de csak joghézag kitöltésére. (Joghézag úgy is adódhatott, hogy az eljáró bíró nem ismerte a jog vonatkozó szabályát, noha az létezett.) Az ilyen bírói döntésnek, ha jogerőre emelkedett, eseti konstitutív (jogot keletkeztető) hatálya volt. Hazai szokássá a hézagot kitöltő vagy új normát alkalmazó bírói döntés akkor vált, ha az egyedi döntést a bíróságok átvették és hosszú ideig ellentmondásmentesen gyakorolták. A hosszú időn át ellentmondásmentesen egységes bírói gyakorlat joghézagot kitöltő, ezzel jogot alkotó hatása elismert volt. Törvényrontó hatását ugyan az elmélet vitatta, de gyakorlatban az is létezett. Bármelyik magyar bíró az általa eldöntésre váró ügyben meríthetett a közös jogból, alapíthatta ítéletét a ius commune szabályára. Ám e jogok terjedelme miatt még a jogtudomány sem tudta azok szabályanyagát egészében áttekinteni, hasznosítani. Esetleges volt, hogy a vizsgált ügyben a bíró ki tudta-e keresni a közös jogból az adott ügyre alkalmazható normát. Ha megtalálta és alkalmazta, ezáltal a norma életre kelt, a bírói alkalmazás révén az adott ország hazai szokásának (ius consuetudinarium) részévé vált. Ius commune Az érvényes magyar rendi magánjog tételeinek megállapításánál és leírásánál jogforrási nehézségekkel kell megküzdenünk. A római jog, annakglosszái, az egyházi jog és a feudális statútumok a középkorban mint európai közös létező jog (ius commune) általánosan elismert jogforrások voltak. Elméletben a ius commune kiegészítésére a legiszlációs joggal rendelkező tényező, az imperator (mindkét császár!) hozhatott újabb lexet. Hogy a pápa legiszlációs (törvényalkotó) vagy juriszdikciós (normameghatározó) hatáskörrel rendelkezik-e, vitatott volt. Az egyházi jog, amíg egységes volt, elismerte ugyan a törvényhozó jogkört is, de abból, hogy a pápa a feltétlenül érvényes isteni jogot (ius divinum) nem alkotta, csak tévedhetetlenül megállapította és vitás esetben kihirdette, inkább a juriszdikciós jogkör következik. Dekrétum 43

52 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János Ha a bíró nem talált alkalmas normát a ius commune tételei között, igazodhatott valamely hazai általános érvénnyel kiadott törvényhez, dekrétumhoz. A királyi jogalkotó hatáskör jellege nevezetesen, hogy juriszdikciós vagy legiszlációs elméletben szintén vitatott volt. Az utóbbit állította a rex imperator in regno suo regula. Az előbbivel cseng össze az az általánossá vált szabály, hogy a dekrétumot kibocsátó uralkodó életében a dekrétum ugyan lerontotta lex specialisként a közös jog helyi érvényét, ám a kibocsátó uralkodó halála után csak akkor, ha a dekrétum bekerült a szokásjogba bírósági alkalmazás által. A bírói gyakorlati alkalmazás által tehát a dekrétum is a hazai szokásjog maradandó részévé vált, és ez jellegében inkább az ediktális, mint a legiszlációs jogalkotásnak felel meg. Privilégium Ha az adott ügyre valamelyik fél saját előjoga,privilégiuma vonatkozott, akár csoportjogként, akár egyéni vagy családi privilégiumként, a bíró köteles volt azt figyelembe venni, a lex specialis derogat legi generali elv alapján. Egymással ütköző privilégiumok esetén a régebbi volt az erősebb (qui prior est tempore potior est iure). Így az előjogok is a hazai jog forrásai és a hazai szokás részévé váltak alkalmazásuk révén. (A későbbi előjog csak akkor rontotta le a korábbit, ha ennek hatását az előjogot alapító okmányban külön feltüntették. Ilyenkor viszont a privilégiumot, például donációt, kibocsátó hatalmi tényező magánjogi felelősséggel tartozott a jogvesztőnek, ezért az ilyen korábbi jogot feloldó privilégium ritka volt.) 2.2. SZEMÉLYI JOGI INTÉZMÉNYEK Jogképesség, Személyes szabadság Ajogképesség azon általános jogi feltétel, melynek birtokában valaki jogviszony alanyává válhat, tehát jogai és kötelezettségei lehetnek. (A cselekvőképesség ezzel szemben a jogviszony alakítására való alkalmasságot jelenti, azt a képességet, hogy valaki jogairól és kötelezettségeiről önállóan dönteni tud.) Minden ember szabad omnis homo persona, nec res vallotta kezdettől a római jog rabszolga-szabad ellentétpárjával szemben az egyházi jog tanítása. Más kérdés, hogy e szabály a gyakorlatban nem érvényesült. A korai magyar dekrétumok még emlegettek rabszolgákat. A különbözőrendi jogok elismertek bizonyos szolga státusok (gyarmatokra bevitt négerek, az ott dolgoztatott indiánok, Angliában csavargóként rabszolgaságra ítéltek) feletti vagyoni jogokat, de tagadták elvben, hogy ez azonos az ókori rabszolgasággal. Emberi jogukat az üdvösségre a kereszténység mindig vallotta és elismerte. Elméletileg a római kolonátushoz hasonló viszonyt vittek bele a jogba, hogy a személyes egyháztagság és lelkiismereti szabadság tanítását az ember munkáján és személyi mozgásterén fennálló rendi jogosultságokkal össze tudják egyeztetni. Az ember személyisége Az ember személyisége születésétől haláláig tartott. A születés tényét elvileg a keresztlevél, a halál tényét a halotti anyakönyv igazolta, így a személyiség fennállásának nyilvántartása és tanúsítása az egyház joghatósága körébe esett. Csak a rendi társadalom végső szakaszában, illetőleg a polgári jogrendszerben tértek át az állami anyakönyvi nyilvántartásra (hazánkban ben). Ebből a helyzetből eredt az a felfogás, hogy annak volt jogi személyisége, jogképessége, akinél ezt az egyház elismerte. Ezért volt vitatott a rendi társadalomban a nem egyházhoz tartozók jogképessége. Ember voltukat és üdvösségre elhivatottságukat ugyan az egyház sohasem vonta kétségbe, mégis a hatalom, élve e tanítással, a pogányok esetében elvitatta a jogalanyiságot, ezzel a nekikjáró közrend szerinti jogvédelmet. A római joghoz hasonlóan a nasciturus pro iam nato habetur, si de ipsius partus commodis quaeritur (a születendő már megszületettnek minősül, ha érdekeiről van szó) elv a rendi hazai jogban is érvényesült. A méhmagzat akkor számított fogantatásától személynek, ha ez érdekében állott. A rendi jog fogantatási időre vonatkozó tételei emlékeztettek a rómaijog vélelmeire. A halál megállapításával kapcsolatban a középkori jog elejtette a római jogban létező élet vélelmét, s helyébe a huzamos eltűnéshez fűződő halál vélelmét hozta be különböző módokon (eltűntnek, holtnak nyilvánítás). A halál tényének megállapítása az öröklés megnyílása szempontjából volt jelentős. Minthogy az egyházi jog a római jogon alapuló bizonyos vélelmeket átvett egyrészt a veszélyes helyzetben eltűnt személy holtnak nyilvánításával, másrészt a hosszan eltűnt holtnak nyilvánításával kapcsolatban, ezek a hazai jogba is közvetítette. A születés és halál nyilvántartása csakúgy, mint a végrendelet érvényességének kérdése eredetileg korlátlanul, később bizonyos korlátokkal egyházi bírósági hatáskörbe tartozott, ezért a halál tényének bírói 44

53 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János megállapítása is ezzel az eltűnt utáni hagyaték megnyílása és a hátramaradott házastárs újraházasodási lehetősége egyházi bíróságok hatásköre volt a rendi társadalomban. Hazafiak A rendi jog jellegéből adódóan nem minden embert illetett meg azonos szabadság: non omnium hominum eadem libertas. Általában minden ország különböztetett jogképesség szempontjából hazafiak (incolae: nativi vel recepti/indigenati), lakosok (accolae) és idegenek (forenses) között. A rendi előjogok teljességét többnyire csak a hazafiak kaphatták meg. Hazafiak A ius sanguinis elve értelmében született hazafiaknak (incolae nativi) a magyar atyától származók számítottak. Befogadott, honosított hazafiak, indigenae (incolae recepti) a jobbágynak, polgárnak vagy nemesnek befogadottak voltak. A jobbágy és a polgár hallgatólag nyert befogadást, ha állandóan megtelepedett, illetve/és a polgárok vagy adózók lajstromába felvétetett. A nemes azáltal nyert indigenatust, hogy királyi kegyelemlevelet kapott, esküt tett és az a királyi könyvbe bejegyeztetett, s az ezért járó törvényes díjat megfizette. Lakosok Az állandó lakosoknak (főleg a városokban) saját állásuk szerinti előjogaik lehettek. Idegenek Az idegenek (vendégek, hospites) a vonatkozó törvények vagy a viszonosság elvei szerint kaptakjogvédelmet. Egyes dekrétumok kifejezetten kizárták őket bizonyos kedvezményekből, sőt korlátozták idegenek honosításának lehetőségét is. Másrészt az idegent is védte a hazai szokás, türelmi időt engedve neki a rá vonatkozó törvények megismerésére, s e türelmi idő alatt a jog nem tudását nem rótták terhére, jogbani tévedés esetén jogsegélyt kaphatott (Hármaskönyv II ). Az idegen nem kaphatott nemességet, nem viselhetett hivatalt, nem nyerhetett egyházi javadalmat, nem szerezhetett ingatlant, nem folytathatott mesterséget. E korlátozások alól azonban a gazdasági szempontok szerint adtak általános kivételeket. (Egyénileg a királyi teljhatalom sorozatosan túllépte e megkötéseket.) Ilyen kivételek voltak például: bányászati és hadi tisztségek, kereskedés viszonossági alapon, országos vásáron részvétel joga. Ha idegen birtokhoz jutott hazánkban, birtoka megváltható volt az országlakosok által. Városban vételi jog és elővételi jog illette az idegen birtokára a város polgárait. Idegen magyar adósságlevelet magához nem válthatott, ilyet be nem hajthatott, sőt az eladó sem hajthatta be többé azt a követelését, amelyet idegennek eladott, átengedett. (Ennek is volt előzménye a késő császári római jogban.) Jogképesség és vallás Uralkodó vallás a rendi Magyarországon a római katolikus volt. Az egyház közjogi személy volt, jogszabályalkotási jogosultsággal, praerogatívákkal. (Az uralkodó koronázási esküben vállalta az egyház és előjogai védelmét, ami kihatott az egyház magánjogi viszonyaira, valamint az egyház magánjogi joghatóságára is.) A bevett vallások (a századtól az evangélikus és református protestáns, Erdélyben az unitárius és a 18. századtól a görögkeleti ortodox vallások) egyházai is rendelkeztek magánjogi személyiséggel és jogképességgel, valamint bizonyos családjogi joghatósággal. Tűrt vallásnak számított a többi vallás és felekezet, melyek a fenti jogokat nem birtokolták. Horvát-Szlavónországban egyedül a katolikusok voltak hivatalviselés-képesek és birtokképesek. Magyarországon (az évi bécsi béke után) mindenki szabadon követhette vallását, nem volt köteles más vallás szertartásán részt venni, ilyennek költségét viselni. Saját vallási elöljárói alá tartozott, meggyőződésének megfelelően idegen (külföldi) főiskolákon tanulmányokat folytathatott. A protestáns apa fiait maga vallásán nevelhette vegyes házasságban is. Magyarországon a katolikus ember protestáns egyházba előírt módon léphetett csak át, Erdély e tekintetben nagyobb szabadságot engedett. Ott a négy bevett vallás (római katolikus, református, lutheránus, unitárius) már a 16. század közepe óta egyenlő jogokat élvezett, noha ebben voltak 45

54 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János időről időre ingadozások. A katolikusok esetleges túlsúlyra jutását törvények akadályozták, ezeknek azonban nem volt magánjogi kihatásuk. A zsidókat az egyházi jog jogképességükben korlátozta, de ezt a hazai szokás csak részben vette át. IV. Béla adott nekik privilégiumot 1277-ben, a 14. században helyzetük ugyan romlott, de helyi statútumok (pozsonyi, budai) elismerték jogképességüket. Eltiltották őket esetenként a vámbérlettől, borkereskedéstől, puskaporárusítástól, nemesi birtokon gazdálkodástól. A megszorítások 1791-ben jelentősen enyhültek. Voltak ezzel szemben a rendi társadalomban előjogaik is. Így a kamatszedés, kereskedés terén; vallásuk alapján mentesek voltak továbbá egyes bizonyítási előírásoktól (viszont csak külön eskü letétele esetén tanúskodhattak). A késői rendi korszakban hitelezői szerepkörük miatt földesúri védelem alatt is állhattak (Hausjud). Rendek és rétegek A nemesség magyar közjog szerint egységes rend volt, noha a rendes báróknak állásukkal járó, a privilegizált főrendeknek pedig örökletes előjogaik voltak (így például a személyes részvétel joga az országgyűlésen, nagyobb fejváltság, hitbér). Az ország rendes vagy nagybáróinak hivatalukból (és csak abból) folyó nem örökletes privilegizált jogállása különbözött a feudális nyugati jogrendek intézményeitől, s ennek alapján vitatható, hogy feudális volt-e a magyar rendi társadalom. Jellegében az intézmény inkább bizánci-római befolyás jegyeit hordozza. Nemesek A nemesi rend legfontosabb előjogai voltak: a nemesek ítélet nélküli letartóztatásának tilalma, az alább részletezett kivételekkel, a király kizárólagos juriszdikciója, s a király törvénykezési jogának csak törvényes úton történő gyakorlása velük szemben (coercitiós jogkör nélkül), az adómentesség, az ellenállási jog (1687-ig), részvétel a törvényhozásban, valamint részvétel az igazságszolgáltatásban és igazgatásban (Hármaskönyv I. 9.). Letartóztatható volt ezzel szemben a nemes felségsértés és hazaárulás miatt; tettenérés esetén, katonaszökés miatt, számadás előli szökés miatt, idézésre meg nem jelenés miatt, bűnöző életmód miatt, 1844 után pedig váltóhamisítás miatt is. Kereskedőként nemes is fizetni tartozott harmincadot, városi telektulajdon után őt is terhelték a közterhek, jobbágytelek után az egyházi és közterhek. Nemesnek tekintették a születés által nemes apa vagy fiúsított anya gyermekeit, a királyi kiváltság által jószágadományt nyerteket, a nemeslevelet nyerteket, az indigenátust nyert külföldi nemeseket, a fiúvá fogadottakat. (1606-ban a bécsi békében kölcsönös ius migrandit [áttelepedési jogot] kötöttek ki osztrákok, morvák és magyarok között azzal, hogy eredeti előjogaikat a másik országba költözve is megtarthatják.) A királyi nemeslevél a vármegyei nemesi közgyűlés előtti kihirdetéssel emelkedett jogerőre, a birtokadomány hivatalos bevezetéssel. Polgár esetében a városi tanács ajánlása, más szabad esetében a megye vagy három királyi tanácsos ajánlása, jobbágy esetében a földesúr és a megye ajánlása volt szükséges a privilégium (befogadás) megadásához. Egyházi nemesek Rendi különállásuk volt az egyházi személyeknek is. A papság és a szerzetesek a nemesi előjogokkal élhettek, és saját egyházi bíróság alá tartoztak. Léteztek egyes egyházmegyékben (Esztergom, Zágráb) egyházi praediális nemesek, akiknek előjogai a rendes nemesekéi, csak a bírói fórumuk más és az egyháznak tartoztak bizonyos szolgálattal. Székelyek Erdélyben a lófő és a gyalog székelyek valóságos országos nemesek voltak. Feltételes nemesek a fiskális birtokon élő hajdan nemesített személyek (Approbatae Constitutiones II. R. 8/7.). Voltak még ún. félnemesek is. Honoráciorok Szabadnak minősültek a honoráciorok, vagy tanultak, így a protestáns papok, a jogot végzettek, orvosok stb. Ok bizonyos hivatalviselési szabadsággal, tehermentességgel, birtoklási képességgel rendelkeztek, amely a 14. századtól fokozatosan növekedett. 46

55 Városi polgárok II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János A városi polgárok külön szabadsággal éltek. A város, mint olyan, nemesi szabadsággal bírt (nemes jogi személy). Polgárai a város tagjai, abban rendelkeztek birtoklási joggal, ki voltak véve más fórum illetékessége alól, városi hivatalt viselhettek, ipart űzhettek, kereskedhettek. Anyagi szolgáltatásokkal a király, illetve az állam felé a város tartozott, amely azt polgárai között elosztotta. Tisztviselőiket választották. A polgároknak a városi ingatlanokra elővételi és vételi joguk volt, a város statútuma szerint örökölhettek, végrendelkezhettek. Általában harmincadmentességgel bírtak. Kereskedők és gyárosok Külön rendi jellegű előjogaik voltak az évi törvények alapján a kereskedőknek és gyárosoknak. Jobbágyok A jobbágyok a földesúr igazgatási és bírói hatalma alá tartoztak, tőle kapták földjüket és azért neki tartoztak szolgáltatásokkal, s emellett az egyházuknak is. Mindazonáltal a maga rendjében a jobbágy is jogképes volt. A jobbágytelekre a jobbágynak is ősi joga volt, azt tehát el nem vonhatták, és magszakadás esetén más jobbágynak adhatták (lásd dologi jog). Személyében a jobbágy szabad volt, házasodhatott, gyermekét nevelhette, vallását gyakorolhatta, bizonyos feltételek között költözhetett, egyházi pályára léphetett. (Az Aranybulla a rusticusok Szent Istvántól kapott szabadságairól beszél.) Szolgák, zsellérek A nincstelen szolgák, zsellérek földesúri hatalom alá tartoztak. Annaktartalmát általában szerződésük szabta meg (contractus contrahentibus legem ponit). Ugyanez állt a városi szolgákra is, ha nem voltak polgárok. Jogi személyek A magyar rendi jog szerint a fizikai személyek meghatározott körén túl jogképesek (tehát jogi személyek ): a királyi fiscus (kamara); a szabad királyi városok (földjük sajátjuk és a megyének nincsenek alávetve, kivéve, ha megyei nemestelek van tulajdonukban, ennek vonatkozásában); a szabad kerületek (így a jászkun kerület, a hajdúvárosok, a szepesi városok, Fiume, melyek külön, megye alól kivett igazgatással és statútummal rendelkeznek); a hiteles helyek, szerzetek, protestáns közösségek; a céhek a városokon belül, céhprivilégiumuk alapján. Kereskedői testületek privilégium alapján bizonyos testületi jogokkal, kiváltságokkal rendelkezhettek, akárcsak az egyetemek alapítólevelük alapján. A felsorolást végül a célvagyonok, úgymint hitbizományok, csődtömegek, alapítványok és úrbéri követelések egészítették ki. A jogi személyek jogképességét a magánjogban szervezeti szabályaik szerint bírálták el, de a közös jog elveit meghaladón általában volt kiváltságlevelük, ami a hazai jogban köz- és magánjogi vonatkozású szabályokat vegyesen tartalmazott. Jogképességük külső jele volt, hogy pecséttel rendelkeztek, éppúgy, mint a hivatalviselők és a nemesek. Közösségi jogokat szokásosan privilégium és pecsét nélkül is gyakoroltak közületek (például földesúri engedély alapján is mezővárosok, iparostestületek), de ezeknek nem volt közjogi érvényük, míg királyi privilégium meg nem erősítette azt és pecsétjüket el nem ismerte. Rokonság A rendi társadalomban a rokonságnak nagy jelentősége volt. A privilégiumot általában a közös juttatottól leszármazók együttesen örökölték, függetlenül attól, hogy annak vagyoni része ténylegesen kinek a birtokában állott. A nemességigazolási eljárás általában rokonságigazolással járt a gyakorlatban. Az ilyen, közös jogszerzőtől való leszármazást latin szóval agnatiónak nevezte a hazai terminológia, az ilyen oldalági rokonság tagjait, amíg osztályt nem tettek, osztályos atyafiaknak. Minden egyéb vérrokonságot cognatiónak neveztek. (A birtokszerző vagy nemességszerző és vér szerinti törvényes apja közt például a rendi jogban cognatio állt fenn.) Vérrokonság (cognatio) állt fenn tehát a közös őstől leszármazottak között. Lehetett egyenes ági, a nemzések száma szerint közelebbi vagy távolabbi, és oldalági, a közös őstől való leszármazás szerint a nemzések nagyobb számához igazodó. Az oldalági rokonság a közös őstől való távolság foka szerinti, de a közelebbi közös őstől származó rokonok közelebbi rokonok a távolságtól függetlenül (parentélaelv). Sógorság áll fenn a házastárs és házastársának rokonai között. 47

56 Cselekvőképesség II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János A cselekvőképesség joghatások létesítésére vonatkozó képesség. Megillethette a természetes személyeket a jogképességük adta körben, valamint a jogi személyeket, szerveik által, az alapítólevelük (kiváltságlevelük) adta körben. A természetes személy cselekvőképességét kor, nem és elmeállapot hatá- rozhatta meg, illetve korlátozhatta. Kor szerint a magyar jog férfiaknál a 24. évet tekintette a teljeskorúság kezdetének, ezen belül a 12. évet a rendelkezőképesség (törvényes korúság legitima aetas) határának és a 7. évet (kiskorúság) a korlátozott cselekvőképesség határának. Öregek a 60 évet meghaladott személyek (Hármaskönyv I. 111.). Nők A nők politikai jogaikban és perképességükben korlátozottak voltak, viszont a 16. évükkel érték el teljeskorúságukat, és a házasság őket korukra tekintet nélkül nagykorúsította. (E vonatkozásban tehát előnyben voltak a férfiakkal szemben, amit az magyaráz, hogy a nemesasszony férje családi vagyona tekintetében nem volt örökös.) Atyai hatalom A magyar jog vélelmezte az épelméjűséget, s aki nem volt épelméjű, azt az elmeállapotot konstatáló bírói döntéssel fosztotta meg cselekvőképességétől teljesen vagy részben. Bizonyos korlátja volt a cselekvőképességnek az atyai hatalom. Ennek részei: a nevelés joga, a házi fegyelmi jog, a gyermekek visszakövetelésének joga, a gyermekek vagyonáról való számadás nélküli rendelkezés joga, a gyámrendelés joga, a kiskorú részére örökösrendelés joga (substitutio pupillaris). Az atyai hatalom megszűnhetett osztállyal apa és felnőtt fia között, férjhezmenetellel a férjhez adott lány felett, az apa halála által, az apa főbenjáró büntetése által. Szüneteltette az atyai hatalmat a hadifogság, a gyermek magas hivatala, az egyházi rendbe lépés bármely részről, az atya pazarlása vagy rossz nevelése miatti remotiója (elmozdítás). A teljes korú fiú perképes, és házasságot köthet atyai hozzájárulás nélkül. Ilyen esetben atyját osztályra kötelezheti az ősi vagyonban. Bizonyos korlátot jelentett jogilag a férji hatalom is, így például a közös lakhely megválasztásának joga a férjet illeti. Korlátja volt még a cselekvőképességnek az infámia is, amelyet mellékbüntetésként ismert a magyar jog, de bizonyos cselekmények vagy azok miatti elítélés automatikus következménye is volt (közvetett és közvetlen infámia). Az infámis személy nem lehetett felperes és nem tehetett tanúságot (lásd kötelmi jog) 2.3. DOLOGI JOGI INTÉZMÉNYEK Birtok A római autonóm tulajdonosi helyzet a rendi jogban hiányzott. A népvándorlással Európa különböző területeit elözönlő, még törzsi szervezetben élő népek egy-egy darabját a rajta élő lakossággal együtt mintegy zsákmányként, közös tulajdonul szerezték meg maguknak. A földön, az ingatlanon ezt a közösségi szemléletet az egész rendi korban meg is tartották: az ingatlanon egyénnek nem adtak tulajdont, csak birtokot. A birtokhoz való jog a rendi társadalomban betöltött birtokosi szerepkörben gyökerezett és attól nem is volt elválasztható. Helyette később inkább a társadalmi szerepkör öröklődött a birtokhoz tapadó módon. Nemcsak a katonáskodásra, állami igazgatási szerepre köteles nemes bir- toka öröklődött ilyen módon, de a kereskedői vagy iparűzői ingatlanbirtok és a paraszti földbirtok is. Ezáltal a birtok a gyakorlatban nagyrészt jogiasodott, elvesztette szigorú tényjellegét, illetve a rendi jogban nem jogtulajdon állt szemben ténybirtokkal, hanem jogbirtok ténybirtokkal. Tulajdon Tulajdon valójában csak ingón állott fenn, de annak kötöttsége is nagyobb volt, mint a római jogban. Árutulajdon jellegét az ingó is csak azon rendeknél, amelyek társadalmi szerepköre az árutermelés volt. Ezen ingók egy részével is természetben tartozott a gyümölcsöt létrehozó vagy a terméket előállító a rendi társadalom előírása szerint más rendbelieknek vagy a köznek. Viszont azok a rendek, amelyek kiváltsága az iparűzés, kereskedés volt, létrehozhattak kereskedelmi vagy ipari tőkét. S ha a kereskedés szabadsága is tartalmazott rendi kötöttségeket, mégis e téren közelítették meg leginkább a tulajdonosi autonómia fogalmát a polgári kor előtt. 48

57 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János Még a pénzgazdálkodás is átszövődött kötöttségekkel, igaz, elsősorban egyházi normák révén, amelyek a kamatra történő hitelnyújtást tiltották, illetve csak előjogként engedték meg (zálogházaknak, zsidóknak, később bankházaknak). A korlátozást a zálogjog átértékelésével oldotta meg a rendi jog. Használati jogok A tulajdon kötöttségéből és szétdarabolt, célhoz rendelt jellegéből keletkezett a haszonjogok nagyszámú elkülönülése, a birtokhoz nem volt szükséges elméletben hozzákapcsolni őket. A főhatalom határozhatta meg, a regáliajogok közül melyeket tart vissza és melyeket kapcsol a donációhoz, melyeket a más jellegű birtokokhoz (városi vagy úrbéri birtokhoz). Viszont ezek a használati jogok sem voltak a rendi társadalomban szabad forgalom tárgyai, hanem a rendi szerepkörökhöz tapadtak: az ingatlan bérletét is, a haszonjogok bérbeadását vagy juttatását is korlátozta, előjogokhoz kapcsolta a rendi társadalom. Jogvédelem Voltaképp csak a jogvédelem terén érvényesült a dologi magánjog különállása: a birtokon belüli védekezés lehetősége, a birtokfoglalás tilalma, a gyökeres birtokkal kapcsolatos perek központi illetékessége mind e jogkör fontosságát emelte ki a rendi társadalomban. Mindazonáltal a magyar rendi jog e dologi jog tekintetében sem volt azonos a hűbéri szemléletű joggal: maga a juttatás egylépcsős volta a nyugati hűbérlánccal szemben alapvető különbséget jelentett. Jószágok felosztása A dolgok (jószágok) terminológiai felosztását a rendi jog európai (kánonjogi) közvetítéssel római jogi forrásokból vette át, tartalmilag a maga igényei szerint módosítva azokat. Így ismertek ingó és ingatlan (mobiles, immobiles) dolgokat, de definitíve mást értettek alatta. Fizikai tulajdonságaitól függetlenül az ingatlan körébe a gazdasággal összefüggő dolgok tartoztak. Ingatlan megszabott határok közt a föld, az 50 lónál nagyobb ménes, ingó pedig minden más, így az ingatlan használatát biztosító jog is. Az ingatlanhoz tartozott elvileg mind a felette lévő légtér, mind az alatta lévő föld méhe. Különböztettek továbbáfődolog és járulék (principale, accessorium) között, s ennek alapján érvényesítették az accessorium sequitur suum principale (a járulék osztja a fődolog sorsát) elvét. Accessorium például a gyümölcs, amely lehetett reménybeli (speratus), függő (pendens), elvált (separatus), beszedett és beszedni elmulasztott (perceptus percipiendi), meglévő és elfogyasztott [ex(s)tans consumptus]. Lehetséges volt rajta külön tulajdon. Használták a beruházás (impensae) mint növekmény fogalmát, s ez lehetett: szükséges, hasznos, fényűző (necessariae, utiles, luxuriosae). Lehetett a dolog osztható és oszthatatlan. Az oszthatatlanság lehetett természetes és törvényi, jogi. Törvényi oszthatatlanság állt fenn a jobbágytelek, városi ház, majorátus esetében. Osztható dologként viselkedett a dologösszesség, vagyon. Különbséget tettek helyettesíthető és helyettesíthetetlen, egyedi (genericus, specificus) dolgok között. Ezen túl a nemesi birtok lehetett szállásbirtok és adománybirtok. A honfoglaló ősöktől származó szállásbirtokot allódiumnak nevezte a magyar jog. A ius commune gyakorlata szerint vélelmezték a birtok ilyen jellegét. Ellenkező a vélelem a francia jog szerint (nul terre sans seigneur nincs föld hűbérúr nélkül). A magyar jog a 14. századtól ugyancsak vélelmezte a gyökeres birtok donációs eredetét. A székelyeknél viszont megmaradt a szállásbirtok intézménye, és ehhez igazodott helyi statutárius joguk. Lehetett továbbá a vagyon jellege szerint ősi és szerzeményi jószág. Osi volt a vér szerinti felmenőtől örökölt vagyon (akár ingatlan, akár ingó), szerzeményi maradt a gyermektől (felmenő ágon) vagy testvértől örökölt szerzeményi vagyon, és annak minősült a vagyon az első megadományozott kezében (imperator). Lehetett a dolog forgalomképes, in commercio és forgalomképtelen, extra commercium. Forgalmon kívüliek: a szentelt (sacrae) egyházi szertartás célját szolgáló dolgok és a közhasználatú (publicae, publico usui destinatae) dolgok. Bizonyos fokig ide tartoznak (korlátoltan forgalomképesek) a kincstári javak, a nemesi birtok (terra conditionalis), az örökbirtok és az időleges birtok (tulajdonos a korona). Forgalomképes szabad birtoknak tekintették (a rendi kötöttségek határai közt) a kincstári vagyon forgó részét, az egyházi vagyont (kivételt képezett mégis a holtkéz) és a nemesi vagyont. Mindezzel együtt mégis alapelvként fogalmazódott meg, hogy a kincstári vagyon állaga megőrzendő, az egyházi vagyon egyházon belül marad, a nemesi vagyon a koronára visszaszálláskor újra kiadandó adományként. 49

58 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János Jelentősége volt a rendi jogban a dolog hivatalos értékének a valódi (piaci) értékkel szemben. Különböztettek a dolog értéke szempontjából: köz- vagy igazbecsű és örökbecsű között. Az örökbecsű (aestimatio perennalis) a köz- vagy igazbecsű érték (törvényes érték) tízszerese. Ebben az értékben csak törvény szabta esetekben számoltak, mintegy szankcióként alkalmazva a számítási módot. Így örökbecsű értéket fizetett, aki általa erőszakkal elfoglalt jószágra donációt kért, aki alattomos beiktatást eszközölt ki, vagy aki más jószágát annak hűtlensége címén felkérte és a hűtlenséget nem tudta bizonyítani előbbiek a kincstárnak, utóbbi a meghurcoltnak (talio). A rendi tulajdon A tulajdon fogalmát a rendi jog csak elméletben ismerte. Eszmei összetevői a birtoklás, használat, hasznosítás, forgalmazás és visszaszerzés együttes joga. A tulajdon és a birtok egy dolgon mindig egységes. Osztott tulajdon és birtok fogalmilag csak eszmei részek szerint létezhet. Csupán a használat osztható meg. A közös tulajdon és birtok megszüntetése a rendi jog kifejezése szerint az osztály volt (innen az osztályos atyafiak, osztályra bocsátás kifejezés). A közös birtoklás módja a közbirtokosság; a közös birtoklás és a közbirtokosság azonban nem azonos fogalmak. Közös birtoklás közbirtokosság A nemesség az osztatlan közös birtoklás megszüntetésekor általában nem bocsátotta osztály alá az összes ingatlant, csak az intenzívebb művelés alatt álló földeket. Az erdők, legelők, rétek és nádasok tekintetében a közbirtokosság továbbra is megmaradt (ingatlanok közös birtoka). Ugyancsak megtartották a közbirtokosságot a regáléjog, például malom, kocsma, vám, rév, vásárjog stb. fennállása esetében, hiszen az ilyen jogok nem voltak feloszthatók (jogok közös birtoka). A kétféle típusú közös birtoklás eleinte mindig együtt jelentkezett, később elvált egymástól. Előfordult, hogy valakinek egész vagyona egy malom vagy valamely községbeli italmérés működtetésére vonatkozó jog volt. A királyi udvar költségeinek fedezésére szolgáltak a koronajavak (bona coronalia), amelyek nem voltak eladhatók, sem el nem zálogosíthatók, és csak az ország lakosainak voltak bérbe adhatók. (Az 1514:3. tc. sorolta fel a királyi koronára tartozó fekvő jószágokat és jövedelmeket.) Az ingatlan főtulajdona a koronáé volt, azon másnak csak korlátozott tulajdonjoga vagy birtoka állhatott fenn. Még a birtok is korlátozható volt bányajog, kincs, vízfolyás, kisajátítás, vadászati jog, erdőirtási tilalom (zárlat) által, annak alapján, hogy a birtok átengedésébe ezek átengedését a donátor nem foglalta bele. Eredeti szerzésmódok Jogos birtok eredeti szerzésmódja volt a hazai jog szerint afoglalás (occu- patio). A római jog szerinti res nullius fogalmát vadakra és halakra a rendi jogok általában nem alkalmazták. Így azok nem is voltak szabadon foglalhatók, rajtuk birtokbavétellel tulajdon nem keletkezett. Foglalással tulajdonba csak a kölcsönösség által nem védett ellenség dolga, illetve a kifejezetten elhagyott, derelinquált dolog kerülhetett. Eredeti szerzésmód volt továbbá a dologegyesítés (accessio, confusio). A termelés, tenyésztés (fructus) a hazai jogban nagyon lényeges tulajdonszerzési módként jelentkezett, tekintettel a mezőgazdasági termelés jelentőségére. Sok helyi szabálya létezett, főleg a védelem vonatkozásában. Az eredeti szerzésmódok körébe tartozik még a növekmény (alluvio, avulsio,insula nata, flumen desertum), valamint a feldolgozás (specificatio), mely főleg az iparos termelésben érdekes szerzési mód. A feldolgozást a természetjog szellemében szabályozták, azaz nem a tényleges alakító, hanem a cégtulajdonos szerzett tulajdont alkalmazotti viszony esetén. Származékos szerzésmódok Származékos szerzésmód a rendi jogban elsősorban az átadás (traditio), amelynél átszállt az átadó jogállása, tehát szükséges volt a jogelőd jogosultsága, a szabad rendelkezés a vagyontárgy felett (esetleg a rendelkezésre vagy tiltakozásra jogosult hozzájárulása), a felek közötti megegyezés, a törvényes jogcím (iusta causa), valamint a tényleges birtokátszállás mint együttes feltételek. Származékos átszállásként vehető még számba az öröklés (successio universalis) és hagyomány (successio singularis), amelyekkel kapcsolatban még alább külön ismertetjük a sajátos rendi szabályozást. 50

59 A birtok nemei II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János A magyar rendi jogban a birtok nemei voltak: a possessio naturalis, vagyis puszta ténybeli birtok, jogcím vagy cselekvőképesség hiányában; a detentio (későbbi műszóval bírlalat), azaz más dolgának őrzése annak számára; a iusta possessio, jogcímes birtok (például zálog, özvegyi jog, bérlet, tartás vagy ellátás fejében adott birtok, konvenciós föld, letét, vagyonkezelés miatti birtoklás); az iniusta possessio, jogellenes sajátkénti birtoklás, amelyet először megillet a birtokvédelem, de hibás birtok esetén ez rövid úton megvonható; a plena possessio, sajátkénti jogcímes (gyökeres) birtok, amely lehetett bona fide/mala fide, tehát jó- és rosszhiszemű, a római megkülönböztetés szerint. Ismerte még a magyar rendi jog is a possessio vitiosa, a hibás, azaz erőszakkal vagy lopva szerzett, illetve szívességből kapott, de vissza nem adott birtok (vö. clam, precario) fogalmát, amelyek relatív viszonyt jelentenek az ily módon birtokló és az általa megfosztott között, és felhatalmazták a megfosztottat akár birtoka erőszakos visszaszerzésére. A rendi jogban különbség mutatkozott a birtok ténye (quaestio facti) és a hozzá való jog (quaestio iuris) között. A birtok tényének joghatása: védelem, visszahelyezés (sommás), visszatartás joga (retentio), elbirtoklás. Védelem illette meg a tényleges birtokost támadás esetén mindenkivel szemben, akivel szemben nem hibás birtokos. Visszahelyezés illette meg a hibás birtokossal szemben azt, aki bizonyította, hogy erőszakkal, jogcím nélkül fosztották meg birtokától. Visszatartás jogán illette meg a birtok a kárt okozó állaton a károsultat, nem teljesített követelés vagy el nem számolt befektetés miatt az egyébként kiadásra kötelezettet. A retentio tehát a befektetés vagy tartozás elszámolásának biztosítására szolgált. (Római jog szerint retentiónak elsősorban ott van helye, ahol nem lenne a tartozás elszámolására szerződés alapján követelés. A magyar jogban a követelés jogalapja tágabb, viszont a retentio lehetősége is, hiszen érvényesül például a deliktuális követelésnél.) Különböztettek jóhiszemű és rosszhiszemű befektető között, szükséges, hasznos, fényűző beruházás között, amint ezt a Planum Tabulare gyakorlata igazolja. Az elbirtoklásról alább részletesen szólunk. Birtokszerzés történhetett szándékos hatalom alá vétellel (corpore et animo), a dolognak tényleges uralmuk alá vonásával és a birtoklás szándékával. A birtok megszűnése történhet az animus vagy a corpus elenyészésé- vel, vagy e jogok másra való átruházásával (traditio). A birtok szerzésmódjai a foglalás és az átadás (occupatio és traditio), melyekkel a ténybeli birtok animus és corpus megvalósulásával mindenképp átszállt, míg a joghatás szempontjából további már felsorolt szempontok jöttek számításba. Ajogellenesfoglalással (más jogos vagy gyökeres birtokának önkényes elfoglalása) szemben a hazai jog is ismerte a külön birtokvédelmi eszközöket, így a jogos önsegélyt, akár segítség igénybevételével is (vim ri repellere licet, Hármaskönyv I. 68.), továbbá a sommás birtok-visszahelyezést (1802:22. tc., 1807:13. tc.) hatósági úton és per útján is, a ius commune mintájára. Elbirtoklás Az elbirtoklással (a kor elnevezése szerint: hasznos birtok) gyökeres birtokjog keletkezhetett, az elbirtoklás tárgyától függően. Az elbirtoklás időtartamát különbözőképpen állapították meg. Királyi tulajdonnal szemben 100 év, egyházi birtokkal és tulajdonnal szemben 40 év, nemesi birtokkal és tulajdonnal szemben 32 év, városi birtokkal és tulajdonnal szemben 12 év, míg jobbágy tulajdona és birtoka (esetenként városi polgáré is) 1 év és 1 nap alatt volt elbirtokolható. (Az elbirtoklás időtartama tehát nem az elbirtokló személyéhez vagy jogállásához igazodott, hanem az elbirtoklást szenvedőéhez.) Ezeknek a határidőknek a letelte után a jogosult már nem perelhette vissza jószágát a birtokostól. Keresete elévült. A birtokos azonban csak arra nyert jogot, hogy a jószágot továbbra is birtokában tarthassa (Planum Tabulare, Decisio 14.). Tulajdonossá csak akkor válhatott, ha a királytól új adományt nyert. A magyar jog szerint az elbirtokláshoz csak időmúlás és békés birtoklás kellett, a római joggal és a kánonjoggal szemben sem jóhiszeműség (bonafides), sem jogcím (iustus titulus) nem volt szükséges. Az elbirtoklás nyugodhatott objektív vagy szubjektív okból, tehát tárgyi akadály (így háború vagy a bíróságok működésének szünetelése) miatt nem érvényesíthette jogát az, akivel szemben az elbirtoklás folyt, vagy személyében volt akadályozott a fenyegetett a védekezésben (kiskorú örökös, hadifogoly, beteg). Törvényhozásunk esetről esetre, így például a török háborúk befejezése után, hivatalból állapította meg, hány évi idő számítható be az elbirtoklással történt jogvesztés szempontjából az eltelt háborús időszak éveiből. Az ilyen nyugvást nem kellett bizonyítani, a bíróság hivatkozás esetén tudomással bírt arról. A személyes akadályt az tartozott bizonyítani, aki hivatkozott rá. 51

60 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János Az elbirtoklás megszakadt per, nyilvános (solenne) tiltakozás, ellentmondás, megintés révén. A rendi magyar jog tehát több okát ismerte az elbirtoklás megszakadásának (usurpatio), mint a klasszikus római jog. Az adomány jogalappal bíró (gyökeres) birtokjuttatás (Hármaskönyv I. 3.). Jogalapja a privilégium. Mind természetes, mind jogi személyek kaphatták. A korlátozott jogképességgel bíró személy a juttatással a jogképességet (nemesség) is megszerezte. Korlátozott cselekvőképességgel bíró személy helyett gyámja elfogadással szerezte meg számára elfogadással az adományt. Adomány Az adomány neme szerint lehetett királyi (Erdélyben fejedelmi) vagy nádori, mely utóbbi korlátozásokat szenvedett. A törvényesen megkoronázott király és a nádor mellett korlátozottan a kormányzó és a királyi helytartó is adományozhatott. Lehetett teljes (de manibus regiis) vagy per alatti, jogcímes (litigiosa). Utóbbinál az adományozott átvállalta a per kockázatát az adományozótól. Különböztettek tiszta (érdemekért adott) vagy vegyes (vétel fejében elismert) adomány között (Hármaskönyv ). Utóbbi többnyire a kincstár általi eladások kísérője volt. Más a nyílt (nova) vagy hallgatólagos (consensus regius) adomány, utóbbi lényegében hozzájárulás átengedéshez a birtokosok között. A donáció szólhatott a fiágnak vagy mindkét nembeli leszármazóknak, kivételesen testvéreknek, házastársaknak, illetve csak egy személynek is (ez nem gyökeres, csak időleges birtok). A visszahódított területen a régi birtokos sub titulo armorum kaphatott adományt, ha ott elveszett vagyonának voltát igazolni tudta. Az adomány jogcíme Az adomány jogcíme az a jogcím, amellyel az újra eladományozandó nemesi birtok a koronára szállott. Jogcíme szerint különböztettek: magszakadás (adományozottak kihalása miatti visszaszállás), hűtlenség (automatikus fő- és/vagy jószágvesztés), királyi jog (büntetés miatti részbeni vagy teljes jószágvesztés), szükségöröklés miatt háramlott javak adománya (ha szabad vagyonban egyáltalán nem volt örökös), nova donatio (jogcímnovatio) és consensus regius (előző átruházó birtokos rendelkezésénekjóváhagyása) között. Adománylevél Ajuttatás adománylevéllel történhetett az érdem alapján, a jószág és a juttatottak megjelölésével. Az adománylevél királyi okirat (litterae donationales) a koronára háramlott birtok adományozásáról. Tartalmi kellékei (Hármaskönyv II ) a kiváltságéval azonosak, a következő többletekkel. Csak szerzőképes fél kaphatta (nemes vagy nemesíthető). A jószágnak adományozhatónak kellett lennie jogcím szerint (collationi regiae subiaceat: ne sértse mások, a királyi várak, az egyház jogát). Alaki érvényességi kellékek voltak az adománynál: nagypecsétes donációs oklevél és törvényes bevezetés. Magának az oklevélnek alaki kellékei: az adományozó, az adományozhatóság és a juttatás jogcímének, az adomány tárgyának és a megadományozott személynek (körnek) a megjelölése, valamint a megfelelő, érvényes és töretlen pecsét, s a kancelláriai záradék. Ha a király pecsétje elveszett vagy avatatlan kézbe került, az összesvele megerősített okiratok érvényüket veszthették és újra ki kellett azokat adni. Amint a király dekrétuma sem feltétlenül érvényes halála után, a király által adott adományt sem feltétlenül ismerték el később: törvényeink az érvényesnek tartott adományokról és pecsétekről többször is részletesen rendelkeztek. A záradék csak rendszeresített formában (szöveggel) volt érvényes és megjelölte a juttatottak körét. Birtokba bevezetés A birtokba bevezetés (átadás) céljának azt tekintették, hogy az adományozás a helyszínen ismertté és világossá váljék, és így törvényes időben birtokon belül tiltakozhassék ellene az, akinekjogát az adomány sértette. A bevezetés külön bevezető parancs alapján a megye vagy a hiteles hely, esetleg királyi ember által hiteles hely tanúsága mellett történt. Jogvesztő határidőként jelölték meg az egy évet a donáció keltétől számítva. Nova donatio, jogcímújítás esetében nem történt átadás, csak az adománylevél kihirdetése. 52

61 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János Ellentmondás a bevezetéssel szemben az ellenérdekeltek részéről történhetett, mégpedig nyilatkozattal, ha az ellentmondó a birtokon belül volt (15 napon belül). Ha az ellentmondó birtokon kívül volt, az ellentmondónak egy éve volt a per indítására. Örökvallás Az örökvallás (fassio perennalis) volt a nemesi birtok átruházásának szokásos módja. Történhetett különböző okokon: a rendes gazdálkodás jegyében ellenértékért, pénzért vagy cserében, de a birtokos szorult helyzete okán is (fogolykiváltás összegének biztosítása, leány hozományának vagy leánynegyednek a kiadása). Történhetett a birtokosnak tett nagyobb szolgálatért, életmentés, fogolykiváltás, de akár ügyvédi, vagyonkezelői stb. szolgálat jutalmául is. Leendő szolgálatok fejében adományként is előfordulhatott. Végül jogcím lehetett per lezárására a peregyezség is. Az örökvallást személyesen, hites pecsét alatt, valló levéllel, a birtok osztályos jogúaknak történt szabályos felkínálása után kellett realizálni. Az örökvallást a királyi kancellárián, az ország nagybírái és ítélőmestereik vagy hiteles hely előtt kellett tenni (városi ingatlanra a városi tanácsnál). (Hármaskönyv III. 13.) Ok a megtörtént örökvallásról igazolást adtak. Kiadmányuk a felvalló levél (litterae fassionales). A fassio elmulasztása esetén az átruházás formahiba miatt érvénytelen volt. Maga a fassio a forma betartása esetén még megtámadható tartalmi hiba (kényszer, felkínálás elmulasztása stb.) miatt is. Zálogjószág szerzése Utaltunk rá, hogy egyrészt a kamattilalom okozta hitelszerzés nehézkessége miatt, másrészt az örökvallással járó bizonytalanság és nehézségek miatt is, a rendi jogban igen elterjedt volt az ingatlan zálogba adása. Mégpedig nem a római jogban szokásos ingatlanjelzálog (lásd alább) útján, hanem a zálogos jószág tényleges birtokba adásával, gyümölcsöztetés céljából, meghatározott minimális időre, melynek lejárta után történhetett csupán a visszaváltás. Így a zálogbirtokba adás fejében kapott összeg voltaképp a zálogbirtok határozott időre szóló jövedelmének előre megvásárlása volt, azzal, hogy ha a tőke időben nem kerül visszafizetésre, a birtok jövedelme a további kamatokat fedezi. Zálogbirtokot, a hasznok szedésével járó joggal, zálogszerződéssel lehetett szerezni a szerződésben megjelölt, határozott időtartamra, de legfeljebb 32 évre. A visszaváltás (átváltás) felmondással történhetett. Egyúttal fel kellett kínálni a zálogösszeget. A visszaváltás kezdeményezése nemcsak a zálogadós, hanem annak örökösei és az osztályos atyafiak részéről is megtörténhetett, de mindig csak sorrend szerint (nagyjából a római zálogsortartás jogi szabályozása szerint). A zálogbirtok visszaadásának előfeltétele volt a befektetések elszámolása (Planum Tabulare. II. rész I. szelet XIV. fejezet, III. szelet XXI. fejezet). Ennek során a szükséges beruházást nem lehetett elszámolni. A hasznos beruházást vagy elszámolták, vagy az elvitel joga (ius tollendi) illette meg a zálogbirtokost. Ezt bírói mérlegelés dönthette el. Amíg az elszámolás meg nem történt, addig retentio illette meg a zálogbirtokost. A zálogbirtoktól különbözött a középkori kézizálog ingókon. Privilegizált zálogházak (montes misericordiae) vették át a felkínált ingóságot és adtak rá hitelt. A zálogtárgyra, ugyanúgy, mint a zálogbirtokra, a kézizálogos hitelezőket a hitel rendezéséig megillette a jogos birtokkal járó védelem, a tulajdonossal és a gyökeres birtokossal szemben is. Ugyancsak különbözött a kézizálogtól az ingatlanjelzálog (hypotheca). Ennél nem szállt át az ingatlan birtoka a hitelezőre, hanem csak a hitel biztosítását szolgálta az ingatlanra bejegyzett teher. Nemesi birtokra a különböző privilégiumok miatt ez egyébként is csak az igazbecsű értékig és különböző előzetes felhívások után lett volna lehetséges. Így inkább városi ingatlanokon fordult elő, ahol a századtól elvétve már találhatók voltak ún. földkönyvek a tartozások feljegyzésére. Dekrétumaink mint létező intézményeket emlegetik azokat, noha soha sem vezették be őket hivatalosan. II. József az összes hazai ingatlanokra vonatkozóan intézményesíttetni tervezte a földkönyveket, de általános értetlenséggel és ellenállással találkozott földmérő akciója. Viszont sok helyütt létezett ilyen jelzálogos terhelési nyilvántartás az úrbéri telkekre jobbágytartozások fejében, valamint bányaingatlanokon. Dologiasított követelések A kora újkortól ismeretesek kereskedőházak és kincstárak részéről, tartozások fejében adott ún. charta biancák, amelyek bárki által beváltható kötelezvények voltak, így azok birtoka a követelés birtokát jelképezte és lehetett rajtuk tulajdont szerezni. A charta bianca, noha hazai törvény éppúgy nem rendelkezett róla, mint a 53

62 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János földnyilvántartásokról, előfordul 17. századi dekrétumainkban, bizonyítva, hogy ezeket az intézményeket a hazai gyakorlat a ius commune országaiból más kereskedői jogszokásokkal együtt ismerte. Jobbágybirtokok A jobbágy birtoka körébe tartozhatott házhely, telek, szőlő és telepítvény, közös föld (legelő), továbbá ingatlanhasználati részjogosítványok (faizás, nádvágás, makkoltatás, pálinkafőzés). Terhei voltak a jobbágybirtoknak a robot (gyalog és fogatos), a termés tizede az egyháznak és a maradvány kilencede (tehát szintén az egész tizede) a földesúr részére. A jobbágybirtokot az uraságnak saját kezelésű majorjába bevonnia tilos volt. Jellege szerint az úrbéri földhöz való jog is gyökeres jog. Az úrbéri birtok is kötött, nem szabad rendelkezésű ingatlan volt. Ha a jobbágybirtok halál révén megürült, és nem volt az elhunytnak örököse, aki a helyébe lépjen, a beruházások képezték az elhunyt hagyatékát, azok értékét pénzben ki kellett adni, a birtokot pedig a földesúr más jobbágynak adhatta. Ha a jobbágy el akart költözni, úgy a birtok feladása ugyancsak hasonló elszámolás után történhetett. Mezővárosi szerződések révén a településen együtt élő jobbágyok tartozásaikat pénzben elégíthették ki, és bizonyos önkormányzathoz juthattak. Ez azonban a földek úrbéri jellegén csak akkor módosított, ha a földesúrral kötött szerződés erről külön rendelkezett. Colonusi (telepítési) kiváltságok (az örökhaszonbérlet vagy örökbérlet, az emphytheusis mintájára) illethették meg azokat a jobbágyokat, akiket főleg a török háborúk után kipusztult vidékekre ilyen előjogok ígéretével telepítettek be. Ezek vonatkozhattak a birtokkal való szabadabb rendelkezésre, a kedvezőbb tehertételekre, akár adómentességre is. Birtokjog a hatátőrvidéken Különös ingatlan-birtokközösségi forma létezett a határőrvidéken a szerb eredetű házközösségek formájában. Ezek lényegében családi közös birtokjogot, compossessoratust élveztek házhelyeiken és a hozzá tartozó földeken, viszont családi katonaállítási kötelezettségük is a házközösségeknek volt, a határőrezredek részére. Kisebb haszonvételi jogok A kisebb haszonvételi jogosítványok (regalia minora) a tulajdon birtokának, illetve hasznainak átengedése révén a földesúri birtokjog tartozékai voltak, mégpedig vagy eleve, vagy külön donációs juttatás alapján. Ezekkel szemben az ún. regalia maiora, a nagyobb haszonvételi jogokjogrend szerint elváltak a nemesi birtoktól és királyi jogosítványok maradtak, ezekről a korona vagy külön rendelkezett donációban, vagy maga hasznosította azokat privilégium vagy egyszerű bérlet formájában. Így például hazai szokás szerint többnyire a kocsmáltatás és italmérés, a mészárszék és malomtartás, a vadászat és halászat földesúri jog, de a pákászat, csíkászat lehetett jobbágyfalu joga is. A legeltetés alkalmanként nemesi és paraszti közös jog is, a pálinkafőzés többnyire külön bérlet. A vámszedés (út, híd, komp), a piac- és vásártartás külön donáció. A tized az egyházé lett, a harmincad a koronáé. Bányaregálé A nemesfém és só bányászata az Árpádok idejétől a királyt illette, aki az ilyen bánya telkét köteles volt a földesúrtól cseretelekkel megváltani, vagy a földfelszín használata fejében a föld donációs birtokosánakjáradékot fizetni. Viszont a bányászat jogát, akár vidékeken, akár kisebb területen, királyaink külön donációként adományozták, városoknak, családoknak, s méltóságoknak is. Így alakult ki a földfelszíntől elváló bányabirtok, bányapossessio fogalma. A15. században több városunk is bányajoga se- gítségével ért el gazdasági fellendülést, s míg jövedékükkel a királyi kincstár helyzetét erősítették, emelkedtek a városi szabadságok létráján és alakították statútumaikkal a hazai bányajogot. Ez a fejlődés azonban megszakadt a Habsburg-ház trónra jutásával. I. Miksa a maga Berg-Ordnungjával, noha azt az országgyűlés nem emelte törvényerőre, teljesen függetlenítette a nemesfémek és a sóbányaregálé jogát a földtulajdontól, és a korona rendelkezése alá vonta. Ennek ellentételeként a föld tényleges birtoklása helyett a gyökeres birtokláshoz kapcsolódó jognak tekintették a többi föld alatti érték kitermelését. Így estek el a mezővárosok, jobbágyfalvak az agyag, a kavics, a mész, a homok bányászatának valami anyagi hasznot nyújtó 54

63 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János kitermelésétől, amely így csak a városokat és a nemes birtokosokat illette meg. Ezt a sorsot osztotta külön kivétel híján a 19. században jelentőssé váló szén is KÖTELMI JOGI INTÉZMÉNYEK Szerződések általában A kötelmi jogi intézmények a rendi magyar magánjog legfejletlenebb részei. Szabályai jórészt nem is az országos jogban vagy szokásban, hanem a statutárius, többnyire városi jogban alakultak ki. Részletes kötelmi szabályokat tartalmazott például az erdélyi szászok 16. század végén kodifikált joga. (Ebben jelent meg tudomásunk szerint egyedülálló módon hazánkban tételesen a közös, császári jog mint szubszidiárius, kisegítőjog írott törvényként.) Ugyancsak jelentős kötelmi jogi anyaga volt a budai jogkönyvnek, egyes felvidéki városjogoknak, de találni kötelmi jogi tételeket céhprivilégiumokban (munkajog!), bányastatútumokban is. Amagyar tengerparton a helyi jog, majd annak Normaliában megfogalmazott statútuma, a 19. században a recipiált francia jog szabályozta a kereskedelmet. Mindez nem módosítja bevezető megállapításunkat. A kötelmi jog jórészt a szerződéses szabadság elvén (contractus contrahentibus legem ponit, pacta sunt servanda, azaz a szerződés törvényes kötelezettséget létesít a szerződőkre, a megállapodásokat be kell tartani), egyedi megállapodások útján alakult. Az országos szokásba a bírói gyakorlaton keresztül is már csak azért is nehezen hatolt be, mert kevés volt az ilyen ügy és ugyanakkor szétszórt a helyi, megyei, városi és később kerületi bíróságok gyakorlata. Mindazonáltal kimutatható, hogy a Planum Tabulare a 18. században már számos kötelmi jogi kérdésben ismert ítélkezési gyakorlatot. Ez a gyakorlat pedig gyakran a ius commune tételein alapult. A kereskedelem a tételes kötelmi jog hiányát korán észlelte. A rendek már a 18. század elején kifejezték azon óhajukat, hogy őfelsége terjesszen elő javaslatokat a hazai kereskedelem szabályainak az örökös tartományok jogához való közelítése tárgyában. Minthogy ez akkor nem történt meg, kereskedelmi téren (csőd, charta bianca, kereskedelmi könyv stb.) az osztrák gyakorlatot alkalmazták ben tételesen is megszületett az a lehetőség, hogy magyar bíróság alá tartozó szerződés ügyében anyagi és eljárási vonalon egyaránt alávethessék magukat a felek az osztrák jognak, illetve az osztrák bíróság illetékességének. A hiányon az évi országgyűlés által kiküldött regnicolaris bizottság javaslata (Codex cambio-mercantilis) kísérelte meg jogalkotással a változtatást, de ez nem emelkedett törvényerőre. Csak a reformkor derekán vették újra elő, és akkor aránylag gyorsan meg is születtek a magyar kereskedelmi jogot szabályozó évi törvények. Ezek jelentős mennyiségű kötelmi jogi kérdést is tételesen szabályoztak. Egyúttal megteremtették annak hazai hagyományát, hogy összefogó szabályozás híján családi és kötelmi jogunk nem polgári törvénykönyvben, hanem külön törvényben nyerjen szabályozást. Contractus és obligatio Általános törvényi szabályok a szerződésekről Pactum vagy conventio az a megállapodás, amely jog szerint nem kötelez. (Az egyházi jog az ilyen ígéret betartását is előírta.) Ha a megállapodásból törvényes követelés, érvényesítési igény származott, akkor contractusról, szerződésről beszélünk. A contractus alapján valamely felet terhelő szolgáltatás a kötelezettség (obligatio). A hibátlan szerződés teljesítendő. Tévedés, erőszak, fenyegetés, csalárd megtévesztés okán a szerződés érvénytelen, megsemmisíthető volt. (Semmisség és megtámadhatóság között a hazai rendi jog világos különböztetést nem tett.) Kiskorúak és atyai hatalom alatt állók atyjuk, gyámjuk, gondnokuk hozzájárulása nélkül érvényesen kötelezettséget nem vállalhattak. (Előnyt ellenben szerezhettek.) Az osztályos örököstársak jogát sértő szerződést az érdekeltek megtámadhatták és felbontását kérhették. A szerződésről a fenti elszórt, törvényekben megjelenő, jórészt ugyancsak ius commune tételeken túl a hazai gyakorlat még a következőket vallotta: Nem minden megállapodás szerződés. A szerződési (kötelező) jelleghez a közös jogi elvek szerint kell valamely jegy, szerződést keletkeztető többlet (szerződési típusok). 55

64 A szerződés keletkezhetett: II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János a. megegyezéssel és dologátadással (re) kölcsön, haszonkölcsön, zálog, őrizet (letét), csere (cambium és nem permutatio) esetében; b. törvényes formák betartásával (sollemnibus verbis) örökvallás, bíróválasztás (compromissum), teljes körű meghatalmazás (mandatum cum constitutione plenipotentiarii), perbeli meghatalmazás, ügyvédvallás (constitutio procuratoris), váltókötelezettség-vállalás esetében; c. megfelelő tartalmú kétoldali megegyezéssel (consensu) adásvétel, bérlet, magánfelek közötti társaság esetében; d. más szerződés járulékaként (pacta adventa), például elővétel, jelzálog, kezesség; e. írásban (litteris) kereskedelmi ügyleteknél. A szerződést érvényteleníthetővé tette a felek tévedése. A tévedés(error) lehetett ténybeli és jogi (facti vel iuris). A ténybeli (error facti) akkor tette megtámadhatóvá a szerződést, ha lényeges és ha menthető, a felek megkövetelhető gondossága ellenére merült fel. Lényeges a tévedés a szerződés tárgyában, lényegében, személyben vagy magában az ügyletben. Az error iuris a joghatásban való tévedés. Előbbi alapján megtámadhatták a szerződést, utóbbi nem volt megtámadási ok. (A jog nem tudása nem mentesít, kinek-kinek magának árt.) Az erőhatalom és megfélemlítés (vis ac metus) ugyancsak megtámadhatóvá tette a szerződést. Tételei a római jog természetjogi tételei. Csalárd megtévesztésre (dolus malus) hivatkozással megtámadható volt a szerződés a megtévesztett részéről. A megtévesztés látható hibára nem vonatkozhatott, egyébként bírói mérlegelés döntötte el, hogy hogyan hatott a szerződésre. Maga a megtévesztő ennek okán nem támadhatta meg a szerződést (saját hibájára előnyök szerzése végett senki sem hivatkozhat). Ismertek voltak a többalanyú kötelmek is. Létezett együttes és egyetemleges követelés és tartozás is. Alapelv a részek szerinti követelés és tartozás (beneficium divisionis), ahol a felek együtt, de mindenki csak a saját tartozási részéért felelt. Az együttesség előnye tehát elsősorban eljárásjogi (az ügy egyszerre volt perbe vihető). Az egyetemlegességhez lex specialis volt szükséges. Így házastársak, üzlettársak esetén egyetemlegesség, compossessorok esetén együttesség állt fenn. Az egyetemlegesség nemcsak eljárásjogi, hanem anyagi jogi előnyt is jelentett a hitelezőknek, hiszen bármely adóstól az egész követelés behajtható volt. A halmozás szankcióként, magándeliktumoknál fordul elő a közös jogban és elvétve a hazai gyakorlatban: minden szándékos kárt okozón a teljes tételes magánbüntetés perelhető volt. A kötelem tárgya, tartalma, feltétel és időtűzés, biztosítékok Frank Ignác szerint a 19. századi bírói gyakorlatban a természetjog szerint nyertek meghatározást. A kártérítés szabályait Franknál a természetjog szerint rendezték. Ez azt jelentette, hogy ajogellenes okozó viselte a kárt, még ha vétlen is, mert méltányosabb volt őt terhelni, mint az ugyancsak vétlen károsultat. A magyar szokásjogban nem érvényesült a lex Aquilián alapuló büntetőszemléletet a magánjogi kárfelelősség területén, amit a középkorban az egyházjog még tetézett. (E szerint csak a bűnös [szándékos vétkes] felelne az általa okozott kárért.) Hazánkban a polgári korban uralkodóvá váló objektív felelősségi szemléletnek öntudatlan történelmi gyökerei voltak. Újítás, módosítás, engedményezés, tartozásátvállalás, gazdagodás szabályai Franknál ugyancsak a ius commune és az abból eredő természetjog tételei szerint vannak feldolgozva. Huszti István egy századdal korábban ezeket óvatosabban többnyire a bírói mérlegelés körébe utalta azzal, hogy hazai különös jog nem létezik velük kapcsolatban. (A bírónakjogában állt a ius commune normáihoz visszanyúlni, már a 18. században is.) Nevesített szerződések azok, amelyeknél a lényeges (essentialis) szerződést keletkeztető feltételek bekövetkeztével létrejövő szerződés vele járó (naturalis) elemeit ajog kidolgozta, és a felek ellenkező megállapodása híján, automatikusan, ipso iure alkalmazta. A felekkel tehát nem történhetett meg, hogy jogi ismeretek híján lényeges kérdésekben nem intézkedtek előre, szerződéskötéskor. Nevesített szerződések Ilyen nevesített szerződéseket az összefoglaló, tankönyv jellegű magánjogi művek hazánkban is felsoroltak, és a 18. és 19. századi állapotot összevetve e tárgyban a jogfejlődést, illetve a közös jogi alapokon nyugvó állandóságot egyaránt észlelhetjük. 56

65 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János 2.1. táblázat - Nevesített szerződések az összefoglaló magánjogi művekben: Husztinál Franknál (1748, Iurisprudentia practica): (1841, Osztó igazság törvénye) Adásvétel (emptio-venditio) Bérlet (locatio-conductio) Kezesség (fideiussio) Zálog (pignus) Letét (depositum) Kölcsön (debitum, mutuum) Elővétel (praeemptio) Csere (cambium) Használat (commodatum) Ajándék (donatio) Gazdagodás (indebitum) Adás-vevés Bérlet Kezesség Zálog Letét Kölcsön Kereskedői munkaszerződés Szállítási szerződés Megbízás, felhatalmazás Alkusz, ügynök Adósság (debitum) Betáblázás Elsőbbségi követelések A felsorolásoknál feltűnő, hogy a ius commune alapján dolgozó Huszti nem szerepeltette a megbízási (mandatum) szerződést, talán annak rendkívül szerteágazó tartalma miatt (hogy létezett a gyakorlatban, már a 14. századi Ars notarialis formulái és a 18. századi Planum Tabulare esetjoga igazolja). Újak az évi kereskedelmi törvényekben nevesített szerződések Frank Ignácnál, noha ezekkel kapcsolatban is megállapítható, hogy a 18. századi gyakorlat a csőd, a társaság, a váltó (charta bianca) intézményét ismerte és alkalmazta. Ugyancsak a 18. században jelent meg törvényeinkben a betáblázás intézménye a jelzálogra. Husztinál az indebitum, a gazdagodás condictióval visszakövetelése önálló szerződési-kötelmi formaként szerepel (valójában quasi contractus a közös jog szerint, helyesen, hiszen nem előzi meg megegyezés). Mindezen szerződések belső szabályait a szerzők, ahol lehet, régebbi magyar dekrétumokra vagy a Planum Tabularéra, esetleg régebbi szerzőkre vezetik vissza, de végeredményben megállapítható, hogy a hazai joggyakorlat a szerződések tartalmát a 18. században az usus modernus, a 19. század elején a természetjog által közvetített európai közös jog tételei alapján határozta meg, ha jogvita során az értelmezés igénye a gyakorlatban felmerült. A dekrétumok elszórt hivatkozásai is a hazai bírósági gyakorlat esetjogán alapultak. Vétkesség A kár fogalma: a hátrány (kár) elsősorban a vagyon, dolog értékcsökkenése, romlása (damnum emergens), de lehet a joggal várt haszon, gyümölcs elmaradása (lucrum cessans) is. Semmiképpen sem valamely dolog állapotromlását, ami lehet természetes is, hanem a vagyonban bekövetkezett értékcsökkenést jelent. Így nem tárgyi, fogható, hanem mindig eszmei, elvonatkoztatott jelenség. A véletlen baleset révén, senki által nem okozott kár a tulajdonos vagy károsult hátránya (casus nocet domino). 57

66 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János A kárt okozó helytállását a kárkövetkezményekért a jog vétkesség (culpa) esetén követelte meg (egyházi jog). Szándékos ártás, rosszhiszem esetén a károkozótól előszereteti érték (pretium affectionis) is követelhető volt a sérelem miatt. Ezt a mai jogunkból, helytelenül, kikopott tételt (amit a büntetőjog eszköztára nem képes hatásában pótolni) a hazai jogban még Grosschmid is képviselte. A jogellenesen okozott kárért a damnum emergens erejéig a vétőképtelen is felel (természetjogi tétel). Így rendelkezett az osztrák polgári törvénykönyv is. Ahazai különös jog is intézkedett a károkozásról. A károkozó tilos cselekmények (damnum iniuria datum) körében a hazai szokásjog a következő tételes szabályokat rögzítette. Marhabehajtási jog mint zálogolás illette meg állatkár esetén a károsultat. Állatelhajtás miatti kereset illeti meg az állat gazdáját, ha jószágát indokolatlanul behajtotta más. Bírói letéttel mód volt teljesítésre, és ennek alapján a zálog kiadásának követelésére. A hazai jog ismerte a mezei károk fogalmát és azok különös elszámolásának rendjét. Tilos vadászat, halászat idegenben kártérítés követelésére nyújtott jogalapot, mégpedig függetlenül a büntetőjogi következményektől (keresethalmozás). Ugyancsak kártérítés járt út felszántása miatt. A hazai gyakorlat ismerte a szökött jobbágy befogadása esetén a kiesett teljesítmény kötelező megtérítését kártérítési alapon. Számadó gulyás, juhász, csikós az átvett állatokért szigorú objektív, mintegy leltári felelősséggel tartozott. Ezek esetében csak elháríthatatlan erőhatalom (vis maior) felmerülte mint károk lehetett a kimentési ok. Erre jelentős számú adatunk van, érdekes, hogy az idézett magánjogi összefoglaló művek nem dolgozták fel e sajátos hazai gyakorlatot. A csősz felelőssége a mező- és határkárokért, mintegy a nauta (hajófuvarozók felelőssége), caupo (fogadósok felelőssége) vagy még inkább a hazai gyakorlat számadói felelőssége alapján állott fenn akkor, ha a kárfelelőst nem tudta megjelölni. A csősz bántalmazása miatti különös kereset a sértő ellen (a hatósági személy védelmének mintájára) ugyancsak kártérítési alapon is megállt, függetlenül a büntető igénytől. A keresetindítás joga a csősz gazdáját illette. Fenyegető kár elhárítása miatt a közös jog szerint lehetett keresetet indítani. A fenyegetett óvadékot kérhetett (cautio damni infecti). Amíg meg nem kapta, zár (sequestrum) alá helyeztethette követelése biztosítására a fenyegető dolgot. Vízfolyás megváltoztatása miatt (actio aquae pluviae arcendae) közös jog mintájára adott a hazai jog kereseti jogot. Magándeliktumok A magándeliktum a rendi magyar jogban éppúgy, mint a római jogban, a sértett magánfél által volt perelhető, és a sértett javára kiszabandó büntetéssel járt. Egyezség lehetősége létezett a felek között. A kereset akkuzatórius, azaz a vádat a magánfélnek kellett képviselnie. Az ilyen magándeliktumokat két csoportba sorolták a nagyobb, illetve a kisebb hatalmaskodások közé. Nagyobb hatalmaskodás volt a betörés nemes házába, jószág elfoglalása, nemes letartóztatása, megsebesítése, megölése. Később különösen ennek minősült: bárók és tisztségviselők elleni erőszak, oltalomlevél megszegése, országgyűlési és megyegyűlési panasz vagy részvétel akadályozása, tagroncsolás, követek elleni vétség (vis publica). Díja (büntetése) főváltság, jószágvesztés. Kisebb hatalmaskodás: minden erőszak, a jogos is, kivéve a jogos védelmet. (Mégis, a Hármaskönyv szerint az erőszakkal elvett birtok egy évig erőszakkal visszavehető.) Kisebb hatalmaskodás különösen a jobbágyok letartóztatása, levelek tartóztatása, erdősértés, hamis okirat készítése, felhasználása, álnév, álorcásság, vértagadás, széksértés. Mindezek vagyoni büntetéssel vagy bírsággal voltak szankcionálva. Hamis vádért a talióelv alapján büntetés járt, azaz az elkövető azt a büntetést kapta, amit a vád sikeressége esetén a bevádoltat sújtotta volna. Mellékbüntetésként szerepelhetett: infámia (becstelenség), továbbá végleges vagy időre szóló silentium, eltiltás a közszerepléstől. A becstelenség bizonyos jogképesség-korlátozást is maga után vont. Mindezen cselekmények perelhetők voltak ugyan közvádra is, de magánvádas eljárásban is. Az eltolódás a közüldözés irányába a rendi korszak utolsó szakaszában történt meg. (Mindezekre bővebben a büntetőjogról szóló fejezetben térünk ki.) 2.5. ÖRÖKJOGI INTÉZMÉNYEK Történeti áttekintés 58

67 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János Az ősi magyar szokás minden valószínűség szerint a családi-nemzetségi vagyon alapján állott. A családot a legidősebb, legtekintélyesebb férfi képviselte. Halála után a következő korban és alkalmasságban megfelelő lépett a helyébe (szeniorátus). A szállásbirtokon a család együtt gazdálkodott, a kieső tag vagyona a többieket illette. Szent István és az Árpád-házi királyok ennek a rendnek helyébe egyrészt az alkalmasság szerinti kiválasztást állították (a közjogban Amtsbaronat), másrészt a gyermekek öröklését és egyébként az örökhagyó rendelkezésijogát, valamint a királyi szükségörökösi jogot tették törvénnyé (kétséges,hogy a nyugati egyházi jogi vagy bizánci hatásra, a kettő ekkor még nem is vált el élesen). Az Aranybulla a rendelkezési hatáskört a királyi örökléssel szemben növelte, de köteles részt adott a fiú utódnak. Törvényessé nyilvánította az oldalági rokonok öröklését végrendelet híján, és bevezette a leánynegyed quarta puellarum intézményét. Nagy Lajos az Aranybulla megerősítésekor kifejezetten megváltoztatta az örökhagyó addigi rendelkezési szabadságát. Ennek helyébe lépett az osztályos atyafiak (a szerző donációban megjelölt leszármazottai) dologi várománya ius ad rem a közös ős által hagyott ősi vagyonban, és utána a korona háramlásijoga. Az ősiség (aviticitas) tehát a rendi Magyarország birtoklási-öröklési rendje, amely szerint az ősinek (öröklöttnek) minősülő vagyonban a lemenők öröklése a kötelező törvényes öröklés. Donációs vagyonban a donációban megjelölt várományosok kihaltával a birtok visszaszállt a koronára (ius regium). Az ingó vagyonnal és a szerzeményi vagyonnal kapcsolatban a rendelkezési jog, amit az egyházi bíróságok pártoltak, megmaradt. A hagyatéki perek illetékességén úgy változtatott a hazai szokás, hogy azon vagyonok tekintetében, amelyekben ingatlan is szerepelt, az accessorium sequitur principale elv alapján kivonta az elbírálást az egyházi bíróságok hatásköréből és a királyi bíróságnak adta át. Ezt a hazai jogot a Tripartitum után mindenesetre a ius commune szellemében értelmezték a Kúrián. A Planum Tabulare döntései sorozatosan használják az örökjogi elveket a római jog szerint (18. sz.). Alapfogalmak Öröklés annyi, mint egyetemes jogutódlás (successio in universum ius quod defunctus habuerit). Örökös (heres) az egyetemes jogutód. Örökös lehet valaki az örökhagyó vagyonának egészére vagy eszmei részére (heredes defunctum repraesentant). Az egyetemes jogutódlás mellett létezett egyedi jogutódlás, hagyomány (successio singularis) is. Tárgya szerint mindkét jogutódlás vonatkozhatott adományos (donációs) és egyéb jószágra, valamint ősi (felmenőtől örökölt) és szerzeményi jószágra. (Egyedi ősi jogutódlás a leánynegyed.) Jogcím szerint: végintézkedés alapján, törvény rendje szerint, lex specialis szerint részesülhetett valaki az elhunyt vagyonában, hagyatékában. A végrendelet Az örökhagyó halál esetére szóló egyedi, módosítható, visszavonható, formaköteles intézkedése. Érvényességének elbírálásában eredetileg egyházi fórum illetékes, a ius commune szerint. A Hármaskönyv az ingatlant is tartalmazó hagyatékra fórumot váltva világi bíróság elé utalja a végrendelet érvényességének kérdését, mint a fődolog (az ingatlan) járulékát (a végrendeletet) érintő kérdést (accessorium sequitur principali! téves, de jellemző közös jogi indokolással). (Hármaskönyv II ) Eredetileg a végrendeleti és a törvényes öröklés egymást kizárta, majd a hazai jog a két jogcím párhuzamosságát lehetővé tette. A végrendelet mint egyoldalú intézkedés mellett a hazai jog elismerte az öröklési szerződések, halál esetére szóló kétoldalú megállapodások érvényét is. A cselekvőképesség a rendelkező részéről (legitima aetas), a törvényi lehetőség (a vagyon jellegétől függően) és a törvényi formai kellékek betartása (lásd 1715:27. tc.) voltak az általános külső érvényességi feltételek. A végrendelet külső érvényességi feltételei Csalárdság, kényszer, megtévesztés lerontotta a végrendelet érvényét. A közvégrendelet előírt formasága, hogy hiteles helyen (kancellária, nagybírák, káptalanok, megye) kell írásban benyújtani, vagy ha szóban adja elő a végrendelkező, arról feljegyzést kell készíteni. Magánvégrendeletként a végintézkedés akkor érvényes, ha köztanúk előtt, vagyis öt nemes vagy legalábbis tisztességes ember előtt, akiket a végrendelkező felkért és együttesen jelen voltak, a végrendelkező felolvasta és aláírta végrendeletét, vagy azt végrendeleteként kijelentette és aláírta, és ott a tanúk együtt mindnyájan aláírták és lepecsételték. Az írni nem tudó rendelkező 59

68 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János helyett egy hatodik kézíró szerepelt tanúként. Codicillushoz, kiegészítő rendelkezést tartalmazó fiókvégrendelethez elég három tanú (részintézkedés). Házastársak közös végrendelete a magyar jog szerint érvényes volt (mert nem volt tilos). Kiváltságolt végrendeletek voltak a pia legata (kegyes alapítványról szóló rendelkezések), a katonai végrendelet, amit a hadba vonult személy hadiállapotban katonatársai előtt tett, a szülők gyermekeik javára szóló rendelkezése, valamint a járvány idején tett végrendelet. Mindezekre elég a saját kezű aláírás és két tanú aláírása, vagy élőszóban előadás két tanú előtt. Városok saját szokása volt érvényes a végrendeleti formaságokra is. Külföldi végrendelet azon hely joga szerint tekintetett érvényesnek, ahol készült (lex loci contractus), amely idegen jog szükség esetén a hazai bíróság előtt bizonyítandó, ebben nem állt meg a iura novit curia elv. Belső törvényességi feltételek Több végintézkedés, ha egymást ki nem zárta, együtt is megállhatott (ugyancsak megálltak a végintézkedések örökösnevezés nélkül is), szemben a római joggal. Örökösnevezés tehát nem volt szükséges, de lehetséges; helyettes örökös is nevezhető volt, akárcsak az utóörökös (pupillaris és quasipupillaris substitutio). Substitutio fideicommissaria (hitbizomány) megengedett, de a donációs vagyonban csak privilégium alapján. Örökös az lehetett, aki öröklésre képes volt. (Kizáratott az egyház a holtkézi törvényekkel, az idegenek pedig a jogképességi korlátaik szerint.) Rendelkezni szabad javakról korlátlanul lehetett, szerzett donációról azonban csak a jogosultak körében. Ősi javakra kizárt volt a rendelkezés, azok az osztályos atyafiak részére hagyandók a törvény szerint. Ősi nem donációs vagyonról az utolsó jogosult rendelkezhetett. Minthogy az öröklött (ősi) vagyonban nem volt lehetőség végrendelkezésre, a köteles rész kérdése a hazai jogban csak a szerzeményi vagyonnal kapcsolatban merülhetett fel. Úgy tűnik, hogy ebben a vonatkozásban a hazai gyakorlat kezdettől a ius commune, főleg az egyházi jog előírásaihoz igazodott, legalábbis erre utalnak azok az Árpád-kori dekrétumok,amelyek leszármazó nemlétében az örökhagyónak szabad rendelkezést engedtek a vagyonán. Ezt vonta el az ősiségi rendelkezés, mely szerint a donáció visszaszállt osztályos örökösök híján a koronára. A Hármaskönyv szakaszait utóbb egyesek úgy értelmezték, hogy a hazaijog a köteles rész vonatkozásában a közös joghoz igazodott, és Werbőczi ezért nem fejtette ki bővebben ennek tételeit. Mások szerint a szerzeményi vagyonban nincs kötelesrész, azt csak a szerződés vagy a szerzéskori feltétel köti meg, így az örökhagyó a szabad szerzeményből gyermekeit érdemök szerint jutalmazhatta vagy ki is tagadhatta (Frank Ignác). Főpap vagyona harmadáról intézkedhetett egyharmad az egyházé, egy- harmad a kincstáré lett törvény szerint. Görög főpap mobiliái az utódé lettek, vagyona feléről rendelkezhetett, fele az egyházi kasszáé lett. A teljes vagy eszmei részre kinevezett örökös javára érvényes volt a növedékjog, tehát megkapta kieső örököstársa részét a tételesen meghatározott vagyonra nevezett örököst viszont nem illette növedékjog. A hagyomány Ahagyomány egyedi vagy határozott összegű vagyonjuttatása. Nem szerinti (generikus) hagyomány esetén választott a hagyományos a vagyon bizonyos köréből (zártfajú hagyomány). Praelegatum létezett mint előhagyomány valamely örökös javára, mintha a hagyaték felosztásra került volna az örököstársak között. A hagyomány terhelhető volt, a teher mint feltétel szerepelhetett. Tartozáselengedés is lehetett hagyomány. A hagyomány feltételhez volt köthető, de tilos, erkölcstelen, lehetetlen feltétel esetén az egész hagyomány pro non scripto habetur. (Eltérően a római szabálytól, ahol az ilyen feltétel tekintendő nem létezőnek.) Hitbizományi megkötés Különös intézkedés a hagyatékban a hitbizományi megkötés. Királyi kegyelemmel lehetett hitbizományt alapítani primogenitúra szerint az elsőszülött, illetve annak lemenői javára, majorátus alapján a legidősebb fiú, őt követőleg azonban nem az alapító esetleges elsőszülött fiától való unokája, hanem ezt megelőzően még élő ifjabb fia (majoresco) javára, s szeniorátus alapján a mindenkori legidősebb férfi családtag javára. Hazánkban az első forma volt az általános (1687:9. tc., 1723:50. tc.). 60

69 Vérfogadás II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János A vérfogadás (adoptio) jelentette a rokonná fogadást öröklés céljából. Formái: örökbefogadás fiúként, örökbefogadás testvérül, kölcsönös örökbefogadás (mutua adoptio), vagyonközösségi megállapodás. Donációs vagyonban mindegyikhez királyi hozzájárulás kellett. Halál esetére szóló ajándékozás A halál esetére szóló ajándékozást akkor tekintették érvényesnek, ha a megajándékozott túlélte az örökhagyót, aki haláláig a rendelkezést nem vonta vissza, és az ajándék nem sértette a kötött vagyonban előírt utódlási rendet. Törvényes öröklés Törvényes öröklésre akkor került sor, ha az örökhagyó nem készített végrendeletet, illetőleg a javak az ősi vagyonba tartoztak. Voltak az öröklés szempontjából kizárólag fiági, továbbá közös, és kifejezetten a leányokat illető vagyonrészek. Az adománybirtoknál az adomá-nyos levél megjelöli, hogy csak a juttatott időlegesen, haláláig vagy a juttatott és finembeli utódai, illetve mindkét nembeli leszármazottjai, esetleg testvérei, felesége is részesültek-e donációban. Mindezen megjelöltek és megjelölt lemenőik gyökeres jogon lesznek örökösök. Ha az adománylevél a fiú utódokat foglalta be, azok lettek jogosultak törvényes öröklésre. Az első szerző azonban végintézkedésben rendelkezhetett úgy, hogy leányai is részesülnek, de ilyen esetben a fiági utódok kihaltakor a korona visszaháramlási joga a létező leányági birtokosokkal szemben is beállt (ius bonorum, usus bonorum). Ha az adomány vagyoni ellentétellel szereztetett, úgy az ellenérték erejéig a leányág akkor is örökössé vált, ha az adomány csak a fiági leszármazóknak szólt. Városi jószág és jobbágyvagyon mindkét nembeli utódokra szállt. Leánynegyed járt a csak fiágra maradó ősi vagyonból egyszer, az első átszálláskor. A quartaliciumban az adományszerző leányai, illetve azok lemenői örököltek. A negyedet az adományból egyszer kellett kiadni, a szerző leányának vagy leányainak együtt (in stirpes helyettesítéssel). Ha a szerzőnek nem voltak leányai, úgy a következő fokon is kijárt a negyed az ősi vagyonból azonos elv szerint, de csak egyszer. (Létezett olyan nézet, hogy legalábbis a Hármaskönyv előtt minden átszállásnál volt leánynegyed, és olyan szigorúbb álláspont is a Kúria gyakorlata alapján, hogy ha a szerzőnek nincs leánymaradéka, nem jár negyed sem a donációból.) Kifizethető volt a negyed pénzben, birtoktalan házasságot kötött leány kaphatta földben, s pénz helyett lovakban is. A szerző után visszaszálló (magvaszakadt) vagyonból a hajadon leány birtokrészt kapott, de házassága után a korona azt igazbecsű értéken visszaválthatta tőle. Szerzeményi vagyonban a gyermekek, adományban a juttatott elsőfokú örökös utódai in capita, a kieső utódai in stirpes örököltek. Lemenők öröklése (első ordo) Gyermekek in capita, unokák in stirpes iure repraesentationis örököltek. Törvénytelen gyermek csak tartásra tarthatott igényt a hagyatékból. Amit valaki az örökhagyó életében kapott osztály, hozomány stb. formájában, azt örökrészébe be kellett tudni. (Az örökhagyó ellenkezően is rendelkezhetett.) Ha azonban a már juttatásban részesült örökös nem kívánt az örökhagyó halála után a vagyonból részesülni, a ius commune szabálya szerint nem volt köteles az osztályba bevinni az előre kapott vagyonrészt a többi örökösök javára. (Kérdéses, mennyiben volt köteles a hagyatéki hitelezőkkel szemben helytállni, ha nem állt rendelkezésre kellő kielégítési alap. Hazai speciális szabály erről nem intézkedett.) A fegyverek a fiúkat illették előhagyományként. Az apai ház a legkisebb fiúé lett, de betudás kötelezettségével, a családi levéltár az elsőszülötté. Hajadon leánynak ha nem volt örökös tartás járt a teljes hagyatéki vagyon terhére. Felszálló öröklés (ascendentes, második ordo) Leszármazó hiányában a felmenők örököltek, mégpedig ősi vagyonban akkor, ha az az örökhagyó gyermekre osztály útján jutott, szerzeményi vagyonban pedig akkor, ha hiányzott a végintézkedés; szerzeményi adományvagyonban akkor, ha az adományos levél erről külön intézkedett. Ennek az öröklési módnak a donációs vagyonban nem volt nagyjelentősége. Főleg a kiházasított és utód nélkül elhalt gyermek örökségénél vált érdekessé, a házastárs öröklési igényével szemben. A feudális közös jogi paterna paternis, materna maternis tételjelent meg ebben a csökevényes formában a hazai örökjogban. 61

70 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János Érdekesebbé vált a kérdés a kezdődő polgárosodással a vagyonosabb iparos, kereskedő, privilegizált telepes paraszt (bánáti svábok) és a honoráciorok körében, valamint a székely öröklésnél, ahol a donációval szemben a szállásbirtokrendszer volt jellemző. Ezek közül a családok közül a században sokan felkerültek, mégpedig többnyire vegyes, pénzen szerzett donáció révén a köznemesi rendbe, és adott esetben volt módjuk, főleg az első szerzőknek, kiházasítani gyermekeiket. Az ilyen, kiházasítás réven kapott vagyon a kiházasított utód nélküli elhalálozása esetén visszaszállt a juttató szülőre. (Túlélő feleség előtt az örökhagyó testvérei és leszármazottaik örököltek.) Ebből a szokásból, melynek gyakorlati jelentőségét még indokolt lenne kutatni, alakulhatott ki az a vita a magyar polgári jog megfogalmazásakor, hogy magyar hagyomány-e az ági öröklés intézménye. Oldalági öröklés (collateralium, harmadik ordo) Donációs szerzeményi vagyonban az oldalág akkor örökölt, ha azt az adománylevél tartalmazta. A közös ős vagyona az egyik ág kihalta esetén a másik oldalágra szállt, a közelebbi ős leszármazója előzte a távolabbiét a parentélaszabály szerint. Különös szabályok rendezték az oldalági rokonok öröklését a bányászok vagyonában, a Tengermelléken és az egyházi személyek, valamint egyetemi oktatók után. Szerzeményi szabad vagyonban az oldalrokon végrendelet híján örökölt. Házastárs öröklése Özvegyi jogon a magyar jogban haszonélvezet illette a túlélő nemes (jászkun, honorácior) asszonyt férje vagyonában mindaddig, míg újra meg nem házasodott. Tulajdonként illette az özvegyet férje díszruhája, kocsija, lova, a ménes fele 25 darabig, valamint saját hozománya és különvagyona (parapherna), hitbére (dos). Ezt, ha a férj vagyonába beolvadt, vagy még elkülönítésre nem került, az örökösök tartoztak kiadni az özvegy örököseinek is. E kötelezettséget azonban az özvegy férjének vagy örököseinek elengedhette. Közös (házasság alatti) szerzeményben a házastárs az oldalág és felmenők előtt örökölt. A közkereset (közszerzemény) vélelme nem áll nemesekre, honoráciorokra, kunokra és jászokra. A korona öröklése Az adománybirtok a juttatottak kihalása után visszaszállt a koronára, de új donációként kiadandó volt. Egyéb vagyon örökös és rendelkezés hiányában a kincstárra esett mint urafogyott jószág. Osztály apa és fia közt Sajátos intézménye a magyar jognak, hogy az apa által örökölt ősi vagyonban öröklésre jogosult felnőtt házas fia apját osztályra szoríthatta, azaz kikérhette az ősi vagyonból a reá eső részt, hogy önálló háztartást alapítson. A Hármaskönyv ugyan több más esetét is ismeri annak, hogy az apa fiát, az ősi juss kiadása mellett, kitagadhatja, illetve a fiú az ősi vagyont apjától elvonhatja, de ezeket a szokás nem vette át, mert más intézmények megoldották a problémákat (Frank Ignác). Ugyancsak kikövetelhette a teljes korú fiú a reá anyjától vagy anyai felmenőitől háramlott vagyont (bona materna) is atyjától. Jog és jogérvényesítés A röviden vázolt rendi anyagi magánjogból látható, hogy a magyar hazai jog nem volt lényegesen elmaradottabb, mint az európai átlag. Mégis a század fordulóján a radikális polgári újítók (magyar jakobinusok) egyik követelése volt az új polgári törvénykönyv (Code Civil) megalkotása. Ők ebbe beleértették a polgári egyenlőség alkotmányos bevezetését is, noha az osztrák polgári törvénykönyv igazolta, hogy a két kérdés nem kapcsolódik szükségképpen egybe. A reformkorban Széchenyi ugyancsak határozottan követelte a magyar rendi magánjog hatályon kívül helyezését, s Werbőczi művének kilenctized részét tűzbe vetette volna. Miért ez a követelés? Nyilván nem a rendi anyagi magánjog idézte elő az ellenszenvet, hanem a magánkövetelések érvényesítésének nehézkessége, a rendi pervitel elhúzódása. A magánjogi követelések érvényesítése az ún. gyökeres jogok vonatkozásában mindjárt első fokon a Királyi Kúrián történhetett a 18. század előtt a király személyes bíróságainál, mégpedig a 13. század óta az írásbeli (cognitios) per menetében. Ez pedig lassú volt akkor is, ha az igazságszolgáltatás rendben működött. Hát még azon korszakokban, amikor a politikai körülmények miatt akadozott, így a században szinte folyamatosan. Mátyás király ebben megpróbált rendet tenni, és nem utolsósorban ebből származik igazságos mellékneve. Reformjait azonban részben már az évi országgyűlés hatálytalanította, a többi meg elveszett a török háborúk okozta zavaros időkben. 62

71 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János A kötelmi ügyek nemesek között a vármegye törvényszéke elé tartoztak első fokon, és ennek működése sem volt zavartalan. Jogbiztonságot még leginkább a városi bíróságok nyújtottak polgáraik ügyeiben. A jobbágyok ügyeiben a falubíró, mezővárosi bíró sommásan, tehát gyorsan ítélkezett, de az úriszékek fellebbezési vagy elsőfokú gyakorlata már nem kevés kívánnivalót hagyott maga után. A 18. század elején a bírósági rendszer reformja a kerületi bíróságok felállításával hozott ugyan a kötelmi ügyekben bizonyos javulást, de minthogy a nemesi birtok nem volt terhelhető és árverezhető, a végrehajtás országosan továbbra is szinte lehetetlen volt. Márpedig végrehajtás nélkül a legjobb ítélet sem ér sokat. A18. század végén ki lehetett kötni kötelmi ügyletekben az osztrákjog hatályát és az osztrák bíróságok illetékességét. Ám a végrehajtás továbbra is a magyar megyei szervek kezében maradt, és ezek az alávetést mint egyoldalúan vissza is vonható vállalást értelmezték. Nem meglepő, hogy ilyen körülmények között a magyar nemes nemzetközi mércével nem volt hitelképes. A magyar jogtudó réteg hiába kísérelte meg, hogy hazai hagyományainkon alapulva újítsa meg az anyagi magánjogot, fogalmazza meg a polgári jogot. Sem ajogtörténeti iskola korai képviselőinek ilyen irányú javaslatai, mint Michnay és Lichner pozsonyi jogtanároké, sem a magyar természetjogi iskola nagy képviselőjének, Frank Ignácnak a törekvése nem hozott sikert. Csak a kereskedelmi jog kodifikációja történt meg 1840-ben. Az évi áprilisi törvényekben előirányzott polgári törvénykönyv elkészítésére, amely Deák irányítása alatt nyilván magyar jogi hagyományokra épült volna, a szabadságharc alatt és után nem volt lehetőség. A magyar anyagi magánjog folytonossága megtört, és a késői magyarjogtörténeti iskola követői csak az örökjogban tudtak a hazai hagyományból valamennyit átmenteni a polgári kor jogába. Mégis, talán nem előzmény nélküli, hogy a magyar bírói gyakorlat jogfejlesztő tevékenysége, a magyar anyagi magánjog és a polgári perjog rendszerének kibontakozása a polgári korszakban sem maradt le az európai élvonaltól, sőt bizonyos területeken (jogi személy, kártérítési jog, perjog) abban úttörő szerepet is vitt CSALAD ES HAZASSAG AZ 1848 ELŐTTI MAGYAR JOGBAN 3.1. A CSALÁD A feudális magyar jog különbséget tett a tágabb értelemben vett család, a nemzetség (genus, generatio) és a szűkebb értelemben vett, tulajdonképpeni család (familia, domus) között. A nemzetség A nemzetség a közélet első formája volt, amely az ugyanazon nemzetségből származók gazdasági és politikai egységét jelentette. A nemzetségi kötelék védelmezte a nemzetség tagjait, valamint megalapozta a nemzetségi közös birtokokban, a szállásbirtokokban való részesedést. A keresztény királyság létrejöttével a nemzetség közjogi, államszervezeti jelentősége ugyan megszűnt, de a nemzetség tagjai továbbra is kölcsönösen védelmezték egymást. Így például a sérelmet szenvedett személy a nemzetség tagjainak támogatásával vett elégtételt, per esetén az eskütársak a nemzetség tagjai közül kerültek ki. A nemzetséget az atyafiak, a férfiak ágán leszármazott férfi rokonok alkották. A nő férjhezmenetelével kikerült atyja nemzetségéből, és férjének nemzetségébe lépett. Az ősi vagyon nemzetségi köteléken alapuló örökléséből így a nők jó ideig teljesen ki voltak zárva. Az Aranybulla ugyan lehetővé tette fiú utódok hiányában a nők öröklését a leánynegyed erejéig, de azt, mint már említettük, igazbecsű áron a nemzetség tagjai visszaválthatták. A gyámsági jog gyökerei szintén a nemzetségi kötelékhez nyúlnak vissza. A törvényes kort még el nem ért kiskorú gyámja a legközelebbi atyafi volt, akinek gondoskodnia kellett a gyermek neveltetéséről és vagyonának kezeléséről. A tulajdonképpeni család A családot az ugyanazon családatya hatalma alatt álló személyek: a feleség, a gyermekek és a gyámgyermekek alkották. A családatya hatalma alatt álltak azon törvényes korúak is, akik a családi közös vagyonban maradtak. 63

72 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János A családatyai hatalom kezdetben korlátlan, elsősorban uralmi jellegű hatalmat jelentett, majd a későbbi jogban védelmi természetűvé vált. A családatyai hatalom alól önálló háztartás alapításával, a családi vagyon megosztásával lehetett szabadulni. A családatyai hatalom jellemzően megnyilvánult abban, hogy a férj felesége felett korlátlan fenyítési joggal bírt. (László törvényei a férjnekmegengedték, hogy házasságtörésen tetten ért feleségét megölje.) A családatya kezdetben feleségét és gyermekeit szükség esetén eladhatta vagy elzálogosíthatta. Az eladási jog előfutára volt a házasságkötés első formájának, a nővételnek. A családatyai hatalom erőteljessége megmutatkozott a büntetőjog területén. Így kezdetben a kiközösítés nemcsak az apára, hanem feleségére és gyermekeire is vonatkozott. László annyiban enyhítette a korai szabályozást, hogy lopásnál a családtagok büntetőjogi felelősségét csak a 10 éven felüli gyermekekre szorította. A család tagjai vagyonközösségben éltek, amelynek képviselője a családatya volt. Ha a családatya meghalt, akkor házastársa és gyermekei kezdetben nem az öröklés, hanem a vagyonközösség alapján léptek a családi vagyonba. I. István törvénye az özvegyen maradt vagy hűtlenül elhagyott nőnek férje vagyonában élete végéig, illetve újabb házasságkötéséig haszonélvezetet biztosított. A törvényes kort el nem ért gyermekek atyjuk halála után a nemzetség legközelebbi férfi tagjának hatalma alá kerültek. A nemzetségi gyám nem rendelkezhetett szabadon a hatalma alatt álló gyermek vagyonával. Ha a gyám az ősi vagyont indokolatlanul elidegenítette, akkor a gyámolt törvényes kora elérése után a korábbi jogügyletet érvényteleníthette A HÁZASSÁG Nőrablás A házasságkötés legrégibb formája a nőrablás és a nővétel volt. A nőrablás intézménye a teljes nőközösséget amely a törzshöz tartozó valamennyi férfi számára hozzáférhetővé tette a törzshöz tartozó valamennyi nőt váltotta fel. A nőrablás a nő idegen néptől, törzsből vagy idegen községből való megszerzését jelentette, amely a nő kizárólagos birtoklásával járt együtt. István törvényei a nőrablást ugyan nem engedték meg, ám ha a szülők ebbe utólagosan beleegyeztek, akkor érvényes házasság jött létre. Nővétel A régi magyar jog szerint házasság nővétel útján köttetett, azaz a férfi a nőt a családatyai hatalom birtokosától megvásárolta. A nővétel módjáról Gardízí perzsa történetíró tudósításában találunk adalékokat: Leánykérés alkalmával náluk az a szokás (ti. a magyaroknál), hogy amikor a leányt megkérik, vételárat visznek a leány gazdagságával arányban, több vagy kevesebb állatot. Amikor a vételár meghatározására összeülnek, a leány atyja a vőlegény atyját saját házába viszi, és mindent összegyűjt, amije csak van coboly-, hermelin-, mókus-, nyestprémből és rókamálból, a brokát ruhahuzatokkal és mindenféle bőrrel egyetemben tíz bőrruhára valót. [Mindezt] egy szőnyegbe göngyölíti, és a vőlegény atyjának lovára kötözi, majd hazaküldi őt. Akkor az mindent elküld neki [a leány atyjának], amire csak szükség van az előre megállapított vételárhoz: állatot, pénzt, ingóságot, és akkor hazaviszik a leányt. A családi vagyonközösség elvénél fogva a vőlegény csak családalapítása után szerezhetett saját vagyont, így a vételárat rendszerint a vőlegény atyja ajánlotta fel. A házasságkötéskor a leány apja a vételárat, mintegy vagyoni biztosítékul, a vőlegénynek visszaadta. A házasságkötés így gyakorlatilag két jogügyletből állt: 1. a tulajdonképpeni házasságkötésből, amely az adásvételi szerződés aláírását és a vételár kifizetését foglalta magában; valamint 2. a megkötött szerződés teljesítéséből, amely a nőnek a vőlegény házába kísérését jelentette (traditio puellae). Vagyoni hatások A keresztény egyház tanítása szerint a házasság (matrimonium) a férfi és a nő isteni rendelésen nyugvó legbensőbb egyesülése, amely csak a házasulandó felek kölcsönös megegyezése alapján jöhet létre. Az egyház befolyása folytán a házasságkötés fokozatosan elvesztette adásvételi jellegét, a vőlegény már nem fizetett vételárat, hanem az átalakult hitbérré, a nő részére kirendelt vagyonná. Az egykori vételárat az általában pénzben vagy gyűrűben adott foglaló jelezte. A kereszténység terjedésével egyre inkább szokássá vált a jegygyűrű, illetve a gyűrű általi eljegyzés. 64

73 A keresztény házasság II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János A kötelék érvényességét az egyházi jog szerint bírálták el. Eredetileg a katolikus, később a protestáns felek számára saját egyházuk joga, illetve II. József türelmi rendelete érvényesült e tekintetben. Az egyház előtt zajló házasságkötési szertartás az Árpád-házi királyoktól kezdve gyakorlatban volt. Kálmán házasságkötésről szóló törvénye szerint minden házasságkötés az egyház színe előtt, a lelkész jelenlétében, alkalmas tanúk szeme láttára, az eljegyzés foglalóadás valamelyjelképével és a mind a két fél beleegyezésével történjék; máskülönben az nem házasságnak, hanem paráználkodásnak tartassék. E szabályozás igyekezett megakadályozni egyrészt az alattomos, valamint a keresztények és a pogányok közti házasságokat, másrészt a házasságkötés nyilvánossá tételét is célozta. Az évi budai nemzeti zsinat kiközösítéssel és nagy összegű váltság fizetésével fenyegette azokat a jegyeseket, akik házassági akaratukat a templomon (azaz az egyházon) kívül nyilvánították ki. A tridenti zsinat ( ) a házasság érvényességi kellékévé tette, hogy az az illetékes lelkész és két tanú jelenlétében történjék. E tridenti határozat Magyarországon csak a 17. század végén, a 18. század elején nyert alkalmazást, és akkor is kizárólag a katolikusok körében, hiszen ennek hatálya a protestánsokra nem terjedt ki. A házasságkötési ceremóniát megelőző egyházi kihirdetés kötelezettségét először az évi IV. lateráni közzsinat mondta ki. A kihirdetés célja a házassági akadályok felkutatása volt. Magyarországon az 1279-ben tartott budai nemzeti zsinat ugyan szintén elrendelte a templomban történő három egymást követő vasárnapon való kihirdetést, ám ez egészen a századig nem vált gyakorlattá. Házasságkötés a bíró előtt I. (Nagy) Lajos király korában gyakori volt a bíró előtt megkötött vagy éppen újrakötött házasság. A bírói eljárás alapjául általában az szolgált, hogy a férfi erőszakot követett el a nőn, és az ezt tárgyaló büntetőperben a bíró ítéletében a vádlottat az illető leány feleségül vételére kötelezte. Ezekben az esetekben a bíró maga adta át a leányt, és a házasságot e pillanattól kezdve tekintették érvényesnek. Az egyházi szertartás keretében házasságot kötött férfi gyakran a bíró elé vezette feleségét, amelynek célja pusztán a házassági beleegyezés megismétlése volt. Eljegyzés és jegyesség Érvényes eljegyzést a kánonjog szabályaihoz igazodva csak a 7. életévét betöltött fiú és leány köthetett. E szabály gyakorlati betartása, illetve megtartásának igazolása azonban gyakran akadályba ütközött, hiszen hosszú ideig még nem volt sem egyházi, sem állami anyakönyvezés vagy más olyan feljegyzés, amelyből az eljegyzésre készülő felek életkorát biztosan meg lehetett volna állapítani. A kánonjog a 7. életév betöltése mellett megkívánta azt is, hogy a jegyesek beleegyezése valódi, komolyan meggondolt és szabad legyen, valamint határozott személyre kellett vonatkoznia. Az érvényesen megkötött eljegyzés bizonyos erkölcsi kötelezettségeket rótt a felekre. Az eljegyzés foganatosításának pillanatától kezdve a jegyesek kölcsönös hűséggel tartoztak egymásnak, amelynek esetleges megszegése egyházi büntetést vont maga után. Az egyházi jog alapján a jegyesség (sponsaliciae) kötelezett a házasság megkötésére. Kényszert mindazonáltal e kötelezettség kikényszerítésére nem lehetett alkalmazni (libera debent esse matrimonia). A tridenti zsinat határozatait megelőzően a jegyesek együtthálása külön házasságkötés nélkül is házasságot eredményezett. Az eljegyzés aktusa ezen túlmenően az ígért házasság megkötése iránti kötelezettséget is jelentette. Az eljegyzés felbontására akkor kerülhetett sor, ha erről a jegyesek kölcsönösen megegyeztek. Akit gyermekkorban jegyeztek el, felnőttként elállhatott az eljegyzéstől. Egyébként a jegyesség hatálya megszűnt valamelyik fél halála, valamely feltétel meghiúsulása vagy egyházi rendbe lépés miatt. Egyoldalú visszalépésre jogot adott a másik fél erkölcstelensége, eretnekség, becsületvesztés, hosszas indokolatlan távollét. Az egyházi rendes bíró illetékességébe tartozott annak megítélése, hogy valamelyik fél egyoldalú visszalépése elegendő okot ad-e az eljegyzés felbontására. Ennek megállapítása általában per útján, kivételes esetekben a megyés püspök peren kívüli eljárásában történt. Házassági akadályok 65

74 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János Bizonyos házassági akadályok fennállta esetén nem jöhetett létre érvényes házasság a felek között. Az egyházi kihirdetés bevezetése amely Magyarországon csak a századot követően vált gyakorlattá e házassági akadályok felismerését célozta. Fejletlen kor A szokásjog szabályai szerint fejletlen korú fiú vagy leány nem köthetett érvényes házasságot. A fejletlen kor fiúnál a 14. életév, leánynál a 12. életév be nem töltését jelentette. Werbőczi Hármaskönyve már mindkét nem tekintetében a 12. életév betöltését tekintette vízválasztónak. A házassági akadályok sorába tartozott a nősztehetetlenség, azaz az elháláslehetetlensége. Az elhálást gátolhatta valamely harmadik személy boszorkánykodása, bűvös-bájos ténykedései, illetve valamelyik fél testi fogyatékossága, amely nem tette lehetővé a házassági tartozás teljesítését. A nősztehetetlenségi perek már a 14. század folyamán sem számítottak ritka jelenségnek. Ilyen jellegű pereket megindítani csak valamelyik fél magánpanasza alapján lehetett, elbírálásukat pedig az egyházi bíróságok jogkörébe utalták. A per legfontosabb ütőkártyái a bizonyítékok voltak, amelyek megszerzése leggyakrabban szakértői szemle keretében történt. A szemle lebonyolításával a bíró a szükséges tudományos és szakmai ismeretekkel rendelkező személyeket, így orvosokat, bábákat vagy éppen tapasztalt öregasszonyokat bízott meg. A szakértői szemle, a tanúkihallgatás és az eskütételi eljárás alkalmával összegyűjtött bizonyítékok alapján a bíró igyekezett igazságos döntést hozni. A bíró egyes esetekben a feleket meghatározott próbaidőn át további együttélésre kötelezte. Az ítélet meghozatalára a bizonyítási eljárás lefolytatása, illetve a próbaidő letelte után került sor. A megtámadott házasság semmissé nyilvánítása esetén a házasságra képes fél érvényes új házasságot köthetett, ám a házassági tartozás teljesítésére képtelen felet egyszer s mindenkorra eltiltotta újabb házasságkötéstől. Perújításnak volt helye, ha a képtelen fél utóbb alkalmassá vált a házaséletre. Ilyen esetben ismét szakértői szemlét tartottak, és ennek eredményétől függően a bíró visszaállította a felek között fennálló korábbi házasságot, tekintet nélkül arra, hogy a másik fél időközben esetlegesen már újból frigyre lépett. Kényszer Érvényesen nem jöhetett létre házasság, ha egyik vagy másik felet annak megkötésére akarata ellenére kényszerítették. A kényszerházasságtól megkülönböztették azokat az eseteket, amikor a hatóság kényszereszközök bevetése mellett szólította fel a már együtt hált jegyeseket a házasság megkötésére. Nem számított érvényes házasságnak a valamely érdektől vezetett színlelt házasságkötés (mint II. Ulászló Beatrixszel politikai megfontolásokból kötött házassága). Házassági akadályként kizárólag a személy azonosságára vonatkozó tévedést fogadták el. I. István törvényei a vérrokonság hetedik ízéig visszamenőleg tiltottak valamennyi házasságkötést. Az évi IV. lateráni közzsinat negyedik ízig visszamenőleg nem tartotta elképzelhetőnek a vérrokonok közti házasságot. 15. századi törvényeink e tilalmak megszegőit vérfertőzés és hűtlenség bűncselekményének elkövetésével vádolták, és fej- és jószágvesztéssel büntették. A Hármaskönyv különbséget tett a jóhiszeműen a vérrokonságról való tudomás híján és a rosszhiszeműen kötött vérrokoni házasságok között. A rosszhiszemű házas fél fejét és vagyonát is kockáztatta e cselekményével. Negyedik ízig visszamenőleg az egymással sógorsági viszonyban állók sem köthettek érvényes házasságot. Rokonság Házassági akadályt képezett a törvényes rokonság, azaz az örökbefogadás is. Örökbefogadó és örökbefogadott nem fogadhatott örök hűséget egymásnak. A keresztelés és a bérmálás folytán keletkezett lelki rokonság is gátolta a házasságkötést. A szülők gyermekeik jegyesével, illetve a gyermekek szüleik jegyesével nem köthettek házasságot. Méltatlan házasság A szolgasorban élő férfi vagy nő csak földesura engedélyével köthetett frigyet. A szabad sorsú férfit I. István törvényei szabadságvesztéssel fenyegették, ha rabnővel kötött házasságot, és vele három ízben paráználkodott. A régi magyar jog ugyan nem zárta ki azt az eshetőséget, hogy szabad sorsú nő rabszolgához kíván feleségül menni, ám az érvényességhez elengedhetetlen volt a nő szüleinek beleegyezése. Ha férjhezmenetelére a szülők tudta és hozzájárulása nélkül került sor, akkor a szülők méltatlan házasság címén pert indíthattak a házasság érvénytelenítése érdekében. Nős papok 66

75 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János A papság nősülésének kérdése sokáig vitatott volt a magyar társadalmi és jogéletben. Kálmán törvényei szerint a már nős papok feleségüket megtarthatták, de a nőtlenül pappá lett férfiak nem nősülhettek meg. A13. században III. Ince pápa rendelkezései folytán minden egyházi jövedelmüket elvesztették azok a papok, akik nem hagyták el feleségüket. A16. század folyamán ismét kezdett szokássá válni a papi rend kötelékében állók házasságkötése. Ezzel egyidejűleg több kísérlet született arra, hogy a papságot a nőtlenségi kötelezettség betartására indítsák. A papi nőtlenség Magyarországon a korabeli európai államoknál jóval később, csupán a 17. századtól kezdve kezdett állandósulni. Többnejűség Újabb érvényes házasság létrejöttét gátolta meg bármelyik fél korábban érvényesen kötött, még fennálló házassága. E tilalom megszegőjét vagyonának elkobzásával, illetve súlyosabb esetben halálbüntetéssel sújtották (többnejűség). Gyilkosság Házassági akadályt jelentett, ha valamelyik fél a másik fél házastársát az újabb házasságkötés lehetőségének megteremtése érdekében megölte. Az egymásnak titokban házasságot ígérő házasságtörő felek nem köthettek házasságot a kánonjog szabályai szerint. Nőrablást követően a felek között csak akkor jöhetett létre házasság, ha a bíró és esküdt társai előtt lefolytatott eljárás során a leány a nőrablással vádolt ifjút választotta, és nem szüleihez kívánt visszatérni. Valláskülönbség A valláskülönbség mint házassági akadály II. András idejében jelentkezett először erőteljesen. Ennek oka a kamaraispánságokat, valamint a só- és vámtisztségeket kezelő zsidókkal és izmaelitákkal szemben megmutatkozó közelégedetlenségben keresendő. Az évi beregi egyezményben II. András esküvel fogadta, hogy a zsidókkal vagy izmaelitákkal házasságra lépő keresztényeket jószágvesztéssel és szabadságvesztéssel fogja megbüntetni. A vegyes házasságok szigorú megítélése és tilalma a 15. századtól kezdve mutatott némi változást. A17. században a katolikus egyház már elfogadta a vegyes házasságokat, és a protestáns fél katolikus vallásra való áttérését csak akkor követelte meg, ha ezzel együtt más olyan házassági akadály is fennállt, amely alól az érintett félnek a pápától felmentést kellett kérnie. Előrelépést jelentett III. Károly 1731-ben kiadott Carolina Resolutiója, amely elismerte a vegyes házasságokat, de megkötésüket a katolikus fél lelkészének hatáskörébe utalta. Az évi országgyűlésen hozott törvények hiába gördítettek el minden akadályt a vegyes házasságok megkötésének útjából, a gyakorlatban a katolikus lelkészek a protestáns féllel szemben felmerült aggályaikra hivatkozva egyszerűen megtagadták a közreműködést. Maga a katolikus püspöki kar úgy döntött az 1790:55. tc. rendelkezéseit alaposan megszegve -, hogy a katolikus lelkész a vegyes házasságokat csak akkor áldhatja meg, ha a protestáns fél a születendő gyermekekre vonatkozóan reverzálist adott. E kérdést csak a későbbiekben tárgyalandó 1894:31. tc. rendezte. Bizonyos szent napokon és időszakokban nem illett házasságot kötni. Kiskorúak házasságára nem kerülhetett sor szülői beleegyezés nélkül. A cselekvőképtelenség, már fennálló házasság (jegyesség), egyházi rend, heréltség abszolút, a rokonság, sógorság, előzetes házasságtörő kapcsolat, előző házastárs megölése, keresztény és nem keresztény házassága relatív akadályok voltak. Az abszolút házassági akadály bárkivel, a relatív csakazzal szemben gátolta a házasságot, akivel szemben fennállt. Hatóságok A középkorban a házassági ügyek a katolikus egyház, a szentszékek hatáskörébe tartoztak. A rendi Magyarországon, miután többvallásúvá lett, több egyházi fórum is illetékes lehetett a kötelék érvényessége kérdésében, ha a két fél különböző valláshoz tartozott. Az ellenreformációt követő időkben a köteléki bírósággal nem rendelkező protestáns felek ügyében is katolikus szentszékek döntöttek, noha anyagi jogként a protestáns jogot kellett (volna) alkalmazniuk. II. József türelmi rendelete változtatott ezen a helyzeten, és a protestáns felekre világi bíróságok illetékességét kívánta kimondani. A türelmi rendeletig a vegyes házasságok a katolikus szentszékek hatáskörébe tartoztak. A rendi jog utolsó korszakában (és majd később, a kiegyezés után a magyar polgári perrendtartás [1868:54. tc.] rendelkezése szerint) vegyes házasságnál mindegyik félre saját egyháza joghatósága állott meg (lehetséges volt tehát, hogy ugyanaz a kötelék az egyik félre érvényes volt, a másikra nem). A házasság felbontása 67

76 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János Bár a kánonjog szerint a házasság felbonthatatlan életszövetségnek minősült, a régi magyar jog elismerte a felek kölcsönös beleegyezésén nyugvó elválását. Erre utalnak többek között a Váradi Regestrumban összegyűjtött, a 13. századból származó egyes iratok. Az első esztergomi zsinat határozatai alapján a felesége házasságtörését bizonyító férfi más nővel új házasságot köthetett. A nőnek ugyanakkor meghatározott esetekben joga volt a házasság egyoldalú felbontására. E jogával élhetett akkor, ha férje őt hamisan vádolta házasságtöréssel, vagy ha férje őt gyűlölségből elhagyta, és más országba távozott. Minthogy a katolikus kánonjog szerint a megkötött és elhált házasság felbonthatatlan, csak érvénytelenítés lehetséges olyan okon, amely már a kötést is lehetetlenné vagy semmissé tette volna. A keleti ortodox jog ismert bontóokot (házasságtörés, melynek bizonyítása esetén a vétlen fél jogosult volt más házasságot kötni), a protestáns vallások is ismerték a bontás lehetőségét, az ortodox egyházénál tágabb keretekben is, bár az összes keresztények vallották a házasság alapvetőn életre szóló jellegét. A katolikus kánoni bíróság, ha érvénytelenség nem állott fenn, csak az ágytól és asztaltól elválást (separatio a thoro et mensa) ismerte el. Ideiglenesen történhetett ez a szétválasztás határozott vagy határozatlan időtartamra, lényegében feloldva a feleket a házassággal együtt járó pozitív lelkiismereti kötelezettségekjelentős része alól (de nem a kötelező hűség és az újraházasodás tilalma alól). Véglegesen engedélyezték a különválást házasságtörés esetén, a sértett fél kérésére. A protestánsok is ismerték ezt az intézményt, mint a válást megelőző ideiglenes megoldást, amely a házassági vagyonközösséget mindenesetre megszüntette. A házasság jogi hatása A nő a házasságkötés révén kikerült atyja hatalma alól, és ettől kezdve férjének családi hatalma alá tartozott. E kezdetben szinte mindenre kiterjedő korlátlan hatalom a nők egyre nagyobb önállósága folytán az idők folyamán védelmi természetűvé alakult át. A nő érdekeinek védelme megnyilvánult abban, hogy a férj feleségének törvényes képviselője volt a perekben. Ha a nő bűncselekményt követett el, akkor a férjnek kötelessége volt a bírságot kifizetni, illetve gondoskodnia kellett felesége rabságból való mielőbbi kiváltásáról. Kiházasítás Özvegy tartása A nőért fizetett vételár az idők folyamán a nő részére kirendelt vagyonná alakult. I. István törvényei szerint a nő a férjétől kapott vagyoni juttatások révén belépett a családi vagyonközösségbe. Így férje halála után gyermekeivel együtt birtokolta a családi vagyont, és a felett haszonélvezeti joggal bírt. Amennyiben a nő férje halálát követően újabb házasságot kötött, akkor a családi közös vagyonból csak kiházasítást kérhetett. A kiházasítás rendszerint női ruhákból és elsősorban a háztartáshoz szükséges ingó dolgokból tevődött össze. A kiházasítást a leány atyjától vagy attól kapta, akinek családatyai oltalma alatt állt. A házasság fennállása alatt a kiházasításhoz tartozó dolgok beleolvadtak a férj vagyonába, hacsak azok nem a nő kizárólagos használatára szolgáltak. A házasság megszűnésekor a férjnek vagy örököseinek kötelességük volt e vagyontárgyakat kiadni, illetve azok értékét megtéríteni. A nő a kiházasításhoz tartozó dolgokkal mint saját vagyonával rendelkezhetett. A családi vagyonközösség elve László uralkodása idején némiképp módosult, törvényeiben már felbukkantak a feleség vagyonának elkülönítését célzó rendelkezések. Az özvegyen maradt nőt már nemcsak a családi közös vagyon együttes birtoklása és a haszonélvezeti jog illette meg, hanem férje vagyonából külön vagyoni ellátást igényelhetett. A magyar rendi jog szerint a házastárs már nem feltétlenül osztotta férje családi helyzetét, nem került be a férj osztályos atyafiságába. (Ezért az asszonyok családi nevüket is tovább viselték, a férj megjelölése mellett.) Az asszonyt saját családja kiházasította a családból, saját vagyont, hozományt, kelengyét adott neki (parapherna), míg férjétől a nemesasszony hitbért kapott, rendi állása szerint megszabottat vagy szerződésben kikötöttet (tehát magasabbat). Hitbér A hitbér (dos) a nő részére rendelt vagyon volt, amelyet férjétől kapott. A hitbért jogunk már az Árpádok korában ismerte. (Dos est donatio propter nuptias uxori a marito facta.) Werbőczi Hármaskönyve szerint a hitbér szüzessége elvesztéséért és az elhálásért járt a nőnek, akár készpénzben, akár ingó és eladható dolgokban. A 68

77 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János hitbér a férfi ősi és szerzett vagyonát egyaránt terhelte. Kiadására rendszerint a férj halála után, illetve akkor került sor, ha a nő halálával vagy újbóli férjhezmenetelével az özvegyi jog élvezete megszűnt. A hitbér az asszony különvagyona volt, amit özvegysége után a férj hagyatékából meg kellett kapnia (más igényeket megelőző rangsorban, az Aranybulla szerint). A nő a hitbért törvényes házassága alapján az országos jogszokás szerint akkor is követelhette, ha erre vonatkozólag előzetes megállapodás nem született (törvényes hitbér). A férj feleségének élők között vagy a halál esetére szóló rendelkezés alapján is biztosíthatta a hitbért (szerződéses hitbér). Az örökösökkel szemben az özvegynek a hitbérre szóló követelése a hozományi javak kiadására szóló követeléssel együtt érvényesíthető (res dotales), viszont a követelést az özvegy elengedhette, és akkor az ő örökösei sem érvényesíthették (relaxatio). Egyébként a követelés átszállt az özvegy örököseire és nem is évülhetett el: gyökeres jog volt. Hozomány A kiházasításból fejlődött ki a hozomány, amelynek nagysága a leány rangjától, családjának vagyoni állásától függött. A férjhezmenetel előtt álló leány hozománylistájának összeállítása és elkészítése sokszor hosszú évekig tartott. Jegyajándék A jegyajándék (res paraphernales) fogalmába tartoztak mindazon vagyontárgyak, amelyeket a nő házasságra lépésekor férjének házába vitt. Jegyajándékot atyjától vagy férjétől kapott a nő. E vagyontárgyak a nő magántulajdonát képezték. Különvagyon A nőnek lehetett különvagyona, amelyre a házasság tartama alatt, de a házasságra való tekintet nélkül tett szert. A nő különvagyonába tartoztak a királyi adomány, öröklés, adásvétel, csere vagy más jogügylet útján szerzett vagyontárgyak. Amíg újra férjhez nem ment, már Szent István is biztosította az özvegy nő használati-lakhatási jogát a férje vagyonán és jogát gyermekei nevelésére. Ezenkívül korlátozott joga volt férje után bizonyos vagyontárgyakra. Ebből fejlődött ki a máig ismert özvegyi jog hazai jogunkban. Az özvegynek joga volt a haszonélvezet mellett közös kiskorú gyermekei nevelését is kézben tartani, de az ősi vagyon kezelését az osztályos atyafiak megvonhatták tőle akkor is, ha ő volt gyermekei gyámja, újraházasodása esetén pedig többnyire a gyámságot sem hagyták meg neki. Ha gyermekei egy része még kiskorú volt, de volt már teljes korú fia is, általában ez a fiú vette át a családi vagyon kezelését. Jellemző ezzel kapcsolatban a Planum Tabulare egy döntése, amely szerint a felnőtt gyermekeivel együtt élő özvegy édesanyával szemben a családi közös ügyek vitelére törvényesen jogosultnak a legidősebb fiút jelölték meg azzal az indokolással, hogy anyja a családban filiae loco foglal helyet. Mutatja ez, hogy a családi viszonyok rendezésénél, ha lehetett, az egyébként külön szokás alapján álló hazai családi jogban is alkalmazták a ius commune fogalmait, még ha eltérő tartalommal is. Városi jog A polgárok házassági vagyonjogát, többnyire bizonyos vagyonközösségét a városi statútumok rendezték. Általában közelebb állott városjogunk (német hatásra) e tekintetben az európai közös joghoz, azaz elismertek bizonyos házasság alatti közös szerzeményt, kölcsönös öröklési jogot, esetleg köteles részt is. A városi jog sajátos intézménye volt a céhtagok özvegyeinek iparfolytatási joga, feltéve, hogy megfelelő mesterségbeli tudású legényt állítottak műhelyükbe. A jobbágyok házassága A jobbágy házastársak között a törvényes rend a közös szerzemény volt a vagyonban, tehát amit házasság alatt szereztek, annak fele illette mindegyik házastársat. Ezzel szemben ellenbizonyítást sem engedtek általában A GYÁMSÁG 69

78 A gyámság fogalma II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János A gyámság intézménye arra hivatott, hogy szülők hiányában, illetve azok akadályoztatása esetén védelmet nyújtson a koránál fogva még szellemileg fejletlen kiskorúnak. Első királyaink nem alkottak kifejezetten a gyámságra vonatkozó rendelkezéseket, az árvák védelméről családi körben gondoskodtak. A gyámság intézményét törvényi szinten először II. Ulászló 1510:4. tc.-e rendezte. A gyámi hatalom legrégibb formája a magyar jogban a nemzetségi gyámság volt. A törvényes kort még el nem ért gyermekek atyjuk halála után a nemzetség legközelebb álló férfi tagjának hatalma alá kerültek. A gyám képviselte és védelmezte a gyermeket, ám annak vagyona felett nem rendelkezhetett szabadon. Törvényes kora elérése után a gyámolt a gyámja által kötött jogügyleteket esetlegesen megtámadhatta. Gyámjuk volt az árváknak törvényes korukig. A gyám az apát helyettesítette. A magyar jog sorrendben előnyben részesítette az ősi vagyonban a törvényes, majd a rendelt, míg a szerzett vagyonban a végrendeleti, majd a rendelt gyámot. (Werbőczy a Hármaskönyvben megkísérelte a magyar hazai gyakorlatot a bevett római jog szellemében e téren megreformálni, de éppen ezt nem vette át a bírói gyakorlat [Hármaskönyv , 113., 114., 115., 116. stb.].) A Hármaskönyv szóhasználata szerint gyámja volt a hajadon nőnek és az elmebetegnek is, és gyámként járt el az atya gyermekei anyai ági vagyonának kezelésében. Általában férfit rendeltek gyámul, de a magyar jog megadta a gyám jogállását özvegy női felmenőknek is (1500:14. tc. 3. ). A gyámságotnem volt köteles vállalni a kijelölt személy, ha sokgyermekes, távol lakó, súlyos közhivatalt viselő, beteg, öreg vagy nem teljes korú volt, vagy ha halálos ellensége volt a gyámoltnak, illetve atyjának. Nem lehetett gyám a pazarló, a rossz erkölcsű, a nincstelen, az árvákjavaira vágyakozó, az ítélet alatt álló, az infámis, a hatalom alatt álló. A gyám tartozott leltárt venni, az árvák neveléséről gondoskodni, vagyonukat gondosan kezelni s arról a gyámság lejártakor számot adni. Ha nem híven viselte tisztét, elmozdítható volt. A király a rendi államban a keresztény elvek értelmében mint az özvegyek és árvák gyámolítója a főgyám szerepkörében köteles és jogosult volt ellenőrizni hivatalból minden gyám működését. A király, illetve megbízásából is, osztott jogkörben is (mint a korona tagja) a megye gyakorolta a gyámhatóság szerepkörét. Városban a városi hatóság tette ugyanezt. A jobbágyárvák feletti gyámságot a földesúr viselte, illetve ellenőrizte A GONDNOKSÁG A gondnokság fogalma A gondnokság intézménye a személyi és vagyoni ügyeikben bizonyos körülmények folytán önálló intézkedésre képtelen nagykorúaknak és kivételesen egyes kiskorúaknak nyújt védelmet. A gondnokság és a gyámság a magyar jogban eleinte nem határolódott el egymástól. A rendi jogban a gyám és a gondnok terminológiáját még bizonytalan módon használták. Látszik, hogy a két intézményt tartalma szerint nem tudták pontosan elhatárolni. A gondnokság önálló intézménnyé válásának későbbre tolódását magyarázza az, hogy a gyámság szélesebb körű volt, így kiterjedt például az elmebetegekre is, másrészt a törvényes korú személyek vagyonának védelmére sem volt szükség, hiszen az ősi javak elidegenítése és megterhelése az örökösök tudta nélkül érvénytelen volt. Gondnok Gondnoka volt a törvényes korúnak teljeskorúságáig (cura minorum), azon is túl annak, ki ügyei intézésére nem képes, például elmebeteg, hadifogoly, egyéb akadályozott. A gondnok az lett, aki a kiskorúnak gyámja volt ha azonban törvényes korban vált árvává, választhatott magának gondnokot a nem teljes korú. (A magyar jog nem ismerte a nyugvó hagyatékot, ezért annak gondnokát sem, egyebekben alkalmazta a gyámság és gondnokság körében a ius commune megjelöléseit.) A Hármaskönyv szabályozása alapján a törvényes kort elérő fiúk vagyonuk kezelését illetően továbbra is gondnokság alatt maradtak, de gondnokukat rendszerint maguk választhatták. Az 1715:68. tc. azonban e jogukat megszüntette, és az előzőleg gyámi tisztet betöltő személyt ruházta fel a gondnokság ellátásával a kiskorú törvényes korának elérése után. 70

79 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János Az 1723:48. tc. rendelkezett a tékozlók birtokainak zárlat alá helyezéséről: a megbízott gondnok kezelte a birtokokat, és azok jövedelmeit a tulajdonos adósságainak törlesztésére fordította A MAGYAR POLGÁRI MAGÁNJOG TÖRTÉNETI ALAPJAI ( ) 4.1. ÁLTALÁNOS FOGALMAK A magánjog polgári fogalma A magántulajdonra épülő piacgazdaság kibontakozásával a magánjog a polgári társadalmak legjellemzőbb és legfontosabb jogágává vált. Az intézményesítés során az emberi szabadság nagy vívmányaként elhatárolták egymástól a köz- és magánszférát, az ún. közérdeket és magánérdeket, a politikát és a gazdaságot. Erre az elgondolásra épült fel a polgári jogtudományban a közjog és a magánjog elhatárolása, illetve szembeállítása. Az újonnan kialakult civil társadalom igyekezett a közjog által szabályozott államhatalomtól elválasztani saját vagyoni, illetve családi viszonyait. Ezért a szélesebb értelemben vett magánjog körébe sorolták a vagyonjogot, a családjogot, a kereskedelmi jogot stb. Közjognak tekintették az alkotmányjogot, a büntetőjogot, a közigazgatási jogot és az eljárási jogokat. A magánjogot egyfajta mellérendelt jogviszonyként fogták fel, ahol a szemben álló jogalanyok jogilag egyenlők, míg a közjognál alá- és fölérendeltségi viszonyról beszéltek. (Lásd az 1. ábrát) A magánjogot polgári jognak is nevezik a római szabad polgárokjogá- nak, a ius civilének fordításaként. A felvilágosodás korától kezdődően el terjedt a civil társadalom viszonyaira vonatkozóan a polgári, polgárosodás, polgári társadalom kifejezés. Így a magánjog vonatkozásában: a Code Civil, az osztrák polgári törvénykönyv, a német polgári törvénykönyv, illetve a magyar polgári törvénykönyv tervezeteinek értelmében. Magyarországon a reformkortól kezdődően a naturális, a barbár és a feudális kifejezésekkel állították szembe a polgári jelzőt. 1. TÁBLÁZAT A magánjog helye a jogrendszerben A magánjog elnevezés a múlt században használt magánosok jogából eredt; szembeállítva a közjoggal. Ezután a legjelentősebb jogtudományi munkák mind Magyar magánjog címmel jelentek meg. Végül az 1928-as kódexjavaslatot is magánjoginak hívták a svájci minta után. A magánjog a jogrendszernek az az ága, mely a legközvetlenebb összefüggésben áll a gazdasági viszonyokkal. A magántulajdon lehető legteljesebb elismerésére épül. Jogilag egyenlő alanyok vesznek részt benne. Tiszta formájában szabályai betartását vagyoni jellegű befolyásolással mozdítja elő, vagyis a jogág szabályainak megsértőit főleg vagyoni szankciók érhetik, és a szankciók érvényesítése többnyire az érdekelt (jogosított) felek autonóm akaratától függ. A magánjog olyan érdekeket védelmez, amelyeket az állam elsősorban magánérdekeknek ismer el, és lehetőleg nem avatkozik bele sem engedélyek, sem pedig irányítás útján. A magánjog és szakjogai A történeti fejlődés során az egységes római civiljogból a rendi elkülönültség által is ösztönözve bizonyos speciális életviszonyokra különleges szabályok alakultak ki, melyek eltértek az általános magánjogtól (ius generale). Ezeket a magánjog szakjogainak nevezzük (ius speciale), amelyek elsősorban szintén magánjogi jellegű szabályokat tartalmaznak, de rendszerint az illető tárgyra vonatkozó közigazgatási, eljárási és büntetőjogi szabályokkal együtt. A különbség nem lényegbeli, hanem fokozatbeli. Ezek a szakjogok az 71

80 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János életviszonyok különös ágait sajátosan szabályozzák, olyanformán, hogy tételeik összessége többé vagy kevésbé önálló, saját alapelvei által dominált egész gyanánt jelentkezik. Ilyen például a kereskedelmi jog, a váltójog, a csődjog, a tőzsdejog, a bányajog, a tengerjog stb. A20. század első harmadában önálló szakjoggá vált a munkajog és a nemzetközi magánjog is. A szakjogok az általános magánjogon belül helyezkednek el, de úgy, hogy a ius speciale derogat generali (a speciálisjog lerontja az általános jogot) érvényesül (kereskedelmi törvény 1. ). Ezért rájuk nézve az általános magánjog csak mögöttes, kisegítő (szub- szidiárius) jogforrás. A magánjog alapelvei A polgári magánjog középpontjában az egyéni szabadság (autonómia) áll. Ennek értelmében a magánjog alapelvei a polgári jogegyenlőség, a tulajdon szabadsága, a szerződési szabadság és a szerzett jogok tiszteletben tartása. A polgári jogegyenlőség princípiuma szerint magánjogi értelemben nincs különbség az egyes emberek között. Egyetlen ember sem rendelkezhet egy másik ember felett jogi hatalommal. A tulajdonos elvileg szabadon rendelkezhet tulajdonával, ha ezzel másnak nem okoz kárt. A szerződő felek akarata jogi értelemben szabad. Ez a tulajdonjog szabadságának természetes következménye. (A magánjog a szerződéskötés gazdasági hátterét nem vizsgálja.) A felek szabadon dönthetnek arról, hogy akarnak-e szerződést kötni, vagy sem. Ha igen, kivel, milyen típusú vagy külön nem szabályozott formájú legyen a szerződés, s azt milyen tartalommal töltsék meg (diszpozitivitás elve). Az állam még jogszabállyal sem foszthat meg senkit szerzett vagyoni jogától, csak nagyon indokolt esetben és megfelelő kártérítés mellett. A magánjog rendszere A jogtudománynak az a feladata, hogy a jogágak tételeit rendszerbe foglalja és tartalmukat kifejtse. A rendszerbe foglalás logikai művelet, amelynek az a célja, hogy a jogszabályokat egyfelől közös elemeik, másfelől különbözőségük szerint csoportosítsa. A magánjogot két fő részre szokták felosztani: vagyonjogra, illetve személyi és családjogra. Ez elé egy általános rész illeszkedik, az egész anyagot pedig az öröklési jog zárja. Ezt az egyébként nem kizárólagos megoldásként elfogadott felosztást a német pandekta-jogtudomány dolgozta ki, és onnan vette át a magyar jogtudomány is. Magyarországon korábban Kelemen Imre és Frank Ignác még a régi római felosztást használták. Az ötös felosztás Wenzel Gusztáv 1863-ban megjelent magánjogi tankönyve révén terjedt el, s került be az egyetemi tananyagba is. Az első polgári törvénykönyv tervezetének munkálatai során Szászy-Schwarz Gusztáv javaslatára eltértek az ötös felosztástól, az általános részbe tartozó rendelkezéseket elsősorban a kötelmi jogi részbe illesztették, hogy ezzel is az egyébként sokban hűségesen követett német polgári törvénykönyvtől való függetlenségüket hangsúlyozzák. Az 1928-as magyar törvényjavaslat pedig négy fő részből állt: 1. személyi és családjog, 2. dologi jog, 3. kötelmi jog, 4. öröklési jog. Ennek dacára a jogtudomány és a jogi oktatás mindvégig megmaradt az áttekinthetőséget nagyban elősegítő ötös felosztás mellett. Az általános rész Az ún. általános rész volt a pandektajog legsajátosabb és legtipikusabb intézménye, amely a különös fogalmak közös jegyeiből képzett fogalmakból áll. Ezek rendszerint nem közvetlen magatartási szabályok, hanem olyan általános elvek, fogalmak és tényezők, amelyek a különös rész minden szabályára egyaránt vonatkoznak (például a jogügylet fogalma). Általában ezért is teszik e szabályokat a kódexek elejére, mert így nem kell minden résznél megismételni. Magyarországon 1848 után vált elismertté, Hoffmann Pál törvényjavaslatot is készített (1871) erre vonatkozóan. Az 1900-as javaslatban Szászy-Schwarz Gusztáv javaslatával ellentmondásos helyzet alakult ki, hiszen az általános szabályok egy része a kötelmi jogi rész elejére került. Az általános rész feladata, hogy bevezessen ajogág elméleti alapjaiba, s melynek ismerete a magánjogi gondolkodásra meghatározó hatást gyakorol. Megismertet tehát ajogi kultúrával és a magánjog jogforrásaival. A magánjog általános alapelveinek bemutatásával (ésszerűség, igazságosság, jogbiztonság) segítséget nyújt a jogalkalmazónak az egyes konkrétjogszabályok értelmezésénél. A magyar magánjogban a meghatározó szokásjogi szabályozás miatt különös jelentőségre tett szert az esetleges joghézagok feloldásánál, a bírói jogalkalmazói jog alakulásánál A POLGÁRI MAGÁNJOG FEJLŐDÉSÉNEK FŐ SZAKASZAI A nyugat-európai magánjogi fejlődés ívét a magyar magánjog az ismert és a perifériajellegből következendőn sajátosan alakuló megkésettség miatt jelentősen rövidebb idő alatt járta be. A reformkor lobogó törvényalkotási 72

81 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János kedvét az uralomra jutott liberalizmus megfontoltan cselekvő második politikus- és jogászgenerációja kiterjedt és megalapozott, szisztematikus jogalkotással váltotta fel; hogy azután néhány évtizedre rá már a beavatkozó államtevékenységhez igazodó magánjogi praxisnak engedjen teret. A reformkor A reformkorban ismerték fel politikusaink a rendi jogokkal szemben az egységes magánjog szükségességét. Széchenyi István műveiben kifejtette a Magyarországon lehetséges tőkés vállalkozásra való áttérés legfontosabb alapelveit. Hirdette a tulajdon szabadságának elismerését, a vállalkozás korlátoktól való mentességét, és személyes példamutatásával is (nagyszabású, sikeres vállalkozásai révén) népszerűsítette az önállóan vállalkozó, az üzleti életben és az ország közügyeinek intézésében egyaránt eredményesen tevékenykedő polgárt. A liberális gazdaságpolitikát támogatta a reformkor ellenzéki politikusainak többsége: Kossuth Lajos, Deák Ferenc, Batthyány Lajos, Eötvös József. Az évi és az évi országgyűlésen jelentős eredményeket tudtak elérni, szinte mindent, ami az akkori körülmények között lehetséges volt. Törvényt hoztak a kereskedelmi társaságokról, gyárakról, a váltójogról, a csődjogról, lehetővé tették a nem nemes tulajdonszerzését, a jobbágyok önkéntes örökváltságát. Az individuális liberalizmus kora Az 1848-as év negatív törvényhozással kezdődött, amikor csak a feudális kötöttségeket szüntették meg, a pozitív intézkedésekre már nem jutott idő. Az 1848:9. tc. felszámolta az úrbéri viszonyokat, az 1848:15. tc. eltörölte az ősiséget és az adományrendszert. Bizonyos értelemben a politikai-jogi rendszert csupán hozzáigazították a gazdasági környezet teremtette helyzethez. A piac tette a gazdasági átalakulást a politikainál és erőszakmentesebbé. A forradalmi törvényhozóknak a szerzett jogok iránti tiszteletére jellemző, hogy mindez nem jogfosztással (mint a francia forradalomban), hanem jogkiterjesztéssel történt. Nem a nemesi előjogokat szüntették meg, hanem a polgári jogegyenlőséget deklarálták. Az egy tollvonással eltörölt feudális jog helyébe egy modern polgári törvénykönyvet szerettek volna készíteni (1848:15. tc.). Az évi forradalom és szabadságharc leverésével az ősiség eltörlését, az úrbéri megváltást, a polgári törvénykönyv életbeléptetését,a jogegyenlőségen alapuló igazságszolgáltatást a bécsi abszolutista kormányzat hajtotta végre. A kor furcsa kettős arculatára jellemzően a neoabszolutizmus korszaka a politikailag legteljesebb elnyomás mellett a gazdasági élet vonatkozásában egymás után hozta a liberális rendelkezéseket. A polgári rendszer e diktatórikus változata nem volt hosszú ideig védhető, mert a gazdasági szabadsághoz a politikai szabadság is szükséges. Magánjogi pátensek A császári pátensek elsősorban a polgári tulajdonviszonyokat szabályozták. A korszak jogpolitikája arra irányult, hogy a magyar földtulajdon megszerzése tekintetében a teljes jogbiztonságot megteremtse. Az ún. ősiségi nyílt parancs (1852. szeptember 29.) megszüntette a királyi és a nádori adományrendszert és a királyi kincstárnak a magszakadás és a hűtlenség címén való utódlását (1. ). Eltörölték az ősiség intézményét, ezután nem lehetett erre hivatkozva többé pert indítani. Megszüntették az öröklött és a szerzeményi, a fiú- és leányági vagyon, birtok közötti különbséget. Az ún. úrbéri pátens deklarálta a jobbágyfelszabadítást és rendelkezett a földbirtokosok kárpótlásáról. A földtulajdont a tényleges birtoklási viszonyoknak megfelelően alakították ki. A felszabadult jobbágyok a jobbágytelkeiket és a közös legelő felének arányos részét kapták, a volt földesuraké lett a közösen használt birtok másik fele, illetve a saját kezelésű birtok. A felszabadult jobbágyparasztság az ország lakosságának háromnegyed része az ország mezőgazdasági területének mintegy 40, a nemesség pedig 60%-át kapta meg polgári tulajdonként. A földbirtokosok kárpótlásul a jobbágyfelszabadításért 5%-os kamatozású föld-tehermentesítési állami kötvényhez jutottak, melyet negyven év alatt sorsolás által kialakított sorrendben fizettek ki. (A törlesztést csak 1857-ben kezdték meg.) A jobbágyfelszabadítás és a földtulajdonjogi viszonyok tisztázása racionalizálta a mezőgazdasági termelést, és megnövekedett a munka termelékenysége. Osztrák polgári törvénykönyv Az ősiségi nyílt paranccsal egy időben hirdették ki, majd május 1-jei hatállyal életbe léptették Magyarországon is az osztrák polgári törvénykönyvet, függelékében az 1811 óta kiadott módosító és kiegészítő nyílt parancsokkal és rendeletekkel. 73

82 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János Az osztrák polgári törvénykönyv Mária Terézia uralkodása óta tartó törvény-előkészítő munka eredményeként jött létre, melyben kiváló természetjogászok (például Martini) is részt vettek. II. József racionalizmusa a törvénykönyv reformkódex jellegét erősítette. Az osztrák polgári törvénykönyv értékelése a magyar jogtudományban állandó vita tárgya volt. Kétségtelen, hogy a természetjogi hatás révén az alanyi jogokat előtérbe állította, a tulajdont majdnem olyan abszolút szabad rendelkezési jognak deklarálta, mint a Code Civil. Annak ellenére, hogy Magyarországon mint egységes kódex csak 1861-ig maradt hatályban, döntő jelentősége volt a további jogfejlődésre. Számos jogintézmény az osztrák polgári törvénykönyv által vált a magyar jog részévé. Telekkönyvi rendtartás Az ingatlanforgalom biztonsága és a jelzáloghitel behozatala érdekében az december 15-i telekkönyvi rendtartással bevezették Magyarországon az általános telekkönyvet. Az összbirodalmi gazdasági érdekeknek megfelelően szabályozták a kereskedelmi, váltó- és csődjogot, aminek révén sokkal szigorúbb rendelkezések léptek életbe, mint amilyenek a korábbi magyar törvények voltak. Országbírói Értekezlet Nem egészen három év alatt tehát a jogszabályok tömege jelent meg. Még a jogászok is alig tudták követni a gyors változásokat től kettős folyamat indult meg a magánjogban. Az osztrák polgári törvénykönyv alkalmazását a lehető legszűkebb területre szerették volna szorítani, a belőle meghagyott szabályok esetében viszont az alkotmányos alapok szempontja lett a döntő. Az évi Októberi Diploma kiállítása után Ferenc József január 20-i uralkodói legfelsőbb elhatározása visszaállította a magyar bírósági szervezetet (kivéve az úriszéket). Magyarország (Erdély és Horvátország nélkül) igazságszolgáltatási autonómiához jutott, mielőtt a politikai és a közjogi önállóságát visszanyerte volna. Az 1848-as törvényeket azonban az uralkodó nem volt hajlandó tudomásul venni. A régi feudális jog visszaállítása viszont ellenkezett a jogbiztonság alapvető követelményeivel. Ezért hívták össze az országbíró elnöklete alatt az ún. Országbírói Értekezletet (mely január 23-tól március 4-ig ülésezett). Tagjai a Hétszemélyes Tábla bírái, ügyvédek, egyetemi tanárok, politikusok, kereskedelmi és bányászati szakemberek voltak. Ideiglenes Törvénykezési Szabályok Az Országbírói Értekezlet rövid idő alatt rendkívül jelentős munkát végezve elkészítette az Ideiglenes Törvénykezési Szabályokat. Az Ideiglenes Törvénykezési Szabályokat (ITSZ) nyolc részre osztották: I. Magánjog 180, II. Váltójog 6, III. Büntető eljárásjog 9, IV. Csődjog 27, V. Kereskedelmijog 4, VI. Úrbéri, föld-tehermentesítési, arányossági és mezei rendőrségi ügyek 4, VII. Bányaügy 72, VIII. Vegyesek 9. Az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok a császárral ellentétben az 1848-as törvényhozás eredményeiből indultak ki. Az Országbírói Értekezlet azt tekintette fő feladatának, hogy a neoabszolutizmus idején kibocsátott jogszabályokat összhangba hozza a korábbi törvényekkel és szokásjoggal, megteremtve ezzel az igazságügyi kiegyezést, amely politikai és közjogi tekintetben csak 1867-ben valósult meg. Olyan légkörben történt mindez, amikor az önkényuralom gyűlöletessé tette még az ésszerű intézkedéseket is. Sokak számára az 1848 előtti időszak utólag visszatekintve a boldog békeidőket jelentette. Deáknak és elvbarátainak a szinte egyöntetű közvéleménnyel kellett szembeszegülniük, amíg elérték, hogy a régi magyar magánjogot teljes mértékben ne állítsák vissza. A másik nehézség abból adódott, hogy a bírák nagy része vagy nem ismerte az osztrákjogot, vagy nem szívesen alkalmazta a külső, elnyomó hatalom által oktrojált jogot. Ráadásul előre látható volt, hogy az országgyűlés belátható időn belül nem lesz olyan közjogi helyzetben, hogy a törvénytelen pátensek helyett alkotmányos módon törvényeket alkosson. Az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok magánjogi rendelkezései három irányban hatottak. Egy részük hatályon kívül helyezte az abszolút kor rendeleteit, és helyette visszaállította a magyar jogot. Így nyerte vissza érvényét a magyar váltó- és csődtörvény. A rendelkezések második csoportja alaki joghatállyal ruházta fel az abszolút korszak pátenseinek egy részét, többek között az ősiségi, úrbéri, telekkönyvi pátenseket. Az intézkedések harmadik csoportjába a módosított rendeletek tartoztak, elsősorban az öröklési és a házassági vagyonjogi szabályok területén. Az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok a szabályozandó joganyagban igen nagy hézagokat hagyott. A kötelmi jog terén például a bíróságokat saját gyakorlatukra utalta az Országbírói Értekezlet, ami ellentmondásos ítélkezést eredményezett. A bíróságok megint csak az osztrák polgári törvénykönyv megfelelő 74

83 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János szabályait kezdték alkalmazni, és az osztrák jog továbbra is nagy hatást gyakorolt jogfejlődésünkre olyan területeken is, ahol nem is tartották fenn a hatályát. Az ITSZ rendelkezései Az Országbírói Értekezlet jogalkotó hatalommal nem rendelkezett, nem számított országgyűlési bizottságnak sem. Nem volt más, mint a kancellária által összehívott hatvan magánszemély gyűlése. Nemhiába volt a képviselők között annyi jogász, ezt a problémát is áthidalták. A képviselőház az június 12-i ülésén kimondta, hogy a magánjogi törvények visszaállíttatnak, de amennyiben azok az 1848:15. tc. és a szem elől nem téveszthető újabb jogviszonyok miatt alkalmazhatók nem volnának, addig, míg törvényeket alkotni lehetne, az Országbírói Értekezlet munkálatait ideiglenes kisegítő gyanánt használhatónak tekinti. Ezután az Ideiglenes Törvénykezési Szabályokról a Kúria július 23-án tartott teljes vegyes ülésén hozott határozatában kijelentette, hogy addig, amíg az alkotmányos törvényhozás másként nem rendelkezik, azonnal mindennemű törvényes eljárásaiban állandó zsinórmértékül követendő. Az uralkodó pedig mindezt november 5-i leiratában megerősítette. Az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok tehát szokásjogi úton lett a magyar jog forrása. Az ITSZ hatálya A közjogi helyzet miatt azonban Erdélyben, Fiuméban és a katonai határvidékeken továbbra is az osztrák polgári törvénykönyv maradt hatályban, ott a magyar magánjog csak másodlagos jogforrási szerepet töltött be. A polgári Magyarország, amelynek megteremtése 1848-cal kezdődött, 1867-ben politikai-közjogi intézményeiben is stabilizálódott. Közel húszéves törvényszünet után a törvényhozásnak kellett megteremtenie a gazdasági fejlődéshez és az emberek mindennapi rendezett életéhez szükséges jogintézményeket. Különösen a gazdasági élet gyors fejlődése követelte meg a jogi szabályozást. A modern forgalom ugyanis azonnal reagáló és biztosan működő jogot követelt, amit az állam minden körülmény között garantál. Magyarország minél gyorsabb és eredményesebb gazdasági felzárkózása érdekében a magyar igazságügyi kormányzat a magyar magánjog modernizálására törekedett. Ez elsősorban a fennálló nyugati jogintézmények adaptálása révén történt. Az állami beavatkozás korszaka A századfordulótól egyre erőteljesebben jelentkező gazdasági-társa- dalmi-politikai változások már önmagukban is radikális módosulást idéztek elő az európai kontinens országainak magánjogi rendszereiben. Magyarországon a világháború után súlyosbították a helyzetet a háborús vereség, az ország területi veszteségei, a forradalmak okozta káosz és a gazdasági válság. A klasszikus kapitalizmus liberális gazdaságpolitikája a súlyos gazdasági és társadalmi megrázkódtatásokkal szemben tehetetlen volt. A piaci szabad verseny ebben a helyzetben a kevésbé fejlett országokban óriási károkat okozott. Az individuális liberalizmus felfogása szerint a magánjog alapvetően a fennálló vagyoni viszonyokat védi, ami a 20. századi körülmények között az egyenlőtlenségeknek nemcsak az újratermelődését, hanem azok fokozódását is eredményezte. Ezért már nem tűnt elegendőnek az állam passzív, éjjeliőr szerepe, hanem egyenesen elvárás volt, hogy ne csak a szerzett jogokat védelmezze a magánjogi szabályokkal, hanem segítsen a jogok megszerzésénél is. Robbanással fenyegetett a tömegek szociális elégedetlensége is. Az I. világháború után csökkent az életszínvonal, tartós lett a munkanélküliség. Hadigazdálkodás Az állami beavatkozás gyakorlata szinte minden irányból jelentkező igényként jelent meg. Kialakulását mégis a világháború idején bevezetett hadigazdálkodás segítette elő. A hadviselő országok ugyanis kivételes törvények alapján a háború szolgálatába állították az egész nemzetgazdaságot. Ez a kivételes állapot jórészt megmaradt a békekötés után is. Az állami bürokrácia a jogi tevékenységet a politika eszközeként, a gazdasági-társadalmi viszonyokat tudatosan alakító eszközként fogta fel. Megpróbálták a különböző folyamatokat előre megtervezni, illetve irányítani. Ilyen körülmények között az individuális liberalizmus hagyományos felfogása, amely szerint a közjog a közérdeket, a magánjog pedig a magánérdeket szolgálná, természetesen tarthatatlanná vált. Immáron a jogalkotók, jogalkalmazók és a jogtudomány képviselői abból a feltételezésből indultak ki, hogy a jog már fogalmánál fogva is közérdekű intézmény, és ezért a magánjog csak azokat az egyéni érdeket, mozdíthatja elő, amelyek egyben a közösség érdekeit is szolgálják. Emiatt a magánjog és a közjog közötti határ elmosódott. A 75

84 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János gazdasági élet irányítását közigazgatásijogi, büntetőjogi szabályokkal is szervezték. Míg az individuális liberalizmus korszakában ajog a tevékenységek széles területének csak szélső tilalomfáit tűzte ki, ezután már sok esetben a kötelező útvonalat is kijelölte. Az általában passzív, diszpozitív szabályok mellett egyre több aktív, kogens, parancsoló normát alkalmaztak még a kötelmi jog területén is. Át kellett alakulnia a magánjognak jogtechnikai szempontból is. Egyrészről a meglévő jogszabályoknak más értelmet tulajdonítottak. Ajogal- kalmazók számára ezt az ún. generális klauzulák megjelenése segítette elő. Az általános fogalmak (például jó erkölcs, jóhiszeműség, tisztesség stb.) révén a bíróságok a konkrét rendelkezéseket a gyors változásoknak megfelelően magyarázták. Másrészről a két világháború között egyre több jogszabályt alkottak, illetve módosítottak. A jogi szabályozás bonyolultabb, részletezőbb lett és mind nagyobb területet ölelt fel. Az állam ugyanis mindent, amit állami feladatnak tekint, azt egyben joggá is tette. Mindez törvényszerűen jogszabálytúltermelést eredményezett. Ezekben az években a törvényeknek több mint a fele gazdasági vonatkozású volt (az 1929-ben meghozott 48-ból 31). A Rendeletek Tárának kötetei és a különböző jogalakító bírósági határozatok olyan vaskos köteteket eredményeztek, hogy már a jogászok is csak nagy nehézségek árán igazodtak el az állandóan változó és bővülő jogszabálytömegben. A jogszabályok elértéktelenedtek. Magyarország területi veszteségei is változásokat eredményeztek a magánjog terén. A trianoni békediktátum alapján az elszakított területeken a magyar magánjog elvileg mint egységes egész hatályban maradt, abban az alakjában, ahogy 1918 októberében fennállott, kivéve azokat a változtatásokat, amelyeket az illető ország törvényhozása utólag létrehozott. Bur- genlandban már 1922-ben a házassági törvény kivételével az osztrák jogot vezették be. Romániában, Csehszlovákiában és Jugoszláviában a magyar magánjog ugyanazt a szerepet játszotta 1918 után, mint az osztrák polgári törvénykönyv a régi magyar állam területén. A bécsi döntések és egyéb politikai fejlemények nyomán a visszacsatolt területeken a magyar törvényhozás újra életbe léptette a magyar magánjogot (1938:35. tc., 1939:6. tc., 1940:36. tc., 1941:20. tc.) A MAGÁNJOG FEJLESZTÉSÉNEK ESZKÖZEI A magyar magánjog forrásai A magyar polgári magánjogot, mint ismeretes, átfogó törvénykönyv nem szabályozta. Ebből következően annak alakulását több tényező is befolyásolta. A részterületeket szabályozó törvények és rendeletek mellett óriási hatásuk volt az ítélkezési gyakorlatra a kódextervezeteknek és a tudományos munkálkodásnak; nem kevésbé a bírói praxisjoghézagokat kitöltő, értelmező, helyenként önálló jogot alkotó tevékenységének. Abírói hatalom gyakorlásáról rendelkező 1869:4. tc a kimondta, hogy a bíró a törvények, a törvény alapján keletkezett és kihirdetett rendeletek és a törvényerejű szokás szerint tartozik eljárni és ítélni. Eszerint a magyar magánjogban a törvény a legjelentősebb jogforrás. Hazánkban legalisztikus jogi kultúra alakult ki, ami azt jelentette, hogy a törvények presztízse különösen nagy volt. Törvények A polgári állam kialakulásával a törvényalkotás mind mennyiségben, mind minőségben ugrásszerűen fejlődni kezdett. A törvény elősegítette a jogbiztonságot, a kiszámíthatóságot, illetve lehetővé tette a magánjog gyors és határozott modernizációját. Számos ilyen törvény született: a vaspályák által okozott halál vagy testi sértés miatti kártérítésről (1874:18. tc.), a végrendeletek alakiságáról (1876:16. tc.), a gyámságról és gondnokságról (1877:20. tc.), a házassági köteléki jogról (1894:31. tc.), az állami anyakönyvezésről (1894:33. tc.), a szerzőijogról (1884:16. tc.), továbbá a védjegytörvény (1890:2. tc.) és különböző kamat- és uzsoratörvények. Elsősorban a bírói gyakorlaton keresztül hatottak a kötelmi jogra a gazdaságot szabályozó törvények. A legfontosabb ezek közül a kereskedelmi törvény volt (1875:37. tc.), mert a polgári törvénykönyv hiányában a bíróságok a kereskedelmi jogi jogszabályokat a kötelmi jogban is alkalmazták. (Ilyenek voltak a kereskedelmi ügyeket szabályozó általános határozatok: az ügyletértelmezés, egyetemlegesség, gazdaságosság, kártérítés, kötbér, foglaló, bánatpénz, a törvényes kamat stb.) A kereskedelmi törvényen kívül megemlíthető még a váltótörvény (1876:27. tc.), a csődtörvény (1881:17. tc.), az ipartörvény (1884:17. tc.), a csekktörvény (1908:58. tc.) stb. Rendeletek 76

85 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János Az állami beavatkozás fokozódásával mind jelentősebb jogforrásaivá váltak a magánjognak a rendeletek. Először az 1914:50. tc a adott a háborús körülményekre tekintettel széles körű felhatalmazást a minisztériumnak magánjogi jogviszonyokat is szabályozó rendeletek kibocsátására. Az I. világháború utáni években az 1924:4. tc., az ún. szanálási törvény alapján a kiadások apasztása és a bevételek gyarapítása érdekében az ebben a körben fennálló törvényektől is eltérhettek a minisztériumok. A gazdasági világválság nyomán az 1931:26. tc. két évre adott felhatalmazást, hogy az ország gazdasági és hiteléletének rendjét megóvják. Ezt a felhatalmazást azután évről évre meghosszabbították. Kódextervezetek A magyar magánjog fejlődésére teljesen egyedi módon, de hatással voltakasikertelen kodifikációskísérletek is. A19. században szinte mindegyik országban a jogágak kialakulását követően követelménnyé vált a nemzeti kodifikáció. A kor alapvető szükségletének tekintették, hogy egy nemzet képes legyen a jogi és területi partikularizmus helyébe írott, összefoglalt, átfogó jogfejlesztést eredményező jogot alkotni. Az addig szétszórt és változatos jogforrások helyett egy aktussal életbe léptetett, a teljesség viszonylagos igényével készült, logikus felépítésű, rendszerezett és köny- nyen áttekinthető törvénykönyv megteremtésére törekedtek ezután. A kodifikáció az egy jogágba tartozó jogszabályoknak egyetlen, átfogó rendszerű törvénykönyvbe foglalását jelentette. A kódex elkészülte után született törvények csak a különös rendelkezések felbontásai, részletezései, melyre a törvénykönyv fő elvei, tételei ugyanúgy vonatkoznak. A kodifikáció ajogalkotás különleges fajtája, melyet az egységesség, a teljességre való törekvés különböztet meg az egyszerű törvényhozástól, s a rendszeresség és egy új minőség létrehozása az inkorporációtól Magyarországon először az 1848:15. tc. 1. -a deklarálta, hogy a minisztérium az ősiség teljes és tökéletes eltörlésének alapján ki fogja dolgozni a polgári törvénykönyvet, sőt ennek törvényjavaslatát a legközelebbi országgyűlés elé terjeszti. Deák Ferenc egy külön kodifikációval foglalkozó osztályt is szervezett minisztériumában Szalay László vezetésével, azonban a forradalom és szabadságharc eseményei miatt az előkészületeknél tovább nem jutottak. A kiegyezés után két évvel látta az igazságügyi kormányzat újra elérkezettnek az időt arra, hogy a kodifikációs munkálatok előkészületeit megkezdhessék. Eleinte csak résztervezetek készültek. Ezek közül csak Telesz- ky István öröklési jogi javaslata került az országgyűlés elé. Grosschmid Béni e tervezettel olyannyira elégedetlen volt (különösen, hogy egyes olyan tradicionális intézményeket, mint az ági öröklést, meg akarta szüntetni), hogy egy ellenjavaslatot készített. Ez a tervezet lett a későbbi kódexjavaslat alapja. A résztervezetek közül végül is az 1892-ben elkészült családi jogi tervezetnek a házassági jogi része vált törvénnyé. Az évi javaslat A részleges kodifikációs kísérletek sikertelenségét látva és a nagy német kodifikációs munkálatok példáján felbátorodva az igazságügyi minisztérium egy állandó bizottságot szervezett (1895) ra el is készült az első egységes magánjogi törvényjavaslat tervezete, indoklással együtt. A tervezet serkentőleg hatott a tudományos életre és a jogi irodalomra. A vitairatok több tízezer oldalt tettek ki. A bírálatok részben jogosak voltak, hiszen amit közzétettek, az valójában csak résztervezetek összefoglalása volt, melyet a bizottság öt szerkesztő tagja még egy egységes ülésen sem tárgyalt meg. Ezért az 1900-as tervezet nem lehetett egységes mű sem szerkezetében, sem tartalmában. Amíg a házassági vagyonjogi részben a családjogi és az öröklési jogi részek a korabeli bírói gyakorlat eredményeit tükrözték, addig sok más területen túlzottan a német polgári törvénykönyvet követték. A legeredetibb és legjobban sikerült rész a Thirring Lajos által készített kötelmi jog lett, amely jelentős újításokat is tartalmazott. Thirring a német, francia, svájci, angol stb. jogok több intézményét is hasznosította, sőt sok vonatkozásban tovább is fejlesztette. Alapelvei szinte változtatás nélkül átmentek a későbbi tervezetekbe és a bírói gyakorlatba. Az évi tervezet E nagyszabású viták alapján jelentős javítások és átdolgozások után készült el a második, évi tervezet. Ezt az igazságügy-miniszter átdolgozta és a következő évben a képviselőház elé terjesztette. A képviselőház egy bizottsága ugyancsak átdolgozta és megint csak az országgyűlés elé vitte a most már negyedik tervezetet. A háború megakadályozta ennek érdemi tárgyalását. Az évi javaslat 77

86 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János Az I. világháború után Szászy Béla államtitkár vezetésével újabb bizottság alakult, és elkészítette az ötödik és egyben a legjobb tervezetet. Az 1928-as magyar magánjogi törvénykönyv javaslatának kidolgozásánál felhasználták ugyan a svájci polgári törvénykönyv tanulságait, de nem annyira reformkódex készítésére törekedtek, hanem inkább a fennálló magyar magánjog értékes elemeinek rendszeres egybefoglalására. Sajnos ebből a nemzetközi mércével mérve is kiváló munkából sem lett törvény. Még ebben az évben az országgyűlés elé került, de a bekövetkező gazdasági világválság és az az érvelés, hogy az elszakított területeken jórészt továbbra is a magyar magánjog maradt érvényben, tehát a törvényjavaslat elfogadásával éppen a magyar törvényhozás változtatná meg egyoldalúan a magánjogi egységet, megakadályozta a törvénykönyv elfogadását. Az óriási, több emberöltőn keresztül folytatott munka azonban nem volt hiábavaló. A bírói gyakorlat polgári törvénykönyv hiányában egyre inkább a tervezeteket kezdte használni. Különösen az 1928-as magyar magánjogi törvényjavaslatot alkalmazták, amelynek a megfelelő paragrafusára való hivatkozás sem volt ritka a bírósági határozatok indokolásában. Néhány jogszabálycsoportot pedig külön törvények vezettek be (például a jelzálogjogot az 1927:35. tc.). Ajogtörténetírás mindmáig nem tudott megnyugtató választ adni arra a kérdésre, hogy az európai kontinensen miért csak Magyarországon nem született meg a polgári törvénykönyv. Mindenesetre az osztrák polgári törvénykönyv 1861 után is irányadó szempontjai megóvták a bírói gyakorlatot a végzetes ingadozásoktól, nem volt tehát olyan égetően szükség egy általános kódexre. Az önálló jogalkotásra egyébként is csak 1867 után kerülhetett sor. Csupán a század vége felé, a német polgári törvénykönyv munkálataival párhuzamosan készültek el az első átfogó tervezetek. Ekkorra már az új jogász- és politikusgenerációk természetes állapotnak tekintették a meglévő helyzetet. Nem volt olyan politikai tényező, amely a törvénykönyv elfogadását keresztülvitte volna. A bírói gyakorlat is egységessé vált és különösebb zökkenők nélkül működött. A magyar jogpolitika egyébként is konzervatív, fontolva haladó volt. A magánjogi szemlélet szükségképpen történetivé vált, hiszen a magánjog alapja a szokásjog maradt. Szokásjog A szokásjog univerzális jogforrás, melynek ereje semmiben sem marad el a törvény mögött. Különösen így van ez a magánjogban, hiszen ez az a jogág, amelynek szabályait a mindennapi élet gyakorlata alakítja ki, közvetlenül az érdekeltek szükségleteinek hatása alatt. A szokásjogban a szokást respektálják, mely először a kötelező erő tudata nélkül pusztán a meglévő példákhoz való önkéntes alkalmazkodásból alakul ki. A következő lépés a szokásjognak az állam részéről történő elismerése. A szokásjog állami elismerése, illetve a törvényhez (rendelethez) való adott viszonya mindig a politikai rendszertől függött. A szokásjog keletkezését azonban semmilyen törvényes tilalom nem tudta megakadályozni. A szokásjog még a törvényrontó erejét tagadó törvényt is lerontotta. (Ezt az elméleti tételt Werbőczi óta ismerte a magyar jogtudomány is.) Ilyenkor ugyanis a szokásjog illegitim úton jött létre. Az állam bármilyen szabályt készíthetett, de arra nem volt hatalma, hogy bármilyen jogot érvényesítsen. Minden ilyesfajta kísérlet csak pillanatnyi eredményeket hozhatott, hosszú távúakat semmi esetre sem. Frank Ignác még nyíltan a törvény fölényét hirdette. Az 1860-as évektől jelentkező történeti iskola hívei már a szokásjog egyenrangúságából in- dultakki (Wenzel Gusztáv, Zlinszky Imre, Kolosváry Bálint). A kereskedelmi törvény ugyan azt nyilatkozta ki, hogy a törvénnyel ellenkező szokásjogtól a hatályt megtagadja, a valóság azonban erre alaposan rácáfolt. Az 1869:4. tc. pedig általános elvként jelentette ki: A bíró a törvények, a törvények alapján keletkezett és kihirdetett rendeletek, a törvényerejű szokás szerint tartozik eljárni és ítélni. Az 1928-as magyar magánjogi törvényjavaslat feljogosította a bírót, hogy oly kérdésben, melyet nem rendez törvény, a hazai jog szellemének, a jog általános elveinek és a tudomány megállapításainak figyelembevételével határozzon. A bírói gyakorlat A bíróságok ítéletei már Werbőczi idején jogforrásnak számítottak (Hármaskönyv II. 6.), 1723-tól kezdődően, ha a két tábla ugyanabban a jogkérdésben többször egyformán nyilatkozott, akkor az irányadó elvi kijelentésének számított. Mária Terézia november 14-i leiratával elrendelte ezek összegyűjtését egy bizottság által, és azt, hogy ezeket a Kúria mindkét táblája vizsgálat alá vegye. Amikor ez megtörtént, a gyűjteményt 1800-ban Planum Tabulare címen közreadták től 1848-ig a Kúria minden ítéletét maga adta ki. Erre tett kísérleteket 1861-ben is, de már egy év múlva kellő érdeklődés hiányában megszüntették a 78

87 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János közzétételt. A bírói gyakorlat ilyen súlya eredményezte azt, hogy a magyar magánjog nagyobb része szokásjogi szabályokból állt. A szokásjog modernizálta a feudális jogot, egyes részeit eltörölve vagy megváltoztatva. Ilyenformán a szokásjog tartotta hatályban a Hármaskönyv és a Planum Tabu- lare egy-egy tételét, a neoabszolutizmus császári pátenseit, az osztrák polgári törvénykönyv egyes szabályait, és az Ideiglenes Törvénykezési Szabályokat, sőt még egyes kancelláriai rendeleteket is. A bíróságok kétféle módon reagáltak a szokásjogra: konstitutív és deklaratív módon. A bíróság az eléje vitt konkrét esetben jogszabály hiányában is köteles volt dönteni. Ilyenkor a hazai jog szellemében, analóg jogtételeket, törvénytervezeteket, külföldi törvényeket és a jogtudomány megállapításait tanulmányozva ítélkezett (konstitutív megoldás). Deklaratív megoldásról akkor volt szó, ha a bíróság már egy kialakult szokásjogi tételt alkalmazott ítéletében. Ezzel az aktussal az életben gyakran csak lassan és sokszor nem zökkenőmentesen kialakult szokásjogi szabályokat kötelező formában is felismerhetővé tette. Ám még a bírói ítélet sem állapított meg egymagában általános szokásjogi szabályt, csak azt juttatta kifejezésre, hogy a bíró az ítélet alapjául szolgáló jogelvet általános szabálynak tekinti. Amennyiben ez állandósult a bírói gyakorlatban, a törvényhozó már nem hivatkozhatott arra, hogy a bíróság nem helyesen mérte fel a jogszabályt. Létrejött tehát a szokásjog. Az államhatalomnak a hall- gatag elismerését nevezték jogi közmeggyőződésnek, ami azt jelentette, hogy a szokásjoggal ellenkező magatartást jogellenesnek minősítették. A bírói jogalkalmazás kifejezett jogszabályok helyesbítésében is megnyilvánulhatott. Ha a bíró felismerte, hogy valamelyik jogszabály szembekerült a társadalom igazságérzetével, erkölcsi felfogásával, máris egy törvényrontó szokásjogi tételnek törhetett utat. A Kúria 89. számú teljes ülési határozatáig a törvénytelen gyermek édesanyja után sem örökölhetett. A Kúria ebben a határozatban szembehelyezkedett ezzel, és elismerte az öröklés jogát, még a törvényes leszármazott mellett is. Az egységes ítélkezés és a bírói szokásjog jogforrási rendezése érdekében az 1881:59. tc. (perrendtartási novella) megadta a felsőbíróságoknak a döntvényalkotó jogot. A Királyi Kúria tehát törvényes felhatalmazás alapján nyert korlátolt jogalkotási hatáskört, ugyanis csak eltérő bírói gyakorlat, ellentétes ítélkezés esetén határozta meg a követendő irányt. A felsőbíróság felülvizsgálta a kialakult bírói gyakorlatot, és egységes szokásjogi tételeket alakított ki. Az angol precedensrendszer a jogélet mindegyik területére vonatkozott, míg a magyarországi döntvény csak arra a területre, ahol ellentétes gyakorlat alakult ki. Hiányzott tehát a teljesség és a rendszeresség. Magyarországon a bíróságok nem korábbi precedensekre, nem esetről esetre utaltak vissza, hanem a bírósági gyakorlatban kialakult tendenciákra. (Az 1912:54. és az 1930:34. tc. még inkább megszilárdította és bővítette a Kúria döntésalkotó jogát.) A jogtudomány A magyar jogtudomány ugyan a német Professorenrecht színvonalát nem érte el, de példaképének tekintette. Németországban a jogképződésben a jogtudomány vezető szerepet töltött be. A jogtudósok, egyetemi tanárok tevékeny részt vállaltak mind a jogalkotásban, mind a jogalkalmazásban. A német felsőbírósági ítéletek valóságos tudományos értekezések a teljes jogtudományi szakirodalom ismertetésével. Az önálló magyar jogtudomány az Országbírói Értekezlet után kezdett kibontakozni. Kezdetben nem is tudta magát függetleníteni a német és az osztrák jogtudomány hatásaitól. Zlinszky Imrének és kortársainak művei tele vannak a német jogra történő hivatkozással. A magyar magánjog tudománya a századfordulótól vált önállóvá, sőt Grosschmid Béni és Szászy- Schwarz Gusztáv révén mindjárt Európa élvonalába tartozó tudósokkal büszkélkedhetett. A két világháború között Marton Géza, Kuncz Ödön tudományos eredményei szereztek külföldön hírnevet a magyar tudománynak. A tudomány és a jogalkotás, illetve jogalkalmazás kapcsolatát az elmélet és a gyakorlat sajátos egysége jellemezte. A jogtudósok készítették a legjelentősebb törvényeket, a polgári törvénykönyv tervezeteit. Zlinszky, Grosschmid, Szladits, Nagy Ferenc, Kuncz Ödön művei pedig közvetlenül is befolyásolták a bírói gyakorlatot. Tudományos folyóiratok sokaságában vitattak meg minden fontosabb kérdéskört, sőt konkrét jogesetekkel is foglalkoztak SZEMÉLYI JOG 79

88 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János A magyar polgári magánjog a személyeknek két csoportját ismerte: a természetes személyt, az embert és a jogi személyt. A fizikai személy, az ember megítélésében a polgári társadalomban jelentős változás történt. Az emberi jogok általános elismerésével a jogképesség körében fokozatosan megszűntek a kirekesztő, differenciáló megszorítások, ennek szellemében változott a cselekvőképesség meghatározása is. Jogképesség Az ember polgári értelemben vett jogképessége történetileg a rendi előjogok megszüntetésével és a tulajdonosi képesség általános elismerésével jött létre. Azt a tételt, hogy minden ember jogképes, a polgári korszakban deklarálták először. Mint jogelvet, az osztrák polgári törvénykönyv (16. ) mondta ki első esetben. Magyarországon az 1848-as törvények is tartalmazták, majd a polgári törvénykönyv 1900-as tervezete már a német polgári törvénykönyv fogalmát vette át, mely fölöslegesnek tekintette az indokolást. Pontos meghatározását a pandektajog dolgozta ki, amely a korlátlan individualizmus követelményeinek megfelelően, a jogrend, a jogi szabályozás kiindulópontjává és központjává tette vagyoni vonatkozásban is az egyes embert. A magánjogi jogképesség az embereknek azt az absztrakt lehetőségét jelenti, amely alapján bárki magánjogi viszony alanya lehet, bármilyen magánjogi jogviszony alanyaként szerepelhet. A jogtudomány szerint tehát az ember jogképessége általános, egyenlő és feltétlen, mely az élveszületéstől a halálig tart. (A méhmagzat jogképessége élveszületéséig feltételes.) Ajogképesség elvesztése, az ún. polgári halál a magyar polgári magánjogban ismeretlen volt. A magyar jogban azonban az erős rendi tradíciók, a korabeli munkamegosztás és a társadalmi értékítéletek a jogképességet bizonyos mértékig befolyásolták. Az 1874:23. tc.-ig a nők férjhezmenetelükig gyámság alatt állottak. Eltérő szabályok vonatkoztak a nőkre és a férfiakra a fenntartott hajadoni jognál, hitbérnél, özvegyi jognál, özvegyi öröklésnél, hozománynál, nászajándéknál és közszerzeménynél. A külföldiek szerzési és öröklési képességéről az 1888-ban kiadott 203. számú elvi határozat rendelkezett a korábbi ingadozó gyakorlat megszüntetése érdekében, viszonossághoz kötve azt. A vallás szerinti megkülönböztetésnek elsősorban a családi jogban volt jelentősége, de csak a polgári házasság bevezetéséig. Az 1895:43. tc. kijelentette, hogy a polgári jogok gyakorlása a hitvallástól független. A nemesek vonatkozásában továbbra is megmaradt a hitbér és a közszerzemény intézménye. Hitbizománya is csak nemesnek lehetett. Nem vesztette el jogképességét még a szegénységi fogadalmat tett szerzetes sem, öröklött vagy más módon szerzett vagyonáról, vagyoni jogairól történt lemondása csak a rend irányában volt érvényesnek tekinthető. Cselekvőképesség A cselekvőképesség az embernek az a képessége, hogy saját nevében, saját akaratelhatározásából tud jogokat szerezni és kötelezettségeket vállalni. A feudális jogban a jogképesség a rendi álláshoz fűződött, a cselekvőképességnek nem volt nagy jelentősége. A kapitalizmus ezzel szemben különösen a liberális korszakában az egyén akaratát helyezte ajog középpontjába, ezért a cselekvőképesség kérdésének jelentősége megnőtt, különösen a szerződés megkötésének feltételeként. A cselekvőképességgel kapcsolatosan két kérdés várt megválaszolásra. A cselekvőnek a jogrend tilalmába ütköző cselekményei neki vétségként (delictum) beszámíthatók-e (vétőképesség), továbbá hogy ügyleti cselekményeivel érvényesen előidézhet-e joghatásokat (ügyleti képesség). A magánjog az ún. értelmi cenzus alapján állapította meg a cselekvőképességet. Mivel ezt nem lehetséges esetről esetre megvizsgálni minden egyes embernél, ezért külső kritériumként bizonyos korhatárokat vontak meg (cselekvőképesség, korlátolt cselekvőképesség, cselekvőképtelenség). Cselekvőképes volt az az önjogú, nagykorú, 24. életévét betöltött ember (1877:20. tc., 1874:23. tc.), aki nem állt gondnokság alatt. Önjogú volt az, aki nem állt másnak magánjogi hatalma (atyai hatalma, gyámsága vagy cselekvőképességét kizáró gondnoksága) alatt (Hármaskönyv I. 112.). A cselekvőképesség ilyen jelentős korlátozása gazdasági szempontból káros volt (a legtöbb európai országban fokozatosan alacsonyabb korhatárokat állapítottak meg), ennek ellenére magánjogunk konzervativizmusa fenntartotta a Werbőczi Hármaskönyve óta fennálló 24 éves korhatárt. (Még az 1928-as magyar magánjogi törvényjavaslat is ezen az állásponton volt.) A korlátolt cselekvőképesség kifejezése a házassági törvény (1894:31. tc.) óta vált általánossá. Ebbe a kategóriába a 12. életévét betöltött kiskorú, valamint az a gondnokság alá helyezett személy tartozott, akit nem soroltak a cselekvőképtelenek közé. A korlátoltan cselekvőképes a reá nézve teherrel nem járó szerződés útján 80

89 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János jogokat szerezhetett, kötelezettségektől mentesülhetett. Egyébként törvényes képviselője nélkül szerződést nem köthetett. A gyámtörvény (1877:20. tc.) vezette be a gyakorlatba a cselekvőképtelenség kategóriáját. Cselekvőképtelenek voltak azok, akik 12. életévüket még nem töltötték be, vagy akik elmebetegségük miatt vagyonuk kezelésére képtelenek voltak. A cselekvőképtelenségre vonatkozó szabályokat a jogtudomány számos képviselője mind jogi, mind orvosi szempontból élesen kritizálta. A magyar magánjog tehát elsősorban az osztrák polgári törvénykönyv hatására meghatározott korhatárhoz kötötte a cselekvőképtelenséget és nem azt vizsgálta, hogy az illető fiatalkorú akaratelhatározásra képes-e vagy sem. A jogi személy Ajogi személy vagyonforgalmi intézmény, amely a jogi kultúra fejlődésének az eredménye, hiszen a nem természetes személy jogalanyként való elismeréséhez már megfelelő absztrakciós készség szükséges. A jog ilyenkor bizonyos szervezeteket, illetőleg vagyonokat (jogi alakulatokat) úgy tekintett, mintha személyek volnának, és legalábbis vagyoni jogokés kötelezettségek tekintetében jogalanyisággal ruházta fel azokat. A jogi személyiséggel rendelkező szervezeteknél a jog bizonyos emberi magatartásokat a jogi személy magatartásaként ismert el, hogy a gazdasági kapcsolatokban megfelelően tudjanak működni. Ajogi személyt alapító szerződés egy magasabb szintű formát hozott létre, a kötelem egyjogi- lag elismert szervezetté alakult át, amely révén az azt alkotó emberektől különálló szervezet jött létre, mely jogalanyiságot kapott. Ajogi személy fogalmának kialakításánál mindig az volt az elsődleges probléma, hogy miként fogható fel ez a jogalanyiság és miként kapcsolható a természetes személyhez. Ajogi személy fogalmának első meghatározása, valamint osztályozásuk személyösszességekre és vagyonösszességekre a kánonjogászok érdeme volt. Kedvezett ezen elmélet kidolgozásának a korabeli gazdasági-politikai helyzet, amikor egyrészről szükség volt az egyházi vagyonjogi rendezésére, másrészt sorra alakították a testületeket, céheket, önkormányzatokat stb. A kánonjogászok IV. Ince pápa ( ) vezetésével kidolgozták az ún. fikciós teóriát, amely ezután minden későbbi elmélet alapja lett. Ennek alapján védelmezték az egyházi vagyont, amelynek a püspökök csak kezelőivé váltak. A személyösszességek vagyonjogi személyiségét már Werbőczi is szabályozta a káptalanok, a konventek, valamint a város vonatkozásában (Hármaskönyv II. 16., III. 8.). A feudális városjogok pedig a céhek testületi jellegét szabályozták. Néhány 18. századi törvény csak a kegyes alapítványokat ismerte el jogi személyként (1715:74. tc., 1723:70. tc., 1791:23. tc.). Frank Ignác könyvében is a fikciós elmélet hatását ismerhetjük fel. Szászy-Schwarz Gusztáv szerint nincs szükség arra, hogy ajog alanyát fikciókon keresztül keressük, mert ajog érvényesülése azokért a célokért és azokon a célokon keresztül történik, amelyekért az egyéni, társadalmi és gazdasági szükséglet él. Eszerint minden vagyon célvagyon. Az ember csak a rá ruházott törvényi célvagyon képviselője. Szászy-Schwarz jogdogmatikai álláspontja már a különböző, egyre növekvő számú és méretű gazdasági egység érvényesülését segítette elő. Általánosan elfogadottá ez az elmélet Szladits Károly révén lett. Így ajog alanyának sokszor felesleges kutatásától a súlypont a sokkal gyakorlatiasabb síkra helyeződött át. Hiszen valamilyen cél mindig van, céltalan jog nem létezik. A magánjogi jogi személy típusai A magánjogi jogi személyeknek több fajtája is kialakult a történeti fejlődés során: testületek, korporációk, egyesületek, intézetek, alapítványok stb. Eltérő gazdasági adottságaik révén a kereskedelmi társaságok hamar elkülönültek az alábbiakban bemutatott magánjogi jogi személyektől. A magánjog szemben a kereskedelmi joggal nem ismerte a típuskényszert. Ajogszabály ugyan ajogi személyeknek csak a főbb típusait szabályozta, de ezektől eltérő jogi személyek is alakulhattak. Egy szervezet azáltal lett jogi személy, hogy vagy közvetlenül a törvény, vagy valamely jogszabály alapján valamilyen aktussal (nyilvántartásba vétel, jóváhagyás stb.) az állam elismerte. A magánjogi jogi személyeknek a két legfontosabb típusa az egyesület és az alapítvány. A magyar magánjog szerint minden olyan önkéntes alapítású testület, amely különleges rendeltetésénél fogva eltérő jogi szabályozás alá esett, egyesület volt (1928-as magyar magánjogi törvényjavaslat). Az egyesület autonóm szervezet volt, a társadalom életében való részvétel eszköze. Üzleti vállalkozással is foglalkozhatott, általában azonban inkább kulturális, szociális, politikai, tudományos, művészeti stb. céllal hozták létre (például Kisfaludy Társaság, orvosi társaságok, sportegyesületek). Az egyesületet tehát minden tekintetben a cselekvés jellemezte. 81

90 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János Az egyesület jogi szabályozásának kialakulása az osztrák polgári törvénykönyv egyetlen szakaszára épült, amely az egyesületet jogalanyisággal ruházta fel (26. ). Magyarországon a szabad egyesületalapítási jog törvény hiányában a bírói gyakorlatban alakult ki. Egyesület létrejöttéhez eszerint nem volt szükség állami engedélyezésre (mint az angol és a franciajogban), csak belügyminiszteri láttamozásra. Ajogintézményt a polgári törvénykönyv évi tervezete szabályozta először, amely szigorúan elválasztotta egymástól az egyesületi köz- és magánjogot. Az egyesületi közjog meghatározta az egyesület keletkezésének, működésének és megszűnésének jogi feltételeit, valamint a felügyeleti jogot (elsősorban az illetékes törvényhatóság révén). Az egyesületi magánjog körülírta, hogy milyen feltételekkel vehet részt az egyesület jogi személyként a magánjogi forgalomban. (A második törvénytervezet már csak a legfontosabb alapelveket tartalmazta, mert a részletes szabályokat egy külön törvénybe kívánták iktatni az alapítvánnyal együtt.) Alapítvány A magyar jogi műnyelvben Széchenyi István által meghonosított alapítvány elnevezésű intézmény szervezetileg hasonlított ugyan a társasághoz, de nem személyek egyesülése volt, hanem az alapítók tulajdonától elszakadt vagyonok összekapcsolódása. A jótékony célú adományozás egyik formája volt az a nyilvános kezelés és ellenőrzés alatt álló vagyon, amelynek kamatait a törzsállomány érintetlenül hagyásával csak az előre megjelölt célra használhatták fel. Különbözött az alaptól, amely olyan különleges célra rendelt vagyon, melynek nemcsak a hozadéka, hanem a tőkéje is felhasználható volt. A feudalizmus idején az alapítványok kizárólag kegyeleti és humanitárius célokra (piae causae) létesültek, kezelésüket és ellenőrzésüket az egyház végezte. Az alapítványok kapcsán akkor merültek fel jogi problémák, amikor a reformáció terjedésével a protestánsok alapítványaikat nem a katolikus egyháznál szerették volna elhelyezni. Rendezni kellett tehát azoknak a vagyontömegeknek a jogi helyzetét, amelyek sem az alapítványtevőnek, sem az alapítvány kezelőjének nem képezhették tulajdonát. E vagyontömeg rendeltetési célját csak abban az esetben tudta teljesíteni, ha szerződéses jogviszonyba léphetett más személyekkel, vagyis ha jogalanyként, illetve jogi személyként ismerték el. Az alapítvány modern fogalmát a 19. században dolgozták ki. Eszerint az alapítvány egyoldalú jogügylet révén jött létre. Az alapító ezzel megvált a felajánlott összegtől, és ezután az általa meghatározott kezelő szerv vitte tovább az ügyeket, amelynek szerződései révén lett az alapítvány (mely bizonyos meghatározott néven szerepelt) jogosult, illetve kötelezett. Az alapítvány vagyonát elidegeníteni nem lehetett. A jövedelmét csak a kitűzött célra fordíthatta. Ezért az alapítvány részére általában olyan vagyont kötöttek le, amely biztos, állandó jövedelmet jelentett, például bizonyos tőkét, mely kamatozott, továbbá ingatlant vagy értékpapírt. Magyarországon alapítványok tömeges létesítése 1867-tel, a gründolási láz -zal egy időben kezdődött. Ekkor vált a civil társadalom természetes formájává, több százmillió korona értékű tőkével. Az alapítvány intézményét átfogóan szabályozó törvény bár többször is tettek rá kísérletet nem született. A jogi keretek hiányában ezért a sokszínűség jellemezte az alapítás aktusát. Az alapítványtevőnek közhitelű okiratot kellett kiállítani, amelyhez a 20. század elejétől hatóságilag előírt formát követeltek meg. Közalapítvány Az alapítványok különleges nemei a közalapítványok voltak, amelyek közcélt szolgáltak és valamely közigazgatási szerv kezelésében álltak. Ilyen volt a Ludoviceum (1808:7. tc.), az MTA (1827:11. tc.), a Nemzeti Színház (1840:44. tc.), a Nemzeti Közművelődési Alapítvány (1929:33. tc.), és így működtek az egyetemek is a tárgyalt korszakban DOLOGI JOG A porosz Landrecht és a Code Civil összevegyítette a kötelmi jogi és a dologi jogi szabályokat. Ezt tette az osztrák polgári törvénykönyv is. A pandekta-jogtudomány elhatárolta a dologi jogot a személyjogtól és a kötelmijogtól. Ennek hatására a német polgári törvénykönyv és az évi magyar polgári törvénykönyv javaslata már önálló fejezetet szentelt a dologijognak. Azóta a magyar szabályozás a dologi és a kötelmi jog éles különválasztására épült fel, szemben például a francia joggal. A dolog fogalma A dolog olyan testi tárgy, amely emberi uralom alá vehető. A társadalmi fejlődés során a természeti-társadalmi környezet egyre több tárgya minősült dolognak, így a pénz, a szellemi alkotás, az energia vagy az információ. 82

91 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János Ez a mennyiségi változás minőségi átalakulást is eredményezett a dologi jogban. A dolognak mint jogi fogalomnak a német szabályozáshoz közel álló definíciója ellenére egyre jobban el kellett távolodnia az eredeti fizikai jelentésétől. Hosszú vita után végül az 1931:16. tc. a dolgokra vonatkozó szabályozást kiterjesztette a villamosságra is. A dologi jog fogalma A dologi jog abszolút, mindenkit kötelező jog valamely meghatározott dolgon. A magyar magánjog a dologi jogok numerus claususának alapelvén állt. A dologi jogok zárt kört alkottak, amelyeken túl dologi jogokat szerződéssel alapítani nem lehetett, és tartalmukat sem határozhatták meg a törvénytől eltérő módon. A magyar magánjog az alábbi dologi jogokat ismerte: a tulajdonjogot, ami a dolog feletti teljes és kizárólagos uralmat jelentette; a korlátolt dologi jogokat, amelyek a jogosultaknak csak bizonyos vonatkozásban adtak a dologra másokat kizáró hatalmat. Ide volt sorolható a szolgalom, a vele rokon örökbérleti és építményi jog, a zálogjog és a telki teherjog. Ugyancsak a dologi jogi fejezetbe tartozott a birtokjog is, amit a dologra vonatkozó védelem jogaként értelmeztek. Az ingó és az ingatlan A magyar és általában a germán-római jogcsaládhoz tartozó jogok a dolgokat természeti minőségük szerint ingatlanokra és ingókra osztják fel. Az osztrák polgári törvénykönyv a szerint azon dolgok, amelyek állaguk sérelme nélkül egy helyről a másikra áttehetők, ingók, ellenkező esetben ingatlanok. Az 1928-as magyar magánjogi törvényjavaslat a megfordította a tételt: ingatlanok a telkek, a föld felületének egyes határozott részei alkotórészeikkel együtt; minden más dolog ingó. A telek alkotórészének tekintettek mindent, ami a telekkel szerves kapcsolatban van (élő fa, lábon lévő termés), illetve ami vele szilárdan összefügg, vagyis építmény. Nem tekintették viszont ingatlannak az ingatlan tartozékait. Az ingó és az ingatlan megkülönböztetése a római joggal ellentétben a feudalizmus idején jelentőssé vált. A rendi jog az ingatlant különleges szabályozás alá vonta, az ingó sorsának rendezése pedig a kisebb gazdaságijelentősége miatt háttérbe szorult. A földtulajdon a koronát illette, és a földbirtokos rendelkezési és végrendelkezési szabadságát korlátozta. A fejlődés iránya az ingatlantulajdon kötöttségeinek megszüntetése és az ingó szabályozásához való közeledés volt. A piacgazdaságban az árutulajdon s ezzel az ingó vagyon vált meghatározóvá. Az ingó és az ingatlan közötti különbség azonban mindvégig megmaradt a szabályozásban. (Sőt az osztrák polgári törvénykönyv hatása miatt ez még fokozottabban jelentkezett, mint a francia jogban.) Az ingó és az ingatlan közötti különbségtétel az egész magánjogot átszőtte. A dologi jogok szerzésének, módosulásának és megszűnésének szabályai eltérőek voltak aszerint, hogy ajog tárgya ingó vagy ingatlan. A különbség megfigyelhető a kötelmi, családi és öröklési jogban is. Sőt kereskedelmi ügyletek tárgya csak ingó dolog lehetett. Az ingatlan eltérő jogi megítélését különösen a telekkönyv intézményesítésének szükségessége igazolta. A telekkönyv intézményét az évi december 15-i pátens az ingatlanforgalom és a hitel biztonsága érdekében vezette be Magyarországon. Természetesen az osztrák kormányt mindezeket megelőzően fiskális érdekek vezették, hogy az ingatlanokra kivethessék a földadót. (Kísérletképpen egy modernebb telekkönyvi rendszert próbáltak ki, mint ami már hatályban volt az örökös tartományokban.) A telekkönyvi jog A telekkönyvi jog legfontosabb szabálya, hogy az ingatlanra vonatkozó minden jogváltozást a telekkönyvbe való bejegyzés idéz elő. A telek- könyv tehát nemcsak arra szolgált, amire a régi földkönyvek, amelyek csak a már megtörtént jogi változásokat regisztrálták utólag (1840:21. tc. a betáblázásról). Új vonása, hogy a szerződést közvetlenül, konstitutív hatállyal a bejegyzés létesítette. Így vált különösen alkalmassá az ingatlan forgalmának és hitelének biztosítására. A telekkönyv intézményét évszázados fejlődése során óriási költséggel és munkával állandóan tökéletesítették, a köztudatban mégis csak nagyon lassan vált elfogadottá. Sok helyen a tényleges birtoklás és a telekkönyvi helyzet között olyan nagymérvű eltérések mutatkoztak, hogy sem a törvényhozás, sem a bíróságok nem találták igazságosnak a telekkönyvön kívül szerzők jogának merev megtagadását. Ezt a problémát kísérelte meg Grosschmid addig sehol sem ismert módon (a bírósági gyakorlatból levezetve) ajogcímvédelem teóriájával megoldani. Eszerint, aki az ingatlanhoz érvényes jogcímet szerzett és annak birtokába is lépett, védelemre tarthat igényt azzal szemben, akire az ingatlant később telekkönyvi bejegyzéssel átruházták, de ennek során a szerzésnél rosszhiszeműen járt el. Grosschmid a jogcímvédelmet csak ideiglenes megoldásként ajánlotta, míg a telekkönyv körül kialakult viszonyok tisztázódnak, azonban a bírói gyakorlat még ki is szélesítette az 83

92 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János alkalmazását. Sőt a magyar törvényjavaslat a már odáig ment, hogy a jogszerzőnek kellett bizonyítania jóhiszeműségét. Aföld A földre vonatkozó tulajdonjog szabályozása a polgári korszak magánjogában többé vagy kevésbé mindig eltért a tulajdonjog általános szabályaitól. Ezt az ingatlantulajdon gazdasági, szociális és politikai jelentősége indokolta. A föld nemzeti kincs. Kihasználása közvetve érint minden állampolgárt, hiszen az élelmiszer-ellátás függ tőle. A föld a tulajdon tárgyai közül az egyetlen, amely nem szaporítható. Ajogi szabályozást két fő tendencia váltakozása, illetve különböző erősséggel való szereplése jellemezte: az ingatlanforgalom korlátozása, illetve biztosítása. A feudalizmus kötöttségeivel szemben a 19. században inkább az ingatlanforgalom biztonságát helyezték előtérbe. Az I. világháború után azonban a rendelkezésre álló földterület jelentős csökkenése miatt az állam az ingatlanforgalom korlátozására, gazdaságosabb kihasználására és igazságosabb elosztására törekedett. A földbirtokjoggal foglalkozó jogszabályok a mezőgazdasági népesség földhöz juttatását, a földbirtok arányosabb megosztását (1920:36. tc., 1936:27. tc.), a nagy latifundiumok feldarabolását, a telepítést, a kishaszonbérletek alakítását, az ingatlanok forgalmát, hatósági ellenőrzését, az állam elővásárlási jogát írták elő. (Más kérdés persze, hogy mi valósult meg ezekből a valóságban.) A tulajdonjog A tulajdonjog a magánjog legfontosabb intézménye. A tulajdon olyan emberek közötti viszony, amely a javak szűkösségéből fakad, és az e javakhoz való hozzájutást szabályozza. A tulajdonjog, mint a dolgokon fennálló legfőbb jogi hatalom, kijelöli a tulajdonos személyét. Meghatározza a tulajdonos jogait, amelyek biztosítják a tulajdonos számára a dologgal való rendelkezést, a dolog birtoklását és használatát. E jogosítvá- nyok mindenki mást eltiltanak attól, hogy a tulajdonosnak a dologhoz fűződő kapcsolatát megzavarja. Az egész magánjog alapja tehát a tulajdonjog, hiszen meghatározza a vagyoni viszonyokat, és a tulajdonjog teszi lehetővé, hogy a javakon bármiféle további jogokat lehessen szerezni. A tulajdonjog a közvetlen hatalomból alakult ki. Ez a folyamat most már mint a tulajdon fogalmának bővülése és finomodása mindmáig nem fejeződött be. A feudalizmus tulajdonjoga még rendkívül korlátozott, a birtokhoz hasonlított. A kapitalizmus idején a magánjogban az egyén áll a jogrendszer középpontjában, aki számára üzleti szabadságjogot és minden más szabadságjogot a tulajdon korlátlansága biztosít. A magántulajdon a biztonság érzetét adja az egyes magángazdaságoknak s ezen keresztül a társadalomnak. Az ilyen jogrend védi a tulajdon által elért gazdasági eredményeket, igyekszik megakadályozni azok sérelmét. Másrészt a magántulajdon az árucsere előfeltétele. Amennyiben a felek nem autonóm, egymástól független és egyenjogú személyek, akkor csak valamiféle belső újraelosztás képzelhető el. A magántulajdon tehát nemcsak védi a tulajdonost és javait, hanem a tulajdonátruházást is lehetővé teszi. A magántulajdon a polgári társadalom elsőrendű alapja. Minden más szabadságjog a tulajdon szabadságára épül. Tulajdonjogi szempontból tehát a demokrácia is tulajdonosi demokrácia. Amennyiben korlátozzák az egyén tulajdonjogát, azzal a politikai jogai is behatárolódnak. Ezért hirdette a természetjog és a felvilágosodás a tulajdon szentségét és sérthetetlenségét. Széchenyi és Kölcsey így foglalta össze a reformkor legfontosabb követelését: Szabadság és tulajdon. A magántulajdon ugyanis véget vetett a gazdasági és a politikai hatalom közvetlen kapcsolatának. A magántulajdon korlátozta az államot. Elvileg lehetővé tette, hogy mindenki tulajdonossá, valamint ezzel együtt autonóm szabad személlyé és a polgári társadalom valóban egyenjogú tagjává váljon. A magántulajdonra támaszkodva tudta a civil társadalom az államhatalom esetleges önkényével szemben megvédeni önmagát, illetve biztosítani jogait. A tulajdonjog abszolút, mindenki mást kizáró jellege a 19. század közepén teljesedett ki. Az állam laissez faire elve itt érvényesült a legteljesebben. A tulajdonjog pozitív oldala a dolog feletti legteljesebb és legközvetlenebb jogi hatalmat, negatív oldalról pedig e hatalom kizárólagosságát, vagyis mindenki másnak a dologtól való eltiltását és távoltartását jelentette. A tulajdonjogokat szoros és kimerítő módon felsorolni egyébként lehetetlen. A tulajdon korlátjaként csak a közérdek érdekében történő kisajátítást ismerték el (például utak, vasutak, csatornák építése érdekében), megfelelő kártalanítás ellenében. A dolog feletti korlátlannak tűnő jogosítványokat a tulajdonjogi triász (birtoklás, használat, rendelkezés) elméletét és annak mindenkivel szembeni feltétlen állami védelmét a pan- dektajogászok dolgozták ki a legnagyobb alapossággal a 19. század közepén

93 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János Magyarországon az 1848-as törvények eltörölték a földtulajdont korlátozó feudális kötöttségeket (1848:9. tc., 1848:10. tc., 1848:15. tc.), ama- gántulajdont pedig a miniszteri felelősség körében garantálták. Az 1848:3. tc a kimondta, hogy a miniszter felel minden tettért vagy rendeletért, amely a tulajdon szentségét sérti. A részletesebb szabályozásra, a polgári törvénykönyv megalkotására már nem volt lehetőség. A szabadságharc leverése után természetesen nem hivatkoztak a magyar törvényhozásra, mégis szinte azok végrehajtását jelentették a császári pátensek és az osztrák polgári törvénykönyvnek a magántulajdonra vonatkozó szakaszai ( ), amelyek az Országbírói Értekezlet révén szokásjogi úton a magyar magánjog szerves részévé váltak (Ideiglenes Törvénykezési Szabályok I. rész ). A tulajdon szabadságából eredően a föld forgalma is szabaddá vált. Hitbizomány Ennek hatásai ellen a nagybirtokos családokat a hitbizomány intézményeinek további konzerválásával kívánták védelmezni. Ezt a kérdést hasonló módon szabályozta az november 29-i ősiségi pátens és az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok (I. rész 3. ) is. (Hasonló intézkedések egyébként a nyugati országok törvényhozásában is megfigyelhetők voltak.) 1848 és a századforduló között hatszorosára nőtt a hitbizomány révén lekötött birtok, melyek alapítását csak a köteles rész korlátozta. Egyre nyilvánvalóbbá vált ezért a hitbizományi kötött birtok káros gazdasági és szociális hatása, de csak az 1936:11. tc. korlátozta az alapításokat, illetve a meglévők kiterjesztését. Holtkéz Az ún. holtkéz intézményét a Kúria 1896-ban a 63. számú elvi jelentőségű határozatában szüntette meg. Ezáltal az egyházak, egyházi testületek és egyházi személyek ingatlanszerzését tiltó törvények (1498:55. tc., 1498:65. tc., 1647:18. tc., 1715:16. tc.) a megváltozott viszonyoknál fogva hatályukat vesztették. A Kúria ezt a döntvényét logikai következtetés alapján hozta. Eszerint az elavult jogtételek nincsenek hatályban. A holtkézi törvények a változott viszonyoknál fogva elavultak, tehát nincsenek hatályban. A tulajdonjog átalakulása a 20. században A századfordulótól kezdődően a csak a tulajdonos szabadságát biztosító jogi szabályozás már nem bizonyult elegendőnek. A tulajdonjogot már nemcsak természettől való jogként, hanem társadalmi kötelezettségként is értelmezték. Eszerint tulajdonjogot csak mások védelmet érdemlő ellentétes érdekeinek korlátai között szabad gyakorolni, és használatának egyszersmind a közjót is szolgálnia kell. A tulajdonos szabadsága, a magántulajdon szentsége továbbra is fő elv, de egyre több korlátozással, kivételes rendelkezéssel együtt. Konkrét magatartásokat is előírtak, leginkább a mezőgazdasági ingatlanok tulajdonosaira nézve. A mezőgazdasági ingatlan tulajdonosa nem gazdálkodhatott ezután kénye-kedve szerint, hanem a közérdeknek és az okszerű gazdálkodás követelményeinek megfelelően volt köteles földjét használni. Az ország mezőgazdasági politikájára hivatkozó tulajdonjogi korlátozások már kívül estek a magánjog keretén, és valójában a közigazgatási jogba tartoztak. Így az építési szabályok, melyek városrendészeti okokból csak bizonyos feltételek betartása mellett engedélyezték az építkezést, a mezőgazdasági törvények egész sora, melyek elrendelték a kártékony állatok irtását, szabályozták az erdőgazdálkodást, vadászati és halászati tilalmakat írtak elő. Az 1920:35. tc.-kel szabályozottföldreform után az állam teljes kárpótlás ellenében megválthatta a földtulajdonostól a földet. A föld megváltása független volt a kisajátítástól (lásd 1891:41. tc.). Összesen 948 ezer holdat vettek igénybe, és 411 ezren jutottak földhöz, de nem alanyi jogként, hanem szubjektív döntés alapján. A földreform a családtagokkal együtt csaknem 2 millió embert tett közvetve vagy közvetlenül tulajdonossá. Emellett mintagazdaságok és különböző megkötöttségű, feudális jellegű birtokok kialakítására törekedtek. Ilyen volt a vitézi telek az elszegényedés megakadályozása, egy erőteljesebb kisbirtokos osztály kifejlesztése érdekében, a haditelek, a hitbizományi kisbirtok stb. A törekvés elsősorban a kivitelezés módján bukott el. Egyedül a vitézi telkek (1920:36. tc.) létesítésével értek el bizonyos sikereket annak ellenére, hogy ius sin- gulareként több tulajdoni korlátozást tartalmazott (a volt adományrendszer gondolatát idézve a földhöz való érdemesség elvére épült). Korlátolt dologi jogok A korlátolt dologi jogok másokat kizáró hatalmat adtak bizonyos vonatkozásban a jogosultnak egy idegen dolgon. Olyan dolgot terhelő jog volt, amely a tulajdonváltozás esetén is fennmaradt, a mindenkori tulajdonhoz teherként kapcsolódott és a dolog értékét csökkentette. A korlátolt dologi jog is mindenkit kötelezett, még a tulajdonost is. A római jog a korlátolt dologi joggal terhelt dolgot a normális helyzettel ellentétes állapotban 85

94 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János lévőnek tekintette, és inkább a korlátozások nélküli forgalmat támogatta. A középkori jog ezzel szemben az állandó megkötésre törekedett, és a legtöbb jogviszonyt a földbirtokhoz való viszonyból eredeztette. Ezért különösen a germán jogterületen terjedt el a korlátolt dologi jogok mind több fajtája. Ebbe a körbe sorolhatók a földesúr és a jobbágyi viszonyban érvényesülő haszonvételek is. Gyökeres változást hozott a francia forradalom, amely mindenfajta feudális kötöttség megszüntetésére törekedett, és a tulajdont minden teher alól felmentette. A korlátolt dologi jog alapítását csak meghatározott esetekben engedélyezte, ezután a törvényhozás is csak gazdasági szempontból nélkülözhetetlen esetekben használta, s ezzel párhuzamosan megkönnyítette a terhektől való szabadulást. Innen ered a dologi jog és a kötelmi jog közötti eltérő szabályozás és az egyszerűsítése a korlátolt dologijogok típusaival. Az 1928-as magyar magánjogi törvényjavaslat a is úgy rendelkezett, hogy a dolgokat nem tetszőleges, hanem csak a törvényben meghatározott jogokkal lehet terhelni. Emellett nem mindegyik formát lehet ingón és ingatlanon egyaránt érvényesíteni. Az egyes típusok azonban csak kerettípusok, melyeken belül a felek viszonylag nagy szabadsággal egyezkedhetnek, ezért tudott ez a fajta szabályozás a modernebb viszonyoknak is megfelelni. Az állagjogok vagy használati jogok a jogosult számára azt biztosították, hogy a dolog hasznosítása során előálló gyümölcsöt megszerezze, vagy hogy a dolognak valamilyen más módon hasznát vegye. Ide tartozott az örökhaszonbérlet, az építményi jog, a haszonélvezeti jog és a szolgalom. Az értékjogok vagy biztosítási jogok lehetővé tették, hogy a jogosult bizonyos előfeltételek esetén a lekötött vagyontárgyat értékesíthesse, és hogy a befolyt értékből bizonyos összeget mások kizárásával magának megtarthasson (például telki teher, zálogjog). A korlátolt dologi jogok fajtái A szolgalom lehetővé teszi a nem tulajdonos számára is, hogy a dolognak, amely nem az övé, mégis valamilyen módon hasznát vehesse, és ez a jog mindenkivel szemben megilleti. Két fő csoportja alakult ki: a telki szolgalom és a személyes szolgalom. A szolgalom Ez a jog nem a dolog használatára, hanem egy követelés biztosítására adott a hitelezőnek hatalmat arra az esetre, ha az adós lejáratkor nem teljesített. A hitelező a zálogba adott dolgot eladhatta és annak árából a követelését kielégíthette. A zálogjog tehát járulékos természetű, és gyakorlati jelentősége a kölcsönügyletek (pénzkövetelés) biztosítékaként volt, az ingókra és az ingatlanokra nézve eltérő szabályozással. (Ezért is sokáig tartotta fenn magát az a felfogás, hogy a zálogjog tulajdonképpen a kötelmijogba tartozik.) A zálogjognak kettős gazdasági szerepe volt: a kötelmi követelés biztosításán túl az ingóban vagy ingatlanban fekvő érték mobilizálása. A zálogjog A magyar feudális jog a kezdetleges jogi felfogás alapján az akaratmegegyezést csak a dolog átadásával együtt ismerte el valóságos kötelemnek. Megfelelő közhitelű nyilvántartás hiányában különös jelentőséggel ruházta fel a külső tényezőket. Ezért a kölcsönszerződés egybeesett a zálog átadásával, illetve elfogadásával. Még a földbirtokot is át kellett adni a hitelező birtokába a törlesztés idejére (Hármaskönyv I. 81.). Az ősiségi nyílt parancs a modern földtulajdon megteremtése érdekében ezt a fajta ingatlanzálogjogot megtiltotta. Az addigi zálogbirtokosokat tulajdonossá tette, a zálogba adónak addig elismert tulajdonjogát pedig egyszerű visszaváltási joggá degradálta és érvényesítését záros határidőhöz kötötte. A telekkönyv bevezetésével vált lehetővé jelzálog létesítése ingatlanokon. A zálogként lekötött ingatlan továbbra is az adós birtokában maradt, hiszen például a földművelésből élő termelő itt akart beruházni, a törlesztést pedig a jövedelméből fizette. A jelzálog-követelést a telekkönyvbe jegyezték be biztosítékként és tájékoztatásul. Ezt a szabályozást az Országbírói Értekezlet is fenntartotta (Ideiglenes Törvénykezési Szabályok 1.21., 165. ). Attól kezdve a fő elvek alig változtak, és a földhitel jórészt a zálogjog adta biztonságon nyugodhatott után a magyarországi hitelintézetek hiteleinek 20%-a jelzálogon alapult. A jelzálog megnyugtató rendezése az 1927:35. tc.-kel következett be, amely kiküszöbölte a bírói gyakorlatnak a gazdasági élet igényeivel ellentétes értelmezéseit. A birtokot a jogi felfogás azért tette a zálog alkotóelemévé, mert ezttartották a legbiztosabb és legfeltűnőbb jelzésnek arról, hogy a dolog egy meghatározott követelés biztosítására szolgál. Ezt az ingatlannál pótolni lehetett a telekkönyvi bejegyzéssel, az ingóra nézve azonban az osztrák polgári törvénykönyv (451. ) és a német polgári törvénykönyv (1205. ) hatására főszabályként csak kézi zálogként szabályozták. Ennek tárgyául csak olyasmit jelölhettek meg, amire végrehajtást foganatosíthattak (1881:60. tc.). A modern gazdaság 86

95 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János szükségszerűségével és ajavakforgal- mának követelményével már az sem egyeztethető össze, hogy ingó vagyontárgyakat hosszabb időre a vállalkozásból kivonjanak. Másrészről a nagyfokú hitelhiány miatt minden vagyontárgy hitelképességét növelni kellett. A problémát először a palástolt adásvétellel igyekeztek megoldani, majd végre elfogadták az 1928:21. tc.-et az ipari jelzáloglevelekről, ami az ingó jelzálog elismeréséhez az első lépést jelentette. (Az általános elfogadtatását tartalmazó törvényjavaslat 1920-tól a képviselőház előtt feküdt anélkül, hogy tárgyalták volna.) A birtok és a birtokvédelem A tulajdon célja a dolog élvezete, de ezt pusztán a tulajdonjoggal nem lehet elérni. Ennek fizikai lehetőségét is biztosítani kell. A dolog élvezetének tényleges lehetősége a birtok. Birtokos az, aki olyan helyzetben van, hogy a dolgot ténylegesen élvezheti. A birtok nem jog, hanem tény, de olyan tény, melyhez jogi hatás kapcsolódik. A birtoklás ténye a birtokosnak jogot ad arra, hogy őt a birtoklásban senki se zavarja, tekintet nélkül arra, hogy milyen módon jutott hozzá a dologhoz. A birtokjog ugyanis abszolút jog, mindenki, még a tulajdonos ellen is irányul. A tulajdonos a birtoklás megszüntetését követelheti, de önhatalmúlag nem léphet fel a birtokossal szemben. Ennek indoka a birtokjogi céljában rejlik. A birtoknak ugyanis az a feladata, hogy gátat vessen az önbíráskodásnak, mivel az önhatalmú jogérvényesítés veszélyezteti ajogrendet, a forgalom biztonságát. A törvény tehát a birtokot mint merőben külsőleges jelenséget védi. A birtoklás emellett bizonyos feltételek esetén tulajdonjogot eredményez, illetve a tulajdonszerzés egyik fajtája. A kapitalizmus sem nélkülözhette a birtok intézményét a forgalom biztonsága érdekében. Felerősödött a birtok látszatfunkcióit betöltő szerepe, például a nem tulajdonostól való jogszerzés esetén. A19. században, egészenjhering fellépéséig ez volt az uralkodó álláspont. A német és a magyar tervezetek is ennek alapján készültek (osztrák polgári törvénykönyv 309., szász polgári törvénykönyv 186., zürichi polgári törvénykönyv 488., német polgári törvénykönyv első tervezete 797. ). Magyarországon először Frank Ignác könyve, majd az általános kézikönyvként használt Zlinszky Imre-féle magánjogi tankönyv is Savigny elméletét vette át. Eszerint a birtok tényleges uralom a dolog felett, tulajdonosi akarattal. A birtok nem dolog, hanem tény, de olyan tény, amelyhez joghatás fűződik. (Ezért utódlás nem képzelhető el benne.) A birtokvédelem indoka az, hogy a tulajdonosnak egyszerű, könnyen kezelhető jogvédelemre van szüksége, ezért meg kell engedni neki, hogy a tulajdonjoga helyett csak a birtoklást bizonyítsa. Ez egy olyan feltevés, ami a legtöbb esetben megfelel a tényleges jogi helyzetnek. Bár kivételes esetben ez mégsem így van, a birtokost védeni kell a tilos önhatalom ellen, mert az támadás a jogrenddel szemben. Míg korábban a birtokvédelem tárgya mindenekelőtt az ingatlan volt, különösen a nemesi jogban, addig a 19. században a jogszabályok mind többet foglalkoztak az ingókkal is, bár kezdetben csak a mezőgazdasággal kapcsolatban. Ugyancsak fontos lépés volt annak felismerése, hogynem- csak a birtok visszaadásának van jelentősége, hanem a kártérítésnek is, a birtok tárgyának időközi hasznai, jövedelmei vonatkozásában. A 19. század második felében a gazdasági élet fejlődése a dolgok személyhez való kapcsolódásának sok formáját hozta létre. A birtok fogalmi körét ki kellett tágítani, s a védelem körét kiterjeszteni, s ezzel az önhatalmat a legszűkebb körre szorítani. Magyarországon Szászy-Schwarz közvetítésével fogadta el az új Jhering-féle elméletet a bírói gyakorlat és a polgári törvénykönyv évi tervezete. Jhering szerint szükségtelen a birtokosi akarat ingatag elméletét belevinni a jogrend szerkezetébe. A birtok kérdését ne a szubjektív akarat, hanem az objektív jogszabály döntse el, az, hogy milyen tényállást akar ajog védelmezni. Ezért amikor a birtoklás külső jelensége fennforog, azt jogi értelemben birtoknak kell tekinteni. (A bizonyítás terhét pedig a nem birtokosra hárítja át.) Objektív, tulajdonlátszat-elmélete a birtokot alanyi jognak tekintette. Egyrészről tökéletesebbé kívánta tenni a tulajdon védelmét, másrészről minél többfajta birtoklást kívánt védelemben részesíteni. Így például a bérlőnek és haszonbérlőnek is meg kell adni a birtokvédelmet még a tulajdonossal szemben is. Az 1928-as magyar magánjogi törvényjavaslatban pedig már a kor legmodernebb birtokelmélete tükröződött, amely a birtokban a tényleges hatalomhoz kapcsolódó, különös alanyi jogot látott. Ez a rész lett a magyar törvényjavaslat egyik legsikerültebb újítása. (A birtoktant a tulajdonjogi részbe illesztette mint a tulajdonjog materiális tartalmának egyik leglényegesebb elemét.) 4.6. KÖTELMI JOG A kötelem a jogtudomány egyik legelvontabb fogalma. Természetére nézve dinamikus és organikus jelenség, mely meghatározott cél elérésére irányul, és ha ezt a feladatát betöltötte, megszűnik, mintha soha nem létezett volna. Jóllehet a római jog már ismerte és definiálta a kötelem (obligatio) általános fogalmát, amelynek 87

96 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János keretében contractusok, delic- tumok és egyéb kötelmek is szerepeltek, a kötelmi jog mint jogág, mint a magánjog önálló része csak a században alakult ki. A német jogtudomány választotta el élesen a kötelmeket, mint relatív szerkezetű jogokat, a dologi jogtól, mint abszolút szerkezetű jogtól. A pandektajogbanvált véglegessé a dologi és a kötelmi jog különbsége, míg a Code Civil a római jog utánzataként nagymértékben visszatért az Institutiók rendszeréhez, bár a francia jogászok is önálló résznek tekintették a kötelmi jogot. Kötelem Kötelem minden olyan jogviszony, amely meghatározott személyek között jön létre, és ahol az egyik fél (az adós) a másik félnek (a hitelezőnek) a javára bizonyos magatartásra (tevésre vagy nem tevésre) van kötelezve, és a hitelező az adóst jogi eszközökkel szoríthatja arra, hogy ezért a magatartásért helytálljon. A kötelem tehát egységbe foglalja össze a követelést és a tartozást. A legjelentősebb magánjogi kódexek nem definiálták a kötelmeket, ezt a feladatot a jogtudományra hárították. Kötelmi jog A kötelmi jog a modern vagyonjog legfontosabb része, a forgalom biztonságának feltétele. Ezért itt a legnagyobb a hasonlóság a különböző or- szágokjogi megoldásai között. Jelentős az a terület is, amelyet a rómaijog alapján szabályoztak. A római jogi és a germán jogi felfogás szerint a kötelem betartását a személy elleni kényszer biztosíthatta. A modern jogban ezzel szemben a személyi elem háttérbe szorult, és az adós kötelezettségének teljesítéséért már nem életével, szabadságával, becsületével, hanem csak vagyonával felel. A kötelmi felelősség is vagyoni szavatossággal jár, mint a dologi felelősség. A tudományos rendszerezés a kötelmi jogot két fő részre osztotta. Az általános rész azokat a szabályokat foglalta magában, amelyek a kötelem tartalmát, vagyis joghatásait egységesen határozták meg. A különös rész az egyes kötelmi típusokra vonatkozó eltérő szabályokat tartalmazta, amelyek a jogfejlődés során kialakultak. A kötelmi jog a századfordulóig A magánjog különböző részei közül talán a kötelmi jog fejlődött a legnagyobb mértékben a polgári korszakban. A feudalizmusra ugyanis csak az eseti áruforgalom volt a jellemző, a kötelmi jog szabályainak kidolgozása korántsem válhatott mindennapi létszükségletté. Jó néhány szerződési formát is ismert ugyan a feudális magánjog, de ezek érvényesülését korlátozta a rendi elkülönülés. Az előjogok és jogtalanságok bonyolult szövevényében az egyes osztályok, rétegek, csoportok el voltak vágva egymástól, és így ki sem alakulhatott a modern gazdasági együttműködés. A jobbágy, földesúr, gyáros, kereskedő stb. nem egyenlő partnere volt egymásnak. Ezért lett az osztrák polgári törvénykönyv olyan nagy hatású annak ellenére, hogy Magyarországon (Erdély kivételével) csak 1853 és 1861 között volt érvényben. Ajogászok e nyolc év alatt megszokták az alkalmazását. Az Ausztriával fennálló vámunió gazdaságilag is alátámasztotta ezt a gyakorlatot. Wenzel Gusztáv hasonlata szerint Magyarországon az Országbírói Értekezlet után az osztrák jogot úgy recipiálták, mint Németországban a római jogot. Az osztrák polgári törvénykönyvet ugyan nem szakaszai szerint, de tartalmában idézték a bírói ítéletek indoklásaiban. A recepciónak újabb lendületet adott a kereskedelmi törvény (1875:37. tc.), amely a polgári törvénykönyv hiányában számos, azáltalános magánjog területére vonatkozó szabályt is tartalmazott. Ezzel az osztrák polgári törvénykönyv használata mindinkább háttérbe szorult. A 20. század A századfordulótól gyökeres változás történt. Grosschmid Béni közzétette kötelmi jogi művét, és elkészült Thirring Lajos remekműve, az első polgári törvénykönyv tervezete (1900). Ezután a bírói gyakorlat is új intézményekkel gyarapította a kötelmi jogot (például objektív felelősség és a veszélyes üzem). A külföldi kódexek közül pedig a német polgári törvénykönyv és a svájci polgári törvénykönyv vált elsőrendű példaképpé. A magánjogi forgalom fontossága az I. világháborútól vált nyilvánvalóvá az állam számára. Ettől kezdve már nemcsak prevenciós és repará- ciós célzattal, hanem kezdeményező félként is beavatkozott a magángazdálkodás rendjébe. Általános törekvés irányult a jóhiszeműség, a méltányosság elvének érvényre juttatására az egyéni egoizmussal szemben. Ajogügyle- tek érvényességéhez egyre erőteljesebben megkövetelték, hogy azok ne ütközzenek a jó erkölcsökbe, a károsító cselekmények terén pedig a minél szélesebb kármegosztásra törekedtek. A bírói döntések üzleti tisztesség, osztó igazság, méltányosság, jóhiszeműség, joggal való visszaélés, a közjó érdeke, a közrend, jó erkölcs, közérdek stb. fordulatot használták hivatkozásaikban. Jogtechnikai megoldásként előtérbe került az ún. generális klauzulák alkalmazása, amelyek révén törvényerőre emelkedtek az erkölcsi tartalmú jogpolitikai tételek. A generális klauzulák olyan általános szabályok, alapelvek, 88

97 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János irányelvek, amelyek az egész magánjog vezérlő elvei, amelyekkel nem kerülhet ellentétbe a részletszabályozás, s emellett segítséget nyújtanak a jogszabályok értelmezéséhez. A kötelem keletkezése Általános kötelemfakasztó tényállásoknak tekintették a szerződést, a tiltott cselekményt, ajogalap nélküli gazdagodást. A szerződés volt a kötelem leggazdagabb formája. A modern jogban minden szerződés létrehozza a benne foglalt kötelezettségi viszonyt, mert az állam kényszerítő erőt bocsátott az elvállalt kötelezettségek teljesítésének biztosítására. Tiltott cselekménynek számított minden jogellenes és vétkes magatartás, vagyis bármilyen jogilag mindenkivel szemben védett érdek jogellenes és vétkes megsértése kártérítési kötelezettséget szült. Ajogalap nélküli gazdagodást általános kötelemfakasztó tényállásnak tekintették. Kötelezettséget jelentett az olyan vagyoneltolódások visszatérítése, amely különböző személyek között jogos alap nélkül állott elő. A szerződés Az áruviszony jogi formája a szerződés, két vagy több fél egybehangzó akaratnyilvánítása révén jön létre. A szerződésjogi tény: jogviszonyt keletkeztet, módosít vagy megszüntet, amely állami védelemben részesül, hiszen bírói úton kikényszeríthető. A feudális kor típuskényszere csak meghatározott számú és típusú szerződést ismert el. A piacgazdaság forgalmi igénye kényszerítette ki, hogy általános dogmává emeljék azt az elvet, amely szerint minden szerződés ugyanúgy kötelez, mint a törvény. Az állam kényszerítő erőt bocsátott rendelkezésre az elvállalt kötelezettségek teljesítésének kikényszerítésére. Ez az ún. pacta sunt servanda elve, amely szerint önként vállalt kötelezettségét mindenkinek teljesítenie kell. Így vált a szerződés az egész polgári rend alapstruktúrájának jogi megtestesítőjévé, ezért a 19. század nagy kódexei már általános jogelvként szabályozták. A 1. század lett a tulajdon korlátlanságának egyik megnyilvánulásaként a szerződési szabadság hőskora. A szerződési autonómia igen nagy volt, hiszen a jogi kategóriák elsősorban a kisvállalkozásra épültek az egyedi, kétszemélyes és zömmel véletlenszerű árukapcsolatok mellett. A szerződés megkötését általában alku előzte meg. Az egyénre szubjektív jogának gyakorlása során úgy tekintettek, mint egy különálló öncélra, akinek senkire sem kell tekintettel lennie. Ajog a cselekvési lehetőségeknek csak szélső tilalomfáit tűzte ki, azon belül viszont a felek szabad akaratmegegyezése érvényesülhetett. A szerződési szabadság A szerződési szabadság négy választási lehetőség együttes érvényesülését jelentette. A szerződéskötés szabadsága alapján a felek meghatározhatták, akarnak-e szerződést kötni; a partnerválasztás szabadsága értelmében dönthettek, kivel akarnak szerződést kötni; a szerződési típusszabadság biztosította a felek szabad akaratának érvényesítését: meghatározhatták, milyenfajta szerződést akarnak kötni, esetleg vegyes szerződést, vagy külön nem szabályozott típusú szerződést; s végül a diszpozitivitás elve szerint a felek tetszőleges tartalommal tölthették ki a kiválasztott szerződéstípus kereteit. A szerződési szabadság szempontjából közömbös volt a felek gazdasági helyzete. Az üzletkötő feleket egyenlő képességűeknek fogták fel. Nem vizsgálták, ki mennyire volt rászorulva a szerződéskötésre. Minden szerződésben egyszerre volt jelen a felek közötti érdekazonosság és érdekellentét. Az állami beavatkozás korszakában elvileg továbbra is fennmaradt a szabad ügyleti akarat elve, de ezt egyre inkább alárendelték a forgalmi jóhiszeműség és a méltányosság elvének. Az individuális liberalizmus felfogása szerint a szerződő felek között ajóindulatú idegenek magánviszonya állt fenn. Az új felfogás szerint azonban a szerződés már nem az ügyletkötő felek puszta magánügye többé, hanem a nemzetgazdaság egyik mozzanataként a feleknek amellett, hogy saját érdekeiket előmozdítják, az ország érdekeit is figyelembe kell venniük. A felek bár érdekeik kereszteződhetnek nem törhetnek a másik romlására, hanem a szerződést bizalmi viszonynak tekintve tevőleges gondossággal, pozitív diligenciá- val kötelesek a kötelem egész időtartama alatt az ellenfél érdekeit is jóhiszeműen figyelembe venni. Ebből következően a szerződésből nemcsak szolgáltatási, hanem gondossági kötelezettség is fakad. Ilyen az igazmondási, közlési, értesítési kötelezettség, a hű és kötelemszerű magatartás, a becsületes és méltányos teljesítés, kárenyhítési kötelezettség. Ezek elmulasztása éppen úgy szerződésszegést vont maga után, mint bármilyen más szerződésszegés. Egyre nagyobb számban kezdtek honorálni a római jogból ismert akarathiányokon túl is olyan érdekeket, amelyekre tekintettel érvényteleníteni lehetett az ügyleteket. Ezek közül az egyik legjelentősebb a gazdasági lehetetlenülés szabálya (a clausula rebus sic stantibus kifogása), amely az I. világháború végén alakult ki és a 89

98 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János magyar törvényjavaslat a foglalta össze. A magánjog ugyanis jobb híján a pénzt választotta általános értékmérőül, egyben feltételezve annak értékállandóságát, stabilitását is. A háborúk azonban addig soha nem tapasztalt inflációs válságokat okoztak, a pénz mégis megtartotta korábbi funkcióját. Elsősorban ezt az anomáliát igyekezett kiküszöbölni a gazdasági lehetetlenülés intézménye. Eszerint minden szerződést bizonyos hallgatólagos feltételek mellett kötnek, és a gazdasági helyzetet természetszerűleg nem foglalják bele a szerződésekbe. Ezért, ha az jelentős mértékben a szokásos szerződési kockázatot jócskán meghaladó olyan mélyreható változás nyomán, amelyet a felek előre nem láthattak megváltozott, és ezért a szerződés teljesítésével az egyik fél a jóhiszeműséggel és a méltányossággal ellentétben nem várt aránytalan nyereségre tett volna szert, a másik fél pedig ugyanilyen veszteséget szenvedett volna, a szerződést a bíróság ennek megfelelően módosította. Felmentették például az adóst a teljesítés alól, ha az emiatt tönkrement volna. A kistulajdonosok elnyomorodását próbálták megakadályozni az ún. gazdaadósok védelmére hozott jogszabályokkal, amelyekkel azonban a hitelbiztonságot tették ki veszélynek. A törvénykezési gyakorlat alakította ki, de az 1932:6. tc. azután szabályozta a kizsákmányoló ügylet tilalmát. Az uzsorás szerződéseken túl semmisnek minősített minden olyan szerződést, amellyel valaki másnak szorult helyzetét, könnyelműségét, értelmi gyengeségét, tapasztalatlanságát, függő helyzetét vagy a nála elfoglalt bizalmi állását kihasználva a másik fél kárára feltűnően aránytalan nyereséget kötött ki. A legteljesebb beavatkozást a privát autonómiába a bírói szerződésmódosítás eredményezte, hiszen az ügyleti tartalom módosítása sokkal mélyrehatóbb korlátozást jelent, mint az ügylet érvénytelenítése. A bíróság a méltányos jogalkalmazás és kiegészítő értelmezés érdekében megváltoztathatta a szerződések egyes pontjait (például mérsékelhette a kötbért, enyhíthetett az egyik fél túlzott lekötelezettségén). Kibővültek azok az esetek is, amikor az egyik fél köteles volt megkötni a szerződést. Ilyen kötelezettség terhelte a monopolhelyzetben lévő postát, vasutat, a közüzemek szolgáltatásait (víz-, villany-, gázműveket). Emellett ezek a szerződések általában kötött tartalommal jöttek létre, s ezeket az általános szerződési feltételeket rendszerint a hatóságok állapították meg. A tiltott cselekmény Tiltott cselekménynek számított más személy jogvédte érdekének (vagyonának, személyének) jogellenes és vétkes megsértése, amelyet a magánjog kártérítési kötelezettséggel szankcionált. A római jog nem ismerte a tiltott cselekménynek ilyen általánosan körülírt tényállását, csak néhány esetet emelt ki ezek közül. Az 1848 előtti magyar magánjog megkísérelte a meghatározást: aki akárminő tettével kárt okoz, ezt pótolni tartozik (Frank Ignác). A19. század második felében kidolgozták a károkozó magatartások típusait is. A magánjogi deliktum fogalmát (a jogellenes és vétkes magatartást), az objektív (vétlen) felelősség eseteit (a károkozó magatartás jogellenes, de nem volt vétkes); jogos védelem és végszükség kategóriáját (nem jogellenes, de vétkes cselekményt). A kártérítés A kártérítés intézményének rendeltetése a társadalmi együttműködés zavartalanságának védelme. A károkozás általános tilalmának kimondása mellett az a célja, hogy mindenkinek megtérüljön a kára, kivéve azt, aki szándékosan önmagának okoz kárt (a gondatlanság ellen biztosítás révén lehet védekezni). A kártérítés büntetőjogi eredetű. A Lex Aquilia a károkozót még büntette. A középkorban pedig a büntetést meg lehetett váltani. A polgári jogi és büntetőjogi felelősség több évszázados lassú fejlődés során vált el véglegesen egymástól. Vétkesség A természetjogászok a tulajdonra és az akaratszabadságra építve dolgozták ki elsőként a polgári jogi deliktum fogalmát és tették meg a vétkességet az egységes felelősségi alapnak. A vétkesség kötelez a kár megtérítésére mondta Grotius. A vétkességből a természetjog szerint kötelem keletkezik, amennyiben valakinek kárt okoztak, azt természetszerűleg kártalanítani kell. Ugyancsak a tulajdon sérthetetlenségéhez kapcsolódott az okozott kárhoz igazodó teljes kártérítés megtérítésének kötelezettsége is. Az osztrák polgári törvénykönyv felelősségi generálklauzulája a francia megoldáshoz hasonlóan minden vétkes károkozót a kár megtérítésére kötelezett. A kártérítésnek az eredeti állapot helyreállítására, illetve ennek lehetetlensége esetén a kár teljes megtérítésére kellett irányulnia. A kártérítés mértéke azonban a vétkesség fokához igazodott. Teljes kártérítést csak szándékosság és súlyos gondatlanság esetén kellett nyújtani, nem kis nehézséget okozva ezzel a jogalkalmazásnak. 90

99 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János Magyarországon a bírói gyakorlat az osztrák polgári törvénykönyv e szakaszait hallgatólagosan recipiálta, bár konkrét paragrafusokra nem hivatkoztak. Csak a szándékosság és a súlyos gondatlanság esetében ítélték meg a teljes reparációt, míg az enyhe gondatlanság esete csupán a tényleges (közvetlen) kár megtérítésének kötelezettségét vonta maga után. A 20. század elejétől lett követelhető az enyhe gondatlanság (culpa levis) esetén az elmaradt haszon, vagyis a teljes kártérítés. A vétkességre épülő felelősség általában megfelelt a 19. századi viszonyoknak, amikor elsősorban kis- és középüzemek, egyéni vállalkozók vettek részt a forgalomban. A vállalkozás biztonságát segítette, hogy csak saját hibájukból előálló károkat róhatták fel nekik. Objektív felelősség A 19. század vége felé a technika fejlődése (iparosodás, nagyvárosok kialakulása) újfajta veszélyeket hozott létre (vasút-, gőzhajó-, autóforgalom). Közös jellemzőjük, hogy a legcsekélyebb figyelmetlenség is igen súlyos károkat okozhatott. A vétkességi kategóriák alkalmazhatatlanná váltak ebben a körben. Ezek a veszélyforrások nemcsak minőségileg voltak újak, hanem állandóan növekvő mértékben, matematikai valószínűséggel meghatározható rendszerességgel következtek be a mindennapi életben (a közlekedési balesetek). A nagyüzemek esetében a technika bonyolultsága miatt a bizonyítási teher is megoldhatatlan problémát okozott a károsultaknak. A nagyvállalaton belül nehéz volt egyéni felelősöket keresni. A nagyüzem hibája egyre kevésbé volt erkölcsi elítélést kiváltó magatartásnak tekinthető. A vasút volt az első általánosan elterjedt és mindenki számára szembetűnően sok balesetet és kárt okozó veszélyes üzem. Már az 1874:18. tc. a német vonattörvényhez hasonlóan a vasút objektív felelősségét írta elő, kivételt teremtve a vétkességi felelősség főszabálya alól. Az 1. szerint a vasút csak akkor mentesült a felelősség alól, ha bebizonyította, hogy a kárt elháríthatatlan esemény (vis maior), esetleg egy harmadik személy cselekménye vagy a sérült önhibája okozta. A bírói gyakorlat a vasút tárgyi felelősségét, különösen a századfordulótól kezdve kiterjesztette minden más hasonló ún. veszélyes üzemre. Így a villamosra, autóra, repülőre és egyes gyárakra, üzemekre. Indokolásukban arra hivatkoztak, hogy aki veszélyes üzemet tart fenn, annak vállalnia is kell annak következményeit. A vállalkozó egyébként is a kockázati költségeket előre kalkulálni tudja, és beleszámíthatja az árakba, illetve biztosítást köthet. A polgári törvénykönyv első és második tervezete a bírói gyakorlatra támaszkodva még a mintának tekintett német polgári törvénykönyvet is túllépte ebben a kérdésben. Az objektív felelősséget külön fejezetbe sorolta. Általános elvet állított fel: Aki másnak valamely jogvédte érdekeit, jogellenesen, de vétlenül sérti meg. A bíróságokra bízták annak eldöntését, hogy mi számít veszélyes üzemnek. Az 1928-as magyar magánjogi törvényjavaslat a Felelősség vétlenül okozott kárért című fejezetében pedig részletes szabályozását adta a veszélyes üzemek vétlen felelősségének, és kiterjesztette a dologi károkra is. Ezzel a kártérítési jog vonatkozásában a magyar jogtudomány az európai élvonalba került. A kárt a mobil vagyonhoz telepítették, és ösztönözték a vállalkozókat a biztosítás megkötésére. Marton Géza már a prevenció gondolatával foglalkozott. Véleménye szerint nemcsak a kárt kell elrendezni az érdekeltek között (kártelepítés), hanem ennél sokkal fontosabb a társadalom védelme a bekövetkező károkkal szemben. Az előbbi csak a kárnak az egyik vagyonból a másikba való áttolását eredményezi, az utóbbi a nemzeti vagyon pusztulásának meggátlását. A szankció útján való nevelés eredménye, a sikeres prevenció a társadalmat védi. Jogalap nélküli gazdagodás A modern gazdaságban a különböző jogcímeken nyugvó, jogalap nélküli gazdagodást eredményező eseteket még példálózva sem lehet felsorolni. Ezért nem emeltek ki egyes eseteket, hanem általános, helyettesítő (szubszidiárius) jellegű tényállásként a jogalap nélküli gazdagodás csak akkor volt alkalmazható, ha a követelésnek más jogalapja nem akadt. A modern magánjog emelte jogtétellé azt az elvet, hogy senki másnak a kárán nem gazdagodhat. (A római jogban nem szerepelt ilyen alapon beadható kereseti jog.) A magyar bírói gyakorlat az osztrák polgári törvénykönyv és a pandektajogi irodalom alapján dolgozta ki. Az 1928-as magyar magánjogi törvényjavaslat adta meg az önálló elvi alapon álló szabályozását. A kötelmi jog különös része A kötelmi jog különös része a leggyakoribb kötelemkeletkeztető tényállásokat tartalmazta. Ezek a szabályok nem alkothattak zárt kört, nem lehetett őket taxatíve felsorolni, hiszen a gazdasági fejlődés és az emberi találékonyság a szerződési szabadság révén újabb és újabb típusokat alkotott. A különös rész tehát csak a történelmi fejlődés tipikus eseteit foglalta magában, melyek általában a gazdaság szereplőinek megfeleltek. A diszpozitív szabályozás révén azonban csak ajánló jelleggel, hiszen a felek megegyezés esetén eltérhettek ezektől. 91

100 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János A technika fejlődése egyrészt a tömegtermeléshez, a forgalom növekedéséhez, ezáltal a szerződési feltételek szabványosításához, tartós szerződési kapcsolatok kialakításához, másrészt ezzel ellentétesen műszakilag és jogilag rendkívül bonyolult és különleges szakértelmet igénylő egyedi szerződések kialakításához vezetett. Mindkét megoldás sokszor lehetetlenné tette a diszpozitív szerződési jog alkalmazását. Adásvétel Az adásvétel korabeli meghatározása szerint olyan szerződés, amelynél fogva az eladó az eladott tárgyat a vevőre átruházni, a vevő pedig a megállapított vételárat megfizetni tartozott. Magyarországon a kodifikációs kísérletek sikertelensége miatt a vétel kettős szabályozása (kereskedelmi és magánjogi) a tárgyalt korszakban végig megmaradt. Az adásvétel a tulajdonátruházás szempontjából a legfontosabb szerződéstípus. A római jog alapján fejlődött ki, de igazi jelentőségre a magántulajdon és a tömegforgalom révén tett szert. Európa-szerte lényegében hasonló alapelvek vonatkoztak rá, azzal az eltéréssel, hogy a francia jog a tulajdonátszállást magához a szerződés megkötéséhez kapcsolta (konszenzuál szerződés) függetlenül attól, hogy a dolog átadása és a vételár kifizetése mikor történt. A magyar jogfejlődés más megoldást követett. A feudális magánjogban általános követelményként írták elő a tulajdon átadását. A polgári korszakban csak az ingóknál maradt meg a dolog átadásának szabálya, a szerződéskötés csupán kötelmi jogi jogcímet ad. Az ingatlanokra vonatkozóan az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok ideiglenesen fenntartotta az osztrák polgári törvénykönyv azon rendelkezéseit, melyek a telekkönyvi szabályokhoz kapcsolódtak. (Ez a provizórikus szabályozás, mint ahogy lenni szokott, majdnem száz évig tartott.) Eszerint az ingatlan átruházása a telekkönyvi bejegyzéssel történt. Csere A csere olyan szerződés volt, amellyel a cserélő felek mindegyike arra kötelezte magát, hogy valamely dolgot más dologért a másiknak tulajdonul átenged. Az adásvétel a cseréből alakult ki. A pénzgazdálkodás előtt adolgoknak természetben való cseréjével bonyolították le a forgalmat. Rendkívüli körülmények között, mint háború, infláció, gazdasági válság miatt később is visszatértek ehhez a kezdetleges elidegenítési ügylethez. A csere a vételtől annyiban különbözött, hogy a dologért dolgot adtak a felek vételár gyanánt. Amint a pénz megjelent, tulajdonképpen két adásvételi ügyletre bomlott szét. Ezért volt lehetséges az a jogtechnikai megoldás a német minta alapján, hogy közös szabályokat alkalmaznak mindkét szerződéstípusra. A csere a római jogban reálszerződésnek számított. A modern jogrendszerek azonban már mind a konszenzuál szerződések közé sorolták. Ajándékozás Ajándékozás, ha valaki saját vagyona rovására másnak kötelezettség nélkül ingyenes vagyoni előnyt juttatott, és a másik azt mint ingyenest elfogadta. Azért sorolták a szerződések közé, mert a cselekmény csak akkor vált befejezetté, amikor a juttatott anyagi előnyt elfogadták. Az ajándékozást az ígéret komolyságának biztosítékaként általában több-kevesebb alakisághoz kötötték. A magyar magánjog hosszú ideig semmilyen formai követelményt nem támasztott, míg az 1928-as magyar magánjogi törvényjavaslat az érvényességhez az okiratot írta elő. Az ajándékot a Hármaskönyv szerint nem lehetett visszavonni (I. 17.). A bírói gyakorlat azonban már a 19. század második felében ellentétes irányt vett. Az osztrák polgári törvénykönyv révén kialakult az a különös szabálya az ajándékozásnak, hogy az ajándékozó hitelezői az ajándékozás idején fennállt követeléseik fedezésére igénybe vehetik az ajándékot. Ezzel megakadályozták azt, hogy az adós a végrehajtás alól kivonja egyes vagyontárgyait. Kölcsön A kölcsön során a kölcsönnyújtó hitelezési célból ideiglenesen átengedte a kölcsönvevőnek pénz (vagy más helyettesíthető dolog) használatát oly módon, hogy neki a kölcsön tárgyát tulajdonba adta. Magánjogunk egyik legfontosabb szerződése volt, hiszen a hitelélet alapját képezte. A századfordulótól reálszerződésből konszenzuál szerződés lett. Ameny- nyiben a kölcsönt mint reálszerződést fogták volna fel, az esetleges megállapodás ellenére sem keletkezett volna a kölcsön folyósítására kötelezettség, mert a szerződés csak a kölcsön átadásával valósult meg. A korábbi megállapodás legfeljebb előszerződésnek számított. Ez a megoldás kizárólag a kis összegű és gazdasági jelentőséggel nem bíró szívességi kölcsönre vonatkozhatott volna, de a modern forgalmi viszonyokban a kölcsönvevőnek jogi biztosíték kellett arra nézve, hogy a kölcsön a megegyezés szerint rendelkezésére fog állni. Enélkül komoly kalkulációt, illetve beruházást nem folytathatott. A magyar magánjogban még a polgári törvénykönyv 1900-as tervezete is a reálszerződés szabályait követte, de már Szászy-Schwarz Gusztáv és Grosschmid Béni is kifejtette a kon- szenzuál szerződés szükségességét. A 92

101 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János bírói gyakorlat a századforduló után bár továbbra is reálszerződésnek tartotta a kölcsönt, de szintén úgy kezelte, mintha konszenzuál szerződés volna, míg végül az 1930-asévekre lett általánosan elismert az utóbbi felfogás, amint azt a Szladits Károly szerkesztette magánjogi tankönyv is nyomatékosan kifejtette. Bérleti szerződéssel a bérbeadó meghatározott dolog időleges használatának vagy használati jog időleges gyakorlásának átengedésére, a bérlő meghatározott pénzbeli vagy más ellenértéknek bérnek a fizetésére kötelezte magát. A bérletet nem volt könnyű elhatárolni a haszonbérlettől. A magyar jog szerint hasonlóan a német és az osztrákjoghoz a haszonbérlő nemcsak használta a dolgot, hanem annak hasznait is szedhette a bérért. A bérleti szerződés volt az egyik iskolapéldája az állami beavatkozásnak. Nem tekintették spekulációs célzatúnak, hanem elsősorban a mindennapi megélhetés és életkörülmények biztosítását elősegítő ügyletnek. (A bérletek egyik legfontosabb fajtája a lakásbérlet volt.) Az ingatlanoknak viszonylagos stabilitásuk volt. Ezért igyekeztek kompenzálni az előre nem látható gazdasági krízisekből fakadó értékeltolódásokat. Úgy ítélték meg, hogy ezek meghaladják az előre kalkulálható kockázat mértékét. Az I. világháború utáni inflációt meghatározott szorzószámmal korrigálták. Az azonban már egyértelműen túlzó beavatkozásnak számított, hogy akkor is megváltoztatták a bér mértékét, amikor a bérlő gazdasági eredményessége nem felelt meg az előzetes várakozásnak. Szabványszerződések Szabványszerződések megkötésére akkor kerül sor, ha sokszor és tömegesen jönnek létre hasonlójellegű szerződéses kapcsolatok (munkaszerződések, biztosítási, fuvarozási szerződések, valamint a közszolgáltatások). Létrejöttüket nem előzik meg kölcsönös tárgyalások és az alku folyamata. Az árakat előre kalkulálják. A vevő ezt nem vitathatja: vagy vásárol, vagy más eladót keres. A szerződési szabadság ezzel egyoldalú privilégiuma lett a nagyvállalatoknak. A velük szerződő fél sokszor nem is ismeri részletesen a jogviszonyból eredő jogait és kötelezettségeit, annak tanulmányozására sem ideje, sem szakértelme nincs. (Egyes becslések szerint a legfejlettebb országokban már a szerződések több mint 90%-a nem a hagyományos alkufolyamattal jött létre.) Ezért az állam megpróbálta ellenőrizni ezeket a szerződéseket, különösen a 1920-as, 1930-as években, és védeni a gyengébb felet a monopóliumok egyoldalú, méltánytalan kikötései ellen. Vegyes szerződések A szerződések történetében a legvitatottabb intézmények különösen a német polgári törvénykönyv hatályba lépése óta a vegyes szerződések voltak. A legáltalánosabb és legelfogadottabb felfogás szerint a vegyes szerződések több szerződéstípus jellegzetes szabályait kapcsolják össze a hagyományos formáktól eltérő módon ÖRÖKLÉSIJOG Az öröklés fő elvei Az öröklési jog feladata, hogy az örökhagyó halálával a vagyon ne váljék gazdátlanná, s rendeltetésszerű felhasználása továbbra is biztosítva legyen. Ez két fő elv alapján történik. Egyrészt az egyén szabadon rendelkezhessen vagyona halála utáni sorsáról is, másrészt ha az állam olyan fontosnak tartja a házasságot és a gyermek-szülő viszonyt, nem bízza a rendelkezést teljesen az egyén kénye-kedvére, határt szab önkényének. Az öröklési jog fogalma Az öröklési jog tehát azon jogszabályok összessége, amelyek a meghalt ember vagyonának (hagyatékának) a sorsát rendezik. Az öröklési jog történelmi fejlődését mindig a tulajdonviszonyok határozták meg. Az öröklési jognak viszont nagy hatása van a tulajdon megoszlására, különösen a földbirtokviszonyokra. Angliában minden földet az elsőszülött örökölt, Franciaországban és Magyarországon a földet egyenlően osztották fel az örökösök között. Németország egyes területein az ún. törzsöröklés rendszere érvényesült. Amilyen mértékben rendelkezhet valaki tulajdonjogi jogosítványokkal az élők között, rendszerint ugyanolyan mértékben illeti meg a halál esetére szóló rendelkezés is. Így az európai jogfejlődés a középkortól a 19. századig arra irányult, hogy a vagyon a családi uralomtól mindinkább függetlenné váljon, és az egyén szabad rendelkezési jogot kapjon. A középkorban a törvényes öröklés volt a meghatározó, a végrendelkezés csak kivételes esetekben volt lehetséges, ám az újkorra ez az elv megfordult. A szabad végrendelkezés vált alapszabállyá, és a törvényes öröklésre csak végrendelet hiányában került sor. Az öröklés jogalapja 93

102 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János Az öröklés jogalapja szerint háromféle öröklést különböztetett meg a magyar magánjog. Az ún. törvényes öröklés közvetlenül a törvény rendelkezésén alapult és végintézkedés hiányában volt helye (a rokonok, a házastárs és az állam öröklése); a végintézkedésen alapuló öröklés esetében végrendelettel vagy öröklési szerződéssel, a törvényes öröklés félretételével az örökhagyó vagyonáról mások javára rendelkezett. A végintézkedés ellenére való öröklést (szükségöröklés, köteles rész) biztosította a törvény: az elhunyt vagyonából akkor is juttatott a leszármazóknak vagy a szülőknek, ha az örökhagyó másként intézkedett. A végrendelkezés szabadsága, Törvényes öröklés Magyarországon az évi törvényhozás megszüntette az adományrendszert, ősiséget és úrbériséget, s ezzel a feudális öröklési jog legfontosabb szabályait hatályon kívül helyezte. Megszűnt az adományi és a szerzett birtok közötti, továbbá a férfi- és a leányági öröklés közötti különbség. Az november 29-én kelt nyílt parancs, illetve az osztrák polgári törvénykönyv hatályba lépéséig egy ideiglenes időszak következett. Ebben a periódusban az 1848-as törvényeket figyelmen kívül hagyva a bíróságok a régi jogszabályok alapján ítélkeztek. A fiágat illető javakban kizárólag a férj örökösödési jogát állapították meg, a nők csak a leánynegyedet (illetve a hajadoni jogot) kapták. Az ősiségi nyílt parancs, illetve az osztrák polgári törvénykönyv a természetjogi felfogást követve a tulajdon szabadságából kiindulva a végrendelkezés szabadságát deklarálta. A porosz Landrecht megoldásához hasonlóan az öröklést az elidegenítés egyik módjának tekintették, mondván, a vagyonáról mindenki a halálaután is szabadon rendelkezhet. A törvényes öröklés csakvégrende- let hiányában volt lehetséges, ilyenkor ugyanis ezt tekintették az örökhagyó vélelmezett akaratának. A családfenntartás érdekét a köteles résszel igyekeztek biztosítani. Az olyan végintézkedést, amely nincs tekintettel a családra, a végrendeleti szabadsággal való visszaélésnek tekintették, mert a végrendelkezőnek erkölcsi és jogi kötelessége, hogy családjáról nemcsak életében, hanem halálában is megfelelően gondoskodjék. A köteles részt az Országbírói Értekezlet is fenntartotta, így a bírói gyakorlat révén honosodott meg jogunkban ez az egyébként római jogi eredetű intézmény. Az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok I ai azt rendelték, hogy az örökhagyó minden vagyonával szabadon végrendelkezhessen, de rendelkezése ne érintse a leszármazó törvényes örökösök, ezek hiányában pedig az életben lévő szülők törvényes osztályrészét. A törvényes osztályrész a felét tette ki annak, amit az illetők az örökhagyó után végrendelet hiányában örököltek volna. A bírói gyakorlat szerint a köteles részt pénzben kellett kiadni, és csak kivételesen engedték meg annak természetben való kielégítését. A végrendelkezők többsége ugyanis a középbirtokosok köréből került ki, akik földbirtokaik elaprózódását igyekeztek meggátolni. Köteles rész, Ági öröklés A magyar magánjog hatályának 1861-ben történt helyreállításakor az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok ai az ősiség megszűntéhez igazodva, de a régi magyar jog alapgondolatainak fenntartásával új törvényes öröklési rendet dolgoztak ki. Eszerint leszármazók hiányában megmaradt a különbség a vagyon eredete szerint. Az ősi vagyon helyébe lépő öröklött vagy ági vagyont az illető ágbeli rokonok örökölték, a szerzeményt viszont a házastárs. Az ági öröklés tehát a törvényes öröklés egyik neme lett, amely szerint a gyermektelen örökhagyó utáni vagyon, amely reá életében valamely elődjétől hárult, ugyanezen elődre vagy leszárma- zóira szállt vissza (Ideiglenes Törvénykezési Szabályok ). Atúlélő házastárs viszont haszonélvezetet nyert. Az ági öröklés intézményének jogpolitikai indítéka az volt, hogy a földbirtokok a régi családok kezében maradjanak. Éppen ezért mindmáig vitatják jogosságát. Már az évi jogászgyűlés javasolta az eltörlését, mondván, hogy az az ősiség maradványa és szemben áll a haladással, a jogegyenlőséggel. Teleszky István évi öröklési jogi tervezetében csak az osztályos testvérek körében tartotta volna fenn az ági öröklést. Ezzel szemben lépett fel Grosschmid Béni tanulmányaival és ellentervezetével (1885), aminek hatására Szászy-Schwarz Gusztáv, az igazságügyi bizottság határozata ellenére, a polgári törvénykönyv 1900-as tervezetében két parentélára korlátozva mégiscsak fenntartotta az intézményt. Az 1928-as magyar magánjogi törvényjavaslat visszatért az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok megoldásához, és az ági öröklést korlátozás nélkül szabályozta ( , ) A MAGYAR KERESKEDELMI JOG TÖRTÉNETE 5.1. A KERESKEDELMI JOG 94

103 A kereskedelmi jog alakulása II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János A kereskedelmi jognak az általános magánjogfogalomtól való elkülönülése nem egy kizárólagos elv mentén, hanem történeti fejlődés útján történt. A kereskedelmi jog először mint külön jog (ius singulare) a középkorban alakult ki. A feudális társadalomban egyébként is minden rendnek külön jogai, privilégiumai voltak. Így történt ez a kereskedők vonatkozásában is, különösen azért, mert ők még jobban elkülönültek a tradicionális foglalkozásoktól. A kereskedők nem a zárt közösségeken belül, hanem azok között kereskedtek, tehát külön jogvédelemre szorultak. Kialakították sajátos szokásjogukat, szervezeteiket. Testületi alapszabályaikat később a városi hatóságok megerősítették, és a kereskedelmi bíróságok is eszerint jártak el. A kereskedőknek védekezniük kellett az egyházi magánjog kereskedelemellenes intézményeivel szemben is. Kereskedelem nélkül azonban a feudalizmus sem lehetett meg. Nem véletlen tehát, hogy az egyház még a kamatvételi tilalmat sem tudta a gyakorlatban érvényesíteni. Kereskedők joga Kezdetben a kereskedelmi jog a kereskedők joga (ius mercatorum) volt, vagyis az a jog, amely a kereskedők egymás közötti viszonyait szabályozta. Elsősorban nem is az ügyek természete, hanem a jogalanyok szerint különült el. Mégis megteremtette a modern kereskedelmi jog majdnem valamennyi fontos intézményét. Olyan szokásjog volt ez, amelyet az évszázadok során jogkönyvekben rögzítettek, statútumokba foglaltak, és megfelelő alapokat nyújtottak a 19. század nagy kereskedelmi törvényeinek. A kereskedelem joga A modern kereskedelmi jog és a rendi jogok ius commercialéja között általános elvi és határvonalbeli különbség húzódott, amelyre már az elnevezés is rámutat: kereskedők joga, illetve a kereskedelem joga. A kereskedelmi jog tehát már nem egy foglalkozás jogát jelentette, sőt nem is foglalta magában a kereskedelemre vonatkozó összes jogszabályt, hanem annak csak egy részét. Másrészről ide sorolták a gyáriparra, fuvarozásra, bankügyletekre, tőzsdére, értékpapírokra stb. vonatkozó szabályokat, amelyek tervszerű, rendszeres és intenzív gazdálkodást folytattak és tömegforgalmat bonyolítottak le, szilárd alapját teremtve meg ezzel az intenzív gazdálkodásnak. Ezért szerencsésebb lett volna a vállalkozók joga elnevezés. Így lett a kereskedelmi jog a magánjog szakjoga. Nem mindegyik országban található az általános magánjogtól elkülönült kereskedelmi jog. A kereskedelmi jognak a magánjogtól való különválasztását elsősorban az indokolta, hogy a tömegforgalom sajátos igényeit egyes esetekben az általános magánjog keretein belül nem lehetett megnyugtató módon kielégíteni. A vállalkozóknak olyan szabályozásra volt szükségük, amely a gyors üzletkötést előmozdította, de emellett kellő biztonságot is nyújtott, kidomborította a nyerészkedési jelleget, lehetőséget adott a nemzetközi egységesítésre is. A kereskedelmi jog a gazdasági fejlődés dinamikájából adódóan sokkal gyorsabban fejlődött, mint az általános magánjog. Állandóan módosult és bővült az anyaga. Magyarországon az 1875:37. tc.-et, a kereskedelmi törvényt 1945-ig több mint 100 törvénnyel egészítették ki és korszerűsítették (például a váltó, a csekk, a védjegy, a légi fuvarozás, az üzleti záróra, a szövetkezetek újabb formái, a kereskedelmi üzlet átruházása, az értékpapírok, a biztosítás, az ipari kiállítások, az árumintavásárok, a tisztességtelen verseny, az árurészletügylet, kartellek szabályai). Talán még ezeknél is fontosabb jogi formái voltak a kereskedelmi jognak a kereskedelmi szokások és szokványok, illetve a bírói gyakorlat. A kereskedelmi jog fogalma A kereskedelmi jog a vállalkozók szükségleteihez igazodó magánjog, de nemcsak magánjogi jellegű szabályokat tartalmaz, hanem az illető tárgyra vonatkozó közigazgatási, eljárási és büntetőjogi rendelkezéseket is. Elsősorban a javak tömeges forgalmával kapcsolatos kérdéseket szabályozza. Itt érintkezik leginkább a magánjoggal (főleg a kötelmi joggal) úgy, hogy a magánjog szabályait a saját céljainak megfelelően átalakítja, másrészt az eltérő, sajátos és új életviszonyokra külön szabályokat is alkot. A vállalkozóknak nemcsak a közvetlen, hanem a közvetett tevékenysége is sajátos szabályozást igényelt, így a kereskedelmi meghatalmazott (cégvezető, kereskedelmi utazó, segéd, ügynök, bizományos stb.), a fuvarozó és a szállítmányozó munkája. Emellett azokat a jogviszonyokat szintén a kereskedelmi jog körébe vonták, amelyek valamilyen okból célszerűnek látszottak, hogy az általános magánjogtól eltérő rendelkezések alá kerüljenek. Így lett a biztosítási és a kiadói ügylet kereskedelmi ügylet, és ezért tartozott a kereskedelmi jog hatálya alá a részvénytársaság és a szövetkezet akkor is, ha például sporttal, művelődéssel vagy más, nem elsősorban üzlettel összefüggő tevékenységet folytattak. Mégis szervezetüknél fogva tömeges üzletkötésekkel és a nagytőke szervezésével 95

104 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János foglalkoztak, emiatt számos olyan kérdés merült fel a működésükkor, amelyeket csak a kereskedelmi jog tudott megfelelően szabályozni. A kereskedelmi jog nemzetközi jellege A gazdaság és a kereskedelem univerzális jellegűvé vált, igyekezett túllépni a politikai határokon, és egyre inkább nemzetközivé alakult, amely természetesen egységes szabályozást igényelt. Ezért a világkereskedelembe bekapcsolódó országok az általánosan elfogadott jogszabályokat igyekeztek beépíteni saját jogrendszerükbe, amely általában a két élenjáró kereskedelmi törvénykönyv, a francia és a német kereskedelmi törvény mintájának a követését jelentette. A tömegforgalom A kereskedelemben a jogi hatást kiváltó cselekmények folytonosan és rövid időközökben követték egymást. Az így létrejövő tömegforgalom akadálytalan lebonyolítása érdekében a szerződést szabadon kellett értelmezni. Amikor másodpercek alatt akár több száz ügyletet is kötnek, nem lehet minden esetben bonyolult alaki szabályokat betartani. Sem idő, sem apparátus nem volt arra, hogy például a szerződéseket írásba foglalják vagy az aláírást tanúsítsák. A gyorsan és formakényszer nélkül megkötött ügyletek csak szigorú feltételek és az adott szó szentségében való bizalom, a korrekt üzleti magatartás mellett voltak lehetségesek. Védeni kellett tehát ajóhiszemű forgalmat a gyors üzletkötés mellett is. Biztosítani, hogy a kereskedő a megkötött ügylet véglegességében megbízhasson, ne lehessen azt mindenféle kifogásokkal semmissé tenni, hosszadalmas eljárással az időt húzni. Ezért a kereskedelmi jog egyfelől nagy szabadságot biztosított a szerződés megkötésének módjára nézve, de az általános magánjog által előírtaknál sokkal szigorúbb következményekkel számolhatott az, aki a vállalt kötelezettségének nem tudott vagy nem akart eleget tenni (például a kereskedelmi ügyletből eredő tartozásért az adóstársak mindig egyetemlegesen és feltétel nélkül felelnek, holott ez az általános magánjog szerint a legritkább esetben fordult elő). A magánjogtól eltérő szabályozás azért is szükséges volt, mert a sokszor ellentétes érdekű felek között tömegesen kötött kereskedelmi ügyletekből kifolyólag sokkal többször alakult ki jogvita, mint az élet más területén. A jóhiszemű forgalom védelme Ajóhiszemű visszteherszerzést a kereskedelmi jog ismerte el először, és csak innen vette át később a magánjog. A tapasztalatlan, a kereskedelmi jogban járatlan fél védelmében a kereskedelmi jog a kereskedőnek fokozott gondosságot írt elő. Az ún. rendes kereskedőgondossága arra kötelezte a kereskedőt, hogy a kereskedelmi jog előírásait szigorúan betartsa, és a vele ügyletet kötő nem kereskedőket ezekre figyelmeztesse, például hogy az általános magánjog által esetleg megengedett kifogásokat a kereskedelmi bíróság nem fogja figyelembe venni. A kereskedelmi szigor A kereskedelmi szigor szükségességét már az előző sorokban ismertettük. Szigort mutató szabályozás volt, hogy az adós intés nélkül is késedelembe esett; a kereskedő ajánlatot hallgatással vissza nem utasíthatott; kikötés nélkül is megfelelő kamatot kellett fizetni; a teljesítés akkor is követelhető volt, ha a szerződéskötés és a teljesítés között eltelt idő alatt az árak változása az eladó gazdasági létét fenyegette. Más jogágaktól kölcsönzött megoldásokat is alkalmazott a kereskedelmi jog. Ilyen volt a kereskedelmi tevékenység hatósági ellenőrzése, depéldául a törvény egyes rendelkezéseinek megsértése esetére büntetőjogi szankciókat is alkalmaztak. Az évi kereskedelmi törvények A reformkorban Széchenyi István a liberális ellenzék egyik fő követelésévé tette a kereskedelmi és váltótörvényt, aminek meg is lett az eredménye. Így született meg az 1840:16. tc. a kereskedőkről, az 1840:17. tc. a gyárak jogviszonyáról, az 1840:18. tc. a közkeresetre összeálló társaságokról, az 1840:19. tc. a kereskedői testületről és alkuszokról stb. Az évi törvényhozás tehát azt a megoldást választotta, hogy egységes kódex helyett szétbontotta az egész anyagot és külön-külön törvényekbe foglalta azokat. Ennek ellenére e jogszabályok nagy része európai színvonalúnak mondható. Ezek a törvények szemben a váltó- és csődtörvényekkel a neoabszolutizmus idején is érvényben maradtak. 96

105 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János Bármilyen jelentős alkotások is voltak az évi kereskedelmi törvények, a gazdasági fejlődés, a szabályozatlan intézmények sokasága és a jogegység igénye 1867 után fontos követelménnyé tette a kereskedelmi jognak a megváltozott körülményeknek megfelelő szabályozását. A magyarországi kereskedők és vállalkozók kérésére ezért a kereskedelmi miniszter 1872-ben megbízta Apáthy Istvánt, hogy a német kereskedelmi kódex alapján készítse el az új magyar kereskedelmi törvényt. (Az Apáthy által elkészített törvényjavaslatot széles társadalmi és szakmai vitára bocsátották; ennek hatására került be a kereskedelmi törvénybe a szövetkezeteket szabályozó rész.) Az országgyűlésnek már nem volt szüksége hosszas tárgyalásokra. Csupán néhány ülésen foglalkoztak ajavaslattal, és főleg stiláris javítások után május 16-án törvénybe iktatták, majd január 1-jén hatályba lépett. Egyes rendelkezései (például a közraktárakról szóló) több mint száz évig hatályos törvények maradtak. Az 1875:37. tc. A magyar kereskedelmi törvény (Kt.) a német kereskedelmi törvény alapján készült, sokszor egyszerűen csak lefordították az egyes részeket magyarra. Ez természetesen nem az önálló ötletek hiánya, hanem inkább a kereskedelmi jog nemzetközisége miatt történt. A magyar viszonyoknak minden szempontból a német kereskedelmi törvény felelt meg a leginkább. A napóleoni kodifikáció óta több mint egy fél évszázad eltelt már, míg a német törvényt csak néhány évvel azelőtt fogadták el (1862), és akkoriban a legtökéletesebb kódexnek tartották. Németországnak sem volt még ekkor egységes polgári törvénykönyve. Ezért a kereskedelmi törvénybe számos olyan rendelkezést is fel kellett venni, amelyeknek semmiféle specifikus kereskedelmi jellegük nem volt, hanem magánjogi természetűek voltak. Még kedvezőbbé tette a német kereskedelmi törvényt az a tény, hogy Ausztria mivel ekkor még tagja volt a német szövetségnek (Deutscher Bund) elég hamar, már július 1-jén egészében átvette a német törvénykönyvet. A fejlettebb viszonyok között létrejött német kereskedelmi törvény átvételét a modernizációra való sajátos törekvés is indokolta után a magyar igazságügyi politika a legfejlettebb országokhoz való felzárkózásérdekében a gazdaság fejlesztését a modern nyugati jogintézmények átvételével is igyekezett elősegíteni. Ezekkel a jogszabályokkal nemcsak a gazdaság fejlődése útjában lévő akadályokat akarták eltüntetni, hanem olyan jogszabályokat is igyekeztek recipiálni, amelyekjelentősen ösztönzik a gazdasági növekedést. A magyar kereskedelmi kodifikáció készítése során figyelembe vették hazánk eltérő viszonyait. Többek között azt is, hogy a német (1862) és a magyar (1875) törvény elkészülte közötti időben Magyarországon lezajlott egy alapítási láz és mindjárt utána egy gazdasági válság (1873). Ezért a magyar kereskedelmi törvény okulva a fejleményekből a részvénytársaságokra nézve sokkal részletesebb és fejlettebb lett, mint az eredeti német szabályozás. A Kt. és a német minta Nem vette át a magyar törvény a betéti részvénytársaságot és a csendes társaságot. Nem szabályozta a tengerjogot. Magyarországon a tengerjogra nézve amely Ausztriával közös egyetértéssel intézendő (1878:20. tc., 1887:24. tc.) az évi Editto politico di navigazione mercantile austriaca és a francia kereskedelmi törvénykönyv második könyve maradt hatályban. Az alkuszok jogállására vonatkozó rendelkezések pedig eltérő tartalommal készültek. Szemben a német kereskedelmi törvénynyel a magyar tartalmazta a szövetkezeti, a közraktári, a biztosítási és a kiadói ügyletekre vonatkozó szabályozást. Ezeket a jogszabályokat kivéve a közraktári ügyleteket, melyekről Németországban ekkor még nem született törvény szintén német törvények és tervezetek alapján készítették. A jog sikeres modernizációja is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Magyarország a 19. század Európájának visszamaradt gazdaságai közül a sikeresebbek közé küzdötte fel magát. Amíg az ipar 1850 körül mindössze 8%- kal járult hozzá a nemzeti termeléshez, addig 1913-ban a részesedése közeljárt a 25%-hoz (a bányászat nélkül) után Magyarország ipara gyorsabban fejlődött, mint Ausztriáé. A nagyarányú fejlődést azonban megtörte az I. világháború, a trianoni területveszteség és az as gazdasági világválság. Közben a gazdaság szerkezete egyre gyorsabb tempóban változott. Nagyobb mérvű változást eredményezett a gazdaságban, a vállalkozásban, a kereskedelemben a 19. és 20. század, mint a korábbi kétezer év fejlődése. A kontinens országai ezért egymás után módosították kereskedelmi törvényeiket. Magyarországon azonban ezt össze akarták kötni a magánjogi törvénykönyv megalkotásával. Mivel az nem sikerült, csak a bírói gyakorlat, a 97

106 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János kereskedelmi szokások, illetve egyes kereskedelmi jogi vonatkozású törvények révén fejlődött a magyar kereskedelmi jog. A kereskedelmi ügyletek A kereskedelmi ügyletek meghatározása segít annak eldöntésében, hogy mely ügyletek tartoznak a kereskedelmi jog és melyek az általános magánjog hatálya alá. Ennek háromféle megközelítése alakult ki Európában. Az alanyi ügyletek alapján történő különböztetés a régi rendi megközelítést követi, amikor is a kereskedelmi jog a kereskedő joga volt. Egy jogügyletet a felekjogállása tett kereskedelmivé és nem annak tartalma. A kereskedelmi státus pedig a céh- vagy kereskedelmi testületi tagságtól, sokszor tehát formai kellékektől függött. A tárgyi ügyletek alapján differenciált a francia jog. Az elv a francia forradalom, a polgári átalakulás révén alakult ki. Ennek alapján bizonyos ügyletek függetlenül attól, hogy kik kötötték őket (kereskedők vagy nem kereskedők) -, ha a kereskedelmi jogszabályok szabályozzák, kereskedelmi ügyletnek minősültek. Vagyis az ügylet kereskedelmi jellegét annak tárgya határozta meg, és nem a részt vevő felek minősége. Erre az álláspontra helyezkedett a francia Code de Commerce (1. ). Az ún. vegyes rendszer az előző kettőnek az ötvözete. Ezen az állásponton állt a német kereskedelmi törvény, valamint az azt követő osztrák és magyar szabályozás. A kereskedő fogalma A magyar kereskedelmi törvény (1875:37. tc.) a kereskedői minőséghez különös jogkövetkezményeket fűzött, ezért a magyar kereskedelmi jognak meg kellett határoznia a kereskedő fogalmát. A vegyes rendszerből következően, ha egyes ügyleteket kereskedő kötött, akkor azok a kereskedelmi jog hatálya alá kerültek. Nem mindegyik ügylet válhatott ily módon kereskedelmivé, csak amelyeket a kereskedelmi törvény a felsorolt (nem részletesen, hanem csak az általános kritériumokat meghatározva). Amennyiben iparszeruleg folytattatnak, kereskedelmi ügyletnek a következők tekintendők: 1. ingó dolgok felvagy átdolgozásának elvállalása mások részére, feltéve, hogy az átvállaló üzlete a kisipar körét meghaladja; 2. a bank- és pénzváltói ügyletek; 3. a bizományi, szállítmányozási és fuvarozási ügyletek, nemkülönben a személyfuvarozásra rendelt intézetek ügyletei; 4. a közraktárak ügyletei; 5. a kiadói ügyletek, továbbá a könyvés műkereskedés egyéb ügyletei, nemkülönben a nyomdai ügyletek, amennyiben ez utóbbiak a kisipar körét meghaladják; 6. azon termelők ügyletei, akik saját terményeiket át- vagy feldolgozzák és a bányaipar ügyletei, amennyiben ez iparágak a kisipar körét meghaladják; 7. a kereskedelmi ügyletek közvetítése. A tárgyi kereskedelmi alapügylet A tárgyi kereskedelmi ügyletek olyan ügyletek, amelyekkel való iparszerű és saját név alatt folytatott foglalkozás kereskedőnek minősít. Szintén a kereskedelmi jogot kell alkalmazni arra a nem kereskedőre is, aki ezeket az ügyleteket köti. Ez független attól, hogy az illető tagja-e a kereskedelmi testületnek, szerepel-e a cégjegyzékben, vagy akár a kereskedői tevékenységtől eltiltották. A magyar kereskedelmi törvény tehát azért nem volt a kereskedők kizárólagos, különös joga, mivel annak mindenkit alávetettek, aki olyan ügyletet kötött, amelyet a törvény a tárgyi alapügyletek között felsorolt. (A kereskedelmi jogban csak csekély számmal találhatók olyan jogszabályok, amelyek kizárólag a kereskedőkre vonatkoztak.) A kereskedelmi törvény a nem határozta meg a tárgyi kereskedelmi alapügyletek fogalmát, hanem csak taxatíve felsorolta őket. Eszerint: Kereskedelmi ügyleteknek tekintendők: 1. áruk, s általában ingó dolgok átvétele vagy egyébkénti megszerzése azon szándékkal, hogy azok természetben át- vagy feldolgozva ismét továbbadassanak; 2. az előbbeni pontban érintett oly tárgyak szállításának elvállalása, melyeket a szállító fél evégből szerez meg; 3. állampapírok, részvények vagy más, a kereskedelmi forgalom tárgyát képező értékpapírok vétele vagy egyébkénti megszerzése; abban az esetben is, ha a megszerzés nem továbbadási szándékkal történt; 4. biztosítások elvállalása; 5. utasok vagy javak tengeren teendő fuvarozásának elvállalása és hajókölcsönök kötése A KERESKEDELMI JOG FORRÁSAI A törvény A magyar kereskedelmi jog elsődleges forrása a kereskedelmi törvény (1875:37. tc.) volt. Konkrét rendelkezésein túl azok a szabályok is, amelyekhez törvénymagyarázat vagy analógia útján juthatott el a bíróság. (Például a törvénymagyarázat építette ki a kereskedelmi törvény a alapján a részvénytársaság 98

107 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János bírói ellenőrzését, és analógia alapján terjesztette ki a bírói gyakorlat az alaptőke-emelésre, a részvénytársaság alapítására vonatkozó szabályokat.) A kereskedelmi törvénnyel egyenrangú jogforrásként voltak kezelendők azok az egyéb törvények és rendeletek is, amelyek a kereskedelmi ügyek szabályozásával foglalkoznak. Ezek lehettek olyanok, amelyek a kereskedelmi törvénybe fel nem vett anyagot szabályozták (például a váltótörvény); amelyek a kereskedelmi törvénybe felvett anyagot szabályozták ugyan, de anélkül, hogy annak rendelkezéseit módosítanák (például a szövetkezetekre vonatkozó 1898:23. tc.); s amelyek a kereskedelmi törvényt módosították (például az üzlet átruházását szabályozó 1908:57. tc.). Fontos, e körbe vágó törvények voltak a váltótörvény (1876:27. tc.), a csődtörvény (1881:17. tc.), az ipartörvény (1884:17. tc.), a szerzői jogról szóló törvény (1884:16. tc.), a tisztességtelen versenyről szóló törvény (1923:5. tc.). Szokásjog Abban az esetben, ha a kereskedelmi ügyletre a törvény nem tartalmazott megfelelő rendelkezéseket, másodlagos jogforrásként az arra vonatkozó szokást kellett alkalmazni (például ha a kereskedő valamilyen szolgáltatást teljesít, előzetes kikötés nélkül is, a helybeli szokásnak megfelelő díjazást követelhet kereskedelmi törvény 284. ). A szokásjog a kereskedelmi törvénnyel szemben csak szubszidiárius jogforrás volt, vagyis nem törvényrontó, hanem csak törvénypótló erejű. Még a kereskedelmi törvény diszpozitív (szerződéspótló) jellegű rendelkezésével szemben is az, hát még a kogens (feltétlenül alkalmazandó) rendelkezésekkel szemben. A kereskedelmi szokásjognak derogáló hatása csak az általános magánjoggal szemben volt, miután a kereskedelmi törvény 1. -a szerint ennek szabályai a kereskedelmi ügyletekre csupán a vonatkozó kereskedelmi szokás hiányában voltak alkalmazhatók. A szokásjog mint törvénypótló jogforrás automatikusan érvényesült, akár akarták a felek, akár nem, sőt akkor is, ha nem volt róla tudomásuk. A szokásjogot mivel a törvény hiányait pótolta ugyanúgy nem kell bizonyítani, mint a törvényt, azt a bíró hivatalból alkalmazta, kivéve a helyi vagy a különleges szokásokat. A szokásjog ereje sehol sem érvényesült oly mértékben, mint a kereskedelmi jogban. Mihelyt a kereskedelem kialakított egy új intézményt (például kartell, konszern, áru részügylet stb.), a kereskedők, vállalkozók rögvest létrehoztak egy konvenciót erre vonatkozóan. A jogi adaptálás ezután a bíróságok feladata lett, melyek révén kialakult a szokásjog, s így kötelező erejűvé vált (hiszen most már a bírósági szankció biztosította a betartását). A szokásjog igazi hatóereje azonban abban volt, hogy míg a törvény csak hosszadalmas procedúrával változtatható és nem is mindig a legmegfelelőbb rendelkezéseket tartalmazta a kereskedők szempontjából, addig a jogszokást a megoldás helyességének tudata alakította ki, és ezért a gyakorlatban meggyőződésből betartották és kötelezőnek tekintették A magánjog szabályai Az általános magánjog volt irányadó abban az esetben, ha a jogviszonyra sem a kereskedelmi törvényben, sem a kereskedelmi szokásjogban nem volt található rendelkezés. Az általános magánjog is szubszidiárius jogforrása a kereskedelmi jognak, mivel ius speciale derogat iuri generali (a szakjog alkalmazása megelőzi az általános jogot). A megrendelésnél előforduló tévedéseknek az adásvételi szerződés létesítésére vonatkozó hatását a magánjog szerint kellett elbírálni, mert erre a kereskedelmi törvényben nem akadt intézkedés. Az általános magánjog alkalmazásánál közömbösnek tekintették, hogy valamely szabálya törvényen, rendeleten, statútumon, bírói gyakorlaton vagy szokáson alapult-e és a kereskedelmi törvény életbelépése előtt vagy után jött-e létre A kereskedelmi jog hatása a magánjog fejlődésére A kereskedelmi jognak Magyarországon sokkal nagyobb és általánosabb jelentőségű befolyása volt ajogélet fejlesztésére, a bírói gyakorlat kialakítására, a jogbiztonság megszilárdítására és az általános jogi etika erősítésére, mint azokban a nyugati országokban, ahonnan ez a szakjog származott. 99

108 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János A magánjogi kódex hiánya, a bírói gyakorlat hiányosságai, bizonytalanságai és különbözősége miatt a kereskedelmi törvénybe számos olyan rendelkezést is be kellett illeszteni, amelyeknek specifikus kereskedelmi jellegük nem volt (az ügyletek általános szabályai; a kötelem teljesítésének módja, helye és ideje; a kötelmek megerősítésére szolgáló mellékkikötések, a kártérítés stb.). A bírói gyakorlat ezért ezeket a szabályokat a magánjogi ügyekben is alkalmazta. Emellett a kereskedelmi törvény szerint négy esetben nem kereskedők is a kereskedelmi jog hatálya alá estek. 1. Tárgyi kereskedelmi ügyletet (Kereskedelmi törvény 258. ), különösen adásvételt, amely a kereskedelem legfontosabb ügylete volt, tömegesen kötöttek kereskedők és nem kereskedők a mindennapi életben; 2. az ún. alanyi kereskedelmi ügyletek (Kereskedelmi törvény 259. ) esetén, melyeket rendszerint a másik félre is alkalmaztak (Kereskedelmi törvény 264. ); 3. néhány, csak a kereskedőknek előírt szabályt a másik szerződő félnek is figyelembe kellett vennie (például a cégbejegyzés hatálya, a kereskedelmi könyvek bizonyító ereje, a kereskedelmi meghatalmazottra vonatkozó szabályok); 4. amikor nem kereskedők kereskedelmi társaságokban vettek részt (például részvényeket vásároltak). A kereskedelmi jog fokozatosan a kodifikálatlan magánjog egyik fő forrásává vált. Különösen a kötelmi jogban vettek át sok, a kereskedelmi jogban kidolgozott megoldást A KERESKEDELMI TÁRSASÁGOK A kereskedelmi társaságokat az a felismerés hozta létre, hogy a gazdasági és a szellemi erők egyesítése a teljesítményt meghatványozza, s egyben a kockázatot megosztja. A történeti kutatások kimutatták, hogy a különböző kereskedelmi társaságok bár nagyon sokban hasonlítanak egymásra, mégis eltérő gazdasági célokért, más viszonyok között keletkeztek. (A továbbiakban a legfontosabb közös vonásokat vázolom fel, az eltérő fejlődésre az egyes kereskedelmi társaságoknál térek ki.) Előzmények A 13. században Európában a korabeli viszonyokhoz képest egyfajta technikai forradalom zajlott le, mely már túllépte a középkori várost. Ekkor bontakoztak ki a kapitalista gazdálkodás kezdetei. A kereskedelem és az ipar egyre bonyolultabb szervezést és nagyobb befektetést igényelt. A szükséges tőkét csak úgy lehetett biztosítani, ha többen társultak. A középkori gondolkodás egyébként is elősegítette az azonos foglalkozásúak és lakóhelyűek együttműködését, a céhek és gildék alapítását. (A magában álló kereskedő még akkor sem szállíthatott árut jelentős kockázat nélkül egy idegen országba, ha őt az illető ország fejedelme hívta és védelmet ígért neki.) Először alkalmi egyesüléseket hoztak létre egy-egy nagyobb üzleti vállalkozás lebonyolítására, majd egyre inkább állandósultak a különböző kereskedelmi társaságok. A kereskedelmi társaságok vagyonának függetlenné válását a kereskedő magánvagyonától a kettős könyvvitel rendszerének kidolgozása segítette elő. Bevezették a cégjegyzéket is. A társaság így már elkülönült a családtól. Az első nagyméretű kereskedelmi társaságokat a tengerentúli kereskedelem és a gyarmatosítás érdekében hozták létre az 1600-as évek elején. Tulajdonképpen akkor már a legfontosabb jogtechnikai alapelvek kialakultak a kereskedelmi társaságokban. A római jogi elvektől eltérően a tagoktól különálló személyiséggel és szervezettel rendelkeztek, vagyonuk elkülönült a tagokétól stb. A gazdasági növekedés a 19. században érte el azt a szintet, hogy a vállalkozók egyéni üzletével szemben túlsúlyra jussanak. Ekkor kezdődött a kereskedelmi társaságok virágkora. Mint sok más kérdésben, e tekintetben is a Code de Commerce szabályozta először és irányadó módon a társaságokat, felsorolva a közkereseti, a betéti és a részvénytársaságot. A német kereskedelmi törvény is követte a napóleoni kodifikáció megoldását. A magyar jogfejlődés először a francia osztályozást vette alapul (1840:18. tc.), míg az 1875:37. tc., a kereskedelmi törvény az akkori német kereskedelmi törvény alapján készült el. Majd az 1930:5. tc.-kel lehetővé tették a korlátolt felelősségű társaságalapítását is. Az individuális liberálkapitalizmus idején még nem volt bonyolult munkamegosztás, nagyobb vállalati szervezetek még nem alakultak ki. A vállalkozások üzemeltetése egyszerűen ment, a tulajdonosi és a vállalkozói funkció összefonódott. A19. század végére, de még inkább a 20. század elején általánossá vált az a tendencia, hogy a termelés túlnőtt az egyes embereken. A magánjog centrumában már nem az egyéneket, hanem a gazdasági-vállalati egységeket kellett helyezni (lásd például a nagy részvénytársaságokat). Az individualizmus szubjektív fogalma helyett tehát az objektív érdekek léptek előtérbe. Ezután a gazdasági forgalmat szabályozó jogot úgy kellett átalakítani, hogy most már a jogviszonyokban vagyonok állottak egymással szemben. (Nem véletlen, hogy ekkor dolgozta ki a jogtudomány a jogi személyiség vonatkozásában a célvagyon elméletét.) Így 100

109 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János például a tartozás fejében nem az egyén felelőssége, hanem a vagyon szavatossága lépett előtérbe. Egy embernek többféle vagyona (vállalata) is lehetett, melyek egymás között is tartozásokkal és törlesztésekkel léphettek fel. Mind hitelezőként, mind adósként a vagyonok (jogi személyek) szerepelhettek. A nagyvállalatok kialakulása nemcsak külső kapcsolataik, hanem belső viszonyaik révén is változásokat indukált. A nagy gazdasági szervezeteket ugyanis csak nagy bürokratikus apparátussal lehetett irányítani, mely ugyancsak kialakított egy jogként ható szabályozást. Az állam felépítette a maga bürokratikus igazgatási gépezetét a gazdaság irányítására, melyre az hasonló jogi megoldásokkal válaszolt. Közkereseti társaság Közkereseti társaság keletkezik, ha két vagy több személy kereskedelmi üzletet közös cég alatt, korlátlan és egyetemleges kötelezettség mellett folytat. (Kereskedelmi törvény 64..) A legrégibb és a leggyakoribb társasági forma volt ez. A kereskedelmi jog alaptársasága, mert ha a felek nem határozták meg társaságuk típusát, akkor mindig közkereseti társaság jött létre, hiszen a hitelezők számára ez volt a legelőnyösebb: a tagok tartozásaikért korlátlanul és egyetemlegesen feleltek. Először ipari üzemeknél alakult ki, és onnan terjedt el a kereskedelem minden ágában. Sokszor az örökösök édesapjuk cége alatt továbbra is együttesen vezették az üzletet. Az egyetemleges felelősség tehát a családi viszonyon, majd egyre inkább a társak kölcsönös meghatalmazásán nyu- godott. Innen terjedt el az a tétel mindenfajta kereskedelmi társaságban, hogy a társak egyike az ügyletet nemcsak a saját, hanem a többiek nevében is köti, tehát nem mint magán szerződő fél, hanem mint a többiek megbízottja jár el. Ez lassan szokásjoggá vált. Így lett ez a rugalmas és mozgékony vállalkozási forma a kisebb tőkeegyesülések legszokványosabb formájává, amikor az üzlet meghaladta a kisipar körét. Az egyetemleges felelősség a társaknak egymás irányában teljes bizalmat, a hitelezők számára pedig jelentős biztonságot nyújtott. Ezért rendszerint olyanok hozták létre, akik nemcsak üzleti kapcsolatban álltak egymással, hanem rokonság vagy barátság is összefűzte őket. A személyegyesülés legtipikusabb formájának azért nevezik, mert a tagok nemcsak vagyonukkal, hanem személyesen is részt vesznek a társaság tevékenységében. Éppen ezért a tagsági jog csak az összes tag együttes akaratával ruházható át. A nyereség és a veszteség, külön kikötés hiányában, nem a vagyoni érdekeltség arányában, hanem egyenlően oszlott meg az egyes tagok között Betéti társaság Betéti társaság keletkezik, ha közös cég alatt folytatott kereskedelmi üzletnél a társak közül egy vagy több (kül)tag csak kikötött vagyonbetétévelfelelős, míg ellenben egy vagy több (bel)tagot korlátlan és egyetemleges felelősség terhel. (Kereskedelmi törvény 125..) Ennek az intézménynek a században kialakult itáliai commen- da volt az elődje. Betéti társaságok elsősorban tengeri vagy szárazföldi szállításnál alakultak. A bankár egy vállalkozónak árut, pénzt vagy hajót adott át abból a célból, hogy az a pénzét befektesse, természetesen százalékos nyereségrészesedés, jutalék vagy állandó fizetés kikötése mellett. Így olyanok is bekapcsolódhattak nyereséges vállalkozásokba, akik nem akarták, hogy a nevük ilyen vonatkozásban ismertté váljék. A commenda tehát a feudális tradícióknak és az egyház kamatvételi tilalmának a kijátszására egyaránt alkalmas volt. Emellett a kültag csak betétje erejéig vállalt kockázatot a vállalkozás sikeréért. Modern szabályozására először az évi Ordonnance du Com- merce-ben került sor. A nagyobb hitelképesség érdekében a kültagokat is felelőssé tették a hitelezőkkel szemben. Németországban a commendából kétfajta társaság is kialakult. Az egyik a francia szabályozáshoz állt közel, a másik az ún. csendes társaság volt, ahol a tőkéstárs harmadik személyekkel jogviszonyba egyáltalában nem lépett és megőrizte inkog- nitóját. Magyarországon az 1840:18. tc. középutat választott a két formáció között. Elismerte a kültag felelősségét a betétje erejéig, de a cégjegyzékbe való bejegyzést nem tartotta szükségesnek. A kereskedelmi törvény viszont határozottan a francia megoldást követte, és csak olyan betéti társaságot ismert el, melyben a kültagok valóságos társasági tagok. A csendes társaság szabályozását pedig nem tartotta szükségesnek (erre majd csak az 1930:5. tc.-ben került sor). A betéti társaság tehát átmeneti alakulat lett a magyar jogban a személyi és a tőkeegyesülések között. A kereskedelmitörvény a közkereseti társaság minősített alakzatának tekintette, s csak az eltéréseket szabályozta külön. A beltagok felelőssége ugyanis ugyanolyan mérvű, mint a közkereseti társasági tagoké. A társaság kültagjai is egyetemlegesen feleltek, de kizárólag vagyoni betétjük erejéig. 101

110 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János A betéti társaság csak kifejezetten erre irányuló szándék esetén jöhetett létre, mivel a bel- és kültagok közötti különbség egyedül attól függött, hogy az utóbbiak a társaság kötelezettségeiért való felelősségüket mindjárt a szerződésben határozott összegre korlátozták. A tagsági jog (törzsjog) forgalomképessége szorosan összefüggött azzal, hogy az egyesülés személyi vagy vagyoni jellege érvényesült-e inkább. Minél kisebb jelentősége volt valamilyen kereskedelmi társaságnál az egyesülők személyiségének, annál könnyebben és egyszerűbb módon lehetett a tagsági jogot átruházni. A közkereseti társaság tagja és a betéti társaság beltagja a maga tagsági részét csak a többiek beleegyezésével ruházhatta át. A betéti társaság kültagja is hasonló korlátozás alatt állt. Az eltérés: a tagsági jogok öröklés útján is átszállhattak, de csak ha azt a szerződésben kikötötték, kivéve a kültag viszonyában. Betéti társaságot általában akkor alapítottak, ha a vállalat működéséhez nagyobb tőkét igényelt, de régi vezetője aki a céghez szorosan kapcsolódott és a hitelezők bizalmát is bírta továbbra is az igazgató maradt. Alkalmas volt ezenkívül ez a forma a feltaláló találmányának értékesítésére. Előnye a betéti társaságnak, hogy a nyereségre való kilátás a beltagot (akit a kültag mozgási szabadságában nem korlátozhatott) minél hatásosabb tevékenységre ösztönözte. Vállalkozókedvét növelhette az a számára kedvező feltétel is, hogy a kültag vagyoni betétjét veszteség esetén nem volt köteles megtéríteni, mert annak kockázatát a kültag viselte. A kültagnak mindez azért volt előnyös, mert a vállalkozás sikere esetén a rendes kamatot meghaladó nyereségre számíthatott. A kereskedelmi társaságok közül a betéti társasági formációt hasznosították a vállalkozók a legkevésbé, ugyanis a korlátlan és a korlátozott felelősség egybekapcsolása a legtöbb esetben a kültagnak az üzletvezetéstől való elhatárolódását eredményezte és haszonrészes hitelezővé degradálta. Részvénytársaság, Előzmények Részvénytársaságnak azon társaság tekintetik, mely előre meghatározott, bizonyos számú és egyenértékű (egész vagy hányad) részvényekből álló alaptőkével alakul, s melynél a részvények tulajdonosai csak részvényeik erejéigfelelősek. (Kereskedelmi törvény 147..) A részvényjogi szakirodalom jelentős része a kezdeteket a holland, az angol és francia gyarmati kereskedelmi társaságokban látja. India és Amerika gyarmatosításakor ugyanis önként adódott, hogy a gyarmatosítást az egyéni vállalkozás segítségével bonyolítsák le. A nagy hajóstársaságok üzleti vállalkozásában pedig a lakosság tehetősebb része különösen Hollandiában szinte állampolgári jogként követelte, hogy tetszés szerinti tőkével részt vehessen. A 18. század már a nagy részvényszédelgések és a svindli alapítások korszakaként került be a történelemkönyvekbe. Ezután kezdték a részvénytársaságok alapszabályaiba azt a rendelkezést belevenni, hogy az igazgatóságnak évente nyilvános mérleget kell készítenie és az osztalékot ennek alapján állapíthatja meg a közgyűlés. Angliában a súlyosabb válságot csak rendkívül szigorú intézkedésekkel tudták megakadályozni, amelyek csak a névre szóló részvények jegyzését engedték meg és korlátlan, egyetemleges felelősséget írtak elő. A mai modern részvénytársaság mint törvényben szabályozott intézmény a Code de Commerce-ből származik. A korábbi arisztokratikus jellegű társaságokkal szemben a kódex készítői a korszellemből következően a részvénytársaságban a demokrácia gazdasági diadalát látták. A részvénytársaság legfontosabb irányító szervévé (szinte parlamentjévé) a közgyűlést tették, ahol minden részvényes egyenlő jogokkal rendelkezik és részvényei számarányának megfelelően szavazhat. A döntést az, illetve azok hozhatják, akik tőkéjükkel a legnagyobb kockázatot vállalják. A részvénytársaság alapítását teljesen magánügyként kezelték, mégis állami engedélyhez kötötték. Ennek során nemcsak a jogszerűséget, hanem a célszerűséget is vizsgálták, ami lényegében lehetetlen volt, de a laikus közönség a vállalkozás állami garanciájaként értékelte. Viszont a törvény lehetővé tette a bemutatóra szóló részvények kibocsátását és garantálta a korlátolt felelősséget. A részvénytársaság, amely a 19. század előtt csak mint különleges társasági alakzat szerepelt, az ipari forradalommal párhuzamosan a legjelentősebb társasággá nőtte ki magát. A tömegtermelés nagy kezdőtőkét igényelt és olyan vállalkozást, ahol a vállalat működését hosszabb időre tervezik (például vasút-, csatornaépítések, bankok, biztosító-, gőzhajó- és bányatársaságok, nagy ipari vállalatok). Másrészt figyelemre méltó módon megnövekedett a szélesebb rétegek megtakarítása is. Ezért érdemes volt a kistőkéket is összegyűjteni és bevonni a vállalkozásokba. Így vált a részvénytársaság a modern kapitalizmus leggyakoribb megjelenési formájává, amely egyesítette a kollektív termelés és az individuális kezdeményezés, az egyéni szabadság előnyeit. 102

111 A magyar fejlődés II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János Magyarországon a részvénytársaság a tőkeszegénység miatt különös jelentőségre tett szert. A modernizáció érdekében ezért már alaposan kidolgozott és bevált intézményként vették át ezt a vállalkozási formát. A nagyobb kereskedelmi és ipari vállalatok általában nem szerves fejlődés eredményeként alakultak ki, hanem a részvények kibocsátása kifejezetten a szükséges tőke összegyűjtése érdekében történt. Az első jelentős részvénytársaságokat Széchenyi István alapította. Mindegyik vállalkozása valamilyen vonatkozásban úttörő volt. A Lánchíd Részvénytársaság elfogadásakor először szerepelt a magyar Corpus Jurisban a részvénytársaság szó (1836:26. tc.). A magas alaptőkével létrehozott Pesti Hengermalom Részvénytársaság (1839) pedig az első modern ipari részvénytársaság volt Magyarországon, amely megalapozta Budapest világelsőséget is elérő malomipari kapacitását. Másrészt több más üzem többek között a Ganz Ábrahám vezette gyár létrehozását is ösztönözte. A kereskedelmi vállalkozások olyan precedenseket teremtettek, hogy a jogalkotásnak is reagálnia kellett rá. Különösen abban az időszakban, amikor a törekvés nemcsak arra irányult, hogy a már kifejlődött intézmények működését lehetővé tegyék, hanem ezenkívül a jogszabályok modernizálásával a fejlődést is ösztönözni kívánták. Ennek volt a legjobb példája az 1840:18. tc., amely a részvénytársaságokat is szabályozta. A korabeli szabadelvű gondolkodásmódot jól illusztrálja, hogy az alapítandó részvénytársaságokat nem kötötték állami engedélyhez, csupán az alapszabályokat kellett bemutatni a Helytartótanácsnál. A törvénycikk ugyanakkor nem tette lehetővé a bemutatóra szóló részvények kibocsátását, s a közgyűlésen tíznél több szavazatot egyetlen tag sem adhatott le. Amíg a negyvenes években egy-egy vállalkozás létrehozása hazafias cselekedetnek is számított, addig az 1867 után kezdődő gründolási láz idején már a spekulációs szándék uralkodott. Reális gazdasági kalkulációkkal alapított vállalatok mellett olyan részvénytársaságokat is létrehoztak, amelyeknél csak az alapítási nyereség és a tőzsdei játék volt az elsőrendű cél. Ez egyébként akkoriban világjelenségnek számított. Az 1873-as válságnak éppen ez volt az egyik kiváltó oka. A túlzott spekulációra és hitelfelvételre alapozott vállalkozások kártyavárként omlottak össze. A gazdasági válság még sürgetőbbé tette a részvénytársaságok újabb törvényi szabályozását, amelynek során nemcsak az 1861-es német kereskedelmi törvényen, hanem az azt módosító részvényjogi novellán is túlléptek a részvényesek és a hitelezők védelmében, sok helyen teljesen eredeti újításokkal. Arra törekedtek, hogy a visszaélésekre minél kevesebb lehetőség nyíljon, ezért szigorították a vezetők felelősségét és ellenőrzését. Például nyilvánosságra kellett hozni minden fontosabb üzleti műveletet. A részvénytársaság fejlődése Magyarországon az I. világháborúig nagyméretű, számuk kb ra nőtt, 3700 millió korona alaptőkével. Sok egyéni vállalkozás alakult át a hazai és külföldi tőke bekapcsolásával részvénytársasággá. Az így megnövelt tőke lehetővé tette az üzem bővítését és korszerűsítését. Ebben az időben az Osztrák-Magyar Monarchiánál gyorsabb gazdasági növekedést csak Svédország produkált. Kevés intézmény változott olyan nagy mértékben, mint a részvénytársaság. Különösen a századfordulótól kezdődően az egész világon szigorúbb, részletesebb szabályozásra törekedtek, s ez gyökeres változást hozott. Tőkéjük úgyszólván az egész társadalom megmozgatható pénzéből táplálkozott. Létrejöttek azok a nagy részvénytársaságok, amelyek nyereségük jelentős részét már nem fizették ki osztalékként a részvényeseknek, hanem újabb befektetésekre fordították. Így alakultak ki az ún. koncentrációs részvénytársaságok, amelyek a gazdasági élet egy-egy jelentősszektorában uralkodó szerepet töltöttek be. A tőkében rejlő hatalom maga is tárgyiasult. A vállalat már önmagáért működött és terjeszkedett, s egyre inkább közérdekű intézménnyé vált, amely a részvényesektől elkülönült életet él. A vezetés néhány szakember kezébe került. A részvényes A részvényesek két típusa határolódott el egymástól. Az egyik kis csoport az állandó nagy részvényesek, akik megszűntek névtelen tőkésnek lenni és döntő befolyást tudtak gyakorolni a vállalat irányítására. Velük szemben állt a kisrészvényesek nagy tömege, akik csak az osztalék vagy az árfolyamnyereség érdekében vásároltak részvényeket, de a társaság ügyeibe nem tudtak s általában nem is akartak beleszólni. A kisrészvényes már nem is vállalkozó, hanem szinte kölcsönadó lett. Minél inkább elvált a vezetés a tőketulajdontól, a vezetők annál inkább a vállalat egészének az érdekeit képviselték (többek között a vállalat állandó alkalmazottainak érdekeit is). Az állam is a nagyvállalat szakszerű és zavartalan működését szorgalmazta: a hosszú távú üzleti politika ne legyen kitéve a részvényesek kénye-kedvének. A nagy részvénytársaságok esetleges csődje beláthatatlan következményekkel járhatott volna a nemzetgazdaságra nézve. A nagyszámú alkalmazott munkanélkülivé 103

112 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János válhatott volna, a sok részvényes esetleg teljes megtakarítását is elveszthette, a tartozások és követelések bonyolult kapcsolatrendszere miatt más vállalatok is tönkremehetnének stb. Magyarországon mégsem született a részvénytársaságról újabb törvény, pedig Kuncz Ödön több kiváló tervezetet is készített. Így a bírói gyakorlatnak kellett a legsúlyosabb problémákkal megbirkóznia. A részvénytársaság legfontosabb jellemzői A részvénytársaság előre meghatározott tőkéje (alaptőke) egyenlő részösszegekre oszlott, amelyeket értékpapír (részvény) tanúsít, és amelyeknek értékét a részvényesek szolgáltatták be a társaságnak. A társaság kötelezettségeiért egyedül a társaság felelt. A részvénytársaság a magánvállalatokkal szemben minőségi változást eredményezett. A tőkét és a munkát a legalkalmasabb módon hozta kapcsolatba a vállalkozás szellemével. Szétválasztotta a tőketulajdont és a tőkefunkciót. A tőkeegyesülés legtipikusabb formája ez, amely leginkább független a társaság tagjaitól. Személyi tulajdonságoknak jóformán semmijelentőségük sincs, mert a tagsági jognak (részvénynek) nagyfokú forgalomképessége van. A részvények a törvény erejénél fogva forgatható papírok, sőt ha bemutatóra szólnak puszta átadással is átruházhatók. A részvénytársaság előnye volt, hogy a tőkeszerzés sokkal könnyebben ment, mint az összes többi kereskedelmi társaságnál, és a spekulációra igen alkalmas volt. Kis tőkével minden további személyes tevékenység és felelősség nélkül részt lehetett venni a legnagyobb vállalatokban, a korlátlan nyereség lehetőségével. A lakosság kis tőkéit, melyeket egyébként talán produktív módon fel sem használhattak, ily módon a termelés szolgálatába állíthatták. Újabb részvények kibocsátásával pótlólagos tőkeszerzésre is lehetőség nyílt. Megszűntek tehát a magánvállalatok növekedési korlátai, mert nemcsak a saját profitjukat vehették igénybe, hanemaz egész társadalom szabad tőkéit. Ez lehetővé tette a részvénytársaságok számára, hogy kitűnő, szakképzett erőket alkalmazzanak és a technikai haladás vívmányait is kiaknázzák. Nagy hátrányává vált azonban, a nehézkes ügyvitelük. Ezért a részvénytársaság olyan üzletvitelre nem volt alkalmas, ahol a vállalkozó teljes felelőssége, egyéni kezdeményezése, folytonos ébersége, pillanatnyi elhatározásai, találékonysága volt meghatározó. A kockázat és a felelősség megoszlása miatt sok esetben gyakran túl merész, anyagi erejüket meghaladó spekulációkba kezdtek. Részvényjog A részvényjog a részvénytársaság belső jogviszonyait, vagyis a társaknak a társasággal szemben fennálló jogait és kötelességeit tartalmazta. Amíg a közkereseti és a betéti társaságnál a kogens szabályok csak a külső viszonyokra vonatkoztak, addig a részvénytársaságnál a törvényi szabályozás a belső viszonyokra is szigorú rendelkezéseket írt elő, amely a társasági tagok szabályszerűen létrejött határozataival sem volt megváltoztatható. Ennek oka, hogy a részvénytársaságnak nagy az alaptőkéje, nagy a szervezete, a részvényesek általában nem is ismerik egymást, a korrekt működéshez tehát törvényes garanciák szükségeltetnek. Rt. alapítása A részvénytársaság alapítása során az alapítók dolgozták ki a működési tervet és annak feltételeit. Általában kétféle módon történt az alapítás: szimultán alapítással, amikor az alapítók maguk jegyezték az összes részvényt; illetve szukcesszív alapítás esetén felhívással fordultak a nagyközönséghez, hogy jegyezzenek részvényeket. A részvénytársaság alaptőkéje a társaság induló tőkéje, amelyet a részvényesek adtak össze és amely vagy készpénzből, különböző tárgyakból (apportból), vagy mindkettőből állt, de ez utóbbiak értékét is becsült értékben nyilvánosságra hozták. A részvény névértéke az alaptőke bizonyos hányadát képviselte. A részvénytulajdonos tehát a vállalat eszmei hányadának tulajdonosa volt. Az alaptőke minimumát 1925-ig nem határozták meg. A részvénytársaság szervezete A részvénytársaság közgyűlésből, igazgatóságból és felügyelőbizottságból állt. A közgyűlésen a részvényesek vettek részt, és betéteik arányában szavazhattak. Ok hozták a tulajdonosi döntéseket: megválasztották, illetve felmentették az igazgatóságot, a felügyelőbizottságot, megállapították a mérleget és felosztották a nyereséget. Dönthettek az alaptőke felemeléséről, illetve csökkentéséről, az alapszabály módosításáról stb. A közgyűlést évente legalább egyszer össze kellett hívni. A közgyűlés a 20. században már nem az a demokratikus szervezet, amelynek a Code de Commerce szerkesztői megálmodták, hanem a nagyrészvényesek jól szervezett testülete. 104

113 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János Az igazgatóság mint testület a részvénytársaság legfontosabb fóruma lett, az üzlet vezetését és a társaság képviseletét látta el. Valójában a vezérigazgató vezette a részvénytársaságot, intézte az állandó ügyvitelt, illetve az üzleti tevékenységet. Általában az igazgatóság választotta és nevezte ki, s tette a részvénytársaság fizetett alkalmazottjává. Erről a tisztségről a kereskedelmi törvény nem rendelkezett, ezért a bírói gyakorlatnak kellett kidolgoznia a reá vonatkozó szabályokat. Afelügyelőbizottság legalább három tagból álló testülete a tagok ellenőrzési jogának letéteményese volt. A részvényesek ugyanis nem voltak abban a helyzetben, hogy az üzletmenetet állandóan figyelemmel kísérjék. Feladata az igazgatóság állandó és szakszerű ellenőrzése, melynek során az évi számadást és mérleget, valamint a nyereségfelosztást tartalmazó indítványokat megvizsgálta és erről a közgyűlésnek jelentést tett. Amenynyiben jogszabályba vagy a részvénytársaság alapszabályába ütköző mulasztásokat vagy visszaéléseket észlelt, köteles volt a közgyűlést azonnal összehívni. A részvényesek legfontosabb jogai A részvényesek tulajdonosok, vagyoni, társasági és egyéb jogokkal rendelkeztek. Vagyoni jogok voltak: az osztalékhoz való jog (a nyereség reá eső részéhez való jog) és a likviditási hányadhoz való jog (amikor a társaságot megszüntették és már minden kötelezettséget teljesítettek, a fennmaradó vagyontömeget a részvényesek között arányosan szétosztották). Társasági jogok a közgyűlésen való részvételi, hozzászólási és javaslattételi jog; a közgyűlési döntések vonatkozásában részvényarányos szavazati jog; aktív és passzív választójog; a részvénytársaság működésének ellenőrzése. Az egyéb jogok keretébe tartozik a közgyűlési határozatok bíróság előtti megtámadásának joga, ha az alapszabály így rendelkezik, az alaptőke felemelése esetén elővásárlási jog és az alapszabályban megállapított egyéb részvényesi jogok. Szövetkezet A szövetkezet meg nem határozott számú tagból álló, ezek egyenjogúságának elvén alapuló személyi társaság volt, mely saját tagjainak keresetét vagy gazdaságát közös üzletvitel által önsegély vagy államsegéllyel kiegészített önsegítség útján mozdította elő. A szövetkezetben való egyesülés vezéreszméje tehát nem annyira a haszonszerzés, hanem inkább az, hogy az egyébként elszigeteltségükben egyedül tehetetlen gazdasági erők a nagytőkével szemben érvényesülhessenek, magukat fenntarthassák, a nagyvállalkozás előnyeit a maguk részére hasznosíthassák, az önvédelem, az önfenntartás és az önsegélyezés révén. A szövetkezet tehát nemcsak társas vállalkozás, hanem egyben mozgalom is volt. A szociális mozgalmak közül a legtöbb eredményt a szövetkezetek érték el. Fejlődésükben a kölcsönös segítőegyesületi mozgalmakat is messze túlszárnyalták. A szövetkezeti eszme és mozgalom Az angol fogyasztási szövetkezeti mozgalmat 28 rochdale-i takács kezdeményezte 1844-ben, és az hamarosan igen jelentős eredményeket ért el. A mozgalom eredeti gondolata az volt, hogy a közvetítő kereskedelmet kikapcsolja. Üzletrészek útján tőkét gyűjtöttek, és olyan üzleteket nyitottak, amelyek nemcsak a tagoknak, hanem minden vásárlónak árusítottak. A nyereség a kívülállók vásárlásaiból eredt, amit a tagok között saját vásárlásaik arányában osztottak fel. Emellett műhelyeket, lakásokat építettek, birtokokat vásároltak, munkásköröket szerveztek. A szövetkezeteketa demokrácia iskolájának tekintették, a tagok anyagi érdekeinek óvását összekapcsolták a közösségi kulturális élettel. A rochdale-i úttörők által megállapított elvek ma is a fogyasztási szövetkezetek tevékenységének alapjai. Amíg Angliában az önsegély volt a meghatározó, addig Franciaországban az állami támogatás, illetve beavatkozás. A német szövetkezeti mozgalom jóval később indult, azonban teljesen önállóan fejlődött, és megteremtette azt a formát, amely végül az egész világon elterjedt. A szövetkezet közös vonásai A szövetkezeti ügy Magyarországon 1. A közös részvétel: a tagok személyesen közreműködnek a vállalatban, legalábbis igénybe veszik azt. 2. A demokratikus szervezet: az egyenlőség, a testvériség és a szabadság eszméje érvényesül, amit az egy tag egy szavazat elvével igyekeztek megvalósítani. 3. A felesleges közvetítés kikerülése: a fogyasztók uralmának biztosítása, a közvetítő kereskedelem lehetséges kikapcsolása. 4. A munkának és az embernek az előtérbe állítása a tőke és a haszon rovására. 105

114 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János A magyar szövetkezeti mozgalom a német minta nyomán bontakozott ki hazánkban. Először a németek lakta területeken (erdélyi szászoknál) terjedtek el a hitelszövetkezetek. A neoabszolutizmus idején szövetkezetek alapítását nem engedélyezték, így azok csak a hatvanas évektől indulhattak fejlődésnek. A szövetkezeti eszme és intézmény a kereskedelmi törvény megalkotásakor még annyira újnak számított, hogy szabályozását először nem is tartották szükségesnek, csak utólag illesztették bele a törvénybe (a szövetkezet elnevezést is ekkor alkották). Mintának az 1873-as osztrák törvényt tekintették, és a részvénytársaságokra vonatkozó szabályokat egyszerűen kiterjesztették rá, annak ellenére, hogy a két társasági forma egymástól jelentősen eltérő természetű. A jogalkotói szándék arra irányult, hogy a szövetkezet is ugyanolyan jogokkal bírjon, mint a többi kereskedelmi társaság és így versenyképes legyen. A gyakorlatban ezért sokproblémát okozott a rengeteg utalás és joghézag. Mivel a részvénytársaságon kívül a szövetkezet volt az egyetlen nagyobb méretű kereskedelmi társaság, sok esetben a vállalkozók csak imitálták, hogy üzletük mögött nemesebb közérdek állana. Ily módon rengeteg visszaélés történt, ami sokat ártott a szövetkezeti mozgalom jó hírének. Az európai szövetkezetekre legközvetlenebb hatást gyakorló német és osztrák fogyasztási szövetkezeti mozgalom jellegzetes fejlődési útja tehát a fogyasztási egyletektől a szövetkezeti szövetségek és nagy bevásárlóközpontok létrehozásáig vezetett. A magyar út ettől kissé eltért: egyrészt tetemes késéssel bontakozott ki, másrészt felülről lefelé, állami segítséggel szerveződött meg. Magyarországon a kisebb gazdák és kisiparosok csak kivételesen tudtak külső segítség nélkül szövetkezeteket létesíteni és fenntartani. Hiányzott a megfelelő szakképzettség, és nem tudtak akkora tőkét összegyűjteni, amennyi a működéshez elegendő lett volna, ezért az államnak támogatnia kellett a szövetkezeteket. Csak a gróf Károlyi Sán- dor vezetésével, illetve anyagi támogatásával alakult Hangya fogyasztási szövetkezeti mozgalom (1898) ért el sikereket. (Hamarosan az egész országot behálózta; 1938-ban már 1500 tagszervezete és 600 ezer tagja volt.). Az 1898:23. tc. alapján a szövetkezetek állami támogatását a közigazgatástól független országos pénzintézeteken keresztül szervezték meg. A gazdasági és ipari hitelszövetkezetekről szóló 1898:23. tc. is a szövetkezetek állami támogatását és alapítását igyekezett előmozdítani. A hitelszövetkezetekre vonatkozó szabályai ezért kivételes jogot (ius singulare) alkottak. Kétféle szövetkezet létezett ezután: azok a szövetkezetek, amelyek továbbra is a kereskedelmi törvény hatálya alá tartoztak, és azok a gazdasági és hitelszövetkezetek, amelyek az 1898:23. tc. által szabályozottak, s amelyekre nézve a kereskedelmi törvény csak szubszidiárius jogforrásként szolgált. A magyar szövetkezeti rendszer legjellemzőbb vonása az erős központosítás lett. Minden szövetkezeti formációnál kialakították az állam beleszólási és ellenőrzési lehetőségeit. Cserébe viszont jelentős összegekkel támogatták őket. A szövetkezetek a meglévő gazdasági viszonyokból indultak ki, törekvésük mégis szociális irányba mutatott, hiszen az individualizmustól eltérő célokat követtek. Nem akarták eltörölni a magántulajdont, megváltoztatni a társadalmi rendszert, egyszerűen csak korlátozni akarták a nagytőkének a termelésben betöltött vezető szerepét. A saját eszközeivel, a versennyel és a szabadsággal küzdöttek ellene. Igazi sikereket a nyitott fogyasztási és a hitelszövetkezetek értek el, a zártformában szerveződőipari szövetkezetekről ez kevésbé mondható el. Ennek indoka a szövetkezetek két formájából eredt. Amíg a nyitott szövetkezetek határozottan demokratikus módon s minél több tagot igyekeztek toborozni, addig a zárt szövetkezetek megnehezítették a tagfelvételt, és ezzel antidemokratikussá váltak. A nyitott szövetkezetek azért vásároltak, hogy az olcsón szerzett árut egymás között felosszák, a zárt szövetkezetek a maguk termelte áruk eladását szorgalmazták. Azonban ha a verseny pszichológiáját vizsgáljuk, szembetűnő, hogy mindig a vevők érdeke közös, nem az eladóké. Korlátolt felelősségű társaság Az elnevezés pontatlansága a német terminológia tükörfordításából eredt, valójában csak a tagok felelőssége volt korlátozott, a társaság a hitelezők irányában teljes vagyonával felelt. A korlátolt felelősségű társaság (kft.)előre meghatározott törzsbetétekből álló törzstőkével alakult. A tagfelelőssége a társasággal szemben törzsbetétének szolgáltatására és a társasági szerződésben megállapított esetleges vagyoni hozzájárulásra terjedt ki. A korlátolt felelősségű társaság Németországban alakult ki, és azon ritka kereskedelmi jogi intézmények egyike volt, amelyet a jogtudomány alkotott. Addig a részvénytársaság volt az egyetlen társasági forma, amely a vállalkozásban részt vevők számára a korlátolt felelősséget biztosította. Ezért jelentéktelen részvénytársaságok tömkelege alakult. A kis- és középvállalatok számára tehát egyszerűbb vállalkozási formát kellett találni. 106

115 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János A korlátolt felelősségű társasági forma megalkotásánál tehát megtartották a korlátolt felelősséget, de ezt összekötötték a személyegyesülések bizalomra építő együttműködésével. Ezzel csökkentették a részvénytársaságokra jellemző, a közbizalom érdekében szükséges formalizmust s az ellenőrzéssel együtt járó költségeket. A kft. rövidesen a legnépszerűbb kereskedelmi társasági formáció lett. Magyarországon a német (és az osztrák) példát csak sokára követték, mert a kft. hiánya a liberális részvényjogi szabályok miatt sokáig nem volt annyira szembetűnő. Nálunk nem hoztak részvényjogi reformtörvényeket, mint Németországban. Az 1920-as évek gazdasági válsága tette végül is múlhatatlanul szükségessé, hogy az országgyűlés elfogadja a törvényjavaslatot. A részvénytársaságot akkor már közérdekű nagyvállalatként képzeltékel. Ezért is írt elő a 7000/1925. PM rendelet nagy összegű alaptőke-minimumot az alapítandó részvénytársaságok számára. A helyi jellegű részvénytársaságoknál pengő, a többi részvénytársaságnál pengő volt az alaptőke legalacsonyabb összege (24. ). A nagy részvénytársaságok mellett a kisebb volumenű, a gazdasági változásokra gyorsan reagálni tudó kereskedelmi társasági formát is létre kellett hozni. Lehetővé tették azt is, hogy a kisebb részvénytársaságok is átalakulhassanak kft.-vé. Az 1930:5. tc. alapján a részvénytársaságnak a kisvállalkozásra, a családi vállalkozásokra szelídített változata lett a kft. Az osztrák törvény találó indokolása szerint: részvénytársaság részvény nélkül és betéti társaság beltag nélkül. A tiszta tőkeegyesülés és a személyegyesülés közötti helyet foglalt el. Fennállása független volt ugyan a tagok személyében bekövetkező változásoktól, de a tagsági jogokról nem lehetett értékpapírt kiállítani, és nem engedték a tagok nyilvános felhívás útján való toborzását. A törzsbetétet csak a többi tag beleegyezésével ruházhatták át. Szervezete taggyűlésből, ügyvezetésből és esetleg felügyelőbizottságból állt, de rendkívül rugalmas volt a róluk szóló szabályozás. A nyereségből és a veszteségből való részesedés (a személyes közreműködés mértékét is figyelembe véve) nem függött a törzsbetétek arányától. Csendes társaság A csendes társaság elnevezés egyszerű fordítása a németnek, és nem is adja vissza a valódi jelentését. Találóbb lett volna a rejtett társaság elnevezés. A csendes társaságban ugyanis valaki (a csendestárs) úgy vett részt más vállalatában, hogy ennek üzleti eredményében legalábbis a nyereségben részesedett, kifelé azonban nyilvános tagként nem jelentkezett, a vállalat kötelmei pedig egyedül a vállalat tulajdonosát jogosították vagy kötelezték (1930:5. tc ). A csendes társaság nem olyan tiszta esete volt a társasági jogviszonyoknak, mint a többi kereskedelmi társaság, mégis szükség volt rá, mert ha nem lett volna szabályozva, akkor jelentős összegű ún. lusta tőkét tartott volna távol a vállalkozásoktól. Magyarországon Apáthy István kihagyta a kereskedelmi törvényből, mert minősített kölcsönszerződésnek tartotta a csendes társaságot. Ezaz álláspont azért nem helytálló, mert a kölcsönszerződésnél a felek gazdasági érdeke nem olvad össze. Természetesen a kölcsönadónak is az a jobb, ha a kölcsönvevő a kölcsön összegét előnyösen tudja felhasználni, mert ez növeli a biztonságot, de követelését az üzleti sikertől függetlenül érvényesítheti. A csendes társaságnál viszont a vállalkozó rendelkezésére bocsátott vagyonbetét osztozik a vállalkozó vállalatának sorsában, a nyereségben és a veszteségben egyaránt. A csendestárs ezért jogosan követelheti, hogy a vállalkozó betétjét az üzletbe befektesse és az üzleti könyvekbe betekinthessen. A kereskedelmi törvény hallgatása miatt a csendes társaságot csak a szokásjog szabályozta, és emiatt jogos érdekek nem részesültek kellő védelemben. Ezért a jogbiztonság érdekében feltétlenül szükségessé vált a szabályozása, melyet hosszú előkészületek után Kuncz Ödön készített el (1930:5. tc.). A törvény célja elsősorban nem a felelősség kizárása, hanem a csendestárs személyének titokban maradása. Jogok és kötelezettségek csak a csendestárs és a vállalkozó között keletkeztek. Nagy előnynek számított, hogy a csendestárs a vállalkozó több üzletága közül egyre vagy egyesekre korlátozhatta érdekeltségét. A csendes társaság a betéti társasággal sok rokon vonással rendelkezett, hiszen azonos történelmi alapokból fejlődött ki. Míg azonban a betéti társaságnál közös üzletet folytattak, a csendes társaságnál kizárólag a vállalat foglalkozott ezzel. A betéti társaságnál a kültagot a cégjegyzékbe vezették be, a csendes társaságnál nem. A kültag a társaság kötelezettségeiért betétjével volt felelős, a csendestárs csak a vállalat tulajdonosának tartozott a vagyoni betéttel A CSŐDJOG A csőd 107

116 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János A kereskedelmi jog e speciális jogága rendezte azokat az eseteket, amikor egy adósnak több hitelezője volt, de nem tudta vagy nem akarta tartozásait megfizetni. A csődjogi szabályozás arra irányult, hogy ilyenkor mentse, ami menthető, és az adós vagyonát a hitelezők kielégítésére fordítsa az egyenlő elbánás elve alapján. A hitelezők ennélfogva érdekközösségbe kerültek, abból a célból, hogy közös adósuk vagyonát követeléseik arányában felosszák. Ne fordulhasson elő az az eset, hogy az adós maradék vagyona a rámenősebb, kíméletlenebb hitelezőknek váljon egyedüli zsákmányául. A mentési munkálatokat valamennyiük érdekében kellett lefolytatni. A fejlett forgalmi viszonyok és a sokrétű üzleti kapcsolatok esetén a ki nem fizetett adósság több helyen is hiányzó tőkeként jelenhetett meg, ami akár egy olyan láncreakciót is elindíthatott, melynek negatív hatásai nemzetgazdasági szinten is jelentkezhettek. Ez pedig már olyan közérdek volt, amit az állam nem nézhetett tétlenül, és nem bízhatta a lebonyolítást teljesen a hitelezők magántevékenységére. Nem tartozott a csődtörvény hatálya alá az az eset, amikor az adósnak egy, illetve több hitelezője volt, de elegendő a vagyona ezek kielégítésére. Ilyen esetben polgári eljárás révén kielégíthetőek voltak az igények, így nem volt szükség csődeljárásra. A csődjog története során három érdek játszott szerepet, illetve érvényesült a különböző korszakokban eltérő hangsúllyal: a hitelező, az adós és a társadalom érdeke. A középkori csődjogban az adós teljesen kiszolgáltatott, fizikai, testi kényszert is alkalmazhattak vele szemben. A klasszikus kapitalizmus idején már nem az adós személye, hanem vagyona ellen irányult az eljárás, és a hitelező védelme már eljárási korlátok közé szorult. A 20. században pedig megpróbálták komplex módon szabályozni az egyébként áthidalhatatlan ellentétekre épülő jogágat. A csődjog előzményei A csődjog a középkor találmánya. A 13. században az itáliai városállamokban alakult ki, amikor egyértelművé vált, hogy a kereskedelmi csődökre nem megfelelőek a római jogi szabályok. A mai modern csődjog sok alapvető tételét már felismerték. Csődeljárás a fizetések beszüntetése miatt indulhatott. Ilyenkor az adós elveszítette a szabad rendelkezési jogát a vagyona felett, sőt még bizonyos, a csődnyitás előtt eszközölt ügyletei is semmissé váltak. A hitelezőket hirdetmény útján idézték, s már a kényszeregyezség intézményét is ismerték. A keresztény humanizmus hatására csökkentették a fizetésképtelen adóssal szemben alkalmazott különböző tortúrákat (halál, testi fenyítés stb.), de a csődbejutottak továbbra is teljes jog- és becsületvesztéssel számolhattak. A19. századig ismert volt az ún. polgári halál. Az itáliai csődjog azokon a területeken fejlődött tovább (Atlanti-óceán partvidéke, Franciaország és Németalföld), ahol elsősorban a kereskedői érdekek domináltak. Itt a csődjog a kereskedelmi jog részévé vált, és ebből adódóan csak a kereskedők ellen volt alkalmazható. Nem kereskedőkre vonatkozóan ezt úgy igyekeztek kompenzálni, hogy a végrehajtási törvényben nem ismerték el a kereskedők időbeli elsőbbségét. Más úton járt a német csődjogi szabályozás. Ott a harmincéves éves háborút követő gazdasági válság hatására aprólékos, minden részletre kiterjedő csődpert folytattak le úgy, hogy minden konkrét intézkedés csak a bíróság utasítására történhetett. Az eljárás emiatt sokszor évekig elhúzódott. A szabályozás nem tett viszont különbséget kereskedő és nem kereskedő között. A19. század közepétől a francia kereskedelmi jog hatására szakítottak a költséges és lassú bírósági eljárással, és helyette a hitelezők által választott csődtömeggondnok kezébe helyezték az eljárás irányítását. A19. században általánossá váltak a liberális csődjog alapelvei, melyek közül a legfontosabb a hitelezők minél gyorsabb és hatásosabb kielégítése volt. Az adós személyiségét és érdekét kisebb kedvezményektől eltekintve semmiféle tekintetre nem méltatták. A bíróságok csak az alakiságok betartására ügyeltek. A közfelfogás az üzleti bukásban ugyanolyan erkölcsi capitis deminutiót látott, mint a régi lovagi időkben a megfuta-modásban. A csőd szerintük a könnyelmű, részeges, tékozló stb. kereskedők megérdemelt sorsa, és az ilyen cégeknek minél előbb el kell tűnniük az üzleti életből. A magyar csődszabályozás Magyarország mindig is az adósok országa volt. Emiatt ajogi szabályozás túlságosan is elnéző volt velük szemben. Széchenyi István mutatott rá, hogy az ilyen anomáliák nem segítenek, hanem éppen ellenkezőleg: az olcsó hitelt teszik lehetetlenné, és az uzsorának, a kalandortőkének kedveznek. Ezért feltétlenül szükséges volt a hitelgazdaság érdekében a kereskedelmi és a váltójog szabályozásával egy időben a csődtörvényt is megalkotni. Az 1840:22. tc. a német csődeljárást vette át a maga peres eljárási formaságaival. Mégis óriási eredménynek számított a korábbi jogbizonytalansághoz képest. A csődeljárás sokkal rövidebb lett, hiszen korábban a hitelezőket csak a kamatokból fizették. Eltöröltek sok feudális jogból eredő formális kibúvót (sequestrum, 108

117 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János moratorium stb.). Rövid időn belül (1844:7. tc.) korrigálták a törvény néhány hibáját, szabályozták, és a kisebb perértéknél egyszerűbb, gyorsabb eljárást engedélyeztek. E törvények helyébe 1853-ban egy sokkal szigorúbb csődeljárást vezetett be Magyarországon az osztrák kormány. Tulajdonképpen kísérletnek szánták, amely ha beválik, akkor bevezetik az örökös tartományokban is. Nem így történt. Az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok IV. fejezete kevés módosítással az 1840:22. tc.-et, illetve az 1844:7. tc.-et állította vissza. Ezeket a változtatásokat a nemesek és a nem nemesek közötti személyi és vagyoni különbség megszüntetése, a kereskedelmi szabadság kiterjesztése és a telekkönyvi intézmények tették szükségessé. 1881:17. tc. Az 1867 utáni nagy gazdasági fellendülés korszakában már anakronizmusnak számított a minden vonatkozásában elavult peres csődeljárás. Minden követelés iránt pert kellett indítani, ami rendkívül költségessé és hosszadalmassá tette az eljárást. Egyes csődök évekig eltartottak, és ügyvédi generációk éltek belőlük ben fogadta el az országgyűlés az Apáthy István által készített csődtörvényt (1881:17. tc.), ami egyébként már a kereskedelmi és váltótörvénnyel egy időben készen volt. Ez a szabályozás az évi német birodalmi csődrendtartást követte több módosítással. A csődper megszűnt, helyette bevezették a csődeljárást. A csődvagyon értékesítése is egyszerűsödött, azt teljesen a hitelezők intézték. A bíróság csak vitás kérdések vagy törvénysértés esetében lépett közbe. A csődtörvény hatálya továbbra is kiterjedt a kereskedőkre és a nem kereskedőkre egyaránt (természetesen a csődeljárások zöme kereskedelmi jellegű volt). A csődeljárás nem hivatalból, hanem kérelemre indult, amelyet vagy az adós, vagy valamelyik hitelező terjesztett elő. A kereskedők azonban kötelesek voltak önmaguk ellen csődöt kérni, ha fizetéseiket beszüntették. Az adósnak a csőd elrendelése iránti kérelmét nem kellett indokolnia, a hitelezőnek azonban legalább valószínűsítenie, kereskedő esetében pedig bizonyítani kellett, hogy az adós fizetéseit beszüntette. A csődnyitás joghatálya attól a naptól kezdődött, amikor a csődeljárást elrendelő határozatot a bíróságokon kifüggesztették. Ettől a naptól kezdődően az adós vagyona fölött a kezelés és a rendelkezés jogát a csődtömeggondnok vette át. A közadósnak a csődtömeghez tartozó vagyonra vonatkozó ügyletei semmissé váltak. Még a lakóhelyét sem hagyhatta el a csődbiztos engedélye nélkül. (Ha szökésétől kellett tartani, le is tartóztathatták, maximum két hónapra.) A csődeljárás során az adós vagyonát értékesítették, aktívumait behajtották, majd a költségek levonása után a hitelezők között követeléseik arányában szétosztották. 20. századi változások A 20. század nagy gazdasági válságai szükségessé tették, hogy a csődeljárást többlépcsős eljárássá változtassák át. Egyrészről mindenki által nyilvánvalóvá vált, hogy a hagyományos csődeljárás nemcsak az adósra, de a hitelezőre nézve is rendkívül hátrányos. A sok formalitás, a rengeteg költség miatt hosszú idő után a csődvagyonból alig maradt valami. Gyakoriakvoltak a 25-27%-os arányok. A csődnél (a tömeggondnok kivételével) minden érdekelt csak veszített. Az adós pedig a csődnyitással, termelő tevékenységét megszüntetve, adós maradt, amíg élt. Nem védték az üzletet egészében, amely pedig jóval többet ért, mintha minden kézzelfogható tartozékát elárverezték volna. Másrészt az előre nem látható gazdasági válságok miatt olyan vállalkozók is csődbe mentek, akik egyébként nagyon jól gazdálkodtak és hasznos tevékenységet végeztek. Az állam is minél több munkahelyet igyekezett megőrizni. Ezért három variáció közül lehetett választani ezután. A csődön kívüli kényszeregyezség (4070/1915. ME rendelet, amelyet alaposan módosított az 1410/1926. ME rendelet) a gazdasági halált jelentő csőd helyett lehetővé tette, hogy a fizetésképtelen adós a hitelezők érdekében gazdasági tevékenységét továbbra is folytassa és így a csőd elkerülhető legyen. A hitelezők elengedték a tartozások egy részét (csőd esetén még ennyihez sem jutottak volna hozzá). Azért kényszeregyezség, mert a hitelezők többségi határozatának a kisebbség is köteles volt alávetni magát. Hamarosan a kényszeregyezségi eljárás vált általánossá, mert hiányzott mellőle egy modern és gyors csődeljárás ben 94 csődeljárással szemben 691 kényszeregyezség, között fizetésképtelenség közül kényszeregyezség és csak 1300 csődeljárás volt. Kényszerfelszámolásra került sor (6340/1927. ME rendelet), ha a vállalkozás nem érdemelte meg ugyan a további fenntartását, de a vállalkozót nem lett volna igazságos végleg eltávolítani az üzleti életből. Ekkor csak az illető vállalatot likvidálták. Amennyiben az adós érdemtelen, csalárd és könnyelmű tartozása okozta a bukást, vagy nem volt hajlandó együttműködni a hitelezőkkel, lefolytatták ellene a csődeljárást. Az eredeti főszabály megmaradt tehát végső kisegítő eszköznek AZ ÉRTÉKPAPÍROK 109

118 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János Az értékpapír olyan okirat volt, melyet valamilyen jogosultságról állítottak ki, megtestesítette a benne tanúsított jogosultságot, és egyúttal valamilyen forgalmi értékkel is rendelkezett. Az értékpapírnál a benne foglalt jog nem volt elválasztható magától a papírtól, azt rendszerint külön érvényesíteni nem lehetett, és nem lehetett mással bizonyítani sem, mint magával az értékpapírral. Ezáltal az alanyi jog az értékpapírban nemcsak megtestesült, hanem tulajdonképpen dologiasodott is. Az értékpapírban kifejezett jog csak az értékpapír birtokában volt gyakorolható, és ez biztosította a birtokost, hogy e jogot csak ő gyakorolhatja. Savigny szerint értékpapír minden olyan papír, melyben valamely követelés vagy tartozás akként testesül meg (inkorporálódik), hogy az elvileg csak a papírban és a papír által létezik. Az elnevezés is innen eredt. Az értékpapírok keletkezésének, átruházásának és érvényesítésének szabályait az értékpapírjog tárgyalta, amely különös jog. Szabályai túlnyomórészt kötelmi jogi jellegűek, voltak azonban a dologi joghoz tartozó szabályai is (tulajdonjog, zálogjog). Egyes értékpapírokhoz külön perrendtartás is kapcsolódott, mint például a váltóeljárás esetében. Előzmények Az értékpapírt a római jog nem ismerte. Ez a jogintézmény, mint sok más hiteljogi alkotás, a középkorban alakult ki. Egyrészről a kereskedők biztonságosabbnak és egyszerűbbnek tartották a pénzüket a bankban tartani és arról valamilyen értékpapírt kiállítani, mint hogy állandóan maguknál hordják. Másrészt a követelések könnyű átruházhatóságára való törekvésük eredményeként elérték, hogy egy okirat átadásával az új papírbirtokos az adós hitelezőjévé vált. Fokozatosan általánossá vált az a szabály is, hogy vannak olyan okiratok, ahol az adós kifejezetten lemond arról a jogáról, hogy a papír birtokosával vagy annak valamelyik későbbi jóhiszemű megszerzőjével szemben olyan kifogásokkal éljen, melyek nem az okirat szövegéből erednek. Ezzel ez az okirat abszolút hatályúvá vált. Az üzleti élet tehát bámulatos leleményességgel teremtette meg a pénz gazdasági kihasználásának legmegfelelőbb értékpapírokat. Formai szempontból az értékpapírt kezdetben kézzel írták, később azonban elterjedésük, növekvő forgalmuk miatt sorozatban nyomtatták őket. Eközben a hamisítás veszélyének voltak kitéve. Ezért igyekeztek az értékpapírokat a bankjegyekhez hasonlóan egyedi nyomtatással, rendkívül aprólékos, nehezen utánozható mintázattal ellátni. Az értékpapírok elterjedésükkel, tőzsdei és egyéb forgalmukkal a világ nemzeti vagyonának mind nagyobb részét testesítették meg ben Magyarország nemzeti vagyonának 30%-a volt értékpapír. Magyarországon az értékpapírról átfogó törvény nem készült, de az értékpapírok egyes csoportjait: így a váltót, a csekket és a jelzáloglevelet külön törvényben szabályozták. Ezért az értékpapír alapvető tételeit részben a speciális törvények, részben a bírói gyakorlat, részben a jogtudomány alapján alakították ki. Az értékpapír kibocsátásának célja ajog mo- bilizálása. Jogilag-technikailag lehetővé tette, hogy a követelés eldologiasodjék és független áruként szerepeljen. A forgalomban önálló életet él, és a papír puszta átadásával az áru, a követelés vagy a jog stb. bárhol legyen is tulajdonost változtathat. Az üzleti élet rendkívül sokféle értékpapírt alakított ki. Az értékpapírba foglalt vagyoni viszonyt kifejező anyagi jog szerint három csoportba sorolhatók a legfontosabb értékpapírok. A követelést megtestesítő értékpapírok jellemzője volt, hogy az egyik fél elismeri a másik fél követelését, és erről értékpapírt állítanak ki, amelyjogi- lag jól körülírt és kényszerítő formában kötelezi őt a meghatározott időben és módon való teljesítésre az értékpapír ellenében. Legfontosabb fajtái a váltó, a csekk, a kötvény, az adósságlevél és az adóskötelezvény volt. A részesedési jogot (tagságot) megtestesítő értékpapírok igazolták, hogy tulajdonosuk valamely vállalkozás alaptőkéjéhez hozzájárult és ez után osztalékra jogosult (részvény, bányarészjegy stb.). A dologi jogi értékpapírok valamilyen dologi jogot, éspedig tulajdonjogot vagy zálogjogot testesítettek meg. Ezáltal az adott dolog, illetőleg áru feletti tulajdont vagy zálogjogot biztosították anélkül, hogy az adott dolog, illetve áru átadása szükséges lett volna (közraktárjegy, hajóraklevél, záloglevél stb.). A váltó A váltó általában olyan rövid lejáratú (kb. 3 hónap), rendeletre szóló értékpapír volt, amelyben egy később esedékes fizetés testesült meg; fizetési ígérvény vagy fizetési felszólítás. Olyan okirat, amelyet a szigorú váltójogi szabályoknak megfelelő formában állítottak ki. A magyar jogtudomány a váltójogot nem a 110

119 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János kereskedelmi jog kiegészítő részének, hanem önálló, különös jogágnak tekintette. A váltójog tehát különös jog, de egyszersmind szigorú jog (ius strictum) is, vagyis a váltójog szabályai kogens jellegűek, így a törvénnyel ellenkező kikötések váltójogi hatállyal nem bírnak. A váltójog története A váltójog fokozatosan alakult ki a kereskedelmi forgalom szükségletei szerint. Kezdetleges formájában a középkori itáliai pénzváltó és fizetésközvetítő bankárok használták. A váltó kettős, hitel- és fizetési eszköz funkciója közül ekkor még csak a második dominált. Egyrészt a fizetési nehézségek, a sokféle valuta, másrészt a közbiztonság hiánya és a pénzkiviteli tilalmak lehetetlenné tették a pénzszállítást. Ezért ha egy kereskedőnek lakóhelyétől távol eső helyen kellett fizetést eszközölnie, akkor a lakhelyéhez legközelebb eső pénzváltónál fizette be az eljuttatni szánt összeget, amiről elismervényt kapott, s ami alapján a pénzváltó másik fiókjában kifizetést teljesített. A váltó szigorú formája és a lejárat határozottsága a vásárokon alakult ki. A vásár végén a kereskedők, bankárok és egyéb érdekeltek kölcsönösen kiegyenlítették követeléseiket. Egyre inkább meghatározóvá vált a mögöttes tartalom, a hosszabb-rövidebb ideig tartó hitelügylet. (Az uzsora leplezésére is alkalmassá vált, hiszen a kamatot előre kiszámították, majd hozzáadták, és így kamat nélküli tőkekövetelésként tüntették fel.) A váltó teljes kialakulása és értékpapírrá válása a forgatmánnyal vált teljessé. Ez lehetővé tette a váltókövetelés átruházását, tehát a kereskedő a bankár segítsége nélkül is fizetési eszközzé tehette a váltóját. A váltó ezzel bekerült a mindennapi élet forgalmába. A váltójog nemzetközi egységesítése érdekében 1930-ban Genfben nemzetközi szerződést kötöttek, amelyet az országok többsége, így Magyarország is elfogadott. 1840:15. tc. Magyarországon a váltóhitel hiányát már a 18. század vége felé is érzékelték, de az ősiség lehetetlenné tette a váltóadós nemesi ingatlanának végrehajtás útján való lefoglalását. Ennek tudata sokáig megakadályozta a váltójog kodifikálását. Az évi és az évi országgyűlés is csak országgyűlési bizottságot küldött ki a törvény előkészítése érdekében. Ezért a kereskedők számára ideiglenesen az 1792:17. tc. tette lehetővé, hogy a váltókövetelések felett az osztrák bíróságok ítélkezhessenek, melyet a magyar hatóságoknak végre kellett hajtaniuk. (Rendkívül ritka, hogy egy állam polgárainakjogvitái felett egy másik ország bírósága dönt.) Széchenyi István Hitel című műve mindenki számára nyilvánvalóvá tette, hogy legalább a váltóhitelt lehetővé kell tenni a földbirtokosok számára. Végre az évi országgyűlés Deák Ferenc javaslatára elfogadta a váltótörvényt (1840:15. tc.), amelyet a korábbi bizottsági munkálatok, valamint német és osztrák minták alapján Wildner Ignác állított össze. A törvény váltóképessé tette a magyar nemességet, az ősi földet is a váltótörvényszékek hatálya alá vonta. Akárcsak a csődtörvényt, a váltótörvényt is módosították a következő országgyűlésen (1844:6. tc.), kijavították hibáit, pótolták hiányosságait (például a váltóhamisításra vonatkozóan). 1876:27. tc. A neoabszolutizmus idején császári nyílt paranccsal (1850) a német általános váltótörvényt vezették be, majd az Országbírói Értekezlet állította vissza a magyar szabályozást. Az 1867 utáni megnövekedett forgalmi igényeknek azonban már nem felelt meg a régi váltótörvény. Emellett a magyar szabályozás eltérései miatt bonyolulttá tette a külkereskedelmet Ausztriával és Németországgal. Ráadásul Magyarországon is egyszerre volt hatályos a magyar és a német váltótörvény (ez utóbbi Erdély és a Határőrvidék területén). Ezért mindjárt a kereskedelmi törvény megalkotása után az országgyűlés gyorsan megtárgyalta és elfogadta az új váltótörvényt (1876:27. tc.), amelyet a német minta alapján szintén Apáthy István készített. A váltótörvény sikerére jellemző, hogy szinte mindennapossá vált a váltóval való fizetés, amely a magyarországi hiteléletet egészen a II. világháborúig uralta. A vállalatok például a későbbi időpontbeli ellenszolgáltatás ígérete mellett adták el áruikat és ezeket biztosították a váltóval. A váltóforgalom tömegességét bizonyítja, hogy a Magyar Nemzeti Bank váltótárcája december 31-én közel darab váltóból állt. 111

120 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János A váltó pénzkövetelésre jogosító értékpapír (áruváltó nem létezik) és mint ilyen, gazdasági rendeltetésének megfelelően külön szabályok alá esik. A szabályok legfőbb célja az, hogy a váltókon feltüntetett összeget a váltó birtokosa a lejáratkor hiány nélkül megkapja attól, aki erre magát a váltóban kötelezte. A fizetési kötelezettség lehetőleg akadálytalan és pontos végrehajtását segíti elő a váltószigor. Ez az alapja a váltó iránti bizalomnak. A váltószigor szabályai két részre oszthatók. Az anyagi váltószigor a váltóígéret abszolút érvényessége. A váltóígéret független az alapját szolgáló jogviszonytól. A papír kiállítója nem élhet olyan kifogásokkal, melyek nem tűnnek ki magából a papírból (váltótörvény 92. ). A követelés pusztán a papír alapján követelhető. A váltó szigorú formához kötött értékpapír. A törvényben előírt ún. váltókellékek közül ha csak egy is hiányzik váltóelnevezés, fizetendő pénzösszeg, a rendelvényes, a kibocsátó neve vagy cégaláírása, a fizetés helye, ideje, a kiállítás helye és ideje -, az már megfosztja az okiratot a váltó jellegétől. Az alaki váltószigor a végrehajtási eljárás rendkívüli gyorsasága, a határidők rövidsége. A váltóadós fogságát az Országbírói Értekezlet megszüntette. A váltójog A váltónak kétféle fajtája alakult ki. Az idegen váltó kibocsátója azt ígéri, hogy a váltó alapján egy harmadik személy (a címzett) fog fizetni (középkori eredetű, utalvány alakú). Franciaországban és az USA-ban csak ezt tartják váltónak. A saját váltó esetében a kibocsátója saját fizetését ígéri (kötelezvény). A váltó fajai A váltó kiváló hiteleszköz. A közönséges kölcsönnél sokkal előnyösebb. A hitelező még a lejárat előtt hozzájuthat pénzéhez vagy a váltó forgatásával (eladásával), vagy a bankban való leszámítolásával. A váltó általában rövid lejáratú hitelfelvételt tesz lehetővé (3 hónap), ezért nem minden termelési ág számára alkalmas. Az 1870-es években sok birtokos vett fel váltóhitelt és ment tönkre. Ez az idő túl rövid a mezőgazdaságban, rossz termés esetén fizetési nehézségeket okozhat. A váltóhitel inkább a kereskedelemben, az iparban használható. Három hónap alatt az árut el lehet adni, a gyártási folyamat lezajlik. A váltó ezentúl lehetőséget nyújt sokoldalú elszámolásra is az átutalás nélkül. A csekk A csekk rövid írásbeli utalvány volt, melynek kiállítója egy bankot (az utalvá- nyozottat) arra hívott fel, hogy a köztükfennálló szerződés alapján annak, aki magát az írásbeli utalvány által igazolja, egy bizonyos összeget fizessen ki. A csekk a letéti üzletből fejlődött ki, amikor a bank az átvett pénzt már nemcsak megőrizte, hanem állandó összeköttetést alakított ki az ügyfelével. A 16. században a vevő már pénz helyett nyugtát adott az eladónak, amelynek összegét a bankban felvehette. 1908:58. tc. Magyarországon a nagy hitelfelvételek miatt viszonylag kisebb méretű volt a csekkforgalom. Sokáig nem is kodifikálták, ezért a kereskedelmi utalványra vonatkozó szabályokat alkalmazták rá. A csekkforgalmat a volt jegybank, az Osztrák-Magyar Bank teremtette meg 1888-ban, amely az egész országot behálózta. A csekktörvény viszonylag későn, csak az1908:58. tc.-kel született meg, amely nem határozta meg a csekk fogalmát, csak taxatíve felsorolta lényeges kellékeit. Magyarország is csatlakozott az előbb említett nemzetközi egyezményekhez, de akárcsak a váltójogit, ezt is csak 1965-ben ratifikálta. A csekkjogi szerződés rendszerint három személy között bonyolódott le: a számlát vezető bank (utalványozott), a csekkszámla-tulajdonos (kibocsátó) és a csekkbirtokos (rendelvényes) között. A csekk gazdasági előnyei közé tartozott, hogy nem kellett nagyobb összeget maguknál hordaniuk az üzletembereknek. Feleslegessé tette a pénz őrzését, miközben kamatozott is. A fizetésnél nem kellett a pénzt leolvasni. Egyébként is minden fizetési művelet bizonyos mennyiségű pénzt kötött le, ily módon a termelés szempontjából holt tőkének minősült. Ez pedig nemzetgazdasági szinten jelentős veszteségnek volt mondható. Az üzleti életben a forgalomban részt vevők adósok és hitelezők is egyben. A csekk viszont a legkülönbözőbb természetű követeléseket átalakította egytermészetű követeléssé, miközben az egyéneknél szétszórtan heverő tőke a gazdasági életben kamatozhatott. A kötvény A kötvény olyan közforgalmú értékpapír volt, melynek kiállítója arra kötelezte magát, hogy az abban megjelölt pénztömeget és annak előre meghatározott kamatait megfizeti. A kötvény a részvények megjelenése után alakult 112

121 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János ki. Első formájukban királyok által kibocsátott adósságlevelek voltak. A hitelezők a kölcsönösszeget kerek összegű részkötvényekre osztották és ezeket értékesítették. Ezzel a követelések egy részét vagy egészét mobilizálhatták. A hosszú lejáratú kötvényeket hamarosan bevezették a tőzsdére. A19. században már nemcsak az állam, hanem a nagyvállalatok és a bankok is kibocsátottak kötvényeket. Valamilyen fejlesztés finanszírozására, mely hosszabb idő alatt térül meg, vettek fel közép- vagy hosszú lejáratú hiteleket. Magyarországon a kormány az 1870-es évek végétől kezdve nagyarányú államkötvény-kibocsátásba kezdett, és ennek több mint a felét osztrák tőkések vásárolták meg. Ezzel el tudták érni, hogy fiskális céljaik túlzott adóztatás nélkül is megvalósuljanak. A megnövekedett pénzkínálat pedig ösztönözte az importot, növelte a termelést. A kötvény esetében a hitel meghatározott időre szólt (általában 3-10 év, de gyakori a éves lejárat is), de egyszerűen és könnyen átruházható volt. A hitelező tehát bármikor pénzzé tehette. A kötvényeknek állandó árfolyama alakult ki a tőzsdén. A bizonytalansági elem egyik oldala, hogy állami vagy vállalati kötvényt vásároljanak-e. Az állam ritkán megy csődbe, ezért biztonságos az értékpapírja, de általában éppen ezért alacsonyabb volt a kamata is. A vállalati kötvény nagyobb kockázatot rejtett magában. A vállalat bármikor csődbe mehetett. A másik kockázati tényező a kamatláb változása volt. A kamatlábak növekedése a kötvény árfolyamának csökkentését eredményezte. Mégis kisebb volt a kockázat, mint a részvény esetében, ezért a tőzsdén a részvények legnagyobb konkurenciáját jelentette. Nyugdíjpénztárak, biztosítótársaságok, alapítványok részesítették előnyben, természetesen elsősorban inflációmentes időkben. A záloglevél A jelzáloglevél a külön biztosított kötvények egyik fontos fajtája volt. A kölcsönt vevő birtokos jelzálogjogot adott földbirtokára a hitelező intézetnek vagy társaságnak, az intézet vagy társaság pedig a jelzálog által biztosított kölcsönt kisebb részekre osztotta fel, s az egyes, kerek összegeket kitevő részekről zálogleveleket bocsátott ki, melyek beváltásáért a társaság vagy intézet még saját vagyonával is felelős volt. A tőkés gazdaság fejlődésével a mezőgazdaságnak is hosszú lejáratú hitelre volt szüksége. A földművelés sajátosságaiból következett, hogy itt nem volt alkalmazható a részvénytársasági formáció. Viszont a jelzálog biztosításával a földbirtok értékét is mobilizálni lehetett. Olyan értékpapírt hozhattak így létre, mely alkalmas a tőzsdei forgalomra és alacsony kamatozását ellensúlyozza a biztonsága, hiszen az elzálogosított földbirtok és a pénzintézet áll mögötte. Magyarországon Dessewffy Emil segítségével próbálták meg a nagybirtokosok számára hasznosítani ezt a hitelkonstrukciót ben bocsátottak ki először a bécsi bankokon keresztül kb. 10 millió forintnyi értékű értékpapírt, 6% körüli kamatozással. A magyar viszonyokat nem ismerő külföldi hitelezők vásárolták meg őket, akiknek nagy volt a meglepetésük, amikor kiderült, hogy az ősiség törvénye és a telekkönyv hiánya miatt szinte teljesen behajthatatlan követelésekhez jutottak hozzá. Ez az egyébként nem túl érzelgős korabeli közvéleményt is igencsak felháborító esemény ösztönözte Széchenyit a Hitel című művének megírására. Ezeken a hibákon okulva később sikerrel alkalmazták a záloglevél-kibocsátásokat. A kiegyezés után a Monarchia jegybankja egyedülálló módon jelzálogkölcsön-ügylettel is foglalkozott. A zálogleveleket a nemzetközi tőkepiacon helyezték el. Az 1860-as években ingatlanhitelt már többnyire éves időtartamra adtak, és a becsérték 5%-áig mentek el a megterhelésben. Jelzálogkölcsönt házakra is adtak, sőt az 1873-as válság után kiterjesztették az iparvállalatokra is. A millenniumra készülő főváros e kölcsönforma segítségével épült fel. A részvény A részvény névre vagy bemutatóra szóló értékpapír, amely könnyen átruházható, és a tulajdonosa a részvénytársaság egy eszmei hányadának tulajdonosává válik. Az első részvényeket a Kelet-indiai Társaság alapításakor (1602) bocsátották ki. Kezdetben az utcán árusították, majd hamarosan a tőzsde vette át a forgalmazásukat, ezzel a árutőzsde mellett az értéktőzsdéket is kialakítva. Az első részvények kezdetben névre szóltak, és tulajdonosuk korlátlan felelősségét eredményezték. Csak fokozatosan alakult ki a korlátolt felelősség. A névre szóló részvényeket a tulajdonos nevére vagy cégére állították ki. Tulajdonosa az összes tagsági jogot csak akkor gyakorolhatta, ha tagnak jelentkezett, a részvénytársaság ezt elfogadta és a részvénykönyvbe bevezette. A részvénytársaság tőkeegyesülés jellegének azonban jobban megfeleltek a bemutatóra szóló részvények, amelyek mindenfajtakorlátozás nélkül, egyszerű átadással átruházhatók voltak. A mindenkori birtokos a részvényes, aki jogait bemutatással gyakorolhatta. 113

122 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János Részvényt általában a társaság alapításakor, illetve elsősorban a tőzsdén lehetett vásárolni. Ennél mindig nagyobb kockázatot kellett vállalni, mint a kötvény esetén, de a nyereség is nagyobb lehetett. Amíg a kötvény kamatozása teljesen függetlenedett a vállalat gazdálkodásától, addig a részvényesek osztaléka éppen attól függött. Az igazi kockázat a tőzsdei árfolyamváltozás volt. Elméletileg a részvény árfolyamának a tőkésített osztalékával kellett megegyeznie. A valóságban azonban az árfolyamot mindig a várakozások alakították, amelyek a részvényből eredő jövőbeli jövedelmek nagyságára, kockázatára, illetve az alternatív befektetési lehetőségekre vonatkoztak. Ezenkívül a mindig jellemző pszichológiai elem, az optimizmus vagy a pesszimizmus is hatással bírt a részvény értékére. Egy részvény értékét mindig nagyon sok ember becsüli meg és alakítja. A tőzsde A tőzsde olyan suigeneris intézményként született, amelynek helyzetét, ugyanúgy, mint egy szabályalkotási, közigazgatási és bíráskodási joggal felruházott testületét, nem egy törvény, hanem a fejlődés különböző időpontjaiban alkotott különböző jogszabályok, illetve a szokásjog szabályozta. Joganyagának jellegzetes vonása tehát, hogy nem kodifikálták. A tőzsde apiacokpiaca. Birodalom, ahol sohasem megy le a nap. Központosítja a kereskedelmet nem egy ország, hanem az egész világpiac számára. A modern gazdaságban ugyanis a kereslet és a kínálat központosítása létszükséglet. Nem fordulhat elő az, hogy pusztán földrajzi, időbeli vagy információs korlátok miatt az értékpapíroknak és a helyettesíthető (fungibilis) áruknak más-más árfolyama alakuljon ki. A tőzsde tehát olyan összpontosított piac, ahol rendszeresen (általában naponta, meghatározott órában) a fennálló szokásoknak megfelelően, nyilvános áralakítással, meghatározott személyek köre úgy kereskedik a helyettesíthető árukkal, értékekkel, hogy azok nincsenek jelen a helyiségben, a tényleges átadás és fizetés a szokásoknak megfelelően később és máshol történik. A tőzsde szót a nyelvújításkor alkották meg a régi marhakereskedő jelentésű tőzsér szó tövéből, mely kereskedést jelentett, s ehhez fűzték a de (valamilyen helyiséget jelentő) képzőt. A tőzsde a vásárból alakult ki. A különbség persze nagy: a vásárokon mindig jelen volt az áru, a tőzsdén soha. A vásárból tőzsde akkor lett, amikor az üzletkötések tömegessé váltak, és mind az áru, mind a fizetési eszköz oldalán a helyettesíthetőség vált uralkodóvá. Az üzletet kötő kereskedőnek nem kellett törődnie az áruk tulajdonságával és a pénz labilitásával. Az első tőzsdét Antwerpenben hozták létre. Árutőzsde Árutőzsdén csak olyan helyettesíthető áruk vehettek részt, amelyek más azonos mennyiségű és minőségű darabbal teljesen azonos értékűek, amelyeket nem volt szükséges egyedileg, hanem elegendő volt csak minőség és mennyiség (darab, súly, mérték) alapján meghatározni. Olyan áruk, amelyek termelési körülményei eléggé ismertek, minősége világo- san megállapítható. A budapesti árutőzsdén az alábbi áruk szerepeltek: búza, rozs, zab, árpa, olajmagvak, hüvelyes vetemények, liszt és őrlemények, disznózsír, szalonna, méz, cukor, bor, szesz, szeszes italok, szilva, szilvaíz, kőolaj, bőrök, szőrmék, gyapjú, tölgykéreg, fenyőkéreg, gubacs, burgonya, kávé. Értéktőzsdén csak azok az értékpapírok szerepelhettek, amelyeknek bevezetését elhatározta a tőzsdetanács. A tőzsdetanács e határozatát nem volt köteles indokolni. Általában arra törekedtek, hogy csak megbízható értékpapírok szerepeljenek, ezért nemcsak feltételekhez kötötték, hanem ellenőrizték is az értékpapírok kibocsátását. Értéktőzsde Az értéktőzsdéken részvények, kötvények, záloglevelek, váltók, állampapírok, sorsjegyek, devizák, valuták és arany-, illetve ezüstpénzek jegyzése történt. A múlt század elejéig általában jóval kisebb forgalmat bonyolítottak le, mint az árutőzsdék. A múlt század közepén kibontakozott vasútépítési láz, illetve a nagyszabású államkötvény-kibocsátás adta meg a lendületet az értéktőzsdék szédületes fejlődésének. A távíró és a telefon tovább növelte a tőzsdék jelentőségét. Ma már több televíziós csatorna sugározza az éppen érvényes árfolyamokat a világ legnagyobb értéktőzsdéiről. Minden elővigyázatosság ellenére a gazdasági-pénzügyi válságok és a túlzott spekuláció időnként így is tőzsdekrachokat idézett elő. Az első tőzsdeválság 1557-ben alakult ki. A hírhedt tőzsdeválságok nyomán a kormányok és a nagy bankok, különösen a múlt század végétől, jelentősen beavatkoztak a tőzsdei üzletekbe a krachok megakadályozása céljából. 114

123 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János Magyarországon már az 1840-es években nyilvánvalóvá vált egy forgalmi központ létesítésének szükségessége. Kezdetben azonban csak kávéházakban kötöttek Pesten üzleteket. A szabadságharc után a bécsi kormány a politikai szabadság hiányát a gazdaság felszabadításával igyekezett pótolni. Így alakulhatott meg a Pesti Lloyd Társulat, amely azután kezdeményezte előbb a Gabonacsarnok, majd a pesti tőzsde alapítását. A pesti áru- és értéktőzsde ünnepélyes megnyitására január 18-án került sor. A következő évek nem kedveztek a tőzsdei forgalom fejlődésének, kevés részvénytársaság működött, és többször is rossz volt a termés. Az árutőzsde forgalma jóval meghaladta az értéktőzsdéét. Az utóbbiba sokszor csak akkor mentek át a kereskedők, ha nyugodt körülmények között akartak beszélgetni. A fellendülést az 1867 utáni gründolási láz hozta meg. A pesti tőzsdén jegyzett részvények száma 1866 és 1872 között 28-ról 115-re emelkedett. Az 1873-as válság után a növekedés üteme megtorpant, majd 1889-ig pangás jellemezte a tőzsdét. A kiegyezés után véglegessé vált a budapesti tőzsde szervezete, mely tevékenységében is önálló volt. A budapesti tőzsde testületi önkormányzattal rendelkezett, s a tőzsdetanácsot, amely vezette, a tagok választották. Hatáskörébe tartozott a tagfelvétel és kizárás, az üzletforgalom szabályozása, a szokások megállapítása, a tőzsdeügynökök kinevezése, az árjegyzésről való gondoskodás és az állandó választottbíróság kialakítása. A tőzsdét a kereskedelmi miniszter felügyelte. Neki terjesztették fel az alapszabályokat és szokásokat jóváhagyás végett. Főfelügyeleti jogát az általa kinevezett tőzsdebiztos által gyakorolta, aki a legritkább esetben avatkozott csak be a tőzsde életébe. Az 1880-as évek közepétől lassú emelkedés kezdődött a forgalomban és az árfolyamokban. A magyar tőzsde egyre jobban bekapcsolódott a nemzetközi kereskedelembe. Különösen 1893-tól kezdve, amikor itt is bevezették a telefont. Az 1895-ös tőzsdeválság azonban felerősítette a tőzsdeellenes mozgalmakat. Németországban és Ausztriában a kormány szigorú intézkedéseket hozott a gabona határidős kereskedelme ellen, Magyarországon azonban a tőzsdetanács megőrizte autonómiáját, és sokkal kevésbé korlátozta a forgalmat. Csupán a tagfelvételt szigorították meg. A határidőüzleteket még akkor is fenntartották, amikor azokat Ausztriában teljesen megszüntették, és az évi gazdasági kiegyezés l. pontjában a magyar kormány ígéretet tett a budapesti határidőüzletek megszüntetésére. A magyar tőzsde ekkor ért hatalmának és befolyásának csúcsára. A meggazdagodott, konszolidált kereskedők sokat adtak a szakma tekintélyére, az intézmény méltóságára, külsőségeire. Ennek jegyében történt a tőzsdepalota építése is. A tőzsde saját anyagi erejéből Európa legnagyobb tőzsdeépületét (1906) hozta léte, hogy Magyarországon valóban európai színvonalú és mértékű kereskedelmi és értékpiac alakuljon ki. Az I. világháború idején bezárták a tőzsdét. A Tanácsköztársaság vezetői még az épületét is elkobozták október 20-án nyílt meg újra. A húszas-harmincas években a tőzsde jelentősége messze túlszárnyalta Magyarország gazdasági súlyát, mert az utódállamok tőzsdéi Bécs kivételével szervezetlenségük miatt jelentéktelenek voltak, így az elszakított területek értékpapír-tranzakcióit is jórészt Budapesten bonyolították le. Az infláció miatt az elkövetkezendő években nagyarányú növekedés következett. A lakosság az értékét vesztő korona helyett a nagyobb értékállandóságot biztosító részvényekbe fektette tőkéjét. A pénzügyi stabilizáció viszont hitelhiányt eredményezett, ezért mindenki igyekezett megszabadulni részvényeitől, ami miatt az árfolyamok 50-60%-kal estek. A gazdasági világválság idején majdnem egy évre bezárták a tőzsdét. A nem hivatalos értékpapírüzlet azonban ekkor sem szünetelt ben újabb fellendülés következett. A II. világháború kitörésekor nem zárták be a tőzsdét, csak az árfolyamok váltak kiszámíthatatlanabbá. Sőt, ben, amikor Magyarország is hadba lépett, sohasem látott mértékben nőttek az árfolyamok. A hadiipari, vaskohászati papírok %-kal növekedtek. Csak 1944 decemberében, amikor elkezdődött Budapest ostroma, zárták be újra az épületet. Az 1946 augusztusában megvalósított pénzügyi stabilizáció lehetővé tette a hivatalos megnyitást, míg május 25-én, az államosítások után végleg feloszlatták (épületébe később a Magyar Televízió költözött). A tőzsde funkciói A tőzsdének az áruk és az értékpapírok adásvételén túl más fontos feladata is volt. 1. A vagyonértékelés: a vállalat vagyonát, üzletmenetének sikerességét, illetve sikertelenségét szinte napról napra értékelte a tőzsde. Igaz, hogy a vállalatok értékpapírjainak árfolyamai egyfajtajóslatot is hordoztak magukban: mit várnak az emberek az adott vállalkozástól. Ez nemcsak a vállalkozók, tőzsdézők, sőt a lakosság egésze számára értékes információ, hanem a bankok is ennek ismeretében döntöttek arról, hogy mekkora kockázatot vállalnak egy adott vállalatnak történő hitelnyújtáskor. 2. Tőkeelosztó funkció: a tőzsde biztosította a könnyű és nagy nyereséggel is kecsegtető pénzelhelyezést. Az egyébként tespedő tőkéket a magasabb megtérülési, jövedelmezőbb ágazatok 115

124 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János felé terelte. Meghatározta a tőkepiaci feltételeket, például a bankoktól kapható hitelek feltételeit. A nemzeti és a világgazdaságot összekapcsolta. A tőzsdéken a világ minden vállalatának értékpapírjai és árui részt vehettek. A tőzsde nem ismerte a politikai határokat. A versenyszemszögből semleges helyen felállított információs központ lényege az egységes, nyilvános regisztrációs rendszer. A gazdaság, a politika és a társadalom eseményeinek változásait, a pénz- és tőkepiacok legkisebb rezdüléseit is pillanatokon belül, mint egy barométer mérte, sőt ezeknek a jelenségeknek folyamatos tudati visszatükröződéseként funkcionált. Ez az automatikusan működő jelzőrendszer mind a bankokat, mind a gazdaságirányító szervezetet és a potenciális befektetőket ellátta az egyes vállalatokon keresztül az egész nemzet, illetve a világgazdaság értékeléséhez szükséges információkkal. Minden olyan kormánynak, mely a nemzetközi gazdasági életben érdemben részt akart venni, meg kellett jelennie a tőzsdén, különben nem lehetett hitele, elszigetelődött a világgazdaságtól. Ez egyben politikai értékelést is jelentett. 3. A kereskedelmi szokásjog kialakítása, az üzleti feltételek megállapítása. 4. Tőzsdei bíráskodás, a tőzsdei jogviták eldöntése. A tőzsde által alkotott szabályok 1. A tőzsde alapszabályai, amelyek nemcsak a testület belső rendjét érintették, mint az egyesületek alapszabályai, hanem hatásukat tekintve sokkal szélesebb körben érvényesültek, például a tőzsdebíróság eljárási szabályai. 2. Üzletrendészeti szabályok, amelyek a tőzsdei forgalmat szabályozták. 3. A tőzsdei szokások (vagy szokványok) olyan jogszabályok, amelyeket a tőzsde autonóm hatáskörében, a tőzsdei forgalom tárgyát képező ügyletekre nézve állapított meg. Csak a diszpozitív jellegű törvényektől térhettek el, és nem tartalmazhattak kogens szabályokat. Spekuláció a tőzsdén A tőzsdei spekulációra nincs megfelelő magyar szó. Az üzérkedés más fogalmat takar. Ez a fajta spekuláció nem azonos a szerencsejátékkal, a fogadásokkal, hiszen azok tisztán a véletlentől függenek, míg a tőzsdei üzlet általában racionális gazdasági számításokon alapul. Bár kétségtelenül ebben is nagy szerepe van a szerencsének az előre nem látható vagy nem ismert körülmények miatt. A spekuláció a tőzsdén sok visszaélésre vezetett, sokakat pedig irritált, hogy munka nélkül valaki nagy jövedelemre tehet szert. Valójában ezek a szélsőségek elhanyagolható jelenségei minden tőzsdének. A spekuláció ugyanis a tőzsde motorja, ha ezt korlátoznák vagy megszüntetnék, akkor a tőzsdét éppen a lényegétől fosztanák meg. Elengedhetetlenül szükséges volt, hogy a tőzsdén olyan kereskedőcsoportok is szerepeljenek, amelyek nemcsak befektetés céljára vásárolnak értékpapírokat, kötnek határidőüzleteket az árutőzsdén, hanem spekulációs célzattal. A kisebb-nagyobb vételeikkel ugyanis a hirtelen, gyors árfolyameséseket lefékezték. A spekuláns mindig gyorsabban reagált, mint a nagyközönség. Rögtön észrevette, ha egy részvény árfolyama a kelleténél magasabbra vagy alacsonyabbra változott. Kész volt a közvéleménnyel szemben is fellépni, és állandó keresletet, illetve kínálatot támasztani. Másrészt az időnként előforduló tisztátalan üzleteknek nem a tőzsde volt az oka, sőt inkább szenvedő alanyuknak tekinthető. Azok valódi kiváltó oka a gazdasági élet káros elváltozásaiban volt keresendő. Nem véletlen, hogy mindig valamilyen gazdasági válság idején lehetett a közvéleményt a tőzsdei spekuláció ellen hangolni. Normális gazdasági körülmények között a kevésbé jól szervezett tőzsdéken sincsenek visz- szásságok, de a gazdasági válság fekete péntek -kel látogatta meg a világ legreálisabb tőzsdéjét, a londonit is. Hausse és baisse A modern híradástechnika feltalálása előtt lehetséges volt a különböző helyeken ugyanabban az időben eltérő árfolyam-különbözeteket kihasználva spekulálni. A telefon feltalálásával ez a lehetőség nagyon leszűkült, a számítógépek világában pedig lehetetlenné vált. A másik örök életű spekulációs forma ezzel szemben az időbeli árfolyamhullámzásra épített. Két fő formája létezett. Az árfolyam-emelkedésre való spekuláció (hausse) esetében a spekuláns azért vásárolt értékpapírt vagy árut, mert arra számított, hogy később felmegy az áruk, és drágábban tud majd eladni. Az árfolyamesésre számító spekuláció (baisse) egy kicsit bonyolultabb, de egy tőzsdekrach idején akár milliomossá is tehetett valakit. A tőzsdén ugyanis adott volt az a lehetőség, hogy az értékpapírt vagy árut az is eladhatta, aki nincs is birtokában (tulajdonképpen ez egy szállítási szerződés). Arra számított, hogy amikor teljesítenie kell, majd alacsonyabbak lesznek az árak és így nyereségre tesz szert. Az üzletemberek és spekulánsok a kétfajta alapügyleten belül számtalan variációt találtak ki. Fantáziájuk a nyereség érdekében zseniális megoldásokat dolgozott ki. 116

125 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János Határidőüzletnek számított, ha a felek öt napnál távolabbi időpontban határozták meg a teljesítési határidőt. A spekuláns vett valakitől január 1-jén 200 pengőért 1000 db részvényt azzal, hogy az üzlet lebonyolítása (a papír szállítása és a vételár fizetése) februárban történik majd meg. A spekuláns arra számított, hogy a papír árfolyama emelkedni fog (hausse), és a papírokat február 1. előtt eladja egy harmadik személynek 220 pengőért és ebből kifizeti az eladónak a vételárat. A másik fél arra kalkulált,hogy a papír ára esni fog (baisse), és a papírokat megveszi valakitől február 1. előtt 180 pengőért és ezeket a papírokat a vevő 200 pengőjéből fogja kifizetni. Így tőke nélkül a spekuláns szinte technikai határok nélkül dolgozott, viszont a kockázata is nagyon nagy volt. Az árutőzsdén viszont a határidőüzlet lecsökkentette a raktározási költségeket, és függetlenné tette az árakat a termés időpontjától. A földbirtokosnak nem kellett bevárnia például az aratást vagy idő előtt áron alul eladnia gabonáját A POLGÁRI HÁZASSÁG, CSALÁD, GYÁMSÁG ÉS GONDNOKSÁG 6.1. A CSALÁD A polgári korszak családjogi rendelkezéseket tartalmazó jogszabályai a család fogalma alatt a házastársak és a rokonok kötelékét értették. A családi köteléket házasságkötés és leszármazás hozza létre, illetve olyan családjogi ügyletek, mint az örökbefogadás és a házasságon kívül született gyermek elismerése a természetes apa részéről. Az anyai ágon pusztán a leszármazás tényén alapul a rokonság, míg az atyai családhoz tartoznak mindazok, akiket a törvényes leszármazás köt össze. A szűkebb értelemben vett család A szűkebb értelemben vett családra vonatkoznak mindazok a jogszabályok, amelyek a házastársak, illetve a szülők és gyermekeik között fennálló kapcsolatból fakadnak. A szűkebb család vezetése a családfő feladata, akinek kötelessége a családtagok szükségleteiről gondoskodni. A családtagok bizonyos mértékben részesednek a családfő társadalmi állásának jogi és egyéb előnyeiben (elnyerik annak nevét, nemességét stb.). Kötelességük ugyanakkor koruknak és nemüknek megfelelő magatartásukkal és tevékenységükkel támogatni a családi életközösséget. A gyermekek szűkebb értelemben vett családi köteléke törvényes koruk elérésével meglazul, hiszen a teljeskorúság megszünteti a családi életközösséget, a családfő vezetői jogosultságát és a gyermek engedelmességi kötelezettségét. Felmenők és lemenők között ezek helyét a tartási kötelezettség veszi át. A tágabb értelemben vett család A tágabb értelemben vett család tagjainak egyrészt egyes családjogi ügyletek előterjesztésére irányuló indítványoknál, illetve az öröklésnél jut szerep. A tágabb család tagjai nyújthatnak be indítványt más családtagok kiskorúságának meghosszabbítása és azok gondnokság alá helyezése iránt A POLGÁRI HÁZASSÁG A polgári házasság Magyarországon II. József vetette fel először a polgári házasság bevezetésének gondolatát. Rendelkezései szerint a házasság polgári szerződés volt, amelyet elsődlegesen állami és nem egyházi törvények szabályoznak. A házasságkötési szertartásnál az egyházi személyek mint állami tisztviselők működhettek közre. II. Józsefa házassági perekben való eljárást az egyházi bíróságoktól az állami bíróságok elé utalta. II. Lipót valamennyi korábban kiadott intézkedést felfüggesztett, és a felekezetek számára biztosította a házassági ügyekben való bíráskodás során a saját felekezeti joguk szerinti eljárást. Az évi országgyűlésen hozott törvények átmenetileg rendezték a házassági joggal kapcsolatban felmerülő vitás kérdéseket. Az 1790:26. és 27. tc.-ek ugyan lehetővé tették a felekezeti jog szerinti bíráskodást, de a vegyes házasságok megkötése a katolikus fél lelkésze előtt és a kánonjog alapján történt. A törvények 117

126 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János végrehajtását a katolikus és a protestáns egyház állandó összeütközése kísérte. Az országgyűlés ennek kiküszöbölésére szorgalmazta 1843-ban a polgári házasság törvénybe iktatását. A polgári házasság az országgyűlés előtt A kiegyezést megelőző években a házassági jogot évi hatályon kívül helyezéséig az osztrák polgári törvénykönyv alapján szabályozták et követően a házassági jog reformjára irányuló előterjesztések a polgári perrendtartásról szóló törvényjavaslattal kapcsolatosan kerültek az országgyűlés elé. A képviselők az új házassági törvényt két módon tartották elképzelhetőnek. Az egyik megoldás szerint a felekezetek házassági pereiben továbbra is saját egyházi bíróságaik jártak volna el, míg a másik kínálkozó lehetőség az lett volna, hogy a házassági ügyekben való eljárást kivonva az egyházi bíróságok jogköréből az állami bíróságok elé utalják és 1890 között az országgyűlés két háza gyakorlatilag két eltérő álláspontot képviselt. A képviselőház a házassági jog állami szabályozása mellett szállt síkra, a főrendiház pedig a házassági jog rendezését a felekezeti jogok továbbfejlesztésével tartotta megvalósíthatónak. A későbbi házassági jogi törvény megalkotása szempontjából jelentős volt az 1890-ben az akkori közoktatási és vallásügyi miniszter, Csáky Albin által benyújtott ún. elkeresztelési rendelet, amelyet címével ellentétben a vegyes házasságból született gyermekek elkeresztelésének megakadályozására kívántak bevezetni. A rendelet értelmében minden lelkész csak a saját felekezetéhez tartozó gyermeket keresztelhette meg. Abban az esetben, ha a lelkész mégis megkeresztelt más vallású gyermeket, akkor erről 8 napon belül értesítenie kellett az illetékes egyház lelkészét, és hozzá valamennyi vonatkozó anyakönyvi anyagot át kellett küldenie. A házassági jogi törvénytervezetet az országgyűlés ig tárgyalta. A főrendiház a törvényjavaslat vitája során a házasságkötés kérdését a vallásegyenlőség és a viszonosság elvein alapulva kívánta megoldani. Hangsúlyozták, hogy minden felekezetnek önálló joggal és bíráskodási hatáskörrel kell bírnia. A képviselőházban felszólalók a házassági jogi szabályozást négy alapelvre vezették vissza: 1. egységes házasságijog; 2. egységes állami igazságszolgáltatás házassági ügyekben; 3. kötelező polgári házasság és 4. a házasság felbonthatóságának lehetősége. A főrendiház a házasság felbontásának megengedését elképzelhetetlennek és a katolikusdogmát sértőnek találta. Az évekig tartó országgyűlési tárgyalás után végül is december 9-én szentesítették a házassági jogot rendező 1894:31. tc.-et AZ 1894:31. TC. A HÁZASSÁGI JOGRÓL Az 1894:31. tc. megalkotásánál a törvényhozók a minden állampolgárra nézve kötelező egységes állami jog, állami bíráskodás és a házasságkötés kötelező polgári alakjának kiépítését tűzték ki célul. A házassági jog reformját sürgették a vallás szabad gyakorlatáról és az izraelita vallás bevételéről szóló egyházpolitikai törvényjavaslatok. Azon állampolgárok házassági jogáról a házasságkötésüknél eljáró bírói hatóságokról is gondoskodni kellett, akik nem tartoztak egyik törvényesen elismert egyházhoz sem. Megoldásra várt az az ellentmondásos és számtalan visszaélést eredményező helyzet is, hogy az egyes vallásfelekezetek saját joguk szerint jártak el, valamint a vegyes házasságok tekintetében tulajdonképpen kettős jogi szabályozás és kettősbíráskodás állt fenn. A törvényjavaslat általános indoklása szerint Biztosítani kellett nemcsak azt a nagy állami érdeket, mely a házasság és a család intézményének szilárdságában és erkölcsi épségében áll, de csorbítatlan meg kellett őrizni a lelkiismereti szabadság, az egyházak közötti paritás és polgári jogegyenlőség elveit is. Az 1894:31. tc. értelmében a magyar házassági jog alapja a kötelező polgári házasság lett, amely kizárólag az arra illetékes polgári hatóságok előtt kötött házasságot ismerte el érvényesnek. Eljegyzés Az új törvény az addigi felekezeti jogtól eltérően az eljegyzéshez semmiféle joghatást nem fűzött, legfeljebb az alaptalanul visszalépő féllel szemben a felmerült költségek erejéig biztosított kártérítést a károsultnak. A jegyajándékot az a jegyestárs is köteles volt visszaadni, aki a másik jegyesnek alapos okot szolgáltatott az eljegyzéstől való visszalépésre. A házasság A házasság két, különböző nemű cselekvőképes személynek állami törvény alapján létesült feltétlen és állandó életközösségre irányuló szerződése. 118

127 Házassági akadályok II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János Az 1894:31. tc. a házassági akadályok tekintetében különbséget tett az érvénytelen (semmis vagy megtámadható) házasságot eredményező ún. bontó akadályok, valamint a tiltó akadályok között. Bontó akadályok Semmis házasság jött létre, ha 1. a házasulók egyike vagy mindkettő cselekvőképtelen volt; 2. egymásnak rokonai vagy sógorai voltak; 3. az egyik házasulandó félnek korábbi érvényes házassága még fennállott; 4. az egyik fél a másik házastársának életére tört; illetve ha 5. a házassági törvény által előírt lényeges alaki kellékek közül bármelyik hiányzott. A házasulóknak a házasságot a tisztében eljáró polgári tisztviselő és két tanú előtt, együttesen és személyesen, feltételtől és időhatározástól mentes házasságkötésre irányuló kijelentéssel kellett megkötniük. A házasságot meg lehetett támadni, ha fejletlen korúak, azaz 18. életévét be nem töltött férfi vagy 16. életévét el nem ért nő kívántak házasságot kötni. A megtámadásra okot adott továbbá a kényszer, azaz ha a házasságot valamelyik házasuló fél fenyegetéssel előidézett alapos félelem folytán kötötte. Tévedés és megtévesztés fennállása esetén szintén helye volt a házasság megtámadásának. Az 1894:31. tc. részletesen felsorolta a tévedés eseteit, a megtévesztésnek pedig a házastárs lényeges személyes tulajdonságára kellett vonatkoznia. A megtámadás határideje 1 év volt. Tiltó akadályok Házasságkötési tilalmat jelentett, ha valamelyik házasuló felet korlátolt cselekvőképessége miatt gondnokság alá helyezték, illetve a gondnokság alá helyezési eljárás folyamatban volt. Tiltó akadályt képezett a 20. életévét el nem ért kiskorú törvényes képviselője vagy gyámja beleegyezésének hiánya a házasságkötéshez. Unokatestvérek házassága csak igazságügy-miniszteri felmentéssel volt érvényes. A törvény a tiltó akadályok közé sorolta a házasuló felek között fennálló örökbefogadási és gyámsági viszonyt, a házasságtörést, a felek egyikének fennálló házasságát, a holttá nyilvánítást, a házasságkötés érdekében elkövetett bűncselekményt, az egyházi rendbe tartozást, a katonák esetében a nősülési engedély hiányát, a kihirdetés hiányát, valamint nők esetében a korábbi házasság felbontását vagy megszűnését követően előírt várakozási idő be nem tartását. A nő korábbi házassága felbontását vagy megszűnését követően 10 hónapon belül nem köthetett új házasságot. A házasság személyi joghatása A házasság megkötésével a férfi és a nő között életközösség jött létre. A családfő szerepét a férj tölti be, akinek rangja, társadalmi pozíciója szabta meg felesége rangját és polgári állását. A férj viselte a házassággal járó terheket, a nő által kötött valamennyi ügylet a férj nevében kötöttnek minősült. Az új házassági törvény nem kötelezte a nőt, hogy férjét annak lakásába kövesse, ha ott férje szüleivel vagy rokonaival is együtt kellene élnie. A házasság tartama alatt a férj házastársi tartással tartozott feleségének, amely magában foglalta a lakás, az élelmezés és a ruházat biztosítását, valamint a szellemi szükségletekre és a gyógyításra fordított költségeket. A tartás mértékét a férj társadalmi helyzete és vagyona szabta meg. A nő végleges nőtartásra tarthatott igényt, ha a bíróság a házasságot a férj vétkessé nyilvánításának kimondásával felbontotta, vagy ha jogerős ítélet született az ágytól és asztaltól való elválásról. Ha a férj feleségét szülei házába vitte, és kizárólag a családi gazdaságban dolgozott, akkor a vagyontalan férj helyett annak szüleit kötelezte tartásra a törvény menytartás formájában. A házasság vagyonjogi hatása Az 1894:31. tc. a női szabadvagyon rendszerét a nő szabadon rendelkezhet vagyona felett alapul véve szabályozta a házassághoz fűződő vagyonjogi intézményeket. A házasfelek különvagyonát képezték azok a dolgok, amelyek már a házasságkötés előtt kizárólagos tulajdonukban voltak, illetve amelyeketa házasság folyamán valamelyikük ingyenesen szerzett, továbbá a kiháza- sítási tárgyak. 119

128 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János Ajegyajándék, amelyet az eljegyzés és a kötendő házasság jeléül kapott egyik vagy másik fél, különvagyoni jelleggel bírt. Ahozományt rendszerint pénzben adták, jogi természete szerint ajándékozásnak számított. A hozomány állaga a nőt, haszonélvezete pedig a férjet illette. Közszerzeménynek minősültek azon vagyontárgyak, amelyeket a házastársak a házasságkötés napjától kezdve a házasság fennálltáig együttesen vagy külön-külön szereztek. A nő férjétől a házastársi tartozások hűséges teljesítéséért hitbért kapott. A feleség hitbér iránti igénye megszűnt, ha a fennálló házasság valamely oknál fogva érvénytelen volt, ha a házasságot a nő házasságtörése vagy egyéb vétkessége miatt bontották fel, valamint ha a nő egyszerűen lemondott a hitbérről. A házasság megszűnése Az új házassági törvény szerint a házasság megszűnt valamelyik házastárs halálával, bírói felbontás folytán, illetőleg amikor az egyik házasfél a másik fél holttá nyilvánítása után házasságot kötött. Feltétlen bontóokok A házasság felbontására ún. feltétlen vagy pedig ún. feltételes bontóokok szolgáltak alapul. Feltétlen bontóokok megléte esetén az eljáró bírónak fel kellett bontania a házasságot. A házasság felbontását eredményező feltétlen okok voltak: 1. házasságtörés, természet elleni fajtalanság, kettős házasság; 2. elhagyás, amikor egyik házastárs a másikat szándékosan és jogos ok nélkül hagyta el; 3. súlyos bántalmazás vagy a házastárs életére törés, valamint 4. elítélés a házasságkötést követően, legalább 5 évi fegyházra vagy börtönre, illetve halálra. Feltételes bontóokok Feltételes bontóokok fennforgása esetén a bíró csak akkor bontotta fel a házasságot, ha belátása szerint a felhozott ok a házassági kapcsolatot annyira feldúlta, hogy a bontást kérelmezőre nézve a házassági életközösség további fenntartása elképzelhetetlenné és megvalósíthatatlanná vált. Feltételes bontóokok voltak: 1. házastársi kötelesség szándékos és súlyos megsértése; 2. ha valamelyik házastárs a családhoz tartozó gyermeket bűncselekmény elkövetésére vagy erkölcstelen életmód folytatására bírta rá vagy igyekezett arra rábírni; 3. erkölcstelen életvitel és 4. ha valamelyik házasfelet a házasság megkötése után 5 évnél rövidebb tartamú szabadságvesztésre ítéltek. Ágytól és asztaltó való elválasztás A házasság felbontását ellenző katolikus egyház felé tett engedményt az évi törvény, amikor bevezette az ágytól és asztaltól való elválasztás intézményét. Minden olyan esetben sor kerülhetett erre, amikor a törvény alapján a házasság felbontásának lehetett helye. Mentesítette a házasfeleket az együttélés kötelezettsége alól, de a házassági életközösséget 2 éven belül bármikor visszaállíthatták. 2 év elteltével a házasság felbontását lehetett kérni. Az ágytól és asztaltól való elválás vagyonjogi szempontból a házasság felbontásának joghatásával járt. Az új házassági törvény szabályozta a magyar és külföldi állampolgár külföldön, illetve a külföldi állampolgárok Magyarországon kötött házasságát. A házasulók életkorát és cselekvőképességét illetően a felekre saját hazájuk joga volt az irányadó. A házasságkötésre egyebekben a magyar és a külföldi jogot kumulatívan kellett alkalmazni. Az ilyen házasságok tekintetében a magyar és a külföldi jog kumulatív alkalmazása volt irányadó bizonyos kivételekkel. Ugyanis a magyar házasságijog szerint a vérrokonságon, sógorságon, korábbi fennálló házasságon és a házastárs életére törésen alapuló bontóakadályokat akkor is érvényre kellett juttatni, ha ezeket az adott külföldi jog nem szabályozta A GYÁMSÁG A gyámság létrejötte 120

129 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János A kiegyezést követően a gyámságról és gondnokságról szóló 1877:20. tc. az atyai hatalom alatt nem álló kiskorúakat gyámság alá helyezte. A törvény különbséget tett 1. nevezett; 2. természetes és törvényes; 3. törvényes és 4. rendelt gyámok között. Természetes és törvényes gyám volt a kiskorú gyermek anyja, törvényes gyámnak minősültek a rokonok. Nevezett gyámot az atya választhatott kiskorú gyermekének, míg rendelt gyám kirendelése a gyámhatóság jogkörébe tartozott. Ha az atya a törvényben előírt módon gyámot nem nevezett, akkor a gyámság az anyára szállt, mint természetes és törvényes gyámra. A nő újbóli férjhezmenete- le a gyámsági viszonyt nem szüntette meg, de kiskorú gyermeke vagyonának számadás nélküli vagyonkezelését igen. Az anya után törvényes gyámság illette meg az atyai nagyatyát, utána az anyai nagyatyát, majd pedig a férfi rokonok következtek. Amennyiben a kiskorúnak sem nevezett, sem természetes és törvényes, sem törvényes gyámja nem volt, akkor a rokonok meghallgatásával a gyámhatóság rendelt gyámot. A gyámság fogalma A gyámság a kiskorú gondviseléséről, vagyonának kezeléséről történő gondoskodás jogintézménye azok számára, akik nem állnak atyai hatalom alatt. Nem viselhettek gyámságot 1. a nők az anyát, az örökbe fogadó anyát és a házastársat kivéve; 2. az atyai hatalom, gyámság vagy gondnokság alatt állók; 3. akiket atyai hatalmuktól a bíróság megfosztott, illetve gyámi tisztükből a gyámhatóság elmozdított; 4. a szerzetesek; 5. a botrányos életvitelt folytató személyek; 6. a csőd alatt állók és 7. azok, akiket valamely bűncselekmény elkövetése miatt hivatalvesztésre ítéltek. A gyámság viselését a törvényben meghatározott esetek kivételével elutasítani nem lehetett. E rendelkezés megszegőjét 200 forint pénzbírsággal büntette a törvény. A gyámság viselése alól mentesültek, illetve a mentesítés iránt kérelmet nyújthattak be azok, akik életévüket betöltötték; 2. egyidejűleg már más személy gyámjaként is eljártak; 3. öt gyermekről gondoskodtak; 4. a kiskorú lakhelyétől és birtokától olyan távol laktak, hogy számukra a gyámság ellátása nagy anyagi teherrel és nehézséggel járt volna. A miniszterek, az országgyűlési képviselők, a katonák, a közhivatalnokok, a köztisztviselők, továbbá a világi papok szinték mentesülhettek a gyámi tiszt betöltése alól. A gyámhatóság helybenhagyta olyan személyek mentesítés iránti kérelmét is, akik olyan betegségben szenvedtek, amely gátolta őket a gyámság kielégítő módon való ellátásában. A gyám feladatai A gyám, mint a gyámsága alatt álló kiskorú törvényes képviselője, egyes kivételektől eltekintve, teljes jogkörrel képviselte a kiskorút annak peres és nem peres ügyeiben. A gyámnak gondoskodnia kellett a kiskorú neveléséről és taníttatásáról, testi épségének megőrzéséről, vagyonának lelkiismeretes és ésszerű kezeléséről. A kiskorú vagyonát is kezelő gyámnak évente jelentést kellett benyújtania a gyámhatóságnak gyámoltja tanítási, nevelési és egyéb személyi viszonyairól. A gyámság megszűnése A gyámság megszűnt a gyám vagy a gyámolt halálával, a kiskorú teljes korúvá válásával, a kiskorú atyai hatalom alá kerülésével (például törvé- nyesítés vagy örökbefogadás útján), a gyám felmentésével, illetve elmozdításával. A gyámot elmozdítani akkor lehetett, ha gyámi tisztét nem megfelelően látta el, különösen, ha 1. elhanyagolta a kiskorú tartását és nevelését; 1. magatartása veszélyeztette a kiskorú erkölcsi és testi fejlődését; 3. a kiskorú vagyonát hűtlenül vagy hanyagul kezelte, valamint 4. a kiskorú képviseletének elmulasztásával kárt okozott A GONDNOKSÁG A gondnokság létrejötte A gyámságról és a gondnokságról szóló 1877:20. tc. a nagykorú személy gondnokság alá helyezését rendelte el, ha az 1. elmebeteg vagy magát jelekkel megértetni nem tudó siketnéma volt; 2. magát jelekkel megértetni tudó 121

130 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János siketnéma vagy gyengeelméjű, és vagyonának kezelésére alkalmatlan volt; 3. tékozló életvitelt folytatott; 4. egy évnél hosszabb ideig ismeretlen helyen tartózkodott, vagy hazautazásában és vagyona kezelésében valamely ok meggátolta; 5. egy évnél hosszabb szabadságvesztésre ítélték. Az első három esetben a gondnokság alá helyezést a bíróság, az utóbbi két esetben pedig a gyámhatóság mondta ki. A gondnokság elsősorban a házassági életközösségben élő házastársat, utána az atyát és a legközelebbi rokonokat illette. A tékozlás fogalmát az új törvény sem határozta meg annak ellenére, hogy a tékozlókkal kapcsolatban már az 1723:48. tc. rendelkezett birtokaik zárlat alá helyezéséről. A zárlat intézményét az évi Ideiglenes Törvénykezési Szabályok is megőrizték, de a tékozlást nem definiálták. A bírósági gyakorlat szerint tékozlónak minősült az, aki vagyonát komoly cél nélkül, a józan gazdálkodástól eltérő módon haszontalan költekezéssel csökkentette. Vagyonuk megfelelő kezelése érdekében bizonyos esetekben kiskorúak gondnokság alá helyezését is elrendelte az új szabályozás. Gondnokság, A gondnokságból kizáró okok A gondnokság az ügyek vitelére képtelen, illetve alkalmatlan nagykorúak képviseletének biztosítását szolgáló jogintézmény. Az 1877:20. tc. alapján a gondnokságból kizáró és a gondnokság viselése alól mentesítő okok megegyeztek a gyámságból kizáró és a gyámság viselése alól mentesítő okokkal. Nem viselhettek gondnokságot 1. a nők az anyát, az örökbe fogadó anyát és a házastársat kivéve; 2. az atyai hatalom, gyámság vagy gondnokság alatt állók; 3. akiket atyai hatalmuktól a bíróság megfosztott, illetve gondnoki tisztükből a gyámhatóság elmozdított; 4. a szerzetesek; 5. a botrányos életvitelt folytató személyek; 6. a csőd alatt állók és 7. azok, akiket valamely bűncselekmény elkövetése miatt hivatalvesztésre ítéltek. A gondnokság viselését elutasítani csak a törvényben meghatározott esetekben lehetett. E rendelkezés megsértőjét 200 forint pénzbírsággal sújtották. A gondnokság viselése alól mentesítő okok A gondnokság viselése alól mentesültek, illetve a mentesítés iránt kérelmet nyújthattak be azok, akik életévüket betöltötték; 2. egyidejűleg már más személy gondnokaként is eljártak; 3. öt gyermekről gondoskodtak; 4. a kiskorú lakhelyétől és birtokától olyan távol laktak, hogy számukra a gondokság ellátása nagy anyagi teherrel és nehézséggel járt volna. A miniszterek, az országgyűlési képviselők, a katonák, a közhivatalnokok, a köztisztviselők, továbbá a világi papok szintén mentesülhettek a gondnoki tiszt betöltése alól. A gyámhatóság helybenhagyta olyan személyek mentesítés iránti kérelmét is, akik olyan betegségben szenvedtek, amely gátolta őket a gondnokság kielégítő módon való ellátásában. A gondnok feladatai A gondnok a gondnoksága alatt álló személyt teljes jogkörrel képviselte a bíróság előtt annak peres és nem peres ügyeiben. Ha a gondnokolt távol lévő vagy szabadságvesztésre szóló ítéletét töltő személy volt, akkor a gondnok képviseleti joga csak a vagyon kezelésével összefüggő eljárásra terjedt ki. A vagyont kezelő gondnok köteles volt minden évben a gondnokolt egészségi állapotáról jelentést készíteni a gyámhatóságnak. A gondnokság megszűnése A gondnokság megszűnt a gondnok vagy a gondnokolt halálával, a gondnokság alóli felmentéssel, illetőleg, ha a gondnok nem megfelelően látta el e kötelességét, a gondnokságból való elmozdítással. A gondnokságot elrendelő bíróság vagy gyámhatóság megszüntethette a gondnokságot. A bíróság a gondnokolt vagy gondnoka kérelmére megszüntette a gondnokságot az elmebetegek és a magukat jelekkelmegértetni nem tudók esetében, ha ezen gondnokság alá helyezést indokló okok megszűntek. A bíróság a gondnokolt kérelmére megszüntette a gyengeelméjűek és ügyeik vitelére képtelen, de magukat jelekkel megértetni tudók, továbbá a 122

131 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János tékozlók feletti gondnokságot, ha a gondnokság alá helyezésre a gondnokolt kérelmére kizárólag a ő érdekében került sor. A kiskorúak vagyonának kezelésére elrendelt gondnokság megszűnt a kiskorú teljeskorúvá válásával, vagy ha atyai hatalom alá került. A gyámságra és a gondnokságra vonatkozó szabályokat tartalmazott és az 1877:20. tc. egyes rendelkezéseit módosította az 1885:6. tc. E szabályozásokat követően 1945-ig a gyámsággal és a gondnoksággal csak miniszteri rendeletek foglalkoztak, olyan részterületeket rendezve, mint például a gyámi és gondnoki nyilvántartás, a gondnokolt vagyonának leltározása, a hadba vonultak gondnoksága vagy a hivatásos gyám kirendelésének lehetősége A SZOVJET TIPUSU ÁTALAKULÁS HATÁSA A POLGÁRI JOGRA AZ ÉVI IV TÖRVÉNYIG 7.1. A POLGÁRI JOG ÁTALAKULÁSA AII. világháborút követően Magyarországon egyértelműen érvényesült a szovjet magánjogi elképzelések és szabályozás hatása, mely a tulajdonnak és elosztásnak szocialista típusú átrendezésében testesült meg, és egyértelműen a rezsim politikai céljait szolgálta. A gyakorlatban e folyamat legfontosabb állomásai a következők voltak: a földreform végrehajtása, az államosítás, a szocialista gazdaság új formáinak kiépítése (állami vállalatok, földműves-szövetkezetek); később a kollektív tulajdoni rendszer totalizálása: előbb a száz főt meghaladó állami vállalatok államosításáról szóló törvénnyel, majd a határt tíz főre leszállító törvényerejű rendelettel és a részvénytársaságok nemzeti vállalatokká történő átalakításával s az erőszakos termelőszövetkezetesítéssel. A szocialista polgári jog fogalma Magyarországon a szovjet típusú berendezkedés megszilárdulása után, mint a totalitárius berendezkedésű államokban általában, tagadták a közjog-magánjog megkülönböztetését, minthogy a hatalom a magánélet minden területét irányítása és ellenőrzése alá kívánta vonni. A magánjog elnevezést is elhagyták, mondván, hogy ennek a jogágnak is a köz érdekét kell szolgálnia. Helyette a polgári jog kifejezést használták arra a jogágra, amely a klasszikus magánjogból megmaradt. Ezzel a névváltoztatással is deklarálta a hatalom, hogy a szocializmusban nincs magántulajdon és magánszféra, nem különülhet el és funkcionálhat a civil társadalom, csak az állam polgárainak jogáról eshet szó. (Következetesen érvényesítették tehát e területen is, miként a közjogban, az emberi jogok intézményének tagadását, az ún. állampolgári jogok korlátozott fogalmát.) A polgári jog alapelvei A szocialista polgári jog a társadalmi tulajdonra és a szükségletek egyre teljesebb kielégítését megvalósító gazdasági rendszerre épül, azt szolgálja. Ebből folynak a szocialista polgári jog legfontosabb alapelvei: a szocialista szervezetekjogviszonyaiban a tervszerűség elve, a személyi tulajdonnal való szabad rendelkezés elve, az ember védelmének elve, a tulajdon, különösen pedig a társadalmi tulajdon védelmének elve s az abban uralkodó érdekegység és az ebből folyó szocialista együttműködés elve, a reális teljesítés elve, a károk megelőzésének elve. Mindezek az alapelvek egyenként és összességükben csak olyan jogrendszerben valósulhatnak meg, amely a dolgozó nép akaratát és érdekeit fejezi ki. Ezek az alapelvek határozzák meg a szocialista polgári jog tartalmának fő vonásait. (Világhy Miklós.) A jogágak felosztására vonatkozóan a Visinszkij-féle normativista jogfelfogás vált egyeduralkodóvá, mely az államjog primátusa alatt helyezte el az elismert jogágakat, az államigazgatási jogot, polgári jogot, pénzügyi jogot, valamint a szocialista jogrendszer új jogágait: a földjogot, mezőgazdasági termelőszövetkezeti jogot, munkajogot, családjogot. A polgári jog szerkezete Aföldjogot és a mezőgazdasági termelőszövetkezeti jogot a szabályozás tárgyára, a földre mint a termelőeszközök egyikére hivatkozva különítették el. A családjogot pedig azért, mert miként indokolták a polgári jog vagyoni kapcsolatokat szabályozó jellegével szemben a családi viszonyban álló személyek 123

132 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János egymáshoz való kapcsolata a szocializmusban nem vagyoni jellegű. A munkajog csak formailag maradt változatlan. Valójában a direkt tervutasítások rendszere a munkaerőre is ugyanúgy vonatkozott, mint a termelés egyéb tényezőire. Szinte minden dolgozó állami alkalmazott lett, aki nem rendelkezett a munkahely szabad megválasztásának, az érdekvédelemnek és az önvédelemnek a jogával. A munkafegyelem megsértése ebben a felfogásban sok esetben egyszerűen bűncselekménynek számított. A kollektív szerződéseket nem vállalati szinten kötötték. A szakszervezet feladata is az uralkodó elit elképzeléseinek közvetítése lett. A sztrájkjogot nem ismerték el. A polgári jog helye a jogrendszerben A piacgazdaság és a magántulajdon felszámolásával lehetetlenné vált a magánjog számos szakjogának további létezése. Megszűnt a tőzsdejog, a versenyjog, a csődjog, és minimálisra csökkent az értékpapírjog jelentősége. A kereskedelmi jogot alaposan megnyirbálva, mozgáskörét leszűkítve a hagyományos szovjet felfogásnak megfelelően beleolvasztották a polgári jogba. A polgári jog a szocializmusban bár formálisan továbbra is kiterjedt a vállalatok közti viszonyokra elsősorban az állampolgárok életviszonyaira vonatkozott. A szabályozandó terület tehát alaposan lecsökkent, s hosszabb ideig másodrendű jogággá vált. A hivatalos ideológia kezdeti meghatározása szerint csak addig tartottak volna igényt rá, amíg a kapitalista környezet fennállása azt indokolta volna. Ezzel szemben az államigazgatási jognak jelentős mértékben megnőtt a szerepe, hiszen a szocialista állam, államigazgatási állam volt: a vállalatok vezetését, sőt a vállalaton belüli irányítást is államigazgatásnak tekintették. Ugyancsak a polgári jog gyengeségére utalt a jelentős számú büntetőjogi szankció alkalmazása a gazdaság területén. A magánjogot nem egyetlen aktussal törölték el mint ahogy azt a Szovjetunióban tették -, hanem fokozatosan számolták fel, illetve alakították át a régi jogot. Ez a megoldás kevésbé volt káros, mint egykor a Tanácsköztársaság szovjet mintát követő forradalmi törvényhozása. Nem keletkezett az 1919-es helyzethez hasonló jogi vákuum. A politikai hatalomátvétellel párhuzamosan a magánjog átalakítása egyre radikálisabbá vált. Ajogformálás stílusára jellemző volt, hogy az 1945 előtti törvényeket akár egy miniszteri rendelet is módosíthatta ben felhatalmazták a Legfelsőbb Bíróságot, hogy egy rendkívüli perorvoslati eljárás keretében kimondhassa, melyik jogszabályt nem lehet a szocialista építésre tekintettel tovább alkalmazni. A Legfelsőbb Bíróság ezen jogosítványa tíz esztendeig, az évi IV. törvény, a Polgári Törvénykönyv hatálybalépéséig állt fenn. A hosszabb-rövidebb ideig még megmaradt régi jogszabályok a társadalmi-politikai háttér megváltozásával természetesen sok esetben az eredeti jelentésüktől gyökeresen eltérő értelmezést nyertek. A szocialista polgári jog forrásai A törvényi szintű szabályozás tartalmi lebecsülése ellenére, a formai tökéletesség elérése érdekében a szocialista államok a teljes kodifikáció állapotának elérésére törekedtek. A szocialista országokban kodifikációs hullámok követték egymást. A polgári jog törvénykönyvi megfogalmazása például Magyarországon 1959-ben, Szovjetunióban 1961-ben, Csehszlovákiában és Lengyelországban 1964-ben valósult meg. A magyar tervezet munkálatait ben kezdték el, és a törvényjavaslat végül is 1957-ben készült el. Az országgyűlés az évi IV. törvényként fogadta el a Polgári Törvénykönyvet, s ez május 1-jén, az évi 11. törvényerejű rendelettel lépett hatályba. E törvény a politikai elgondolások korlátai között fölváltotta a korábbi eseti szabályozást, rendszerbe olvasztotta a polgári jogot rendező törvények és rendeletek tartalmát. 1959:IV. tv. A magyar Polgári Törvénykönyv az elkötelezett szakemberek szívós munkájának eredményeképpen nem lett puszta másolata a sokkal alacsonyabb színvonalú szovjet jognak, nem recipiálták, mint ahogyan az az alkotmányjog terén történt. Az 1928-as magyar magánjogi törvényjavaslatot és az 1945 után született jogszabályokat is belefoglalták a törvénykönyvbe, természetesen tekintettel a szovjet jogpolitikai alapelvekre és politikai igényekre. A kodifikáció során a 20. századi változások figyelmen kívül hagyásával a szerkesztők a 19. századi felfogásnak megfelelő liberálkapitalista jogtechnikát alkalmazták. Ez a megközelítés a kisárutermelésnek felelt meg leginkább, de jól illeszthető volt a direkt tervgazdálkodás szelleméhez is. Az államosítások, illetve a piacgazdaság kizárására tett intézkedések után megmaradt szűk körű áruviszonyok nem is kívántak bonyolultabb megoldásokat, mint amilyenek a múlt századot jellemezték. Ezzel összhangban nem volt hosszú, bonyolult törvénykönyvekre sem szükség. Az 1928-as magyar törvényjavaslat ával szemben a Polgári Törvénykönyv 685 -ból állt. (A cseh polgári törvénykönyv 570 -ból, az évi szovjet polgári 124

133 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János törvénykönyv 436 -ból.) Mivel a vállalatokat az államapparátuson belül helyezték el, az általuk kötött jogügyletek lebonyolításához elegendő volt az adásvétel határidős változata. A többi összetettebb konstrukcióra, mint a megbízás, bizomány, társasági szerződés stb. nem volt szükség. (A egyéb szocialista szervezeteket akódexen belül nem különítették el, hanem csak eltérő szabályok vonatkoztak rájuk.) Bírói gyakorlat A Polgári Törvénykönyv mellett a polgári jogi szabályozás részét alkották még más törvények is. (Példának okáért az önállósított jogágakat szabályozó törvények, melyek a családjogi, szövetkezeti jogi vagy munkajogi viszonyokat szabályozták, illetőleg a polgári jog zónájába eső, de külön szabályozott szellemi alkotások joga.) A szokásjogot a szocialista jogalkalmazás és jogtudomány vagy nem ismerte el, vagy fokozottan alárendelt jelentőségűként kezelte. A szokásjognak, mint a bírói gyakorlatban érvényesülő jogalkalmazó tevékenységnek, legfeljebb kiegészítő, értelmező, a törvényi hézagokat pótló szerepe lett. Az ember mint jogalany A szocialista jog az ember jogképességére és cselekvőképességére vonatkozó szabályokat is megváltoztatta. A nagykorúság korhatárát leszállították 18 évre. A jogképesség tartalma azonban jelentősen leszűkült. Erősen korlátozták azoknak a jogviszonyoknak a körét, amelyeknek a magyar állampolgárok alanyai lehettek. Elválasztották a jogképességtől a szerzőképességet, hiszen a magántulajdon szerzésének lehetősége minimálisra csökkent. Az állampolgárok és az állami szervek formálisan egyenrangú félként szerepeltek, holott társadalmi minőségük különbsége nyilvánvaló volt. Az állam jogképessége A szocialista polgári jog kiemelte az államot mint jogalanyt ajogi személyek köréből, mivel megváltozott annak gazdasági szerepe. Minden jogi személy jogalanyiságának elismerése az államtól függött, tehát az másodlagos, míg az állam jogalanyisága elsődleges. A jogi személyek jogalanyisága csak az állam által meghatározott területre terjedhetett ki, míg az állam jogalanyisága abszolút, minden jogra és kötelezettségre kiterjedhetett, amelyek jellegüknél fogva nem csupán az emberhez fűződhettek. A jogi személy A piacgazdaságban az egyik tulajdonos vagy tulajdonoscsoport által birtokolt szervezeti egység mint jogi személy nyilvánvalóan elhatárolódik egy másik tulajdonos vagy tulajdonosok által birtokolt egységektől. Ezzel szemben a szocializmusban a tulajdonilag el nem válaszható termelőrészlegek valamely együttesét nevezik vállalatnak, szövetkezetnek stb. A magyar Polgári Törvénykönyv Venediktov kettős kollektíva elméletét alkalmazta. Eszerint a jogi személyek jogalanyiságukat az államtól nyerték. Így alakult ki az ún. kettős kollektíva, amely egyrészt az állami szervben dolgozókból, másrészt az államból mint tulajdonosból áll. Ez a felfogás tette lehetővé annak indoklását, hogy ugyanannak a tulajdonosnak különböző szervezetei vagyoni viszonyokat létesítenek egymással. A szocialista polgári jog a jogi személyeknek csak a külső viszonyait szabályozta, a belső szervezeti kérdések más jogágba tartoztak. Megszűnt a különbség a magánszemélyek magánjogi nyilatkozatával létrejött magánjogi és a közigazgatási aktussal létrejött közjogi személyek között, minthogy az előbbi típus alapítását magánszemélyek számára nem engedélyezték. Ajogi személyeknek négy fő típusát szabályozták: az állami vállalatokét, a szövetkezetekét, a gazdasági társaságokét és a társadalmi szervezetekét. Az állami vállalat Az állami vállalat jogi személyiségének elismerése az egyébként jogforrásként el nem fogadott bírói gyakorlatban történt meg először, sőt korábban, mint a Szovjetunióban. Az állami vállalat nem különült el a központi gazdaságirányítástól, hanem az államapparátus legalsó szerveként működött alárendelve a felettes államigazgatási szervnek. Feladata a tervben előírt termelés és szolgáltatás volt. Mint speciális állami szerv kezelte az állam által a rendelkezésére bocsátott eszközöket, amelyek felett operatív igazgatási jogok illették meg, de csak a tervben meghatározott feladatok keretei között használhatta azokat. Az irányító szerv a vállalatot bármikor és bármire kötelezhette, függetlenül annak anyagi következményeitől. Ennek szinte nem is volt jogszabályi korlátja. Az állami vállalat irányítása ugyanis nem átfogó jogszabályokkal, hanem a terveket végrehajtó államigazgatási aktusokkal, vagy nem jogi eszközökkel, egyedi beavatkozással történt. Igy lehetett az 125

134 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János engedékeny végrehajtás a vállalat legfőbb érdeme, eredményessége pedig nem a nyereségtől (ami amúgy is viszonylagos lehetett csak a számítást lehetővé tevő piaci viszonyok nélkül), hanem a terv teljesítésétől, illetve túlteljesítésétől függött. A vállalat igazgatója állami funkcionárius volt, akit ajogi szabályozás elválasztott a vállalat többi dolgozójától. Tulajdonképpen maga is fizetett alkalmazott volt, csak a feletteseinek tartozott felelősséggel, ott dőlt el jutalmazása, előléptetése, elmozdítása. A dolgozók felé ő volt a munkaadó képviselője. Valóságos hatalma leginkább az adminisztratív-gazdasági apparátus hierarchiájában elfoglalt helyén alapult. Nem volt jogcíme sem a nyereség, sem a többlettermék feletti rendelkezésre. Jövedelme bérként jelentkezett, mint a többi dolgozónak, de azoktól eltérően ezenfelül esetenként privilégiumai is voltak. A szövetkezet A szövetkezeteket a szovjet modellt követő országokban nem a gazdasági ésszerűség, hanem a hatalom érdekei szerint alakították ki a sztálini mezőgazdasági politika elvei mentén. Egyfelől ugyanis a magántulajdonra épülő paraszti gazdaságok nem fértek össze a bürokrácia totális uralmával, másfelől viszont a földhöz juttatás, a kisparaszt évszázados földéhségének kielégítése a kommunista pártok fő programpontja volt. A nyílt államosítás helyett ezért e területen kompromisszumos megoldásként kollektivizálták a parasztgazdaságokat. A szövetkezetbe belépő tag többé nem rendelkezhetett tulajdonosként földjével. A szövetkezet javait oszthatatlan közös vagyonnak nyilvánították azzal a ki nem mondott távlati céllal, hogy a lekötött föld idővel állami tulajdonná válik. Egyébként Magyarország volt az egyetlen olyan szocialista ország, ahol a szövetkezet jogilag is tulajdonosa lett a földnek. A szövetkezetet a tagok önkéntes társulásán alapuló szervezetként definiálták, amelyben az ún. termelőeszközök a szövetkezet csoporttulajdonát képezték, és amelyben a tagság maga választotta vezetőit. A gyakorlat persze lényegesen eltért ettől az elvi deklarációtól. A szövetkezet mint a szocialista gazdálkodó szervezetek egyik típusa a szovjet kolhozokhoz hasonlított, s nem a korábbi magyar szövetkezeti modellhez. Nem szabad társulásként, a magántulajdonra épülve alapították őket, hanem a kényszerű kollektivizálás folyamatában jöttek létre. Minthogy a parasztok egyéni gazdálkodást nem folytathattak, amennyiben továbbra is mezőgazdasággal akartak foglalkozni, nem maradt más választási lehetőségük, mint belépniük a szövetkezetbe tagnak. A szövetkezetből lehetetlen volt a vagyont kivinni. Még a szövetkezet megszűnése után sem volt mód a fennmaradt vagyonnak a tagok közötti szétosztására. Az erőszakos direktívákkal életre hívott szövetkezet vezetését csak névleg választották a tagok. Valójában azokat az állami bürokrácia nevezte ki, ugyanúgy, mint az állami vállalat igazgatóját. A szövetkezet a szocialista gazdaságirányításra vonatkozó teória szellemében természetesen nem gazdálkodhatott a tagság vagy a vezetés elgondolásai szerint, nem érvényesülhetett a föld használati értékének az érvényesítése, a ráfordítás-hozam elve, az üzemméret optimálása stb., hanem részben általános rendelkezések, részben konkrét beavatkozás útján irányították őket. Az állami vállalathoz képest lényeges eltérés mutatkozott a szövetkezeti szabályozásban. A szövetkezeti tagság, függetlenül attól, hogy a tag földdel vagy a nélkül lépett be, később ún. háztáji gazdaság igénylésére jogosított. A gazdasági társulás Gazdasági társulásoknak hívták azokat a kereskedelmi társaságokat, amelyeket a külföldi érdekeltségre tekintettel nem államosítottak teljes mértékben. Így azok tovább működhettek a kereskedelmi jogi szabályok alapján, mint részvénytársaságok, korlátolt felelősségű társaságok. A közkereseti társaság jogi személyisége vitatott volt. A betéti társaságokra és a csendes társaságokra vonatkozó szabályozást a Polgári Törvénykönyv hatályon kívül helyezte. Gazdasági társulásokat csak az állam alapíthatott, még jogi személy sem. Társadalmi szervezetek A totális hatalom érvényesítése érdekében betiltottak és lehetetlenné tettek minden olyan, horizontálisan szerveződő egyesületet, társadalmi szervezetet, amely a család határait meghaladta és informális, spontán társadalmi kapcsolatot eredményezett volna. A szocialista jog kiemelte az egyesülési jogból az ún. társadalmi szervezeteket. Az évi XX. törvény, az alkotmány szerint az országban a párt, a szakszervezet, az ifjúsági szervezet, a Hazafias Népfront működhetett állami felügyelet nélkül, társadalmi szervezetként. Egyesületeket magánszemélyek nem alapíthattak. (Belügyminiszteri rendelettel már 1946-ban feloszlattak több ezer egyesületet.) Alapítványok létrehozására szintén nem kerülhetett sor. A Polgári Törvénykönyv az alapítványt mint jogi személyt megszüntette. A kódex létrehozói azt vallották, hogy a szocializmus körülményei között ezeket a feladatokat az állam fogja ellátni. 126

135 7.2. TULAJDONJOG II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János A Polgári Törvénykönyv, szakítva a magyar magánjogi hagyományokkal, a szovjet polgári joghoz igazodva nem a dologiságot helyezte a polgári jog középpontjába, hanem a tulajdonjogot emelte ki és tette meg fejezetcímnek. A szovjet jogból elsősorban a sajátos orosz fejlődés eredményeképpen hiányoztak a római jogi tulajdon hagyományai, ismeretlenek voltak az olyan intézmények, mint a telki szolgalom, a haszonélvezeti és a használati jog, az örök-haszonbérleti jog és a telki teher. Ennél fogva a magyar Polgári Törvénykönyvben is átcsoportosították a dologi jogi intézmények egy jó részét. A zálogjog a szerződés biztosítékai körében, a telki te- herjog pedig a tartási és életjáradéki szerződések között jelent meg. Az építményi jog helyett az ún. szocialista földhasználat intézményét vezették be. A szolgalmat a használati jogosultság átengedésének sajátos fajtájaként fogták fel. Államosítás A sztálinista politikai berendezkedés a gazdasági diktatúrát a lehető legszélesebb keretek között alkalmazta. Arra törekedett, hogy az állampolgárok anyagi léte is kizárólag a hatalom szolgálatától vagy az alkalmazkodás minőségétől függjön. Ezért az állampolgárokat és a különböző jogi személyeket (önkormányzatokat, egyházakat, társadalmi szervezeteket, egyesületeket, biztosítási intézeteket stb.) megfosztották magántulajdonuktól. Ezt a folyamatot, amely 1945-től az 1950-es évek közepéig tartott, államosításnak nevezték. Az államosítás korábbi fogalmán mely a magántulajdonban álló javak személytelenül meghatározott körének jogszabályi úton való állami tulajdonba vétele megfelelő kárpótlás ellenében a politika változtatásokat hajtott végre. Nem fizettek ugyanis kárpótlást, hanem a korábbi jogszabályi értelmezés szerint tilos erőhatalommal jogtalan vagyonelkobzást hajtottak végre. Közgazdaságilag is indokolatlan, kizárólag hatalmi és politikai célú túlállamosítás történt ig a hatályos joggal is ellentétesen, sok esetben alacsony szintű jogszabállyal rendelték el az államosításokat. Olyan kisvállalkozásokat, kis- tulajdonokat is elkoboztak, amelyeket az állam természeténél fogva nem tudott gazdaságosan működtetni. Az egész folyamat politikai jellegét bizonyítja, hogy a magánvállalkozások követelései is az államra szálltak át harmadik személyekkel szemben, a terhei azonban már nem. Magyarországon a termelőszférában a magántulajdon 1945 előtt kb. 60%-nyi részesedést tudhatott magáénak, míg a különféle közösségi tulajdon kb. 34%-ot tett ki. Ez utóbbin belül az állam kb. 10%-kal részesedett, egyéb közösségi tulajdon kb. 10%, közalapítvány szintén kb. 10%, míg az egyesülések részvénye 3-4%-ot tett ki. A negyvenes-ötvenes évek államosításai következtében az állami tulajdon még 1988-ban is 92,9% volt. Az ún. államosítások legfontosabb lépcsőfokai: március 17-én kormányrendelet született a földreformról, december 6-án a Nemzetgyűlés határozatával megtörtént a szénbányák és a villamos erőművek köztulajdonba vétele; november 28-án miniszterelnöki rendelettel az öt legnagyobb ipari vállalat lett állami tulajdon. A Gazdasági Főtanács határozatával május 21-én a legnagyobb bankokat vették össznépi tulajdonba március 25-én meglepetésszerűen államosítottak 600 vállalatot június 16-án több mint 6500 egyházi iskolát, december 20-án törvényerejű rendelettel a 30 főnél többet foglalkoztató, valamint a szovjet kivételével a külföldi tulajdonban lévő üzemeket vették állami tulajdonba február 17-én törvényerejű rendelettel szüntették meg a házingatlanok magántulajdonát. (1961. február 19-én az MSZMP KB közleményben jelentette be az 1958-ban újrakezdett kollektivizálás befejezését.) A szocialista polgári jog megtartotta a tulajdonjog egységét, de mesterségesen csoportokat alakított ki az intézmény körében. Eszerint: a tulajdon tárgya szerint megkülönböztetett ún. fogyasztási javakat (személyes használatra, egyéni tulajdonban tartható ingóságok, kivételként ingatlan) és ún. termelési eszközöket, amelyek szinte kizárólagosan állami vagy szövetkezeti tulajdonban voltak tarthatók. Ezek csak kivételesen és nagyon korlátozott mértékben kerülhettek magántulajdonba. A tulajdonjog alanya szerint ismerte ajog az állami tulajdont, a szövetkezeti tulajdont, a személyi tulajdont, a magántulajdont. A tulajdonjog alanyai között hierarchikus sorrend érvényesült, mely egyben a dolgok szabad áramlásának a magasabb rendű formától az alacsonyabb rendű forma felé irányuló korlátozását is jelentette. Állami tulajdon Az állami tulajdon a szovjet modellt átvevő államokban a magánjog 19. századi, klasszikus fogalmaival nehezen határozható meg. A politika uralta a gazdaságot, melynek célja e téren a kizsákmányolásmentességre történő hivatkozással az állami elosztástól függő alattvaló kialakítása, s ennek elérése az önálló jövedelmet biztosító magántulajdon megszüntetésével lehetséges. A szovjet-orosz példa alapján az államosított magántulajdon nem 127

136 II. rész A MAGYAR MAGÁNJOG TÖRTÉNETE Bódiné Beliznai Kinga, Horváth Attila, Zlinszky János lett valódi értelemben vett, tartalmilag realizálható társadalmi vagy össznépi tulajdon. Az állam polgárai nem váltak valódi tulajdonossá. Ehhez hiányoztak a tulajdonjogi jogosítványok és a tulajdonjog korlátai is. Az állami tulajdon inkább mint tényleges birtoklás szemlélhető. Az állami tulajdonnal az uralkodó elit képviselői, a párt- és egyben állami vezetők rendelkeztek, jogosítványaik gyakorlása is jórészt nem a polgári jog, hanem az államigazgatási jog segítségével történt. Mindenkori lehetőségeik, jogaik mértéke, részesedésük a privilégiumokból, anyagiakból, juttatásokból a hatalmi hierarchiában elfoglalt helyzetüktől függött. Jogaik a magántulajdonhoz képest természetesen korlátozottak voltak. E jogok nem voltak örökölh